MÁSODIK FEJEZET

1

Muratov reggel érkezett meg Poltavába, mégpedig azon a napon, amikor a hatodik holdexpedíciónak meg kellett érkezni, vagyis egy nappal későbben, mint tervezte. Azért akart jelen lenni az expedíció fogadásán, mert tagjai közt volt Szergej, s Muratov rég nem látta ifjúkori pajtását, és már nagyon szeretett volna találkozni vele.

ígéretéhez híven nyomban megkereste Bolotnyikovot, aki nagyon megörült neki. Arra a kérdésre, sikerült-e megismerkednie Gianeával, a professzor sértődötten azt felelte, hogy Marina megpróbálta összeismertetni őket, de Gianea hátat fordított neki, s még csak nem is fogadta köszönését. A megbántott Bolotnyikov nyomban faképnél hagyta.

A professzor nagyon alacsony termetű volt, és Gianea furcsa ellenszenve nyilvánvalóan megmutatkozott.

Ezt a makacs „neveletlenséget” nehéz megmagyarázni, annál is inkább, mert Gianea általában szerényen és udvariasan viselkedett. Immár másfél éve tartózkodott a Földön, és rég észrevehette, hogy itt nincsenek sem „urak”, sem „rabszolgák”. Ehhez a legelemibb megfigyelőképesség is elegendő.

S lám, mégis!..

Muratov, amikor elvált Bolotnyikovtól, elindult ahhoz a házhoz, amelyben Marina és Gianea lakott. Nem volt nehéz megtalálni: az egész város tudta, hol szállt meg a világűrbeli vendéglány.

Muratov izgatottan állt meg az ajtó előtt. Vajon hogyan fogadja majd Gianea? Lehet, hogy haragszik rá, mert oly sokáig nem kívánt vele találkozni. Valóban, semmi oka nem volt erre a visszahúzódásra. Gianea megszokta, hogy kívánságát rögtön teljesítették.

Kopogott, de választ nem kapott. Muratov várt egy keveset, aztán lenyomta a kilincset, és belépett.

A lakásban nemi volt senki. Az ebédlőben a reggeli maradványait pillantotta meg. Mind a két lány nagyon siethetett. Egy cédulát talált az asztalon. Marina írta.

„Kedves Vitya! Ha nem találsz itthon bennünket, akkor elutaztunk Szelenába. Gianea szeretné megnézni a várost. A rakétatéren találkozunk.”

Muratov bosszúsan félredobta a cédulát. Szerette volna, ha első beszélgetése Gianeával tanúk nélkül történik, nem pedig a rakétatéren, a tömegben.

„Ha nem találsz itthon bennünket, akkor elutaztunk” — ismételgette a cédula szövegét ingerülten. — És még nyelvésznek tartja magát!

Jól ismerte húgának azt a szokását, hogy szándékosan írja leveleit nyelvtanilag hibásan, de ez most dühítette. Elhagyta a házat. De néhány lépés után megállt és. visszafordult.

Amint az gyakorta megesik, hirtelen eszébe jutott, hogy nemcsak húga céduláját látta az asztaIon, hanem valami rajzot is, amely akkor nem keltette fel a figyelmét, de most keresztülvillant az agyán. Valami nagyon ismerős volt neki azon a rajzon.

Ismét ott állt a szobában az asztal előtt. Emlékezőtehetsége nem csapta be. Egy nyitott album feküdt előtte, ami Gianeáé lehetett.

Muratov nem tartotta illőnek átnézni az egész albumot. Nem tudta, mit szólna hozzá Gianea. De azt az oldalt, ahol szét volt nyitva, nyugodtan megnézhette. Elvégre Gianea tudta, hogy ő bejöhet a szobába a távollétük alatt.

A vastag papírlapon a Hermeszről készített ceruzarajz látszott. Komor sziklák, csillagos ég és az obszervatórium kupolájának egy része. Az előtérben egy űrsisakos ember karjaiban tartott egy másikat. Az illető kocka alakú sisakjáról ítélve ez a másik Gianea volt. A rajz azt a pillanatot örökítette meg, amikor Muratov kihozta Gianeát az obszervatórium kijárati kamrájából, hogy átvigye a vezérűrhajóra.

A rajz művészi volt. Muratov felismerte arcvonásait a sisak „üvegén” keresztül.

„Nagyszerű az emlékezőtehetsége — állapította meg magában Muratov. — Hisz azóta immár másfél év telt el.”

Gianea valószínűleg csak nemrég, talán épp ma készítette ezt a rajzot. Tehát őrá gondolt, várta jövetelét. Nagyon is lehetséges, hogy szándékosan hagyta nyitva az albumot ennél az oldalnál. Azt akarta, hogy Muratov lássa a rajzot.

„Gondolok magára, és látni szeretném” — így lehetne értelmezni a rajzot, ha földi nőről volna szó. De Gianeának más elképzelései, más szokásai voltak. Tetteinek indítékai nem mindig voltak érthetőek.

„Ki tudja — gondolta Muratov —, lehet, hogy éppen az ellenkezőjét jelenti: ”Nem akarom magát látni, nem felejtettem el sértését.” Vagy valami mást, amit még csak sejteni sem lehet.”

Tétován tartotta kezében az albumot. Ha Gianea emlékezetből rajzolta le ezt az epizódot, akkor bármi is eszébe juthatott, és azt is megörökíthette. Az albumnak több mint a fele tele volt rajzokkal. Hátha szülőhazája tájait rajzolta le?

Muratov keze megremegett. Csupán odább kell lapoznia, és talán megpillantja azt, amit még emberi szem soha nem látott.

Marina azt mondta, hogy Gianea gyakran szokott rajzolni, de soha nem mutatja meg rajzait.

A kísértés nagy volt. De Muratov mégis legyőzte égető kíváncsiságát, és visszatette az albumot eredeti helyére. Nem volna méltó hozzá, ha visszaélne a vendéglány bizalmával. Gianea bizonyára meg volt győződve, hogy az ő beleegyezése nélkül senki nem néz bele az albumába. Ismerte már a földi embereket, és bízott bennük.

„Talán önként is megmutatja majd a rajzait, ha megkérem rá?” ^

Ám e félénk reménynek sem volt látható alapja. Marina egyszer megkérte rá, de még csak udvarias visszautasításban sem részesült. Gianea egyszerűen hallgatott.

Muratov lassú léptekkel elhagyta a lakást. A hatodik holdexpedíciónak este hétkor kell földet érnie. Most még csak két óra volt. Mit csináljon hét óráig?

Utazzék Szelenába, és próbálja megtalálni az óriási városban Marinát útitársnőjével együtt? Ez nem volna olyan nehéz. Bárhol jelent is meg Gianea, nyomban általános figyelmet keltett. Bármely járókelő megmutatja neki, hol keresse. De ki kell-e mutatnia ennyire türelmetlenségét? Nem jobb-e, ha valóban a rakétatéren találkoznak, ahogy azt Marina írta a levelében?

Muratov bement egy étterembe, és négyfogásos ebédet rendelt, hogy minél jobban húzza az időt.

Az ételre várva, fellapozott egy tegnap megjelent folyóiratot. Várakozásának megfelelően az egyik oldalon megpillantotta Gianea portréját. Élénken mosolyogva állt egy emlékmű előtt. Mellette Marina.

Milyen más ez a Gianea, mint az, amelyik Muratov emlékezetében él! Mennyire megváltozott a vendéglány! Semmi nyoma nem maradt feszültséget, várakozást kifejező álarcának. (Igen, most már határozottan tudja, hogy Gianea arca akkor, útban a Föld felé, álarc volt, egy olyan ember tragikus álarca, aki meg van győződve, hogy valami szomorú, sőt borzalmas dolog várja. Ezt a „valamit” nem ismerték a földi emberek, de Gianea számára közeli és reális volt!)

Ha nincs szemének ez a formája és bőrének ez a zöldes árnyalata, Gianeát nyugodtan Marina nővérének nézhették volna: annyira hasonlítottak egymásra. Gianea fél fejjel magasabb volt, és idősebbnek látszott. De azt még senki sem tudta, hogy valójában hány éves.

Hamarosan találkoznak egymással. Most már beszélgethet a vendéglánnyal. Ez alaposan megváltoztatja eljövendő kapcsolatukat. Most már Muratov nem lesz olyan tehetetlen, mint azelőtt, amikor mindent taglejtéssel kellett megmagyaráznia.

„Ha csak hátat nem fordít nekem, mint Bolotnyikovnak — gondolta Muratov. — Márpedig ez megtörténhet, ha Gianea megsértődött figyelmetlenségem miatt.”

Ám lelke mélyén nem hitte, hogy így lesz. Úgy érezte, hogy Gianea azért rajzolta le őt albumába, mert a közeli találkozásukra gondolt, és akarta ezt a találkozást, „Kíváncsi vagyok, hogyan reagál majd Gianea, amikor megtudja, hogy Marina bátyja vagyok!”

Megkérte húgát, hogy ne beszéljen erről, és meg volt győződve, hogy kérését húga teljesítette. Gianea még nem tudja, hogy testvérek.

Türelmetlensége percről percre nőtt. Nagyon szeretett volna minél hamarabb találkozni Gianeával, s választ kapni tőle a legfontosabb kérdésre: mit gondol őróla. Ha legrosszabb aggályai bizonyulnak valónak, ez súlyos csapás lesz rá. Túlságosan sok reményt fűzött a régi ismeretség felújításához, túlságosan sokat és fontosat akart megtudni Gianea egykori rokonszenvének felhasználásával!

Márpedig Gianea kétségtelenül rokonszenvezett vele. Elég, ha csak elválásukat említi. Felkereste akkor, hogy elbúcsúzzék tőle. Jelekkel tudtára adta, hogy elutazik. Gianea elsőnek nyújtotta feléje kezét, amit azelőtt soha nem tett. Szemében szomorúság ült.

Nagyon nagy volt a hasonlóság e másik világból érkezett lány és a földi emberek között. A különbség egyenlő a semmivel. Mozdulatait és szemének kifejezését nem lehetett másképpen magyarázni, csak „földi” módon.

Hát Gianeának az a számtalan kérése, hogy Muratov látogassa meg! Ez is ugyanezt bizonyította.

Megnyomott egy gombot, ezzel jelt adott az asztal letakarítására, aztán kilépett az utcára. Mindössze fél órát töltött el a házban. Még négy és fél óra volt hátra.

„Leutazom Szelenába — határozta el. — Különben még sohasem jártam ott. Sétálok egyet, megnézem a várost.”

A repülőgép öt perc alatt odarepítette. De még mindig azzal a céllal, hogy húzza az időt, nem a közeli légiforgalmi állomást választotta, hanem a leglassúbb közlekedési eszközt, a városi vecsebuszt.

Rövidesen megbánta döntését. A busz igen gyakran megállt, ki-beszálltak az utasai. A vecsebuszt főleg rövid távú utazásokhoz használták. Muratovnak pedig keresztül kellett haladnia az egész, több tucat kilométeren elterülő városon, végigutazni a Poltava és Szelena között elterülő, nagy kiterjedésű körzetet, amely tele volt automatagyárakkal, és csak ezután ér célhoz, akkor is csak a város széléhez.

— Mennyi ideig tart az út a rakétatérig? — kérdezte.

— Másfél óráig — felelte a vezető fémhangja.

Néhány utas csodálkozva pillantott Muratovra.

Viktor sóhajtott, és kényelembe tette magát a puha ülésen.

Hadd csodálkozzanak csak az emberek az ő furcsa kérdésén. Eszükbe sem juthat, hogy ő most fonák helyzetben van, s nem tudja, hogyan töltse el idejét. Vele is először történt ilyesmi.

2

A nyelvészeket rendszerint a szobatudósok közé sorolják. Marina Muratova kivétel volt. Nagyszabású kutatómunkája egyáltalán nem akadályozta abban, hogy festészettel, zenével és sporttal foglalkozzon. Sokat utazgatott. Nem volt hát meglepő, hogy az űrhajózási intézet tudományos tanácsának választása őrá esett, amikor barátnőt keresett Gianea számára.

Marina rögtön kapott az alkalmon. Tudta, hogy ezzel hosszú időre elszakad kedvenc munkájától, de ez sem befolyásolta döntését. Vonzotta a szokatlan és sok nehézséggel járó új feladat. Megismerkedni az idegen nyelvvel, megtanítani a világűrből érkezett vendéglányt a földi nyelvre, közeli barátságba kerülni a másik bolygón született és nevelkedett lénnyel — mindezt vonzónak és romantikusnak tartotta.

