Mozgó képek

Egy pillanatig rámeredt a kutyára, ellenséges tekintetet vetett az ajtóra, aztán megfordult, fölrántotta a hálóinge szegélyét, és visszarohant a városba a reggeli ködben.

Gaspod utánaigyekezett, tudatában a levegőben lévő dühnek, kétségbeesetten próbálva oly sok távolságot illeszteni maga meg az ajtó közé, amennyit csak lehet.

Valami rémes van ott benn, gondolta. Valószínű csupacsáp izék, amik letépik a fejed. Úgy értem, amikor találsz egy titokzatos ajtót a vén dombokon, magától értetődik, hogy ami onnét kijön, nem fog örülni, hogy láthat. Gonosz lények, amelyekről az Embernek nem lenne szabad tudnia, és van itt egy kutya, amely szintén nem akar tudni róluk. Miért nem tudott a lány a…

Tovább zsémbelt a városka irányába.

Mögötte az ajtó egy hüvelyk piciny törtrészével tovább nyílt.

Holivud már rég fölébredt Viktor előtt és a kalapálás A Repülőkutya Százada felől visszhangot vert az égen. Rönkfával megrakott szekerek sorakoztak, hogy behajthassanak a kapun. Viktort félretaszította és ide-oda lökdöste a vakolók és ácsok serény áradata. Belül, a munkások egész serege rohangászott Goldfis és R. K. S. T. Himpeller vitatkozó alakja körül.

Viktor pont akkor ért oda, amikor Goldfis döbbent hangon így szólt: — Az egész várost?

— Kihagyhatod a szélén lévő részeket — felelte Himpeller. — De az egész közepét akarom. A palotát, az Egyetemet, a Céheket — mindent, amitől igazi város lesz, érted? Megfelelőnek kell lennie!

Vöröslött az arca. Mögötte meredezett Detritus, a troll, a feje fölött türelmesen tartva egyik masszív kezével, akár egy pincér a tálcát, valamit, ami ágynak tűnt. Himpeller fél kézzel szorongatta az ágyneműt. Aztán Viktor rádöbbent, hogy az egész ágyat, nem csupán a lepedőket, írás borítja.

— De a költsége… — tiltakozott Goldfis.

— Valahogy majd előkerítjük rá a pénzt — válaszolta nyugodtan Himpeller.

Goldfis akkor sem látszhatott volna megbotránkozottabbnak, ha Himpeller szoknyát öltött volna. Megpróbált erőre kapni.

— Hát, ha ennyire eltökélt vagy, Torok…

— Az vagyok!

— …ha jobban meggondolom, azt hiszem, talán amortizálhatjuk a költséget számos mozgó alatt, talán még bérbe is adhatjuk utána…

— Miről beszélsz? — csattant föl Himpeller. — Az Elvitte a Szélhez építjük föl!

— Igen, igen, persze — nyugtatta Goldfis. — És aztán utána, képesek leszünk…

— Utána? Nem lesz semmiféle utána! Nem olvastad a forgatókönyvet? Detritus, mutasd meg neki a forgatókönyvet!

Detritus előzékenyen közéjük pottyantotta az ágyat.

— Ez az ágyad, Torok.

— Forgatókönyv, ágy, mi a különbség? Nézd… itt… pont a faragás fölött…

Csönd támadt, mialatt Goldfis olvasott. Egész hosszú csönd. Goldfis nem szokott hozzá olyan olvasmányhoz, ami nem oszlopokban jelentkezik, végösszeggel a végén.

Végül megszólalt: — Föl… akarod… gyújtani az egészet?

— Úgy hiteles. Nem lehet vitatkozni a történelemmel — jelentette ki Himpeller önelégülten. — A város leégett a polgárháborúban, ezt mindenki tudja.

Goldfis kihúzta magát. — Lehet, hogy a város leégett — közölte mereven —, de nem nekem kellett fedezetet találnom rá! Ez esztelen pazarlás!

— Valahogy majd kifizetem — felelte nyugodtan Himpeller.

— Egyszóval — lehet-etlen!

— Ez két szó — mondta Himpeller.

— Kizárt dolog, hogy én képes legyek valami ilyesmin dolgozni — folytatta Goldfis, figyelmen kívül hagyva a közbevágást. — Megpróbáltam megérteni az álláspontod, igaz? De te hatalmadba kerítetted a mozgó képeket és megpróbálod átváltoztatni őket izékké, álmokká. Én sose akartam azt, hogy ilyenek legyenek! Engem hagyj ki ebből!

— Ó-ké. — Himpeller fölnézett a trollra.

— Mr. Goldfis most távozik — szögezte le. Detritus bólintott, aztán lassan, de határozottan fölemelte Goldfist a gallérjánál fogva.

Goldfis elsápadt. — Nem dobhatsz ki csak úgy! — tiltakozott.

