Piramisok

III. Könyv Az Új Fiú Könyve

A nap fölkelt, s mivel ez itt nem az Ősi Királyság, csupán egy izzó gázgömb volt. A mélysivatag bíbor éje elpárolgott forrasztópisztoly-vakításában. A gyíkok a sziklarepedésekbe surrantak. Te Szemét letelepedett a megmaradt szipáciabokrok nyújtotta gyér árnyékban, gőgösen a tájat kémlelte, és elkezdett visszakérődzött takarmányt csócsálni és négyzetgyököt számolni hetes számrendszerben.

Teppik és Ptera végül rálelt egy mészkőeresz árnyékára és leültek, komoran kibámulva a sziklákról fölrezgő hőhullámokra.

— Nem értem — mondta Ptera. — Mindenhol kerested?

— Ez egy ország! Nem eshet csak úgy bele egy gödörbe!

— Hát akkor hol van? — kérdezte kiegyensúlyozottan Ptera.

Teppik dörmögött valamit. A hőség úgy sújtott, mint egy pöröly, de azért kiment a sziklák közé, mintha háromszáz négyzetmérföld esetleg elrejtőzhetne egy kavics alá vagy bokor mögé.

Tény az, hogy az ösvény lebukott a szirtek közt, de szinte rögtön kiemelkedett újra és folytatódott a dűnéken oda, ami egész nyilvánvalóan Tsort volt. Teppik fölismerte a szélmarta szfinxet, amit határkőnek állítottak; úgy szólt a monda, hogy szorongató nemzeti szükség idején a határokon prédál, bár a monda nem tudta biztosan, miért.

Tudta, hogy Ephebébe vágtattak. Azaz innen a két ország között fekvő, termékeny, piramispettyezte Dzsel-völgyet kéne látnia.

És már egy órája keresgéli.

Érthetetlen. Hátborzongató. Valamint elképesztően zavarba ejtő.

Beárnyékolta szemét és ezredszerre is körbefürkészett a néma, süldögélő tájon. És megmozdította fejét. És meglátta Dzselébéjbit.

Egy szempillantás alatt villant át látóterén. Visszakapta tekintetét és megint megpillantotta, egy röpke, homályos színvillanást, ami azonnal eltűnt, mihelyst rákoncentrált.

Néhány perccel később Ptera kikukucskált az árnyékból és látta, hogy a fiú négykézlábra ereszkedik. Amikor Teppik elkezdte fölfordítgatni a kavicsokat, úgy döntött, ideje, hogy a fiú visszajöjjön a napról.

Az orgyilkos lerázta a lány kezét a válláról és türelmetlenül intett.

— Megtaláltam! — Csizmájából előhúzott egy kést, s szurkálni kezdte a köveket.

— Hol?

— Itt!

Ptera gyűrűkkel ékített kezét a fiú homlokára tette.

— Ó, igen — mondta. — Értem. Igen. Jó. És most azt hiszem, jobb, ha jössz az árnyékba.

— Nem, komolyan mondom! Itt! Nézd!

A lány lekuporodott és a sziklára bámult, hogy a kedvében járjon.

— Van itt egy repedés — ismerte el kételkedve.

— Nézd meg jól, jó? El kell fordítsd a fejed és valahogy a szemed sarkából odalesni. — Teppik tőre a repedésbe csapott, ami nem volt több halvány vonalnál a sziklán.

— Hát, jó hosszan folytatódik — mondta Ptera, végigpillantva az izzó kövezeten.

— Egész úton a Második Vízeséstől a Deltáig — pontosított Teppik. — Ha fél szemed eltakarod, az segít. Légy szíves, próbáld meg! Kérlek!

A lány habozva eltakarta fél szemét és engedelmesen a sziklára kancsított.

Végül megszólalt: — Semmi haszna, nem lááááá…

Egy pillanatra megdermedt, aztán oldalra vetette magát a sziklákra. Teppik abbahagyta a próbálkozást a kés beverésére a repedésbe, és odakúszott hozzá.

— Pont a szélén voltam! — jajgatta Ptera.

— Láttad? — kérdezte reménykedve a fiú.

A lány bólintott, aztán nagyon óvatosan talpra állt és elhátrált.

— Nem olyannak érződött, mintha a szemed belülről kifordulna? — firtatta Teppik.

— De — felelte Ptera hidegen. — Megkaphatom a karpereceim?

— Mi?

— A karpereceim. A zsebedbe tetted őket. Szeretném visszakapni. Kérlek!

Teppik vállat vont, és kotorászott a tarsolyában. A karperecek többnyire vörösrézből voltak, néhány darabka lepattogzott zománccal. Itt-ott a művész megpróbálkozott, különösebb siker nélkül, valami érdekeset csinálni csavart drótokkal és színes üveggöröngyökkel. A lány elvette és fölhúzta mindet.

— Van valami okkult jelentőségük? — tudakolta Teppik.

— Mit jelent az, hogy okkult? — kérdezett vissza bizonytalanul a lány.

— Ó! Akkor meg miért van rájuk szükséged?

— Már mondtam. Nem érzem magam rendesen fölöltözve nélkülük.

Teppik vállat vont, s visszatért a repedés feszegetéséhez.

— Miért csinálod ezt? — érdeklődött Ptera. Teppik megtorpant és elgondolkozott.

— Nem tudom — válaszolta. — De te is láttad a völgyet, nem?

— Igen.

— Hát akkor?

— Hát akkor mi?

Teppik a szemét forgatta. — Nem gondolod, hogy egy kissé, nos, fura? Hogy egy egész ország többé-kevésbé eltűnik? Ez nem olyasmi, amit minden átkozott nap láthatnál, az istenek szerelmére!

— Honnan tudhatnám? Sosem voltam eddig a völgyön kívül. Nem tudom, hogyan kellene kívülről kinéznie. És ne átkozódj!

Teppik a fejét rázta. — Azt hiszem, hogy mégis megyek és lefekszem az árnyékban — jelentette ki. — Már amennyiben maradt — tette hozzá, mert a nap sárgarézfénye elégette az árnyékokat. Odakóválygott a sziklákhoz és rábámult a lányra.

— Az egész völgy csak úgy bezárult — nyögte ki végül. — Az a rengeteg ember…

— Láttam konyhai tüzeket — mondta Ptera melléroskadva.

— Valami köze van a piramishoz — állította a fiú. — Nagyon furcsának látszott, pont mielőtt eljöttünk. Varázslat volt, vagy geometria vagy az ilyesmik egyike. Mit gondolsz, hogy tudnánk visszamenni?

— Nem akarok visszamenni. Miért akarnék visszamenni? Krokodilok várnak rám. Nem fogok visszamenni, csak a krokodilok kedvéért.

— Hümm. Talán megkegyelmezhetnék neked vagy valami — mondta Teppik.

— Ó, igen — szólt Ptera a körmeire meredve. — Azt mondtad, te vagy a király, ugyebár.

— Én vagyok a király! Az az én királyságom ott… — Teppik tétovázott, nem tudván, melyik irányba mutasson ujjával — …valahol. Én vagyok a királya.

— Nem úgy nézel ki, mint a király — jegyezte meg Ptera.

— Miért nem?

— Ő aranymaszkot viselt.

— Az én voltam!

— Szóval te parancsoltad, hogy vessenek a krokodilok elé?

— Igen! Úgy értem, nem — Teppik habozott. — Úgy értem, a király tette. Nem én. Egy bizonyos értelemben. Különben is, én mentettelek meg — tette hozzá lovagiasan.

— Na hát akkor? Különben is, ha te lennél a király, akkor isten is lennél. Pillanatnyilag nem viselkedsz túl istenszerűen.

— Igen? Nos. Ööö — Teppik megint tétovázott. Ptera prózaisága azt jelentette, hogy a legártatlanabbnak tűnő mondatokat is csak gondos vizsgálat után lehetett világgá ereszteni.

— Alapjában véve jó vagyok a napkeltésben — közölte. — Bár nem tudom, hogy csinálom. És folyókban. Ha azt akarod, hogy kiáradjon bármilyen folyó, én vagyok a megfelelő ember. Úgy értem, isten.

Elnémult, amikor fölötlött benne egy gondolat.

— Vajon mi történik most ott nélkülem? — mondta ki hangosan.

Ptera fölállt, s elindult a szurdokban lefelé.

— Hová mész?

A lány megfordult. — Nos, Mr. Király vagy Isten vagy orgyilkos vagy akárki, tudsz-e a vessződdel vizet fakasztani?

— Mi, előtted?

— Úgy értettem, inni. Talán van, talán nincs abban a repedésben folyó, de nem férhetünk hozzá, nem igaz? Szóval el kell menjünk valahova, ahol hozzájutunk. Annyira egyszerű, hogy azt kell hinnem, még királyok is képesek fölfogni.

Teppik utána sietett, le az omladékon oda, ahol Te Szemét feküdt fejét és nyakát a földre hajtva, fülével csapkodva a hőségben, és szórakozottan alkalmazta Te Piszok Bestia elméletét az átmeneti integrálokról az ígéretes cissoidszámok sorozatára. Ptera ingerülten belerúgott.

— Akkor te tudod, hogy hol van víz? — kérdezte Teppik.

…e/27. Tizenegy mérföld…

Ptera feketével kihúzott szemekkel meredt rá. — Úgy érted, te nem tudod? Képes voltál kihozni a sivatagba és azt se tudod, hol van víz?

— Hát, arra számítottam, hogy majd valamennyit magammal tudok vinni!

— Nem is gondoltál rá!

— Figyelj, nem beszélhetsz így velem! Én király vagyok! — Teppik elhallgatott.

— Igazad van — ismerte el. — Eszembe se jutott. Ahonnan jövök, ott esik csaknem minden nap. Sajnálom.

Ptera összeráncolta homlokát. — Ki esik csaknem minden nap? — tudakolta.

— Nem, úgy értem, eső. Tudod. Nagyon ritkás víz, előbukkanva az égből?

— Milyen buta ötlet. Honnan jöttél?

Teppik siralmasan nézett ki. — Ahonnan jövök, az Ankh-Morpork. Ahonnan származom, az innét. — Lebámult az ösvényre. Innen, ha tudtad, mit keresel, épp csak ki tudtad venni a sziklákon végighúzódó halvány repedést. Mindkét oldalon megmászta a szirteket az új, függőleges törés, vonalvastagon, ami történetesen egy teljes folyami királyságot és 7.000 évnyi történelmet rejtett.

Minden ott töltött percet rühellt. És az most kizárta őt. És most, mert nem tehette, vissza akart menni.

Lesétált oda és fél szemét letakarta kezével. Ha pont jó szögben rántottad a fejed…

Röviden elvillant látóterében, és eltűnt. Megpróbálta még párszor, de többé nem pillantotta meg.

És ha kifarigcsálnám a sziklát? Nem, gondolta, ez hülyeség. Csak egy vonal. Nem juthatsz be egy vonalba. A vonalnak nincs vastagsága. Közismert geometriai axióma.

Hallotta, hogy Ptera közeleg mögötte, s a következő pillanatban a lány keze a nyakát fogta. Egy pillanatig azon töprengett, honnan ismeri a lány a Catharti Halálfogást, s aztán az ujjak lágyan masszírozni kezdték izmait, a stressz úgy olvadt el szakértő simogatásuktól, mint zsír a forró késen. Amikor a feszültség fölengedett, megremegett, mint egy íj.

— Ez finom — mondta.

— Kiképeznek minket rá. Az inaid össze vannak csomósodva, mint a pingponglabdák zsinóron — közölte Ptera.

Teppik hálásan leroskadt a szikla tövét teleszemetelő görgetegek egyikére, és hagyta, hogy a lány ujjainak ritmusa feloldja az éjszaka problémáit.

— Nem tudom, mit tegyek — mormolta. — Ez jó érzés.

— A szolgálólányság nem csak szőlőhámozásból áll — magyarázta Ptera. — Az első lecke, amit megtanulunk, hogy amikor a mesternek hosszú, nehéz napja volt, az nem a legjobb időpont a Róka és a Datolyaszilva Nászának javaslására. Ki mondta, hogy bármit is tenned kell?

— Felelősnek érzem magam. — Teppik helyzetet változtatott, mint egy macska.

— Ha tudod, merre található egy cimbalom, játszhatnék neked valami nyugtatót — sugallta Ptera. — Már egész a „Koboldpinik”-ig jutottam az Első Könyvben.

— Úgy értem, egy királynak nem szabad hagynia, hogy a királysága csak úgy hipp-hopp eltűnjön.

— Az összes többi lány tud akkordokat meg mindent — mondta Ptera sóvárogva és masszírozva a fiú vállát. — De az öreg király mindig azt mondta, szívesebben hallgat engem. Azt mondta, mindig fölvidítja.

— Úgy értem, Elveszett Királyságnak fogják nevezni — folytatta Teppik álomittasan. — Hogy fogom akkor érezni magam, mondd?

— Azt mondta, az éneklésem is szereti. Mindenki más azt mondja, úgy hangzik, mint amikor egy csapat keselyű épp rátalált egy döglött szamárra.

— Úgy értem, az Elveszett Királyság királya. Borzalmas lenne. Vissza kell szerezzem.

Te Szemét lassan elfordította fejét, hogy kövesse egy eltévedt döglégy röptét; agya mélyén vörös számok kis oszlopai villogtak, részletezve vektorokat és sebességet és szögmagasságot. Emberi lények beszélgetése ritkán érdekelte, bár átfutott a fején, hogy a hímek meg a nőstények mindig akkor jönnek ki legjobban egymással, ha valójában egyik fél sem hallgat oda arra, amit a másik épp mond. A tevéknél mindez sokkal egyszerűbb.

Teppik rámeredt a vonalra a sziklában. Geometria. Az lesz az.

— Ephebébe megyünk — nyilatkozta. — Ők mindent tudnak a geometriáról és van néhány nagyon hibbant elképzelésük. A hibbant elképzelések azok, amikkel jelen pillanatban tudnék mit kezdeni.

— Miért cipeled ezt a rengeteg kést meg izét? Úgy értem, igazából.

— Tessék?

— Ez a sok kés. Minek?

Teppik eltöprengett ezen. — Azt hiszem, nem érezném magam rendesen felöltözve nélkülük — válaszolta.

Ptera kötelességtudóan új társalgási témát keresgélt. A Mulattató Csevegés Tárgyának Fölvetése szintén részét képezte a szolgálólány szolgálatának. Sosem volt benne különösebben jó. A többi lány bámulatos választékkal állt elő: mindennel a krokodilok párzási szokásaitól a töprengésig az életről a Másvilágon. Ő, miután megbeszélték az időjárást, mindig nehéz ügynek találta.

— Szóval — szólt. — Megöltél egy csomó embert, gondolom?

— Mm?

— Úgy értem, mint orgyilkos. Megfizetnek téged, hogy embereket ölj. Sokat megöltél? Tudsz arról, hogy gyakran befeszíted a hátizmaid?

— Szerintem erről nem kéne beszélnem — felelte a fiú.

— Tudnom kell. Ha már együtt fogunk átkelni a sivatagon meg minden. Több mint százat?

— Jó ég, dehogy.

— Nos, akkor ötvennél kevesebbet?

Teppik átgördült a hátára.

— Figyelj, még a leghíresebb orgyilkosok se öltek meg harmincnál több embert egész életükben — világosította föl.

— Hát akkor kevesebb húsznál?

— Igen.

— Kevesebb tíznél?

— Azt hiszem — szólt Teppik —, az lesz a legjobb, ha azt mondjuk, hogy a szám nulla és tíz között van.

— Csak, hogy tudjam. Ezek a dolgok fontosak.

Visszabaktattak Te Szeméthez. De most láthatólag Teppiknek fúrta valami az oldalát.

— Ez az egész hágás… — kezdte.

— Nászlás — javította ki Ptera.

— Te… ööö… több mint ötven emberrel?

— Az olyanfajta nőt másként hívják — felelte Ptera különösebb neheztelés nélkül.

— Elnézést. Kevesebb mint tízzel?

— Mondjuk azt — válaszolta Ptera —, hogy a szám nulla és tíz között van.

Te Szemét köpött. Húsz lábbal arrébb a döglegyet simán eltalálta a levegőben és a mögötte levő sziklához ragasztotta.

— Döbbenetes, hogy csinálják, nem? — jegyezte meg Teppik. — Szerintem állati ösztön.

Te Szemét gőgös pillantást vetett rá söpörjük-föl-a-sivatagot szempillái alól és azt gondolta:

…Legyen z=ei0. nyamnyamnyam Aztán dz=ie[i0]d0=izd0 vagy d0=dz/iz…

Pteklaszp, még mindig hálóingben, céltalanul bóklászott a törmelék között a piramis lábánál.

A piramis úgy zümmögött, mint egy turbina. Pteklaszp nem tudta, miért, semmit sem tudott a hatalmas energiafölhasználásról, ami kilencven fokkal elforgatta a dimenziókat és ott tartotta őket a szörnyű nyomás ellenére, de legalább az ijesztő temporális változások láthatólag megszűntek. Kevesebb fia akadt, mint megszokta; az igazat megvallva, tudott volna mit kezdeni egy-kettővel, ha rájuk találna.

Elsőnek a sisakkövet találta meg, ami összezúzódott, elektrumborítása lepergett. A piramisról lezuhanóban belecsapódott Hat, a Keselyűfejű Isten, szobrába, kétrét görnyesztve azt s fölruházva az enyhe meglepődés kifejezésével.

Egy elhaló nyögéstől Pteklaszp rohant a sátor maradványát megcibálni. Tépte a nehéz vásznat és kiásta IIb-t, aki pislogott rá a szürke fényben.

— Nem működött, apa! — nyöszörögte. — Majdnem fölvittük oda, és akkor az egész vacak valahogy elcsavarodott!

Az építő leemelt egy rudat a fia lábáról.

— Eltört valamid? — kérdezte halkan.

— Szerintem csak zúzódások. — A fiatal építész fölült, fájdalmasan megrándult az arca, s nyakát nyújtogatta, hogy körbenézhessen.

— Hol van Kettő-á? — tudakolta. — Magasabban volt, mint én, csaknem a csúcson…

— Már megtaláltam — válaszolta Pteklaszp.

Az építészek nem arról közismertek, hogy odafigyelnek a finom jelentésárnyalatokra, de IIb meghallotta az ólmot apja hangjában.

— Ugye, nem halt meg? — suttogta.

— Nem hiszem. Nem vagyok benne biztos. Eleven. De. Igen, mozog… mozogni mozog… nos, jobb, ha jössz és megnézed magad. Azt hiszem, valami kvantum történt vele.