Eleinte szinte simán ment minden. Gianea nyelve dallamos volt, egyszerűnek látszott, szavait könnyen emlékezetébe véste. A Nyelvtudományi Intézet munkatársai, de maga Muratova szerint sem lesz a jövőben semmiféle nehézség. De ahogy múlt az idő, úgy lohadt le Gianea kedve is, hogy megismertesse nyelvét az emberekkel.

De még az is, amit már tudtak, zavarba hozta a nyelvészeket. Úgy érezték, hogy Gianea leegyszerűsíti a mondatokat.

Annak a népnek a kultúrája, amelyhez Gianea tartozott, kizárta a nyelv szegénységének lehetőségét. Gianea nyelve feltétlenül gazdag és nagy nyelv, látszólagos egyszerűsége pedig csalóka.

Amikor végleg meggyőződtek róla, hogy Gianea segítségére nem számíthatnak, elhatározták, hogy önállóan folytatják a nyelv tanulmányozását. Miután a vendéglány itt élt a Földön, de inkább csak Muratovával érintkezett, akaratlanul is újabb és újabb szavakat, mondatokat ejtett el. Ezeket feljegyezték és „megfejtették”. Marina, nagyszerű emlékezőtehetségének segítségére, magnót kapott. A miniatűr készülék, amelyről Gianeának sejtelme sem volt, elkísérte mindenhová.

Marina tudta, hogy a vendéglány rokonszenvez vele. Nagyon fontos volt, hogy megszilárdítsa ezeket a baráti kapcsolatokat. A tudósok minden reménye, hogy feltárják Gianea megjelenésének titkát, ezen alapult.

Muratova nagyszerűen végezte feladatát. Az elmúlt másfél esztendő alatt egyetlenegyszer sem bánta meg, hogy sorsát összekötötte Gianeáéval, egyszer sem volt közöttük nézeteltérés. A Föld vendégének sok jó tulajdonsága volt, amelyek napról napra gyarapodtak. Eltűnt feszélyezettsége, hűvös viselkedése és érthetetlen, de kétségtelen óvatossága. Mindez igen szembetűnt az első hónapokban. Gianea most „mindennapi” lány. Mindig élénk, nagyon mozgékony, szeret sportolni és játszani. Ez utóbbiakat meglepően könnyen sajátította el. Szeretett festeni, szerette a zenét, sőt az utóbbi időben, ha egyedül maradt barátnőjével, még tréfálkozott is.

Nem akart hangszeren játszani, de élvezettel hallgatta Marina játékát.

Olykor a földi fül számára furcsa motívumokból álló, ismeretlen dalokat énekelt zenekíséret nélkül, s hallgatóit lenyűgözte hangszínének szépsége, hangjának hihetetlenül széles skálája.

Ezek, a magnetofon által megörökített dalok az elektronikus agy fő „táplálékai” voltak: sok új szót és kombinációt tartalmaztak.

Marina meg volt győződve, hogy Gianea nagyon fiatal, de nem sikerült választ kapnia erre az egyszerű kérdésre. Gianea érthetetlen módon konokul hallgatott, ha kora iránt érdeklődtek.

Muratovát sohasem bosszantotta a vendéglánynak az a szokása, hogy egyes kérdéseket figyelemre sem méltat, és nem is törekedett arra, hogy mindenáron kicsikarja a feleletet. Mindig tisztában volt azzal, hogy jóllehet roppantul hasonlít az emberekre, egy másik világ embere áll előtte, akinek mások a szokásai és fogalmai. Úgy tett, mintha Gianea hallgatása a legtermészetesebb dolog volna.

A két lány között a legteljesebb egyetértés uralkodott, és külsőleg teljes mértékben megértették egymást.

Mindenki azt hitte, hogy Gianeát egyáltalán nem érdekli a földi élet. De Marina látta, mégpedig napról napra világosabban, hogy ez egyáltalán nem így van.

Már nagyszerűen megértette a vendéglány arckifejezésének árnyalatait, de különösen tekintetének kifejezését. Lassacskán rájött, hogy Gianea egyszerűen eltitkolja az emberek előtt, a közömbösség álarca alá rejti a Föld iránti érdeklődését.

Gianea másfél év alatt beutazta az egész Földet. Látta a legszebb és legnagyszerűbb dolgokat. Látszólag mindez nem volt rá különösebb hatással. Sehol sem tartózkodott hosszabb ideig, sohasem gyönyörködött a művészeti alkotásokban, a természet szépségeiben. Elnézte egy percig, legfeljebb kettőig, aztán elfordult.

De amikor az észak-amerikai út után néhány hónappal Marina megpillantotta Gianea rajzát a Niagara-vízesésről ráébredt, hogy vendéglánynak elég egy futó pillantás ahhoz, hogy örökre emlékezetébe vésse a látottakat. A lezúduló víz fenséges látványát a legapróbb részletességgel örökítette meg, mintha Gianea agyában fényképfelvétel készült volna a vízesésről.

S ez így volt nagyon sokszor. Gianea mindenre emlékezett, semmit sem felejtett el.

Nem, ez nem lehetett közömbösség! Akkor hát külsőség és közömbössége minden iránt — földijeinek tulajdonsága, sajátságos hagyomány, a szokás diktálta kötelező viselkedési forma?

Talán ez is, de Marina, nem tudni, miért, nem akarta ezt elhinni. Az volt az érzése, hogy Gianea mégis „magára erőszakolja” a közömbösséget, úgy tesz, mintha nem érdekelné a Föld. Vajon miért csinálja ezt?

Marinában fokozatosan kezdett kialakulni és erősödni az a meggyőződés, hogy a világűrből érkezett vendéglány hajlamos a képmutatásra. Nemrégiben történt egy eset, amely mélyen felkavart mindenkit, és még jobban megerősítette Muratova feltevését.

Ott álltak a Poltava felé száguldó golyóexpressz vasúti átjárója előtt. Gianea váratlanul olyasmit kérdezett, ami nyilvánvalóan azt bizonyította, hogy nemcsak a múltját, hanem a jelenét is titkolja az emberek előtt.

Honnan tudhatta Gianea, hogy Marinának bátyja van? Mi több: tudta, hogy a golyóexpressz-pálya formája Viktor Muratov konstrukciója.

Gianea csupán Marinával beszélgetett. Mindazt, amit másoknak mondott, és neki mondtak, Marina tolmácsolta. Miután a vendéglány nem beszélt egyetlen földi nyelven sem, egyáltalán nem tudhatott Viktor Muratov létezéséről. De váratlanul kiderül, hogy igenis tud. És nemcsak róla.

A hír igen fontos volt, és előre nem látható következményeket vont maga után. Véletlenül szólta el magát Gianea? Vagy talán szándékosan akarta megmutatni tájékozottságát az embereknek? Ez a fontos kérdés nyomban felmerült az űrhajózási intézet tudományos tanácsa előtt.

Gianea véletlenül-e vagy szándékosan, de felfedte, hogy legalábbis egy földi nyelvet ismer. Korábbi gyanújuk tehát beigazolódott: Gianea valóban azokhoz tartozik, akik a Föld közelébe küldték a felderítő holdakat. Ha pedig így van, akkor más is valószínű: földijei jártak már a Földön. De volt még egy egyszerűbb magyarázata is: Gianea magától, minden segítség nélkül tanulta meg a földi nyelvet.

Nagyon fontos volt kideríteni, hogy Gianea melyik nyelvet ismeri. Muratovát bízták meg ezzel.

Gianea szerette nézegetni a lapokat. Hoztak is ki mindenfélét. Azt gondolták, hogy az illusztrációk érdeklik.

Ekkor felvetődött az újabb kérdés: mely lapokat kedveli leginkább Gianea?

Gianea tudta, hogy az a férfi, aki a golyóexpressz pályájának új formáját javasolta, — útitársnőjének a bátyja. Tehát valamelyik lap cikkében lehetett róla szó.

A cikket nagyon rövid idő alatt megtalálták. A golyóexpresszről szólt, és megemlítette, hogy Viktor Muratov Marina Muratovának, Gianea barátnőjének és tolmácsának az édes bátyja. Nyilván ezt a cikket olvasta el Gianea.

A lap spanyol nyelvű volt.

A Nyelvtudományi Intézetben megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Már rég sejtették, hogy Gianea nyelvében a szavak hangzása és a mondatszerkezet hasonlít valamelyik földi román nyelvhez. Most aztán többé semmi sem volt kétséges. Bármilyen furcsa véletlennek is tűnt, de az ismeretlen bolygón élő emberek (talán nem is valamennyien, csak az a részük, akikhez Gianea is tartozott) a spanyolra nagyon hasonlító nyelven beszéltek.

Ez a második hír sokkal szenzációsabb volt, mint az első.

Sok minden kiderült. Gianea nem tanulhatta meg „véletlenül” éppen ezt a nyelvet, amely a legjobban hasonlított az anyanyelvére. Már azelőtt is beszélte, még mielőtt megjelent volna az emberek között.

Ebből pedig természetszerűleg adódott a második következtetés: Gianea és azok, akik a felderítő holdak gazdái voltak, ugyanahhoz a néphez tartoztak! A talányból valóság lett.

Az emberek szerint egy másik világ lényei még sohasem látogatták meg a Földet. Kiderült, hogy tévedtek. Nem tudni, mikor, de Gianea földijei jártak már a Földön, méghozzá elég hosszú időt töltöttek itt. Volt idejük megismerni és megtanulni a földi nyelvet.

Spanyolul nemcsak a Pireneusi félszigeten beszéltek, hanem Mexikóban, a közép-amerikai köztársaságokban, az egy Brazília kivételével egész Dél-Amerikában is. A jövevények űrhajója biztosan ott ereszkedett földre. Akkor hát az ő és a földiek nyelvének a hasonlósága szerencsés véletlen lehetett.

Minden valószínűség szerint a „vendégek” nagyon rég jártak a Földön. Ha az utóbbi századokban lettek volna itt, feltétlenül tudomást szereztek volna róluk az emberek. Könnyű volt leszállítani az űrhajót, elrejteni az emberek tekintete elől, összekeveredni a ritkán előforduló városok és települések lakosaival, megtudni mindent, amit akartak. S ugyanilyen észrevétlenül elhagyni a Földet.

Mivel vonhatták volna magukra a figyelmet a Gianeához hasonló emberek? Bőrük színének zöld árnyalatával? Ezt könnyen eltüntethették festékkel vagy hosszú napozással. Szemük szokatlan formájával? Lehet, hogy ezt észrevették, de ez már nem annyira feltűnő, hogy az emberek különösebben felfigyeltek volna rá, vagy felkeltette volna gyanújukat.

Ilyen váratlanul tárult fel a Gianeát körüllebegő titkok egyike.

Marina Muratova jól beszélt spanyolul. Nagy volt benne a kísértés, hogy hirtelen spanyolul szóljon Gianeához, váratlanul lecsapjon rá, de Marinának azt tanácsolták, hogy ne tegye ezt. Ha a vendéglány mégsem szándékosan tette fel kérdését, hanem csak elszólta magát, akkor a legjobb úgy tenni, mintha nem vettek volna észre semmit. Ha meg szándékosan tette fel, akkor annál inkább nem szabad erőltetni a dolgot. Hadd döntse el maga Gianea, mikor akar beszélni róla.

3

Viktor Muratov ezekben a napokban nyakig volt munkával, és semmit sem tudott azokról a hírekről, amelyek az egész Földet foglalkoztatták. Sürgősen behivatták az egyik számító központba, amely összeköttetésben volt Jean Leguerier expedíciójával, és a Hermész mozgását ellenőrizte.

Előre nem látott bonyodalom támadt. Az aszteroid útközben egy nagy testtel, eddig még ismeretlen kisbolygóval találkozott. A lokációs műszerek és a graviométerek idejekorán leadták a figyelmeztetést, és az összeütközést sikerült elkerülni. Ámde a Hermész röppályája megváltozott. Ki kellett korrigálni az útvonalat.

Legueier és Weston maguk végezték el a számításokat, és továbbították a Földre. Ezek egyeztek a számítóközpontban végzett számításokkal. Most még egy negyedik, végső próbára volt szükség. Ilyen esetekben régi szokás szerint a számításokat négyszer megismételték.

Muratov, ha belemerült a munkába, mindig kikapcsolt tudatából minden mást. Amikor pedig befejezte a munkát (negyedszer is ugyanazt az eredményt kapta), már kevés ideje maradt, és sietve elindult Poltavába.

Lenyűgözte Szelena monumentalitása. Sokkal nagyobb volt Poltavánál, jóllehet csak elővárosának számított. Mesébe illő gyorsasággal, öt év alatt nőtt ki a földből.

A gyűrű alakú Szelena közepén terült el a hatalmas rakétatér.