— Akarsz fogadni?

— Nem lesz egyetlen alkimista sem Holivudban, aki hajlandó lesz dolgozni neked! Magunkkal visszük a kurblimanokat! Véged lesz!

— Hallgass! Ez után a mozgó után egész Holivud hozzám fog jönni munkáért! Detritus, dobd ki ezt a nyavalyást!

— Igenis, Mr. Himpeller — dörmögte a troll és megmarkolta Goldfis gallérját.

— Még hallani fogsz erről, te… te intrikáló, fondorlatos megalomániás!

Himpeller kivette szájából a szivarját.

— Neked ezentúl Miszter Megalomániás — mondta.

Visszatette a szivart, és jelentőségteljesen biccentett a trollnak, aki gyöngéden, ám határozottan megmarkolta Goldfis egyik lábát is.

— Nyúlj hozzám csak egy ujjal, és ebben a városban nem kapsz többé munkát! — üvöltötte Goldfis.

— Nekem egyébként már van állásom, Mr. Goldfis — nyilatkozta flegmán Detritus, miközben a kapu felé vitte Goldfist. — Én vagyok Az Olyanok Kidobásáért Felelős Alelnök, akiknek a Pofáját Mr. Himpeller Látni Se Bírja!

— Akkor hamarosan föl kell vegyél egy segédet! — acsargott Goldfis.

— Van egy karrierhajhász unokaöcsém — válaszolta a troll. — Kellemes napot kívánok!

— Rendben — dörzsölgette kezét szaporán Himpeller. — Soll!

Soll előbukkant egy összetekert tervekkel teli kecskelábú asztal mögül és kivette a ceruzát a szájából.

— Igen, bácsikám?

— Mennyi időbe telik?

— Úgy négy napba, bácsikám.

— Az túl sok. Bérelj föl még több embert! Azt akarom, hogy holnapra kész legyen, érted?

— De bácsikám…

— Vagy ki vagy rúgva — tette hozzá Himpeller. Soll rémültnek tűnt.

— Én az unokaöcséd vagyok, bácsikám — protestált. — Unokaöccsöket nem lehet kirúgni!

Himpeller körülnézett, s úgy látszott, most veszi csak észre Viktort.

— Á, Viktor! Te értesz a szavakhoz — jelentette ki. — Kirúghatok egy unokaöccsöt?

— Ööö. Nem hiszem. Azt hiszem, meg kell tagadja őket vagy ilyesmi — felelte Viktor akadozva. — De…

— Jól van! Jól van! — köszönte Himpeller. — Derék ember. Tudtam, hogy van valami efféle szó. Megtagadni. Hallottad, Soll?

— Igen, bácsikám — csüggedt el Soll. — Akkor megyek és megnézem, tudok-e találni még ácsokat, jó?

— Jó. — Soll ijedt elképedéssel pillantott Viktorra, miközben elsietett. Himpeller elkezdett szónokolni egy csapat kurblimannak. Úgy lövelltek a pasiból az utasítások, mint víz a szökőkútból.

— Szerintem akkor ma reggel nem megy senki Ankh-Morporkba — szólalt meg egy hang Viktor térdénél.

— Ő ma határozottan roppant, ööö, ambiciózus — jegyezte meg Viktor. — Egyáltalán nem is hasonlít önmagához.

Gaspod megvakarta a fülét. — Van, valami, amit el kell mondjak neked. Na most, mi is volt az? Ó, igen. Emlékszem. A kis barátnőd a démoni hatalmak ügynöke. Aznap éjjel, amikor láttuk őt a dombon, valószínű útban volt, hogy a gonosszal trafikáljon. Na, ehhez mit szólsz, he?

És vigyorgott. Ugyancsak büszke volt a módra, amivel a témára terelte a szót.

— Ez remek — mondta Viktor szórakozottan. Nyilvánvaló, hogy Himpeller még a szokásosnál is furcsábban viselkedik. Még a Holivudban megszokottnál is furcsábban, bizony…

— Aha — mondta Gaspod, kissé ingerülten ettől a fogadtatástól. — Éjjelente a Túlsó Oldal vérfagyasztóan okkult Hírszerzőivel paktálóban, az sem lepne meg.

— Nagyszerű — vetette oda Viktor. Rendes körülmények közt nem égetsz el semmit Holivudban. Hanem megkíméled és festesz a másik oldalára is. Akarata ellenére érdeklődni kezdett.

— …sok ezres szereposztással — mondta éppen Himpeller. — Nem érdekel, honnan szerzitek őket, ha kell, fölbérelünk mindenkit Holivudban, rendben? És akarok…

— Megítélésem szerint segédkezik nekik gonosz próbálkozásaikban az egész világ elfoglalására — mormolta Gaspod.