Te Szemét kitartóan haladt tovább, körülbelül 1,247 méter per szekundummal, komplex kapcsoltszám koordinátákat kidolgozva, hogy elűzze az unalmat, miközben hatalmas tányértalpa csikorgott a homokon.

Az ujjak hiánya további erőteljes ösztökélést jelentett a teveintellektus kifejlődésében. Az emberi matematika fejlődését mindig hátráltatta a faj ösztönös hajlama arra, hogy amikor valami tényleg bonyolulttal kerülnek szembe, mondjuk hármas polinomok vagy parametrikus differenciálhányadosok formájában, megszámolják az ujjaik. A tevék kezdettől fogva a számokat számolták meg.

A sivatagok is nagy segítséget jelentettek. Nincs sok figyelemelterelő tényező. Ami a tevéket illeti, a hihetetlen intellektuális fejlődéshez vezető út az, ha nincs mit tenni és ezzel nincs mit tenni.

Fölért a dűne gerincére, elismerően megszemlélte maga előtt a hullámzó homokot, és logaritmusokban kezdett gondolkozni.

— Ephebe milyen? — érdeklődött Ptera.

— Sosem jártam ott. A látszat szerint egy Tirannus uralja.

— Hát akkor remélem, hogy nem találkozunk vele.

Teppik fejét rázta. — Nem olyasmi — felelte. — Minden ötödik évben új Tirannusuk van, és először csinálnak vele valamit. — Tétovázott. — Azt hiszem, kiválasztják.

— Olyasmit, mint amit a kandúrokkal meg bikákkal meg hasonlókkal csinálnak?

— Ööö.

— Tudod. Hogy aztán abbahagyják a verekedést és békésebbek legyenek.

Teppiknek megrándult az arca. — Hogy őszinte legyek, nem tudom biztosan — válaszolta. — De nem hiszem. Van valamijük, amivel csinálják, azt hiszem, mókaráciának hívják, és azt jelenti, hogy az egész országban mindenki beleszólhat, ki legyen az új Tirannus. Egy ember, egy… — elhallgatott. A politikatörténet óra nagyon távolinak tűnt, és olyan fogalmakat vezetett be, amikről sosem hallottak Dzselébéjbiben, vagy ami azt illeti, Ankh-Morporkban. De azért vaktában döfött. — Egy ember, egy szavalat.

— Az akkor a kiválasztáshoz van?

A fiú vállat vont. Legjobb tudomása szerint, lehetséges. — Viszont az a lényeg, hogy mindenki megteheti. Rettentő büszkék erre. Mindenkinek van — megint tétovázott, most már biztosan abban, hogy a dolgok balul mennek — szavalata. Kivéve persze a nőknek. És gyerekeknek. És bűnözőknek. És rabszolgáknak. És az ostobáknak. És az idegen származásúaknak. És a, ööö, különféle okokból kifogásolt embereknek. És még egy csomó másnak. De ezektől eltekintve, mindenkinek. Rendkívül felvilágosult civilizáció.

Ptera mindezt fontolóra vette.

— És ez lenne a mókarácia, mi?

— Ephebében találták ki, tudod — mondta Teppik, homályos okból úgy érezve, hogy meg kell védenie a rendszert.

— Fogadok, hogy nehézségeik vannak az exportálásával — szögezte le határozottan Ptera.

A nap nem csupán lángoló ganégolyó volt, amit egy óriási bogár lökdös az égen. Hajó is volt. Azon múlt, hogyan néztél rá.

A fény is helytelen volt. Volt valami lapossága, mint a hetekre pohárban felejtett víznek. Nem telt benne öröme senkinek. Megvilágított, ám élettelenül; nem annyira nappali világosság, inkább ragyogó holdfény.

De Pteklaszp sokkal jobban aggódott a fia miatt.

— Tudod, hogy mi a baja? — kérdezte.

A másik fia nyomorultan harapdálta a stílusát. A keze fájt. Előzőleg megpróbálta megérinteni a fivérét, és a sistergő sokk levitte a bőrt az ujjáról.

— Lehet, hogy igen — kockáztatta meg.

— Meg tudod gyógyítani?

— Nem hinném.

— Egyáltalán, mi ez?

— Hát, apa. Amikor fönn voltunk a piramison… nos, nem tudott kilobbanni… tudod, biztos vagyok benne, hogy elcsavarodott… tudod, az idő csak egy másik dimenzió… ümm.

Pteklaszp a szemét forgatta. — Elég ebből az építész szövegből, fiú — intette. — Mi a baja?

— Azt hiszem, hogy dimenzionális beilleszkedési zavar, apa. Egy kissé összezavarodott számára a tér meg az idő. Ezért mozog folyton oldalvást.

Pteklaszp IIb bátor kis mosolyt vetett apjára.

— Mindig is oldalvást szokott mozogni — jelentette ki Pteklaszp.

A fia fölsóhajtott. — Igen, apa — felelte. — De az teljesen normális volt. Minden könyvelő úgy mozog. Most azonban azért mozog oldalvást, mert az számára olyan, mint, nos, mint az Idő.

Pteklaszp homlokát láncolta. Nem az enyhe oldalvást haladás volt IIa egyetlen problémája. Lapos is volt. Nem úgy lapos, mint egy kártya, elejével, hátával, szélével — hanem minden irányból lapos.

— Teljesen azokra a freskófigurákra emlékeztet engem — mondta. — Hova tűnt a fiam mélysége, vagy akárminek is hívod?

— Szerintem az Időben van — jegyezte meg IIb, gyámoltalanul. — A mienkben, nem az övében.

Pteklaszp körbejárta a fiát, megjegyezve, hogyan követi őt a laposság. Megvakarta az állát.

— Szóval tud az Időben közlekedni, mi? — kérdezte habozva.

— Igen, lehetséges.

— Gondolod, hogy meg tudnánk győzni, menjen vissza néhány hónapot és szóljon nekünk, hogy ne építsük meg a rohadt piramist?

— Apa, ő nem tud kommunikálni.

— Akkor abban semmit se változott. — Pteklaszp leült a törmelékre, s kezébe hajtotta fejét. Hát ide jutottunk. Az egyik fiú normális és hülye, a másik lapos, mint egy árnyék. És miféle élete lesz szegény lapos kölyöknek? Úgy fogja végigcsinálni egész hátralévő életét, hogy hozzászokik a zárak kinyitásához, a jég letisztításához a szélvédőkről, meg hogy olcsón megalhat a szállodaszobák nadrágprésében[22] A képesség, hogy átcsusszanjon az ajtók alatt és elolvashassa a könyveket anélkül, hogy kinyitná őket, nem fogja eléggé kárpótolni.

IIa oldalvást sodródott; lapos kivágott alak a tájon.

— Semmit se tehetünk? — tudakolta az apa. — Esetleg gondosan fölgöngyölhetnénk, vagy valami?

IIb vállat vont — Odatehetünk valamit az útjába. Lehet, hogy nem is rossz ötlet. Akkor semmi rosszabb nem történhetne vele, mert, ööö, nem lenne ideje, amikor megtörténhetne. Szerintem.

Odagördítették Hat, a Keselyűfejű Isten, meggörbült szobrát a lapos fiú útjába. Egy-két perccel később a testvér enyhe oldalozó mozgása odaért. Erős, kék szikra pattant, ami megolvasztotta a szobor egy részét, ám a haladás megszűnt.

— Mi okozza a szikrákat? — firtatta Pteklaszp.

— Azt hiszem, egy kicsit olyan, mint a villanófény.

Pteklaszp nem azzal jutott el mai pozíciójáig — nem, ki kell javítsa magát — tegnap éjjeli pozíciójáig, hogy végül ne vette volna észre az előnyöket még a legvalószínűtlenebb helyzetben is.

— Spórolni fog az öltözködésen — mutatott rá nehézkesen. — Úgy értem, elég, ha csak magára festi.

— Nem hiszem, hogy a dolog egész világos előtted, apa — felelte IIb fáradtan. Leült az apja mellé, és a palotára bámult, a folyó túloldalán.

— Valami zajlik odaát — mondta Pteklaszp. — Gondolod, hogy észrevették a piramist?

— Nem lepne meg. Végül is kilencven fokkal elfordult.

Pteklaszp válla fölött hátranézett, s lassan bólintott.

— Ez furcsa — jelentette ki. — Biztos egy kis strukturális labilitás.

— Apa, ez egy piramis! Ki kellett volna lobbantsuk! Mondtam neked! A közrejátszó erők, nos, egyszerűen túl…

Árnyék vetült rájuk. Körülnéztek. Fölnéztek. Kicsit tovább néztek föl.

— Tyű! — fakadt ki Pteklaszp. — Ez Hat, a Keselyűfejű Isten…

Ephebe terült el előttük, egy klasszikus poéma fehér márványból, henyélve a sziklán, egy ragyogóan kék öböl…

— Az mi? — kérdezte Ptera, miután egy ideig kritikusan tanulmányozta.

— A tenger — válaszolta Teppik. — Emlékszel, mondtam neked. Hullámok meg izék.

— Azt mondtad, hogy tiszta zöld meg háborgó.

— Néha az is.

— Hmm. — A hangnem azt sugallta, hogy a lány helyteleníti a tengert, ám, még mielőtt elmagyarázhatta volna, miért, meghallották a dühösen kiabáló hangokat. Egy közeli homokdűne mögül jöttek.

A dűnén volt egy plakát. Azt hirdette több nyelven: AXIÓMA VIZSGÁLÓ ÁLLOMÁS.

Alatta, valamivel kisebb betűkkel, hozzátette: VIGYÁZAT — ELDÖNTETLEN POSZTULÁTUMOK.

Miközben olvasták, pontosabban Teppik olvasta, Ptera meg nem, a dűne mögül pendülés hallatszott, amit előbb csattanás követett, majd a magasban elcikázó nyílvessző. Te Szemét futólag rápillantott, aztán elfordította fejét és mereven egy nagyon kicsi, homokos területre bámult.

Egy másodperccel később a nyíl becsapódott oda.

Aztán tesztelte a lábaira nehezedő súlyt, kalkulált kicsit, aminek eredménye kimutatta, hogy két személyt leszámíthat a hátáról. A további összeadások azt jelezték, hogy ezek hozzáadandóak a dűnéhez.

— Minek csináltad ezt? — firtatta Ptera homokot köpködve.

— Valaki lőtt ránk!

— Nem hinném. Úgy értem, nem tudták, hogy itt vagyunk, nem igaz? Nem kellett volna úgy lerántanod.

Teppik meglehetősen vonakodva belátta ezt, és óvatosan fölküzdötte magát a dűne csúszós felületén. A hangok megint vitatkoztak:

— Ismerjem be?

— Egyszerűen arról van szó, hogy nem mindegyik paraméterünk megfelelő.

— Tudom, hogy nem mindegyik jó.

— Hát ez meg mi, könyörgöm?

— Nincs több átkozott teknősünk. Ez az, amink nincs.

Teppik óvatosan kidugta fejét a dűne teteje fölé.

Egy nagy, megtisztított térséget látott, amit körbevettek a jelzőtáblák és zászlók bonyolult sorai. Volt rajta egy-két, zömmel kalickákat tartalmazó épület és számos más komplikált építmény, amiket nem tudott azonosítani. Az egész közepén állt két férfi — egyik alacsony, kövér és pirospozsgás, a másik magas és nyúlánk, a tekintély meghatározhatatlan benyomását keltve. Lepedőbe burkolózott mindkettő. Köréjük csoportosulva, és egyáltalán nem sok ruhát viselve, volt egy csapat rabszolga. Az egyikük íjat markolt.

Többen közülük teknősöket tartottak pálcákon. Azok elég szánalmasan néztek ki, mint valami teknőcnyalóka.

— Meg különben is kegyetlen — jelentette ki a magas férfi. — Szegény kicsi csöppségek! Olyan bánatosnak látszanak a kalimpáló lábikójukkal.

— Logikai képtelenség, hogy a nyíl eltalálja őket! — A hájas fickó széttárta kezét. — Nem lenne szabad úgy tennie! Biztos rosszfajta teknőst adtál nekem — fűzte hozzá vádlóan. — Újra ki kellene próbáljuk, gyorsabb teknősökkel.

— Vagy lassúbb nyilakkal?

— Lehetséges, lehetséges.

Teppikben tudatosult a halk csoszogás az álla mellett. Egy kicsiny teknős rohant el mellette. A teknőjén több gellernyom látszott.

— Még egy utolsó próbát teszünk — jelentette be a dagadt alak. Odafordult a rabszolgákhoz. — Ti népség… eredjetek és keressétek meg azt a teknőst!

Az apró hüllő reménnyel és könyörgéssel teli pillantást vetett Teppikre. A fiú rábámult, aztán óvatosan fölemelte és begyömöszölte egy szikla mögé.

Lecsusszant a dűnén, vissza Pterához.

— Valami tényleg nagyon fura zajlik itt — mesélte. — Teknősökre lövöldöznek.

— Miért?

— Fogalmam sincs. Szemlátomást azt hiszik, hogy a teknősnek képesnek kéne lennie elmenekülni.

— Mi, egy nyíltól?

— Ahogy mondtam. Tényleg bizarr. Maradj itt! Fütyülni fogok, ha biztonságos utánam jönnöd.

— Mit fogsz csinálni, ha nem biztonságos?

— Sikítok.

Újra megmászta a dűnét, és, miután lesöpört annyi homokot öltözékéről, amennyit csak lehetett, fölállt és meglengette sapkáját a kis tömeg felé. Egy nyíl kiütötte a kezéből.

— Hoppá! — kiáltotta a kövér fickó. — Bocs!

Az ipse odasietett az összetaposott homokon, ahol Teppik álldogált és sajgó ujjaira meredt.

— Csak épp a kezemben volt — lihegte. — Ezer bocsánat, nem vettem észre, hogy föl van ajzva. Most mit gondolhat rólam?

Teppik nagy levegőt vett.

— A nevem Xeno — zihálta a pohos pasas. — Megsérült? Biztos vagyok benne, hogy tettünk ki figyelmeztető jelzéseket. A sivatagon át érkezett? Bizonyara szomjas. Kér valamit inni? Ki maga? Nem látott erre egy teknőst véletlenül? Átkozott gyorsak, úgy száguldanak, mint a bezsírozott isteneknyila, lehetetlen megállítani a kis piszkokat.

Teppik ettől leeresztett.

— Teknősök? — kérdezte. — Mi most azokról a, tudja, kövekről beszélünk, amiknek lába is van?

— Pontosan, pontosan — felelte Xeno. — Az ember egy pillanatra leveszi róluk a szemét és máris zumm!

— Zumm? — kérdezett vissza Teppik. Ismerte a teknősöket. Akadtak teknősök az Ősi Királyságban. Sok mindennek lehetett őket nevezni — vegetáriánusnak, türelmesnek, elmélázónak, még szerfölött szorgos és kitartó szexmániásnak is — ám sosem, legalábbis mindezidáig, gyorsnak. A gyorsaság szót pontosan azért társítják a teknősökhöz, mivel nem azok.

— Biztos maga ebben? — kérdezte.

— A leggyorsabb állat a Korong színén a közönséges teknős — állította Xeno, de volt benne annyi jó érzés, hogy ravasznak látsszon. — Mármint logikailag — tette hozzá.[23]

A magas férfi odabiccentett Teppiknek.

— Ne is vegyél róla tudomást, fiam! — mondta. — Csak a múlt heti baleset miatt fedezi magát.

— A teknős igenis legyőzte a nyulat — duzzogott Xeno.

— A nyúl döglött volt, Xeno — válaszolta türelmesen a nyúlánk férfi. — Mert te lelőtted.

— A teknősre céloztam! Tudod, megpróbálva a két kísérletet egyszerre, csökkentve a költséges kutatási időt és teljesen kihasználva az elérhető… — Xeno az íjjal hadonászott, amin megint volt a nyíl.

— Elnézést — szólt Teppik. — Nem tenné le egy pillanatra? Én meg a barátnőm messziről jöttünk és örülnénk, ha nem lőnének ránk már megint.

Ez a kettő ártalmatlannak látszik, gondolta és majdnem el is hitte.

Füttyentett. Az utasításhoz igazodva, Ptera megkerülte a dűnét, Te Szemétet vezetve. Teppik kétellte, hogy a lány öltözéke bármiféle zsebet rejtegethet, ám Ptera láthatólag föl tudta újítani sminkjét, újrafeketítette szempilláit és rendbe hozta a frizuráját. Úgy vonaglott a csoport felé, mint egy kígyó farolás közben, eltökélten, hogy az idegeneket személyisége teljes erejével fogja letaglózni. Valamint tartogatott valamit a másik kezében.

— Megtalálta a teknőst! — örvendezett Xeno. — Remek!

A hüllő behúzódott teknőjébe. Ptera csúnyán nézett. Magán kívül nem sok mindene volt a világon, és nem volt ínyére, hogy pusztán teknősbéka-hordozóként üdvözöljék.

A magasabbik felisóhajtott. — Tudod, Xeno — mondta. — Nem tehetek róla, de azt hiszem, hogy ezzel az egész teknős meg nyíl üggyel a rossz oldalról közelíted meg a dolgot.

Az alacsonyabbik szúrósan rámeredt.

— Az a gond veled, Ibid — közölte —, hogy azt hiszed, te vagy a legnagyobb átkozott szaktekintély mindenben.

Az Ősi Királyság Istenei ébredeztek.

A hit erő. A gravitációhoz képest gyöngécske erő; ha hegyek elmozdítására kerül sor, a gravitáció minden alkalommal győzni fog. De attól még létezik, és most, hogy az Ősi Királyság magába zárkózott, a világegyetem többi részétől elszakadva, szabadon sodródva, el a közmegegyezéstől, amit a valóság névvel szokás megtisztelni, a hit ereje érezhetővé tette magát.

Hétezer éven át hitt Dzselébéjbi népe az isteneikben.

És most az isteneik léteztek. Megvolt a dzselieknek, mondhatni, a teljes Készlet.

És az Ősi Királyság népe kezdte megtanulni, hogy például Vut, az Este Kutyafejű Istene, sokkal jobban néz ki egy edényre pingálva, mint akkor, amikor mind a hetven lábnyi belőle, morogva és bűzölögve, odakinn az utcán támolyog.

Dios a trónteremben ült, a Király aranymaszkja a térdén, s komor hangulatban meredt maga elé. Az ajtónál az alacsonyabb rangú papok karéja végül összeszedett annyi bátorságot, hogy megközelítse, ugyanabban a kedélyállapotban, amiben az ember a morgó oroszlánhoz közelít. Senkit sem aggaszt jobban egy isten tényleges testi megnyilvánulása, mint a papjait; olyan, mintha váratlanul kiszállnának hozzád a számvizsgálók.