A körforgalmú vecsebusz végigvitte Muratovot az egész városon. Megfeledkezett az időről, türelmetlenségéről, egyszóval mindenről. A látvány teljes figyelmét lekötötte. Minden fordulóban szebbnél-szebb és fenségesebbnél-fenségesebb épületek tárultak a szeme elé. A házak levegőseknek látszottak, a rengeteg növény kiemelte könnyed vonalaikat, a hatalmas ablakokat elárasztotta a napfény.

E csodálatos városnak a lakói is mások voltak, mint a többi városban. Minden csupa fény, csupa ragyogás.

„Feltétlenül ide költözöm — gondolta Muratov. — Lakni kell ebben a szép városban. Bizonyára a munka is gyorsabban megy majd itt.”

Légitaxin érkezett a rakétatérre. Az óriási betonmezőn zajlott az élet. Ide-oda cikáztak a gyors szolgálati gépek, lassan, komolyan kúsztak az irgalmatlanul nagy tartálykocsik, röpködtek az apró szárnyas gépeken az ügyeletes gépészek, szabályozók, diszpécserek. Messze, a mező közepén csillogtak a napfényben a belföldi és az összekötő rakéták. A bolygóközi űrhajók nem szálltak le a rakétatéren. Ezek az utasaikat nagy magasságban, az atmoszférán túl tették ki, vagy vették fel.

A rakétatér épületében Muratov rengeteg embert pillantott meg. A következő percben Stoneba ütközött. A tudományos tanács elnöke megörült Muratovnak — rég nem látták egymást —, és kezet szorított vele.

— Szóval — mondta Muratov — megint semmi!

— Hát igen, sajnos — sóhajtotta Stone.

A hatodik holdexpedícióról volt szó. Mind a ketten tudták már, hogy az expedíció ismét dolgavégezetlenül tért vissza. Semmi nyomát nem találták a Holdon a felderítő holdaknak, sem telepüknek.

— Ez az utolsó — tette hozzá Stone. — Nincs értelme folytatni a keresést, amíg nem tudunk meg valami újat.

— Figyelem! — hangzott fel a bemondó hangja. — Beszállás a Marsra induló rakétába!

Az előcsarnok alaposan kiürült. Ekkor Muratov váratlanul megpillantotta Marinát és Gianeát. Az egyik automata kioszk előtt álltak, és élénken beszélgettek. A mellettük elhaladó emberek lopva kíváncsi pillantásokat vetettek rájuk.

— Vajon miért jött ide? — kérdezte Stone, s tekintete követte Muratov pillantását. — Úgy látszik, Gianeát nagyon érdeklik a Holdon végzett kutatásaink.

— Honnan tudhat róluk?

Stone csodálkozva nézett társára.

— Hogyhogy — kiáltott fel —, ön semmiről sem tud?

— Miről kellene tudnom?

— Nem olvasta a lapokat, nem hallotta a rádióadásokat?

— Nem — felelte Muratov. — Nem értem rá. Jól tudja, mivel voltam elfoglalva.

Muratov lenyűgözve hallgatta Stone elbeszélését. Ez aztán a hír! Gianea spanyolul tud. Hihetetlen!

— Most már érti? — kérdezte Stone.

— De még mennyire! Méghozzá azt, hogy egész tervem dugába dőlt!

— Miért? — Stone ismerte Muratov elgondolását. — Inkább ellenkezőleg, a segítségére lesz. Csakhogy nagyon óvatosnak kell lennie.

— Erről van szó! Márpedig ez azt jelenti, hogy teljesen új tervre van szükség.

— Gianeának nem kell tudtára adni, hogy ismerjük a titkát. Én azt tanácsolnám önnek, hogy csak úgy véletlenül, egy alkalmas pillanatban Gianea jelenlétében spanyolul szóljon a húgához. Méghozzá Gianeát érdeklő témáról. Érdekes és fontos megtudni, hogyan reagál majd rá.

Muratov félénk pillantást vetett Gianeára. Alig harminc lépésnyire állt tőlük.

— Nagyon hangosan beszélünk — súgta oda Stone-nak. — Gianea hallása rendkívül kifinomult.

— Nem spanyolul beszélünk.

— Hátha ezen a nyelven is ért. Azok után, amiket ön mondott, már semmiért sem kezeskedem.

— Hát bizony, igaza van.

Az előcsarnokba újabb utasok érkeztek, s ez a tömeg elszigetelte őket a két lánytól. Stone az óráját nézte.

— Tizenkét perc múlva itt kell lennie a hatodiknak — mondta aztán. — Menjen oda hozzájuk.

— Azt hiszem, Gianea nem szívesen áll velem szóba.

— Aligha. Húga elárulta, hogy Gianea tegnap ismét érdeklődött ön iránt.

„Jól sejtettem — gondolta Muratov. — Nem véletlenül rajzolta le a Hermesz-beli tájat.”

— Rendben van — mondta. — Megyek! Lesz, ami lesz.

Ám Marina és Gianea már nem voltak előbbi helyükön.

Valahová elmentek. Muratov a keresésükre indult. Gianea reggel óta ideges hangulatban volt. Ez jól látszott minden mozdulatán, hangján, arckifejezésén. Marina látta, hogy valamin töpreng.

Reggeli után váratlanul azt kérte, mutassák meg neki Szelenát. Ám a kérés egyáltalán nem lepte meg Marinát. Már rég várta, mert tudta, hogy éppen a hatodik holdexpedíció készteti majd Gianeát, hogy ide látogasson. Most már nem volt csodálatos a tájékozottsága.

Tegnap egy váratlan kéréssel lepte meg Marinát: leutazik- e bátyja Poltavába? Nem tette hozzá: „.a hatodik fogadására” — de nyilván erre gondolt.

Marina azt felelte, hogy Viktor itt lesz. Talán nem is annyira a holdexpedíció érkezése, mint inkább a Viktorral való közeli találkozás hozta oly erős izgalomba Gianeát?

Marina nyomban közölte a dolgot Stone-nal. A tudományos tanácsban nagy megelégedéssel fogadták a hírt. Gianea kérdése feljogosította őket annak feltételezésére, hogy a lány hajlandó „megmutatni lapjait”. A golyóexpressz vasúti átjárója előtt nem szólta el magát, hanem szándékosan adta tudtukra, hogy sok mindent tud, amit, ha nem beszélné a földi nyelvet, nem tudhatna.

De akkor miért nem vallja be? Úgy látszik, még mindig tart valamitől.

Marinának azt ajánlották, hogy a második „őszinteségi” megnyilvánulását éppúgy fogadja, mint az elsőt: tegyen úgy, mintha semmit se vett volna észre.

4

Gianea Szelenában elgondolkozó és szórakozott volt. Igyekezett minden iránt érdeklődni, amit megmutattak neki, s ez mindennél jobban azt bizonyította, hogy elvesztette lelki egyensúlyát.

Marina híven követte a viselkedésére vonatkozó tanácsot. Azt javasolta hát, hogy akkor térjenek vissza Poltavába. amikor már éppen indulniuk kell a rakétatérre, ha Gianea valóban fogadni akarja a hatodik expedíciót.

Azt várta, hogy Gianea most már kénytelen lesz egyenes választ adni. Ám a vendéglány megtalálta a természetesen hangzó feleletet.

— Azt mondtad, hogy a város gyűrűként veszi körül a rakétateret — mondta. — De magát a várost nem mutattátok meg nekem. Ha már itt vagyunk, mutasd meg.

„Kivágta magát! — gondolta Marina bosszúsan. — Micsoda különös makacsság!”

Vecsemobilon utazták be Szelenát. Marina megfordította a kormányt, és a kocsi máris a központ felé robogott. Gianea érthetetlen izgalma fokozódott. Arca lángolt, szeme lázasan csillogott. Marina több kérdését felelet nélkül hagyta. Annyira leköthették saját gondolatai, hogy semmit sem hallott.

De amikor beléptek a rakétatér épületének előcsarnokába, Gianeát mintha kicserélték volna. Felélénkült, és elhalmozta Marinát kérdéseivel. Arca megszokott színűvé vált, és csupán szemének csillogása mutatta, hogy izgalma még mindig nem múlt el.

És ekkor (Marina nem hitt a fülének) Gianea megkérdezte:

— Hány ember vett részt a hatodik holdexpedícióban?

— Honnan tudsz erről az expedícióról? — kérdezte meg végül Marina, és merőn nézett barátnőjére.

Gianea egyáltalán nem jött zavarba.

— Hisz te magad beszéltél róla — felelte szenvtelenül.

Ez nyilvánvaló hazugság volt, mert ilyesmiről soha szó sem volt. Marina jól emlékezett rá. „Szóval Gianea nemcsak képmutatásra, hanem hazugságra is képes!” — gondolta.

— Nem emlékszem rá — mondta hangosan —, hogy valaha is beszéltem volna neked a hatodik holdexpedícióról. Különben miért érdekelhetne téged?

Választ nem kapott.

— Megvárjuk a hatodik expedíció érkezését? — kérdezte Marina, mintha mi sem történt volna.

— Igen — felelte Gianea.

Ezzel a kurta szóval beismerte, hogy a hatodik expedíció miatt érkezett Poltavába. Tudnia kellett, hogy Marina ismeri szavainak értelmét. De mégsem félt tőle.

„Legfőbb ideje! — gondolta Marina. — Ismerni egy nyelvet, és nem beszélni rajta, nagyon nehéz. Gianea bizonyára vágyott már egy kis szabadabb beszélgetésre. Másfél évig játszani egy szerepet, több mint sok.”

— Jó napot! — hangzott fel mögöttük.

Gianea oly hirtelen fordult meg, hogy többé nem volt kétséges: megismerte a másfél évvel ezelőtt hallott hangot. Az öröm beragyogta arcát.

— Végre! — mondta őszintén, és kezét nyújtotta Muratovnak. — Miért nem jelentkezett oly sokáig? Többször is szóltam emiatt Marinának.

Néhány nap alatt Gianea, mintha csak meg akarná jutalmazni a földi embereket hosszú hallgatásáért, szédületes gyorsasággal tárulkozott fel.

Muratov megértette szavait.

— Nem volt időm — felelte a megfelelő szavakat keresgélve. — Nagyon örülök, hogy láthatom.

Marina elmosolyodott kiejtésén.

Gianea nem mosolygott. Nem eresztette el Viktor kezét, és ugyanazzal a merev tekintettel nézett a szemébe, mint akkor ott, a űrhajó kijárati kamrájában, amikor kérdezni vagy mondani akart valamit. És hallgatott. De tudta, hogy Muratov érti a nyelvét. Mi akadályozhatta abban, hogy kérdezzen?

— Sajnálom — mondta Muratov, miután nem bírta kivárni a lány szavait —, hogy már előbb nem teljesíthettem kívánságát.

Miután eszébe jutott Stone tanácsa, és egyébként is nehezen találta meg a megfelelő szavakat, néhány spanyol szót kevert a mondatába. Gianea nem kérdezősködött, és arcáról nem lehetett leolvasni, csodálkozik-e azon, hogy Muratov spanyolul beszél, vagy se.

— Járt nálunk?

Muratov tudta, hogy a lány ezen Poltavát értette. „Meg akarja kérdezni, láttam-e a rajzát az albumban” — gondolta a férfi.

— Igen, jártam.

Gianea eleresztette a kezét.

A bemondó közölte, hogy földet ért az összekötő rakéta, amely a Holdról visszajött űrhajótól érkezett. Ez volt az az űrhajó, amelyet éppen vártak: a hatodik holdexpedíció.

Marina lefordította a közleményt Gianeának.

— De te még nem válaszoltál nekem arra a kérdésemre — szólalt meg a vendéglány —, hány ember vett részt ebben az expedícióban?

— Tizennyolc.

— Csak ők jöttek vissza? Más utasok nincsenek az összekötő rakétában?

Az „összekötő rakétában” szavakat Gianea spanyolul mondta.

Marina még spanyolul nem mert válaszolni, Stone azt ajánlotta neki, hogy nagyon óvatos legyen. Gianea a két szót véletlenül is kiejthette spanyolul, hogy maga sem vette észre.

— Nem tudom — felelte Gianea nyelvén. — Azt hiszem, más utasok nincsenek benne. Ez az expedíció számára fenntartott külön űrhajó.

Gianea kitartása egyre jobban elcsodálkoztatta Marinát. Miért kell tudnia ilyen részleteket?

Az összekötő rakéta az épület közelében ért földet. Eléje tolták a lépcsőt, és az utasok egymás után szálltak ki a rakétából. Jól lehetett látni őket.

— Mindjárt visszajövök — mondta Muratov. — Itt várjanak meg.

Szergej elé sietett.

Marina észrevette, hogy Gianea számolja magában a rakétából kiszálló utasokat. Amikor az utolsó, tizennyolcadik is kiszállt, látható megkönnyebbültséggel felsóhajtott. Úgy látszik, a másik világból származó lányt az nyugtalanította: visszatértek-e valamennyien a Holdról.

