Piramisok

II. Könyv A Holtak Könyve

Eltelt két hét. A megfelelő időben elvégzett rituálék és szertartások a világot az égbolt alatt s a csillagokat pályájukon tartottak. Döbbenetes, hogy mi mindenre képes a rituálé meg a szertartás.

Az új király szemügyre vette magát a tükörben, s homlokát ráncolta.

— Miből készült? — kérdezte. — Eléggé homályos.

— Bronzból, Sire. Csiszolt bronzból — válaszolta Dios, átnyújtva neki a Könyörület Cséphadaróját.

— Ankh-Morporkban üvegtükreink voltak, ezüstözött hátlappal. Nagyon jók voltak.

— Igen, Sire. Nekünk itt bronzunk van, Sire.

— Tényleg föl kell tegyem ezt az aranymaszkot?

— A Nap Arca, Sire. Tovább örökítve az összes koron át. Igen, Sire. Minden nyilvános esemény alkalmával, Sire.

Teppik átkukucskált a szemnyíláson. Határozottan jóképű arc volt. Halványan mosolygott. Eszébe jutott, amikor apja egyik nap meglátogatta a gyerekszobában és elfelejtette levenni; Teppik összesikította a palotát.

— Elég nehéz.

— Az évszázadok súlya nyomja — jelentette ki Dios, és átadta az Igazság Sarlóját.

— Régóta vagy pap, Dios?

— Nagyon sok éve, Sire, egész férfi- és eunuchkoromban. Most…

— Apa azt mondta, hogy te voltál a főpap már nagyapa idejében is. Nagyon öregnek kell lenned.

— Jól konzervált vagyok, Sire. Az istenek kegyesek voltak hozzám — mondta Dios a bizonyítékok dacára. — És most, Sire, ha még ezt is tartani tudnánk…

— Mi az?

— A Gyarapodás Lépe, Sire. Roppant fontos.

Teppik a helyére bűvészkedte.

— Gondolom, rengeteg változást éltél át — csevegett tovább udvariasan.

A vén pap arcán a fájdalom kifejezése suhant át, ám gyorsan, mintha sietne, hogy elszökhessen. — Nem, Sire — felelte zökkenőmentesen —, nagyon szerencsés voltam.

— Ó! Ez micsoda?

— A Bőség Kévéje, Sire. Szerfölött jelentős, nagyon szimbolikus.

— Ha be tudnád gyömöszölni a hónom alá, akkor… Hallottál már a csatornázásról, Dios?

A pap ujjával pattintott a kíséret egyik tagjának. — Nem, Sire — válaszolta és előrehajolt. — Ez a Bölcsesség Áspiskígyója. Idedugom, itt jó lesz?

— Olyan, mint a vödrök, csak nem annyira, khm, büdös.

— Borzasztóan hangzik, Sire. Mindig úgy tudtam, hogy a szag távol tartja a gonosz befolyásokat. Ez, Sire, a Mennyei Vizek Lopótöke. Amennyiben föl tudnánk emelni állunkat…

— És ez mind szükséges, igaz? — érdeklődött Teppik motyogva.

— Hagyományos, Sire. Amennyiben egy kissé át tudnánk rendezni a dolgokat, Sire… itt van a Földi Vizek Háromágú Szigonya, szerintem képesek leszünk ezt az ujjat köré tekerni. Majd gondunk kell legyen a házasságunkra, Sire.

— Nem hinném, hogy összeülünk, Dios.

A főpap mosolygott a szájával. — Sire tréfálkozni szíveskedik, Sire — mondta pallérozott modorban. — Mindazonáltal feltétlenül szükséges, hogy Sire megnősüljön.

— Sajnos, minden lány, akit ismerek, Ankh-Morporkban van — közölte fesztelenül Teppik, titokban teljesen tisztában azzal, hogy ez az általános kijelentés Mrs. Gallérra utal, aki hatodikos korában az ágyazója volt, meg az egyik fölszolgáló parasztlányra, aki nagyon bírta őt, és mindig extra adag szaftot adott neki. (Bár… és vére kalapálni kezdett az emléktől… évenként megrendezték az Orgyilkosok Bálját és, mert a fiatal orgyilkosokat kiképezték arra, hogy szabadon mozogjanak a társadalomban és elvárták tőlük, hogy jól táncoljanak, és mert a jól szabott fekete selyem és a hosszú combok vonzották az idősebb nők bizonyos fajtáját, végigpörögték az éjszakát dalidókkal, galliard-okkal és lassú léptű páviákkal, míg a légkör sűrű nem lett a pézsmától és vágyakozástól. Chidder, akinek nyílt, jámbor arca és alkalmazkodó modora mindig nyerő volt, a következő napokon nagyon későn jött vissza lefeküdni és az órák alatt gyakran elaludt…)

— Nem lennének megfelelőek, Sire. Olyan hitvestársat szeretnénk, aki járatos a hagyományokban. Természetesen, a nagynénénk rendelkezésünkre áll, Sire.

Csörömpölés hallatszott. Dios sóhajtott, s intett a kíséretnek, hogy szedjék föl a holmikat.

— Ha újrakezdhetnénk, Sire? Ez a Vegetatív Szaporodás Káposztája…

— Elnézést — szólt Teppik —, ugye, nem hallottam, hogy azt mondtad, el kéne vegyem a nagynénikém?

— De igen, Sire. A családtagok közti házasság nagyszerű hagyománya dinasztiánknak — közölte Dios.

— De a nénikém a nénikém!

Dios a szemét forgatta. Újra meg újra adott tanácsot a néhai királynak a fiú oktatásáról, de a férfi makacs volt, mint egy teve. S most menet közben kell elintézze. Az istenek próbára teszik, döntötte el. Évtizedekbe telik egy monarcha előállítása, s neki csak hetei vannak rá.

— Igen, Sire — válaszolta türelmesen — Természetesen. Valamint úgyszintén kegyességed nagybácsija, unokatestvére és apja.

— Várjunk csak, az apám…

A pap nyugtatóan fölemelte kezét. — Csupán alakiság — mondta. — Sire ükanyja politikai célszerűségből egyszer kinyIIatkoztatta, hogy király, és nem hiszem, hogy az ediktumot valaha is érvénytelenítették.

— De ő azért nő volt?

Dios döbbentnek látszott. — Ó, dehogy, Sire. Az ükanyja férfi. Ő maga jelentette ki.

— De figyelj, az ember nagynénje…

— Úgy van, Sire. Teljesen megértem.

— Hát, köszönöm — nyögte Teppik.

— Nagy kár, hogy nincsenek nővéreink.

— Nővéreink!

— Nem hígítja föl az isteni vért, Sire. A nap esetleg rossz néven venné. És ez, Sire, a Higiénia Lapockacsontja. Hová parancsolja?

XXVII. Teppikamon király nézte, ahogy kitömik. Még jó, hogy mostanság nem érez éhséget. Egész biztos, hogy sosem akar többé csirkét enni.

— Nagyon takaros öltések, mester.

— Csak szorítsd jól oda az ujjad, Gern!

— A mamim is ilyen szépen varr. Van neki egy köténye ilyen öltésekkel, van bizony — társalgott Gern.

— Azt mondtam, ne mozgasd!

— Vannak rajta rucák meg tyúkok — folytatta segítőkészen Gern.

Dil az öltésekre összpontosított. Kész volt elismerni, hogy szakmai tudása kiváló. A Balzsamozók és Társult Szakmák Céhe kitüntetéseket adományozott neki érte.

— Biztos nagyon büszke tetszik rá lenni — jegyezte meg Gern.

— Mi?

— Hát, a mamim azt mondja, hogy a király továbbél, valahogyan, ez után a kitömés meg összeöltés után. Valamiképp a Másvilágon. A maga öltéseivel a testében.

Meg több zsák szalmával és két vödör szurokkal, gondolta szomorúan a király árnya. És Gern ebédjének zsírpapírjával, bár nem hibáztatja a fiút, csak megfeledkezett arról, hova tette. Az egész örökkévalóság valaki ebédjének csomagolópapírjával létfontosságú szerveid részeként. És maradt benne egy fél kolbász is.

Őszintén ragaszkodni kezdett Dilhez, sőt még Gernhez is. És még mindig ragaszkodott a testéhez is — legalábbis kényelmetlenül érezte magát, ha néhány száz ölnél távolabbra csatangolt tőle —, és így a legutóbbi pár napban sok mindent megtudott róluk.

Tényleg rém fura. Az egész életét eltöltötte a királyságban csak néhány pappal meg hasonszőrűvel beszélve. TárgyIIagos tudomása volt arról, hogy más emberek is akadtak körülötte — szolgák és kertészek és így tovább — de azok elmosódott pacnikként jelentek meg az életében. Ő volt a csúcson, aztán a családja, aztán a papok és persze a nemesek, s utána jöttek a pacnik. Na persze, átkozottul rendes pacnik, a világ legremekebb pacnijai közül, olyan hűséges pacnigyűjtemény, amilyet csak kívánhat egy király uralni. De attól még pacnik.

Ám most teljesen lekötötte Dil bátortalanul remélt céhbeli előmenetelének napi részletezése és Gernnek Glwenda, a közelben lakó fokhagymatermelő leánya, felé tett esetlen kezdeményező lépéseinek kibontakozó története. Döbbent ámulattal hallgatta egy olyan világ részletes kibomlását, ami éppúgy tele volt aprólékos rang- és osztálykülönbségekkel, mint az, amiből nemrégiben eltávozott; rettenetes volt elképzelni, hogy esetleg sosem fogja megtudni, hogy Gern fölülkerekedik-e az apa ellenvetésein és elnyeri szíve választottját, vagy hogy Dil teljesítménye ennek a munkának — rajta — elvégzésében elég-e ahhoz, hogy a Balzsamozók és Társult Szakmák Céh Marólúg Páholyának Emelkedetten Nagyszerű Kilencvenfokos Variancia rangjára pályázzon.

Olyan volt, mintha a halál valami elképesztő optikai eszköz lett volna, ami még egy vízcsöppet is az élet bonyolult méhkasává változtat.

Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy tanácsokkal lássa el Dilt alapfokú politikából, vagy Gern tudomására hozza a tisztálkodás és tisztes megjelenés előnyeit. Többször meg is próbálkozott vele. Semmi kétség, érzékelni tudták őt. Ám mindig a huzatnak tulajdonították.

Most figyelte, ahogy Dil a pólyák nagy asztalához lépdel és visszajön egy vaskos köteggel, amit tűnődve tartott ahhoz, amire a király most már kész volt saját tetemeként gondolni.

— Szerintem inkább a vászon — jelentette ki Dil végül. — Az az ő színe.

Gern félrehajtotta a fejét.

— Jól mutatna a bisszuszban — mondta. — Vagy esetleg a kalikóban.

— Nem a kalikó. Határozottan nem a kalikó. Túl nagy a fáraón.

— Bele tudna porladni. Tetszik tudni, a használat során.

Dil fölhorkant. — Használat? Használat? Nem szabadna nekem használatról és kalikóról beszélned! Mi történik, ha ezer év múlva valaki kirabolja a sírt és ő kalikóban van, azt szeretném tudni. Elimbolyogna félútig a folyosón, megengedem, esetleg megfojtaná az egyik sírrablót, de aztán szétbomlana, érted? A könyökök kinn lennének semmi perc alatt, és én ezt sosem élném túl.

— De addigra halott tetszik lenni, mester!

— Halott? És annak ehhez mi köze? — Dil átlapozta a mintákat. — Nem, a bisszusz lesz az. A bisszusznak bőven van tágulása. Jól nyúlik is. A fáraó tényleg képes lesz gyorsan támolyogni az átjárókban, ha valaha is szükségét érzi.

A király sóhajtott. Jobb szeretett volna valami könnyűsúlyú tafotát.

— És menj, csukd be az ajtót! — fűzte hozzá Dil. — Kezd a hely levegős lenni.

— És most itt az idő — mondta a főpap —, hogy meglátogassuk néhai atyánk. — Megengedett magának egy csöndes mosolyt. — Biztos vagyok benne, hogy már alig várja — tette hozzá.

Teppik ezt fontolóra vette. Nem olyasmi volt, amit ő már alig várt, de legalább mindenki le fog szállni a rokonokkal történő nősülése témájáról. Lenyúlt, reményei szerint királyi modorban, hogy megsimogassa az egyik palotabéli macskát. Ez sem volt jó húzás. A teremtmény megszaglászta, a gondolkozás erőfeszítésétől kancsított, aztán megharapta az ujját.

— A macskák szentek — közölte Dios, döbbenten a szavaktól, amiket Teppik elsziszegett.

— Hosszúlábú, ezüstszőrű macskák megvető arckifejezéssel, talán — jelentette ki Teppik, kezét dédelgetve. — Erről a fajtáról nem is tudom. Biztos vagyok benne, hogy szent macskák nem hagynak döglött íbiszeket az ágy alatt. És meggyőződésem, hogy a végtelen homoksivatag közepén élő szent macskák nem jönnek a házba és csinálnak a király szandáljába, Dios.

— Minden macska macska — mondta bizonytalanul Dios. — Ha lennénk oly kegyesek és követnénk minket. — Egy távoli boltív felé irányította Teppiket.

Teppik lassan követte őt. Már egy örökkévalóságnak tűnő idő óta itthon van, és még mindig nem érzi otthon magát. A levegő túl száraz. A ruhák kényelmetlenek. Túl nagy a forróság. Még az épületek is helytelennek látszanak. Először is, az oszlopok. Nálunk otth… náluk a Céhben az oszlopok kecses, recézett dolgok voltak, kis kőszőlőfürtökkel meg izékkel a tetejükön. Itt masszív, körte alakú göröngyök voltak, amiken az összes kő lefolyt az aljukra.

Fél tucat szolga vonult mögötte, a királyi jelvények különféle darabjait hurcolva.

Megpróbálta utánozni Dios járását, s ráébredt, hogy a kellő mozdulatok eszébe jutnak. Az ember a törzsét így fordítja, aztán a fejét meg így, kinyújtja a karját tenyérrel lefelé negyvenöt fokos szögben a testhez képest, és aztán megkísérel lépni.

A főpap botja visszhangot vert, amikor a padlóköveken koccant. Akár egy vak is végigsétálhatott volna a palotán mezítláb követve nyomon az időkoptatta mélyedéseket, amiket az évek során kivésett.

— Attól tartok, úgy fogjuk találni, hogy atyánk némileg megváltozott, amióta utoljára láttuk — csevegett Dios, miközben elhullámoztak a freskó mellett, amin Khaphut királynő kegyesen elfogadta a Világ Királyságainak Hódolatát.

— Hát igen — válaszolta Teppik, zavarban a hangnemtől. — Halott, nem igaz?

— Ráadásul még az is — ismerte el Dios, és Teppik rádöbbent, hogy előtte nem olyan triviális dologra utalt, mint a király jelenlegi testi állapota.

Elmélyült benne az elborzadt ámulat. Nem mintha a főpap különösebben kegyetlen vagy közömbös lett volna, egyszerűen csak a halál csupán bosszantó átmenet volt a lét szüntelen üzletmenetében. A tény, hogy az emberek meghalnak, pusztán kényelmetlenség, olyasmi, mint mikor látogatóba mész és senki sincs otthon.

Fura egy világ, gondolta. Csupa dolgos árny, és sosem változik. És én része vagyok ennek.

— Ő kicsoda? — kérdezte rámutatva egy szokatlanul nagy falfestményre, amin egy magas férfi kéményszerű kalapban és fonott szakállal harci szekéren hajtott át más, sokkal kisebb embereken.

— A neve ott van alul a kártusban — közölte pedánsan Dios.

— Mi?

— Abban a kis oválisban, Sire — világosította föl Dios.

Teppik közelről bámulta a sűrű hieroglifákat.

— Sovány sas, szem, tekergő vonal, ember bottal, ülő madár, tekergő vonal — olvasta. Dios arca megrándult.

— Azt hiszem, többet kell foglalkozzunk a modern nyelvek tanulmányozásával — jelentette ki, némileg magához térve. — A neve Pta-ka-ba. Ő a király, amikor a Dzsel Birodalom a Körkörös-tengertől a Perem-óceánig terjed, amikor csaknem a kontinens fele nekünk adózik.

Teppik rájött, hogy mi az, amitől olyan furcsa a fickó beszéde. Dios bármely mondatot elhajlított a töréspontig, ha ettől elkerülhette a múlt időt. Egy másik freskóra bökött.

— És az a nő? — érdeklődött.

— Ő Khat-leon-ra-pta királynő — tudatta Dios. — Loppal szerzi meg Howondaföld királyságát. Ez a Második Birodalom ideje.

— De ő halott? — firtatta Teppik.

— Úgy tudom — felelte a főpap szívdobbanásnyi szünet után. Igen. A múlt idő határozottan zavarja Diost.

— Hét nyelven beszélek — büszkélkedett Teppik, abban a biztos tudatban, hogy a tényleges jegy, amit ezek közül háromból kapott, titokban marad a Céh naplóiban.

— Valóban, Sire?

— Ó, igen. Morporkiul, vanglemesrül, ephebeiül, laotasziul és… több máson — sorolta Teppik.

— Á! — Dios bólintott, mosolygott és folytatta a vonulást a folyosón végig, kissé bicegve, ám továbbra is kimért léptekkel, akár az évszázadok ketyegése. — A barbár országok nyelvei.

Teppik az apjára nézett. A balzsamozók jó munkát végeztek. Várták, hogy most ezt meg is mondja nekik.

Az a része, amelyik még mindig Ankh-Morporkban élt, megszólalt: ez egy hulla, pólyába csavarva, csak nem azt hiszik, hogy majd ettől jobban lesz? Ankh-ban, meghalsz, és eltemetnek vagy elégetnek vagy odavetnek a hollóknak. Itt, csak azt jelenti, hogy kissé lelassulsz és te kapod a legjobb ételeket. Kész röhej, hogy igazgathatsz egy királyságot így? Ezek láthatólag azt hiszik, hogy halottnak lenni olyan, mint a süketség, csak kicsit hangosabban kell beszélned.

De egy másik, öregebb hang azt mondta: Mi hétezer éve így működtetjük a királyságot. A legegyszerűbb dinnyetermelőnek is olyan családfája van, amihez képest a királyok másutt kérésznek látszanak. Mi birtokoltuk a kontinenst, mielőtt eladtuk, hogy fizessünk a piramisokért. Mi még csak nem is gondolunk más, háromezer évnél fiatalabb országokra. A dolog működik.

— Szia, apa! — mondta.

XXVII. Teppikamon árnya, aki közelről leste egy ideje, odasietett hozzá.

— Jól nézel ki! — örvendezett. — Örülök, hogy látlak! Figyelj, ez sürgős! Légy szíves, hallgass meg, a halálról van szó…

— Azt mondja, örül, hogy látja Sire-t — tolmácsolt Dios.

— Te hallod őt? — ámult Teppik. — Én nem hallottam semmit.

— A halottak magától értetődően a papokon keresztül beszélnek — jelentette ki a pap. — Ez a szokás, Sire.

— De ő hall engem?

— Természetesen.

— Gondolkoztam ezen az egész piramisügyön, és tudod, nem vagyok biztos benne.

Teppik közelebb hajolt. — A nagynéni sok puszit küld — közölte hangosan. Ezen eltűnődött. — Mármint az én nénikém, nem a tiéd. — Remélem, tette hozzá magában.

— Hé? Hé? Hallasz engem?

— A fáraó üdvözli kegyességed a síron túli világból — nyIIatkozta Dios.

— Na jó, föltételezem, azt teszem, de FIGYELJ, nem akarom, hogy vedd a fáradságot és építtess…

— Csodás piramist fogunk neked építtetni, apa. Tényleg nagyon fogod szeretni. Lesz mindenféle ember, hogy gondoskodjon rólad meg minden. — Teppik Diosra pillantott jóváhagyásért. — Annak örülni fog, nem igaz?

— De én nem AKAROM! — visította a király. — Előttem egy egész izgalmas örökkévalóság, amit még nem láttam. Megtiltom, hogy piramisba tegyél!

— Azt mondja, nagyon helyes és hogy Sire kötelességtudó fiú — zengte Dios.

— Látsz engem? Hány ujjam tartom föl? Azt hiszed, mulatságos, mi, hogy a halálod hátralévő részét egymillió tonna szikla alatt kell töltsd, figyelve, hogyan porladsz el? Ez az elképzelésed a jó időtöltésről?

— Meglehetősen huzatos itt, Sire — figyelmeztetett Dios. — Talán tovább kéne menjünk.

— Különben is, sehogy sem engedheted meg magadnak!

— És majd odatesszük a kedvenc freskóid meg szobraid melléd. Annak örülni fogsz, ugye? — folytatta kétségbeesetten Teppik. — Minden darabod meg holmid körülötted.

— Annak örülni fog, ugye? — kérdezte Diostól, miközben visszaballagtak a trónterembe. — Csak mert, nem is tudom, valahogy az az érzésem, hogy nem túl boldog tőle.

— Biztosíthatom, Sire — válaszolta Dios —, a királynak nem is lehet más kívánsága.

A balzsamozó kamrában XXVII. Teppikamon király megpróbálta megveregetni Gern vállát, a legkisebb hatás nélkül. Föladta, és lecsüccsent maga mellé.

— Ne tedd, fiú! — mondta keserűen. — Sose legyenek utódaid!

És aztán ott volt maga a Nagy Piramis.

Teppik léptei visszhangot vertek a márványlapokon, amikor körbejárta a makettet. Nem volt biztos abban, mit kell az embernek csinálnia itt. Ám a királyok, azt gyanította, gyakran kerülnek ilyen helyzetbe; és mindig ott van a jó öreg tartalék.

— Nahát, nahát. Mióta tervezel piramisokat? — tudakolta.

Pteklaszp, a nemesség építésze, mélyen meghajolt.

— Egész életemben, ó, dél fényessége.

— Bizonyára lebilincselő — csevegett Teppik. Pteklaszp oldalvást a főpapra sandított, aki biccentett.

— Vannak jó oldalai, ó, vizek forrása — kockáztatta meg. Nem volt hozzászokva, hogy királyok úgy szóljanak hozzá, mintha emberi lény lenne. Homályosan úgy érezte, hogy ez így nincs rendben.

Teppik a dobogón álló makett felé intett.

— Igen — mondta bizonytalanul. — Nos. Remek. Négy fal és egy hegyes csúcs. Igazán kitűnő. Első osztályú. Mindent kifejez, tényleg. — Még mindig túl soknak tűnt a csönd körülötte. Tovább hazardírozott.

— Igazán látványos — állította. — Úgy értem, kétség sem férhet hozzá. Ez… egy… piramis. És milyen remek piramis! Khm.

Még mindig nem látszott elégnek. Próbált valami mást keresni. — Az emberek ránéznek majd az eljövendő századokban és azt mondják, azt mondják… ez ám piramis. Ümm.

Köhécselt. — A falak csinosan lejtenek — krákogta.

— Azonban — említette.

Két szempár fordult az övé felé.

— Ümm — motyogta.

Dios fölvonta szemöldökét.

— Sire?

— Mintha emlékeznék arra, hogy apám egyszer azt mondta, tudod, hogy amikor meghalt, nagyon szeretné, ha, izé, a tengerbe temetnék.

Nem hangzott föl a fölháborodás fuldoklása, amire pedig számított. — A folyótorkolatra gondolt. Nagyon süppedős a talaj a deltánál — jegyezte meg Pteklaszp. — Hónapokba telne, míg elkészülne egy tisztes alapozás. Aztán meg ott van a süllyedésveszély. Meg a nedvesség. Nem jó a nedvesség egy piramis belsejében.

— Nem — közölte Teppik, megizzadva Dios tekintetében. — Azt hiszem, úgy gondolta, hogy, érted, a tengerbe bele.

Pteklaszp ráncokba vonta homlokát. — Kényes dolog — jelentette ki elgondolkozva. — Érdekes ötlet. Gondolom, lehetne építeni egy kicsit, mondjuk egymillió tonnást, és aztán pontonokon vagy valamin lebegne…

— Nem — vágott közbe Teppik, igyekezve nem elnevetni magát —, azt hiszem, arra gondolt, hogy nem kell…

— XXVII. Teppikamon úgy gondolja, hogy minden késedelem nélkül szeremé az eltemettetést — nyIIatkozta Dios, hangja, mint az olajos selyem. — És kétségtelen, hogy kitüntető jelenlétéhez a lehető legjobbat igényli, amit csak építeni tud, építőmester.

— Nem, én biztos vagyok abban, hogy rosszul értetted — szólalt meg Teppik.