Csak Kumi állt egy kicsit félre a többiektől. Erősen törte a fejét. Különös és eredeti gondolatok tömörültek ritkán taposott idegpályákon, hallatlan irányokba tartva. Követni akarta őket.

— Ó, Dios — motyogta Ket, az Igazság íbiszfejű Istene, főpapja. — Mi a király parancsa? Az istenek az országot járják, és verekszenek és összetörik a házakat, ó, Dios. Hol van a király? Mit szeretne, ha tennénk?

— Biza — mondta Szkarabnak, a Napgolyó Görgetőjének, főpapja. Úgy érezte, hogy ennél többet várnak tőle. — És kétségnek nélküle — tette hozzá. — Méltóságod bizonyára észleli, hogy a nap bukdácsol, mert az összes Napisten küzd érte és… — tétován toporgott — …az áldott Szkarab stratégiai visszavonulást hajtott végre és, ööö, tervbe nem vett landolást hajtott végre Hort városán. Lezuhanását megtörte számos épület.

— És jogosan — jelentette ki Thrrp, a Napszekeres, főpapja. — Mert mindenki tudja, hogy az én uram az igaz istene a… — szavai elfulladtak.

Dios reszketett, a teste lassan előre-hátra ingadozott. A szeme a semmibe bámult. A keze csaknem elég erősen markolta a maszkot ahhoz, hogy ujjlenyomatot hagyjon az aranyban, s ajka hangtalanul formálta meg a Második Óra Rituáléjának szavait, amit több ezer éve ilyenkor szoktak elmondani.

— Szerintem ez sokk — jegyezte meg az egyik pap. — Tudjátok, mindig is olyan makacs volt szokásaiban.

A többiek siettek megmutatni, hogy legalább van valami, amiben tanácsot tudnak adni.

— Adjatok neki egy pohár vizet!

— Húzzatok a fejére egy papírzacskót!

— Áldozzatok föl egy csirkét az orra alatt!

Átható fütyülő zaj hallatszott, aztán a távoli robbanás becsapódása és hosszas sistergés. Néhány gőzinda kígyózott a terembe.

A papok kirohantak az erkélyre, otthagyva Diost a traumája megrendítő mélységeiben, és látták, hogy a palota körül a tömeg az eget bámulja.

— Úgy tűnik — kommentálta Cephut, az Evőeszközök Istene, főpapja, aki érezte, hogy lazábban szemlélheti a jelenlegi helyzetet —, hogy Thrrp elügyetlenkedte és bedőlt Jeht, a Napkorong Hajósa, meglepetésszerű szerelésének.

Messzi zümmögés hallatszott, mint amikor több millió dongó pánikban egyszerre rebben föl, és egy óriási, sötét alak haladt el a palota fölött.

— Ám — mondta Cephut papja — érkezik újra Szkarab… igen, feljebb emelkedik… Jeht még nem vette észre, magabízóan halad a delelő felé… és most jön Sessifet, a Délután Istennője! Ez meglepetés! Micsoda meglepetés! Egy fiatal istennő, akinek még nevet kell szereznie, de szavamra, milyen ígéretes fiatal versenyző, ez aztán döbbenetes erőfeszítés, urak és eunuchok, és… igen… Szkarab elpackázza! Elpackázza!…

Az erkély kövein táncoltak-forogtak az árnyékok.

— …és…mi történik? Az idősebb istenek, nincs rá más szó, összejátszanak ezek ellen a rámenős újoncok ellen! De a fiatal, merész Sessifet nem adja föl, kiaknázza ellenfele gyengéjét… és befut!… és most elhúz, elhúz, Thrrp és Szkarab küszködni látszanak, Sessifet előtt tiszta az ég, és igen, igen… igen!… dél van! Dél! Dél!

Csönd. A pap ráébredt, hogy mindenki őt bámulja.

Aztán valaki megkérdezte: — Miért üvöltesz bele abba a kákába?

— Elnézést. Nem tudom, mi ütött belém.

Sarduk, a Barlangok Istennője, papnője fölhorkant.

— És mi lett volna, ha az egyik elejti? — acsarogta.

— De… de… — a pap nagyot nyelt. — Ez nem lehetséges, nem igaz? Nem igazán? Biztos mind ettünk valamit, vagy túl soká voltunk a napon, vagy valami. Mert, úgy értem, mindenki tudja, hogy az istenek nem… úgy értem, a nap egy óriási tüzes gázgömb, hát nem, ami körbejárja a világot minden nap, és, és, és az istenek… nos, tudjátok, persze az embereknek tényleg szüksége van a hitre, ne értsetek félre…

Kumi, még a fejében zümmögő áruló gondolatokkal is, gyorsabb fölfogású volt, mint kollégái.

— Ragadjuk meg, fiuk! — kiáltotta.

Négy pap ragadta meg a szerencsétlen evőeszköz-imádó karját-lábát és adott neki nagy kezdősebességet át az erkély kövezetén a széléig, át a rácson, és bele a Dzsel sárszínű hullámaiba.

Köpködve emelkedett a felszínre.

— Ezt meg miért csináltátok? — akarta tudni. — Mind tudjátok, hogy igazam van. Egyikőtök se igazán…

A Dzsel vizei lustán kitárták állkapcsukat, és a pap eltűnt, pont amikor Szkarab hatalmas, szárnyas alakja fenyegetően elzúgott a palota fölött és elszáguldott a hegyek felé.

Kumi megtörölgette a homlokát.

— Ez alighanem egy hajszálon múlt! — sóhajtotta. Kollégái, az elenyésző hullámfodrokra bámulva, bólintottak. Dzselébéjbiben mostantól nincs helye a nyílt kétkedésnek. A nyílt kétkedéstől az embert komolyan fölszedhetik és letépkedhetik a végtagjait.

— Ööö — nyögte az egyikük. — Viszont Cephut kissé meg fog neheztelni, nem?

— Mindenek éltessék Cephutot! — intonálták mind kórusban. Biztos, ami biztos.

— Nem értem, minek — morgolódott egy idősebb pap a tömeg mögött. — Csak egy átkozott késelő.

Őt is megragadták, még zsörtölődés közben, és a folyóba hajították.

— Mindenek éltessék… — elhallgattak. — Ugyan, kinek volt a papja?

— Bununak, a Kecskék Kecskefejű Istenének? Nemde?

— Mindenek éltessék valószínűleg Bunut! — zengték kórusban, miközben a szent krokodilok tengeralattjáróként rárepültek a fickóra.

Kumi könyörgésre emelte kezét. Azt mondják, alkalom szüli az embert. Az a fajta ember volt, akit körmönfont és kellemetlen alkalmak szülnek, és kopasz fejében bizonyos következtetések kezdtek kibontakozni, mint az évekig sziklába börtönzött dolgok. Még nem volt egészen biztos abban, mik is ezek, de nagyjából az istenek témájára vonatkoztak, az új érára, a biztos kéz szükségességére a kormányrúdnál, és esetleg Dios beiktatására a legközelebbi krokodilusba. Már maga a gondolat tiltott gyönyörűséggel töltötte el.

— Fivéreim! — kiáltotta.

— Már elnézést — vágott közbe Sarduk papnője.

— És nővéreim…

— Köszönöm.

— …örvendezzünk! — Az összesereglett papok teljes csöndben álltak. Ez bizony radikális megközelítés volt, ami eleddig nem merült föl bennük. És Kumi kollégái felfelé fordított arcába nézett és olyan izgalmat érzett, mint még soha azelőtt. A többieknek ijedtében elment az esze, és tőle — tőle — várták, hogy megmondja, mi a teendő.

— Biza! — mondta. — Továbbá kétségnek nélküle, az istenek órája…

— …meg az istennőké…

— …igen, az istennőké is, elérkezett. Ööö.

Mi legyen a következő? Mi az, ha jobban meggondoljuk, amit most mondani fog nekik? És aztán azt gondolta: Nem számít. Föltéve, hogy elég magabiztosnak hangzom. A vén Dios mindig terelte őket, sosem próbált meg vezetni. Nélküle úgy tévelyegnek, mint a birkák.

— És fivéreim — és persze nővéreim — meg kell kérdezzük magunktól, meg kell kérdezzük magunk, ööö, igen — a hangja újra fölerősödött az újdonsült önbizalomtól. — Igen, meg kell kérdezzük magunktól, miért vannak itt az istenek. És kétségkívül azért, mert nem voltunk elég szorgosak imádatunkban, mi, ööö, mi faragott bálványok után gerjedeztünk.

A papok összenéztek. Valóban azt tették? És valójában hogy csinálja azt az ember?

— És, igen, mi van az áldozatokkal? Volt idő, amikor az áldozat még áldozat volt, nem holmi piszmogás egy csirkével meg virágokkal.

Ez némi köhécselést keltett a hallgatóság soraiban.

— Most akkor hajadonokról beszélünk? — firtatta az egyik pap tétován.

— Ahem.

— És bizonyára tapasztalatlan fiatalemberekről is — fűzte hozzá sietve. Sarduk egyike az idősebb istennőknek, akinek női hívei a szent ligetekben mindig rosszban sántikálnak; már maga a gondolat, hogy az istennő valahol a környéken járkál könyékig véres karral, könnyre fakasztja az embert.

Kumi szíve nagyot dobbant. — Nos, miért ne? — szólt. — A dolgok akkoriban jobban mentek, nem?

— De, ööö, azt hittem, fölhagytunk az ilyesmivel. Fogyatkozó népesség, és így tovább.

A folyó éktelen nagyot csobbant. Tzut, a Felső-Dzsel Kígyófejű Istene, bukkant elő és ünnepélyesen szemügyre vette az összegyűlt papságot. Aztán Fhez, az Alsó-Dzsel Krokodilfejű Istene, robbant ki mellette és lendületesen megkísérelte Tzut fejének leharapását. Mindketten elmerültek, permetoszlopot és kisebb szökőárt okozva, ami átcsapott az erkélyen.

— Hah, de talán a népesség azért fogyatkozott, mert abbahagytuk a szüzek föláldozását… mindkét nemből, természetesen — hadarta Kumi. — Gondoltatok már erre?

Meggondolták. Aztán újragondolták.

— Nem hiszem, hogy a király helyeselné… — mondta óvatosan az egyik pap.

— A király? — süvöltötte Kumi. — Hol van a király? Mutassátok meg nekem a királyt! Kérdezzétek meg Diost, hol a király!

A lábánál puffant valami. Rémülten nézett le, mikor az aranymaszk visszapattant és a papok felé gurult. Azok sietve szétszóródtak, mint a kuglibábok.

Dios lépdelt ki a vitatott nap fényébe, arca elszürkült a dühtől.

— A király halott — közölte.

Kumi megingott a harag puszta nyomásától, de remekül kapott új erőre.

— Akkor az utóda… — kezdte.

— Nincs utód — szögezte le Dios. Fölmeredt az égre. Kevés ember tud közvetlenül a napba nézni, ám Dios tekintetériek mérgétől esetleg maga a nap is összerándulna és félrenézne. Dios szeme úgy célzott le annak a félelmetes orrnak mentén, mint az optikai távolságmérő.

Azt mondta úgy nagy általánosságban a levegőnek: — Idejönnek, mintha övék lenne az ország! Hogy merészelik?

Kuminak leesett az álla. Tiltakozni kezdett, és egy sok kilowattos tekintet elhallgattatta.

Kumi támogatást keresett a papok sokaságában, akik serényen vizsgálgatták körmük és feszülten elbámultak félmesszire. Világos volt az üzenet. Egyedül van. Bár, ha valami véletlen folytán megnyeri az akaratok csatáját, körbe fogjak venni azt bizonygató emberek, hogy ők bizony mindvégig mellette álltak.

— Különben is, tényleg övék az ország — motyogta.

— Mi?

— Övék, ööö, tényleg övék az ország, Dios — ismételte meg Kumi. Kimerült a türelme. — Ők a nyavalyás istenek, Dios!

— A mi isteneink — szisszent Dios. — Mi nem vagyunk az ő népük. Ők az én isteneim és meg fogják tanulni, hogy úgy viselkedjenek, ahogy mondom!

Kumi föladta a frontális támadást. Az ember nem tud farkasszemet nézni azzal a zafír tekintettel, nem állhatja azt a harci bárd orrot, és legfőképp, senkitől sem lehet elvárni, hogy behorpassza Dios rettentő igazságának felszínét.

— De… — sikerült kinyögnie.

Dios remegő kézzel csöndre intette.

— Nincs joguk! — nyilatkozta. — Nem adtam rá parancsot! Nincs joguk!

— Akkor maga most mit fog csinálni? — tudakolta Kumi.

Dios ökle görcsösen ki-becsukódott. Úgy érezte, ahogy egy royalista érezné magát — egy rendes royalista, aki kivágja az összes Felség képeit és albumba ragasztja őket, olyan királypárti, aki egy szót sem hallgatna meg róluk, olyan remekül ellátják a dolguk és nem feleselnek vissza —, ha váratlanul az összes Felség betódulna a nappalijába, s elkezdené átrendezni a bútorokat. Vágyódott a nekropolisz, a hűs csönd után régi barátai között, meg egy gyors alvásra, ami után annyival tisztábban tudna gondolkodni…

Megdobbant Kumi szíve. Dios megzavarodása repedés, amibe kellő gondossággal és figyelemmel, ék verhető. De az ember nem használhat kalapácsot. Szemtől szembe Dios le tudná győzni az egész világot.

Az öregember ismét reszketni kezdett. — Én nem szándékozom előírni nekik, hogyan intézzék az ügyeket Alant — mondta. — És ők ne merészeljenek utasítani engem, hogy miként működtessem a királyságom!

Kumi eltette ezt a felségáruló kijelentést későbbi tanulmányozásra, és gyöngéden megveregette a főpap vállát.

— Természetesen igaza van — jelentette ki. Dios szeme forgott.

— Úgy gondolod? — kérdezte gyanakodva.

— Biztos vagyok benne, hogy, mint a király minisztere, fog találni megoldást. Mi támogatjuk magát, ó, Dios. — Kumi fölemelt kézzel intett a papoknak, akik teljes mértékben és kórusban értettek egyet. Ha az ember nem támaszkodhat a királyokra meg istenekre, mindig megbízhat a jó öreg Diosban. Egy se akadt köztük, aki ne választotta volna inkább az istenek kétes haragját egy diosi feddés helyett. Dios nagyon is valóságos, emberi módon félemlítette meg őket, amivel egyetlen természetfölötti lény sem versenghet. Dios majd elrendezi.

— És mi nem törődünk ezekkel a képtelen híresztelésekkel a király eltűnéséről. Ezek kétségtelenül vad túlzások, minden alap nélkül — jelentette ki Kumi.

A papok bólintottak, miközben minden egyes fejben egy parányi pletyka kinyújtotta a farkát.

— Miféle rémhírek? — kérdezte Dios a szája sarkából.

— Ezért hát világosítson föl minket, mester, hogy milyen útra kell lépjünk — folytatta Kumi.

Dios megingott.

Nem tudta, mit tegyen. Számára ez új élmény volt. Ez Változás volt.

Mindaz, amire gondolni tudott, mindaz, ami előrenyomult a tudatában, a Harmadik Óra Rituáléjának szavai voltak, amit ilyenkor szokott elmondani — mióta? túl régóta, túl régóta! —, már réges-rég meg kellett volna pihenjen, de az idő sosem volt alkalmas, sosem akadt valaki tehetséges, nélküle elveszettek lettek volna, a királyság elsüllyedne, mindenkit cserben hagyna, és ezért átkelt a folyón… minden alkalommal megesküdött, hogy ez az utolsó, de sosem volt az, nem, amikor a hideg végigkúszott végtagjain és az évtizedek… egyre hosszabbodtak. És most, amikor a királyságnak szüksége van rá, egy Rituálé szavai bevájták maguk agypályáiba és összezavartak minden próbálkozást a gondolkodásra.

— Ööö — mondta.

Te Szemét boldogan kérődzött. Teppik kikötötte egy közeli olajfához, ami most végzetes megmetszést kapott. Néha a teve megáll, futólag szemügyre veszi az Ephebe fölött mindenhol ott köröző sirályokat, és rövid, halálos olajbogyómag-lövéssorozatnak veti őket alá.

A Thau-dimenzionális fizika érdekes, új, fogalmát forgatta a fejében, ami egyesíti az időt, a teret, a mágnesességet, a gravitációt és, valami okból, a brokkolit. Időnként olyan hangot adott ki, mintha robbantanának egy távoli kőbányában, ám ez csupán azt jelezte, hogy összes gyomra tökéletesen működik.

Ptera a fa alatt ült, és szőlőlevelekkel etette a teknőst.

A kocsma fehér falairól reccsenve verődött vissza a hőség, de, gondolta Teppik, milyen más ez, mint az Ősi Királyság. Ott még a hőség is öreg volt; a levegő dohos és élettelen, olyan nyomasztó, mint a satu, az ember érezte, hogy fölforralt századokból áll. Itt a tenger felől érkező szellő enyhítette. Sókristályok élesítették. Izgalmas utalásokat hordozott borra; valójában több volt ez utalásnál, mert Xeno már a második amforájánál tartott. Az a fajta hely volt, ahol a dolgok fölgyűrik az ingujjuk és nekilátnak.

— De még mindig nem értem a teknőst — szólalt meg némi nehézséggel. Már megitta élete első korty ephebei borát és az nyilvánvalóan lakkal vonta be a torkát.

— Egész egyszerű — felelte Xeno. — Figyelj, mondjuk azt, hogy ez az olajbogyómag a nyíl és ez, és ez — céltalanul hadonászott — igen, ez az ájult sirály a teknős, jó? Na már most, amikor kilövöd a nyilat, az innen odamegy a sir… a teknőshöz, igaz?

— Azt hiszem, de…

— De addigra a sir… a teknős már egy kicsit elmozdul, nem igaz? Nincs igazam?

— Dehogynem — válaszolta Teppik tehetetlenül. Xeno diadalmas pillantást vetett rá.

— Szóval a nyílnak egy kicsit tovább kell mennie, nem igaz, oda, ahol most van a teknős. Közben a teknős elröp… elmozdult, nem sokat, nem sokat, megengedem, ám nem is kell sok legyen. Igazam van? Szóval a nyílnak egy kicsit tovább kell mennie, de addigra, mire odaér, ahol most van a teknős, a teknős már nincs ott. Szóval, ha a teknős folyton mozog, a nyíl sose fogja utolérni. Mindig közelebb és közelebb ér, de sosem fogja eltalálni. QED.

— Tényleg igazad van? — kérdezte Teppik automatikusan.