Furcsa! Csupán azért jött volna ide, hogy saját szemével győződjék meg erről?

Muratov és Szinyicin félúton találkoztak, összeölelkeztek.

— Szóval, megint semmi? — kérdezte Viktor.

— Amint látod! — felelte Szergej elégedetlenül.

— Miért volnék köteles leolvasni ezt az arcodról?

— Tudhatnád. — Szinyicin nem mosolygott barátja tréfáján. Arca továbbra is komor volt.

Muratov figyelmes pillantást vetett barátjára.

— Stone azt mondta, hogy ez az expedíció az utolsó.

— Tudom, de nem értek egyet vele.

— Gianea is eljött a fogadásotokra — mondta Muratov, és biztos volt abban, hogy szavai meglepik Szinyicint.

De tévedett. Szergej arca semmit sem tükrözött a hír hallatára.

— Miért volt erre szüksége? — kérdezte közömbös hangon, mint aki választ sem vár.

— Titokzatos eset. — Muratov röviden elmesélte a Gianeával kapcsolatos utóbbi eseményeket.

Szinyicin továbbra is közömbös maradt.

— Ezen érdemes elgondolkodni — mondta aztán. — Tudod mit, Vitya? Ne beszélj nekem Gianeáról. Felingerel már nevének puszta említése is. Nem ismerem hallgatásának okát, de ha arra gondolok, hogy csak egy szavába kerülne.

Stone lépett hozzájuk.

— Hol szálltál meg? — kérdezte Szinyicin sietve. — Aha! Ma este nyolc felé felnézek hozzád. Akkor majd részletesen elbeszélgetünk mindenről. De most, bocsáss meg, de nincs időm.

Muratov távozott.

Marina és Gianea beszélgetése, amit néhány perccel ezelőtt hallott, kétségbevonhatatlanul azt bizonyította, hogy Gianeát érdeklik a holdexpedíció eredményei, hogy nem véletlenül érkezett Szelenába éppen ma.

Mindent tud már!

Lassan odasétált a két lányhoz. Ekkor egy váratlan gondolat villant meg agyában, és egy pillanatra megtorpant: „Mi lenne, ha egyenesen feltenném a kérdést Gianeának?”

Érezte, hogy hiába töpreng, úgyis döntött már. Nincs oly erő, ami visszatarthatná, és nincs is értelme tovább várni. Stone és a tudományos tanács rendkívül óvatosak. Mi baj történhet? Legfeljebb annyi, hogy nem válaszol.

„Eh! Lesz, ahogy lesz!” — gondolta.

— Gianea! — Muratov az izgalomtól észre sem vette, hogy spanyolul beszél. — Nagyon kérem, válaszoljon egy kérdésemre. Nagyon fontos valamennyiünk számára, de különösen az én számomra. Felelnie kell, ha a barátomnak tartja magát. A honfitársai által hozzánk küldött mesterséges holdak most a Holdon tartózkodnak?

Marina a legnagyobb zavarban, de titkolt örömmel hallgatta ezt a váratlan kérdést. Bátyja határozottan és egyszerűen vágta ketté a gordiuszi csomót.

Gianea lehajtotta fejét. Megértett mindent, amit Viktor mondott, és nem is titkolta, hogy megértette. Látszott rajta, hogy vívódik.

Végre, amikor felemelte fejét, és Viktorra pillantott, a férfi látta, hogy a vendéglány hosszúkás, sötét szeme könnyes. Soha senki nem látta még Gianeát sírni.

— Igen — felelte alig hallhatóan.

Muratov torkát az izgalom fojtogatta. Fellélegzett.

— Miért hallgatott eddig? — kérdezte, s hangján még mindig érezhető volt az izgalom. — Hiszen tudja, milyen fontos ez nekünk.

A lány még halkabban válaszolt.

— Féltem. Rég meg akartam mondani, de maga csak nem jött. Most azonban már nem félek. Rég tudom, hogy Riageának igaza volt. Tönkretettem magam, de magukat megmentem.

5

A titokzatos felderítő holdak felkutatására induló hetedik expedíció gyorsan összeállt. Most aztán oly nagyon kellett sietniük, mint még eddig soha. Ott, a rakétatéren, a hosszú és gyötrő hallgatás után, Gianea mondott még néhány szót, amelyek az űrszolgálat számára rendkívül fontosak voltak.

Miután Gianea válaszolt — nyilván a maga számára is váratlanul — Muratov kérdésére, gyorsan el akart utazni. Valószínűleg félt Viktor további kérdéseitől, s talán már megbánta őszinteségét. Rosszkedvű és nagyon izgatott volt.

Muratov kikísérte őket a vecsemobilhoz. Tudta, hogy nem szabad újabb kérdéseket feltennie: többé egyikre sem fog válaszolni. Pedig nagyon szerette volna, és igen fontos lett volna feltennie ezt az egyetlen, de rendkívül fontos kérdést.

S ekkor Gianea magától megszólalt, s elmondta azt, amit Muratov éppen meg akart tőle kérdezni.

Már a kocsiban ült, kezét nyújtotta Viktornak, és első ízben történt meg: mintha pirulva, szégyenlősen viszonozta volna a kézszorítását.

— Figyelmeztetnem kell magukat — mondta olyan halkan, hogy Viktor alig hallotta meg. — Legyenek nagyon óvatosak. A mi. (hosszú szót mondott anyanyelvén, amely nyilván a „holdakat”, vagy a felderítő holdaknak egy másik, sokkal találóbb nevét jelentette) veszélyesek. Nem szabad megközelíteniük. Pusztítsák el őket!

Hátradobta magát az ülésen, és behunyta szemét. A szenvedés ráncai kiültek ajka körül, és egész arca mintha megöregedett volna.

— Menjünk már! — súgta oda Marinának.

A vecsemobil elrobogott. Viktor egyedül maradt.

Sokáig nézett a kocsi után. Szíve lecsillapodott, és egyenletesebben vert.

Teljes siker! Felbecsülhetetlen eredménnyel járt a meggondolatlan és kockázatos roham. A mesterséges holdak a Holdon vannak, és Gianea maga tanácsolja, hogy a közelükbe sem menve, semmisítsék meg.

Muratov elindult, hogy megkeresse Stone-t.

A tudományos tanács elnöke és a hatodik expedíció részvevői még nem hagyták el az épületet. Valamennyien örömmel és csodálkozással fogadták Muratov közlését.

Néhány óra múlva Muratov hosszasan beszélt rádiófonon a húgával. Marina elmondta, hogy Gianea nyomban hazaérkezésük után lefeküdt, s megkérte, ne háborgassák.

— Nyugodtnak, de nagyon komornak látszik. Valami aggasztja, s nincs tőle nyugalma. Azt hiszem, megbánta, hogy levetette álarcát.

— Milyen nyelven beszél hozzád? — kérdezte Muratov.

— Az anyanyelvén, mint mindig. Én meg nem merek spanyolul szólni hozzá.

— Nem is kell. Rövidesen saját maga szólal meg spanyolul. Meglátod!

— Gianea el akar ma utazni.

— Hová?

— Mindegy neki, csak minél messzebbre innen.

— Megértem. Gyötrődik, mert megszegte hazájának törvényeit. De hisz magad is hallhattad, amikor azt mondta, hogy már rég őszinte akart lenni, és ennek csak az én távollétem volt az akadálya. Mivel magyarázod ezt?

Marina nem felelt rögtön.

— Talán szerepe van ebben kettőtök hasonlatosságának.

— Ebből oda lehet kilyukadni, hogy Gianea szeret engem. — Muratov elmosolyodott, mert eszébe jutott Szergejjel folytatott vitája a rakétatér épületében.

— Lehet, hogy így van — felelte Marina komolyan.

— Ostobaság! Egyszer majd megtudjuk, miért viselkedett velem oly különösen. Ez Gianea újabb rejtélye. Szóval, ma elutaztok?

— Igen. Azt javasoltam neki, hogy látogassuk meg a Japán szigeteket, ahol még nem járt. És első ízben történt meg, hogy Gianea nem utasította vissza a légi utazást. Nyilván már alig várja, hogy minél előbb elhagyja ezt a helyet.

— Hát akkor — mondta Muratov — szerencsés utat! De még volna néhány szavam hozzád. Megsúgom neked, hogy Gianea rövidesen ismét említeni fog engem. Ha már egyszer megszólalt, mindent el szeretne mondani.

Kikapcsolta a rádiófont.

Még aznap este levelet kapott. Gianea írta. A borítékban talált cédula elárulta, hogy Gianea a levelet a rakétatérre való indulásuk előtt írta.

„Teljesen megnyugodott — írta Marina. — Megszokott módon viselkedik, tréfálkozik, és végleg áttért a spanyol nyelvre. Fesztelenül beszél, mintha világéletében csak spanyolul beszélt volna. Ezen nagyon csodálkozom. És te? Ugye furcsa? Nemigen vagyok megelégedve, és ezt közöltem Gianeával. Megértette az okát, és megígérte, hogy mindennap nyelvórát fog adni nekem. Úgy látszik, nagy lendülettel akar hozzáfogni. Végre!”

Gianea levele rövid volt:

„Viktor! — írta a vendéglány. — Maga arra késztetett, hogy többet mondjak, mint amennyit akartam. Nem bántam meg, csak egytől félek: nem túl késő-e? A földi emberek nem érdemlik meg azt a sorsot, amit tartogatnak számukra. Engem eskü kötött, amit megszegtem. Számomra ez annyit jelent, hogy örökre itt kell maradnom a Földön. De én nem is akarok visszatérni, még akkor sem, ha lehetségessé válna számomra. Kimondtam a szavakat, és ki kell egészítenem őket, mert különben nem sokat ér velük. Az, amit maguk keresnek, láthatatlan a földi emberek szemének. Ezt Riagea szavaiból tudom. Hogy mit kell tenniük, nem tudom. Gondolják ki maguk.

Gianea.”

„Most aztán mindent tudunk” — gondolta Muratov.

Éppen harmadszor olvasta a levelet, amikor megérkezett Szergej.

Húsz perc múlva pedig Stone lépett be Muratov szobájába. Sem ő, sem Szinyicin nem beszélt spanyolul. Muratov lefordította nekik Gianea levelét.

— Ez előrelátható volt — mondta Szergej. — Hogy a felderítő holdak láthatatlanok, azelőtt is tudtuk. De úgy látszik, hogy telephelyük is láthatatlan.

— Lehet. Ez a magyarázata annak, hogy sehogyan sem tudunk a nyomára bukkanni — mondta Stone. — A talaj mélyében keressük, az meg talán a felszínen áll. A Ticho- kráter körzetében nagyon sok a mély és széles szakadék, megközelíthetetlen plató, hegyvidéki völgy. Ezek között bárhol elhelyezhették telepüket.

— A Holdon nincs csapadék, nincs szél — tette hozzá Szergej. — A meteoritokon kívül semmi más nem tehetett kárt a berendezésben.

— Akkor a telepet esetleg áttetsző vagy szintén láthatatlan tető fedi. Egy világos — mondta Stone —, ott kell keresni, ahol mi helyeztük volna el telepünket, ha az ő helyükben vagyunk.

— Van egy újabb gondolatom — szólalt meg Muratov rövid hallgatás után. — Lehet, hogy a mesterséges holdak csupán a mi szemünknek láthatatlanok, ahogy azt Gianea írja, de nem lehetnek teljesen áttetszőek. Emlékeztek, a „Tyitov”-on mindnyájan láttuk, hogy a mesterséges hold eltakarta előlünk a csillagokat, amelyek mögötte voltak? Ebből ezt a logikus következtetést vonom le: a telep úgy fekszik, hogy mögötte olyan tárgy van, amit a Nap soha nem világít meg. De az is lehet, hogy az egész — holdárnyékban fekszik.

— Igazad van, Viktor! — kiáltott fel Szinyicin. — A holdárnyék — teljes sötétség. Az igaz, mi befényszóróztuk az ilyen helyeket a megközelíthetetlen platón és szakadékokban. De ezt csupán azért tettük, mivel azt tartottuk, hogy a telep feltétlenül a holdtalaj vagy a hegyikőzet mélyében rejlik. Emiatt előfordulhatott, hogy észre sem vettük.

— A holdtalaj méhét átkutattuk — mondta Stone.

— Ezután kizárólag csak a holdfelszínen fogjuk keresni a telepet. A hetedik expedíció két nap múlva indul a Holdra.

Muratov mindössze néhány másodpercig habozott.

— Ha lehet, vigyenek magukkal — mondta.