Dios arca megmeredt. Pteklaszpé pedig annak viaszos kifejezését vette föl, akinek nagy hirtelen semmi köze ehhez. Elkezdett a padlóra bámulni, mintha életben maradása azon múlna, hogy minden egyes részletét megjegyezze.

— Rosszul? — hitetlenkedett Dios.

— Ne vedd zokon! Biztos vagyok benne, hogy jót akarsz — nyugtatta Teppik. — Csak hát arról van szó, hegy apa nagyon egyértelműnek tűnt akkor és…

— Jót akarok? — ízlelgetett minden egyes szót Dios, mintha savanyú szőlő lenne. Pteklaszp köhintett. Már végzett a padlóval. Most nekilátott a plafonnak.

— Sire — szólt Dios —, mi mindig piramisépítők voltunk. Az összes királyunk piramisba temettük. Ez az, ahogy mi elrendezzük a dolgokat, Sire. Ez az, ahogy a dolgok megtörténnek.

— Igen, de…

— Ezen nincs mit vitatni — szögezte le Dios. — Ki kívánhatna bármi mást? Elzárva minden leleménnyel az Idő megszentségtelenítései ellen — most az olajos selyem páncéllá vált, acélkeménnyé, lenézővé, mint egy szigony —, védve minden Időkre a Változás sértéseitől.

Teppik lepillantott a főpap ujjperceire. Fehérek voltak, a csont átdomborodott a húson, mintha dühöngve szökni vágyna.

Tekintete fölsiklott a szürkébe öltöztetett karon Dios arcára. Jóságos istenek, gondolta, tényleg igaz, valóban úgy néz ki, mintha nem győzték volna kivárni, hogy meghaljon és — biztos, ami biztos — bepácolták volna. Aztán pillantása beleakadt a papéba, meglehetős csattanással.

Úgy érezte, mintha a húsát nagyon lassan leszaggatnák a csontjairól. Úgy érezte, hogy semmivel sem fontosabb egy kérésznél. Egy szükséges kérész, határozottan, olyan kérész, ami megérdemelt tiszteletadásban fog részesülni, mindazonáltal rovar, annak minden jogával. És annyi szabad akarattal annak a tekintetnek dühében, mint egy papiruszfecnié a hurrikánban.

— A király akarata az, hogy el legyen temetve egy piramisban — jelentette ki Dios azon a hangon, amit a Teremtő kellett használjon, amikor létbe szólította a holdat és a csillagokat.

— Ööö — szólalt meg Teppik.

— A piramisok legnagyszerűbbikét a királynak! — tanácsolta Dios.

Teppik föladta.

— Ó! — nyögte. — Jó. Remek. Igen. Csakis a legjobbat, persze.

Pteklaszp fölragyogott a megkönnyebbüléstől, cikornyás mozdulattal kapta elő írótábláját, s előhúzott egy stílust a parókájából. A fontos dolog, ezt jól tudta, az egyezség megkötése amilyen hamar csak lehet. Ha engedi a dolgokat kisiklani ilyen helyzetben, az ember azon kapja magát, hogy 1.500.000 tonna méretre készült mészkő marad a nyakán.

— Akkor a szabványmodell lesz, mondjuk azt, ó, víz a sivatagban?

Teppik Diosra nézett, aki ott állt és a semmibe meredt, puszta akaraterővel behódolásba bámulva az Entrópia szelindekjeit.

— Szerintem valami nagyobbat — kockáztatta meg.

— Az a Kormányzati modell — mondta Pteklaszp. — Roppant exkluzív, ó, örök oszlop alapja. Kibír egy örökkévalóságot. Valamint különleges ajánlatunk ebben az eónban a különféle parakozmikus jelentőségű méretek beépítése magába az épületbe többletköltség nélkül.

Várakozásteljes pillantást vetett Teppikre.

— Igen. Igen. Az jó lesz — értett egyet Teppik.

Dios nagy levegőt vett. — A király ennél sokkal többet kíván — jelentette be.

— Azt tenném? — kételkedett Teppik.

— Úgy van, Sire. Sire kifejezett kívánsága, hogy atyjának az emlékművek legnagyobbika állíttassák — nyIIatkozta Dios zökkenőmentesen. Teppik tudta, hogy ez erőpróba, de nem ismerte a szabályokat, nem tudta, hogyan kell játszani, és el fogja veszíteni.

— Az lenne? Ó. Igen. Igen. Föltételezem, tényleg az. Igen.

— Egy mindent fölülmúló piramis a Dzsel mentén — fejtegette Dios. — Ez a király parancsa. Ez így helyes és illő.

— Igen, igen, valami ilyesmi. Ööö. A szokásos nagyság kétszerese — bökte ki Teppik kétségbeesve és röpke elégedettséggel nyugtázta, hogy Dios egy pillanatra zavarba jött.

— Sire? — hökkent meg.

— Ez így helyes és illő — idézte Teppik.

Dios tiltakozásra nyitotta száját, meglátta Teppik arckifejezését, és becsukta.

Pteklaszp sietve jegyzetelt, az ádámcsutkája föl-alá ugrándozott. Ilyesmi csak egyszer adódik az üzleti életben.

— Csinálhatunk egy nagyon csinos fekete márványburkolatot a külsejére — ajánlotta anélkül, hogy fölnézett volna. — Lehet, hogy pont elég van hozzá a kőbányában. Ó, égi testek királya — tette hozzá kapkodva.

— Nagyon jó lesz — bólintott Teppik.

Pteklaszp friss táblát kapott elő. — Mondjuk azt, hogy a sisakkövet elektrummal borítjuk? Olcsóbb, ha rögtön kezdetben beépítjük, az ember nem akar ezüstöt használni, aztán bánkódni később, bárcsak lett volna…

— Igen, legyen elektrum.

— És a szokásos mellékhelyiségek?

— Mi?

— Azaz a temetkezési kamra és a külső kamra. Ajánlom a Memfiszt, roppant választékos, vele jár a hozzáillő extra nagy kincseskamra, ami olyan jól jön azokhoz az apróságokhoz, amiket az embernek nincs szíve hátrahagyni. — Pteklaszp megfordította a táblát, s elkezdte a másik oldalt. — És természetesen egy hasonló lakosztály a királyné számára, úgy gondolom? Ó, király, ki mindörökkön élni fog.

— He? Ó, igen. Igen. Azt hiszem — felelte Teppik Diosra pislantva. — Mindent. Tudja.

— És aztán ott vannak az útvesztők — folytatta Pteklaszp, próbálva elnyomni a remegést hangjában. — Nagyon népszerűek ebben a korszakban. Roppant fontos a labirintus, semmi értelme elhatározni, kellett volna bele útvesztő, miután már ott jártak a sírrablók. Lehet, hogy ódivatú vagyok, de én mindig a Labrüszre voksolok. Ahogy mondani szoktuk, lehet, hogy bejutnak, na jó, de sose fognak kijutni. Egy kicsivel többet kóstál, de mit számít a pénz ilyen esetben? Ó, vizek ura.

Csak annyit, hogy nincs nekünk, figyelmeztetett egy hang hátul Teppik tudatában. Oda se fütyült rá. A végzet markában volt.

— Igen — mondta kiegyenesedve. — Legyen a Labrüsz. Méghozzá kettő.

Pteklaszp stílusa repült az írótáblán.

— Egy apának, egy anyának, ó, sziklák sziklája — krákogta. — Nagyon praktikus, nagyon kényelmes. Válogatott csapdákkal a raktárkészletből? Föl tudunk kínálni kelepcéket, vermeket, csúszkákat, gördülő gömböket, lehulló dárdákat, nyIIakat…

— Igen, igen — türelmetlenkedett Teppik. — Kérjük ezeket. Mindet kérjük. Az összest.

Az építész nagy levegőt vett.

— És természetesen szükségesek a szokásos sztélékre, bejárókra, ünnepélyes szfinxekre… — kezdte.

— Rengetegre — értett egyet Teppik. — Ezt teljesen rád bízzuk.

Pteklaszp megtörölte homlokát.

— Remek — jelentette ki. — Csodás. — Kifújta az orrát. — Ha nem haragszik meg merészségemért, felséged atyja, ó, magvak elvetője, szerfölött szerencsés, hogy ilyen kötelességtudó fia van. Hozzátehetem…

— Elmehet — szólt közbe Dios. — És elvárjuk, hogy a munka azon nyomban elkezdődjék.

— Késedelem nélkül, biztosíthatom — felelte Pteklaszp. — Ööö.

Szemlátomást valami óriási filozófiai problémával küszködött.

— Mi van? — érdeklődött Dios. Forró volt a nap, de a főpap hangja libabőrössé tett volna egy pingvint.

— A huh. A huh kérdése. Amivel nem azt akarom mondani, huh. Természetesen legrégibb kliensünk, nagyra becsült fogyasztónk, ám tény az, hogy huh. Abszolúte semmi kétség sem férhet a hitelképességhez huh. Nem szeretném semmiképp sem azt sugallni, hogy huh.

Dios olyan pillantást vetett rá, amitől egy szfinx is pislogott volna és elfordította volna fejét.

— Óhajt valamit mondani? — tudakolta. — Őfelségének rendkívül szoros az időbeosztása.

Pteklaszp némán mozgatta állkapcsát, ám az eredmény előre eldöntött ügy volt. Még az istenek is szégyenlős motyogásra kényszerültek Dios szemével szemben. És úgy tűnt, hogy még a kígyók a főpap botján is őt bámulják.

— Khm. Nem, dehogy. Sajnálom. Én csak, huh, hangosan gondolkodtam. Akkor már megyek is, jó? Olyan sok a teendő. Huh. — Mélyen meghajolt.

Már félúton járt a boltív felé, amikor Dios hozzáfűzte: — Kész legyen három hónap alatt. Időben az Áradásra.[12]

— Mi?

— Az 1398. monarchához beszél — utasította rendre Dios fagyosan.

Pteklaszp nagyot nyelt. — Bocsánat — suttogta. — Úgy értem, micsoda?, ó, nagy király. Úgy értem, egyedül a tömbök vontatása. Huh. — Az építész ajka remegett, ahogy különféle kommentárokkal próbálkozott és a képzeletében teljes sebességgel nekifuttatta őket Dios tekintetének. — Tsortot sem egy nap alatt építették — motyogta.

— Nem hisszük, hogy annak mi szabtuk meg a pályázati feltételeit — közölte Dios. Rámosolygott Pteklaszpra. Valamiképp ez rosszabb volt bármi másnál. — Természetesen — jelentette ki —, prémiumot fogunk fizetni.

— De sose fize… — kezdte Pteklaszp, aztán megroggyant.

— A büntetés a kicsúszásért a határidőből természetesen rettenetes lesz — szögezte le Dios. — A szokásos záradék.

Pteklaszpnak nem maradt mersze a vitatkozáshoz. — Természetesen — mondta teljesen megsemmisülve. — Megtiszteltetés. Ha őeminenciáik kegyesen elbocsátanának? Még van néhány óra a nappalból.

Teppik bólintott.

— Köszönöm — hálálkodott az építész. — Fakadjon valóban gyümölcs kegyességük ágyékából. Megkövetem alássan, Lord Dios.

Hallották, hogy odakinn leszáguld a lépcsőn.

— Pompás lesz. Túl nagy, ám… pompás — jegyezte meg Dios. Kinézett az oszlopok között a nekropolisz látképére a Dzsel túlpartján.

— Pompás — mondta ismét. Megint összerándult a lábába nyIIalló fájdalomtól. Á. Újra át kell keljen a folyón ma éjjel, semmi kétség. Ostobaság volt tőle, hogy napok óta halasztgatja. Ám elképzelhetetlen, hogy olyan helyzetben legyen, hogy ne tudja tisztességesen szolgálni a királyságot…

— Valami baj van, Dios? — kérdezte Teppik.

— Sire?

— Úgy tűnt nekem, hogy kissé elsápadtál.

A pánik kifejezése villant át Dios ráncos vonásain. Kihúzta magát.

— Biztosíthatom, Sire, hogy a lehető legjobb egészségnek örvendek. A legjobb egészségnek, Sire!

— Nem gondolod, hogy túlzásba vitted, igaz?

Ezúttal nem lehetett eltéveszteni a rémület arckifejezését.

— Mit vittem túlzásba, Sire?

— Mindig buzgólkodsz, Dios. Elsőként kelsz, utolsóként fekszel. Lazábban kéne venned.

— Csakis azért létezem, hogy szolgáljak — mondta Dios.

Teppik csatlakozott hozzá. A kora esti nap ráragyogott az emberkészítette hegyvonulatra. Ez itt csupán a központi hegytömb volt, a piramisok a deltától egész a második vízesésig húzódtak, ahol a Dzsel eltűnt a hegyek közt. És a piramisok elfoglaltak a legjobb termőföldet a folyóhoz közel. Még a földművesek is szentségtörésnek véltek volna bármilyen más elrendezést.

Néhány piramis kicsiny volt és durván kinagyolt tömbökből készült, amelyek nyélbe ütötték, hogy sokkal öregebbnek látszódjanak a völgyet a mélysivatagtól elkerítő hegyeknél. Végső soron a hegyek mindig is ott voltak. Az olyan szavak, mint „fiatal” meg „öreg”, nem alkalmazhatóak rájuk. De azokat az első piramisokat emberi lények építették, a gondolkodó víz kis zacskói, amiket a kalcium múlandó halmaza támogat rövid ideig, akik földarabolták a sziklákat, s aztán keservesen újra összerakták őket egy jobb alakba Öregek voltak.

Az évezredek során változott a divat. A későbbi piramisok simák voltak és csúcsosak, vagy lapítottak és csillámkővel burkoltak. Még a legmeredekebb köztük, tűnődött Teppik, sem érne többet 1,0-nél egyetlen falmászó skáláján sem, bár a piramisok lába körül csoportosuló — akár vontatógőzösök az örökkévalóság csatahajói körül — sztélék és templomok némelyike érdemelhet némi figyelmet.

Az örökkévalóság csatahajói az Idő ködén át nehézkesen vitorlázva, minden egyes utas első osztályon utazik…

Egy-két csillagot korán kieresztettek. Teppik fölnézett rájuk. Talán, gondolta, van élet valahol másutt. Esetleg a csillagokon. Ha igaz, hogy univerzumok milliárdjai vannak egymás mellé halmozva, s csak egy gondolat vastagsága választja el őket, akkor kell legyenek emberek máshol is.

Ám legyenek bárhol, mindegy, milyen erősen próbálkoznak, mindegy, milyen rendkívüli az erőfeszítés, biztos, hogy nem sikerülhet nekik olyan istenekverte hülyének lenni, mint amilyenek mi vagyunk. Úgy értem, mi dolgozunk rajta. Megkaptuk a szikráját kezdetnek, de az évezredek százai során tényleg tökélyre vittük.

Odafordult Dioshoz, azzal az érzéssel, hogy egy kissé jóvá kéne tennie a kárt.

— Az ember szinte érzi, ahogy sugárzik belőlük a kor, nem? — jegyezte meg csevegő tónusban.

— Tessék, Sire?

— A piramisok, Dios. Olyan vének.

Dios tétován átpislantott a folyón. — Azok? — mondta. — Persze, föltételezem, tényleg azok.

— Neked is lesz? — kérdezte Teppik.

— Piramisom? — kérdezett vissza Dios. — Sire, nekem már van. Sire egyik őse kegyeskedett gondoskodni rólam.

— Az biztos nagy megtiszteltetés — állította Teppik. Dios jóindulatúan bólintott. Az örökkévalóság luxusfülkéit általában fönntartották a királyi család tagjainak.

— Természetesen nagyon apró. Roppant egyszerű. Ám ki fogja elégíteni szerény szükségleteim.

— Valóban? — ásított Teppik. — Az nagyszerű. És most, ha nem haragszol, azt hiszem, lefekszem. Hosszú volt a nap.

Dios úgy hajolt meg, mintha zsanér lenne a közepén. Teppik már előzőleg észlelte, hogy Diosnak legalább ötven finomra hangolt meghajlása van, mindegyik rafinált jelentésárnyalattal. Ez úgy nézett ki, a Hármas Számú, Felséged Alázatos Szolgája Vagyok.

— És igazán kitűnő, ha szabad ezt mondanom, Sire.

Teppik nem talált szavakat. — Úgy gondolod? — tudakolta.

— A felhők összhatása hajnalban különösképp hatásos volt.

— Tényleg? Ó. Kell valamit tennem az alkonnyal is?

— Felséged tréfálni méltóztat — válaszolta Dios — Az alkonyat magától következik be, Sire. Haha.

— Haha — visszhangozta Teppik.

Dios megrecsegtette ujjperceit. — A trükk a napkeltében rejlik — szögezte le.

A Bonyodalom porladó tekercsei azt közlik, hogy a nagy, narancsszín napot minden áldott este megeszi Mi égistennő, aki félretesz egy magot, hogy idővel, másnap reggelre új nap nőhessen. És Dios tudta, hogy ez így is van.

A Sírban Maradás Könyve azt állítja, hogy a nap Yay Szeme, ami minden nap átvánszorog az égen vég nélkül kutatva Lábujjkörmeit[13] És Dios tudta, hogy ez így is van.

A Füstölgő Tükör titkos rituáléi úgy tartják, hogy a nap valójában egy kerek lyuk Nesh istennő kék, pörgő szappanbuborékjában, ami a tüzes igazi világba vezet odatúl, és a csillagok azok a lyukak, amiken át az eső esik. És Dios tudta, hogy ez szintén így is van.

A néphagyomány úgy tudja, hogy a nap tűzgömb, ami körbejárja a világot minden nap, és hogy magát a világot egy irdatlan teknős cipeli a hátán keresztül a véget nem érő űrön. És Dios azt is tudta, hogy ez így is van, habár ez némi gondot okozott neki.

És Dios tudta, hogy Net a Legfőbb Isten, és hogy Fon a Legfőbb Isten, valamint Haszt, Szét, Bin, Szot, Ió, Dhek és Ptuia is; hogy egyedül Herpetin Triszkelesz uralja a holtak országát, s ugyanígy tesz Szinkópa és Szilur, a Törpeharcsafejű Isten, és Orexis-Nupt.

Dios olyan nemzeti vallás maximalista főpapja volt, amely több mint hétezer éven át erjedt és növekedett és pezsgett és sosem dobott ki egy istent se arra az esetre, ha netalán hasznosnak bizonyulna. Tudta, hogy jó csomó, egymásnak kölcsönösen ellentmondó dolog mind igaz. Ha nem lettek volna, akkor a rituálé és hit semmit sem ér, és ha semmit sem érnének, akkor a világ nem létezik. Az ilyesfajta gondolkozás eredményeként a Dzsel papjai teret tudtak adni tudatukban olyan fogalomgyűjteménynek, amitől még egy kvantummechanikus is visszahökkenne és visszaadná szerszámládáját.

Dios botja visszhangot vert a köveken, amikor egyedül a sötétségben végigbicegett a ritkán használt átjárókon, s végül előbukkant egy kis mólón. Elkötve a csónakot, a főpap nehézkesen belemászott, s megszokott helyükről elmozdította az evezőket, valamint saját magát, ki a sötét Dzsel zavaros vizére.

Keze-lába nagyon fázott. Ostoba, ostoba. Már korábban meg kellett volna tegye.

A csónak lassan az árba bukdácsolt, miközben az éjszaka teljesen ráborult a völgyre. A túlsó parton, eleget téve az ősi törvényeknek, a piramisok elkezdték megvilágítani az eget.

A lámpák szintén sokáig égtek a Pteklaszp Üzlettársak, Nekropolisz Építők Dinasztiák Számára, házában. Az apa és ikerfiai vitatkozva gubbasztottak az óriási viasz-tervezőtálca fölött.

— Nem mintha valaha is fizetnének — mondta Pteklaszp IIa. — Úgy értem, nem arról van szó, hogy nem képesek, hanem láthatólag magát a fogalmat nem fogják föl. Más dinasztiák, például Tsort, legalább kifizetik az adósságaik cirka száz éven belül. Miért nem…?

— Az utóbbi háromezer évben piramisokat építettünk a Dzsel mentén — jelentette ki az apja. — És nem vesztettünk rajta, igaz? Nem bizony. Mert a többi királyság a Dzselre néz, látják, hogy van itt egy család, ami tényleg csínját-bínját ismeri a piramisoknak, igazi konyaszőrök, s mind azt mondják, nekünk is kell, ami nekik van, kérem alássan, de még mennyire. Különben is, ők valódi királyi vér. Nem olyanok, mint némelyik manapság, ma itt, s egy évezred múlva nyomuk sincs. Ráadásul félig istenek. Az ember nem számít arra, hogy az igazi királyi vér rentábilis. Egyik jele a valódi királyi vérnek, hogy nincs egy fityingjük.

— Hát akkor náluk királyibb már nem is lehet semmi. Új szó kéne ahhoz — közölte IIa. — Mi magunk majdnem királyiak vagyunk.

— Nem értesz az üzlethez, fiam. Azt hiszed, az egész csak könyvelés. Nos, hát nem.

— Tömeg kérdése. És az erő-súly arányé.

Mindketten Pteklaszp IIb-re bámultak, aki ülve meredt a vázlatokra. Stílusát forgatta a kezében, ami reszketett a rosszul elfojtott izgalomtól.

— Gránitot kell használjunk az alján — mondta magához beszélve. — A mészkő nem bírná. Nem bizony, azzal a rengeteg energiaáramlással. Amik, huhú, óriásiak lesznek. Úgy értem, itt már nem borotvapengékről van szó. Ez ki tudna élesíteni egy sodrófát.

Pteklaszp a szemét forgatta. Csak egy nemzedéknyi dinasztiáig jutott és a dolog máris csupa gond. Az egyik fia született könyvelő, a másik meg szerelembe esett ezzel az újmódi kozmikus mérnöki mesterkedéssel. Nem volt semmi ilyesmi fiatalkorában, csak építészet. Az ember megrajzolta a terveket, aztán bevont tízezer markos legényt másfélszeres fizetéssel, dupla műszak hétvégéken. Csak egymásra kellett rakják a mifenéket. Az embernek nem kellett kozmikusnak lennie ettől.

Ivadékok! Az istenek úgy látták jónak, hogy adjanak neki egy olyan fiút, aki a „Jó reggelt!” kimondása közben vett levegőt is fölszámítja neked, meg egy másikat, aki bálványozza a geometriát és egész éjjel fönnmarad, hogy vízvezetéket tervezzen. Az ember fogához veri a garast és takarékoskodik, hogy a legjobb iskolába küldhesse őket és aztán azzal fizetnek neked vissza, hogy tanult ember lesz belőlük.

— Miről beszélsz? — csattant föl.

— Csak maga a kisülés… — IIb odahúzta magához az abakuszt és zörgetni kezdte a cserépgolyókat a drótokon. — Mondjuk, hogy a Kormányzati modell magasságának kétszereséről beszélünk, aminek a tömege… plusz további okkult jelentőségű kódolt dimenziók a pályázati feltételek szerint… tisztában vagytok vele, ugye, hogy még száz évvel ezelőtt se tudtuk volna megcsinálni, azokkal a primitív módszerekkel nem ám… — az ujja elmosódott a sebességtől.

IIa fölhorkant és megragadta a saját számológépét.

— A mészkő tonnája két talentum… — mormolta. — A szerszámok értékcsökkenése… kőműves kiadások… fekbér… töréskár… ó, jaj, ó, jaj… rezsi… fekete márvány tartalékalkatrész áron…

Pteklaszp sóhajtott. Két golyós számológép kattog tandemben egész álló nap, az egyik megváltoztatva a világ alakját, a másik siratva a költségeket. Mi a fene lett a két fadarabbal és a függőónnal?

Az utolsó golyók nekikattantak az ütközőléceknek.

— Egész kvantumugrás lesz a piramidológiában — jegyezte meg IIb, hátradőlve messianisztikus mosollyal arcán.

— Egész kua… — kezdte IIa.

— Kvantum — javította ki IIb élvezettel.

— Egész kvantumugrás lesz a csődbe — nyilatkozta IIa. — Erre is ki kell találjanak egy új szót.

— Meg fogja érni mint minden áron alul adott reklámcikk — közölte IIb.

— Az biztos. Ha értéken aluli eladásról esik szó, miénk lesz a deficitek gyöngye — válaszolta savanyúan IIa.

— Gyakorlatilag ragyogni fog! Az eljövendő évezredek alatt az emberek majd ránéznek és azt mondják, „az a Pteklaszp, az igen, ismerte a piramisait kívül-belül”.

— Pteklaszp Haszontalanságának fogják hívni, arra gondolsz!

Mostanra már mindkét fivér fölállt, orruk csaknem összeért.

— Az a gond veled, tesó, hogy tudod mindennek az árát, de semminek az értékét!