— Nem — szólt hűvösen Ibid. — Egy tucat teknőskebab bizonyítja, hogy téved. Az a baj a barátommal, hogy nem tudja, miben különbözik egy posztulátum az emberi lét metaforájától. Vagy egy lyuktól a földben.

— Tegnap nem talált — csattant föl Xeno.

— Igen, figyeltem. Alig húztad meg a húrt. Láttalak — szögezte le Ibid.

Újra vitatkozni kezdtek.

Teppik belebambult a boroskupájába. Ezek a férfiak filozófusok, gondolta. Ők maguk mondták. Szóval az agyuk olyan nagy kell legyen, hogy helyük van azokra az ötletekre is, amiket senki más nem fontolgatna öt másodpercig se. A kocsmába menet Xeno elmagyarázta neki, hogy például miért logikai képtelenség leesni egy fáról.

Teppik elmesélte nekik a királyság eltűnését, de nem árulta el saját tisztségét benne. Nem volt sok tapasztalata ilyen ügyekben, de nagyon világosan érezte, hogy a királyok, akiknek többé nincs királysága, valószínűleg nem lesznek túl népszerűek a szomszéd országokban. Akadt egy-két ilyen alak Ankh-Morporkban — trónfosztott felségek, akik elmenekültek hirtelen veszélyessé vált királyságaikból Ankh vendégszerető kebelére, semmit se vittek magukkal a rajtuk lévő ruhán meg néhány szekérnyi drágakövön kívül. Persze a város örömmel üdvözölt bárkit — függetlenül fajtól, bőrszíntől, osztálytól vagy felekezettől —, akinek hihetetlen mennyiségű költőpénze volt, mindazonáltal a fölösleges monarchák elhantolása rendszeres munkaalkalmat biztosított az Orgyilkosok Céhének. Mindig akadt valaki odahaza, aki bizonyos akart lenni abban, hogy az eltávolított uralkodó úgy is marad. Általában a ma itt, holnap hótt esete fordult elő.

— Azt hiszem, elkapta a geometria — jegyezte meg reménykedve. — Azt hallottam, hogy maguk itt nagyon jók a geometriában — tette hozzá —, és esetleg meg tudják mondani nekem, hogy mehetnék vissza.

— A geometria nem erősségem — felelte Ibid. — Amint azt biztos tudja.

— Tessék?

— Nem olvasta Az Eszményi Kormányzat Elvei című művem?

— Sajnos, nem.

— Vagy az Értekezés a Történelmi Szükségszerűségről-t?

— Nem.

Ibid elszontyolodott. — Ó! — mondta.

— Ibid közismert szaktekintély mindenben — közölte Xeno. — Kivéve a geometriát. Meg a belsőépítészetet. Meg az elemi logikát. — Ibid csúnyán nézett rá.

— És maga? — érdeklődött Teppik.

Xeno kiitta a kupáját. — Én inkább az axiómák töréspróbájában jeleskedem — válaszolta. — A fickó, aki kell neked, Pthagonalis. Nagyon éles a szemszöge.

Patkócsattogás szakította félbe. Számos lovas nyargalt el nyaktörő sebességgel a kocsma mellett, és föl a város kanyargós, macskaköves utcáin. Nagyon izgatottnak tűntek valami miatt.

Ibid kihalászott egy kábult sirályt a boroskupájából és az asztalra fektette. Elgondolkozónak látszott.

— Ha az Ősi Királyság tényleg eltűnt… — szólt.

— Eltűnt — szögezte le határozottan Teppik. — Ez tényleg nem olyasmi, amiben tévedhet az ember.

— Akkor az azt jelenti, hogy a határunk ütközik Tsortéval — mondta Ibid súlyosan.

— Tessék? — értetlenkedett Teppik.

— Nincs köztünk semmi — felelte a filozófus. — Ó, jaj! Ez azt jelenti, hogy háború indítására kényszerülünk.

— Miért?

Ibid nyitotta száját, megállt és Xenóhoz fordult.

— Miért jelenti azt, hogy háborúra kényszerülünk? — kérdezte.

— Történelmi szükségszerűség — válaszolta Xeno.

— Á, igen. Tudtam, hogy valami ilyesmi. Sajnos, ez elkerülhetetlen. Kár, de ez van.

Újabb csattogás hallatszott, amikor egy másik lovascsapat kerülte meg a sarkot, ezúttal lefelé tartva. Az ephebei katonaság erősen tollforgós sisakját viselték, és lelkesen ordítoztak.

Ibid kényelmesebben helyezkedett el a padon és összekulcsolta kezét.

— Azok a Tirannus emberei — magyarázta, amikor a szakasz kivágtatott a városkapun a sivatagba. — Biztos lehetsz benne, hogy ellenőrizni küldte őket.

Teppik persze tudott az Ephebe és Tsort közti ellenségeskedésről. Az Ősi Királyság óriási hasznot húzott belőle, gondoskodva arról, hogy mindkét oldal kalmárai valahol diszkréten kereskedhessenek egymással. Ujjaival dobolt az asztalon.

— Több ezer éve nem harcoltak egymással — jegyezte meg. — Azokban az időkben csak apró ország volt Ephebe is, Tsort is. Csak dulakodás volt. Most viszont mindkettő óriási. Megsérülhetnek az emberek. Ez nem aggasztja magukat?

— Ez önérzeti kérdés — felelte Ibid, de hangját bizonytalanság árnyalta. — Nem hiszem, hogy van választási lehetőségünk.

— Az a rohadt fatehén volt az, vagy micsoda — tódította Xeno. — Sose bocsátották meg nekünk.

— Ha nem támadjuk meg őket, ők fognak elsőnek támadni — folytatta Ibid.

— Úgy van! — értett egyet Xeno. — Szóval jobb, ha megtorlunk, még mielőtt esélyük lenne lecsapni.

A két filozófus feszengve bámulta egymást.

— Másrészt — jelentette ki Ibid —, a háború nagyon megnehezíti a világos gondolkodást.

— Az igaz — ismerte el Xeno. — Különösen a holtaknak.

Zavart csönd támadt, amit csak Ptera hangja tört meg, amint a teknősnek énekelt, meg hébe-hóba az eltalált sirályok visongása.

— Milyen nap van ma? — kérdezte Ibid.

— Kedd — felelte Teppik.

— Azt hiszem — közölte Ibid —, hogy esetleg jó ötlet lenne, ha eljönnél a szümpozionra. Minden kedden van egy. Ott lesznek Ephebe legnagyobb elméi. Ezt az egészet meg kell fontolni.

Pterára pillantott.

— Ámbátor — mondta —, ifjú asszonyod természetesen nem vehet részt. A nők teljesen tiltottak. Az agyuk túlhevül.

XXVII. Teppikamon kinyitotta a szemét. Átkozottul sötét van itt, gondolta.

Aztán ráébredt, hogy hallja a saját szívverését, bár tompán és némi távolságból.

Aztán visszaemlékezett.

Eleven volt. Újra eleven volt. És, ezúttal, darabokban.

Valahogy mindig azt föltételezte, hogy újra összerakják, mint Grindzser valamelyik készletét, amikor a Másvilágra kerül.

Embereld meg magad, ember, gondolta.

Rajtad múlik, hogy összeszedd magad.

Helyes, gondolta. Legalább hat edény van itt. Szóval a szemem az egyikben kell legyen. A fedő eltávolítása lenne a legjobb, hogy lássuk, mit teszünk.

Ez a karok és lábak és ujjak bevonásával jár.

Ez bizony nem lesz könnyű.

Tétován kinyúlt, elmerevedett ízületekkel, és rátalált valami nehézre. Úgy érzett, hogy talán enged, ezért a másik karját is odavitte, és meglehetős ügyetlenséggel, lökött rajta egyet.

Távoli puffanás hallatszott, s maga fölött határozottan nyitottságot érzékelt. Fölült, egész úton nyikorogva.

A szertartásos koporsó oldalai még mindig körülzárták, ám meglepetésére úgy találta, hogy egyetlen lassú karmozdulat elsöpörte őket az útból, mintha papír lett volna. Biztos az a rengeteg pácolás meg tömés, gondolta. Ad az embernek egy kis súlyt.

A kőtömb szélére tapogatózott, súlyos lábát a földre eresztette, és miután puszta megszokásból rövid szünetet tartott, hogy kilihegje magát, megtette az újdonsült élőholtak első tántorgó lépését.

Döbbenetesen nehéz szalmával tömött lábon járni, amikor az irányítást végző agy tíz lábbal arrébb van egy üvegben, de egész a falig eljutott és annak mentén tapogatózott, míg egy csattanás nem jelezte, hogy elérte az edények polcát. Ügyetlenkedett az első fedelével és óvatosan bedugta a kezét.

Az agyam kell legyen, gondolta mániákusan, mert a búzadara nem szortyog így. Begyűjtöttem a saját gondolataim, haha.

Megpróbálkozott egy-két további üveggel, míg a napfény lobbanása el nem árulta neki, hogy rálelt a szemét tartalmazóra. Nézte, ahogy saját bepólyázott keze lenyúl, gigászivá növekedve, és roppant óvatosan kimeri.

A fontos darabok láthatólag megvannak, gondolta. A maradék várhat még. Talán amikor majd ennem kell valamit és így tovább.

Megfordult és rádöbbent, hogy nincs egyedül. Dil és Gern figyelték őt. Hogy a szoba távolabbi sarkába jobban be tudjanak lapulni, háromszögű gerincre lett volna szükségük.

— Á! Halló, jóemberek — mondta a király tudatában, hogy a hangja kissé kongó. — Olyan sokat tudok rólatok, hogy szeretnék veletek kezet rázni — lenézett. — Csak most épp tele van — tette hozzá.

— Gkkk — mondta Gern.

— Nem tudnál elvégezni némi összeszerelést? — kérdezte a király Dilhez fordulva. — Apropó, a varrataid nyilvánvalóan jól tartanak. Remek munka, ember.

A szakmai büszkeség áttörte Dil rettegésének sorompóját.

— Eleven vagy? — kérdezte.

— Ez volt az általános elképzelés, nem? — felelte a király.

Dil bólintott. Valóban ez volt. Mindig is hitte, hogy igaz. Csak sose számított arra, hogy valóban meg fog történni. De megtörtént, és az első szavak, na jó, csaknem az első kimondott szavak a varrását dicsérték. Dagadt a keble. A Céhben még soha senki másnak nem gratulált a munkájához a befogadó.

— Nahát — mondta Gernnek, akinek lapockái lelkes kísérletet tettek a falon átbújásra. — Hallottad, mit mondtak a mesterednek!

A király megtorpant. Kezdett derengeni neki, hogy a dolgok nincsenek teljesen rendjén. Természetesen a Másvilág olyan, mint e világ, csak jobb, és semmi kétség, vannak benne bőven szolgák és így tovább. Mégis túlságosan olyannak látszott, mint az e világ. Eléggé biztos volt benne, hogy Dilnek és Gernnek még nem lenne szabad itt lennie. Meg különben is, mindig úgy tudta, hogy a közembereknek megvan a maguk Másvilága, ahol kényelemben lesznek, elvegyülhetnek a maguk fajtával és nem fogják kínosan meg társadalmilag nem odaillőnek érezni maguk.

— Hé! — szólalt meg. — Lehet, hogy valami kimaradt nekem. Ti nem vagytok halottak, igaz?

Dil nem válaszolt azonnal. Némely dolgok az eddig látottakból a nap folyamán kissé elbizonytalanítottak ebben a témában. Végül azonban kénytelen volt elismerni, hogy valószínűleg életben van.

— Hát akkor mi zajlik itt? — firtatta a király.

— Nem tudjuk, ó, király — felelte Dil. — Tényleg nem. Az egész valóra vált, ó, vizek forrása!

— Micsoda!

— Minden!

— Minden?

— A nap, ó, nagyúr. És az istenek! Ó, az istenek! Mindenütt ott vannak, ó, mennyek ura!

— A hátsó bejáraton jöttünk be — gyónta Gern, aki térdre hullott. — Bocsásson meg nekünk, ó, igazság nagyura, ki visszatért, hogy hatalmas bölcsességét hirdesse meg minden. Nagyon sajnálom, hogy én meg Glwenda, pillanatnyi hogyhíjják volt, őrült szenvedély, nem tudtunk uralkodni magunkon. Valamint én voltam az is…

Dil ájtatos csöndre intette.

— Elnézést — mondta a király múmiájának —, de nem válthatnánk egy szót nem a fiú előtt? Mint férfi a…

— Tetemmel? — próbálta megkönnyíteni a dolgot a király Dil számára. — Hogyne.

A szoba másik felébe vonultak.

— Tény az, ó, kegyelmes királya a… — kezdte Dil összeesküvői suttogással.

— Azt hiszem, ettől eltekinthetünk — jelentette ki szaporán a király. — A holtak nem ragaszkodnak a társadalmi formaságokhoz. A „király” pont elegendő lesz.

— Hát akkor, tény az, király — mondta Dil némi izgalmat érezve ettől a páratlan bánásmódtól —, hogy az ifjú Gern azt hiszi, ez az egész az ő hibája. Megmondtam neki újra meg újra, hogy az istenek nem vennék ezt a rengeteg fáradságot csupán egy növekedésben levő legény miatt, akinek, ööö, késztetései vannak, ha érti, mire gondolok. — Elhallgatott, majd óvatosan megkérdezte. — Nem vennék, ugye?

— Egy pillanatig se hinném — válaszolta a király élénken. — Különben sose szabadulnánk meg tőlük.

— Ezt mondtam én is — értett egyet Dil, határtalanul megkönnyebbülve. — Igazán jó gyerek, uram, csak hát az anyja egy kicsit fura vallási kérdésekben. Sose szabadulnánk meg tőlük, pontosan ezek voltak a szavaim. Nagyon hálás lennék, ha beszélne vele, uram, tudja, megnyugtatná…

— Boldogan — egyezett bele kegyesen a király.

Dil közelebb húzódott.

— Tény az, uram, ezek az istenek, uram, ezek nincsenek rendben. Figyeltük, uram. Legalábbis én. Fölmásztam a tetőre. Gern nem, ő elbújt a pad alá. Ezek nem stimmelnek, uram!

— Mi a baj velük?

— Nos, először is az, hogy itt vannak! Az nincs rendben, nem? Úgy értem, hogy tényleg itt legyenek. És csak mászkálnak, meg verekszenek egymás közt és kiabálnak az emberrel. — Sebtében szétnézett, mielőtt folytatta. — Magunk közt szólva, uram, nem tűnnek valami okosnak.

A király bólintott. — Mit tesznek a papok ezzel kapcsolatosan? — tudakolta.

— Láttam, hogy a folyóba hajítottak néhányat maguk közül, uram.

A király ismét bólintott. — Az rendben lévőnek hangzik — jelentette ki. — Végül legalább észre tértek.

— Tudja, mit gondolok, uram? — mondta komolyan Dil. — Hogy minden, amiben hiszünk, valóra válik. És hallottam valami mást is, uram. Ma reggel, amennyiben az ma reggel volt, érti, ugye, mert a nap mindenütt ott van, uram, és nem a rendes nap az, de ma reggel néhány katona megpróbált kijutni az ephebei úton, uram, és tudja, mire jöttek rá?

— Mire jöttek rá?

— Hogy a kivezető út, uram, bevezet! — Dil hátralépett egyet, hogy jobban illusztrálhassa a feltárás komolyságát. — Fölmásztak a sziklákra és aztán hirtelen a tsorti úton találták magukat. Valahogy az út visszagörbül önmagába. Be vagyunk zárva, uram. Össze vagyunk zárva az isteneinkkel.

És én be vagyok zárva a testembe, gondolta a király. Minden, amit hiszünk, igaz? És amit hiszünk, nem az, mint amiről azt hittük, hogy azt hisszük.

Úgy értem, azt gondoljuk, hogy azt hisszük, hogy az istenek bölcsek, igazságosak és hatalmasak, de amit tényleg hiszünk az, hogy olyanok, mint apánk egy nehéz nap végén. És azt gondoljuk, azt hisszük, hogy a Másvilág afféle paradicsom, de amit tényleg hiszünk, az, hogy testestül kerülünk oda, és én tetőtől-talpig benne vagyok és sose fogok kijutni. Soha, soha.

— És mit szól ehhez az egészhez a fiam? — érdeklődött.

Dil köhintett. Baljóslatú köhintés volt. A spanyolok fejtetőre állított kérdőjelet használnak arra, hogy jelezzék, amit most hallani fogsz, az kérdés; ez az a fajta köhintés volt, ami jelzi neked, hogy gyászéneket fogsz hallani.

— Nem is tudom, hogy mondjam el, uram — állította.

— Ki vele, ember!

— Uram, azt beszélik, hogy halott, uram. Azt mondják, megölte magát és elmenekült.

— Megölte magát?

— Sajnálom, uram.

— És utána elmenekült?

— Egy tevén, úgy hírlik.

— Aktív utóéletet él a családunk, nem igaz? — jegyezte meg szárazon a király.

— Tessék, uram?

— Úgy értem, a két állítást akár egymást kölcsönösen kizárónak is lehetne tartani.

Dil arca jóindulatú bambaságot sugárzott.

— Azaz nem lehet mindkettő igaz — segítette ki a király.

— Ahem — mondta Dil.

— Jó, de én különleges eset vagyok — zsémbelt a király. — Ebben a királyságban azt hisszük, hogy csak akkor élsz a halál után, ha téged mumi…

Elhallgatott.

Túl szörnyű volt végiggondolni. De azért jó sokáig végiggondolta.

Aztán azt mondta: — Tennünk kell valamit.

Dil megkérdezte: — A fiával, uram?

— Sose törődj a fiammal, nem halott, azt tudnám! — csattant föl a király. — Tud magára vigyázni, az én fiam. Az őseim aggasztanak.

— De ők halottak… — kezdte Dil.

Már korábban említettük, hogy Dilnek nagyon szegényes a képzelőereje. Az olyan munkakörben, mint az övé, a szegényes képzelőerő életbevágó. De lelki szemei előtt megjelent a piramisok panorámája, elnyúlva a folyó mentén, és lelki fülei lecsaptak és átkanyarodtak a tömör ajtókon, amiken egyetlen tolvaj se képes behatolni.

És meghallotta a kaparászást.

És meghallotta a dörömbölést.

És meghallotta a fojtott kiáltásokat.

A király bepólyázott kezét a balzsamozó remegő vállára tette.

— Tudom, hogy kitűnően bánsz a tűvel, Dil — mondta. — Mondd… hogy állsz a kőtörő kalapáccsal?

Kopolimer, a világ történetének legnagyobb mesemondója, hátradőlt, és rámosolygott a világ legkiválóbb elméire a vacsoraasztal körül.

Teppik újabb jottányit adott új tudása tárházához. A „szümpozion” késsel-villával fogyasztandó ucsora.