— Azt teszi? — kérdezte Viktor. Himpeller most két alkimistatanonchoz beszélt. Mi volt az? Egy húsztekercses? De hát soha, senki még csak álmában se ment öt fölé!

— Aha, mondhatni gőzerővel azon van, hogy fölébressze őket ősi szendergésükből, hogy aztán abaddon pusztíthassanak — folytatta Gaspod. — Valószínű, macskák is segítenek neki, jól jegyezd…

— Figyelj, légy szíves, fogd be a szád egy percre, jó? — csattant föl Viktor. — Próbálom meghallani, amit megbeszélnek.

— Jaj, ne haragudj! Csak a világot próbáltam megmenteni — morogta Gaspod. — De ha a kísértetes lények az Idők Hajnala Előttről elkezdenek integetni neked az ágyad alól, csak ne gyere hozzám panaszkodni!

— Miről gagyarászol folyton? — érdeklődött Viktor.

— Ó, semmiről. Semmiről.

Himpeller fölnézett, fölfigyelt Viktor nyaknyújtogatására és odaintett.

— Te, fiam! Gyere ide! Van számodra egy szerepem?

— Van? — kérdezett vissza Viktor, miután áttülekedett a tömegen.

— Pont ezt mondtam!

— Dehogy, megkérdezte, vajon… — fogott bele Viktor, aztán föladta.

— És ha szabad kérdeznem, hol van Miss Ginger? — érdeklődött Himpeller. — Már megint késik?

— …valószínű elaludt… — morogta egy sértődött és teljesen semmibe vett hang odalentről, a lábak tengeréből — …valószínű jócskán kivesz belőled, ha az okkulttal kavarsz…

— Soll, küldj el valakit, hogy hozza ide a lányt…

— Máris, bácsikám.

— …mi mást várhatsz, az olyan, huh, emberek, akik szeretik a macskákat, mindenre képesek, nem lehet megbízni bennük…

— És keríts valakit, hogy átírja az ágyat!

— Máris, bácsikám.

— …de persze hallgatnak rád? Ők ugyan nem! Fogadok, hogy ha fényes szőrzetem lenne és csaholva rohangásznék körbe-körbe, rögtön hallgatnának rám…

Himpeller szólásra nyitotta száját, aztán összeráncolta homlokát és fölemelte kezét.

— Honnan jön ez a motyogás? — tudakolta.

— …valószínű’ megmentettem nekik a világot, igazság szerint kapnom kéne egy az orromnak állított szobrot, de nem, ó, nem, magának nem jár Mr. Gaspod, mer’ nem a megfelelő fajta személy, szóval…

A nyüszítés abbamaradt. A tömeg félrecsoszogott, előtárva egy pöttöm, karikalábú, szürke kutyát, amelyik szenvtelenül nézett föl Himpellerre.

— Vaú? — kérdezte nagy ártatlanul.

Az események mindig gyorsan történtek Holivudban, ám a munka az Elvitte a Szélen üstökösként haladt előre. A többi Repülőkutya mozgót leállították. Ez esett meg szinte az összessel a városban, mert Himpeller színészeket és kurblimanokat szerződtetett kétszer annyiért, mint amennyit bárki más hajlandó volt fizetni.

És egy afféle Ankh-Morpork jelent meg a dűnék közt. Olcsóbb lett volna, siránkozott Soll, ha megreszkírozzák a varázslók dühét, loppal magában Ankh-Morporkban filmeznek, s aztán odacsúsztatnak egy maréknyi tallért valakinek, hogy vessen égő gyufát az egészre.

Himpeller nem értett egyet.

— Minden mástól eltekintve — nyilatkozta —, nem nézne ki megfelelően.

— De az a valóságos Ankh-Morpork, bácsikám — vetette ellen Soll. — Muszáj neki pont megfelelően kinéznie. Hogy tudna nem megfelelően kinézni?

— Tudod, Ankh-Morpork egyáltalán nem látszik valami valódinak — állította elgondolkozva Himpeller.

— Naná, hogy rohadtul valódi! — csattant föl Soll, akinél a rokonság köteléke pattanásig feszült. — Tényleg ott van! Tényleg önmaga! Ennél valódibbá nem is tehetnéd! Olyan valódi, amilyen csak lehet!

Himpeller kivette a szivart a szájából.

— Nem, nem az — szögezte le. — Meg fogod látni.

Ginger ebédidőben előkerült, olyan sápadtan, hogy még Himpeller sem kiabált vele. A lány egyfolytában Gaspodot bámulta, amely megpróbált kitérni az útjából.

Himpellert amúgy is más kötötte le. Az irodájában volt és A Cselekményt magyarázta.