— Az a gond veled, hogy… hogy… hogy te meg nem!

— Az emberiségnek muszáj mindig fölfelé törekednie!

— Igen, de Khuftra mondom, szilárd pénzügyi alapokon!

— A tudás szomja…

— A törekvés a feddhetetlenségre…

Pteklaszp csak állt és kibámult az udvarra, ahol a fáklyák fényében az alkalmazottak lázasan leltároztak.

Kisvállalkozás volt, amikor az apja ráhagyta — csak egy udvarnyi kőtömb és különféle szfinx, obeliszk, sztélé és egyéb szokványos raktárkészlet, meg a kifizetetlen számlák vaskos kötege, többségük a palotának címezve és tisztelettudóan rámutatva, hogy a mélységes alázattal és kilencszáz évvel ezelőtt benyújtott számláról szemlátomást megfeledkeztek és az azonnali kiegyenlítés igen lekötelezne. De akkoriban élvezetes volt a munka. Csak ő volt, ötezer melós, és a könyvelést megcsinálta Mrs. Pteklaszp.

Piramisokat kell csinálj, mondta az apja. Minden profit a masztabákból, kis, családi sírhalmokból, emlékobeliszkekből és általános nekropoliszi órabérből származik, de ha nem csinálsz piramisokat, nem csináltál semmit. Még a legalacsonyabb származású fokhagyma-termelő, amikor valami takarosát és hosszan tartót keres, esetleg zöld márványtöredékekkel, ám a még szoros büdzsén belül, se menne olyan emberhez, akinek nevéhez nem fűződik piramis.

Így hát piramisokat épített, és azok jók voltak, nem olyanok, mint némelyik manapság, téves számú oldallal és olyan falakkal, amin át tudod dugni a lábad. És igen, valahogy egyre jobban erősödtek.

Megépíteni a lehető legnagyobb piramist a világon…

Három hónap alatt…

Rettenetes büntetéssel, ha nem készül el időre. Dios nem részletezte, mennyire rettenetes, ám Pteklaszp ismerte az emberét és valószínűleg krokodilok lesznek belekeverve. Hát az tényleg elég rettenetes…

Bámulta a pislákoló fényt a szobrok hosszú sorain, köztük egyik az átkozott Hat volt, a Váratlan Vendégek Keselyűfejű Istene, amit évekkel korábban megvett pillanatnyi elmezavarában és a kliens elutasította a csőrműfaj gyenge minősége miatt, s azóta se kell senkinek, még árengedménnyel se.

A minden idők legnagyobb piramisa…

És miután kiköpted a tüdőd gondoskodva arról, hogy a nemesség megkapja a jegyet az örökkévalóságba, megengedik neked, hogy szaktudásod hazafelé fordítsd, azaz, egy csinos piramisocskát magadnak és Mrs. Pteklaszpnak, hogy biztosítsd a biztos megérkezést a Másvilágra? Naná, hogy nem. Még apának is csak egy masztabát engedélyeztek, noha az egyik legjobb volt a folyónál, ezt el kellett ismerje, azt a vöröseres márványt egész Howonda-földről kellett megrendelni, rengetegen kérték aztán ugyanazt, jót tett az üzletnek, pont, ahogy apa szerette volna…

A minden idők legnagyobb piramisa…

És persze sosem emlékeznek, ki van alatta.

Nem számít, hogy Pteklaszp Haszontalanságának vagy Pteklaszp Dicsőségének nevezik. Pteklaszpnak fogják hívni.

Fölbukkant gondolatai tavából, hogy hallja a fiait veszekedni.

Hát, ha ez az utókor, inkább megkockáztatja a 600 tonnás mészkőtömböket. Azok legalább némák.

— Hallgassatok el, ti ketten — mondta.

Abbahagyták és morogva leültek.

— Döntöttem — közölte.

IIb összevissza firkálgatott a stílusával. IIa nyekergette az abakuszát.

— Megcsináljuk — jelentette be Pteklaszp, és kimasírozott a szobából. — És bármelyik fiú, akinek nem tetszik, kihajíttatik a külső sötétségbe, ahol lészen siránkozás és fogaknak csikorgatása — kiáltotta vissza a vállán keresztül.

A két magára maradt fivér sandán egymásra meredt. Végül IIa megszólalt: — Különben is, mit jelent a kvantum?

IIb vállat vont. — Azt jelenti, hogy adj hozzá még egy nullát — felelte.

— Ó! — lepődött meg IIa. — Ennyi az egész?

Végig a Dzsel-folyó völgyeiben a piramisok csöndesen ragyogtak az éjszakában, kisugározva a nappal fölgyülemlett energiáját.

Hatalmas hangtalan lángok csaptak ki sisakköveikből s táncoltak fölfelé, cakkosak, mint a villám, fagyosak, mint a jég.

A sivatag mérföldek százaira csillogott a holtak csillagzataitól, az antikvitás koronáitól. Ám magában a Dzsel-völgyben a fények összefolytak egyetlen tömör tűzszalaggá.

A padlón volt és egyik végén hevert egy párna. Ágynak kellett lennie.

Teppik úgy találta, ezt kétli, ahogy forgolódott, hogy végre találjon olyan részt a matracon, ami hajlandó legalább félúton találkozni vele. Ez ostobaság, gondolta, ilyen ágyakon nőttem föl. És sziklából faragott párnákon. Ebben a palotában születtem, ez az örökségem, késznek kell lennem az elfogadására…

Rendelnem kell egy normális ágyat és pehelypárnát Ankh-ból, ez lesz az első dolgom reggel. Én, a király, mondom, hogy márpedig így lészen.

Megfordult, s a feje nagyot csattant a párnán.

És csatornázás. Micsoda remek ötlet. Döbbenetes, hogy mit lehet elérni egy földbe vájt lyukkal.

Igen, csatornázás. És francos ajtók. Teppik határozottan nem volt hozzászokva, hogy kíséretének számos tagja egyfolytában a rendelkezésére álljon, ezért a lefekvés előtti tisztálkodás szerfölött zavarba ejtőnek bizonyult. És az emberek is. Eltökélte, hogy megismerkedik az emberekkel. Ez nem helyes, ez a meglapulás a palotában.

És mégis hogyan képzelik, hogy az ember elaludjon, mikor a folyó fölött az ég úgy villog, mint a tűzijáték?

Végül a puszta kimerültség a testét az alvás és ébrenlét közti zónába gyűrte, és tébolyult képek meneteltek szemgolyóján.

Ott volt az ősei szégyenkezése, amikor jövendő régészek lefordították uralmának még meg nem festett freskóit: „Kacskaringó, székrekedéses sas, kígyózó vonal, vízilófenék, kacskaringó: És Cephnet Ciklusának évében Teppik Napisten Bevezetette a Csatornázást és Megvetette Elődei Párnáját.”

Khuftról álmodott — óriásian, szakállasan, mennydörgés és villámlás közepette beszélt, lehívva a mennyek dühét leszármazottjára, aki elárulta a nemes múltat.

Dios lebegett át látomásán elmagyarázva, hogy egy több ezer éves ediktum folyományaképp életbevágó, hogy feleségül vegyen egy macskát.

Különféle-fejű istenek versengtek figyelméért elmagyarázva az istenség részleteit, míg a háttérben egy távoli hang megpróbálta magára vonni figyelmét és sikított valamit arról, hogy nem akar eltemetve lenni egy halom kő alatt. De nem volt ideje, hogy erre koncentráljon, mert látott hét kövér tehenet és hét sovány tehenet, s az egyik harsonázott.

Ám ez réges-régi álom volt, ezt álmodta csaknem minden éjjel…

És aztán egy férfi nyilakkal lőtt egy teknősre…

És aztán a sivatagban ment és talált egy pöttöm piramist, alig néhány hüvelyk magasat. Szél támadt és elfújta a homokot, csak immár nem szél volt, hanem a piramis emelkedőben, a homok lepergett csillogó oldalairól…

És egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, nagyobbra, mint a világ, így végül olyan nagy lett a piramis, hogy az egész világ csak egy pötty volt a közepén.

És a piramis közepén valami nagyon fura történt.

És a piramis zsugorodott, magával vitte a világot és eltűnt…

Ha fáraó vagy, egészen kiváló minőségű érthetetlen álmok járnak neked.

Újabb nap virradt, a király kegyelméből, aki összegömbölyödve feküdt az ágyon, összetekert ruháit használva párnának. A palota kőlabirintusában a királyság szolgái elkezdtek fölébredni.

Dios csónakja lágyan siklott a vízen és nekidöccent a mólónak. Dios kimászott, s besietett a palotába, hármasával vette a lépcsőket, s kezét dörzsölgette arra a gondolatra, hogy előtte áll egy új nap, minden óra és rituálé takarosan helyén ketyegve benne. Oly sok a szerveznivaló, oly sok mindenhez van rá szükség…

A főszobrász és múmiakoporsó-készítő föltekerte mérőszalagját.

— Remek munkát végzett, Dil mester — ismerte el.

Dil bólintott. Mesterek között nincs helye az álszerénységnek.

A szobrász oldalba bökte. — Micsoda csapat, mi? — mondta. — Kelméd bepácolja, én bedobozolom őket.

Dil biccentett, de jóval lassabban. A szobrász lenézett az ovális viaszra kezében.

— Ellenbe' nem mondhatom, hogy nagy véleménnyel vagyok erről a halotti maszkról — jelentette ki.

Gern, aki keményen dolgozott a Királynő egyik néhai macskáján egy kőasztalon a sarokban, amit megengedtek neki, hogy egész egyedül csinálja, elszörnyedve nézett föl.

— Nagyon gondosan csináltam — duzzogta.

— Pontosan ez a lényeg — szögezte le a szobrász.

— Tudom — merengett Dil. — Az orr az, ugye.

— Inkább az áll.

— Meg az áll.

— Igen.

— Igen.

Komor csöndben meredtek a fáraó viaszmására. Így tett a fáraó is.

— Semmi baja az államnak!

— Tehetne rá kelméd szakállat — javasolta végül Dil. — Az sokat eltakar, mármint egy szakáll.

— Akkor is ott az orr.

— Levehetne belőle fél hüvelyknyit. És csinálhatna valamit az arccsontokkal is.

— Igen.

— Igen.

Gern elborzadt. — Az a néhai királyunk arca, amiről beszélni tetszenek — mondta. — Nem lehet olyat tenni vele! Különben is, észrevennék a népek — tétovázott. — Észrevennék, nem?

A két mesterember egymást méregette.

— Gern — szólt Dil türelmesen. — Persze, hogy észreveszik. De nem fognak szólni érte. Elvárják tőlünk, hogy, ööö, javítsunk a dolgokon.

— Elvégre — jegyezte meg vidáman a főszobrász —, nem hiszed, ugye, hogy majd odalépnek és azt mondják „Ez teljesen rossz, valójában olyan képe volt, mint egy rövidlátó csirkének”?

— Nagyon szépen köszönöm. Mondhatom, igazán nagyon szépen köszönöm. — A fáraó leült a macska mellé. Úgy tűnt, hogy az emberek csak akkor tartják tiszteletben a holtakat, amikor azt gondolják, hogy a holtak odafigyelnek.

— Gondolom, nem — felelte némi bizonytalansággal az inas. — Tényleg kissé csúnyábbnak tűnt a freskóknál.

— Ez a lényeg, nem igaz — hangsúlyozta Dil sokatmondóan.

Gern nagy, becsületes, pattanásos képe lassan megváltozott, mint a csupakráter táj, amikor felhők haladnak el fölötte. Ráébredt, hogy ez a bevezetés az ősi mesterségbeli titkokba címszó alá tartozik.

— Úgy tetszik érteni, hogy már a festők megváltoztatják a… — kezdte.

Dil összeráncolt homlokkal nézett rá.

— Erről nem beszélünk — közölte.

Gern megpróbálta vonásait az érdemes komolyság kifejezésébe kényszeríteni.

— Ó! — mondta. — Igen. Értem, mester.

A szobrász hátba verte.

— Okos fiú vagy te, Gern — jelentette ki. — Meg fogod érteni. Végül is, épp elég rossz csúnyának lenni, míg élsz. Gondold csak el, milyen szörnyű lenne csúnyának lenni a Másvilágon.

XXVII. Teppikamon király megrázta a fejét. Mi mind egyformának kell látsszunk, míg élünk, gondolta, és most ezek gondoskodnak róla, hogy azonosak legyünk halálunkban is. Micsoda királyság. Lenézett, s megpillantotta a néhai macska lelkét, ami mosakodott. Amikor életben volt, utálta őket, de ez most kifejezetten barátságosnak tűnt. Óvatosan megveregette az állat lapos fejét. Az egy pillanatig dorombolt, aztán megkísérelte lemarcangolni a húst a fáraó kezéről. Eltökélten püfölte a nagy semmit.

A fáraóban növekvő borzalommal tudatosult, hogy a trió most egy piramist beszél meg. Az ő piramisát. A valaha létezett legnagyobb lesz. Egy kiválóan termékeny, lejtős földdarabra fog épülni príma helyszínen a nekropoliszban. Olyannak fog látszani tőle a létező legnagyobb piramis, mint valami, amit egy gyerek alkothatott egy homoktálcán. Márványkertek és gránitobeliszkek fogják körbevenni. Ez lesz a leghatalmasabb emlékmű, amit valaha egy fiú az apjának emelt.

A király fölnyögött.

Pteklaszp fölnyögött.

Sokkal jobb volt az apja idejében. Az embernek csak egy átkozottul nagy csapat rönkgörgető munkásra volt szüksége, meg húsz évre, ami hasznos volt, mert mindenkit távoltartott a zűröktől Áradásidőn, amikor a földeket elöntötte a folyó. Most meg csak egy intelligens fickó kell egy darab krétával meg a megfelelő varázsigék.

Az igaz, hogy imponáló, már persze, ha szereted az ilyesmit.

Pteklaszp IIb körbesétálta a hatalmas kőtömböt, itt tisztázott egy egyenletet, ott kiemelt egy hermetikus feliratot. Fölnézett, s kurtán odabiccentett apjának.

Pteklaszp visszasietett a királyhoz, aki kíséretével a kőbányára tekintő sziklán állt, a nap megcsillant a maszkján. Királyi látogatás mindennek a tetejébe…

— Készen állunk, ha ez tetszésére lel, ó, égbolt íve — jelentette, s kiverte a verejték, minden józan ész ellenére remélve, hogy…

Ó, istenek. A király már megint Meg Fogja Őt Nyugtatni.

Könyörögve tekintett a főpapra, aki mindössze vonásai apró megvonaglásával jelezte, hogy nem áll szándékában bármit is tenni ez ellen. Ez már tényleg túl sok, nem ő az egyetlen, aki ellenzi, csak tegnap történt, hogy Dilt, a balzsamozó mestert teljes félóráig alávetette annak, hogy a Családjáról kellett Beszéljen, ez helytelen, az ember elvárja, hogy a király maradjon a palotában, ez túl…

A király nemtörődöm módon közelgett felé, ami elképzelése szerint a mesterépítésszel éreztetni fogja, hogy barátok között van. Jaj, ne, gondolta Pteklaszp, még a Nevemre is Emlékezni fog.

— Azt kell mondjam, irtó sokat elvégeztél kilenc hét alatt, majdnem késznek látszik. Ööö. Pteklaszp, ugye? — kérdezte a király.

Pteklaszp nagyot nyelt. Most már hiábavaló a remény.

— Igen, ó, kéz a vizek fölött — válaszolta. — Ó, forrása…

— Azt hiszem, a „Sire” vagy a „Felség” elegendő lesz — mondta Teppik.

Pteklaszp pánikba esett és rettegve pillantott Diosra, akinek arca megvonaglott, ám ismét biccentett.

— A király azt kívánja, hogy — a fájdalom kifejezése suhant át arcán — bizalmasan szólítsa még. A barb… külföldi országok modorában.

— Bizonyára roppant szerencsés embernek tartod magad, hogy ilyen tehetséges és keményen dolgozó fiaid vannak — jegyezte meg Teppik lebámulva a kőbánya szorgos látképére.

— Én… azt fogom tenni… ó… Sire — motyogta Pteklaszp, parancsként értelmezve ezt. Miért nem parancsolgatnak a királyok az embernek, mint a régi szép időkben? Akkoriban tudtad, hol a helyed, a királyok nem mászkáltak szerte elbűvölően és úgy bánva veled, mintha valahogy egyenlő lennél velük, mintha te is képes lennél fölkelteni a napot.

— Bizonyára lenyűgöző foglalkozás — folytatta Teppik.

— Ahogy Sire kívánja, Sire — felelte Pteklaszp. — Ha Felséged kiadná a parancsot…

— És pontosan hogy működik ez az egész?

— Sire-séged? — nézett rá Pteklaszp elborzadva.

— Fölröppented a kőtömböket, nem?

— Igen, ó, Sire.

— Ez nagyon érdekes. Hogy csinálod?

Pteklaszp majdnem átharapta az ajkát. Árulja el a Mesterség titkait? Elszörnyedt. Minden várakozás ellenére, Dios a segítségére sietett.

— Bizonyos titkos jelek és pecsétek útján, Sire — közölte —, amelyek eredetét nem lenne bölcs dolog firtatni. Ez a… — megakadt — a modernek bölcsessége.

— Sokkal gyorsabb, mint az a rengeteg vonszolás, gondolom — jelentette ki Teppik.

— Valóban van benne egy bizonyos valami, Sire — értett egyet Dios. — És most, ha szabadna javasolnom…?

— Ó! Igen. Csak rajta, folytassák!

Pteklaszp megtörölte homlokát és a kőbánya szélére rohant.

Meglengette a kendőt.

Mindent a neve határoz meg. Változtasd meg az elnevezést és megváltoztattad az elnevezettet. Na persze, ennél azért lényegesen többről van szó, ám parakozmikus szempontból ez a dolog veleje…

Pteklaszp IIb könnyedén megkocogtatta a követ botjával.

A levegő fölötte hullámzott a hőségben, s aztán, kevéske port hullajtva, a tömb puhán fölemelkedett, míg néhány lábnyira ingott a talaj fölött, kikötőkötelek tartották féken.

És ennyi volt az egész. Teppik valami mennydörgésre számított, vagy legalább egy lánglobbanásra. De a munkások már másik tömb köré csoportosultak, és két férfi vontatta az első sziklát az építkezés felé.

— Roppant imponáló — jegyezte meg szomorkásan.

— Valóban, Sire — válaszolta Dios. — És most vissza kell térjünk a palotába. Hamarosan itt az ideje a Harmadik Óra Szertartásának.

— Jó, jó, rendben — csattant föl Teppik. — Remek munka, Pteklaszp. Csak így tovább.

Pteklaszp hajlongott, mint egy libikóka, lelkes izgalommal és összezavarodva.

— Úgy lesz, Sire-séged — felelte és elhatározta, hogy nekifut a nagy hának. — Megmutathatom Sire-ségednek a legújabb terveket?

— A király már jóváhagyta a terveket — szögezte le Dios. — És, bocsássa meg, ha tévednék, de úgy tűnik, a piramis már jócskán épülőben van.

— Igen, igen, de — mondta Pteklaszp — fölmerült bennünk, hogy itt ez a sétány, tudja, a bejáratra néz, micsoda remek hely, gondoltuk, egy szobornak, mondjuk Hat szobrának, a Váratlan Vendégek Keselyűfejű Istenének, gyakorlatilag önköltségi áron…

Dios rápillantott a vázlatokra.

— Ezek szárnyak akarnak lenni? — tudakolta.

— Nem is önköltségi áron, ugyan, dehogy, megmondom, mit ajánlok… — mondta kétségbeesetten Pteklaszp.

— Ez orr? — érdeklődött Dios.

— Inkább csőr, inkább csőr — magyarázta Pteklaszp. — Figyeljen, ó, pap, mi lenne, ha…

— Nem hinném — döntött Dios. — Nem. Tényleg nem hinném. — Tekintetével végigfürkészte a kőbányát Teppik után, fölnyögött, odalökte a vázlatokat az építőmester kezébe és futni kezdett.

Teppik lesétált az ösvényen a várakozó harciszekerekhez, vágyódva nézegette a sürgés-forgást maga körül, s megtorpant, hogy szemügyre vegyen egy csapat munkást, akik egy sarokkövet nagyoltak. Megmeredtek, amikor megérezték, hogy a fáraó őket figyeli, és ügyefogyottan álltak, szájuk tárva.

— Nahát, nahát — mondta Teppik, megvizsgálva a követ, bár mindazt, amit tudott a kőművességről, föl lehetett volna vésni egy homokszemre. — Milyen csodás szikladarab.

Odafordult a legközelebbi férfihoz, akinek leesett az álla.

— Kőműves vagy, ugye? — kérdezte. — Az biztos nagyon érdekes foglalkozás.

A férfi szeme kidülledt. Leejtette vésőjét — Örk — nyögte.

Száz öllel arrébb Dios köntöse lábát csapkodta, ahogy dübörgött le az ösvényen. Fölkapta a szegélyt és csattogó szandállal vágtázott.

— Hogy hívnak? — tudakolta Teppik.

— Aaaargle — nyöszörögte a férfi rémülten.

— Hát, nagyszerű — mondta Teppik, megragadta a férfi ellen nem álló kezét és megrázta.

— Sire! — bömbölte Dios. — Ne!

És a kőműves elperdült, jobb kezét csuklójánál fogva tartva, küzdve vele, sikítva…

Teppik megragadta a trón karfáját és rámeredt a főpapra.

— De hát csak a barátság gesztusa, semmi több. Ahonnan jövök…

— Ahonnan jön, Sire, az itt van! — mennydörögte Dios.

— De az ég szerelmére, levágni? Túl kegyetlen!

Dios előre lépett egyet. Most a hangja visszatért szokásos olajsima tónusába.

— Kegyetlen, Sire? De hiszen akkurátusan és gondosan fog megtörténni, gyógyszerekkel, hogy ne fájjon. Egész biztosan túl fogja élni.

— De miért?

— Már egyszer elmagyaráztam, Sire. Nem használhatja a kezet anélkül, hogy megszentségtelenítse. Ájtatos ember, és ezt nagyon jól tudja. Értse meg, Sire, hogy felséged isten, Sire!

— De te megérinthetsz. És a szolgák is!

— Én pap vagyok, Sire — felelte nyájasan Dios. — És a szolgák különleges föloldozást kaptak.

Teppik az ajkába harapott.

— Ez barbár szokás — jelentette ki.

Diosnak arcizma se rebbent.

— Nem fogják levágni — közölte Teppik. — Én vagyok a király. Megtiltom, hogy levágják, érted?

Dios meghajolt. Teppik fölismerte: 49-es Szám, Elszörnyedt Utálat.

— Úgy lesz, ahogy Sire kívánja, ó, minden bölcsesség forrása. Bár persze lehetséges, hogy a férfi saját, ha szabad ezt mondanom, kezébe veszi az ügyet.

— Hogy érted? — acsargott Teppik.

— Sire, ha a társai nem akadályozták volna meg, megtette volna maga. Vésővel, úgy értesültem.

Teppik rámeredt és azt gondolta, idegen vagyok a hazámban.

— Értem — szólalt meg végül.

Még egy kicsit gondolkozott.

— Akkor a… műtétet a lehető legnagyobb gondossággal végezzék el, és a férfi kapjon utána nyugdíjat, érted?

— Ahogy óhajtja, Sire.

— Méghozzá tisztességeset.

— Igenis, Sire. Egy arannyal bélelt kézfogás, Sire.

— És esetleg találhatunk neki valami könnyű munkát a palotában?

— Félkezű kőművesként, Sire? — Dios bal szemöldöke hajszálnyit fölhúzódott.

— Akármiként, Dios.

— Természetesen, Sire. Ahogy kívánja. Vállalom, hogy utánanézzek, vajon nem vagyunk-e jelenleg dolgos kezek híján bármely részlegben.

Teppik csúnyán nézett rá. — Ha nem tudnád, én vagyok a király! — mondta.

— E tényállás kísért engem minden álmatlan órában, Sire.

— Dios? — szólt Teppik, amikor a főpap távozni készült.

— Sire?

— Néhány hete megrendeltem egy derékaljat Ankh-Morporkból. Fölteszem, nem tudod, mi lett vele?

Dios kifejező mozdulattal intett kezével.

— Úgy értesültem, Sire, hogy a khali partoknál jelentős a kalóztevékenység — válaszolta.

— Semmi kétség, a kalózok felelősek azért is, hogy a Vízvezetékszerelők és Reterátbúvárok Céhének szakértője nem érkezett meg? — firtatta savanyúan Teppik.[14]

— Igen, uram. Vagy esetleg a banditák, Sire.