— Hát — szólt Kopolimer és belekezdett a tsorti háborúk történetébe.

— Tudjátok, az történt, hogy az ipse elvitte haza a csajt, és a nő apja, ez nem az öreg király, hanem az azt megelőző, a hogyishívjákos, aki elvett valami leányzót Elharib vidékéről, azt a kancsalt, mi is volt a neve, P-vel kezdődik. Vagy L-lel. Valamelyik betűvel, az biztos. A csaj apjának volt egy szigete künn az öbölben, Papylos, asszem, az volt az. Nem, hazugságot mondok, Crinix volt az. Mindegy, a király, mármint a másik király, sereget toborzott és… Ellenóra, az volt a neve. És kancsali volt, tudjátok. De azt mondják, nagyon szemrevaló. Amikor azt mondom, megházasodtak, remélem, nem kell a szájatokba rágjam a dolgot. Úgy értem, nem egészen hivatalosan történt. Ööö. Mindegy, ott volt az a faló, és miután bemásztak… Meséltem már erről a lóról? Ló volt. Egész biztos vagyok benne, hogy ló volt. Vagy esetleg csirke. Legközelebb a saját nevem se fog eszembe jutni! A hogyishívják ötlete volt, azé a bicegősé. Igen. A bicegő lábúé, úgy értem. Említettem már a pasit? Aztán volt az a csata. Nem, asszem, egy másik volt. Igen. Na, mindegy, ezt a fadisznót, átkozottul csalafinta ötlet, hát ezt izéből csinálták. Itt van a nyelvem hegyén. Fából. De az, tudjátok, később történt. A harc! Majdnem elfelejtettem a csatát. Igen. Piszok jó csata volt. Mindenki csapkodta a pajzsát, meg kiáltozott. A hogyhíjják páncélja úgy csillogott, mint a csillogó páncél. Másfél csata volt az a csata. Az izé között, nem az, amelyik sántít, a másik, a miisaneve, akinek vörös volt a haja. Tudjátok. Magas fickó, olyan pöszén beszélt. Várjatok, most jutott eszembe, hogy ő valami másik szigetről származott. Nem ő. Az a másik, a bicegős. Nem akart menni, azt mondta, ő őrült. Na persze, tényleg tiszta bolond volt, ez tuti. Úgy értem, egy fatehén! Mint a hogyhívják mondta, a király, nem, nem az a király, a másik, meglátta a kecskét és aszonta „Félek az ephebeiektől, különösen amikor elég bolondok, hogy itt hagyjanak egy átkozott nagy fajószágot a küszöbön, ehhez már tényleg pofa kell, biztos azt hiszik, még le se jöttünk a falvédőről, gyújtsátok föl”, és persze hogyhívják körbement hátra és mindenkit kardra hányt, most nevessetek. Mondtam már, hogy a csaj kancsi volt? Azt mondják, csinos is volt, de hát ez ízlés kérdése. Igen. Na, mindegy, a lényeg, hogy így történt. Persze, most aztán hogyishívják — asszem, Melycanus-nak hívták, és sántított — haza akart menni, hát, naná, évekig ott rostokoltak, és ő se volt már fiatal. Ezért álmodta meg az izét a fahogyhíjjákról. Igen. Hazudok, Melycanus volt az, akinek volt az a térde. Átkozott jó csata volt az a csata, nekem elhihetitek.

Önelégült némaságba burkolózott.

— Rohadt jó csata — motyogta, és gyengéden mosolyogva, elszundított.

Teppik tudatában volt, hogy eltátotta a száját. Becsukta. Az asztal mentén többen a szemük törölgették.

— Varázslat — jelentette ki Xeno. — Színtiszta varázslat. Minden egyes szó bojt az Idő baldachinján.

— Az a mód, ahogy minden apró részletre emlékszik. Memóriája, mint a borotva — mormolta Ibid.

Teppik végignézett az asztal hosszán, aztán megbökte Xenót maga mellett. — Kik vannak itt? — kérdezte.

— Hát, Ibidet már ismered. És Kopolimert. Az ott Izópus, a világ legnagyobb fabulázója. És az meg Antiphon, a világ legnagyobb vígjátékírója.

— Hol van Pthagonalis? — érdeklődött Teppik. Xeno az asztal másik végébe mutatott, ahol egy mogorva kinézetű nagyivó megpróbálta meghatározni a szöget két zsömle közt. — Majd később bemutatlak neki — ajánlotta.

Teppik körbenézett a kopasz fejekre és hosszú, ősz szakállakra, ami a hivatal jelvényének látszott. Ha a fejed kopasz, szakállad hosszú és ősz, ezek azt mutatják, hogy ami a kettő közt található, majd' szétrobban a bölcsességtől. Antiphon volt az egyetlen kivétel, aki úgy nézett ki, mintha disznóból lenne.

Nagy elme mind, mondta Teppik magának. Ezek azok a férfiak, akik megpróbálnak rájönni, hogyan illeszkedik a világ, nem mágiával, nem vallással, hanem csupán emelőként beillesztve agyuk akármi repedésbe, amit találni tudnak, és kísérletet téve a szétfeszítésére.

Ibid csöndet kérve megkopogtatta az asztalt.

— A Tirannus háborút hirdetett Tsort ellen — jelentette be. — Na most, vegyük fontolóra a háború helyét az eszményi köztársaságban. Szükségünk lesz…

— Elnézést, ide tudnád adni nekem a zellert? — kérte Izópus. — Köszönöm.

— …amint mondtam, az eszményi köztársaság alapvető törvényeken alapul, amelyek korm…

— Meg a sót. Ott van a könyöködnél.

— …alapvető törvényeken, amelyek kormányozzák az embereket. Na már most, kétségtelen, hogy a háború… megkérhetlek, hogy hagyd ezt abba?

— Ilyen a zeller — felelte Izópus vidáman ropogtatva. — Nem tudsz mit csinálni, ha zellert eszel.

Xeno gyanakvóan fürkészte azt, ami a villáján volt.

— Hé, ez tintahal — morrant föl. — Nem kértem tintahalat. Ki rendelt tintahalat?

— …kétségtelenül — ismételte meg Ibid, megemelve a hangját —, kétségtelenül, elétek terjesztem…

— Azt hiszem, ez itt a báránykuszkusz — mondta Antiphon.

— Te kértél tintahalat?

— Én maridát és töltikét rendeltem.

— Én kértem a bárányt. Csak add tovább, köszi!

— Nem rémlik, hogy bárki is rendelt volna ilyen sok fokhagymás pirítást — jegyezte meg Xeno.

— Figyelj, néhányunk próbál egy filozófiai fogalmat forgalomba hozni — szólt rá szarkasztikusan Ibid. — Ne hagyd, hogy félbeszakítsunk, jó?

Valaki hozzávágott egy kiflit.

Teppik lenézett arra, ami a villáján volt. A királyságban ismeretiének voltak a tengeri rákok, és ennek itt a villáján túl sok héja meg szívókorongja volt ahhoz, hogy bíztató legyen. Rendkívüli óvatossággal megemelt egy főtt szőlőlevelet és biztos volt benne, hogy lát valamit beosonni az olajbogyó mögé.

Á. Még valami, amit nem szabad elfelejteni. Az ephebeiek bármiből bort készítenek, amit vödörbe tudnak tenni, és megesznek bármit ami nem tud kimászni belőle.

Ide-oda lökdöste az ételt a tányérján. Volt, ami visszalökött.

És a filozófusok nem hallgatnak egymásra. És nem ragaszkodnak a lényeghez. Valószínűleg így működik a mókarácia.

Egy zsömle pattogott el mellette. Ja, és könnyen fölizgulnak.

Észrevett vele szemben egy vézna kis embert, kimérten rágogatva valami névtelen csápot. Eltekintve Pthagonalistól, a geométertől, aki most mogorván számítgatta tányérja sugarát, ez a férfi volt az egyetlen, aki nem teljes hangerővel mondta el a véleményét. Néha röviden jegyzetelt egy darab pergamenre és utána a tógájába csúsztatta.

Teppik odahajolt. Lejjebb az asztal mentén Izópus, fölbátorodva a szórványos olajbogyómagoktól és kenyérgalacsinoktól, hosszú fabulába kezdett egy rókáról, egy pulykáról, egy libáról és egy farkasról, akik fogadtak, hogy melyikük tud a legtovább víz alatt maradni a lábukhoz kötött nehéz súlyokkal.

— Elnézést — szólalt meg Teppik, megemelve hangját a lárma miatt. — Maga kicsoda?

A kis ember szégyenlős pillantást vetett rá. Szerfölött nagy füle volt Egy bizonyos megvilágításban könnyen nagyon vékony amforának lehetett volna hinni.

— Endos vagyok — válaszolta.

— Miért nem filozofál?

Endos fölszeletelt egy fura puhatestűt.

— Én valójában nem vagyok filozófus — mondta.

— Vagy humoros drámaíró vagy valami? — tudakolta Teppik.

— Sajnos, nem. Én Hallgató vagyok. Úgy ismernek, hogy Endos, a Hallgató.

— Lenyűgöző — felelte Teppik automatikusan. — És az mivel jár?

— Hallgatással.

— Csak hallgatással?

— Ezért fizetnek engem — magyarázta Endos. — Néha bólintok. Vagy mosolygok. Vagy egyszerre bólintok és mosolygok. Bátorítóan, tudja. Azt szeretik.

Teppik kötelességének érezte, hogy ezen a ponton valami megjegyzést tegyen. — Hű! — mondta.

Endos bátorítóan biccentett és rámosolygott, ami azt sugallta, hogy a világon mindazon dolgok közül, amiket jelen pillanatban Endos tehetne, egyik se volt olyan alapvetően lebilincselő, mint Teppik meghallgatása. Valahogy a füle miatt. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas akusztikus fekete lyuk, ami könyörög, hogy töltsék be szavakkal. Teppik ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy mindent elmondjon neki az életéről és vágyairól és álmairól…

— Fogadok — jelentette ki —, hogy irtó sokat fizetnek magának.

Endos buzdítóan mosolygott.

— Sokszor meghallgatta már Kopolimert, amint elmondja a történetét?

Endos bólintott és mosolygott, bár mintha a szemében halványan gyötrelem villant volna.

— Azt hiszem — folytatta Teppik —, hogy egy idő után a füle védőérdességet fejleszt ki?

Endos bólintott. — Csak folytassa — unszolta.

Teppik odanézett Pthagonalisra, aki rosszkedvűen firkáit derékszögeket a taramasalatajára.

— Boldogan maradnék és hallgatnám, ahogy hallgat engem egész nap — mentegetőzött. — De amott van valaki, akivel szeretnék találkozni.

— Ez bámulatos — felelte Endos, rövid jegyzetet készítve és figyelmét az asztal mentén arrébb folyó társalgás felé fordítva Egy filozófus előzőleg azt állította, hogy noha az igaz szép, a szép nem szükségszerűen igaz, és ettől kitört a verekedés. Endos feszülten figyelt.[24]

Teppik az asztal mellett elvándorolt oda, ahol Pthagonalis ücsörgött változatlanul szenvedve, és éppen gyanakvóan nézett egy pite kérge alá.

Teppik átnézett a geométer válla fölött.

— Azt hiszem, láttam ott valamit mozogni — mondta.

— Á — felelte a mértan tudósa, fogával húzva ki egy amfora dugóját. — A titokzatos fiatalember talpig feketében az elveszett királyságból.

— Abban reménykedem, hogy maga esetleg segíthet nekem újra megtalálni? — érdeklődött Teppik. — Azt hallottam, hogy maguknak itt, Ephebében, van néhány nagyon szokatlan elképzelésük.

— Meg kellett történnie — állította Pthagonalis. Köntöse redőiből előhúzott egy körzőt és elgondolkozva megmérte a pitét — Gondolod, hogy ez egy konstans? Nagyon lehangoló fogalom.

— Tessék? — mondta Teppik.

— Tudod, a kerület osztva az átmérővel. Háromnak kéne lennie. Az ember azt hinné, nemde? De annyi? Nem. Három egész egy négy egy meg még egy csomó szám. Nincs vége a rohadéknak. Van róla fogalmad, hogy ez engem mennyire kiakaszt?

— Gondolom, rendkívül kiakasztja magát — jegyezte meg udvariasan Teppik.

— Úgy van. Elárulja nekem, hogy a Teremtő rosszféle köröket használt. Ez még csak nem is rendes szám! Úgy értem, a három egész ötöt az ember méltányolni tudná. Vagy a három egész hármat. Az rendben lenne. — Morcosan bámulta a pitét.

— Elnézést, mondott valamit arról, hogy meg kellett történnie?

— Mi? — vakkantotta Pthagonalis mélabúja mélyéről. — Pite! — tette hozzá.

— Minek kellett megtörténnie? — ösztönözte Teppik.

— Az ember nem vacakolhat a geometriával, haver. Piramisok? Veszélyes dolgok. Baj lesz belőlük. Úgy értem — Pthagonalis tántorogva nyúlt a boroskupája után —, mégis mit hittek, meddig építhetnek egyre nagyobb és nagyobb piramisokat? Úgy értem, mégis mit hittek, honnét jön az energia? Úgy értem — csuklotta — te voltál azon a helyen, nem? Észrevetted, hogy minden milyen lassúnak tűnik?

— Ó, igen — válaszolta Teppik határozottan.

— Azért van, mert az időt fölszívják, érted? A piramisok. Szóval ki is kell lobbantsák. Villanófénynek nevezik ott. Azt hiszik, hogy jól néz ki! A saját idejük égetik el!

— Én csak azt tudom, hogy a levegő olyannak érződik, mintha fölforralták volna zokniban — jelentette ki Teppik. — És valójában semmi sem változik, még ha nem is marad ugyanolyan.

— Pontosan — értett egyet Pthagonalis. — Az az oka, hogy az múlt idő. Újra meg újra fölhasználják a múltat. A piramisok fölemésztik az összes új időt. És ha nem hagyod, hogy a piramisok kilobbanjanak, az energia fölhalmozódik… — elhallgatott. — Föltételezem — folytatta —, hogy egy hogyhívják, egy törés mentén elszökne. A térben.

— Ott voltam, mielőtt a királyság, ööö, távozott — mesélte Teppik. — Úgy tűnt nekem, hogy a nagy piramis mozog.

— Hát nem megmondtam?! Valószínűleg elforgatta a dimenziókat kilencven fokkal — jelentette ki Pthagonalis, a csontrészegek magabiztosságával.

— Úgy érti, hogy a hosszúság a magasság és a magasság a szélesség?

Pthagonalis imbolygó ujját rázta felé.

— Nemnemnem — tiltakozott. — Úgy, hogy a hosszúság a magasság, és a magasság a mélység, és a mélység a szélesség, és a szélesség… — böffentett — az idő. Az másik dimenzió, érted? Négy van a piszkokból. Egyik az idő. Kilencven izével a másik háromhoz. Fokokra gondoltam. Csakhogy, csakhogy, abban a formában nem létezhet ebben a világban, ezért a helynek valahogy egy kicsit kívülre kellett pukkannia, érted? Különben az lenne, hogy az emberek oldalra haladástól öregednek. — Szomorúan nézett kupája mélyére. — És minden születésnapodon még egy mérfölddel lennél idősebb — tette hozzá.

Teppik megrendültén pillantott rá.

— Nesze neked téridő — folytatta Pthagonalis. — Az ember kiforgathatja mindenütt, ha nem vigyáz. Három egész egy négy egy. Miféle számnak neveznéd az ilyet?

— Szörnyen hangzik — válaszolta Teppik.

— Átkozottul igaz. Valahol — Pthagonalis dülöngélni kezdett a padon —, valahol valaki teremtett egy világegyetemet egy tisztességes, valamirevaló értékű, értékű… — kifejezéstelenül lebámult az asztalra — pitével. Nem valami átkozott számmal, ami sose ér véget, miféle…

— Úgy értettem, az, hogy az emberek megöregszenek a járkálástól!

— Hát, nem is t'om. Az ember visszasétálhat tizennyolc éves korába, ha akar. Vagy előremehet és megnézheti, hogy fog kinézni hetvenévesen. A szélességben haladás, na, az aztán tényleg trükkös.

Pthagonalis üresen vigyorgott, és aztán nagyon lassan ráborult a vacsorájára, aminek néhány darabja elugrott előle.[25]

Teppik ráébredt, hogy a filozofikus lárma körülötte némileg alábbhagyott. Végigfürkészett a sokaságon, míg rá nem lelt Ibidre.

— Nem fog menni — mondta Ibid. — A Tirannus nem hallgat ránk. Az emberek se. Különben is… — Antiphonra pillantott —, nem mindnyájan vagyunk egy véleményen a kérdésben.

— A szemét tsortiak megérdemelik a megleckéztetést — szögezte le Antiphon szigorúan. — Ezen a kontinensen nincs helye két főhatalomnak. Ráadásul átkozott rossz cimborák, csak mert elraboltuk a királynéjuk. Ifjonti hév, a szerelemnek nem lehet útját állni…

Kopolimer fölébredt.

— Rosszul tudod — vágott közbe jóindulatúan. — A nagy háború azért volt, mert ők lopták el a mi királynénkat. Mi is volt a neve az arcnak, amiért ezer tevét indítottak útnak, A-val vagy T-vel kezdődik, esetleg…

— Azt tették? — üvöltötte Antiphon. — A rohadékok!

— Meglehetősen biztos vagyok benne — felelte Kopolimer.

Teppik megroggyant és Endoshoz, a Hallgatóhoz fordult, aki még mindig vacsoráját eszegette, annak arckifejezésével, aki eltökélte, hogy megóvja az emésztését.

— Endos?

A Hallgató gondosan lefektette kését és villáját a tányér két oldalára.

— Igen?

— Tényleg mind örültek, igaz? — kérdezte Teppik fáradtan.

— Ez rendkívül érdekes — válaszolta Endos. — Csak folytassa! — Szégyenlősen a tógájába nyúlt és előhúzott egy pergamencsíkot, amit nyájasan Teppik elé lökött.

— Ez mi?

— A számla — felelte Endos. — Öt perc Figyelmes Hallgatásért. A legtöbb úriember havonta fizet, de úgy tudom, hogy maga reggel távozik?

Teppik föladta. Otthagyta az asztalt és kiment az ephebei citadellát körbevevő hűvös kertbe. A lombokból ősi, hősies tetteket ruhátlanul végrehajtó ephebeiek fehér márvány emlékművei álltak ki, és itt-ott ephebei istenek szobrai. Nehéz volt különbséget tenni. Teppik tudta, hogy Dios kemény szavakkal illette az ephebeieket azért, mert úgy néznek ki az isteneik, mint az emberek. Ha az istenek ugyanúgy néznek ki, mint mindenki más, szokta volt mondani a főpap, honnan tudhatják az emberek, hogyan szerezzenek nekik örömöt?