Az alapjában véve eléggé egyszerű volt, Fiú Találkozik a Lánnyal, Lány Találkozik egy Másik Fiúval, Fiú Elveszíti a Lányt ismerős témájával foglalkozott kivéve, hogy jelen esetben polgárháború zajlott az egész kellős közepén…

Az Ankh-Morporki Polgárháború (432. Grunár 3., du. 8:32 — 432. Grunár 4., de. 10:45) kezdete mindig heves vita tárgyát képezte a történészek körében. Két fő elmélet létezik: 1) A köznép, miután egy különösképp ostoba és visszataszító király nagyon megadóztatta, elhatározta, hogy ami sok, az sok, és hogy itt az ideje megszabadulni a monarchia divatjamúlt intézményétől és fölváltani, mint utóbb kiderült, zsarnoki nagyurak sorával, akik ugyan szintén fölöttébb adóztattak, de legalább volt bennük annyi tisztesség, hogy ne csináljanak úgy, mintha istenekadta joguk lenne ehhez, amitől mindenki egy kicsit jobban érezte magát VAGY 2) Egy kocsmában az egyik játékos egy Csonka Miszter Tökfej játszma során megvádolt egy másikat, hogy a szokásosnál több ászt rejteget a tenyerében, és kést rántottak, aztán valaki hozzávágott valakihez egy padot, aztán valaki más leszúrt valakit, és nyilak kezdtek szálldosni, és valaki a csilláron lengett, és egy könnyelműen elhajított bárd eltalált valakit az utcán, és aztán kihívták az Őrséget, és valaki fölgyújtotta a helyiséget, és valaki eltalált jó sok másvalakit egy asztallal, és aztán mindenki kijött a béketűrésből, és fogták maguk, és elkezdtek harcolni.

Akárhogy is, az egész polgárháborút okozott, ami olyasmi, amire minden fejlett civilizációnak túl kell esni előbb-utóbb…[22]

— Ahogy én látom — mondta Himpeller —, itt van ez az előkelő szármasású lány, aki teljesen egyedül lakik ebben a nagy házban, értitek, és az udvarlója elmegy a lázadók oldalán harcolni, és ő találkozik ezzel a másik fickóval, és van köztük ez a delejesség…

— És ettől a levegőbe repülnek? — firtatta Viktor.

— Úgy érti, hogy egymásba szeretnek — világosította föl fagyosan Ginger.

— Valami afféle — bólintott Himpeller. — Összetalálkozik a tekintetük a zsúfolt szobán keresztül. És a lány egyes-egyedül van a világon, kivéve a szolgáit és, lássuk csak, talán a kedvenc kutyáját…

— Az lesz Laddie? — tudakolta Ginger.

— Úgy van. És persze meg fog tenni mindent, ami tőle telik, hogy megőrizze a családi bányát, szóval valahogy mindkettejükkel flörtölget, a fickókkal, nem a kutyával, és aztán egyiküket megölik a háborúban és a másik faképnél hagyja, de ez rendben van, mert a lány acélkemény a szíve mélyén. — Hátradőlt. — Mit szóltok hozzá? — kérdezte.

A szobában körös-körül üldögélők feszengve néztek egymásra.

Fészkelődő csönd támadt.

— Remekül hangzik, bácsikám — jelentette ki Soll, aki mára már nem akart több problémát.

— Technikai szempontból nagy kihívás — tódította Gaffer.

A csapat maradéka megkönnyebbülten, kórusban értett egyet.

— Nem is tudom — szólalt meg Viktor vontatottan.

Mindenki más szeme felé fordult ugyanúgy, ahogy az oroszlángödör nézői figyelik, amint belökik az első elítélt bűnözőt a vasrácson át. Ő azonban folytatta: — Úgy értem, ez minden? Ez nem hangzik elég, nos, bonyolultnak egy ilyen hosszú mozgóhoz. Emberek valahogy szerelembe esnek, míg a háttérben zajlik a polgárháború… nem látom, hogy lehetne ebből elég látványosságot előállítani.

Újabb aggodalmas csönd alakult ki. Két ember Viktor mellől odébb húzódott. Himpeller mereven bámult rá.

Viktor ki tudott venni — a széke alól érkezőben — egy csaknem hallhatatlan, halk hangot.

— …na persze, mindig van szerep Laddie számára… mije van neki, ami nekem nincs, csak azt szeretném tudni…

Himpeller még mindig Viktort fixírozta.

Aztán megtörte a csöndet: — Igazad van. Igazad van. Viktornak igaza van. Miért nem szúrta ki senki más?

— Pont ezt gondoltam én is, bácsikám — vágta rá sietve Soll. — Egy kicsit ki kell kerekítsük.

Himpeller tétován lengette szivarját. — Menet közben kitalálhatunk még dolgokat, semmi gond. Például… például… mit szólsz egy harciszekér-versenyhez? Az emberek mindig élveznek egy harciszekér-versenyt. Az izgalmas. Ki fog-e zuhanni, kiesnek-e a kerekek? Aha. Egy harciszekér-verseny.