Stone állta a szavát. A hetedik holdexpedíció nehéz és bonyolult előkészítését két nap alatt pontosan befejezték. A Jurij Vereszov parancsnoksága alatt álló űrhajó a pireneusi rakétatéren várta utasait.

Muratov a start előtti napon érkezett meg. Mindenkinél rosszabbul volt felkészülve a munkára, és hogy ne zaklassa folytonos kérdéseivel az expedíció tagjait, megkérte Vereszovot, ismertesse meg a kutatás technikájával s a telep megsemmisítésének módszerével.

Vereszov készségesen segített neki. Reggel leültek dolgozni, és késő estig szorgalmasan folytatták a munkát.

Fél tizenkettő volt, amikor Muratov fáradtan hátradőlt a széken, és így szólt:

— Most már én is segíteni tudok valamiben. Mindenesetre tudni fogom, mi micsoda. Köszönöm, Jurij!

— Nincs mit, feküdj le, és aludd ki magad jól. Az út nagyon érdekes lesz. Jó éjt!

Muratov egyedül maradt.

— Akkor hát.aludjunk — mondta hangosan, és elégedetten, azzal jólesően kinyújtózott.

Váratlanul kopogtak ajtaján. Halk, óvatos kopogás volt. Úgy látszik, hogy aki az ajtóban állt, nem tudta biztosan, alszik-e Muratov vagy sem.

— Szabad!

A következő pillanatban döbbenten ugrott fel. Semmit nem értett; az ajtóban Gianea állt.

Úgy tudta, hogy a leány a Japán szigeteken tartózkodik. Tegnap este beszélt Marinával rádiófonon, s megkérdezte tőle, hogy érzi magát, mit csinál a vendéglány. Marina egyetlen szóval sem említette, hogy a Pireneusi félszigetre utaznak, ellenkezőleg, azt mondta, hogy Gianea hosszú időt szándékszik Japánban tölteni. És most itt van!

Muratov gyorsan nyugalmat erőszakolt magára, és beljebb invitálta Gianeát.

A lány a kezét nyújtotta, ismét viszonozta kézszorítását, és fesztelenül helyet foglalt. Úgy látszik, nem talált semmi különöset váratlan megjelenésében.

Egyedül volt, Marina nélkül.

— Fél órával ezelőtt repültem ide — szólalt meg a lány. — Könnyen megtudtam, hol lakik.

Spanyolul beszélt.

— Miért jött egyedül? — kérdezte Muratov.

— Nincs szükségem tolmácsra, ha magával akarok beszélni — felelte Gianea egyszerűen. — Marina elfáradt, és sikerült rábeszélnem, hogy eleresszen. Elvégre hozzá kell már szoknom, hogy kísérő nélkül közlekedjem itt a Földön! Egész életemet itt fogom leélni.

E szavaknál keserű árnyék vonult át arcán. Gianea megrázta fejét.

— Máris megyek — mondta. — Késő van, s magának pihenni kell az űrrepülés előtt. Ide pedig azért jöttem, mert magukkal akarok menni.

— Velünk? — kiáltott fel Muratov. — Miért?

Önkéntelenül, a csodálkozástól tört ki belőle a kérdés. Már értette Gianea szándékát. — Segíteni akar nekünk megtalálni a felderítő holdakat?

— Furcsán nevezi őket. De a tőlünk kapott nevüket nem lehet lefordítani a maguk nyelvére. Igen, segíteni akarok maguknak, és módomban is van ezt megtenni. Marina be tudta bizonyítani nekem, hogy ez kötelességem. Következetesnek kell lenni — ismételte Marina szavait. — Az, amit meg akarnak találni, és amit mielőbb meg kell találniuk, láthatatlan a maguk számára, de nem az én számomra. A mi szemünk jobban lát, mint a maguké. Ezt én már rég tudom. Tehát magukkal visznek, vagy nem?

— Természetesen magunkkal visszük. Sőt, örömmel. Máris közlöm kívánságát Stone-nal.

Gianea felállt.

— Köszönöm, Gianea — mondta Muratov. — Köszönöm. Nagyon örülök, hogy így megváltozott.

— Ezt már sokkal hamarabb is megtehettem volna. Ebben maga a hibás, Viktor. Nem kellett volna kerülnie engem.

Muratov nem tudta, mit válaszoljon erre a kijelentésre.

6

A hetedik expedíció tagjai örömmel fogadták be maguk közé Gianeát. Ez nagyon megnövelte a siker esélyeit még akkor is, ha nem ismeri a telep pontos helyét. Hisz ő mondta, hogy meg tudja látni az emberek számára láthatatlan telepet.

Muratovnak Gianeával folytatott beszélgetése és az űrhajó startja között nem sok idő telt el, csupán egy éjszaka, de a „felfedezés” híre máris bejárta az egész világot. Már reggel közzé tették neves tudósok nyilatkozatát Gianea látásáról. Nagy részük úgy vélte, hogy a lány látja, akárcsak a fény, a spektrum infravörös részét is.

Ha ez a feltevés igaznak bizonyul, Gianea egy sajátságos, élő infravörös képernyő szerepét töltheti be az expedícióban. Egy ilyen „ernyő” természetesen megbízhatóbb minden műszernél.

Marina Muratovának felajánlották, hogy kísérje el Gianeát.

— Egyáltalán nincs rám ott szükség — felelte a lány. — Gianea tud beszélni Viktorral. Ezenkívül az expedíciónak még három tagja beszél spanyolul. Miért kell maguknak egy felesleges ember?

Muratov rádiófonon beszélt a húgával, és megtudta tőle annak a beszélgetésnek a részleteit, amely Gianeának azt a gondolatot adta, hogy személyesen vegyen részt a Holdexpedícióban.

— Lépésének erkölcsi oldaláról beszélgettünk — mondta Marina. — Én igyekeztem meggyőzni, hogy honfitársainak tervét emberszeretetből „árulta el”. Úgy látszik, sikerült meggyőznöm. Nagy segítségemre volt hivatkozásom Riageára. Gianea óriási tisztelettel van iránta, és sokra tartja véleményét. Ez teljesen nyilvánvaló. Nem — felelte most Viktor kérdésére. — Gianea nem beszélt rá, hogy vele tartsak. Azt mondta, hozzá kell szoknia az önállósághoz, és nem bábáskodhatom örökké mellette. Valóban nem akarok veletek repülni. És örülök, hogy Gianea nem beszélt rá. Fáradt vagyok, s néhány napig egyedül akarok lenni.

A földi emberek először látták Gianeát földi ruhában.

Ha nem volna bőrének zöld árnyalata, szemének különös formája, ujjain élénkzöld köröm, sűrű, súlyos és smaragdszínben tündöklő haja, Gianea rendes földi nőnek tűnhetne.

A magas, mozgékony alakú vendéglány kissé a táncosnőkre emlékeztetett.

— Csak a kasztanyett hiányzik — tréfáltak az expedíció tagjai. — Tiszta spanyol nő!

Rengeteg ember kísérte ki Gianeát az induláshoz.

Muratov Gianea mellett állt a lépcső legalsó fokánál. Eszébe juttatta a lánynak azt a még nagyobb tömeget, amely másfél évvel ezelőtt ezer a rakétatéren fogadta érkezését.

— Én akkor semmit sem láttam — felelte Gianea. — Gondolataim egészen mással voltak elfoglalva.

— Mit várt akkor? — kérdezte Muratov abban a reményben, hogy ismét sikerül feltárnia egy titkot.

— Ezt úgysem érti meg — felelte Gianea.

Muratov hallgatott.

„Azt hiszem, drágám, te magad nem értesz semmit! — szerette volna mondani neki. — De nem baj, eljön az idő, amikor mindent megértesz.”

Hosszú, mély búgás — az indulás jele — szállt végig a rakétatéren.

Gianea gyengéden megölelte Marinát. (Nem bírta ki, és eljött, hogy elbúcsúzzék barátnőjétől.)

— Rövidesen újra látjuk egymást — mondta. — Velem leszel megint, ha visszatérek a Földre?

— Hát persze — felelte Marina. — Veled leszek, míg csak el nem kergetsz magadtól.

— Ez sohasem fog előfordulni.

— Akkor hát együtt öregszünk meg — nevetett Muratova.

— Az még messze van.

Milyen szívesen kihasználta volna Marina az alkalmat, hogy megkérdezze Gianeától, hány éves! De visszatartotta magát. Végig úgy kell viselkednie, ahogy azt előre megszabták neki. Gianeának mindent a saját kezdeményezéséből kell elmondania. Ez a taktika már bevált, ha nem számítjuk Viktor beavatkozását.

— Szerencsés utat, és sok sikert!

— Neked — felelte Gianea — és a földi embereknek. De nem nekem.

— Ismétlem, hogy tévedsz.

Gianea hallgatott.

Felhangzott a második búgás.

Az expedíció tagjai egymás után tűntek el a kijárati kamrában. Utolsónak Gianea lépett az űrhajóba.

A légmentesen záró ajtók becsukódtak.

Muratovnak feltűnt Gianea nyugalma. Ez nem volna, ha nem szokott volna hozzá az űrrepülésekhez.

— Gyakran hagyta el bolygójukat? — kérdezte.

— Bolygónkat? — ismételte meg a kérdést Gianea valami furcsa hangsúllyal.

— Bolygójukat.

— Igen, gyakran. Nálunk ez megszokott dolog. — Hangjának volt egy kis gúnyos színezete.

De hogy mire vonatkozott ez a gúny, a Földre vagy hazájára, Muratov nem tudhatta. Lehetséges, hogy egyikre is, másikra is.

Vereszov a Ticho-kráterbeli tudományos központ épületeinek közvetlen közelében szállt le űrhajójával. Nem félt, hogy kárt okoz bennük. A légkör hiánya ebben az esetben hasznos volt. Még a fékező motorok dübörgését sem lehetett hallani.

— Végre személyesen is eljött hozzánk! — mondta Stone- nak Tokarev professzor, a kráterbeli tudományos állomás vezetője. — Ideje már végezni ezzel a rejtéllyel!

— Éppen ezért jöttünk ilyen gyorsan, hogy végezzünk vele — felelte Stone. — Holnap reggel hozzáfogunk a munkához. Nem szabad késlekednünk. Maguknál minden kész?

— A terepjárókra gondol? Azok mindig készen állnak. Azokkal, amelyeket a hatodik expedíció hagyott itt, nyolc terepjáró és négy holdrakéta áll a rendelkezésére.

— Annyira nincs is szükségünk. A rakéták meg egyáltalán nem kellenek.

Tokarev bólintott.

— Igen — mondta —, tudom. Minden reménye… — alig észrevehető mozdulattal Gianeára mutatott.

— Pontosan így van — mondta Muratov.

Gianea az ablaknál állt. Úgy tűnt, hogy a magasból tűző Nap sugarai által beragyogott holdbéli táj érdekli. Az állomás környékén most dél volt.

Épp abban a pillanatban fordult meg, amikor róla beszéltek. Tekintetével megkereste Muratovot, s magához intette.

A férfi nyomban odament hozzá.

— A Földet látni lehet innen? — kérdezte Gianea.

— Nem, soha, — Messzi van innen a Déli-sark?

— Nem nagyon. Ez a hely a Földről látható holdkorong szélén van. A neve: Ticho-kráter.

— Nem hallottam a nevét — mondta türelmetlenül Gianea. — Engem más érdekel. Itt, ezen a helyen találkoztak azok az útvonalak, amelyeket kiszámított?

— Igen, itt — felelte Muratov csodálkozva. Nem várt ilyen kérdéseket Gianeától.

— Azt a helyet mindig látni a Földről?

— Mindig. A Hold mindig ugyanazt az arcát fordítja a Föld felé.

Muratovot elfogta az izgalom, kezdte már sejteni, hová akar kilyukadni Gianea a kérdéseivel. Csak nem?

Az expedíció spanyolul beszélő tagjai és az állomás két munkatársa lépett most hozzájuk. Valamennyien visszafojtott lélegzettel várták, mit mond Gianea.

— Akkoriban. — Gianea egy pillanatra elgondolkodott, mintha emlékeiben kutatna. — Kihallgattam egy beszélgetést. Riagea („Ismét ez a név” — gondolta Muratov.) azt mondta, hogy a mesterséges holdak — kissé gúnyosan ejtette ki ezeket a szavakat — azon a területen vannak, ahonnan sohasem látni a Földet. Hozzátette, hogy a terület egy hegygerinc lábánál kezdődik, nem messzire a Déli-sarktól. Az, amit látok — intett kifelé — hasonlít arra, amiről beszélt. Nem ott van-e az, amit keresnek?

— Azt mondta, hogy a telep a hegygyűrű belsejében fekszik? — kérdezte Muratov.

— Nem értem azt a szót, amit mondott.

— A telepet?

— Igen.

— Az a hely, ahol most a felderítő holdak tartózkodnak.