Teppiknek azonban eléggé tetszett az elképzelés. A mítosz szerint az ephebei istenek pont olyanok, mint a halandók, kivéve, hogy istenségük kihasználva olyasmikbe másznak bele, amikhez a halandóknak nincs képe. Eszébe jutott, hogy az ephebei istenek egyik kedvenc fogása az átváltozás valamilyen állattá, hogy így nyerjék el a magas állású ephebei nők kegyeit. És állítólag egyikük aranyesővé változtatta magát választottja elérésére. Mindez érdekes kérdéseket vetett föl a kifinomult Ephebe mindennapi éjszakai életével kapcsolatban.

Pterát ülve találta a füvön egy nyárfa alatt, továbbra is a teknőst etetve. Gyanakvó pillantást vetett rá, hátha egy isten beugratási kísérlete. Nem úgy nézett ki, mint egy isten. Ha isten volt, hihetetlenül jól játszotta meg magát.

A lány salátalevéllel tömte.

— Édes kicsi pteknős — becézte, és fölnézett. — Ó, csak pte vagy az — mondta vontatottan.

— Nem vesztettél semmit — jelentette ki Teppik a fűre roskadva. — Egy csapat tébolyult. Amikor eljöttem, már a tányérokat törték.

— Az pteljesen megfelel ephebei étkezések hagyományos befejezésének — világosította föl Ptera.

Teppik ezen eltöprengett. — Miért nem előtte? — tudakolta.

— És aztán valószínűleg ptáncolni fognak a borzuki hangjára — tette hozzá Ptera. — Azt hiszem, az valami kutyafajta.

Teppik kezébe temette fejét.

— Meg kell adni, nagyon jól beszélsz ephebeiül — jegyezte meg.

— Köszönöm.

— Bár némi akcentussal.

— A képzésnek része a nyelvek ptanulása — magyarázta a lány. — És a nagymamám azt mondta, hogy árnyalatnyi idegenszerűség a kiejtésben sokkal elbűvölőbb.

— Mi is ugyanezt tanultuk — mesélte Teppik. — Akárhol legyen is, egy orgyilkosnak mindig kissé idegennek kell lennie. Ebben jó vagyok — tette hozzá keserűen.

A lány masszírozni kezdte a fiú nyakát.

— Lementem a kikötőbe — számolt be. — Vannak ott azok az izék, mint a nagy ptutajok, ptudod, a ptenger ptevéi…

— Hajók — segítette ki Teppik.

— És azok mindenhová mennek. Elmehetnénk bárhova. Ahova csak akarunk. A világ a mi izénk, benne gyöngyökkel, ha úgy akarjuk.

Teppik elmondta neki Pthagonalis elméletét. A lány nem tűnt meglepettnek.

— Mint a vén medence, amibe nem folyik friss víz — jegyezte meg. — Szóval mindenki csak körbe-körbe forog ugyanabban a régi pocsolyában. Az összes időben, amiben élsz, már éltek. Ptisztára olyan, mint a mások fürdővize.

— Visszamegyek.

A lány ujjai abbahagyták a fiú izmainak szakértő gyúrását.

— Elmehetnénk bárhova — ismételte meg. — Van szakmánk és a ptevét is eladhatnánk. Megmutathatnád nekem azt az Ankh-Morpork helyet. Érdekesen hangzik.

Teppik eltűnődött, hogy milyen hatással lenne Ankh-Morpork a lányra. Aztán arra lett kíváncsi, milyen hatása lenne Pterának a városra. A lány határozottan… kivirult. Az Ősi Királyságban nyilvánvalóan sose volt egyetlen eredeti gondolata se azon túl, hogy melyik legyen a következő meghámozandó szőlő, de amióta kikerült onnan, szemlátomást megváltozott. Az állkapcsa nem, az még mindig elég kicsi volt, és, el kell ismerni, nagyon csinos. De valahogy észrevehetőbb lett. Régebben mindig lesütötte a szemét, ha hozzá szólt. Még nem mindig nézett rá, amikor beszélt hozzá, de most azért, mert valami másra gondolt közben.

Rádöbbent, hogy egyfolytában emlékeztetni szeretné, udvariasan, anélkül, hogy különösen hangsúlyozná, csak nagyon szelíd figyelmeztetésképp, hogy ő a király. De volt egy olyan érzése, hogy a lány azt mondaná, nem hallotta, és legyen szíves megismételni, és ha ránézne, sose lenne képes kimondani még egyszer.

— Te elmehetsz — szólt végül. — Boldogulnál. Megadhatok neked néhány nevet meg címet.

— És te mit csinálsz?

— Még a gondolattól is borzadok, hogy mi folyhat otthon — jelentette ki Teppik. — Tennem kell valamit.

— Nem ptudsz. Minek próbálkozni? Még ha nem is akarsz orgyilkos lenni, rengeteg mást is csinálhatsz. És azt mondtad, hogy a férfi azt mondta, hogy ptöbbé nem olyan hely, ahová bárki is bejuthat. Gyűlölöm a piramisokat.

— De biztos vannak ott olyanok, akikkel törődsz?

Ptera vállat vont. — Ha halottak, semmit se ptehetek értük — válaszolta. — És ha élnek, akkor se. Szóval nem is fogok.

Teppik döbbent csodálatféleséggel meredt rá. Csodálatos összegzése volt annak, ahogy a dolgok vannak. Csak nem tudta magát rávenni, hogy ő is így gondolkozzon. A teste hét évig távol lakott, de vére ezerszer hosszabb ideig élt a királyságban. Az biztos, hogy ott akarta hagyni, de pont az volt a lényeg. Akkor ott lett volna. Még ha egész hátralevő életében elkerüli, még akkor is afféle horgony lett volna.

— Annyira szörnyen érzem magam ettől — ismételte meg. — Sajnálom. Ez a helyzet, nincs mit tenni. Még ha csak öt percre is megyek vissza, csak hogy megmondjam, többé nem jövök vissza. Az már elég lenne. Valószínűleg az egész az én hibám.

— De nincs visszaút! Csak ott fogsz bóklászni szomorúan, mint azok a ptrónfosztott királyok, akikről meséltél. Ptudod, a viseltes palásttal és mindig ételt koldulva osztályon felüli modorban. Pte mondtad, hogy nincs hasznavehetetlenebb a királyságát vesztett királynál. Csak gondold végig!

A város alkonypírral bevont utcáin ténferegtek a kikötő felé. A város minden utcája a kikötőhöz vezetett.

Valaki épp fáklyát tett a világítótoronyba, ami egyike volt a Világ Több Mint Hét Csodájának és Phtagonalisnak az Aranyszabályt és az Öt Esztétikai Alapelvet fölhasználó terve alapján épült. Sajnos, rossz helyen, mert ha a megfelelő helyre tették volna, elcsúfította volna a kikötő látképét, de a tengerészek általában elismerték, hogy gyönyörű szép világítótorony, olyasmi, amit érdemes megnézni, miközben várják, hogy elvontassák hajójuk a szirtekről.

Alatta a kikötő nyüzsgött a hajóktól. Teppik és Ptera ládák és bálák közt navigáltak, míg eljutottak a hosszú, görbe őrfalig, tükörsima kikötő az egyik oldalán, fodrozódó hullámok a másikon. Fölöttük a világítótorony jelzőtüze lobogott és szikrázott.

Teppik tudta, hogy ezek a hajók olyan helyekre fognak elhajózni, amikről csak hallott. Az ephebeiek nagyszerű kereskedők voltak. Visszamehetne Ankhba, elkérhetné a diplomáját, és akkor számára a világ valóban a tetszése szerinti gyöngykagyló lenne és neki tömérdek kése van, amivel szétnyithatja.

Ptera a kezét a fiú kezébe csúsztatta.

És akkor nem lenne semmi ebből a vegyük feleségül a rokonaink dologból. A Dzselébéjbiben eltöltött hónapok máris álomnak tűntek, egyike azoknak a visszatérő álmoknak, amiket sose tud az ember lerázni és amiktől az álmatlanság vonzó kilátásnak látszik. Míg ellenben itt akad egy jövő, ami szőnyegként terül ki előtte.

Amire ilyenkor egy férfiúnak szüksége van, az egy jel, valamiféle útmutató könyv. Az a gond az élettel, hogy nem kapsz lehetőséget a gyakorlásra, mielőtt valóban neki kell látnod. Csak…

— Megáll az eszem! Te vagy az, Teppik?

A hang a bokája magasából szólította meg. A móló kövezete fölött megjelent egy fej, amit hamarosan követett a teste. Egy rendkívül gazdagon öltözött test, amitől nem sajnáltak semmi költséget a drágakövek, szőrmék, selymek és csipkék tekintetében, föltéve, hogy az összes, minden egyes darab, fekete volt.

Chidder volt az.

— Most mit csinál? — kérdezte Pteklaszp.

A fia óvatosan kidugta fejét egy oszlop romjai fölött, és megszemlélte Hatot, a Keselyűfejű Istent.

— Körbeszaglászik — válaszolta. — Azt hiszem, tetszik neki a szobor. Őszintén, apa, minek kellett neked egy ilyen izét megvenned?

— A maradékok közt volt a kótyavetyén — felelte Pteklaszp. — Különben is, azt hittem, népszerű árucikk lesz.

— Kiknek?

— Hát, neki tetszik.

Pteklaszp IIb megkockáztatott egy újabb kikancsítást az ösztövér szörnyre, ami még mindig a romok közt bicegett.

— Mondd meg neki, az övé lehet, ha elmegy innen — javasolta. — Mondd meg neki, hogy megkaphatja önköltségi áron.

Pteklaszp arca megrándult. — Árengedménnyel — jelentette ki. — Természetfölötti vevőink számára különlegesen leszállított áron.

Fölmeredt az égre. Rejtekhelyükről az építkezés romjai közt, miközben a Nagy Piramis még mindig zümmögött mögöttük, mint egy erőműtelep, kitűnő kilátásuk volt az istenek bevonulására. Először némi egykedvűséggel szemlélték őket. Az istenek jó kuncsaftok lesznek, mindig templomokat meg szobrokat akarnak, az ember közvetlenül üzletelhet velük, kiszoríthatja a közvetítőket.

Aztán fölmerült benne, hogy egy isten, amikor elégedetlen a termékkel, ami előfordulhat, esetleg a vakolat nem pontosan olyan, mint a szerződésben kikötött, vagy talán egy templomsarok kissé megsüllyed a váratlan futóhomok következtében, egy isten nem csak hangosan kiabálva fogja követelni, hogy láthassa az igazgatót. Nem. Egy isten pontosan tudja, hol vagy, és a lényegre tér. Továbbá az istenek hírhedetten rosszul fizetnek. Na persze, a halandók is, de azok legalább nem várják el, hogy meghalj, mielőtt rendezik a számlát.

Pillantása a másik fiára vetült, festett sziluett a szobor előtt, szája a döbbenet O-jába fagyott, és Pteklaszp döntésre jutott.

— Most lett elegem a piramisokból — közölte. — Emlékeztess rá, fiam! Ha valaha is kijutunk innen, nincs több piramis. Túlságosan belegyöpösödtünk az üzletbe. Ideje valami újba kezdeni, úgy vélem.

— Ez az, amit már ezer éve hajtogatok neked, apa! — mondta IIb. — Mondtam neked, hogy két tisztes vízvezeték hatalmas…

— Igen, igen, emlékszem — felelte Pteklaszp. — Igen. Vízvezetékek. Az a rengeteg boltív meg minden. Remek. Csak arra nem emlékszem, mit mondtál, hova is tegyük a koporsót benne.

— Apa!

— Ne is figyelj rám, fiam! Azt hiszem, meg fogok őrülni.

Kizárt dolog, hogy egy múmiát meg két férfit láttam volna ott, kőtörő kalapácsokat hurcolva…

Valóban Chidder volt az.

És Chiddernek volt hajója.

Teppik tudta, hogy távolabb a tengerparton él Al-Khali Serifája a Rhoxie nevezetű mesés palotában, amiről azt híresztelték, hogy egyetlen éjszaka alatt építette föl egy dzsinn[26], és pompájával híressé vált a mítoszokban és mondákban. A Névtelen volt a vízen úszó Rhoxie, csak még inkább. Tervezőjének aranyozási mániája volt, és minden trükköt kipróbált az aranyfestékkel, csigás oszlopokkal és méregdrága kárpitokkal, hogy ne annyira hajónak lássék, mint inkább budoárnak, ami összeütközött egy roppant gyanús színházfajtával.

Valójában egy orgyilkos rejtett részleteket is megfigyelő képessége kellett ahhoz, hogy észrevedd, milyen ártatlanul leplezi el a cifraság a hajótest simaságát és a tényt, hogy ha összeadod a kabinok és raktárok területét, még mindig marad egy csomó meg nem magyarázott űrtartalom. A víz a körül, amit Ptera a hegyes végének hívott, furcsán fodrozódott, de teljesen nevetséges lenne azt gyanítani egy ennyire egyértelmű kereskedőről, hogy a víz alatt rejtett vágósarkantyúja van, vagy hogy ötperces munka egy fejszével ezt a dagonyázó Alkazárt olyasmivé változtathatja, ami csaknem minden más vízi jármű elől el tud szökni és azt a néhányat, ami képes utolérni, keserű megbánásra készteti.

— Nagyon imponáló — ismerte el Teppik.

— Az egész csak külsőség, persze — szerénykedett Chidder.

— Igen. Azt látom.

— Úgy értem, szegény kalmárok vagyunk.

Teppik bólintott. — A szokásos kifejezés a „szegény, de becsületes kalmár” — mondta.

Chidder a kereskedők mosolyával mosolygott. — Ó, azt hiszem, pillanatnyilag maradunk a „szegénynél”. Különben is, hogy vagy? Amikor utoljára hallottunk rólad, eltűntél, hogy király legyél valami helyen, amiről soha senki se hallott. És ki ez az elbűvölő ifjú hölgy?

— A ne… — kezdte Teppik.

— Ptera — mutatkozott be Ptera.

— Ő egy szol… — kezdte Teppik.

— Minden bizonnyal királyi hercegnő kell legyen — vágott közbe udvariasan Chidder. — És a legnagyobb örömmel töltene el, ha ő, sőt, ha mindketten, velem vacsoráznátok ma este. Egyszerű matrózkoszt, sajnos, de azért eltengődünk, eltengődünk.

— Nem ephebei, ugye? — firtatta Teppik.

— Kétszersült, sózott marha, ilyesmi — felelte Chidder anélkül, hogy levette volna szemét Pteráról. Azóta ott tartotta, amióta a lány a fedélzetre lépett.

Aztán fölnevetett. A régi, ismerős Chidder nevetés volt, nem teljesen humor nélkül, ám nyilvánvalóan igencsak a tulajdonos fölsőbb agyközpontjai ellenőrzése alatt.

— Micsoda döbbenetes véletlen! — jelentette ki. — És mi el is kell vitorlázzunk hajnalban. Fölajánlhatok egy váltás ruhát? Mindketten valahogy, ööö, az út porával lepettnek tűntök.

— Durva matrózzubbony, úgy vélem — mondta Teppik. — Miként az illik egy szerény kereskedőhöz, javíts ki, ha tévednék?

Valójában Teppiket egy kis kabinba kalauzolták, ami olyan választékosan és gondosan volt bebútorozva, mint egy fölékszerezett tojás, ahol az ágyra olyan kitűnő ruhaválasztékot fektettek, amilyet csak találhat az ember a Körkörös-tenger környékén. Igaz, mindegyik használtnak tűnt, ám gondosan kitisztítva és olyan ügyesen megfoltozva, hogy a kardvágások nyoma alig látszott. Elgondolkozva bámulta a kampókat a falban és a halvány foltokat a fán, amik azt sugallták, hogy korábban ott különféle dolgok lógtak, amiket sietve távolítottak el.

Kilépett a keskeny folyosóra és összetalálkozott Pterával. A lány vörös díszruhát választott, olyat, ami tíz évvel korábban dívott Ankh-Morporkban, puffos ujjakkal, hatalmas, rejtett aládúcolással meg malomkő méretű nyakfodorral.

Teppik most valami újat tanult, méghozzá azt, hogy a néhány csík fátyolba és pár hossz selyembe burkolt vonzó nők valójában sokkal kívánatosabbnak tűnnek, amikor tetőtől talpig föl vannak öltözve. A lány kísérletképp megpördült.

— Tömérdek ilyen izé van ott benn — csicseregte. — Így öltöznek a nők Ankh-Morporkban? Olyan, mintha egy egész ház lenne rajtam. Feleannyira se izzadok benne.

— Figyelj, Chidderről akarok mondani valamit — mondta Teppik nyomatékosan. — Úgy értem, rendes fickó, meg minden, de…

— Nagyon kedves, ugye? — értett egyet a lány.

— Hát… Igen. Az — ismerte el reménytelenül Teppik. — Régi barátom.

— Az jó.

A legénység egyik tagja ott termett a folyosó végén és hajlongva kísérte őket a luxuskabinba, „öreg bútordarab” megjelenését csak a fején lévő sebek csorbították, meg néhány tetoválás, amik mellett A Bespalettázott Palota képei olyannak látszottak volna, mint valami szereld-magad polcleírás illusztrációi. Az, amit bicepszei megfeszítésével tudott velük csinálni, órákig teljesen lenyűgözte a kikötői kocsmákat, és nem volt tudatában, hogy egész élete legrosszabb pillanata néhány perc múlva bekövetkezik.

— Ez mind nagyon kellemes — jegyezte meg Chidder, bort töltve. Odabiccentett a tetovált férfinak. — Fölszolgálhatod a levest, Alfonz.

— Figyelj, Chiddy, ugye, te nem vagy kalóz? — kérdezte kétségbeesetten Teppik.

— Ez az, ami úgy aggaszt téged? — Chidder lustán elvigyorodott.

Nem ez volt minden, ami aggasztotta Teppiket, de ügyesen taktikázott az első helyért. A fiú bólintott.

— Nem, nem vagyunk azok. Mi csak jobb szeretjük, ööö, elkerülni a papírmunkát, amikor csak lehet. Érted? Nem szeretjük, ha az embereknek aggódnia kell amiatt, hogy mindent tudnak, amit teszünk.

— Csak mert az összes ruha…

— Á! Elég sűrűn ránk támadnak kalózok. Ezért építtette apám a Névtelent. Mindig meglepi őket. És az egész dolog erkölcsileg hibátlan. Megszerezzük a hajójuk, a zsákmányuk, ha van esetleg foglyuk, azt megmentjük, és versenyképes áron hazaszállítjuk.