— Vagy esetleg egy óriási kétfejű madár lecsapott és elhurcolta — tódította Teppik.

— Minden lehetséges, Sire — felelte a főpap; arcáról sütött az udvariasság.

— Elmehetsz, Dios.

— Sire. Emlékeztethetem Sire-t, hogy a küldöttek Tsortból és Ephebéből meg fognak jelenni felséged színe előtt az ötödik órában?

— Igen. Elmehetsz.

Teppik egyedül maradt, vagy legalábbis annyira egyedül, amennyire valaha is, ami azt jelentette, hogy teljesen maga volt, eltekintve két legyezőlengetőtől, egy inastól, két hatalmas termetű howondaföldi őrtől az ajtónál, meg egy pár szolgálólánytól.

Ó, igen. Szolgálólányok. Egyelőre még nem békült ki a szolgálólányok gondolatával. Föltehetően Dios válogatta ki őket, minthogy szemlátomást ő felügyelt mindent a palotában, és meglepően jó ízlésről tett tanúságot olyan ügyekben, mint például olajbarna bőr, keblek és lábak. Az öltözék, amit ez a kettő összesen viselt, elfedhetett volna egy kis tálkát. És az volt a fura, hogy ennek nettó folyományaként csinos és mozgékony bútordarab lett belőlük, annyira nemi jelleg nélkül, mint az oszlopok. Teppik sóhajtott, visszaemlékezve az ankh-morporki nőkre, akik tetőtől talpig brokátba burkolózhattak és mégis egy egész osztály fiú haja tövéig elpirult tőlük.

A gyümölcsöstál után nyúlt. Az egyik szolgálólány azonnal megragadta a kezét, gyöngéden félretolta, és kivett egy fürt szőlőt.

— Kérlek, ne hámozd meg! — szólt Teppik. — A héja a legjobb része. Tele tápláló vitaminokkal és ásványi anyagokkal. Bár nem hiszem, hogy hallottál ilyesmikről, igaz, ezeket csak nemrégiben fedezték föl — tette hozzá, főleg magának. — Úgy értem, az utóbbi hétezer évben.

Ennyit a múló időről, gondolta komoran. Lehet, hogy máshol azt teszi, de itt nem. Itt csak fölhalmozódik, mint a hó. Olyan, mintha a piramisok lelassítanának minket, mint azok az izék, amiket a hajókon használnak, miisanevük, viharhorgonyok. A holnap itt pont olyan, mint a tegnap, fölmelegítve.

A szolgálólány mindenesetre meghámozta a szőlőt, míg a hópehely másodpercek elszállingóztak.

A Nagy Piramis építési területén hatalmas kőtömbök lebegtek helyükre, mint valami fordított robbanás. A kőbánya és a helyszín közt suhantak, némán szálldogálva a tájban, mély, négyszögletes árnyékok fölött.

— El kell ismerjem, a te érdemed — mondta Pteklaszp a fiának, amikor egymás mellett álltak a megfigyelő toronyban. — Döbbenetes. Egy nap az emberek ámulni fognak, hogyan csináltuk.

— Az az egész ügy a rönkgörgetőkkel és korbácsokkal idejét múlta — jelentette ki IIb. — Nyugodtan elfelejtheted. — A fiatal építész mosolygott, bár volt némi mániákus színezet a vicsorában.

Tényleg döbbenetes volt. Sokkal döbbenetesebb, mint kellett volna. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a piramis…

Mentálisan megrázta magát. Szégyellheti magát az ilyen gondolatokért. Ha nem vigyáz az ember, babonássá válhat ebben a munkakörben.

Természetes, hogy a dolgok piramissá formálódjanak — na jó, mindenesetre kúppá. Aznap reggel kísérletezett ezzel. Gabona, só, homok… noha a víz nem, az hibának bizonyult. Ám a piramis csupán takaros kúp, nem igaz, ami úgy döntött, hogy kissé rendesebb lesz.

Talán egy hajszálnyit eltúlozta a parakozmikus méréseket?

Az apja hátba vágta.

— Remek munka — ismételte meg. — Tudod, majdnem úgy látszik, mintha fölépítené magát!

IIb fölkiáltott és beleharapott csuklójába; mindig ehhez a gyerekes szokásához folyamodott, amikor ideges volt. Pteklaszp nem vette észre, mert ebben a pillanatban az egyik művezető a torony felé rohant, szertartásos mérőrúdját lengetve.

Pteklaszp kihajolt.

— Mi az? — akarta tudni.

— Azt mondtam, legyen szíves jöjjön azonnal, ó, mester!

Magán a piramison, félúton föl a munkafelületen, ahol a belső kamrák némelyikének aprólékos kidolgozása folyt éppen, az „imponáló” szó többé nem volt helyénvaló. A „félelmetes” szó jobban illett a helyzetre.

A fejük fölött az égen kőtömbök halmozódtak föl óriási, lassú körtáncban, újra és újra elhaladva egymás mellett, hajcsáraik üvöltöttek egymásra meg a szerencsétlen ellenőrökre lenn a piramis tetején, akik megpróbáltak utasításokat kiabálni a zajban.

Pteklaszp begázolt a középpont körül csoportosuló munkások közé. Itt legalább csönd volt. Halotti csönd.

— Rendben, rendben — mondta. — Mi folyik… ó!

Pteklaszp IIb átkukucskált apja válla fölött és csuklóját a szájába dugta.

Az izé csupa ránc volt. Ősöreg volt. Nyilvánvalóan valaha eleven izé volt. Úgy hevert a tömbön, mint egy rendkívül obszcén aszalt szilva.

— Az volt az ebédem — közölte a fővakoló. — Az átkozott ebédem. Alig vártam, hogy megehessem azt az aknát.

— De még nem kezdődhet el — suttogta IIb. — Még nem alakíthat ki temporális bonyodalmakat, úgy értem, honnan tudja, hogy piramis lesz?

— Odanyúltam érte és olyannak érződött… nagyon kellemetlennek érződött — panaszkodott a vakolómester.

— És ráadásul negatív csomópont — mondta IIb. — Egyáltalán nem lenne szabad, hogy olyan kialakuljon.

— Még mindig ott van? — kérdezte Pteklaszp, és hozzátette. — Mondd, hogy igen.

— Ha több tömb kerül a helyére, nem lesz ott — válaszolta a fia vadul nézve körbe —, tudod, amikor a tömeg középpontja megváltozik, a csomópontokat magával húzza.

Pteklaszp félrehúzta a fiatalembert.

— Erre most mit mondasz? — követelt választ rekedt suttogással.

— Rá kellene tegyük a sisakkövet — motyogta IIb. — Hogy lobbantsa ki a csapdába ejtett időt. Akkor nem lesz semmi probléma…

— Hogy tudjuk rátenni a csúcsot? Még átkozottul messze a befejezés — szögezte le Pteklaszp. — Mit tettél? A piramisok nem kezdenek fölhalmozni, amíg nincsenek befejezve. Amíg nem piramisok, tudod? Piramisenergia, érted? A piramisokról nevezték el. Ezért hívják piramisenergiának.

— Biztos van valami köze a tömeghez vagy valamihez — reszkírozta meg az építész. — És az építkezés gyorsaságához. Az időt csapdába ejti az építmény. Úgy értem, elméletileg előfordulhatnak kis csomópontok építkezés közben, de annyira gyöngék, hogy észre sem veszed, ha beleállsz az egyikbe, esetleg néhány órával fiatalabb vagy idősebb leszel vagy… — hadarni kezdett.

— Emlékszem, amikor XIV. Kheneth sírját csináltuk, a freskófestő azt mondta, két órájába került, hogy elkészüljön a festéssel a Királynő Termében és mi azt mondtuk, három nap volt és megbírságoltuk — mondta lassan Pteklaszp. — Nagy hűhó volt a Céhben, arra emlékszem.

— Ezt már mondtad — felelte IIb.

— Mit mondtam?

— A freskófestőt. Alig egy perce.

— Nem, dehogy. Nem is hallhattad — erősködött Pteklaszp.

— Megesküdtem volna, hogy mondtad. Mindenesetre, ez rosszabb — állította a fia — És valószínűleg újra és újra meg fog történni.

— Még több ilyenre számíthatunk?

— Igen — felelte IIb. — Nem lenne szabad negatív csomópontokat kapnunk, de úgy néz ki, fogunk. Számíthatunk gyors áramlásokra és ellentétes sodrokra, és valószínűleg még rövid hurkokra is. Attól tartok, mindenféle temporális anomáliára számíthatunk. Jobb lesz, ha eltávolítjuk a munkásokat.

— Föltételezem, nem tudnál kidolgozni valami módszert, hogy gyors ütemben dolgoztassuk őket és lassúban fizessünk nekik? — érdeklődött Pteklaszp. — Csak egy ötlet. A bátyád biztos, hogy föl fogja vetni.

— Nem! Tarts mindenkit távol! Először betesszük a tömböket és rájuk a sisakkövet!

— Jól van, na, jól van, na. Csak hangosan gondolkoztam. Mintha nem lenne elég bajunk…

Pteklaszp begázolt a középpont körül csoportosuló munkások közé. Itt legalább csönd volt. Halotti csönd.

— Rendben, rendben — mondta. — Mi folyik… ó!

Pteklaszp IIb átkukucskált apja válla fölött és csuklóját a szájába dugta.

Az izé csupa ránc volt. Ősöreg volt. Nyilvánvalóan valaha eleven izé volt. Úgy hevert a tömbön, mint egy rendkívül obszcén aszalt szilva.

— Az volt az ebédem — közölte a fővakoló. — Az átkozott ebédem. Alig vártam, hogy megehessem azt az almát.

Pteklaszp habozott. Ez az egész nagyon ismerősnek tűnt. Már korábban is volt ilyen érzése. A reja vu elsöprő élménye.[15]

Szeme beleakadt fia elszörnyedt tekintetébe. Együtt, rettegve attól, amit esetleg látni fognak, lassan megfordultak.

Magukat látták a hátuk mögött állva és vitatkozva valamin, amiről IIb esküdözött, hogy már hallotta korábban.

És én is, döbbent rá Pteklaszp rémülten. Az ott én vagyok. Egész másként nézek ki kívülről. És az amott szintén én vagyok. Ugyancsak. Nemkülönben.

Ez egy hurok. Olyan mint egy csöpp örvény a folyóban, csak az idősodorban. És épp most mentem benne körbe kétszer.

A másik Pteklaszp ránézett.

A temporális megterhelés hosszú, agonizáló pillanata, olyan hang, mint mikor egy egér fölfújja a rágógumiját, után a hurok megszakadt és az alak elenyészett.

— Tudom, mi okozza — mormolta IIb, érthetetlenül a csuklója miatt. — Tudom, hogy a piramis még nincs kész, de az lesz, ezért a hatások valahogy visszaverődnek, apa, most azonnal le kell állítsuk, túl nagy, tévedtem…

— Hallgass! Ki tudod számítani, hogy hol fognak kialakulni csomópontok? — kérdezte Pteklaszp. — És gyere el onnan, mindegyik melós téged bámul. Szedd össze magad, fiam!

IIb ösztönösen övszámológépére tette a kezét.

— Nos, valószínűleg igen — válaszolta. — Csupán a tömegeloszlás függvénye…

— Nagyszerű — mondta az építő határozottan. — Kezdd el! És aztán szólj az összes művezetőnek, hogy látni akarom őket.

Volt egy villanás, mint valami csillámkő, Pteklaszp tekintetében. Az állkapcsa előrefeszült, mint egy gránittömb. Lehet, hogy a piramistól gondolkozom így, mondta magának, de tudom, hogy villámgyorsan kattog az agyam.

— És a bátyádat is küldd ide — fűzte hozzá.

Valóban a piramis hatása. Emlékszem az ötletre, amim majd támadni fog.

Jobb, ha inkább nem gondolkozunk erről. Legyünk gyakorlatiasak.

Körbenézett a félig kész építkezésen. Az istenek tudják, hogy nem tudnánk időben befejezni, gondolta. Most már nem is kell. Olyan sokáig csinálhatjuk, ameddig csak akarjuk!

— Jól vagy? — kérdezte IIb. — Apa, jól vagy?

— Ez is az egyik időhurkod? — tudakolta Pteklaszp álmodozón. Micsoda ötlet! Soha többé senki sem fog elnyerni előlük egy szerződést, prémiumot fognak kapni a befejezésért és nem fog számítani, milyen sokáig csinálták!

— Nem! Apa, nekünk muszáj…

— De te ki tudod számolni, hol fognak ezek a hurkok fölbukkanni, igaz?

— Igen, azt hiszem, de…

— Remek. — Pteklaszp izgalomtól remegett. Talán többet kell fizessenek a munkásoknak, de megéri, és IIa feltétlenül ki fog ötölni valami praktikát, a pénzügyek majdnem olyan jók, mint a mágia. A melósoknak el kell fogadnia. Elvégre panaszkodnak, ha szabad emberekkel kell együtt dolgozzanak, panaszkodnak, ha howondaföldiekkel kell együtt dolgozzanak, panaszkodnak, ha bárkivel együtt kell dolgozzanak, kivéve a tisztességes, fizető céhtagokat. Szóval aligha panaszkodhatnak, ha saját magukkal kell együtt dolgozzanak.

IIb hátralépett, és megnyugtatásul megmarkolta az abakuszt.

— Apa — szólalt meg gyanakodva. — Mire gondolsz?

Pteklaszp ragyogó mosolyt vetett rá. — Doppelgengekre — közölte.

A politika érdekesebb volt. Teppik úgy érezte, hogy ebben legalább közre tud működni.

Dzselébéjbi ősrégi volt. Tisztelték. Ám kicsiny is volt, és a kardél értelmében, és manapság csak ez számít, nem volt semmi hatalma. Nem mindig volt ez így Dios elmondása szerint. Valamikor ők uralták a világot a nemesség puszta erejével, szinte szükség se volt a huszonötezres állandó hadseregre, amit azokban a szép időkben fönntartottak.

Most rafináltabb hatalmat gyakoroltak keskeny államként Tsort és Ephebe óriási és tolakodó birodalmai között, mindkettő egyszerre fenyegetés és védelem. Több mint ezer éve őrizték a békét a kontinens teljes forgáselleni oldalán a Dzsel menti királyok rendkívüli diplomáciával, kifinomult modorral és egy adrenalinfüggő százlábú lábmunkájával. Csupán a hétezer éves lét maga félelmetes fegyver lehet, ha megfelelően forgatod.

— Úgy érted, mi semleges terület vagyunk? — kérdezte Teppik.

— Tsort sivatagi kultúra, akárcsak mi — válaszolta Dios, összefűzve ujjait. — Segítettük kialakulását az évek folyamán. Ami Ephebét illeti… — fintorgott egyet. — Némelyik hittételük roppant különös.

— Hogy érted?

— Azt hiszik, hogy a világot a geometria működteti, Sire. Csupa vonal meg szög meg szám. Ilyesmik, Sire — ráncolta homlokát Dios —, nagyon hibbant elképzelésekhez vezethetnek.

— Á — jegyezte meg Teppik, eltökélve, hogy többet fog megtudni a hibbant elképzelésekről, amint lehet. — Szóval akkor mi titokban Tsort oldalán állunk, igaz?

— Nem. Fontos, hogy Ephebe erős maradjon.

— De több közös vonásunk van Tsorttal?

— Legalábbis hagyjuk, hogy ezt higgyék, Sire.

— Ám ők is sivatagi kultúra?

Dios mosolygott. — Attól tartok, nem veszik komolyan a piramisokat, Sire.

Teppik mindezt fontolóra vette.

— Akkor valójában kinek az oldalán állunk?

— A sajátunkon, Sire. Mindig van erre mód. Sose feledje, Sire, hogy Felséged családja már a harmadik dinasztiánál tartott, mielőtt szomszédaink rájöttek volna, Sire, hogyan kell gyereket csinálni.

Nyilvánvaló volt, hogy a tsorti küldöttség előzőleg szorgalmasan, csaknem dühödten tanulmányozta a Dzsel kultúráját. Az is világos volt, hogy még csak nem is kezdték kapiskálni, csupán kölcsönvettek annyi részt, amennyi hasznosnak tűnt, s aztán összeillesztették őket finoman helytelen módokon. Például az utolsó emberig alkalmazták a Háromszoros-Fordulat-Járásmódot, ahogy az megjelenik a frízeken, s amit kizárólag bizonyos alkalmakkor használtak a dzseli udvarban. Hébe-hóba grimasz suhant át arcukon, amikor csigolyáik tiltakoztak.

Valamint viselték a Reggel Khruspidjait és az Eltávozás Karpereceit, továbbá a Mégis szoknyáját, méghozzá, és nem csoda, hogy még a legyezőszolgálatra beosztott szolgálólányok is mosolyuk rejtegették, hozzáillő lábvérttel![16]

Még Teppiknek is sietve köhécselnie kellett. Hát persze, gondolta, még nem nőtt be a fejük lágya. Olyanok, mint a gyerekek.

És ezt a gondolatot másik követte, ami hozzátette: ezek a gyerekek egy óra leforgása alatt letörölhetnének minket a térképről.

A másik kettő szinapszisaira lépve jött a harmadik, ami így szólt: az ég szerelmére, ezek csak ruhadarabok, kezded komolyan venni ezt az egészet.

Az ephebei csoport sokkal józanabbul fehér tógákba öltözött. Egy bizonyos egyformaság rítt le róluk, mintha valahol az országban lenne egy kis sajtó, ami apró, kopasz férfiakat ver göndör, fehér szakállal.

A két társaság megállt a trón előtt, s meghajolt.

— Hello! — mondta Teppik.

— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király üdvözli magukat és megparancsolja, hogy igyanak vele bort — tolmácsolta Dios, s tapsolt egy pohárnokért.

— Ó, igen — értett egyet Teppik. — Kérem, üljenek le!

— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király megparancsolja, hogy foglaljanak helyet — fordított Dios.

Teppik törte a fejét. Egy alkalmatos beszédet keresett. Bőségesen hallott olyat Ankh-Morporkban. Valószínűleg az egész világon egyformák a beszédek.

— Biztos vagyok benne, hogy jól fogunk boldog…

— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király megparancsolja, hogy figyelmezzenek! — zengte Dios.

— …barátságának hosszú története során…

— Figyelmezzenek Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király bölcsességére!

A visszhangok elhaltak.

— Válthatnék veled egy szót egy pillanatra, Dios?

A főpap lehajolt.

— Szükséges ez az egész? — sziszegte Teppik.

Dios lószerű vonásai annak faarcát öltötték, aki ismeretlen képzettel birkózik.

— Természetesen, Sire. Ez a hagyomány — felelte végül.

— Azt hittem, beszélgetnem kell ezekkel az emberekkel. Tudod, határokról meg kereskedelemről és így tovább. Rengeteget gondolkoztam ezen és több ötletem is van. Úgy értem, egy kicsit nehézkes lesz, ha te folyton kiabálsz közben.

Dios udvariasan rámosolygott.

— Ó, dehogy, Sire. Azt már mind elintéztük, Sire. Találkoztam velük ma reggel.

— Akkor mit kell tegyek én?

Dios fél kezével semmitmondó köröző mozdulatot tett.

— Csak amihez kedve van, Sire. Egy kis mosolygás a szokás, meg a küldöttek megnyugtatása.

— Az mind?

— Sire megkérdezheti, vajon szeretnek-e diplomaták lenni, Sire — válaszolta Dios. Olyan kifejezéstelen pillantással viszonozta Teppik tekintetét, mint a tükrök.

— Én vagyok a király — sziszegte Teppik.

— Természetesen, Sire. Nem lenne helyes meggyalázni a hivatalt puszta nyomasztó államügyekkel, Sire. Holnap Sire legfelsőbb törvényszéket tart. Nagyon is monarchához illő hivatal, Sire.

— Á, igen.

Meglehetősen bonyolult volt. Teppik gondosan odafigyelt az esetre, ami állítólagos marhalopás volt Dzsel sokrétű földtörvényeivel elegyítve. Ez az, amiről az egésznek szólnia kell, gondolta. Senki más sem bogozhatja ki, kié az átkozott ökör, ez az a fajta dolog, amit a királyoknak kell megtenni. Na már most, öt évvel ezelőtt ő eladta az ökröt neki, de kiderült…

Az egyik aggódó földműves arcáról a másikéra nézett. Mindketten mellükhöz szorították rongyos szalmakalapjuk, és mindketten az egyszerű emberek merev arckifejezését viselték, akik, falusi viszályuk követésében, most hirtelen márványpadlón találják maguk egy óriási csarnokban, trónoló istenükkel saját szemük előtt. Teppik nem kétellte, hogy bármelyik boldog örömmel föladná minden jogát a nyomorult párához, ha cserébe tíz mérföldre lehetne innen.

Meglehetősen élemedett ökör, gondolta, ideje, hogy levágják, még akkor is, ha az övé, a szomszédja mezején hízott mindezen évek alatt, fele-fele többé-kevésbé méltányos, erre az ítéletre tényleg emlékezni fognak…

Fölemelte az Igazság Sarlóját.

— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király ítéletet hirdet! Rettegjétek igazságszolgáltatását Őnagysága XXXVIII. Tep…

Teppik megszakította Diost az intonálás közepén.

— Meghallgatván az eset mindkét panaszosát — jelentette ki határozottan, a maszktól kissé zengedezve —, és befolyásolva az érvelés és ellenérvelés által, úgy tűnik nekünk méltányosnak, hogy a kérdéses állat késedelem nélkül vágassék le és teljes pártatlansággal osztassák meg a felperes és alperes között.

Hátradőlt. Igazságos Teppiknek fognak nevezni, gondolta. A közemberek imádják az ilyesmit.

A földművesek hosszú, üres pillantást vetettek rá. Aztán, mintha mindketten forgókorongra lennének szerelve, megfordultak és odanéztek, ahol Dios ült a helyén, a lépcsőn, alacsonyabb rangú papok csoportjában.

Dios fölállt, lesimította egyszerű köntösét és kinyújtotta botját.

— Figyelmezzetek Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király interpretált bölcsességére! — mondta. — Isteni ítéletünk szerint a vitatott állat Rhumusphut tulajdona. Isteni ítéletünk az, hogy az állatot áldozzák föl az Istenek Csarnokának oltárán köszönetül a Mi Isteni Lényünk Figyelméért. Továbbá azt is ítéljük, hogy mind Rhumusphut, mind Ktoffle dolgozzon három többletnapot a Király földjein fizetségképpen ezen ítéletért.

Dios fölemelte fejét, míg félelmetes orra mentén egyenesen Teppik maszkjába nézett. Fölemelte mindkét kezét.

— Végtelen Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király bölcsessége!

A földművesek rettegő hálával hajlongtak és kihátráltak az uralkodó színe elől, őröktől keretezve.

— Dios — szólt színtelenül Teppik.

— Sire?

— Csak egy pillanatra gyere ide, légy szíves!

— Sire? — ismételte meg Dios, a trón mellé anyagiasulva.

— Nem tudtam nem észrevenni, Dios, elnézést, ha tévednék, egy bizonyos cifrázást a fordításban.

A pap meglepettnek látszott.

— Lehetetlen, Sire. A lehető leghűségesebben közvetítettem Sire döntését, azon kívül csak a részleteket finomítottam a precedensnek és hagyománynak megfelelően.

— Hogy mi? Az átkozott bestia valóban mindkettejükhöz tartozik!

— Ám Rhumusphut közismerten szertartásos hitbuzgalmában, Sire, keresve minden alkalmat, hogy dicsőítse és magasztalja az isteneket, míg Ktoffléról tudott, hogy esztelen eszméket dédelget.

— Mi köze ennek az igazsághoz?

— Minden, Sire — felelte Dios nyájasan.

— De most egyiké se lett az ökör!

— Úgy van, Sire. Ám Klofflénak nincs ökre, mert nem érdemli meg, míg Rhumusphut az áldozatával rangosabb helyet biztosított magának a Másvilágon.

— És fölteszem, te meg marhapecsenyét vacsorázol ma este — fanyalgott Teppik.

Olyan volt, mint egy ökölcsapás; Teppik akár fölkaphatta volna a trónt és megüthette volna vele a papot. Dios egyet lépett hátra, megrendültén, szeme a fájdalom röpke tava. Amikor megszólalt, hangjának sebzett éle volt.

— Nem eszem húst, Sire — mondta. — Az gyengíti és beszennyezi a lelket. Szólíthatom a következő esetet, Sire?

Teppik bólintott. — Tedd azt!

A következő eset száz négyzetöl folyómenti föld bérét vitatta. Teppik figyelmesen hallgatta. A jó termőföld kelendő volt Dzselben, mivel a piramisok oly sokat elfoglaltak belőle. Komoly ügy volt.