— Valami hasonló volt. Sőt, biztosan volt. Másképp honnan tudhattam volna, hogy a Holdon gyűrűhegyek vannak? Márpedig tudtam.

— Jól emlékszik arra, hogy Riagea pontosan így mondta: „azon a területen, ahonnan nem látni a Földet”?

— Igen, jól emlékszem rá.

— Köszönöm, Gianea! Ismét nagy segítségünkre volt. A lány vállat vont.

— Én csak azt teszem, amit már megtettem. Semmi új dolgot.

Ezzel megfordult, mintegy jelezve, hogy nincs kedve folytatni a beszélgetést.

7

Stone rendkívüli értekezletre hívta össze az embereket.

Ha Gianea nem tévedett, márpedig valószínűleg nem, akkor a másik világ telepe, amelyet a kráter központjától sok száz kilométerre kerestek, az állomás közvetlen közelében lehetett, az emberek szeme előtt, olyan helyen, ahol senkinek sem jutott volna eszébe keresni.

Gianea szavai szerint a telepet nem volt szabad megközelíteni. Ha a telep itt van, az állomás mellett, az emberek százszor is járhattak a közelében.

Mi történne ilyen esetben, azt nem tudták, de valószínűleg semmi jó!

— Szerencsés véletlen — mondta Tokarev.

Muratov gondolataiba merülve ült, és jóformán alig hallotta a fellángoló vitát. Az a gyenge gyanúja, amit Gianea egyre nagyobb őszintesége keltett benne, fokozatosan változott át szinte már biztos tudatta.

Kihasználta a szünetet, és így szólt:

— Sok minden szól amellett, hogy Gianea honfitársai nagyon régen jártak a Földön és a Holdon. Valószínűleg akkor építették telepüket a mesterséges holdak számára, majd felbocsátották őket. Többé nem lehet kétséges, hogy rossz szándékkal tették. Ám a terv alkotói nyilván elszámították magukat. A földi emberiség, a földi tudomány és technika fejlődésének irama megelőzte őket szándékuk kivitelében. Azt hitték, hogy a Hold még mindig elérhetetlen lesz a mi számunkra, amikor ők másodszor megjelennek. Nem kétséges az sem, hogy a Hermész közelében elpusztult űrhajó éppen a Hold felé tartott. Ez volt a naprendszerben tett második látogatásuk. Miért jöttek ide? Mit csináltak volna, ha nem pusztulnak el? Ezt nagyon fontos megtudni, és Gianea tudja. Az persze, hogy nem botlottunk bele a láthatatlan telepbe, véletlen, de nem ez a lényeges. Engem zavarba ejt Gianea óhaja. Azt tanácsolja, hogy semmisítsük meg a telepet. Valóban ilyen veszélyes volna megközelíteni? Vagy pedig Gianea egyszerűen meg akarja akadályozni, hogy megismerjük a telep berendezéseit, gazdáinak céljait? Lehet, hogy Gianeának ez a váratlan és hirtelen őszintesége csak taktikai művelet? Ráeszmélt, hogy a földi emberek előbb- utóbb megtalálják azt, amit meg akarnak találni. S elhatározta, hogy beleavatkozik, megzavarja kártyájukat. Ezzel magyarázható a hatodik expedíció iránti érdeklődése, egész viselkedése az utóbbi időben. Mi ezt jóra magyarázzuk, a velünk szembeni viselkedése alapján. De lehet itt másról is szó. Talán azért akart részt venni az expedícióban, hogy személyesen győződjön meg: a telep nem létezik többé, és titkát nem ismerhetjük meg.

— Ön hitszegéssel vádolja Gianeát? — kérdezte Stone.

Muratov izgatottan felugrott a fotelból.

— Én semmivel sem vádolom! Az ő szempontjából lehet, hogy teljesen igaza van. Minden tiltakozik bennem a saját szavaim ellen. Csupán elmondtam az egyik lehetséges verziót. Ennyi az egész.

— Ezen érdemes gondolkodni — mondta Tokarev. — Nagyon csábító volna megismerkedni a telep berendezéseivel és magukkal a felderítőkkel is. De vigyázatlanság volna figyelmen kívül hagyni Gianea szavait.

— Hát akkor gondolkozzunk azon — mondta Stone —, nem lehetne-e a robotrakétákkal megvizsgálni, mekkora veszélyt jelent a telep.

Az értekezlet erősen szakmai jelleget öltött, és Muratov kiment a szobából.

A nagyteremben megpillantotta Gianeát. Ugyanannál az ablaknál állt, ugyanabban a pózban.

Lassan indult a lány felé: furdalta a lelkiismeret, bánta, hogy meggyanúsította. De ki kellett mondania, ha már egyszer megszületett agyában a gondolat. Ilyen esetben nem szabad halogatni a dolgot.

Gianea nem fordult meg. Úgy tűnt, hogy nem látja, ki lépett hozzá. De amint megállt mögötte, Gianea megszólalt:

— Nézze csak, Viktor. Régóta figyelem, de semmit sem értek belőle. Az árnyékok nem mozognak. Azt hinné az ember, hogy a Hold nem forog.

— De forog, Gianea — felelte Muratov, s arra gondolt, miről ismert rá, a lépteiről vagy másról? — A Hold éppen úgy forog, mint minden égitest, csak nagyon lassan. Huszonnyolc földi nap alatt tesz meg egy fordulatot. Emiatt az árnyékok mozgását alig lehet észrevenni.

— És mire kell ez?

— Micsoda? Az árnyékok mozgásának a figyelése?

— Másról beszélek. Miért kell maguknak, hogy a Hold ilyen lassan forogjon? Talán azért, hogy az itteni tudományos munkálatokat jobban végezhessék?

— A Hold forgásának sebessége nem tőlünk függ.

Gianea rövid pillantást vetett rá. De Muratov nem fedezett fel benne gúnyt, mint ahogy azt várta. Úgy látszik; egyszerűen csak csodálkozott.

— Nézze csak — Gianea ismét kimutatott az ablakon. — Milyen forróak a napsütötte sziklák, és milyen hidegek az árnyékban! Hát ez olyan jó maguknak?

„Szóval így vagyunk! — gondolta Muratov. — Látja a hőkisugárzást. Látja! Ugyanúgy érzékeli a test hőmérsékletét, mint mi a test színét.”

Az utóbbi napokban állandóan izgult, valahányszor Gianeával beszélt. De most is. Erős izgalmat érzett. Látni a hőt! Van-e ennél furcsább és fantasztikusabb?! Tehát ha például Gianea őrá néz, nemcsak arcvonásait vagy bőrszínét látja, hanem azt is, hány fok hőmérsékletű a teste. Vajon milyennek látja őt?

— Hát ez olyan jó? — ismételte Gianea.

„De hisz mi sem olyannak látjuk Gianeát, mint amilyennek honfitársai látják, és amilyennek saját magát látja a tükörben. A hőmérséklet az ő számukra — a tárgy külső, szemléltető jele, mint a forma vagy a szín. Az ő szempontjukból ez normális és természetes dolog. Az, ahogy mi látjuk a világot, szűk spektrumban, feltétlenül érthetetlen és furcsa Gianea számára, ugyanúgy, mint ahogy az én számomra is érthetetlen és furcsa az, ahogy ő látja a környezetét” — gondolta Muratov. Gianea gyengéden megérintette a kezét.

— Min gondolkodott el annyira? — kérdezte, és elmosolyodott.

„Megmondjam? Nem, inkább nem.”

— A maga szavai jártak a fejemben — felelte. — Hát persze nem a legjobb, hogy a holdtalaj nem egyformán melegszik fel, de hát mit tehetünk?

— Gyorsítsák meg a Hold forgását.

— Azt hiszi, ez olyan egyszerű?

— Miért, talán nem? — felelte Gianea kérdéssel a kérdésre.

— Sajnos nem. Gyorsítani vagy lassítani az égitest mozgását, megváltoztatni saját tengelye körüli forgását — mindez csupán kisebb égitesttel végezhető el, nem olyannal, mint a Hold. Ez a jövő technika feladata. Maguknál talán lehetséges? — kérdezte, s jóformán nem is reménykedett, hogy Gianea válaszol rá.

— Azt hiszem, igen — felelte Gianea bizonytalanul. — Olvastam, hogy a mi „holdunk” is lassan forgott, de amikor kellett, meggyorsították forgását.

— Egy „holdjuk” van vagy több?

A válasz váratlan s nagyon furcsa volt, újabb rejtélyt jelentett.

— Nem tudom — felelte Gianea. — Helyesebben, nem emlékszem, mit mondott erről az a könyv, amelyet olvastam.

Muratov, ahogy később elmesélte, úgy érezte, mintha főbe kólintották volna. Az elképedéstől néhány másodpercig nem jött ki szó a száján.

Ez aztán az újság! Kiderül, hogy Gianea csupán könyveiből ismeri a szülőhazáját. Még csak nem is emlékszik, hány hold kering bolygójuk egén.

„Csak nem az űrhajón született?! — gondolta. — Akkor viszont szülőhazája nagyon messze lehet, olyan messze, hogy az ember megszületik, és fel is nő az úton. De ez sehogy sem vág össze azzal a feltevésünkkel, hogy négy-ötszáz évvel első idejövetelük után érkeztek hozzánk másodszor. Ilyen nagy utakat nem lehet oly gyakran tenni.”

— Úgy látszik, Riagea ebben tévedett — mondta Gianea oly halkan, hogy Muratov mindjárt tudta: a lány nem hozzá, hanem saját magához beszél.

— Meg volt győződve, hogy a Föld emberei már többet elértek — tette hozzá hangosan.

— Kicsoda? — Muratov végre visszanyerte beszélőképességét. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a hozzá intézett mondat elejét.

— Riagea.

— Maga csalódott?

— Nem, egyáltalán. Ez az ő véleménye, nem az enyém. Én kevesebbet vártam, mint amennyit láttam.

— Ezek szerint tehát Riagea jobb véleménnyel volt rólunk, mint maga, Gianea.

— Igen, volt.

— Megvan az oka, hogy azt higgye: Riagea megváltoztatta a véleményét?

— Nem változtathatja meg a véleményét az ember, ha már nem látja az objektumot — felelte Gianea. — Azért „volt”, mert ő maga nincs többé.

Muratov sejteni kezdett valamit.

— Riagea ott volt az elpusztult űrhajón?

Gianea hallgatott.

Muratov észrevette, hogy két könnycsepp lassan legördül arcán. Meghatotta a lány arckifejezése, őszinte, nagy bánat tükröződött rajta.

A férfi tudta, hogy sejtelme nem csalt. Riagea elpusztult az űrhajóval együtt, amelyből Gianeát kiszállították az aszteroidra. Az az ember volt, akit Gianea nemcsak tisztelt, Marina szavai szerint, hanem szeretett is.

„Riagea másként cselekedett” — jutottak eszébe Muratovnak Gianea szavai, amelyeket Marina közölt vele.

Összerezzent arra a gondolatra, hogy összefüggés lehet Riageának a földi emberekkel szembeni magatartása és az űrhajó pusztulása között.

Aggodalommal gondolt arra, hogy a hatalmas űrhajó nem véletlenül pusztult el, hanem szándékosan semmisítették meg azután, hogy Gianeát kiszállították belőle.

De a másik nő, aki Gianea anyja volt, miért maradt a halálra ítélt űrhajón?

Óvatosan megfogta Gianea kezét. A lány hagyta.

— Mondja csak — hangja meg-megcsuklott az izgalomtól —, maga azon az űrhajón született?

Gianea csodálkozó pillantást vetett rá.

— Honnan ez a furcsa feltevés? Ha az űrhajón útközben születtem volna, az édesanyám most itt lenne velem.

Gianea ezekkel a szavakkal igazolta Viktor sejtelmét. Az űrhajót szándékosan pusztították el! És nyilván éppen Riagea.

Gianea megjelenésének a titkára kezdett fény derülni.

— Maga volt az egyetlen nő az űrhajón? — kérdezte a férfi, hogy végleg meggyőződjék igazáról.

— Igen, az egyetlen.

Ekkor Muratovnak eszébe jutottak Gianeának más szavai. A lány egyszer azt mondta, hogy szinte akarata ellenére vett részt a Földre való utazásban. Tehát nem is születhetett az űrhajón, ahogy azt Muratov eleinte gondolta. Téves feltevés volt. No de apró gyerekeket sem visznek magukkal a világűrbe. Vajon Gianea miért nem emlékszik hát szülőhazájára?

Újabb rejtély, amely még érthetetlenebb és bonyolultabb!

Ott, a Hermész közelében, a világűr végtelen fekete mélységében tragédia játszódott le. Méghozzá olyan tragédia, amely összefügg a Föld embereinek sorsával.