— Én, ööö, olvasgattam egy keveset a Polgárháborúról — jegyezte meg óvatosan Soll —, és nem hiszem, hogy említést tesznek…

— Arról, hogy nem tartottak harciszekér-versenyeket, igazam van? — firtatta Himpeller mézesmázos hangnemben, amely azonban tartalmazta a fenyegetés késpengéjét is. Soll megroskadt.

— Minthogy így fogalmaztad meg, bácsikám — felelte —, igazad van.

— És… — Himpeller tűnődve elmeredt a távolba — …megpróbálkozhatnánk… egy óriási nagy cápával? — Még maga Himpeller is némileg meglepettnek tűnt saját ötletétől.

Soll reménykedve pislantott Viktorra.

— Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy cápák nem harcoltak a Polgárháborúban — jelentette ki Viktor.

— Ez tuti?

— Meggyőződésem, hogy a részvevők észrevették volna — állította Viktor.

— Eltiporták volna őket az elefántok — motyogta Soll.

— Aha — szomorkodott Himpeller. — Csak egy ötlet volt. Tényleg, nem is tudom, miért mondtam.

Egy darabig elbámult a semmibe, aztán élénken megrázta fejét.

Egy cápa, gondolta Viktor. A saját gondolataid összes piciny aranyhala boldogan úszkál, és akkor megmozdul a víz, és ennek a gondolatnak óriáscápája megérkezik kívülről. Mintha valaki elvégezné a gondolkozást helyettünk.

— Azt se tudod, hogyan illik viselkedni — hányta Viktor Gaspod szemére, amikor egyedül maradtak. — Egész idő alatt hallottalak morogni a szék alatt.

— Lehet, hogy nem tudom, hogyan illik viselkedni, de legalább nem epedezem olyan lány után, aki beengedi az Éj rettenetes Szörnyeit a világba — felelte Gaspod.

— Remélem is! — mondta Viktor, aztán: — Hogy érted ezt?

— Aha! Most bezzeg ide figyel! A barátnőd…

— Nem a barátnőm!

— A csak áhított barátnőd — helyesbített Gaspod — minden éjjel elmászkál és megpróbálja kinyitni az ajtót a Dombon. Miután elmentél, tegnap éjjel is újra próbálkozott. Láttam. Megakadályoztam őt — tette hozzá dacosan. — Nem mintha számítanék elismerésre, na persze. Van valami rettenetes odabenn, és a lány ki akarja engedni. Nem csoda, hogy mindig elkésik és fáradt reggelente, hiszen az egész éjszakát áskálással tölti.

— Honnan tudod, hogy rettenetes? — faggatta Viktor elhaló hangon.

— Fogalmazzunk így — válaszolta Gaspod. — Ha valamit betettek egy barlangba egy domb alá óriási nagy ajtók mögé, az nem azért történt, mert azt akarják, hogy minden éjjel előjöjjön elmosni az edényeket, igaz? Mer’ — fűzte hozzá könyörületesen — azt nem állítom, hogy Ginger tud arról, amit csinál. Valószínű azok hatalmat nyertek az ő gyönge és gyarló, macskaszerető női elméje fölött és gonosz akaratukhoz hajlították.

— Néha jó sok marhaságot összehordasz — jelentette ki Viktor, de még önmagának sem hangzott elég meggyőzően.

— Akkor kérdezd meg őt — javasolta a kutya magabiztosan.

— Meg is fogom!

— Rendben!

Habár pontosan hogy is? gondolta Viktor, miközben kiballagtak a napfénybe. Elnézést, kisasszony, a kutyám azt állítja, hogy maga… nem. Hé, Ginger, hallottam, hogy eljárkálsz és… nem. Te, Gini, hogy lehet az, hogy a kutyám látott… nem.

Talán csak egyszerűen el kellene kezdjen társalogni és várni, amíg a csevegés magától az Űröntúli Szörnyekre terelődik.

De ennek várnia kell az éppen most zajló veszekedés miatt.

Ami az Elvitte a Szél harmadik jelentősebb szerepéről folyt. Természetesen Viktor lesz a magával ragadó, ám veszedelmes hős, Ginger volt az egyetlen lehetséges választás a női főszerepre, csakhogy a második férfi szerep — a sótlan, de kötelességtudó fickóé — gondot okozott.

Viktor eddig még sohasem látott senkit dühében toporzékolni. Mindig azt gondolta, hogy ilyesmit csak a könyvekben csinálnak. Ám Ginger most megtette.

— Mert hülyének fogok látszani, azért! — kiabálta.

Soll, aki mostanra úgy érezte magát, mint egy villámhárító viharos időben, kétségbeesetten intett kezével.