Különösen komoly volt, mivel a föld bérlője minden állítás szerint szorgosan és lelkiismeretesen dolgozott, míg tényleges tulajdonosa nyilvánvalóan gazdag volt és ellenszenves.[17] Sajnos, akárhogy keverte az ember a tényeket, neki volt igaza is.

Teppik mélyen elgondolkozott, aztán Diosra kancsított. A pap odabiccentett neki.

— Úgy tűnik nekem — kezdte Teppik olyan gyorsan, ahogy csak tudta, de nem elég gyorsan.

— Figyelmezzetek Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király ítéletére!

— Úgy tűnik nekem… nekünk — ismételte meg Teppik —, hogy, mindent tekintetbe véve a puszta halandó leleményeken túl is, ennek az ügynek igaz és igazságos kimenetele… — elhallgatott. Ez, gondolta, nem az, ahogy egy istenkirály beszél.

— A földesúr megmérettetett és híjával találtatott — zengte a maszk szájnyílásán át. — A bérlő javára döntünk.

Az udvar egy emberként fordult Dioshoz, aki suttogva tanácskozott a többi pappal, majd fölállt.

— Halljátok mostan Ónagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király interpretált szavait! Ptorne, a földműves, azonnal fizessen 18 tunnát földbérhátralékként Imtebos hercegnek! Imtebos herceg azonnal fizessen 12 tunnát a folyó isteneinek perselypénzébe! Éljen soká a király! Jöjjek a következő eset!

Teppik megint odaintette Diost.

— Van egyáltalán bármi értelme annak, hogy itt vagyok? — firtatta túlfűtött suttogással.

— Kérem, Sire, nyugodjon meg! Ha nem lenne itt, honnan tudná a nép, hogy igazság szolgáltatott?

— De te mindent kiforgatsz, amit mondok!

— Dehogy, uram. Sire az ember ítéletét mondja. Én pedig a király ítéletét tolmácsolom.

— Értem — mondta komoran Teppik. — Nos, mostantól…

A csarnokon kívülről felbolydulás hallatszott. Nyilvánvalóan akadt kint egy fogoly, aki kevésbé bízott a királyi igazságszolgáltatásban, és a király ezért nem hibáztatta. Ő maga sem volt elragadtatva tőle, egyáltalán nem.

Kiderült, hogy egy sötét hajú lány, két őrrel birkózva és olyanfajta ökölcsapásokat és sarokrúgásokat osztott ki nekik, amiket egy férfi csak pirulva osztogatna. És nem is viselt megfelelő ruházatot ehhez a feladathoz. Épp csak elegendő lenne ahhoz, hogy szőlőt hámozva heverésszen benne.

Meglátta Teppiket és, a fiú titkos örömére, tiszta gyűlölettel teli pillantást vetett rá. Azután, hogy egész délután úgy bántak vele, mint egy szellemi fogyatékos szoborral, kész gyönyörűség volt olyanra találni, aki érdeklődik iránta.

Nem tudta, hogy a lány mit követett el, de az őrökön csattanó ütésekből ítélve, elég biztosnak tűnt, hogy képességei legvégső határáig elment elkövetés közben.

Dios lehajolt a maszk füllyukának szintjére.

— A lány neve Ptera — mondta. — Sire atyjának szolgálólánya. Nem hajlandó elkortyolni az italt.

— Miféle italt? — kérdezte Teppik.

— Az a szokás, hogy a halott király visz magával szolgákat a Másvilágra, Sire.

Teppik gyászosan bólintott. Féltékenyen őrzött kiváltság volt, egy nincstelen szolga számára az egyetlen mód az örökkévalóság bebiztosítására. Visszaemlékezett nagyapja temetésére és az öregember személyes szolgáinak diszkrét morajára. Napokra mélabúba döntötte az apját.

— Jó, de az nem kötelező — jelentette ki.

— Igen, Sire. Nem kötelező.

— Apának bőven voltak szolgái.

— Úgy értesültem, ez a lány volt a kedvence, Sire.

— Hát akkor pontosan mi rosszat követett el?

Dios sóhajtott, ahogy az teszi, aki egy szerfölött visszamaradt gyermeknek magyaráz.

— Nem hajlandó meginni a mérget, Sire.

— Elnézést. Azt hittem, azt mondtad, hogy nem kötelező, Dios.

— Igen, Sire. Nem az, Sire. Teljességgel önkéntes. A szabad akarat cselekedete. És a lány elutasította, Sire.

— Á! Egyike azoknak a helyzeteknek — mondta Teppik. Dzselébéjbi az ilyen helyzetekre épült. Ha megpróbálnád megérteni őket, megőrülnél. Ha egyik őse kijelentette volna, hogy éjszaka van nappal, az emberek tapogatózva járkálnának a fényben.

Előrehajolt.

— Lépj előre, ifjú hölgy — szólt.

A lány Diosra nézett.

— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király…

— Muszáj ezt az egészet minden alkalommal végigszenvedni?

— Igen, Sire… a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király megparancsolja, hogy valld meg bűnöd!

A lány kiszabadította magát az őrök markolásából és a rémülettől reszketve nézett szembe Teppikkel.

— Ő azt mondta nekem, hogy nem akarja, hogy piramisba temessék — mondta. — Azt mondta, hogy annak a sokmillió tonna sziklának elképzelése maga fölött lidércnyomást okoz neki. Nem akarok még meghalni!

— Elutasítod, hogy saját jószántadból mérget igyál? — tudakolta Dios.

— Igen!

— De gyermek — mondta Dios —, a király akkor mindenképp ki fog végeztetni. Hát nem jobb becsülettel elmenni egy méltó életbe a Másvilágon?

— Nem akarok szolga lenni a Másvilágon!

Az egybesereglett papok felől az elszörnyedés nyögése kélt. Dios biccentett.

— Akkor hát el fog téged vinni a Lélekfaló — jelentette ki. — Sire, mi Sire ítéletét várjuk.

Teppik rádöbbent, hogy a lányt bámulja. Volt benne valami kísértetiesen ismerős, amit nem igazán tudott megfogalmazni. — Engedjük szabadon — mondta.

— Őnagysága XXVIII. Teppikamon király, a Mennyek Ura, a Nap Szekerének Kocsisa, a Nap Bárkájának Kormányosa, a Titkos Tudás Védelmezője, a Láthatár Ura, az Út Fenntartója, a Könyörület Cséphadarója, a Magasanszületett, az El Nem Múló Király beszélt! Holnap hajnalban a folyó krokodiljai elé vetünk téged. Páratlan a király bölcsessége!

Ptera megfordult és rámeredt Teppikre. Aki nem szólt semmit. Nem mert, attól félve, hogy mivé válhatnak szavai.

A lány csöndesen ment el, ami rosszabb volt, mint a zokogás vagy kiabálás.

— Ez volt az utolsó eset, Sire — közölte Dios.

— Visszavonulok szállásomra — mondta fagyosan Teppik. — Sok mindenről kell gondolkodnom.

— Hát akkor föl fogom küldetni a vacsorát — felelte a pap. — Sült csirke lesz.

— Utálom a csirkét.

Dios mosolygott. — Dehogy, uram. Szerdánként a király mindig jóízűen csirkét eszik, Sire.

A piramisok fölvillantak. A fény, amit a tájra vetettek furcsa módon tompa volt, szemcsés, csaknem szürke, ám minden sírbolt sisakköve fölött cikcakkos láng recsegett az égre.

A fém halk csörrenése a kövön Pterát nyugtalan szunyókálásból rendkívüli éberségbe ugrasztottá. Nagyon óvatosan fölállt és az ablak felé kúszott.

Eltérően a tisztességes cellaablakoktól, amiknek nagynak és szellősnek kell lennie, s mindössze néhány alkalmatlan vasrúd eltávolítását igényelik, hogy a fogoly elszökhessen, ez az ablak csupán hat hüvelyk széles nyílás volt. Hétezer év megtanította a Dzsel királyait, hogy a börtöncellákat úgy kell megtervezni, hogy benntartsák a foglyokat. Ezen a nyíláson kizárólag darabokban juthattak volna ki.

Ám a piramisfényben egy alak bukkant föl és egy hang azt mondta, „Psszt!”.

A lány a falhoz lapult, s megpróbált fölérni a réshez.

— Ki vagy?

— Azért jöttem, hogy segítsek rajtad. Ó, a francba! Ezt nevezik itt ablaknak? Figyelj, leengedek egy kötelet.

Egy vastag, selymes zsinór, hellyel-közzel megcsomózva, hullott le a lány válla mellett. Egy-két pillanatig csak bámulta, aztán lerúgta kunkori orrú cipellőjét és fölmászott rajta.

A rés másik oldalán az arcot félig eltakarta egy fekete csuklya, de a lány ki tudta venni rajta az aggódó arckifejezést.

— Ne ess kétségbe! — mondta.

— Nem estem kétségbe. Aludni próbáltam.

— Ó! Igazán elnézést kérek. Akkor máris megyek és itt hagylak, jó?

— De reggel majd fölébredek és akkor kétségbe fogok esni. Min állsz rajta, démon?

— Tudod, hogy mi a mászóvas?

— Nem.

— Nos, két olyanon.

Némán meredtek egymásra.

— Oké — szólalt meg végül az arc. — Körbe kell menjek és az ajtón keresztül fogok érkezni. Ne menj sehova! — És ezzel eltűnt fölfelé.

Ptera elengedte magát és visszacsusszant a padló hideg köveire. Az ajtón keresztül fog érkezni! Eltűnődött, hogyan fogja csinálni. Az emberek először ki kell nyissák az ajtót.

Lekuporodott a cella legtávolabbi sarkába és a kis fanégyszöget bámulta.

Hosszú percek múltak el. Egyszer azt gondolta, hall valami apró neszt, olyat, mint a pihegés.

Egy kicsit később halkan fém csörrent, olyan gyöngén, hogy csaknem túl volt a hallhatóságon.

Még több idő tekeredett az örökkévalóság orsójára, s aztán a csönd a zárkán kívül, amit addig a hangok hiánya okozott, lassacskán azzá a csönddé változott, amit valaki nesztelensége hoz létre.

A lány azt gondolta: a démon pont az ajtón kívül van.

Aztán jött némi szünet, ami alatt Teppik megolajozta a reteszeket és zsanérokat, ezért amikor a végső rohamra indult, az ajtó szívfacsaró zajtalansággal tárult ki.

— Hé? — szólt egy hang a sötétben.

Ptera még jobban bepréselte magát a sarokba.

— Figyelj, azért jöttem, hogy megmentselek.

Most már ki tudott venni a lány egy feketébb árnyat a villanófényben. Az sokkal több tétovázással lépett előre, mint amit egy démontól várt.

— Jössz vagy nem? — érdeklődött. — Csak leütöttem az őröket, nem az ő hibájuk, szóval nincs sok időnk.

— Engem a krokodilok elé fognak vetni reggel — suttogta Ptera. — Maga a király rendelte el.

— Valószínűleg tévedésből.

Ptera szeme óriásira tágult elszörnyedt hitetlenségében.

— A Lélekfaló fog elvinni engem! — mondta.

— És te ezt akarod?

Ptera tétovázott.

— Hát akkor — nyugtázta az alak és megfogta a lány ellen nem álló kezét. Kivezette a cellából, ahol a lány majdnem megbotlott egy őr arcra borult testében.

— Kik vannak a többi zárkában? — kérdezte a démon rábökve az ajtók sorára a folyosón.

— Nem tudom — válaszolta Ptera.

— Derítsük ki, jó?

Az alak hozzáérintett egy flaskát a következő ajtó reteszeihez és zsanérjaihoz, s belökte. A keskeny ablakon át a villanás megvilágított egy középkorú férfit, aki törökülésben ült a padlón.

— Azért jöttem, hogy megmentselek — jelentette ki a démon.

A férfi fölbámult rá.

— Megmenteni? — kérdezte.

— Igen. Miért vagy itt?

A férfi lehorgasztotta fejét.

— Káromoltam a király nevét.

— Azt hogy csináltad?

— Ráejtettem egy követ a lábamra. Most ki fogják tépni a nyelvem.

A sötét alak együtt érzően biccentett.

— Meghallotta egy pap, mi? — firtatta.

— Dehogy. Elmondtam a papnak. Az ilyen szavakat nem szabad büntetés nélkül megúszni.

Tényleg jók vagyunk benne, gondolta Teppik. Puszta állatok nem lennének képesek ilyen módon cselekedni. Embernek kell lenni ahhoz, hogy tényleg hülye lehess. — Szerintem erről kinn kéne beszéljünk — jegyezte meg. — Miért ne jönnél velem?

A férfi elhúzódott és rámeredt.

— Azt akarod, hogy szökjek meg? — tudakolta.

— Jó ötletnek tűnik, nem gondolod?

A férfi belemeredt Teppik tekintetébe, ajka némán mozgott. Aztán láthatólag döntésre jutott.

— Őrség! — ordította.

A kiáltás végigvisszhangzott az alvó palotán. Önjelölt megmentője hitetlenkedve meredt a fogolyra.

— Őrült — mondta — Ti mind őrültek vagytok.

Kilépett a cellából, megmarkolta Ptera kezét, s végigsietett az árnyékos folyosókon. Mögöttük a rab kihasználta a nyelvét addig, míg még megvolt neki, méghozzá arra, hogy szakadatlan szidalmakat üvöltsön.

— Hova viszel? — kérdezte Ptera, miközben szaporán befordultak egy sarkon egy oszlopok csíkozta udvarra.

Teppik habozott. Ezen a ponton túl nem tervezett sokat.

— Miért fáradnak az ajtók bereteszelésével? — akarta tudni az oszlopokat fürkészve. — Erre lennék kíváncsi. Meg vagyok lepve, hogy nem sétáltál vissza a celládba, amíg én a másikban jártam.

— Én… én nem akarok meghalni — felelte csöndesen a lány.

— Nem hibáztatlak.

— Nem lenne szabad ezt mondanod! Helytelen, hogy nem akarok meghalni!

Teppik fölpillantott a tetőre az udvar körül, és lecsatolta csáklyáját.

— Azt hiszem, vissza kéne mennem a börtönbe — jegyezte meg Ptera anélkül, hogy bármilyen lépést tett volna abba az irányba. — Már az is helytelen, ha csak gondolunk az engedetlenségre a királlyal szemben.

— Ó? Akkor mi fog veled történni?

— Valami rossz — bizonytalankodott a lány.

— Úgy érted, rosszabb, mint a krokodilok elé vettetés meg hogy lelked elragadja a Lélekfaló? — érdeklődött Teppik, és szilárdan beakasztotta a csáklyát valami rejtett perembe a lapos tetőn.

— Érdekes nézőpont — ismerte el Ptera, elnyerve ezzel a Teppik Díjat a világos gondolkozásért.

— Érdemes fontolóra venni, nem? — Teppik kipróbálta, elbírja-e súlyát a zsineg.

— Azt mondod, ugye, hogy ha a legrosszabb mindenképp megesik veled, akár abba is hagyhatod az izgulást — mondta Ptera. — Ha a Lélekfaló el fog kapni téged, akármit is csinálsz, akkor akár elkerülheted a krokodilokat, erről van szó?

— Te mész föl elsőnek — közölte Teppik. — Azt hiszem, jön valaki.

— Ki vagy?

Teppik a tarsolyában kotorászott. Egy eónnal ezelőtt egy szál ruhában jött vissza Dzselbe, ám abban az öltözékben, amit a vizsga alatt viselt. Egy Kettes Számú hajítókést egyensúlyozott kezében, az acél csillogott a villanófényben. Lehetséges, hogy nem is akadt több acél az országban; nem arról volt szó, hogy Dzselébéjbi még nem hallott az acélról, hanem ha a réz jó volt az ük-ük-ük-ükapádnak, akkor elég jó kell legyen neked is.

Nem, az őrök nem érdemlik a kést. Nem tettek semmi rosszat.

A keze rácsukódott a lábtövisek kis necczacskójára. Ezek apróbbak voltak, csupán egy hüvelyk cövekenként. A lábtövis nem öl meg senkit, csak kissé lelassítja az illetőt. Egy-kettő közülük a talpba fúródva rendkívüli lassúságot és óvatosságot idéz elő mindenkiben, a végzetesen vakbuzgókat kivéve.

Elszórt néhányat a folyosó bejáratánál, visszarohant a kötélhez, s pár gyors fogássál fölkúszott. Pont akkor ért a tetőre, amikor az első őrök átrohantak a szemöldökfa alatt. Várt, míg meg nem hallotta az első káromkodást, aztán föltekerte a kötelet és a lány után sietett.

— El fognak fogni minket — mondta Ptera.

— Nem hiszem.

— És aztán a király a krokodilok elé fog vettetni minket.

— Ó, nem, nem hinném… — Teppik elhallgatott. Lebilincselő gondolat.

— Lehet, hogy azt teszi — reszkírozta meg. — Nagyon nehéz biztosnak lenni bármiben is.

— Akkor most mit fogunk csinálni?

Teppik átbámult a folyón, ahol a piramisok tündököltek. A Nagy Piramis még mindig épült a villanófényben; a távolságtól eltörpült kőtömbök raja lebegett a csúcsánál. A munkamennyiség, amit Pteklaszp a feladatba fektetett, döbbenetes volt.

Micsoda lobogása lesz majd annak, gondolta Teppik. Egész Ankh-ig el fog látszani.

— Rettenetesek, nem? — jegyezte meg Ptera.

— Úgy gondolod?

— Alattomosak. Tudod, az öreg király gyűlölte őket. Azt mondta, hogy a múlthoz szögezik a Királyságot.

— Nem mondta, miért?

— Nem. Csak utálta őket. Olyan helyes öregúr volt. Nagyon kedves. Nem olyan, mint ez az új. — A lány kifújta az orrát és visszatette a zsebkendőt az alig elegendő helyére flitteres melltartójában.

— Öööö, mit kellett pontosan csinálnod? Úgy értem, szolgálólányként? — érdeklődött Teppik a tető látképét fürkészve, hogy elrejtse zavarát.

A lány kuncogott. — Te nem idevalósi vagy, ugye?

— Nem. Nem igazán.

— Főleg beszélgetni vele. Vagy csak meghallgatni. Tényleg tudott beszélni, de mindig azt mondta, hogy soha senki nem hallgat arra, amit mond.

— Igen — mondta Teppik, mélyen átérezve. — És ez volt minden?

A lány rámeredt, aztán újra kuncogott. — Ó, az? Nem, ő nagyon kedves volt. Nem bántam volna, érted, ugye, megkaptam a teljes kiképzést. Igazából kicsit kiábrándító volt. Tudod, a családom nőtagjai évszázadok óta szolgálnak a királyok alatt.

— Ó, tényleg? — sikerült kinyögnie a fiúnak.

— Nem tudom, hogy láttad-e valaha azt a könyvet, a címe A Bespalettózott…

— …Palota — vágta rá automatikusan Teppik.

— Gondoltam, hogy egy olyan úriember, mint te, ismerni fogja — bökte oldalba Ptera. — Az afféle tankönyv. Nos, a szépanyám feküdt modellt egy csomó képhez. Nem mostanában — tette hozzá arra az esetre, ha a fiú nem fogta föl teljesen —, úgy értem, az kissé lehervasztó lenne, ő már huszonöt éve halott. Amikor fiatalabb volt. Nagyon hasonlítok rá, mindenki azt mondja.

— Örk — értett egyet Teppik.

— A szépmami nagyon híres volt. Tudod, a lábát a feje mögé tudta tenni. Egyébként én is. Már a Harmadik Osztályig jutottam.

— Örk?

— Az öreg király egyszer azt mondta nekem, hogy az istenek azért adtak humorérzéket az embereknek, hogy ellensúlyozzák a szex adományát. Szerintem akkor éppen egy kicsit földúlt volt.

— Örk. — Teppik szeméből csak a fehérje látszott.

— Te nem beszélsz sokat, igaz?

Az éjjeli szellő a fiú felé sodorta a lány parfümjét. Ptera faltörő kosnak alkalmazta az illatot.

— Találnunk kell neked valami rejtekhelyet — jelentette ki Teppik, minden szóra koncentrálva. — Nincsenek szüleid vagy valami? — Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a villanófényben a lány ragyogni látszott, s nem ért el túlzott sikert.

— Hát, az anyám még mindig valahol a palotában dolgozik — válaszolta Ptera. — De nem hiszem, hogy nagyon együtt érző lenne.

— El kell tüntessünk téged innen — magyarázta Teppik hevesen. — Ha valahol el tudnál rejtőzni ma, lopok néhány lovat vagy csónakot vagy valamit. És akkor elmehétnél Tsortba vagy Ephebébe vagy valahova.

— Úgy érted, külföldre? Nem hiszem, hogy szeretnék — felelte Ptera.

— A Másvilághoz képest se?

— Hát… Persze, ha így fogalmazol… — A lány megragadta a fiú karját. — Miért mentettél meg?

— Ööö? Mert szerintem jobb elevennek lenni, mint holtnak.

— Már mindent megtanultam egész a 46-os számig, az Öt Szerencsés Termesz Nászáig — közölte Ptera. — Ha lenne nálad egy kevés joghurt, meg tudnánk…

— Nem! Úgy értem, nem. Nem itt. Nem most. Biztos, hogy már keresnek minket, már majdnem hajnalodik.

— Semmi szükség úgy üvöltözni! Csak kedves akartam lenni.

— Igen. Jó. Köszönöm. — Teppik elmenekült és átkukucskált a pártázaton a palota számos világítóaknájának egyikébe.

— Ez a balzsamozók műhelyébe vezet — mondta. — Ott bőségesen akad rejtekhely. — Újra letekerte a zsineget.

Különféle szobák nyíltak az aknából. Teppik talált egyet, amit padok szegélyeztek és faforgács borította padlóját; egy ajtó vezetett egy másik kamrába, tele múmiatokokkal, mindegyikre ugyanazt az arany babaarcot erősítették, amit már megismert és megutált. Megkocogtatott néhányat, aztán fölemelte a legközelebbi fedelét.

— Senki sincs otthon — mondta. — Itt benn pihenhetsz egy jót. Egy csöppet nyitva hagyom a fedelét, hogy kapj levegőt.

— Nem hiheted, hogy megkockáztatom! És mi lesz, ha nem jössz vissza?

— Visszajövök ma éjjel — válaszolta Teppik. — És… és majd meglátom, tudok-e valami ételt meg italt hozni valamikor napközben.

A lány lábujjhegyen állt, bokaperecei végigcsilingeltek egész Teppik libidójáig. Önkéntelenül lepillantott és látta, hogy mindegyik köröm ki van festve. Eszébe jutott, hogy Sajtmíves elmesélte nekik az istálló mögött egyik ebédszünetben, hogy a lányok, akik festik a lábkörmeik, mind… nos, nem emlékezett pontosan, ám akkoriban ugyancsak hihetetlennek tűnt.

— Nagyon keménynek látszik — jegyezte meg Ptera.

— Mi?

— Ha már bele kell feküdnöm, szükségem lesz néhány párnára.

— Figyelj, teszek bele faforgácsot, jó? — rimánkodott Teppik. — De siess! Kérlek!

— Rendben. De vissza fogsz jönni, ugye? Megígéred?

— Igen, igen! Ígérem!

Egy faszilánkot beékelt a tokba, hogy legyen szellőzés, visszatette a fedelet, és elrohant.

A király kísértete figyelte, ahogy elmegy.

Fölkelt a nap. Amikor az arany fény ráömlött a Dzsel termékeny völgyére, a piramisvillanások elsápadtak és szellemtáncosokká váltak a világosodó ég előtt. És most hanghatás is járult hozzájuk. Egész idő alatt hallatszott, csak túl magas frekvencián a halandó füleknek, egy hang, ami most lefelé zuhant a messzi ultraszonikából…

KKKkkkkkkhhheeee…

Az égből sikított le, vékony hangburok, mint amikor a hegedű vonóját ráncigálják az agy nyers felszínén.

Kkkhheeeeeee…

Vagy nedves körmöt húznak végig egy védtelen idegen, mondják némelyek. Ennek alapján beállíthatod az órád, mondanák, ha bárki is tudná, mi az a karóra.

…keeee…

Egyre mélyült és mélyült, ahogy a napfény átcsapott a köveken, macskanyávogásból kutyamorgássá.

…ee…ee…ee…

A villanófények kilobbantak.

…opsz.

— Szép reggelünk van, Sire. Remélem, jól aludt?

Teppik odaintett Diosnak, de nem szólt. A borbély épp végezte a Megborotváltan Elindulás Szertartását.