De egy világos: Riagea megsemmisítette az űrhajót, hogy meghiúsítsa a Föld ellen irányuló terv megvalósítását. Gianeát pedig arra kényszerítette, hogy hagyja el az űrhajót. Valószínűleg meg akarta menteni, talán mert szerette. „Teljesen akaratomon kívül kerültem a Földre” — mondta Gianea akkor.

Igen, pontosan így történt minden!

Muratov meg sem fontolta szavait, csupán érzéseinek engedelmeskedett, amikor így szólt:

— Riagea halála gyönyörű halál!

Gianea néhány másodpercig kitágult szemekkel nézett rá. Tekintete zavart tükrözött. Aztán hirtelen megfordult, és kisietett a teremből.

8

Muratov nagyon hamar ráébredt, hogy „kegyvesztett lett”. Gianea többé nem fordult hozzá, nemcsak kerülte, hanem észre sem vette jelenlétét. Ha meg akart kérdezni valamit, az expedíció mérnökéhez, Raul Garciához fordult, ha meg Muratov kérdezett tőle valamit, a lány hátat fordított neki.

Állandóan törte a fejét, vajon mi lehet az oka ennek a hirtelen változásnak. Úgy érezte, hogy semmi olyat nem mondott, amivel megbánthatta volna Gianeát.

Talán az éleslátása miatt haragudott meg rá? De hiszen ő mondott el sok mindent, és ha sejtett valamit, ami igaznak bizonyult, az is csak a lány szavainak köszönhető.

Gianea senkivel nem beszélgetett, félre vonult, és csak ebédelni meg vacsorázni jött ki a szobájából. Rossz benyomást tett az állomás összeforrott kollektívájára.

— Sokáig akarnak itt maradni? — kérdezte a lány Garciától vacsora közben, a többiek jelenlétében.

— Amíg meg nem találjuk a telepet — felelte a mérnök.

— Akkor minél előbb meg kell találni — jelentette ki Gianea minden teketória nélkül.

— Ez részben magától függ.

A lány csak megvetően elmosolyodott.

Másnap reggel, bár jól tudta, hogy Stone siet, feltartotta az indulást: több mint egy óráig fürdött a medencében. Nem volt fürdőruhája, s jóllehet nem sokat törődött ezzel, senki sem mert bemenni hozzá, és siettetni. Az állomáson egyetlen nő sem volt.

Csupán nyolc órakor (az állomás órái párizsi időt mutattak) hagyta el négy gép a meteoritveszélytől jól védett, sziklába vájt garázst. Útjára indult az első kutatóexpedíció.

A hatalmas fémterepjárókat hamar átforrósították a napsugarak, ezért bekapcsolták a hűtőberendezést. Mára úgy tervezték, hogy átfésülik a Ticho-kráter hegygerincének lábát, amely az állomástól nyugatra esett.

Gianea Stone kocsijában ült. Ebben a kocsiban utazott Tokarev, Garcia, Vereszov és Muratov is.

Viktor kérte, hogy Szinyicinnel utazhasson együtt a második terepjáróban, de Stone visszautasította kérését.

— Ne törődjön Gianea szeszélyeivel — mondta. — Magára nekem van szükségem.

De Muratov tudta, hogy az expedíció parancsnokának gesztusa csupán udvariasság, mert nem akarja a többi munkáskocsiban elhelyezni, mivel azokban kevés a hely, és laikusok csak akadályoznák a munkát. Stone kocsija mintegy törzskocsinak számított. A többi három vitte a felszerelést, és ha a telepet megtalálják, nekik lesz vele dolguk.

Abban senki sem reménykedett, hogy már ma, az első napon a telepre bukkannak. Nagyon is frissek voltak még a meddő kutatások esztendeinek emlékei.

Gianea továbbra sem akarta Muratovot észrevenni, és csak ritkán fordult Garciához kérdéssel. Gondolataiba merült, és zavartnak látszott.

Stone széke előtt volt a nagy infravörös ernyő. A megszokott, látható színeket nem tükrözte vissza, a holdbéli táj pedig csupa fekete-fehér foltnak tűnt, amelyek között csak a tapasztalt szem tudott eligazodni.

Stone nem sokat várt ettől az ernyőtől. Sokkal inkább reménykedett Gianea élő infravörös látásában. Közvetlenül az indulás előtt megkérdezte, biztos-e abban, hogy észre tudja venni a telepet.

— Ha jól tudom — felelte —, nyílt terepen fekszik. Miért ne vehetnem hát észre? Csak eléggé jól meg tudják közelíteni.

Közömbösen mondta, Stone mégis hitt szavainak.

Ezenkívül eszébe jutott, hogy Gianea olyan messzire is jól ellát, amilyen távolságra földi ember távcső nélkül nem tud ellátni.

A lány ott ült mellette, s unott arccal nézegette a sziklákat. Mind a ketten előrenéztek. Mögöttük ült Garcia, aki az északi oldalt figyelte. A keleti részt Vereszovra bízták, míg a délit Tokarev és Muratov tartotta szemmel.

Gianeán kívül senki sem pillanthatta meg mindjárt a telepet, de nem is az volt a szándékuk, hogy észrevegyék. Alkalmas terepet kerestek, ahol Gianea honfitársainak helyén ezt a telepet legcélszerűbben elhelyeznék.

A legvalószínűbbnek tartották, hogy ha a telep ezen a környéken fekszik, akkor csakis a sziklahegyek alján, vagyis az északi oldalon lehet.

A terepjárók lassan, tizenöt-húsz kilométeres sebességgel haladtak.

Másfél óra múlva feszült figyelésük kissé gyengült, Muratov gondolatai máshol kalandoztak. Ismét eszébe jutott Gianea és haragjának oka. Muratovnak úgy tűnt, hogy semmi oka nincs erre a haragra. „Ám lehet, hogy tévedek — gondolta —, és Gianea egyáltalán nem is haragszik rám, hanem egyszerűen fél további kérdéseimtől. Csakis azért kerül, mert nem akar válaszolni nekem.”

Gianea váratlan ellenséges magatartása elkeserítette. Hogyan és mivel engesztelhetné ki?

Újabb óra telt el. A terepjárók már több mint ötven kilométerre távolodtak el az állomástól. Az expedíció valamennyi tagját lassan az unalom kerítette hatalmába. Stone érezte ezt. Terepjárója megállt. Mögötte megálltak a többi kocsik is.

— Javaslom, hogy reggelizzünk meg — mondta Stone vidáman. — Pihenünk, aztán továbbindulunk.

— Milyen messzire akarunk ma menni? — kérdezte Tokarev.

— Legalább hetven kilométernyire. Ha elhisszük, amit Gianea mondott, akkor kár tovább keresnünk. Onnan már jól fog látszani a Föld. Gianea pedig azt mondta, hogy a telep olyan helyen van, ahonnan a Föld nem látható. Talán sikerül még ma átvizsgálni a keleti oldalt is.

— Fárasztó lesz.

— Kibírjuk. Nem húzhatjuk az időt. Úgy látom, hogy maguk, „Hold-lakók”, ellustultak itt — jegyezte meg tréfásan Stone.

Egyikük sem akart reggelizni, és tíz percnyi pihenő után a terepjárók újra elindultak.

— Elvtársak, ne legyünk szórakozottak — mondta Stone nemcsak a saját terepjárója utasainak, hanem a többi kocsiban tartózkodóknak is. — Figyeljünk feszültebben. Nem térünk ide vissza még egyszer.

— Figyelünk! Figyelünk! — hangzott a válasz a hangszórókból. — Figyelünk, de semmit nem látunk. — Muratov felismerte Szinyicin hangját.

— Biztosak lehetnek, hogy észrevesszük — felelte Stone. — Ha nem ma, akkor holnap.

Muratov ekkor meghallotta, amint Gianea ezt kérdezte Garciától:

— Mondja, mit tartanak maguknál a Földön a halálról?

— Azt hiszem, ugyanazt, amit bármely más lakott világban — felelte a mérnök, akit meglepett a váratlan kérdés.

— Ez nem válasz. — Muratovnak úgy tűnt, mintha a lány hangja ingerülten csengett volna. — Nem tudná pontosabban meghatározni?

Garcia sokáig hallgatott, bizonyára a válaszon gondolkodott. Muratov úgy látta, itt az alkalom, hogy ismét beszélgessen Gianeával.

— A halál — mondta hátra sem fordulva — szomorú tény. De sajnos elkerülhetetlen tény. Az emberek halandók, s ezen nem lehet segíteni. Ha meghal egy hozzánk közel álló ember, ez nagy bánat azoknak, akik ismerték. Amikor az emberiség számára fontos ember hal meg, mindenki gyászolja. De amikor én halok meg, mielőtt örökre lehunynám a szemem, csak azt sajnálom, hogy keveset tettem addig. Szerintünk a halál elkerülhetetlen rossz, és reméljük, hogy egyszer majd sikerül legyőznünk.

Nem tudta, hogy Gianea szívesen hallgatja-e szavait. A lány azonban nem szakította félbe, s ez egyelőre elég volt neki.

De kiderült, hogy túl gyorsan fejezte be szavait.

— Várom a választ — mondta Gianea.

— Nem hallotta, amit Viktor mondott? — kérdezte Garcia.

— Én magától kérdeztem.

— Én teljesen egyetértek Viktorral.

Néhány percnyi hallgatás után Gianea ismét Garciához fordult:

— Hogyan vélekednek maguknál a Földön az öngyilkosságról és a gyilkosságról? — kérdezte a lány.

— Ez két különböző dolog — felelte Raul. — Nem lehet egy kérdésben összpontosítani őket. A gyilkosság feltétlenül elítélendő dolog. A legsúlyosabb és a legocsmányabb bűntett, ami csak elképzelhető. Ami pedig az öngyilkosságot illeti, minden attól függ, mi idézte elő. Ennek ellenére mi, akaratgyengeségnek, illetve gyávaságnak tartjuk.

— Tehát maguknál sem tarthatják ezt a tettet „gyönyörű”- nek?

„Hát szóval erről van szó? — gondolta Muratov. — Azért haragudott meg rám, mert Riagea halálát ”gyönyörű”-nek neveztem. De hisz meg kellett értenie, milyen értelmet tulajdonítottam ennek a szónak.”

— Nem hát — felelte Garcia. — Az öngyilkosság egyáltalán nem nevezhető „gyönyörű” dolognak.

— Én nemrég egészen mást hallottam — mondta Gianea.

— Kitől?

Muratov háttal ült Gianeának, és nem látta, hogy a lány rámutatott-e vagy sem. Ám szóbeli választ nem adott.

Szembetűnő volt a földi emberek és Gianeáék nézeteinek és fogalmainak különbözősége. Úgy látszik, a lány szülőhazájában a bármilyen okból bekövetkezett önkéntes halált oly visszataszítónak tartották, hogy amikor Gianea meghallotta Muratov szavait, „erkölcstelennek” tartotta a férfit, és nem volt hajlandó beszélgetni ilyen „alacsonyrendű intellektuellel”.

Muratovból majdnem kirobbant a nevetés. Ám ennek az egész beszélgetésnek nagyon örült, mert azt bizonyította, hogy Gianea állandóan az ő „összeveszésükre” gondol, s hogy ez a civódás számára éppoly kellemetlen, mint neki, Muratovnak.

De volt itt még egy sokkal fontosabb dolog is. Gianea kérdései végérvényesen azt igazolták, hogy Riagea megsemmisítette az űrhajót. Riagea öngyilkos lett, s megölte útitársait. Nem véletlen hát, amint azt Garcia kifejtette, hogy Gianea mindkét kérdést egyesítette.

„Ki kell engesztelnem Gianeát — gondolta Muratov. — Meg kell magyaráznom szavaimat, ha a lány nem képes magától felfogni értelmüket.”

És Muratov így szólt:

— Az öngyilkosságot soha sem lehet gyönyörűnek nevezni. Soha! Csupán egyetlen eset kivételével: amikor másokért leszünk öngyilkosok. De ilyen esetben nem öngyilkosságról beszélünk, hanem önfeláldozásról. Ez két különböző dolog. Feláldozni magunkat, hogy másokat megmentsünk, gyönyörű dolog!

Megfordult, hogy megtudja, miként fogadta Gianea a szavait, milyen hatással voltak rá.

A lány maga elé nézett, a széles ernyőre. Úgy látszott, mintha semmit sem hallana. De Muratov nem tudni, miért, mégis biztos volt abban, hogy Gianea nemcsak hallotta, hanem el is gondolkodott szavain.

S nem tévedett.

Kis idő múlva így szólt a lány:

— Rendben van, ezzel egyetértek. De mi jogon áldozta fel a többieket is?