— És mit csináltok a kalózokkal?

Chidder Alfonzra pillantott.

— Az a jövő foglalkoztatottsági kilátásain múlik — felelte. — Apa mindig azt mondja, hogy az olyanoknak, akiktől elpártolt a szerencse, segítő kezet kell nyújtani. Kikötésekkel, persze. Hogy megy a királyi munka?

Teppik elmondta neki. Chidder feszülten figyelt, bort nyakalva a poharából.

— Szóval ez az — szólt végül. — Hallottuk, hogy háború lesz. Ezért hajózunk ki ma éjjel.

— Nem hibáztatlak — jegyezte meg Teppik.

— Nem, úgy értem, hogy megszervezzük a kereskedést. Természetesen mindkét féllel, mert szigorúan semlegesek vagyunk. A fegyverek, amiket ezen a kontinensen gyártanak, tényleg egész döbbenetesek. Tisztára veszélyesek. Neked is velünk kéne jönnöd. Te nagyon értékes személy vagy.

— Sose éreztem értéktelenebbnek magam, mint pont most — tiltakozott Teppik csüggedten.

Chidder ámultán nézett rá.

— De hát király vagy! — kiáltotta.

— Hát, igen, de…

— Olyan országé, ami formai szempontból még mindig létezik, ám gyakorlatilag elérhetetlen bármely halandó számára?

— Sajnálatosan.

— És hozhatsz törvényeket a, mondjuk, valutáról és adózásról, igaz?

— Azt hiszem, de…

— És nem gondolod, hogy értékes vagy? Jó ég, Tep, a könyvelőink valószínűleg ötven különböző módját tudnák kieszelni a… nos, a tenyerem már attól izzadni kezd, ha csak rágondolok. Apa valószínűleg kérni fogja, hogy a központi irodánk költözzön oda, kezdetnek.

— Chidder, elmagyaráztam. Tudsz róla. Senki sem tud bejutni — mondta Teppik.

— Az nem számít.

— Nem számít?

— Nem, mert majd Ankh lesz a fő fiókirodánk és csak az adókat fizetjük ott, akárhol legyen is most az országod. Csak egy hivatalos címre van ott szükségünk, mit tudom én, a Piramisok Sugárútján vagy valami. Hallgass rám, és ne írj alá semmit, amíg apa nem kínál neked helyet a választmányban. Különben is királyi vér vagy, az mindig imponáló…

Chidder csevegett tovább. Teppik érezte, hogy a ruhái egyre melegebbek.

Szóval ilyen ez. Elveszted a királyságod, és aztán még többet ér, mert adóparadicsom, és helyet foglalsz a választmányban, akármi legyen is az, és ettől minden rendben lesz.

Ptera a fácánt fölszolgáló Alfonz karjának megragadásával hatástalanította a feszültséget.

— A Barátságos Eb és a Két Kis Keksz Násza! — kiáltott föl a bonyolult tetoválást vizsgálva. — Az ember alig lát ilyet manapság. Ugye, milyen jól megrajzolták? Még a joghurtot is ki lehet venni.

Alfonz megmerevedett, aztán elvörösödött. A pirulás terjedését figyelni, amint elterjedt a nagy, sebhelyes fejen, olyan volt, mint gyönyörködni a napkeltében egy hegyvonulat fölött.

— Melyik van a másik karodon?

Alfonz, aki úgy nézett ki, mintha korábbi állásai közt szerepelt volna a faltörő kos munkakör is, motyogott valamit és nagyon szégyellősen megmutatta a lánynak az alsókarját.

— Igazán nem való hölgyeknek — suttogta.

Ptera félresöpörte a drótmerev szőrt, miként egy szenvedélyes felfedező, miközben Chidder ellátott szájjal bámult rá.

— Ó, ezt ismerem — legyintett. — A Pseudopolis 130 Napjából van. Testi képtelenség. — Elengedte a kart, s visszafordult tányérjához. Egy másodperccel később föltekintett Teppikre és Chidderre.

— Ne is törődjetek velem! — mondta élénken. — Csak folytassátok!

— Alfonz, légy szíves, menj és vegyél föl egy rendes inget! — krákogta Chidder.

Alfonz a karját bámulva elhátrált.

— Ööö. Mit is, ööö, mondtam éppen? — kérdezte Chidder. — Elnézést. Elvesztettem a fonalat. Ööö. Még egy kis bort, Tep?

Ptera nem csak kisiklatta a gondolatmenetet vágányáról, de föltépte a síneket, fölgyújtotta az állomásokat és kiselejtezettre olvasztotta a hidakat. És így a vacsora elvonult a marhahús-pástétom, friss őszibarackok, kandírozott tengeri sünök és a Céhben eltöltött régi szép időkről szóló felületes társalgás irányába. Azok három hónapja értek véget. Egy egész életnek tűnt. Három hónap az Ősi Királyságban az is volt.

Valamivel később Ptera ásított és kabinjába vonult, otthagyva a két férfit egyedül egy friss borospalack társaságában. Chidder áhítatos csöndben figyelte a lány távozását.

— Sok hozzá hasonló van ott a te országodban? — kérdezte.

— Nem tudom — ismerte be Teppik. — Lehet. Általában csak heverésznek mindenfelé és szőlőt hámoznak vagy legyezőt lengetnek.

— Bámulatos nő. Tudod, egy csapásra meghódítana mindenkit Ankh-ban. Ilyen alakkal és olyan észjárással, mint… — Tétovázott. — Ő a…? Úgy értem, ti ketten nem…?

— Nem — felelte Teppik.

— Nagyon szép nő.

— Igen — értett egyet Teppik.

— Afféle keresztezése a templomi táncosnőnek meg a szalagfűrésznek.

Fogták a poharuk és fölmentek a fedélzetre, ahol a város néhány fáklyáját elsápasztotta a csillagok ragyogása. A víz nyugodt volt a teljes szélcsendben, csaknem olajos.

Teppik feje elkezdett lassan forogni. A sivatag, a nap, két lakkréteg ephebei retsina a gyomra bélésén és egy üveg bor összeálltak, hogy elverjék a szinapszisait.

— Mekelladni — sikerült kinyögnie a korlátra hajolva —, egész jól megy a sorod.

— Nem rossz — felelte Chidder. — A kereskedés egész érdekes. A piacépítés, tudod. A konkurencia elkeseredett vagdalkozása a kalózszektorban. Velünk kéne jönnöd, fiú. Ez lesz a jövő, mondja az apám. Nem a varázslóké meg a királyoké, hanem a vállalkozóké, akik megengedhetik maguknak, hogy fölbéreljék őket. Nem akartalak megbántani, ugye, tudod.

— Mi vagyunk minden, ami megmaradt — mondta Teppik a borospoharának. — Egy egész királyságból. Én, ő, meg egy teve, ami büdös, mint egy régi szőnyeg. Egy ódon királyság elveszett.

— Még jó, hogy nem volt új — jegyezte meg Chidder. — Legalább egy darabig használták a népek.

— Nem tudod, milyen — közölte Teppik. — Olyan, mint egy egész nagy piramis. De fejjel lefelé, érted? Az egész történelem, az összes ős, minden ember, mind leszűkül rám. Épp az alján.

Hirtelen rároskadt egy kötéltekercsre, miközben Chidder visszaadta a palackot és azt mondta: — Gondolkodóba ejti az embert, nem? Itt van ez a rengeteg elveszett város meg királyság szerteszét. Mint Ee, a Nagy Nefben. Egész országok tűnnek el csakúgy. Csak valahol ott kinn vannak. Talán ők is elkezdtek babrálni a geometriával, nem gondolod?

Teppik horkolt.

Néhány pillanattal később Chidder előrebillent, beejtette az üres borosüveget a vízbe — toccsant egyet, s aztán a sima felszínt pár másodpercre buborékáradat zavarta meg — és eldülöngélt aludni.

Teppik álmodott.

És álmában a magasban állt, ám kissé ingadozva, mert az anyja és az apja vállán egyensúlyozott, és alattuk ki tudta venni a nagyszüleit, és azok alatt az őseit, ki- és lenyúlva egy óriási, na, jó, óriási emberpiramisba, aminek alapja eltűnt a felhőkben.

Hallotta az elüvöltött parancsok és utasítások moraját fölszűrődni hozzá.

Ha nem csinálsz valamit, akkor mi sose léteztünk.

— Ez csak egy álom — szögezte le, és kilépett belőle egy palotába, ahol egy alacsony, sötétbőrű, ágyékkötős férfi üldögélt egy kőpadon és fügét evett.

— Hát persze, hogy csak álom — felelte neki. — Az egész világ a Teremtő álma. Minden csak álom, különféle álom. Az a dolguk, hogy fölhívják a figyelmed dolgokra. Például, hogy ne egyél homárt késő éjjel, lefekvés előtt. Ilyesmiket. Álmodtad már azt az álmot a hét tehénről?

— Igen — válaszolta Teppik, és körülnézett. Egész jó építészetet álmodott. — Az egyikük harsonázott.

— Az én időmben szivarozott. Közismert családi álom az az álom.

— Mit jelent?

Az alacsony férfi kipiszkált egy magot a foga közül.

— Fogalmam sincs — mondta. — Odaadnám a fél karom, hogy megtudjam. Apropó, nem hiszem, hogy már találkoztunk. Én vagyok Khuft. Én alapítottam ezt a királyságot. Nagyon finom fügét álmodsz.

— Téged is álmodlak?

— Pontosan. Nyolcszáz szavas szókincsem volt, gondolod, hogy valóban így beszélnék? Mellesleg, ha némi segítő ősatyai jó tanácsra számítasz, felejtsd el! Ez álom. Nem mondhatok neked semmi olyat, amit te magad ne tudnál.

— Te vagy az országalapító?

— Én bizony.

— Azt… hittem, másképp nézel ki — jegyezte meg Teppik.

— Hogy érted?

— Hát… a szobron…

Khuft türelmetlenül legyintett.

— Az csak közönségszolgálat — mondta. — Úgy értem, nézz csak rám. Pátriárkának látszom?

Teppik kritikusan fölmérte. — Ebben az ágyékkötőben nem — ismerte el. — Egy kissé, nos, rongyos.

— Ezt még évekig lehet hordani! — tiltakozott Khuft.

— Persze, gondolom, ez volt minden, amit föl tudtál kapni, amikor elmenekültél az üldöztetés elől — folytatta Teppik, égve a vágytól, hogy megértést mutasson.

Khuft fogott egy újabb fügét és féloldalas pillantást vetett rá. — Hogy is mondtad?

— Üldöztek téged — ismételte meg Teppik. — Ezért menekültél a sivatagba.

— Ó, igen. Jól tudod. Pontosan. Üldöztek a hitemért.

— Rettenetes — sajnálkozott Teppik.

Khuft kiköpött. — Pontosan. Azt hittem, az emberek nem fogják észrevenni, hogy gipszfogú tevéket adtam el nekik, csak miután már rég elutaztam a városból.

Eltartott egy darabig, amíg ez beivódott és hatni kezdett, de akkor sikerült neki a futóhomokba merülő betontömb hidegvérével tenni.

— Te bűnöző vagy? — kérdezte Teppik.

— Hát, a bűnöző erős kifejezés, érted, ugye, mit akarok mondani? — mondta az alacsony ős. — Jobb szeretem a vállalkozót. Megelőztem a korom, az volt az én bajom.

— És elmenekültél? — firtatta elhalóan Teppik.

— Nem lett volna — jelentette ki Khuft — jó ötlet ott lebzselni.

— „És Khuft, a tevehajcsár, eltévedt a Sivatagban, és ott megnyílt előtte, mint az Istenek Ajándéka, egy Tejjel-Mézzel folyó Völgy” — idézte Teppik élettelen hangon. Hozzátette. — Régen azt hittem, hogy biztos szörnyen ragacsos volt.

— Ott vagyok, haldokolva a szomjúságtól, az összes teve lármázik, víz után üvölt, a következő pillanatban — hopsz! — egy piszok nagy folyóvölgy, nádasrengeteg, vízipacik, az egész mindenség. A semmiből. Majdnem föllöktek a tülekedésben.

— Nem! — tiltakozott Teppik. — Nem úgy volt! A völgy istenei megsajnáltak téged és megmutatták a bejáratot, nem igaz? — Elhallgatott, meglepődve a könyörgő felhangoktól a saját hangjában.

Khuft gúnyosan nevetett. — Ó, igen? És én pont belebotlottam száz mérföld folyóba a sivatag közepén, amit senki más nem vett észre előtte. Könnyű nem észrevenni száz mérföld folyóvölgyet a sivatag kellős közepén, mi? Nem mintha szándékomban állt volna az ajándék tevének nézni a fogát, érted, rögvest mentem és elhoztam a családom meg a többi fiút. Sose néztem vissza.

— Egyik percben nem volt ott, a következőben igen? — firtatta Teppik.

— Úgy bizony. Nehéz elhinni, ugye.

— Nem. Nem igazán.

Khuft megbökte ráncos ujjával. — Mindig azt gondoltam, hogy a tevék csinálták — mesélte. — Mindig azt hittem, hogy valamiképp odabőgték, mintha potenciálisan ott lett volna, de nem teljesen, és csak egy kis erőfeszítés kellett, hogy valóságossá váljon. Fura dolgok a tevék.

— Tudom.

— Bizarrabbak, mint az istenek. Valami baj van?

— Elnézést — mondta Teppik —, csak hát ez az egész kissé megdöbbentett. Úgy értem, azt hittem, tényleg királyi vér vagyunk. Úgy értem, királyibb vér, mint bárki.

Khuft kipiszkált egy fügemagot két elfeketedett csonk közül, amiket, mivel a szájában vannak, valószínűleg a fogának kell neveznünk. Aztán kiköpött.

— Ez rajtad áll — jelentette ki és elenyészett.

Teppik átbandukolt a nekropoliszon, a piramisok fűrészfogú körvonalat rajzoltak az éjszakai égboltra. Az ég egy nő ívbe hajló teste volt, és az istenek a láthatár körül álltak. Nem úgy néztek ki, mint azok az istenek, akiket sok ezer éven át festettek a falakra. Rosszabbnak tűntek. Öregebbnek látszottak az Időnél. Végül is, az istenek szinte soha nem ütik az orruk az emberek dolgába. De más dolgok erről voltak közismertek.

— Mit tehetek? Csak gyarló ember vagyok — szólalt meg hangosan.

Valaki azt felelte: Nem teljesen.

Teppik a sirályok rikoltozására ébredt Alfonz, aki hosszú ujjú inget viselt és annak arckifejezését, aki soha többé nem akarja azt levenni, egyszer se, segített több más matróznak a Névtelen vitorláit kigöngyölni. Lenézett Teppikre a kötélágyon, és odabiccentett neki.

A hajó már elindult. Teppik fölült és látta Ephebe kikötőjét csöndesen elsiklani a szürke reggeli fényben.

Bizonytalanul fölállt, nyögött, a fejéhez kapott, és átvetődött a korláton.

Heme Krona, a Tevegeljen Velünk béristálló tulajdonosa, lassan, hümmögve körbejárta Te Szemétet. Megvizsgálta a teve térdét. Próbaképp belerúgott a jószág egyik lábába. Gyors mozdulattal, ami teljes meglepetésként érte Te Szemétet, szétrántotta az állat száját és megszemlélte nagy, sárga fogát, aztán elugrott.

A sarokban lévő rakásból kivett egy deszkát, belemártotta az ecsetet a fekete festékes bödönbe, s röpke megfontolás után gondosan leírta: EGYETLEN TULAJDONOS.

További meggondolás után hozzátette: ÍM! SEBESSÉG.

Éppen hozzáfestette, hogy JÓ FOTÓ, amikor Teppik betámolygott, és lihegve az ajtófélfának támaszkodott. A lábánál tócsa képződött.

— A tevémért jöttem — közölte.

Krona sóhajtott.

— Múlt éjjel azt mondta, hogy egy óra múlva érte jön — mondta. — Kénytelen leszek fölszámolni egy egész napi szállást és gondozást, rendben? Plusz le is dörzsöltem meg rendbe tettem a lábát, teljes szolgáltatás. Az öt kerk lesz, oké, emír?

— Á! — Teppik megveregette a zsebét. — Figyeljen — kezdte. — Tudja, kissé sietve jöttem el otthonról. Úgy látszik, nincs nálam készpénz.

— Jól van, emír. — Krona visszafordult a deszkához. — Hogy írják azt, hogy JOTALAS ÉVEKIG?

— Egész biztosan el fogom küldeni magának a pénzt — felelte Teppik.

Krona annak lesújtó mosolyát mosolyogta rá, aki már mindent megtapasztalt — szamarakat újraszőrözött karosszériával, elefántokat gipszagyarakkal, tevéket felragasztott hamis púppal — és ismeri az emberi lélek gennyes mélységeit, amikor üzletről van szó.

— Próbálkozzon mással, rádzsa! — jelentette ki. — Ennek a trükknek szakálla van.

Teppik a tunikájában kotorászott.

— Odaadhatom érte ezt az értékes kést — ajánlotta.

Krona futólag rápillantott, aztán fintorgott.

— Sajnálom, emír. A pléh kevés. Ha nem fizet, ugrott a teve.

— Hegyével is odaadhatom — mondta kétségbeesetten Teppik, tudván, hogy a puszta fenyegetésért ki fogják zárni a Céhből. Annak is tudatában volt, hogy nem volt valami jó fenyegetés. Fenyegetések nem szerepeltek a Céh iskolájának tananyagában.

Míg ellenben volt ott, Kronát erősítendő, szalmabálákon ücsörögve az istálló hátsó részén, két, nagydarab férfi, akik kezdtek érdeklődni a fejlemények iránt. Úgy néztek ki, mintha Alfonz bátyjai lettek volna.

A multiverzumban mindenütt, minden néven nevezendő közlekedési eszköz lerakatnál akadnak ilyenek. Sosem igazi lovászok vagy szerelők vagy vevők vagy alkalmazottak. A funkciójuk mindig homályos. Alattomos modorban szalmaszálat rágnak, vagy cigarettáznak. Ha akadnak arra újság jellegű dolgok, elolvassák őket, vagy legalábbis megnézik bennük a képeket.

Elkezdték közelről figyelni Teppiket. Az egyikük fölkapott két téglát, és föl-ledobálgatta őket.

— Maga még fiatal, látom én — mondta Krona kedvesen. — Csak most kezdett el élni, emír. Nem akar bajt, ugye. — Előrelépett.

Te Szemét hatalmas, borzas feje odafordult, hogy ránézhessen. Agyának mélyén ismét kis számoszlopok száguldottak fölfelé.