— De hát ő ideális erre a szerepre! — szögezte le. — Szilárd jellemet kíván…

— Szilárd? Naná, hogy ő szilárd! Hiszen kőből van! — visította Ginger. — Lehet, hogy van láncszem-öltönye meg álbajsza, de akkor is troll!

Szikla, monolitként tornyosulva kettőjük fölé, hangosan megköszörülte a torkát.

— Elnézést — szólalt meg —, remélem, nem fogunk elementalistákká válni ebben?

Immár Gingerre került a sor, hogy kezével intsen. — Kedvelem a trollokat — jelentette ki. — Mármint trollként. De nem gondolhatod komolyan, hogy romantikus jelenetet adok elő egy, egy, egy sziklaképűvel.

— Na, ide figyelj — mondta Szikla és hangja megfeszült, mint a krikettjátékos karja passzolásnál —, azt akarod mondani, hogy az oké a trolloknak, ha úgy mutatják őket, amint fütykössel verik az embereket, de nem oké azt mutatni, hogy a trolloknak is vannak nemesebb érzéseik, pont mint a szotyakos embereknek?

— Egyáltalán nem ezt akarta mondani — vágta rá Soll kétségbeesetten. — Ginger nem…

— Ha megvágtok, nem vérzek-e? — kérdezte Szikla.

— Nem, nem vérzel — válaszolta Soll. — De…

— Na, igen, de szeretnék. Ha lenne vérem, véreznék én mindenütt.

— És van más is — közölte egy törpe megböködve Soll térdét. — Azt mondja a forgatókönyv, hogy a csaj birtokol egy boldog, kacagó, daloló törpékkel teli bányát, igaz?

— Ó, igen — tette félre Soll a trollok problémáját. — Mi van vele?

— Egy kissé sablonos, nemde? — kérdezte a törpe. — Úgy értem, egy kicsit olyan, hogy törpék = bányászok. Nem látom be, miért kell minket a külsőnk alapján állandóan így beskatulyázni.

— De a legtöbb törpe tényleg bányász — felelte elkeseredetten Soll.

— Hát, oké, de nem lelkesednek érte — szögezte le egy másik törpe. — És nem énekelnek egyfolytában.

— Úgy van! — értett egyet a harmadik törpe. — A biztonság miatt, érted? Magadra omlaszthatod az egész főtét, ha énekelgetsz.

— És sehol nincsenek bányák Ankh-Morpork közelében — tódította esetleg az első törpe, bár Soll szemében teljesen egyformának látszott mind. — Ezt mindenki tudja. A város agyagra épült. Nevetség tárgya leszünk, ha a mieink meglátnak minket ékkövet bányászni bárhol Ankh-Morpork közelében.

— Nem mondanám, hogy sziklaképem van — morajlotta Szikla, akinek néha egy kis időbe telt, míg megemésztette a dolgokat. — Darabos, esetleg. De nem sziklás.

— Tény az — szólt az egyik törpe —, hogy nem értjük, miért az emberek kapják az összes jó szerepet, mi meg az összes parányi epizódszerepet.

Soll vidám kis kacajt hallatott, olyasvalakiét, aki sarokba szorult és azt reméli, hogy egy vicc némileg földeríti a hangulatot.

— Á! — mondta. — Az azért van, mert ti…

— Igen? — harsantak föl a törpék egyszólamban.

— Khm — köszörülte torkát Soll és kapkodva elindult a témaváltás felé. — Tudjátok, a lényeg az, mármint az én fölfogásomban, hogy Ginger abszolúte bármire kapható, csak hogy megtartsa az udvarházat és a bányát és…

— Remélem, most már kezhettyük — szólt közbe Gaffer. — Csak mer’ egy óra múlva ki kell ganajozzam a krampuszokat.

— Ó, már értem — fortyant föl Szikla. — Én tisztára akármi vagyok, mi?

— Nem tarthatod meg a bányát — jegyezte meg az egyik törpe. — A bánya tart téged. Kiviszed belőle a kincset. Nem beviszed. Ez alapvető dolog az egész bányaiparban.

— Hát, talán ez a bánya már kimerült — vágta rá gyorsan Soll. — Különben is, a lány…

— Hát, ebben az esetben pláne nem tartod meg — kezdte egy másik törpe ömlengő modorban, ami világosan jelezte, hogy szándékában áll jó hosszú magyarázatba fogni. — Otthagyod, kidúcolod és alágyámfázod, ahol kell, és másik tárnát ásol amerre a fő telér húzódik…

— Számításba véve a vetődés meredekségét és a flexurális tektonikát — egészítette ki egy másik törpe.

— Természetesen számításba veszed a vetődés meredekségét és a flexurális tektonikát, s aztán…

— Meg a földkéreg-elmozdulást.