Muratov agyában felvillant a gondolat, hogy a könnyek, amelyeket akkor Gianea arcán látott csillogni, nem Riagea halála miatt buggyantak elő szeméből, hanem azok miatt, akiket Riagea elpusztított, így már érthetővé vált az a hirtelen változás, amit a „gyönyörű” szó okozott Gianeában.

— Miről beszélgetnek? — kérdezte Tokarev.

Stone terepjárójában csupán Muratov és természetesen Garcia beszélt spanyolul. A többiek egyetlen szót sem értettek a beszélgetésből.

— Várjon! — mondta Muratov. — Később majd elmondom. Előbb válaszolnom kell a lány kérdésére. — És spanyolul folytatta: — Minden a körülményektől függ, Gianea. Vannak esetek, amikor az ember, aki meg van győződve ügyének igazságáról, kénytelen nemcsak saját magát feláldozni, hanem a többieket is, tudván azt, hogy más megoldás nincs. A cél, amelyet maga elé tűz, saját maga előtt igazolja tettét. Nem tudjuk, mi késztette Riageát erre a cselekedetre. De maga tudja. És még ha nem is osztja véleményét, tárgyilagosan válaszolhat önmagának arra a kérdésre, igaza volt-e, vagy sem. Én azért neveztem Riagea halálát gyönyörűnek, mert úgy értelmeztem a maga szavait, hogy Riagea értünk áldozta fel magát, értünk, földi emberekért. A mi szempontunkból tehát tette gyönyörű volt.

Gianea feléje fordította fejét, és kissé zavartan elmosolyodott.

— Bocsásson meg, Viktor. Én félreértettem magát akkor, és alaptalanul elítéltem.

— Egyáltalán nem sértődtem meg — felelte Muratov. — Mert megértettem magát. Mi, értem ezen a maguk és a mi emberiségünket, észlények vagyunk. Az észlények pedig jóakarattal mindig meg tudják érteni egymást. Még akkor is, ha ez olykor nem is olyan könnyű.

— Igen, néha sokkal nehezebb, mint ahogy látszik — sóhajtotta Gianea, és újból az ernyő felé fordult.

9

A terepjárók még egy óráig haladtak ugyanabban az irányban. Most sem találkoztak olyan hellyel, amely alkalmas lehetett volna a láthatatlan telep számára.

Pontosan tizenkét órakor Stone megállította terepjáróját.

— Kár tovább keresnünk — mondta.

— Pedig a terep éppen most kezd megfelelő lenni — szólalt meg Szinyicin a második terepjáróból.

— Igen, de nekünk hinnünk kell Gianeának — tette hozzá Stone. — Muratov, maga látni akarta a Földet. Nézzen hátra!

Arrafelé, ahol az állomás terült el, a hegygerincnek csaknem félig a látóhatár mögé süllyedt csúcsai fölött egy félhold ragyogott. A Földről látszó, megszokott félholdhoz képest, óriásinak tűnt. A Naptól hátulról megvilágított, tűzpiros légkörgyűrű miatt jól látszott a földgolyó sötét, éjszakai fele.

Hold, csillagok és a Nap egyidőben az égen!

— Kérdezze meg a lánytól — mondta Stone —, érdemes-e tovább keresnünk?

Gianea elcsodálkozott a kérdésen.

— Miért kérdezik ezt tőlem? — felelte. — Maguknak tudniuk kell, mit akarnak tenni, és hogyan akarják csinálni.

— Azért kérdezzük magát — magyarázta Muratov —, mert a maga, helyesebben Riagea szavaira támaszkodunk. Riagea azt hiszem, azt mondta, hogy a telep olyan helyen fekszik, ahonnan sohasem látni a Földet.

— Miért mondja, „azt hiszem”?

— Ne törődjön vele. Csak egy rosszul sikerült mondat. Ezt mondta Riagea?

— Igen. De akkor sem értem, miért kérdezik tőlem? — ismételte makacsul Gianea.

Muratov érezte, hogy logikus, amit a lány mond.

— Azt szeretnénk, ha pontosabban emlékezne mindenre — mondta a férfi. — Ez számunkra rendkívül fontos.

— Én semmit sem tehetek hozzá ahhoz, amit már elmondtam.

Stone-nak lefordították a beszélgetés lényegét.

— Ha tovább folytatjuk a keresést — mondta a parancsnok —, akkor nyugodtan kereshetjük bárhol, ahogy azt korábban tettük. Én azt hiszem, hogy Riagea szavait igaznak kell elfogadnunk, és csak azokra szabad támaszkodnunk. Kinek mi a véleménye?

Mindnyájan egyetértettek Stone-nal.

— Akkor hát visszafordulunk — összegezte az elmondottakat Stone. — Továbbra is ugyanolyan gondosan megfigyelünk mindent, ami utunkba esik, mint eddig, hogy teljes meggyőződéssel állíthassuk: a telep ezen a részen nincs.

De még mielőtt Stone ezt kimondta volna, Muratov már tudta, hogy a kutatást mára befejezték. Gianea azt mondta neki, hogy fáradt, és sehová nem megy.

— Ez nagyon unalmas munka — mondta a lány. — Már sajnálom hogy idejöttem a Holdra.

— De holnap velünk jön?

— Természetesen. Holnap is és azután is. Következetesnek kell lenni — ismételte a szót, amely annyira megtetszett neki. — Rég nem fáradtam el ennyire — tette hozzá rövid hallgatás után —, pedig semmit sem csináltam.

— A tétlenség néha fárasztóbb, mint a munka — mondta Muratov. — Menjen a medencébe. A fürdés felfrissíti.

— Jöjjön maga is — mondta Gianea váratlanul.

Muratov zavarban volt.

— Nem illik — mondta.

— De miért? — Gianea őszintén csodálkozott. — Nem értem. Marina azt mondta, maguknál nem szokás, hogy férfiak és nők együtt fürödjenek. De én magam láttam, amikor a tengerben együtt fürödtek. Ha meg felvettem a fürdőruhát, Marina megengedte, hogy az uszodában mindenki jelenlétében fürödjek. Hol itt a logika? Magyarázza meg nekem, Viktor! Nagyon szeretném megérteni magukat.

Muratov az utóbbi napokban sokszor érezte, hogy a Gianeával kapcsolatos egyik rejtély küszöbén áll. A többihez képest jelentéktelen volt, de mégiscsak rejtély. S miután Gianea maga kérdezősködött, talán sikerül megoldani.

Összeszedte gondolatait, hogy megmagyarázza a lánynak a földi szempontot.

— Sokféle oka van annak, Gianea — mondta aztán. — A lényeg a következő: az emberek megszokták, hogy ruhával takarják el testüket. Évszázadokon át formálódott ki az a szempont, hogy nem szabad meztelenül járni. A tudatban gyökeret vert szokás nagy erő. Most már érthetőbb? — kérdezte. — A tengerben fürdőruhában fürödnek. A fürdőruha is ruha. A szokást tehát betartották.

Muratov azt hitte, hogy kimerítően megmagyarázta a dolgot a lánynak.

— Maga semmit sem magyarázott meg nekem — szólalt meg Gianea váratlanul. — De azt hiszem, értem már. Maga szerint a fürdőruha eltakarja a testet, és azt nem látni, így van?

Muratov e pillanatban mindent megértett. A lány kérdése feltárta az igazságot.

Erről van hát szó! Megfeledkezett az élő testek hőkisugárzásáról, arról a kisugárzásról, amit Gianea és bolygójának lakói fényként érzékelnek, és amit látnak.

Az ő világukban a ruha csupán a hidegtől és a portól védi az embert. Az emberek, függetlenül a ruhától, mindig látják egymást.

Vacsora után Muratov újra Gianea szobájában ült, és beszélgettek. A lány kérte, hogy jöjjön be hozzá.

Viktor többé nem volt zavarban a jelenlétében. A logika szerint Gianea más szemmel néz mindenre, mint a földi emberek.

Muratov már elmesélte a többieknek legújabb felfedezését, de senki sem csodálkozott rajta.

— Ez így is van — mondta Tokarev. — Az infravörös hőkisugárzás keresztülhatol a szöveten, és Gianea természetesen látja azt, ami el van rejtve a mi szemünk elől. De másképpen látja, mint ruha nélkül. Nagyon érdekes volna, ha Gianea lefestené az embert, amilyennek látja.

— Igen, de nekünk nincs olyan festékünk, amely továbbítja az infravörös színt — mondta Stone. — Nagyon valószínű, hogy ezt a színt Gianea nem olyannak látja, mint amilyennek mi látjuk az infravörös ernyőn.

Muratov beszélgetés közben megpróbált választ kapni erre a kérdésre.

— Igazán nem tudom, hogyan magyarázzam meg ezt magának — felelte Gianea. — Ez a szín összekeveredik más színekkel, és nehéz megtalálni. Ezért rajzolok én csak ceruzával. Maguknak nincs megfelelő festékük. Ez döbbentett rá arra, hogy maguk nem úgy látnak, mint mi. Azt pedig megmagyarázni, hogyan néz ki az a szín, amelyet maga még soha sem látott, lehetetlen.

— Ezek szerint — mondta Muratov —, maga egyetlen pillantás alatt megállapítja a test hőmérsékletét?

— Mi nem ismerjük a „hőmérséklet” szót, és soha nem is szoktuk mérni. Miért? Azt úgyis látni.

„Lám, ezért hárította el Jansen hőmérőjét” — gondolta Muratov.

— Mondja, Gianea, amikor maguk a Hermeszhez közeledtek, látták, hogy az aszteroid lakott?

— Igen. Az olyan méretű égitestek hidegek. Észrevettük, hogy a mesterséges létesítményből — akkor még nem tudtuk, mi az — két fajta fény árad. Egy mesterséges, hideg és egy élő, meleg fény. Tudtuk, hogy élőlények, vagyis emberek vannak ott.

— A maga részéről — mondta Muratov, aki örült, hogy ismét kideríthet valamit — kockázatos dolog volt levegőtartalék nélkül kiszállni az űrhajóból.

— Hiba volt. De nagyon idegesek voltunk.

— Miért hagyta el az űrhajót? — kérdezte Muratov.

Gianea sokáig hallgatott, mintha a válaszon gondolkodott volna.

— Ne haragudjon rám — mondta végül —, de nem szívesen válaszolok erre a kérdésére.

Muratov mélyen csalódott, de egyáltalán nem mutatta.

— Akkor természetesen ne válaszoljon rá — mondta. — Csak véletlenül kérdeztem.

— Miért hazudik? — kérdezte Gianea lágyan, és megérintette a férfi karját. — Maga nagyon szeretné ezt tudni, és nem véletlenül kérdezte meg tőlem. De higgye el, Viktor, meg fogja tudni. De nem most. Nem tehetem.

Az utolsó szavakat oly kétségbeesetten mondta, hogy Muratov megsajnálta.

— Ne gondoljon rá, Gianea — mondta a férfi. — Senki nem kényszeríti magát semmire. Tegyen úgy, ahogy jónak látja. Persze, abban igaza van, hogy mi is nagyon sokat szeretnénk megtudni magáról. Majd elmondja, amikor kedve lesz hozzá. Nekem pedig bocsássa meg kíváncsiskodásomat.

Ismét könnyeket látott csillogni a lány szemében.

— Maguk nagyszerű emberek — mondta Gianea halkan. — Kezdem megszeretni magukat.

Másnap reggel ugyanaz a négy terepjáró ugyanazokkal az utasokkal kirobogott a garázsokból. Az embereknek a sikerbe vetett hite megerősödött. Muratovnak még este sikerült ismét Riageára terelni a beszélgetést, és Gianeának eszébe jutottak az űrhajón kihallgatott beszélgetés részletei. Ezekből kiderült, hogy a telep csakis a Ticho-kráter belsejében, az északi hegygerinc lábánál lehet.

Muratov meg sem próbálta, Gianea pedig semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy Riageáról, az emberről beszéljen. Csupán a Riagea által elmondottakról volt szó.

Pedig Riagea személye nagyon érdekelte a földieket. Ennek az embernek, akit soha senki nem fog már látni, óriási szerepe volt a Gianeával és a felderítő holdakkal kapcsolatos eseményekben. E férfiú akarata megváltoztatta az események egész menetét.

— Rajzolja le a portréját — kérte Muratov. — Szeretnénk látni arcvonásait.

— Magának ehhez elég, ha a tükörbe néz — felelte Gianea mosolyogva.

Muratov e pillanatban sok mindent megértett.

A másnapi kutatóexpedíció azzal a biztos tudattal indult útjára, hogy sikerük lesz.

Alig távolodtak el tizenöt kilométernyire az állomástól, amikor Gianea előrehajolt, maga elé mutatott, és így szólt:

— Ott van, amit keresnek!

Загрузка...