A borbély reszketett. Nemrégiben még félkezű, állástalan kőműves volt. Aztán a félelmetes főpap magához hívatta és megparancsolta, hogy legyen a király borbélya, bár ez azt jelentette, hogy meg kell érintse a királyt, ám rendben volt a dolog, mert a papok szépen elrendezték és semmi mást nem kell majd levágni belőle. Egészében véve jobb volt, mint várta, és nagy megtiszteltetés, hogy egyes-egyedül, mint az uj… keze, felelős a király szakálláért.

— Semmi sem zavarta Felséged? — firtatta a főpap. A szeme a gyanakvás raszterén fürkészte a szobát; meglepő, hogy kis olvadt sziklaerek nem csurrantak a falakról.

— Narrr…

— Ha még kicsit mozdulatlan maradna, ó, el nem múló úr — kérte a borbély olyan valakinek könyörgő hangnemét alkalmazva, aki arra számít, hogy városnéző kőrútban lesz része egy krokodil emésztőszerveiben, amennyiben belemetsz egy fülbe.

— Nem hallott Felséged fura zajokat? — érdeklődött Dios. Hirtelen hátralépett, hogy bekukkanthasson az aranyozott pávamintás spanyolfal mögé a szoba túloldalán.

— Nerr.

— Felséged ma reggel kissé nyúzottnak látszik, Sire — jegyezte meg Dios. Leült a padra, aminek két végén faragott gepárdok voltak. A király jelenlétében leülni, kivéve egyes szertartásos alkalmakat, tiltott dolognak számított. Azonban azt jelentette, hogy be tudott bandzsítani Teppik alacsony ágya alá.

Dios ideges volt. A sajgások és az alváshiány dacára Teppik különösképp felajzottnak érezte magát. Megtörölte az állat.

— Az ágy miatt — jelentette ki. — Azt hiszem, már említettem. A derékalj, tudod. Toll szokott benne lenni. Ha az eszme ismeretlen, kérdezd meg Khali kalózait. Legalább a felük libatollas dunyhán kell aludjon mostanra.

— Felséged tréfálni méltóztat — szögezte le Dios.

Teppik tudta, hogy nem kéne továbbfeszíteni a húrt, de azért megtette.

— Valami baj van, Dios? — tudakolta.

— Múlt éjjel betört a palotába egy gonosztevő. A Ptera leányzó eltűnt.

— Ez roppant nyugtalanító.

— Igen, Sire.

— Bizonyára egy kérő vagy széptevő vagy valami.

Olyan volt Dios arca, akár a szikla. — Lehetséges, Sire.

— Hát akkor a szent krokodilok éhen maradnak. — Bár nem sokáig, gondolta Teppik. Menj ki bármelyik kis móló végébe a folyóparton, hagyd, hogy árnyékod a vízre vetüljön, és a sársárga víz, varázslatosan, sársárga testekké válik. Úgy néznek ki, mint nagy, ázott fatörzsek, a fő különbség az, hogy a fatörzsek nem tárják ki egyik végük és harapják le a lábad. A Dzsel szent krokodilusai a királyság szemételtakarítói, folyami járőrei és néha a hullaház is.

Nem lehetett egyszerűen nagynak nevezni őket. Ha az egyik hatalmas hím valaha oldalra fordulna a sodrásban, eltorlaszolná a folyót.

A borbély lábujjhegyen távozott. Két inas lábujjhegyen érkezett.

— Előre megéreztem Felséged természetes reakcióját, Sire — folytatta Dios, mint a vízcsepp a mély mészkőbarlangokban.

— Nagyszerű — jelentette ki Teppik, az aznapra kitett öltözéket vizsgálva. — Pontosan mi is volt az?

— Alapos kutatás a palotában, szobáról szobára.

— Abszolúte! Csak folytasd, Dios!

Az arcom teljesen nyílt, mondta magában. Egyetlen izmom se rándult. Tudom, hogy nem. Úgy olvas bennem, mintha sztélé lennék. Képes vagyok farkasszemet nézni vele.

— Köszönöm, Sire.

— Gondolom, mostanra már messze járnak — jegyezte meg Teppik. — Akárkik is voltak. A lány csak egy szolgáló, nem igaz?

— Elképzelhetetlen, hogy valaki ne vesse alá magát Felséged ítéletének! Nincs olyan a királyságban, aki ezt merészelné! Eljátszana a lelkét! Kézre lesz kerítve, Sire! Elfogjuk és elpusztítjuk!

A szolgák kushadtak Teppik mögött. Ez nem pusztán harag volt. Ez düh volt. Valódi, ódivatú, kiérlelt düh. És gerjedő? Úgy gerjedt, mint a váltóáram.

— Jól érzed magad, Dios?

Dios megfordult, hogy a folyóra nézhessen. A Nagy Piramis már csaknem elkészült. Annak látványa láthatólag lecsillapította, vagy legalábbis rögzítette valami új elmesíkon.

— Igen, Sire — válaszolta. — Köszönöm. — Nagy levegőt vett. — Holnap, Sire, Felséged meg méltóztatik tekintem a piramiscsúcs felhelyezését. Nagy jelentőségű alkalom. Természetesen még némi időbe telik, míg befejezik a belső kamrákat.

— Remek. Remek. És ma reggel, azt hiszem, szeretném meglátogatni apám.

— Biztos vagyok benne, hogy a néhai király örülni fog Felségednek, Sire. Felségednek az a kívánsága, hogy én elkísérjem.

— Ó!

Ugyanolyan megváltoztathatatlan tény, mint Tosz Harmadik Törvénye, hogy nem létezik jóságos Nagyvezír. Az előszeretet a kacarászás és a cselszövés iránt nyilvánvalóan része a munkaköri leírásnak.

A főpapokat hajlamos az ember ugyanebbe a kategóriába sorolni. Szembe kell nézniük azzal a hallgatólagos föltételezéssel, hogy amint megszerzik azt a röhejes kalapot, máris különös parancsokat osztogatnak, pl., köttessék a hercegnő sziklához az arrajáró tengeri szörnyeknek és hajíttassék a csecsemő a tengerbe.

Ez otromba rágalom. A Korong története során a legtöbb főpap komoly, jámbor és lelkiismeretes férfiú volt, akik minden tőlük telhetőt elkövettek az istenek kívánságainak értelmezésére, néha embereik százait kibeleztetve vagy elevenen megnyúzatva egyetlen nap folyamán csakis azért, hogy biztosak lehessenek, abszolúte helyesen értették.

XXVII. Teppikamon király koporsóját fölravatalozták. Megalkották firporból, smaragdsynből, skelsából és delphinetből, rózsaszín nefrit és tsoda berakásokkal díszítették, beillatosították és befüstölték számtalan ritka gyantával és illatszerrel…

Nagyon imponálónak nézett ki, ám a király úgy vélte, nem éri meg meghalni érte. Föladta és kisétált az udvarra.

Új szereplő lépett halálának drámájába.

Grindzser, a modellkészítő.

A fáraót mindig is izgatták a modellek. Még a legegyszerűbb földműves is elvárta, hogy művészien faragott haszonállat-választékkal temessék el, ami aztán majd valamiképp valódivá válik a Másvilágon. Számos férfi beérte egyetlen, pirítósrács tehénnel ezen a világon, hogy a következőn törzskönyvezett csordát engedhessen meg magának. A nemesek és a királyok megkapták a teljes készletet, beleértve a makettszekereket, — házakat, —hajókat és bármi mást, ami túl nagy vagy bajosan fért volna a sírba. Ha már odaátra kerültek, valahogy az eredeti árucikké váltak.

A király homlokát ráncolta. Amikor életben volt, tudta, hogy ez igaz. Egy pillanatig se kételkedett benne…

Grindzser szája sarkában kidugta nyelvét, amikor, roppant gondossággal, odacsipeszelt egy csöpp evezőt a tökéletes 1:80 arányú, háromsorevezős folyami gályához. Az ő műhelysarkában minden lapos felületet elborítottak a pici állatok és termékek; némelyik az imponálóbbak közül a plafonról lógott, dróton.

A király már kiderítette a kihallgatott párbeszédekből, hogy Grindzser huszonhat éves, nem tudja semmivel sem megállítani pattanásai feltartóztathatatlan előrenyomulását, és otthon él anyjával. Ahol esténként maketteket készít. Szíve düftínkabátjának mélyén reméli, hogy egy nap talál egy helyes lányt, aki megérti annak abszolút szükségességét, hogy a szertartásos hatkerekű ökrösszekéren minden részlet tökéletes legyen, és majd tartja a ragasztós üvegcséjét, és mindig készen áll, hogy segítő hüvelykujjat nyújtson, valahányszor valami szilárd nyomást igényel száradás közben.

Grindzser tudatában volt a harsonáknak és általános izgalomnak a háta mögött. Oda se fütyült rá. Úgy tűnt, mostanában mindig rengeteg a hűhó. Tapasztalatai szerint mindig csip-csup ügyek miatt. Az emberek képtelenek belátni a dolgok helyes fontossági sorrendjét. Két hónapig kellett várjon néhány uncia ragasztógencére, és ez láthatólag senkit sem zavart. Kényelmesebb helyzetbe fordította szemlencséjét és beillesztett egy miniatűr kormánylapátot a helyére.

Valaki áll mellette. Hát, akár hasznossá is tehetik maguk…

— Ha ide tudnád tenni az ujjad — kérte anélkül, hogy fölnézett volna. — Csak egy percre, míg megszárad a ragasztó.

Úgy tűnt, mintha hirtelen zuhant volna a hőmérséklet. Fölnézett egy mosolygó aranymaszkba. A maszk válla mögött Dios arca különféle árnyalatot öltött, Grindzser szakértő véleménye szerint a 13-as Számútól (Sápadt Hús) a 37-es Számúig (Alkonyati Bíbor, Fényes).

— Ó! — mondta.

— Nagyon klassz — ismerte el Teppik. — Mi ez?

Grindzser rápislogott. Aztán a hajóra.

— Ez egy nyolcvan láb hosszú Khali-típusú, háromsorevezős folyami gálya halfarkú szigonyfedélzettel és vágósarkantyús orral — válaszolta automatikusan.

Az a benyomása támadt, hogy többet várnak tőle. Tapogatózott valami megfelelő után.

— Több mint ötszáz részecskéje van — tette hozzá. — Nézze csak, mindegyik fedélzetdeszkát külön szabták.

— Lenyűgöző — jelentette ki Teppik. — Nos, nem akarlak föltartani. Csak így tovább ezzel a remek munkával!

— A vitorla tényleg kibomlik — magyarázta Grindzser. — Látja, ha meghúzzuk ezt a cérnát, a…

A maszk elhaladt. Helyette ott volt Dios. Rövid fixírozásban részesítette Grindzsert, ami azt sugallta, hogy erről még beszélni fognak a későbbiekben, aztán a király után sietett. És így tett XXVII. Teppikamon szelleme is.

Teppik szeme forgott a maszk mögött. A koporsók szobájába vezető ajtó nyitva állt. Épp ki tudta venni azt, amelyik Pterát tartalmazta. A faék még mindig ott volt a fedél alatt.

— Azonban atyánk ott van, nem itt, Sire — mutatott rá Dios. Olyan halkan járt, mint egy szellem.

— Ó! Igen. — Teppik tétovázott, aztán odalépdelt a kecskelábakon nyugvó nagy tokhoz. Egy darabig lebámult rá. Az aranyozott arc a fedélen ugyanolyannak tűnt, mint az összes többi maszk.

— Rendkívüli hasonlatosság, Sire — sugalmazta Dios.

— Ii-igen — felelte Teppik. — Föltételezem, igen. Határozottan boldogabbnak látszik. Szerintem.

— Szervusz, fiam — mondta a király. Tudta, hogy nem hallja senki, de jobban érezte magát, ha ettől függetlenül szólt hozzájuk. Jobb volt, mint magában beszélni. Arra még bőven lesz ideje.

— Azt hiszem, kihozza belőle a legjobbat, ó, mennyek parancsnoka — jegyezte meg a főszobrász.

— Olyannak tüntet föl, mint egy székrekedéses viaszbaba.

Teppik félrehajtotta fejét.

— Igen — mondta bizonytalanul. — Igen. Ööö. Jól van.

Félig elfordult, hogy újra beleshessen az ajtón.

Dios odabiccentett az őröknek az ajtó két oldalán.

— Ha megbocsát Felséged — szólt udvariasan.

— Hmm?

— Az őrök folytatni fogják a keresést.

— Nagyszerű. Ó…

Dios lecsapott Ptera tokjára, oldalán a két őrrel. Megragadta a fedelet, föllökte és azt mondta: — Íme! Mit találtunk?

Dil és Gern csatlakoztak hozzá. Bekukkantottak.

— Faforgácsokat — válaszolta Dil.

Gern szippantott egyet. — Bár nagyon jó szaguk van — állította.

Dios ujjai a fedélen doboltak. Teppik korábban sose látta őt tanácstalannak. A fickó ténylegesen nekiállt a tok oldalait kopogtatni, nyilvánvalóan rejtett paneleket keresve.

Gondosan lecsukta a fedelet és üres tekintettel meredt Teppikre, aki most először nagyon örült, hogy a maszk nem fedi föl arckifejezését.

— Nincs itt a lány — mesélte az öreg király. — Kiment természetes szükségét végezni, amikor a munkások reggelizni indultak.

Bizonyára kimászott, mondta magában Teppik. De akkor most hol van?

Dios óvatosan körbekémlelte a szobát, aztán, lassan előre-hátra lendülve, mint az iránytű tűje, a szeme rátapadt a király múmialádájára. Nagy volt. Tágas. Volt benne valami elkerülhetetlen.

Pár lépéssel átszelte a kamrát és fölcsapta a tetejét.

— Ne is fáradj a kopogással — morogta a király. — Nem arról van szó, mintha bárhová is eljárnék.

Teppik megkockáztatott egy pillantást. A király múmiája egészen egyedül volt.

— Biztos vagy benne, hogy jól vagy, Dios? — tudakolta.

— Igen, Sire. Nem lehetünk túl óvatosak, Sire. Nyilvánvalóan nincsenek itt, Sire.

— Úgy nézel ki, mint akire ráférne egy kis friss levegő — jelentette ki Teppik, dorgálva magát azért, hogy így viselkedik, de azért csak megtette. A tanácstalan Dios nagyszerű látvány volt és némileg elképesztő; az ember ösztönösen aggódni kezdett a dolgok stabilitásáért.

— Igen, Sire. Köszönöm, Sire.

— Ülj le valahol, és valaki hoz neked egy pohár vizet. És aztán elmegyünk és megszemléljük a piramist.

Dios leült.

Rettenetes, szilánkokra hasadó zaj hallatszott.

— Ráült a hajóra — vigyorgott a király. — Az első humoros dolog, amit valaha is láttam tőle.

A piramis új jelentést adott a „masszív” szónak. Elferdítette maga körül a tájat. Teppiknek úgy tűnt, hogy már maga a tömeg eltorzítja a dolgok alakját, kinyújtva a királyságot, mint valami ólomlabdát egy gumilepedőn.

Tudta, hogy ez nevetséges ötlet. Akármilyen nagy is a piramis, összehasonlítva egy, mondjuk, heggyel, parányi.

Ám nagy, nagyon nagy bármi máshoz képest. Különben is, a hegyeknek illik nagynak lenni, a világegyetem szövedéke már hozzászokott ehhez az elképzeléshez. A piramis azonban mesterségesen előállított dolog, és sokkalta nagyobb, mint amekkorának egy mesterségesen előállított dolognak szabad lennie.

És nagyon hideg is volt. Oldalainak fekete márványa zúzmarától csillogott a rekkenő délutáni napsütésben. Teppik volt olyan bolond, hogy megérintse, s ott is hagyott némi bőrt a felületén.

— Ez fagy!

— Máris elraktároz, ó, folyó lehelete — mondta Pteklaszp, aki izzadt. — Ez a hogyishívják, a határeffektus.

— Föltűnt nekem, hogy a munkát abbahagyták a temetkezési kamrákon — rótta meg Dios.

— A munkások… a hőmérséklet… határeffektusok… egy kissé túl sok a kockázat… — motyogta Pteklaszp. — Ööö.

Teppik egyikről a másikra nézett.

— Mi a gond? — firtatta. — Van valami probléma?

— Ööö — szólalt meg Pteklaszp.

— Jóval az ütemezés előtt jártok. Csodás munka — jelentette ki Teppik. — Irtó sok munkát fektettetek a feladatba.

— Ööö. Igen. Csak…

Csönd támadt, eltekintve a dolgozó munkások zajától, és, amikor megérintette valahol a piramist, a levegő halk sercegésétől.

— Bizonyosan minden rendben lesz, amint föltesszük a sisakkövet — sikerült végül kinyögnie a piramis építőjének. — Amint elkezd rendesen villogni, semmi gond. Ööö.

Az elektrum sisakkőre mutatott. Meglepően kicsi volt, úgy egy láb széltében, és két kecskelábon pihent.

— Holnapra készen kell legyünk a fölhelyezésére — állította Pteklaszp. — Megtisztelne azzal Sire-séged, hogy részt vesz a sisakkövezési szertartáson? — Idegességében megragadta köntöse szegélyét és csavargatni kezdte. — Lesznek italok — dadogta. — Meg egy ezüst vakolókanál, amit az ember elvihet emlékbe. Mindenki hurrázik és levegőbe hajigálja kalapját.

— Minden bizonnyal — felelte Dios. — Megtiszteltetés lesz.

— És számunkra is, Sire-séged — vágta rá lojálisan Pteklaszp.

— Úgy értettem, maguknak — közölte a főpap. A széles udvar felé fordult a piramis alja meg a folyó közt, amit szobrok és sztélék szegélyeztek, megörökítve Teppikamon király dicső tetteit[18], és ujjával mutatta.

— És attól szabadulj meg! — fűzte hozzá.

Pteklaszp a szerencsétlen ártatlanság pillantását vetette rá.

— Az a szobor az — magyarázat Dios —, amire utaltam.

— Ó! Á. Nos, azt gondoltuk, ha egyszer a helyén látják, megfelelő világításban, meg hogy Hat, a Keselyűfejű Isten valójában nagyon…

— Menni fog — szögezte le Dios.

— Rendben, tisztelendőséged — törődött bele nyomorultan Pteklaszp. Ez, jelen pillanatban, a legkisebb gondja volt, de mindennek a tetejébe, kezdte azt hinni, hogy a szobor követi őt mindenhová.

Dios közelebb hajolt.

— Nem látott egy fiatal nőt az építkezésen, ugye? — akarta tudni.

— Nők nincsenek a helyszínen — jelentette ki Pteklaszp. — Balszerencsét hoznak.

— Ez a személy kihívóan öltözködik — folytatta a főpap.

— Nem, egy nő sincs.

— Tudja, a palota nincs messze. Számos rejtekhely kell legyen itt — unszolta Dios kitartóan.

Pteklaszp nagyot nyelt. Ezzel pontosan tisztában volt. Hogy mi vitte őt rá erre…

— Biztosíthatom tisztelendőséged — mondta.

Dios fenyegetően nézett rá, aztán odafordult, ahol Teppiknek, mint kiderült, hűlt helye volt.

— Legyen szíves, kérje meg, hogy senkivel ne fogjon kezet — rimánkodott az építőmester, miközben Dios elsietett az aranyon csillanó távoli napfény irányába. Úgy tűnt, a király még mindig nem békült meg a gondolattal, hogy a nép közül jött ember az utolsó dolog, amit a nép kíván. Azok a melósok, akik nem tudtak idejében kitérni az útból, hátuk mögé dugták a kezük.

Immár egyedül, Pteklaszp legyezni kezdte magát és sátrának árnyékába tántorgott.

Ahol, várva, hogy beszélhessen vele, állt Pteklaszp IIa, Pteklaszp IIa, Pteklaszp IIa és Pteklaszp IIa. Pteklaszp mindig kényelmetlenül érezte magát könyvelők társaságában, és négy belőlük együtt roppant kellemetlen, pláne, hogy mind ugyanaz a személy. Három Pteklaszp IIb szintén ott várakozott; a másik kettő, hacsak mostanra már nem három, kinn volt a helyszínen.

Békülékenyen integetett a kezével.

— Rendben, rendben — mondta. — Mik a mai gondok?

A IIak egyike egy rakás viasztáblát lökött elé.

— Van valami fogalmad arról, apa — kezdte, azt a vékony, borotvaéles hangot alkalmazva, amit a könyvelők valami váratlan és roppant költséges bevezetéseképp használnak —, hogy mi az a differenciálszámítás?

— Majd megmondod — rogyott le egy zsámolyra Pteklaszp.

— Az, amit föl kellett találjak, hogy kezelhessem a munkabérösszeget, apa — válaszolta egy másik IIa.

— Azt hittem, az az algebra? — csodálkozott Pteklaszp.

— Már múlt héten meghaladtuk az algebrát — felelte a harmadik IIa. — Most már differenciálszámítás kell. Még négyszer kellett hurokba dugnom magam, hogy kidolgozhassam és három belőlem már dolgozik a… — a bátyjaira pislantott — kvantumkönyvelésen.

— Az meg minek? — kérdezte fáradtan az apja.

— Jövő hétre. — A főkönyvelő ránézett a legfölső táblára. — Például — mondta —, ismered Rthurt, a freskófestőt?

— Mi van vele?

— Ő azaz ők… kétévi munkát számláztak.

— Ó!

— Azt mondják, kedden csinálták. Az idő természetének fraktális volta miatt, azt mondják.

— Ezt mondták? — ámult Pteklaszp.

— Döbbenetes, hogy mi mindent tanulnak el — jegyezte meg az egyik könyvelő, szúrósan bámulva a parakozmikus építészekre.

Pteklaszp habozott. — Hány van belőlük az építkezésen?

— Honnan tudjuk? Azt tudjuk, hogy ötvenhárman voltak. Utána megállíthatatlanná vált a láncreakció. Az biztos, hogy rengetegszer láttuk mindenfelé. — Két IIa hátradőlt és összefűzte ujjait, mindig rossz előjel olyan embereknél, akiknek valami köze van a pénzhez. — Az a gond — folytatta az egyik —, hogy a kezdeti lelkesedés után a munkások nagy része nem hivatalosan is időhurokba bújt, hogy otthon maradhassanak és elküldhessék magukat dolgozni.

— De hát ez nevetséges — tiltakozott elhalóan Pteklaszp. — Ők nem mások, csak önmagukkal tehetik ezt!

— Ez soha senkit nem tartott vissza, apa — mondta IIa. — Hány férfi hagyta abba az ivást eszméletvesztésig húsz éves korában, hogy megmentsen egy negyvenéves idegent a belehalástól a májzsugorodásba?

Amíg megpróbálták ezt megfejtem, csönd támadt.

— Idegent…? — kíváncsiskodott bizonytalanul Pteklaszp.

— Úgy értem, magát, idősebb korában — csattant föl IIa. — Ez filozófia, ha nem tudnád — tette hozzá.

— Az egyik kőműves elverte magát tegnap — mesélte gyászosan az egyik IIb. — A felesége miatt verekedett magával. És most kezd beleőrülni abba, hogy nem tudja, vajon egy korábbi változata vagy olyan önmaga, aki még nem is létezik. Attól fél, hogy lassan fogja becserkészni magát. És van még ennél is rosszabb. Apa, negyvenezer embernek fizetünk bért, pedig csak kétezret foglalkoztatunk.

— Csődbe fog dönteni minket, ezt akarod mondani — sóhajtott Pteklaszp. — Tudom. Az egész az én hibám. Csak azt szerettem volna, ha van mit rátok hagyni, tudjátok. Nem számítottam erre az egészre. Kezdetben olyan egyszerűnek látszott.

Az egyik IIa krákogott.

— Ez… uh… nem annyira vészes, mint lehetne — jelentette ki csöndesen.

— Hogy érted?

A könyvelő egy tucat rézérmét fektetett az asztalra.

— Nos, ööö — nyögte. — Tudod, ööö, fölmerült bennem, ha már itt ez a rengeteg mozgás az időben, nem csak embereket lehet időhurkolni, és, ööö, nézd, látod ezeket az érméket?

Az egyik érme elenyészett.

— Mindegyik ugyanaz a pénzdarab, igaz — mutatott rá egyik bátyja.

— Nos, igen — válaszolta IIa, nagyon zavarban, mert a beavatkozás a pénz isteni körforgásába szemben állt személyes hitvallásával. — Ugyanaz az érme ötperces időközökben.

— És ezt a trükköt használod az emberek kifizetésére? — kérdezte Pteklaszp tompán.

— Ez nem trükk! Odaadom nekik a pénzt — szögezte le IIa kimérten. — Hogy mi történik vele utána, az már nem az én felelősségem, nemdebár?