— Nézze, sajnálom, de muszáj visszakapjam a tevém — szólt Teppik. — Élet-halál kérdése!

Krona odaintett a két kívülálló férfinak.

Te Szemét pedig belerúgott. Te Szemétnek velős véleménye volt az olyan emberekről, akik kezük az ő szájába teszik. Különben is, látta a két téglát, és minden teve tudja, hogy mi jön ki két tégla összeadásából. Jó rúgás volt, megfelelően szétterpesztett lábujjakkal, erőteljes és megtévesztően lassú. Fölemelte Kronát, és pontosan az augiászi istálló összesöpört mocskának gőzölgő rakására továbbította.

Teppik odafutott, elrúgta magát a falról, megragadta Te Szemét poros irháját, és nehézkesen landolt az állat nyakán.

— Nagyon sajnálom — vetette oda Kronából annak, ami látható maradt. — Tényleg fogok magának valami pénzt küldeni.

Ezen a ponton Te Szemét körbe-körbe keringőzött. Krona társai okosan hátrahúzódtak, mihelyst a tányértalpak szélsebesen, zümmögve forogtak a levegőben.

Teppik előrehajolt és belesziszegte egy őrülten legyező fél fülbe.

— Hazamegyünk!

Találomra választották ki az első piramist. A király a kartust kémlelte az ajtón.

— Áldott légyen Far-re-ptah Királynő — olvasta Dil kötelességtudóan —, az Egek Uralkodója, a Dzsel Nagyura, Mestere a…

— Pipi nagyi — örvendezett a király. — Ő pont jó lesz. — A megdöbbent arcokra nézett. — Így hívtam, amikor kisfiú voltam. Tudjátok, nem tudtam kiejteni a Far-re-ptah nevet. Na, akkor folytassuk! Ne tátsátok a szátok! Törjük be az ajtót!

Gern tétován lengette a pörölyt.

— Ez piramis, mester — nézett esdekelve Dilre. — Nem szabad kinyitni őket!

— Mit javasolsz, fiú? Hogy dugjunk egy kést a résbe és feszegessük? — érdeklődött a király.

— Csak csináld! — utasította Dil. — Minden rendben lesz.

Gern vállat vont, a tenyerébe pökött, ami valójában épp elég nedves volt a félelem izzadságától, és odasózott.

— Újra! — parancsolta a király.

A hatalmas tömb megdöndült, amikor a pöröly rácsapott, de gránitból készült és nem engedett. Néhány cementszemcse lebegett le, aztán a visszhangok a nekropolisz halott sugárútjai mentén előre-hátra verődve visszaérkeztek.

— Újra!

Gern bicepszei úgy mozogtak, mint teknősök az olvadt zsírban.

Ezúttal a távolból válaszdöndülés hallatszott, amit például okozhat egy nehéz fedél lelökése a földre.

Némán álltak, a piramis belsejéből hallható lassú, csoszogást hallgatva.

— Üssem meg újra, Sire? — kérdezte Gern. Mindketten csöndre intették.

A csoszogás közelebb ért.

Aztán a kő megmozdult. Egyszer-kétszer megakadt, de azért mozgott, lassan, féloldalt fordulva, hogy a résben sötét árnyék látszott. Dil ki tudott venni egy még sötétebb alakot a feketeségben.

— Igen? — szólt az alak.

— Én vagyok az, nagymama — mondta a király.

Az árnyék mozdulatlanul állt.

— Mi, a kölyök Poppancs? — kérdezte gyanakodva.

A király elkerülte Dil tekintetét.

— Úgy van, nagymama. Azért jöttünk, hogy kiengedjünk.

— Kik ezek a fickók? — kérdezte az árny zsémbesen. — Nincs semmim, fiatalember — vetette oda Gernnek. — Nem tartok készpénzt a piramisban és csak tegye el azt a fegyvert, nem ijeszt meg!

— Szolgák, nagymama — felelte a király.

— Vannak nekik igazoló irataik? — motyogta az éltes hölgy.

— Én igazolom őket, nagymama. Azért jöttünk, hogy kiengedjünk.

— Órákig dörömböltem — panaszolta a néhai királynő kilépve a napfényre. Pontosan úgy nézett ki, mint a király, kivéve, hogy a múmiapólya szürkébb volt és poros. — Le kellett feküdjek pihenni a finisben. Senki sem törődik az emberrel, ha halott. Hova megyünk?

— Kiengedni a többieket — válaszolta a király.

— Piszkos jó ötlet. — Az öreg királynő egy lépéssel unokája mögött imbolygott.

— Ez lenne a Másvilág, mi? — mondta. — Nem sok javulás! — Könyökével keményen megbökte Gernt. — Te is halott vagy, fiatalember?

— Nem, naccsád — felelte Gern, annak reszketeg, ám bátor hangján, aki a téboly szakadéka fölött kötéltáncol.

— Nem éri meg. Vedd tudomásul.

— Igenis, naccsád.

A király elcsoszogott az ősi kövezeten a következő piramishoz.

— Ezt ismerem — jelentette ki a királynő. — Már az én időmben is itt állt. Ashk-ur-men-tep király. Harmadik Birodalom. Minek a pöröly, fiatalember?

— Kérem, naccsád, hogy megdöngessem az ajtót, naccsád — magyarázta Gern.

— Nem kell kopogtass. Mindig otthon van.

— A segédem úgy értette, hogy a pecsétek összezúzására kell — tolmácsolt Dil, égve a vágytól, hogy a felség kedvében járhasson.

— Te ki vagy? — óhajtotta tudni a királynő.

— A nevem Dil, ó, királynő. Balzsamozómester.

— Ó, az vagy, mi? Van valami varrásom, amit el kéne intézni.

— Büszkeség és megtiszteltetés lesz, ó, királynő — felelte Dil.

— Igen. Az lesz — bólintott a néhai, és recsegve Gernhez fordult. — Hát akkor döngess, fiatalember!

Ettől ösztökélve Gern hosszú, villámgyors ívben lecsapott a pöröllyel. Az olyan hanggal húzott el Dil orra előtt, mint egy fogoly, és darabokra zúzta a pecsétet.

Ami előbújt, amikor a por leülepedett, nem a legutolsó divat szerint öltözött. A pólyák barnák voltak és málladoztak, és, Dil szakmai megrendüléssel észlelte, már kezdtek szétporladni a könyököknél. Amikor megszólalt, olyan volt, mintha ősi urnát nyitottak volna ki.

— Fölébredék — mondta. — Éf nem vala fény. Ez légyen az Máfvilag?

— Úgy látszik, nem — felelte a királynő.

— Ez mynden?

— Aligha éri meg a meghalás fáradságát, mi? — fanyalgott a királynő.

Az ősöreg király bólintott, de csak enyhén, mintha attól félne, le fog esni a feje.

— Valamyt — jelentette ki — tennünk kelletyk.

Odafordult a Nagy Piramis felé, és odamutatott azzal, ami valaha kar volt.

— Ky alufzik amottan? — kérdezte.

— Igazából az az enyém — válaszolta Teppikamon, előrebotorkálva. — Nem hinném, hogy találkoztunk már, még nem temettek el, a fiam építtette számomra. Hidd el, a dolog ellenemre történt.

— Yfzontató dolog — szögezte le az ősöreg király. — Érezém megépüléfit. Még az örök álomban yf érezém. Elég nagy az egéfz világ eltemetéféhez.

— Azt akartam, hogy a tengerbe temessenek — említette Teppikamon. — Gyűlölöm a piramisokat.

— Nem gyűlölöd — világosította föl Ashk-ur-men-tep.

— Már elnézést, de igen — felelte udvariasan a király.

— De nem. Azmit moftan érezel, enyhe ydegenkedéf. Azmikoron benne nyugofzol ezer efztendeje — mondta az ősöreg —, akkoron kezded majdan megtudni az gyűlölet ygaz jelentéfit.

Teppikamon megborzongott.

— A tenger — szögezte le. — Az a jó. Az ember simán szertefoszlik.

Elindultak a következő piramis felé. Gern ment az élen, arca eleven kép, valószínűleg olyan, amit késő éjjel festett olyan művész, aki ihletét receptre kapta. Dil követte. Kidüllesztette a mellét. Mindig is remélte, hogy érvényesülni fog a világban, és lám, királyokkal sétál együtt.

Khm. Királyokkal támolyog.

Megint szép nap virradt a mélysivatagra. Minden nap szép nap volt, ha szép alatt azt érted, hogy a hőmérséklet olyan, mint a sütőben, és a homokon akár gesztenyét süthetnél.

Te Szemét gyorsan szaladt, főleg azért, hogy amilyen hosszan csak lehet, távol tarthassa talpát a földtől. Amikor fölkapaszkodtak a dombokra Ephebe olajfás, szántóföldek kockázta oázisán kívül, Teppik azt gondolta, hogy egy szemvillanásra látta a Névtelent, apró pöttyöt az azúr tengeren. De lehet, hogy csak megcsillant egy hullám.

Aztán már túl volt a dombtetőn, a sárgák és umbrabarnák világában. Egy ideig a satnya fák kitartottak a homokkal szemben, de a homok nyert és győzedelmesen masírozott tovább, dűnéről dűnére.

A sivatag nem csak forró volt, hanem néma is. Nem voltak ott madarak, semmi a szerves lények szorgos elevenségének duruzsolásából. Éjszaka esetleg hallatszott volna a rovarok siránkozása, de most mélyen a homokba bújtak a nappal perzselése elől, és a sárga ég és sárga homok visszhangmentes kamrává vált, amiben Te Szemét fújtatatása olyannak hangzott, mint a gőzmozdony.

Teppik sok mindent megtanult, amióta először elhagyta az Ősi Királyságot, és hamarosan még valamit meg fog tanulni. Minden szaktekintély egyetért abban, hogy átkelés közben a perzselő sivatagon jó ötlet sapkát viselni.

Te Szemét belezökkent abba a cammogó ügetésbe, amit egy príma versenyteve órákig képes tartani.

Pár mérföld után Teppik meglátott egy porfelhőt a következő dűne mögött. Végül fölbukkantak az ephebei hadsereg zöme mögött, megkerülve fél tucat harci elefántot, amelyek sisakbokrétája lengedezett a sütő szellőben. Elvi alapokon megéljenezték, amikor Teppik megelőzte őket.

Harci elefántok! Teppik fölnyögött. Tsort is kedveli a harci elefántokat. Mostanában divatba jöttek a harci elefántok. Nem jók semmire, azonkívül, hogy összetiporják saját csapataik, amikor elkerülhetetlenül pánikba esnek, s ezért a katonai lángelmék mindkét oldalon nagyobb elefántok kitenyésztésével reagáltak. Az elefántok imponálóak.

Ki tudja, miért, közülük számos elefánt épületfával megrakott, nagy szekeret húzott.

Baktatott előre, miközben a nap magasabbra kanyargott, és, és, ez szokatlan, kék meg bíbor pettyek kezdtek lágyan cigánykerekezni a láthatáron.

Még egy fura dolog történt. Úgy tűnt, a teve az égbolton üget. Lehet, hogy ennek van valami köze a füle csöngéséhez.

Meg kéne álljon? De akkor leeshet a teve…

Rég elmúlt dél, amikor Te Szemét betámolygott a mészkő kiszögellés izzó árnyékába, ami valaha a völgy szegélyét jelölte, és nagyon lassan összeesett a homokra. Teppik legurult.

Egy szakasz ephebei bámult át a keskeny területen nagyon hasonló számú tsortira a túloldalon. Hébe-hóba, a látszat kedvéért, egyikük megrázta lándzsáját.

Amikor Teppik kinyitotta a szemét, számos, őt nézegető ephebei katona félelmetes bronzmaszkját pillantotta meg. A fémszájak borzalmas megvetés gúnymosolyába rögzültek. A fényes szemöldökök halálos dühtől vonaglottak.

Egyikük megszólalt: — Kezd magához térni, őrmester.

Egy fémpofa, olyan, mint az elemek haragja, közelebb hajolt, betöltve Teppik látóterét.

— Kalap nélkül mászkáltunk, mi, fiacskám — mondta vidám hangon, ami furán visszhangzott a fémen belül. — Siettünk, hogy összecsaphassunk az ellenséggel, ugye?

Az ég megperdült Teppik körül, ám egy gondolat bukkant föl tudata serpenyőjéből, uralmat szerzett hangszalagjai fölött és azt krákogta: — A teve!

— Be kéne kasztlizni téged, amiért úgy bántál vele — jelentette ki az őrmester ujját rázva felé. — Sose láttam még tevét ilyen állapotban.

— Ne engedjék, hogy igyon! — Teppik hirtelen fölült, koponyáján belül a nagy gongok csörömpöltek és forróak voltak, és súlyos tűzijáték durrant. A sisakos fejek egymáshoz fordultak.

— Az istenekre, az biztos, hogy tényleg szörnyen a tevék ellen van — ámult az egyik. Teppik talpra vergődött és a homokon Te Szeméthez dülöngélt, aki megpróbált kidolgozni egy bonyolult egyenletet, ami képessé teszi majd a lábra állást. A nyelve kilógott és nem érezte jól magát.

A szorult helyzetbe került teve nem szégyellős jószág. Nem cselleng kocsmákban, magányos italát dédelgetve. Nem hívja föl régi barátait, hogy elzokogja bánatát. Nem búslakodik, nem ír hosszú, érzelmes verseket az Életről és hogy milyen borzasztó is garzonlakásból nézve. Nem tudja, mi az a szorongás.

A tevének mindössze ipari méretű tüdeje van, és olyan hangja, mint a szamárcsordáé, amit épp szétláncfűrészelnek.

Teppik közelgett a lármán át. Te Szemét fölemelte fejét, és ide-oda forgatta, háromszögelve. A szeme őrülten forgott, amikor a tevék szokásos trükkjével úgy tett, mintha az orrlyukával nézne Teppikre.

Kiköpött.

Azaz köpni próbált.

Teppik megragadta az állat kötőfékét és meghúzta.

— Gyerünk, te szemét — mondta. — Ott van víz. Érezheted a szagát. Csak annyit kell csinálnod, hogy rájöjj, miként lehet hozzájutni!

Az összesereglett katonákhoz fordult. Azok döbbent arckifejezéssel néztek rá, kivéve azokat, akik nem vették le a sisakjuk, ők fémes kegyetlenséggel bámulták.

Teppik elmarta a vizestömlőt egyiküktől, kihúzta a dugót és kiöntötte a földre a teve rángatózó orra előtt.

— Van itt egy folyó — sziszegte. — Tudod, hol van, csak annyit kell tenned, hogy odamész!

A katonák idegesen pislogtak körbe. Ezt tette több tsorti is, akik odajöttek, hogy megnézzék, mi folyik.

Te Szemét talpra állt remegő térddel és elkezdett körbeforogni. Teppik kapaszkodott.

…legyen d egyenlő 4, gondolta Te Szemét kétségbeesve. Legyen a.d egyenlő 90. Legyen nem-d egyenlő 45…

— Szükségem van egy botra! — kiáltotta Teppik, miközben elpörgött az őrmester mellett. — Sose értenek meg semmit, hacsak nem ütöd őket egy bottal, az olyan, mint a központozás, a tevéknek!

— Jó lesz egy kard?

— Nem!

Az őrmester tétovázott, aztán föladta Teppiknek a lándzsaját.

A fiú először a hegyénél fogta meg, küzdött az egyensúlyért, s aztán erősen rácsapott a teve horpaszára, por- és szőrfelhőt verve.

Te Szemét megállt. A füle forgott, min a radarantenna. Forgó szemmel a sziklafalra meredt. Aztán, amikor Teppik megmarkolt egy marok szőrt és fölhúzta magát, a teve ügetésbe csapott.

…Gondolkozzunk fraktálokban…

— Ott bele fogsz egyenesen rohanni… — kezdte az őrmester.

Csönd támadt. És sokáig folytatódott.

Az őrmester idegesen feszengett. Aztán átnézett a sziklákon a tsortiakra, és elkapta a vezérük pillantását. Kimondatlan egyetértésben, amiben mindenütt osztoznak a centuriók és törzsőrmesterek, végigballagtak a szirt mentén és csak a sziklában alig látható résnél álltak meg.

A tsorti őrmester végigfuttatta rajta a kezét.

— Az ember azt hinné, hogy lennie kéne itt valami, tudod, teveszőrnek vagy valaminek — mondta.

— Vagy vérnek — értett egyet az ephebei.

— Szerintem ez egyike azoknak a megmagyarázhatatlan jelenségeknek.

— Ó! Hát, akkor rendben.

A két férfi egy darabig a követ fürkészte.

— Mint a délibáb — tette hozzá segítőkészen a tsorti.

— Egy olyasmi, igen.

— Egy pillanatig azt hittem, sirályokat is hallok.

— Bolondság, ugyebár. Errefelé nincsenek.

A tsorti udvariasan köhintett, és visszanézett az embereire. Aztán közelebb hajolt.

— Gondolom, a tieid maradéka hamarosan megérkezik — mondta.

Az ephebei kissé közelebb lépett, és amikor megszólalt, a szája sarkából tette, míg szemét láthatólag továbbra is teljesen lekötötte a szikla kémlelése.

— Úgy van — felélte. — És a tieid is, ha szabad kérdeznem?

— Igen. Gondolom, le kell mészároljunk titeket, ha a mieink érnek ide elsőnek.

— Hasonlóképp mi is. Nem lepne meg. Hát, ezen nem lehet segíteni.

— Egyike azoknak a dolgoknak, tényleg — ismerte el a tsorti.

A másik bólintott. — Fura egy világ ez, ha jobban meggondoljuk.

— Hát erre remekül rátapintottál, az tuti. — Az őrmester kicsit meglazította a mellvértjét, boldogan, hogy kinn van a napfényből. — A fejadag oké nálatok? — kérdezte.

— Ó, hát tudod. Tilos a morgás.

— Mint nálunk, egy az egybe'.

— Mer' ha morogsz, még rosszabbat adnak.

— Mint a mieink. Jut eszembe, nincs fügétek véletlenül? Most úgy megennék egy fügét.

— Sajna, nincs.

— Csak gondoltam, megkérdem.

— Van viszont bőven datolya, ha az megfelel.

— Kösz, okék vagyunk datolyából.

— Sajnálom.

A két férfi gondolataiba merülve ácsorgott egy darabig. Aztán az ephebei újra föltette sisakját, és a tsorti megigazította az övét.

— Hátakkor.

— Hátakkor.

Kifeszítették a válluk, fölemelték az álluk, és elmasíroztak. Egy másodperccel később szaporán hátraarcot csináltak, és épp csak megvillantva egymás felé egy zavart vigyort, ki-ki visszatért saját oldalára.