— Úgy van, s aztán…

— Kivéve persze, ha csak réselsz és föltöltöd.

— Egyetértek, de…

— Nem értem — kezdett rá Szikla —, hogy nevezheti valaki az arcom…

— KUSS! — sikította Soll. — Mindenki fogja be a száját! HALLGASSATOK EL! A következő személy, aki nem fogja be a száját, ebben a városban nem kap többé munkát! Megértettétek? Világos, amit mondtam? Rendben. — Köhintett, és normálisabb hangon folytatta: — Jól van. Na már most, azt akarom, hogy fölfogjátok végre, ez egy Lélegzetelállító, Szenzációs, Romantikus film egy nő küzdelméről, hogy megmentse… — utánanézett kapcsos felírótábláján és vitézül folytatta — …mindazt, amit szeret egy Mekkergűt Világ háttere előtt, és nem szeretnék több bosszúságot senkitől.

Egy törpe puhatolózva fölemelte a kezét.

— Elnézést?

— Igen? — vetette oda Soll.

— Miért van az, hogy Mr. Himpeller összes filmje egy megkergült világ háttere előtt játszódik? — érdeklődött a törpe.

Soll szeme összeszűkült. — Mert Mr. Himpeller — mordult föl — rendkívül jó megfigyelő.

Himpellernek igaza volt. Az új város a régi párlata volt. A keskeny sikátorok keskenyebbek lettek, a magas épületek magasabbak. A vízköpők félelmetesebbek voltak, a tetők csúcsosabbak. A toronymagas Művészetek Tornya a Láthatatlan Egyetemen itt még magasabban és még ingatagabban toronylott, noha ugyanakkor csak egynegyede volt a hiteles méretnek; a Láthatatlan Egyetem barokkosabb és támpilléresebb volt; a Patrícius Palotája oszloposabb. Ácsok rajzottak az építményen, melytől, amikor elkészül, Ankh-Morpork úgy fog kinézni, mint önmaga elég gyönge másolata lenne, eltekintve attól, hogy az eredeti város épületeit, mindent összevéve, nem tölgygerendákra feszített vászonra festették és nem kellett gondosan beszórni kosszal. Ankh-Morpork épületei kénytelenek voltak maguk bepiszkolódni.

Sokkal inkább Ankh-Morporknak látszott, mint Ankh-Morpork valaha is.

Gingert az öltözősátrakhoz kísérték még mielőtt Viktornak lehetősége lett volna beszélni vele, aztán elkezdődött a forgatás, és akkor már túl késő volt.

A Repülőkutya Százada (és most már az is ott állt a táblán valamicskével kisebb betűkkel: Több Csillag, Mint az Égen[23]) hitt abban, hogy egy mozgó kevesebb, mint tizedannyi idő alatt el kell készüljön, mint amennyi ideig tart megnézni. Azonban az Elvitte a Szél más lesz. Voltak benne csaták. Voltak éjszakai jelenetek, a krampuszok bőszen festették a fáklyák fényénél. A törpék jókedvűen dolgoztak egy addig soha és azóta sem látott bányában, ahol csirke nagyságú, hamis aranyrögöket dugtak a gipszfalakba. Mivel Soll megkövetelte, hogy látszódjék ajkuk mozgása, a „Hejhóhejhó” nóta kissé merész változatát dalolták, ami addigra meglehetős sikert aratott Holivud törpelakossága körében.

Épp csak el lehetett képzelni, hogy Soll tudja, miként passzol össze ez az egész. Viktor nem tudta. Már megtanulta, hogy az a legjobb, ha meg sem próbálja követni a mozgók cselekményét, melyekben szerepel, és különben is, Soll nem csak a végéről az elejére filmezett, hanem a széléről középre is. Tisztára összezavarta az embert, éppúgy, mint a való élet.

Amikor végre lehetősége nyílt, hogy beszéljen Gingerrel, két kurbliman és mindenki más a stábból, akinek épp nem volt mit tennie, őket figyelte.

— Oké, emberek — mondta Soll. — Ez az a jelenet közel a végéhez, ahol Viktor találkozik Gingerrel mindazok után, amiken együtt keresztülmentek, és a táblán van, amit mondani fog… — Rámeredt a nagy fekete négyszögre, amit átnyújtottak neki. — Igen, azt fogja mondani „Őszintén szólva, drágám, mindent megadnék… Harga… príma… disznó… bordájáért… a… sajátos… curry… szósszal…”

Soll hangja lelassult, majd elállt. Amikor újra levegőt vett, olyan volt, mint amikor felszínre bukkan egy bálna.

— Ki írta EZT?

Az egyik rajzoló óvatosan fölemelte a kezét.

— Mr. Himpeller utasitott rá — mondta sietve.