— Egyáltalán nem tetszik ez nekem — morgott az apja.

— Ne aggódj! A végén kiegyenlítődik az egész — nyugtatta az egyik IIa. — Mindenki megkapja, ami jár neki.

— Igen. Ettől tartok — bólintott Pteklaszp.

— Ez csak egy módszer arra, hogy a pénzed neked dolgozzon — Jelentette ki egy másik fia. — Valószínűleg kvantum.

— Ó, akkor jó — felelte Pteklaszp elhalóan.

— Ne aggódj, ma este föltesszük a csúcsot — közölte az egyik IIb. — Miután kivillogta az energiát, mindnyájan megnyugodhatunk.

— Azt mondtam a királynak, hogy holnap fogjuk.

Pteklaszp IIb-k egyöntetűen elsápadtak. A hőség ellenére hirtelen sokkal hidegebbnek tűnt a sátorban.

— Ma éjjel, apa — mondta egyikük. — Ugye, ma éjjelre gondoltál?

— Holnap — szögezte le Pteklaszp határozottan. — Már intézkedtem, hogy legyen ponyvasátor és lótuszvirágot hajigáló emberek. Lesz zenekar is. Vészharangok és harsonák és csilingelő cintányérok. És beszédek meg utána uzsonna hidegtálakkal. Mindig így szoktuk csinálni. Új fogyasztókat vonz. Azok szeretnek körülnézni.

— Apa, láttad, hogy hogy szívja föl a… láttad a zúzmarát…

— Hadd szívja! Mi, Pteklaszpok, nem fogjuk úgy megcsúcsozni a piramisokat, mintha csak valami kertfalat fejeznénk be. Mi nem csapjuk össze, mint valami hogyishívják az éji homályban. Az emberek számítanak az ünneplésre.

— De…

— Nem hallgatok rád. Túl sokat hallgattam erre az újmódi izére. Holnap. Csináltattam egy bronztáblát meg bársonyfüggönyöket meg mindent.

Az egyik IIa vállat vont. — Semmi értelme vitatkozni vele — világosította föl a többit. — Én három órával későbbről jövök. Emlékszem erre a beszélgetésre. Nem tudtuk rávenni, hogy másképp döntsön.

— Én két órával vagyok előrébbről — mondta egyik klónja. — Arra is emlékszem, hogy mondtad ezt.

A sátorfalon túl a piramis sercegett a fölhalmozott időtől.

Nincs semmi misztikus a piramisenergiában.

A piramisok gátak az idő áramában. Helyesen kialakítva és beirányozva, a megfelelő parakozmikus mérések kellő beállításával, a hatalmas kőtömeg temporális potenciálja egy rendkívül kicsiny területen eltéríthető időgyorsításra vagy — visszaforgatásra, ugyanúgy, ahogy a hidraulikus kos is késztethető a vízszivattyúzásra az áramlás irányával szemben.

Az eredeti építők, akik természetesen ősöregek voltak, s ebből kifolyólag bölcsek, ezt nagyon jól tudták, és a helyesen megépített piramis lényege az volt, hogy abszolút nulla időt hozzon létre a központi kamrában, hogy az ottani élettérben elhelyezett haldokló király valóban örökké éljen — vagy legalábbis ténylegesen sose haljon meg. Az idő, aminek a kamrában múlnia kellett volna, elraktározódott a piramis tömegében és kilobbanhatott huszonnégy óránként egyszer.

Néhány eónnal később az emberek elfelejtették ezt és azt hitték, ugyanez a hatás elérhető a) rituálékkal, b) emberek pácolásával és c) a puha belső részek üvegben tárolásával.

Ez szinte soha nem jön össze.

És imigyen a piramishangolás művészete elveszett, és az összes tudás egy maroknyi félreértett szabállyá és homályos emlékképpé vált. Az ősök sokkal bölcsebbek voltak annál, hogy nagyon nagy piramisokat építsenek. Azok roppant fura dolgokat okozhatnak, olyasmiket, amikhez képest puszta változások az időben igencsak aprónak tűnnek.

Apropó, a közhittel ellentétben a piramisok nem élezik ki a borotvapengéket. Csak visszaviszik őket akkorba, amikor még nem voltak életlenek. Mindez valószínűleg a kvantum miatt.

Teppik ágya kőzetrétegein feküdt, elszántan fülelve.

Két őr volt az ajtón kívül, másik kettő az erkélyen és — Dios előrelátása imponált neki — egy a tetőn. Hallotta, ahogy megpróbálnak nem csapni zajt.

Aligha volt abban a helyzetben, hogy tiltakozzon. Ha feketeruhás gonosztevők bejutnak a palotába, akkor persze a király személyét meg kell védeni. Ez kétségtelen.

Lecsusszant a tömör derékaljról, a szürkületben Bast, a Macskafejű Isten szobrához suhant, lecsavarta a fejét, s előhúzta orgyilkos öltözékét. Gyorsan öltözött, elátkozva a tükrök hiányát, aztán nesztelen osont és egy oszlop mögé settenkedett.

Az egyetlen gond, amennyire meg tudta ítélni, az, hogy ne nevesse el magát. Katonának lenni Dzselébéjbiben nem volt nagyon kockázatos munkakör. Sose akadt a legcsekélyebbjeié se belső lázadásnak, és mivel mindkét szomszéd fegyveres erői egy pillanat alatt szétzúzhatták volna a királyságot, semmi értelme se volt buzgó és harcias harcosok kiválogatásának. Valójában a lelkes katonaság volt a legutolsó dolog, amit a papok akartak. A lelkes katonaság hadviselés híján hamar unatkozni kezd és veszélyes gondolatokat gondol, mint például hogy mennyivel jobban tudnák ők irányítani az országot.

Ehelyett a munkakör nagydarab, szolid férfiakat vonzott, akik egyfolytában moccanatlan tudtak állni órákig anélkül, hogy unatkoztak volna; férfiakat egy ökör felépítésével és az ehhez passzoló gondolkozásmóddal. A hólyagműködés kitűnő kézben tartása szintén kívánatosnak számított.

Teppik kilépett az erkélyre.

Már rég megtanulta, hogy miként ne mozogjon loppal. Az évmilliók, amik során megették azok a lények, amik tudták, hogy kell loppal mozogni, remekül megtanították az emberiséget a lopakodó mozgás észlelésére. Az sem volt elég, ha nem csapott zajt, mert a csönd kis, mozgó foltjai mindig gyanút ébresztenek. Az a fortélya, hogy csöndes önbizalommal suhanjon az ember az éjszakában, akár a levegő.

Egy őr pont a szobán kívül ácsorgott. Teppik ellebbent mellette és óvatosan fölmászott a falon. Néhai monarchák győzelmeit ábrázoló bonyolult féldombormű ékítette, így Teppiknek a családja segített elboldogulni.

Szellő fújt a sivatag felől, mikor átlendítette lábát az oromzaton és halkan végigsétált a tetőn, ami még mindig forró volt a lába alatt. A levegőnek frissiben főtt szaga volt, árnyalatnyi fűszerrel.

Fura érzés a saját palotád tetején osonni, próbálva elkerülni a saját őreid, olyan vállalkozásba vágva, ami nyílt megszegése a saját rendeletednek, tudván tudva, hogy ha elkapnak, kénytelen leszel magad a szent krokodilusok elé vettetni. Elvégre már nyilvánvalóan kiadta a parancsot, hogy ne tanúsítsanak iránta könyörületet, ha elfogják.

Ettől valahogy még fölvillanyozóbb lett a dolog.

Itt, a tetőn volt valamiféle szabadságérzete, az egyetlen rendelkezésre álló szabadságfajta a völgy királyának. Fölmerült Teppikben, hogy a földnélküli parasztoknak ott lenn a folyótorkolatnál több szabadság jutott, mint neki, bár a lázadó és nem-királyi része azt mondta, igen, szabadság, hogy elkaphassanak bármilyen tetszőleges betegséget, annyit éhezzenek, amennyit csak akarnak, és belehaljanak akármelyik rettentő mocsárlázba, amelyikre csak kedvük szottyan. De akkoris valamiféle szabadság.

Az éjszaka hatalmas némaságában fölhangzó halk nesz odahúzta a tető folyóra néző szélére. A Dzsel elterült a holdfényben, szélesen és olajosan.

A közepén volt egy csónak, visszafelé tartva a túlpartról, a nekropoliszból. Nem lehetett eltéveszteni az evező alakot ragyogó kopasz fejével.

Egy nap, gondolta Teppik, követni fogom. Rá fogok jönni, mit csinál odaát.

Na persze, ha majd nappal megy át.

Nappal a nekropolisz csak komor volt, mintha az egész világegyetem korán bezárt volna aznap. Már tett fölfedezőutat, vándorolva az utcákon és sikátorokon, amik szerét ejtették, hogy csöndesek és porosak legyenek függetlenül attól, hogy milyen volt az idő a víz másik, eleven oldalán. Mindig lélektelen érzést keltett, amit valószínűleg jobb nem firtatni. Az orgyilkosok elvi alapon kedvelik az éjszakát, de a nekropolisz éjjele más dolog. Vagyis inkább ugyanaz, csak sokkal több van belőle. Különben is, ez az egyetlen város a Korongon, ahol egy orgyilkos nem találhat munkát.

Eljutott a balzsamozók udvarába vezető világítóaknához és lekukucskált. Egy pillanattal később könnyedén landolt a földön és a koporsók termébe osont.

— Szia, kölök!

Teppik fölnyitotta a tok fedelét. Még mindig üres volt.

— Ott van az egyik hátul levőben — mondta a király. — Sose volt valami sok tájékozódó képessége.

A palota óriási nagy volt Teppik még nappal sem igazodott el könnyen. Fontolóra vette a kutatás esélyeit a koromsötétben.

— Tudod, ez családi vonás. A nagyapád rá kellett festesse a Jobb és Bal szavakat a szandáljára, annyira rosszul ment neki. Szerencséd van, hogy ebben az anyádra ütöttél.

Furcsa. A lány nem beszélgetett, hanem csacsogott. Láthatólag nem volt képes úgy tíz másodpercnél hosszabban észben tartani a legegyszerűbb gondolatot sem. Úgy tűnt, hogy az agya közvetlenül a szájához van huzalozva, szóval, amint támadt egy gondolata, ki is mondta hangosan. Azokhoz a hölgyekhez képest, akikkel az estélyeken találkozott Ankh-ban, s akik örömük lelték fiatal orgyilkosok mulattatásában, és drága ínyencfalatokkal etették őket, és magasröptű és kényes témákról társalogtak velük, miközben szemük karborundum fúróként szikrázott s ajkuk fényleni kezdett… hozzájuk képest Ptera olyan üres volt, mint egy, mint egy, hát, mint valami üres. Azonban Teppik úgy találta, hogy kétségbeesetten szeretne rátalálni. A lány puszta igénytelensége olyan volt mint valami kábítószer. A fölmerülő emlékkép a lány kebléről teljesen mellékes.

— Örülök, hogy visszajöttél érte — jegyezte meg tétován a király. — Tudod, ő a húgod. Mármint a féltestvéred. Néha azt kívánom, bárcsak elvettem volna az anyját, de, tudod, nem királyi vérből származott. Rendkívül okos asszony az anyja.

Teppik feszülten fülelt. Megint hallatszott: halk lélegzés hangja, csakis az éjszaka mély csöndje miatt hallható egyáltalán. Átküzdötte magát a kamra hátsó részébe, ismét fülelt, s fölemelte az egyik tok fedelét.

Ptera összegömbölyödve feküdt az alján, mély álomban, feje a karján.

Teppik óvatosan a falhoz támasztotta a fedelet, s megérintette a lány haját. Aki motyogott álmában, s még kényelmesebb helyzetbe fészkelődön.

— Ööö, azt hiszem, jobb, ha fölébredsz — suttogta a fiú.

A lány megint forgolódott, s valami ilyet morgott: — Wstflgl.

Teppik habozott. Sem a tanárai, sem Dios nem készítették föl erre. Legalább hetven különféle módját ismerte egy alvó személy meggyilkolásának, de egyet sem a fölébresztésének.

Megböködte ott, ami a legkevésbé zavarba ejtő bőrfelületnek tűnt. A lány kinyitotta szemét.

— Ó! — mondta. — Te vagy az — és ásított.

— Azért jöttem, hogy elvigyelek — jelentette ki Teppik. — Egész nap aludtál.

— Hallottam, amikor valaki beszélt — felelte a lány, s olyan módon nyújtózkodott, amitől Teppik sietve másfelé kellett nézzen. — A pap volt az, amelyiknek olyan a képe, mint egy kopasz sasé. Tényleg szörnyű pasas.

— Az, ugye? — értett egyet Teppik, mélyen megkönnyebbülve, hogy valaki végre kimondta.

— Szóval inkább lapultam. És itt volt a király. Az új király.

— Ó! Ő is lejött ide, tényleg? — mondta elhalóan Teppik. A lány keserű hangja olyan volt, mint egy Négyes Számú Kés döfése a szívébe.

— A lányok mind azt mondják, hogy nagyon bizarr — tette hozzá Ptera, miközben Teppik kisegítette őt a koporsóból. — Tudod, nyugodtan megérinthetsz. Nem vagyok porcelánból.

Teppik megtámasztotta a lány karját, miközben erős szükségét érezte egy jeges zuhanynak és gyors futásnak körbe a tetőn.

— Orgyilkos vagy, ugye? — folytatta Ptera. — Eszembe jutott, miután elmentél. Az a rengeteg fekete. Azért jöttél, hogy megöld a királyt?

— Bárcsak megtehetném — válaszolta Teppik. — Tényleg kezd az agyamra menni. Figyelj, nem vennéd le a karpereceid?

— Miért?

— Rettentő zajt csapnak járás közben. — Úgy tűnt, még Ptera fülbevalói is elcsilingelik a pontos időt, amikor megmozdítja fejét.

— Nem akarom — közölte a lány. — Meztelennek érezném magam nélkülük.

— Csaknem meztelen vagy akkor is, amikor rajtad vannak — sziszegte Teppik. — Kérlek!

— Cimbalmozni is tud — jegyezte meg XXVII. Teppikamon szelleme, különösebb apropó nélkül. — Jelzem, nem valami jól. Az ötödik oldalig jutott az Apró Darabok Parányi Ujjaknak-ban.

Teppik kiosont a balzsamozó kamrából kivezető folyosóra és feszülten hallgatózott. Csönd uralta a palotát, amit csak a nehéz lélegzés tört meg, meg mögötte egy-egy csilingelés, ahogy Ptera levetkőzte ékszereit. Visszalopakodott.

— Kérlek, siess! — mondta. — Nincs valami sok…

Ptera zokogott.

— Ööö — szólalt meg Teppik. — Ööö.

— Némelyik ezek közül a nagyim ajándéka — szipogta Ptera. — Az öreg király is adott néhányat. Ezek a fülbevalók már olyan régóta vannak a családban. Hogy tetszene, ha neked kéne ilyet tenned?

— Tudod, az ékszer nem csak valami, amit visel — magyarázta XXVII. Teppikamon kísértete. — Hanem része a személyiségének. — Szavamra, mondta magában, ez valószínűleg Éleslátás. Miért könnyebb annyival gondolkozni, amikor már halott vagy?

— Nekem nincs egy se — mutatott rá Teppik.

— De ott van neked az a sok tőr meg minden.

— Nos, azok kellenek a munkámhoz.

— Na, ugye!

— Figyelj csak, nem kell itt hagynod őket, beteheted mind a tarsolyomba — ajánlotta a fiú. — De mennünk kell. Kérlek!

— Agyő! — búcsúzott szomorúan a szellem, figyelve, ahogy kiosontak az udvarra. Visszalibegett a teteméhez, aki nem volt valami szórakoztató társaság.

A szellő fölerősödött, amint fölértek a tetőre. Forróbb is volt, meg száraz.

A folyón túl a vénebb piramisok egyike-másika már fölfelé sugározta villogását, de gyöngén és nem tűntek rendben levőnek.

— Viszketés érzésem van — jelentette ki Ptera. — Mi nem stimmel?

— Olyannak érződik, mintha zivatar előtt állnánk — mondta Teppik, átbámulva a folyón a Nagy Piramisra. A feketesége fokozódott, annyira, hogy a sötétebb sötétség háromszögévé vált az éjszakában. Alakok futkostak a tövénél, mint a tébolyultak, akik nézik, hogy ég le az őrültekháza.

— Mi az a zivatar?

— Nagyon nehéz leírni — válaszolta a fiú szórakozott hangon. — Ki tudod venni, hogy azok mit csinálnak ott?

Ptera átkancsított a folyón.

— Nagyon serénykednek — felelte.

— Szerintem inkább pániknak látszik.

Néhány további piramis villant föl, de ahelyett, hogy egyenesen fölbömböltek volna, a lángok pislákoltak és előre-hátra csapkodtak, fölfoghatatlan szelektől űzve.

Teppik megrázta magát. — Na, gyerünk! — szólt. — Szöktessünk el téged innen!

— Mondtam, hogy ma este meg kellett volna sisakkövezzük — kiabálta túl Pteklaszp IIb a piramis sikítását. — Most már nem tudom föllebegtetni, az örvénylés odafenn biztos, hogy szörnyű!

A nappal fölgyűlt jég leforrt a fekete márványról, ami tapintásra máris meleg volt. Zaklatottan meredt a sisakkőre az állványon, aztán bátyjára, aki még mindig hálóinget viselt.

— Apa hol van? — kérdezte.

— Már elküldtem egyikünket, hogy ébressze föl — válaszolta IIa.

— Kit?

— Tulajdonképpen belőled az egyiket.

— Ó! — IIb újra a sisakkőre meredt. — Nem olyan nehéz — jelentette ki. — Kettő közülünk föl tudná oda vinni. — Kérdő pillantást vetett a bátyjára.

— Te meg vagy őrülve! Küldj valakit a munkások közül, hogy megcsinálja!

— Mind elmenekültek…

Lejjebb a folyó mellett egy újabb piramis próbált fölvillanni, sercegett, aztán sikító, cakkos lángot lövellt, ami átívelt az égen és magának a Nagy Piramisnak csúcsa közelében földelődött.

— Most már interferál a többivel! — ordította IIb. — Gyerünk már! Muszáj kilobbantsuk, az az egyetlen megoldás!

Amikor az út egyharmadát megtették a piramis oldalán, egy sistergő kék cikcakk ívelt ki és földelte magát egy kőszfinxbe. A levegő fölötte fölforrt.

A két fivér hevederrel maga közé függesztette a követ, és az állványzatra kóválygott, miközben a por körülöttük fura alakokba örvénylett.

— Hallasz valamit? — tudakolta IIb, miközben az első padozatra botladoztak.

— Mi, úgy érted azt, ahogy a téridő szövedékét mángorolják? — firtatta IIa.

Az építész csöndes elismeréssel teli pillantást vetett bátyjára. Ez elég szokatlan megjegyzés volt egy könyvelőtől. Aztán arca visszatért az előzőleg viselt, eszméletlenül rettegő kifejezéshez.

— Nem, nem azt — felelte.

— Hát akkor magának a levegőnek hangját, amint rettenetes kínzásoknak vetik alá?

— Nem, az sem az — válaszolta IIb, kissé bosszúsan. — A recsegésre gondoltam.

Három további piramis gyújtotta be kilövellését, ami átsistergett a zavaros felhőkön a magasban és beleömlött a fekete márványba fölöttük.

— Semmi olyasmit nem hallok — közölte IIa.

— Azt hiszem, a piramisból jön.

— Hát, ha akarod, szorítsd rá a füled, de én biztos nem fogom.

Az állványzat imbolygott a viharban, miközben lassan másztak föl egy másik létrán, a súlyos sisakkő köztük himbálózott.

— Mondtam, hogy nem szabadna ilyet csináljunk — morogta a könyvelő, amikor a kő szelíden a lábujjaira csúszott. — Nem lett volna szabad megépítsük ezt.

— Csak fogd be a szád és emeld te is meg, jó?

És így, egyik reszketeg létra a másik után, a Pteklaszp fivérek megtették zsörtölődő útjuk a Nagy Piramis oldalán, miközben a Dzsel mentén az alacsonyabb rangú sírok egymás után lángra kaptak és az ég sistergő idővonalaktól sugárzott.

Körülbelül ebben az időpontra esett, hogy a világ legnagyobb matematikusa, meghitt pöffeszkedéssel heverve állásában a palota alatt, abbahagyta a visszakérődzött takarmány rágását és rádöbbent, hogy valami nagyon rossz történik a számokkal. Az összes számmal.

A teve az orra mentén Teppikre pislantott. Arckifejezése világossá tette, hogy az egész világ összes lovasa közül, akiket egyáltalán nem szeretne a hátán látni, a fiú vezeti a listát. Azonban a tevék mindenkire így néznek. A tevék nagyon demokratikusan állnak az emberi fajhoz. Minden egyes tagját utálják, rangra és felekezetre való tekintet nélkül.

Ez itt szemlátomást szappant csócsált.

Teppik szórakozottan végignézett a királyi istállók árnyas hosszán, ami valaha száz tevének adott szállást. Egy világot adott volna egy lóért, és egy közepes méretű kontinenst egy póniért. Ám az istálló most csak egy maroknyi korhadó harciszekeret tartalmazott, múlt dicsőségek relikviáit, egy idős elefántot, melynek jelenléte kissé rejtélyes volt, meg ezt a tevét. Rendkívül használhatatlan jószágnak látszott. A térdénél már foszladozni kezdett.

— Hát, ez van — mondta Pterának. — Éjszaka nem merek megpróbálkozni a folyóval. Megpróbálhatlak átjuttatni a határon.

— A rajta levő nyereg rendben van? — kérdezte Ptera. — Irtó furán néz ki.

— Irtó fura lényen van rajta — válaszolta Teppik. — Hogy kell fölmászni rá?

— Láttam a tevehajcsárokat munka közben — felelte a lány. — Azt hiszem, csak nagyon erősen ütlegelik őket egy nagy bottal.

A teve letérdelt és önelégülten pislogott a lányra.

Teppik vállat vont, kinyitotta a külvilágba vezető ajtót, és belebámult öt őr képébe.

Elhátrált. Azok közeledtek. Három közülük nehéz, dzseli íjat tartott, ami képes átlőni egy nyilat az ajtón vagy egy támadó vízilovat három tonna mozgó kebabbá változtatni. Az őröknek még sosem kellett egy embertársukra lőni vele, de úgy néztek ki, mint akik készen állnak magukévá tenni az ötletet.

Az őrkapitány megveregette az egyik férfi vállát és így szólt: — Eredj és szólj a főpapnak!

Rámeredt Teppikre.

— Dobd a földre összes fegyvered! — utasította.

— Mi, az összest?

— Igen. Az összest.

— Bele fog telni némi időbe — jegyezte meg Teppik előrelátóan.

— És látni akarom a kezed! — fűzte hozzá a kapitány.

— Lehet, hogy igazi holtpontra jutottunk — kockáztatta meg Teppik. Egyik őrről a másikra nézett. Változatos fegyvertelen küzdőmódszereket ismert, ám mindegyik többé-kevésbé azon alapult, hogy ellenfeled nem fog keresztüllőni egy nyilat rajtad abban a pillanatban, hogy megmoccansz. Bár valószínűleg el tudna vetődni oldalra és ha már a teveállások fedezékébe ért, kivárhatja a kedvező alkalmat…

És ez Pterát védtelenül hagyná. Különben is, aligha foghat hozzá a verekedéshez saját őreivel. Az nem elfogadható magatartás, még egy király esetében sem.

Valami mozgott az őrök mögött és Dios érkezett a látképbe, olyan némán és sorsszerűén, mint a holdfogyatkozás. Égő fáklyát tartott a kezében, ami vad fényfoltokban tükröződött vissza kopasz fejéről.

— Á! — mondta. — A gonosztevők foglyul estek. Jól van. — Odabiccentett a kapitánynak. — Vessétek őket a krokodilok elé!

— Dios? — szólalt meg Teppik, amikor két őr leeresztette íját és megindult felé.

— Mondtál valamit?

— Ember, tudod, hogy én ki vagyok. Ne butáskodj!

A főpap följebb emelte a fáklyát.

— Előnyben vagy velem szemben, fiú — közölte. — Képletesen szólva.

— Ez nem mulatságos — mondta Teppik. — Megparancsolom, hogy mondd meg nekik, ki vagyok.

— Ahogy akarod. Ez az orgyilkos — nyilatkozta Dios és a hangja vágott és perzselt, mint egy hőlándzsa — meggyilkolta a királyt.

— Én vagyok a király, a fene egye meg! — szögezte le Teppik. — Hogy ölhettem meg saját magam?

— Nem vagyunk hülyék — felelte Dios. — Ezek az emberek tudják, hogy a király nem ólálkodik a palotában éjnek idején vagy érintkezik elítélt bűnözőkkel. Csak annyi maradt hátra, hogy rájöjjünk, hogyan szabadultál meg a tetemtől.

A szeme Teppik arcát fixírozta és Teppik rádöbbent, hogy a főpap tényleg, igazán őrült. Ritka fajta őrültség volt, amit az okoz, hogy olyan sokáig léteztél önmagádként, hogy az épelméjűség szokásai belevésték magukat az agyadba. Vajon valójában mennyi idős lehet?

— Ezek az orgyilkosok csalafinta népek — mondta Dios. — Vigyázzatok vele!

Valami csattant a pap mellett. Ptera megpróbálta eltalálni egy teveösztökével és célt tévesztett.

Mire mindenki visszanézett, Teppik már eltűnt. A korábban mellette álló őrök el voltak foglalva a lassú lerogyással a földre, sűrű nyögdécseléssel.

Dios mosolygott.

— Fogjátok a nőt! — csattant föl, és a kapitány előrevetődött, s megmarkolta Pterát, aki meg sem kísérelte a szökést. Dios lehajolt, s fölvette az ösztökét.

— Odakint még több őr van — közölte. — Biztos vagyok benne, hogy ezt tudod. Saját érdeked, hogy előállj.

— Miért? — érdeklődött Teppik az árnyékból. A csizmájában kotorászott a fúvócső után.

— Akkor a király parancsára a krokodilok elé fognak vetni — magyarázta Dios.

— Olyasmi, amit alig vár az ember, mi? — gúnyolódott Teppik, lázasan csavarva össze a darabokat.

— Határozottan kívánatosabb sok más lehetőségnél — jelentette ki Dios.

A sötétben Teppik végigfuttatta ujját a kis nyilak kódolt kidudorodásain. A legtöbb tényleg látványos méreg már bizonyára elpárolgott vagy ártalmatlanná bomlott mostanra, de akadt számos csekélyebb maszlag, amiket arra főztek ki, hogy a kliensnek a jó mély alvásnál ne legyen rosszabban része. Egy orgyilkosnak esetleg át kell jutnia az éber testőrök sokaságán az elhantolandóhoz. Udvariatlannak tartották, ha őket is elhantolja.

— Hagyhatnád, hogy elmenjünk — javasolta Teppik. — Azt gyanítom, ezt szeretnéd, nem igaz? Hogy elmenjek és sose jöjjek többé vissza? Ez nekem nagyon megfelel.

Dios tétovázott.

— Azt is mondanod kéne, hogy „És engedd a lányt is elmenni” — mondta.

— Ó, igen. Még azt is.

— Nem. Kötelességmulasztást követnék el a király iránt — adott kosarat Dios.

— Az istenek szerelmére, Dios, tudod, hogy én vagyok a király!

— Nem. Nagyon világos képem van a királyról. Te nem vagy király — felelte a pap.

Teppik átlesett a teveállás peremén. A teve átkukucskált a válla fölött.

És aztán a világ megőrült.

Na jó, csak őrültebb lett.

Az összes piramis izzott már, megtöltve az eget szemcsés, koromfekete fényükkel, mikor a Pteklaszp fivérek fölküzdötték maguk a fő munkapadozatra.

IIa zihálva összeesett a deszkákon, mint valami vén fújtató. Néhány lábbal arrébb a meredek oldal tapintásra forró volt és kétség sem fért hozzá, hogy a piramis recseg-ropog, mint a vitorlás a szélviharban. Sosem szentelt sok figyelmet a tényleges mechanikának, ellentétben a piramisépítés költségeivel, de abban eléggé biztos volt, hogy ez a zaj legalább olyan rossz, mint a II meg II az V.

A bátyja kinyúlt, hogy megérintse a követ, de visszahúzta a kezét, amikor kis szikrák pattogtak az ujjai körül.

— Érezni lehet a meleget — mondta. — Döbbenetes!

— Miért?

— Egy ilyen tömeg áthevülése. Úgy értem, a puszta tonnatartalom…

— Nem tetszik ez nekem, Kettő-bé — rebegte IIa, idegességében gyerekkori becenevük használva. — Csak hagyjuk itt a követ, jó? Biztos vagyok benne, hogy úgy rendben lesz, és reggel fölküldhetünk egy brigádot, ők majd pontosan tudni fogják, mit…

Szava elfulladt, amikor újabb lobbanás sistergett át az égen és becsapódott az ötven lábbal fölöttük táncoló levegőoszlopba. Megragadta az állványzatot.

— Tosz…sza meg! — kiáltotta. — Én lelépek.

— Várj egy percet — kérte IIb. — Úgy értem, mi recseg? A szikla nem recseghet.

— Az egész feneette állványzat mozog, ne legyél hülye! — Kidülledő szemmel meredt a bátyjára. — Mondd azt, hogy az állványzat az — kérlelte.

— Nem, ezúttal biztos vagyok benne. Belülről jön.

Egymásra bámultak, aztán a csúcsra, illetve oda, ahol csúcsnak kellett volna lenni, vezető rozoga létrára.

— Gyerünk! — indítványozta IIb. — Nem tud kilobbanni, megpróbál valami kisülési lehetőséget találni…

Egy olyan hangos hang hallatszott, mint a kontinensek nyögése.

Teppik érezte. Érezte, hogy a bőre több számmal kisebb a kelleténél. Érezte, hogy valaki a fülénél fogja és megpróbálja lecsavarni a fejét.

Látta, hogy az őrkapitány térdre rogy, küzdve, hogy letépje sisakját, és átugrott a bokszon.

Megpróbált átugrani a bokszon. Semmi se stimmelt, és nehézkesen érkezett a földre, ami határozatlannak tűnt a fallá válás kérdésében. Sikerült talpra vergődnie, ám oldalra húzta valami, így kínosan áttáncikált az istállón, hogy megőrizze egyensúlyát.

Az istálló megnyúlt és összezsugorodott, mint egy kép a görbe tükörben. Egyszer elment és megnézett néhányat Ankh-ban, mindhárman megreszkíroztak fejenként egy féltallérost, hogy meglátogassák Dr. Holdkóros Mozgó „Ez Majd Elállítja A Lélegzeted” Empóriumának tünékeny csodáit. De akkor tudtad, hogy csak az eltorzult üvegtől lesz olyan kolbászfejed és focilabda lábad. Teppik azt kívánta, bárcsak biztos lehetne abban, hogy ami most zajlik körülötte, megenged ilyen ártalmatlan magyarázatot. Valószínűleg kellene ahhoz egy kóválygó üvegtükör, hogy ez normálisnak látszódjon.

Karamellalábakon rohant Ptera és a főpap felé, miközben körülötte a világ kitágult és összepréselődött, és pillanatnyi örömet okozott neki, mikor látta, hogy a lány vergődik Dios markában és odasóz egy alaposat a férfi fülére.

Úgy mozgott, mintha álomban tenné, a távolságok meg-megváltoztak, mintha a valóság gumilepedő lenne. A következő lépés nekiütköztette párosuknak. Megragadta Ptera karját, és visszatántorgott a teveálláshoz, ahol a jószág még mindig csócsált és azzal figyelte a jelenetet, ami a legközelebb áll az enyhe érdeklődéshez tevék esetében, és megmarkolta a kötőfékét.

Úgy tűnt, ahogy átsegítették egymást az ajtón, ki a tébolyult éjszakába, hogy senki sem érdekelődik megállításuk iránt.

— Segít, ha behunyod a szemed — mondta Ptera.

Teppik kipróbálta. A dolog működött. Az udvarnak az a sávja, ami a szeme tanúsága szerint reszkető négyszög volt íjhúr módjára vibráló oldalakkal, átalakult, nos, sima udvarrá a talpa alatt.

— Hű, ez okos volt — dicsérte. — Hogy jutott az eszedbe?

— Mindig behunyom a szemem, amikor félek — felelte Ptera.

— Jó elgondolás.

— Mi történik?

— Nem tudom. Nem is akarom kitalálni. Azt hiszem, a távozás innen bámulatosan ésszerű ötlet. Mit is mondtál, hogy veszed rá a tevét, hogy letérdeljen? Tömérdek hegyes szerszám van nálam.

A teve, ami tökéletesen értette az emberi nyelvet, ha fenyegetésekre került sor, kegyesen letérdelt. Fölmásztak a hátára, és a táj ismét meglódult, amikor az állat visszaemelkedett a lábára.

A teve tökéletesen tisztában volt azzal, mi történik. Három gyomor és olyan emésztőrendszer, mint egy ipari lepárló üzem, rengeteg időhöz juttat, amikor ülhetsz és gondolkozhatsz.

Nem véletlen, hogy a felsőbb matematikát általában forró éghajlatú országokban találják ki. Ez a tevék morfikus rezonanciája miatt van így, amiknek megvető arckifejezése és hírhedt lebiggyesztett ajka természetes következménye a képességnek a másodfokú egyenletek megoldására.

A közfelfogás általában nincs tisztában azzal, hogy a tevéknek istenekadta adottsága van a felsőbb matematikához, különösen ahol ballisztika keveredik bele. Ez a túléléshez szükséges jellemvonásként fejlődött ki, ugyanúgy, mint az embernél a látás és a mozgás összerendeződése, a kaméleon álcázása, és a delfin nevezetes képessége a fuldoklók megmentésére, ha a legkisebb esélye fölmerül annak, hogy az illető kettéharapását más emberek esetleg észlelhetik és ellenséges megjegyzéseket fűzhetnek hozzá.

Tény az, hogy a tevék sokkalta intelligensebbek a delfineknél[19] Valójában annyival eszesebbek, hogy hamar rájöttek, a legbölcsebb, amit egy intelligens állat tehet, amennyiben jobb szeretné, hogy leszármazottai ne töltsenek rengeteg időt a vizsgálóasztalon elektródákkal az agyukban, vagy aknákat tapasztva hajók fenekére, vagy a zoológusok szigorú lekezelését nyögve, az, ha állatira bebiztosítják, hogy a humánok ne jöhessenek rá. Ezért aztán réges-rég kiálltak egy olyan életmód mellett, ami, cserébe bizonyos mennyiségű teherhordásért és botokkal való böködtetésért, hozzájuttatja őket elegendő italhoz és csutakoláshoz, valamint a lehetőséghez, hogy szembeköpjék az embert és szárazon megússzák.

És ezt a konkrét tevét, eredményét a szelektív evolúció évmillióinak, amely olyan lény létrehozását tűzte ki célul, ami, miközben elhalad rajtuk, meg tudja számolni a homokszemcséket és tetszés szerint tudja becsukni orrlyukát és víz nélkül is napokig képes túlélni a tűző nap alatt, Te Szemétnek hívták.

És valóban ő volt a legnagyobb matematikus a világon.

Te Szemét azt gondolta: itt úgy néz ki, van valami növekvő dimenzionális instabilitás, a látszat szerint nulláról csaknem negyvenöt fokig kilengve. Milyen érdekes. Vajon mi okozza? Legyen V egyenlő 3. Legyen Tau egyenlő Chi/4. nyamnyamnyam Legyen Kappa/y egy Bűzlő Buznyák[20] differenciális tenzortartomány négy imaginárius spin koefficienssel…

Ptera rávágott a fejére a szandáljával.

— Gyerünk, mozdulj már! — rikoltotta. Te Szemét azt gondolta: Ennélfogva H a felhatalmazó hatványra egyenlő V/s. nyamnyamnyam Így a hiperszillogikus számrendszerben…

Teppik hátranézett. A fura torzítások a tájban láthatólag lecsillapodtak és Dios…

Dios kilépett a palotából és sikerült neki több olyan őrt is találni, akiknek félelme az engedetlenségtől fölülmúlta rettegésük a titokzatosan eltorzult világtól.

Te Szemét sztoikusan ácsorogva kérődzött… nyamnyamnyam ami egy érdekes rövidülő oszcillációhoz juttat minket. Mi lehet ennek a frekvenciája? Legyen a frekvencia = x. nyamnyamnyam Legyen t = idő. Legyen a kezdőfrekvencia…

Ptera föl-lepattogott az állat nyakán, és keményen rugdosta a sarkával; olyan aktus, amitől bármelyik emberszabású hím begerjedt volna és beverte volna fejét a falba.

— Nem akar mozdulni! Nem ütnéd meg?

Teppik olyan keményen csapott Te Szemét irhájára, ahogy csak tudott, porfelhőt keltve és elzsibbasztva az összes ideget ujjaiban. Olyan volt, mintha egy nagy zsák ruhafogast ütött volna meg.

— Gyerünk már! — mormolta.

Dios fölemelte kezét.

— Állj, a király nevében! — kiáltotta.

Egy nyíl puffant Te Szemét púpjába.

…egyenlő 6.3, szakaszosan. Egyszerűsítsük. Az ad nekünk… aú… 314 másodpercet…

Te Szemét megfordította hosszú nyakát. Nagy, szőrös szemöldöke vádoló ívbe hajolt, míg sárga szeme összeszűkült és rárögzült a főpapra, egy pillanatra félretette az érdekes problémát és előkotorta az ismerős ősi matekot, amit fajtája már rég tökélyre fejlesztett:

Legyen a távolság negyvenegy láb. Legyen a szélerősség egyenlő 2. Vektor egy-nyolc. nyam Legyen a nyálkásság egyenlő 7…

Teppik előhúzott egy hajítókést.

Dios nagy levegőt vett. Meg fogja nekik parancsolni, hogy lőjenek ránk, gondolta Teppik. A saját nevemben, a saját királyságomban, lelőnek.

…szög kettő-öt, nyam Tűz.

Pompás kapáslövés volt. A visszakérődzött takarmányköpetnek dicséretes emelkedése és pörgése volt és olyan hanggal csapódott be, mint a… mint fél font félig-emésztett fű becsapódása valaki képébe. Semmi máshoz nem lehet hasonlítani ezt a hangot magán kívül.

A találatot követő csönd egyenértékű volt a zajos tetszésnyilvánítással.

A táj újra kezdett eltorzulni. Ez nyilvánvalóan nem az a hely, ahol érdemes elidőzni. Te Szemét lenézett mellső lábaira.

Legyen a lábak száma négy…

Dübörögve futni kezdett. A tevéknek minden más teremtménynél több térde van és Te Szemét úgy mozgott, mint egy gőzgép, rengeteg, a mozgás irányára merőleges, oda nem tartozó mozdulattal, amit az emésztés lármájának dörgő sortüze kísért.

— Átkozott barom állat — motyogta Ptera, miközben elzötykölődtek a palotától —, de úgy látszik, végre fölfogta, miről van szó.

…méretkonstans 3,5/z ismétlődő sebességgel. Miről beszél ez a liba, Átkozott Barom odaát él Tsortban…

Noha úgy lendültek át a levegőn, mint ha kinyúlt gumi tartaná őket össze, Te Szemét lábai nagy utat tettek meg, és már a város alvó, döngölt föld utcáin ugráltak.

— Újrakezdődik megint, igaz? — kérdezte Ptera. — Be fogom hunyni a szemem.

Teppik bólintott. A tűzálló tégla forróságú házak köröttük ismét lassított tükörtáncba kezdtek, és az út olyan módon emelkedett és esett, amit szolid talajnak nincs joga magáévá tenni.

— Olyan, mint a tenger — jegyezte meg.

— Nem látok semmit — szögezte le zordul Ptera.

— Úgy értem, a tenger. Az óceán. Tudod. Hullámok.

— Hallottam róluk. Üldöz minket valaki?

Teppik megfordult a nyeregben. — Amennyire ki tudom venni, nem — válaszolta. — Úgy néz ki…

Innen ellátott a palota hosszú, alacsony tömege mellett, át a folyón, egész magáig a Nagy Piramisig. Azt csaknem elrejtették a sötét fellegek, de amit láthatott belőle, határozottan nem stimmelt. Tudta, hogy négy oldala van, viszont mind a nyolcat ki tudta venni.

Úgy tűnt, hogy kimozdul a fókuszból, aztán visszapattan, ami, erről meg volt győződve, veszélyes cselekedet több millió tonna szikla részéről. A fiú ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy minél messzebb legyen ettől. Még egy olyan bárgyú állatnak, mint ez a teve, is ugyanez az ötlete támadt.

Te Szemét azt gondolta:…Delta a négyzeten. Ilyenformán a k dimenzionális nyomás a Chi(16/x/pu)t kilencvenfokos transzformációját fogja eredményezni bármelyik három konstans K-halmában. Vagyis négy perc, plusz-mínusz tíz másodperc…

A teve lenézett kipárnázott talpára.

Legyen a sebesség egyenlő vágtával.

— Hogy érted el, hogy ezt csinálja? — tudakolta Teppik.

— Sehogy! Magától csinálja! Kapaszkodj!

Ami nem volt könnyű. Teppik fölnyergelte a tevét, ám elmulasztotta a fölkantározást. Pterának jutott több marék teveszőr, amibe kapaszkodhatott. A fiúnak csak több marék Ptera jutott. Akárhová próbálta tenni a kezét, meleg, engedékeny húsba ütközött. Semmi sem készítette föl erre hosszas iskoláztatása során, míg ellenben Pteráében nyilvánvalóan minden ezt tette. A lány hosszú haja Teppik arcát verte és csábítóan különleges parfümtől illatozott.[21]

— Jól vagy? — üvöltötte túl a szelet.

— A térdemmel kapaszkodom!

— Az nagyon nehéz lehet!

— Speciális képzést kapunk belőle!

A tevék úgy vágtáznak, hogy olyan messzire dobják maguktól a lábuk, amennyire csak lehet, s aztán rohannak, hogy utolérjék. Vacogó kasztanyettaként kattogó térdízülettel Te Szemét fölhánykolódott a völgyből kivezető út meredekén és a tornyosuló mészkőszirtek alatt végigszélkelepelt a keskeny szurdokon, ami kivitt túlnan a mélysivatagba.

És mögöttük, végtelen kínjában a geometria kérlelhetetlen dagályától, képtelenül Időterhének kisugárzására, a Nagy Piramis sikoltott, fölemelte magát alapozásáról, és — tömege olyan megállíthatatlanul suhogott át a levegőn, mint valami teljesen megállíthatatlan — pontosan kilencven fokos szögben elfordulva ért földet, és valami perverz dolgot művelt a téridő szövedékével.

Te Szemét végigszáguldott a szurdokon, nyaka teljes hosszában előrenyúlt, óriási orrlyuka lökhajtásos fúvókaként öblösödött.

— Meg van rémülve! — kiáltotta Ptera. — Az állatok mindig megérzik az ilyesmit!

— Milyesmit?

— Erdőtüzet meg mindent!

— Nincs erre egyetlen fa sem!

— Hát, árvizeket meg… meg mindent! Van valami fura természetes ösztönük!

…Phi*1700[u/v]. Laterális e/v. Egyenlő egy héttől tizenkettőig terjedő tranzakcióval…

A hang eltalálta őket. Olyan néma volt, mint az éjfélt elütő napóra, ám nyomása, az volt. Átgördült fölöttük, fojtogatóan, mint a bársony, émelyítően, mint a viharvert szafaládé.

És megszűnt.

Te Szemét sétatempóba lassult, bonyolult eljárás, ami pontos utasításokkal jár sorjában minden egyes láb számára.

Érezni lehetett a megkönnyebbülést, a visszavont feszültség érzetét.

Te Szemét megállt. A hajnal előtti fölhevülésben észre vette az ösvény melletti sziklákon burjánzó tövises szipácia bokorcsoportját.

…bal átló. x egyenlő 37. y egyenlő 19. z egyenlő 43. Harapás…

Béke szállt le. Nem hallatszott semmi, eltekintve a teve emésztőszerveinek böffentéseitől és a messzeségben egy sivatagi bagoly távoli csivitelésétől.

Ptera lecsusszant ülőhelyéről és ügyetlenül földet ért.

— A fenekem — jelentette általánosságban a sivatagnak — egyetlen hatalmas hólyag.

Teppik leugrott és félig futott, félig dülöngélt föl az út menti omladékra, aztán átügetett a repedezett mészkő fennsíkon, hogy jó kilátása legyen a völgyre.

Ami többé nem volt ott.

Még mindig sötét volt, amikor Dil, a balzsamozómester, fölébredt, s a teste attól a benyomástól vibrált, hogy valami nagyon nem stimmel. Kicsusszant az ágyból, sietve fölöltözött, és elhúzta a függönyt, ami ajtóként szolgált.

Az éjszaka puha volt és bársonyos. A rovarok zümmögésén kívül más hang is hallatszott, egy recsegés, egy halk sercegés a hallás határán.

Lehet, hogy ez ébresztette föl.

A levegő meleg volt és nedves. A folyóból ködkunkorok emelkedtek és…

A piramisok nem villogtak.

Dil ebben a házban nőtt föl, ami a balzsamozómesterek családjáé volt évezredek óta, és olyan gyakran látta a piramisokat föllobbanni, hogy már észre se vette, annyira, mint a, mint a saját lélegzését. De most sötétek és némák voltak, és a csönd fennen kiáltozott és a sötétség vakított.

De nem ez volt a legrosszabb. Amikor rettegő szeme fölbámult a nekropolisz fölötti üres égre, meglátta a csillagokat és hogy mihez vannak hozzátapasztva.

Dil elszörnyedt. És aztán, amikor volt ideje végiggondolni, elszégyellte magát. Elvégre, gondolta, ez az, amit mindig is mondtak nekem, hogy ott van. Magától értetődik. Csak tulajdonképpen most látom először.

Nahát. Jobban érzem magam ettől?

Nem.

Megfordult és csattogó szandállal vágtatott végig az utcán, míg ahhoz a házhoz nem ért, amely Gernt és népes családját tartalmazta. Fölrángatta a tiltakozó inast a közösségi alvógyékényről, kihúzta az utcára, az ég felé fordította a fiú arcát és azt sziszegte: — Mondd meg, mit látsz!

Gern bandzsított.

— Látom a csillagokat, mester — válaszolta.

— Min vannak rajta, fiú?

Gern kissé ellazult. — Az könnyű, mester. Mindenki tudja, hogy a csillagok Nept istennő testén vannak, aki átíveli magát a… ó, a kénköves pokolba!

— Te is látod őt?

— Ó, mama — suttogta Gern és térdre rogyott.

Dil bólintott. Istenfélő ember volt. Vigasztaló tudat, hogy az istenek léteznek. Ám azt eléggé szörnyű megtudni, hogy itt léteznek.

Mert egy női test ívelt át a mennyeken, kissé kéken, kissé homályosan a bágyadt csillagfényben.

A nő óriási volt, statisztikája csillagközi. Az árnyék galaktikus mellei közt sötét csillagköd volt, gyomrának hajlata izzó gáz hatalmas hulláma, köldöke az a zubogó, sötét fehérizzás, amiben új csillagok születnek. Nem alátámasztotta az eget. Ő volt az ég.

Mérhetetlen, szomorkás arca, fejjel lefelé a forgásirányi láthatáron, egyenesen Dilre meredt. És Dil ráébredt, hogy kevés dolog rázza meg annyira a hitet, mint az adott hit tárgyának látványa, világosan és pontosan. A látás, ellentétben a közhittel, nem azonos az elhívéssel. Hanem az, amikor a hit megszűnik, mert többé nincs rá szükség.

— Ó, Tosz! — nyögte Gern.

Dil ráütött a fiú karjára.

— Hagyd abba! — utasította. — És gyere velem!

— Ó, mester, most mit fogunk csinálni?

Dil körbenézett az alvó városon. A leghalványabb fogalma se volt róla.

— Elmegyünk a palotába — jelentette ki határozottan. — Ez valószínűleg csak a… csak a… csak a sötétség káprázata. Különben is, a nap mindjárt fölkel.

Elindult, azt kívánva, bárcsak Gern helyében lehetne és legalább egy kicsit kimutathatna a makogó rettegésből. Az inas valamiféle vágtató vánszorgással követte.

— Látom az árnyékokat a csillagok háttere előtt, mester! Tetszik látni őket, mester? A világ peremén, mester!

— Csak ködfoltok, fiú — felelte Dil, eltökélten maga elé szegezve tekintetét s megőrizve méltóságteljes magatartását, miként az illik a Marólúg Páholy Baloldali Ajtajának Őréhez és a varrásért kapott számos kitüntetés birtokosához.

— Ott — mondta. — Látod, Gern, a nap már kel!

Megálltak és figyelték.

Aztán Gern nagyon halkan nyüszíteni kezdett.

Nagyon lassan emelkedve az égre, megjelent egy hatalmas tüzes golyó. És egy világoknál nagyobb ganajtúró bogár görgette.