Soll átlapozta a lapok nagy halmát, melyek a párbeszédet képviselték a mozgó nagy részében. Összeszorította a száját. Odabiccentett az egyik kapcsos felírótáblás fickónak és így szólt: — Lenne szíves beszaladni az irodába és megkérni a bácsikám, hogy fáradjon ide, ha van egy perce?

Soll kihúzott egy lapot a halomból és fölolvasta: — Piszkosul hiányzik nekem az öreg bánya, de az igazi hazai ízekért mindig… Harga… Borda… Fogadójába… megyek… el… Már értem.

Találomra másikat választott. — Á! Látom, itt egy sebesült királypárti katona utolsó szavai ezek „Mit nem adnék most egy 1 T-os Ehetsz-Pukkadásig különlegességért… Harga… Borda… Fogadójában… Anyám!”

— Szerintem nagyon megható — szólalt meg mögötte Himpeller. — Meg fogod látni, szem nem marad szárazon a moziban.

— Bácsikám… — kezdte Soll.

Himpeller fölemelte mindkét kezét. — Azt mondtam, előkerítem valahonnan a pénzt — jelentette ki. — És Sham Harga még étellel is kisegít minket a rostonsütés-jelenethez.

— Azt ígérted, nem fogsz beleavatkozni a forgatókönyvbe!

— Ez nem beleavatkozás — nyilatkozta Himpeller egykedvűen. — Nem látom be, hogy lehetne ezt beleavatkozásnak tartani. Csak itt-ott csiszolgattam rajta. Szerintem a szöveg így jelentősen javult. Ráadásul Hargánál a Mindaz-Amit-Behabzsolhatsz egy tallérért bámulatos érték manapság.

— De a mozgó évszázadokkal korábban játszódik! — üvöltötte Soll.

— Há-át — mondta Himpeller —, föltételezem, mondhatná valaki, hogy „Vajon még mindig ilyen jó lesz az étel Harga Bordafogadójában évszázadok múlva is…”

— Ez nem mozgó kép. Ez durva kalmárszellem!

— Remélem is — vágta rá Himpeller. — Nagy bajban vagyunk, ha nem.

— Na, figyelj… — kezdte Soll fenyegetően.

Ginger odafordult Viktorhoz.

— Nem mehetnénk el valahova beszélgetni? — kérdezte hal-kan. — A kutyád nélkül — tette hozzá szokásos hangján. — Okvetlen a kutyád nélkül.

— Beszélni akarsz velem? — értetlenkedett Viktor.

— Nem volt rá túl sok lehetőség eddig, nem?

— De. Minden bizonnyal. Gaspod, itt maradsz! Jó kutya legyél! — Viktor csöndes elégtételt nyert a tiszta undor röpke kifejezéséből, amely átsuhant Gaspod pofáján.

Mögöttük az örökös holivudi vitatkozás elérte az utazósebességet azzal, hogy Soll és R. K. S. T. szemtől szembe álltak és civakodtak a jókat derülő és érdeklődő stáb körében.

— Nekem ezt nem kell lenyelnem, tudod! Le is mondhatok!

— Dehogy, nem teheted! Az unokaöcsém vagy! Nem mondhatsz le az unokaöccsségről…!

Ginger és Viktor leültek a vászon- és faudvarház lépcsőjére. Teljes egyedüllétet élveztek. Senki sem fogja venni a fáradságot, hogy őket figyelje, amikor néhány ölnyire indulatos veszekedés folyik.

— Ööö — szólalt meg Ginger. Az ujjai maguktól vonaglottak. Viktor kénytelen volt észrevenni, hogy a körmök csúnyán lekoptak.

— Ööö — ismételte meg a lány. Az arca, sápadtan a smink alatt, maga volt a kínszenvedés tükre. Nem is gyönyörű, Viktor érezte átillanni agyán a gondolatot, de igazán bajosan tudnád ezt elhinni.

— Én, ööö, nem is tudom, hogy mondjam — mondta a lány —, de, ööö, nem vette észre valaki, hogy járkálok álmomban?

— A Dombra? — kérdezte Viktor.

Ginger feje olyan gyorsan rándult felé, ahogy egy kígyóé lecsap.

— Te tudod? Honnan tudod? Kémkedtél utánam? — csattant föl. Ez megint a régi Ginger volt, csupa tűz és méreg és paranoiás agresszivitás.

— Laddie rád talált… amikor aludtál tegnap délután — válaszolta Viktor és hátrahajolt.

— Napközben?

— Igen.

A lány szájához kapta a kezét. — Rosszabb, mint hittem — susogta. — Egyre rosszabbodik! Emlékszel, amikor találkoztál velem fönn a Dombon? Pont mielőtt Himpeller ránk talált és azt hitte, hogy mi… csókolóztunk… — elpirult. — Hát, még azt sem tudtam, hogy kerültem oda!

— És tegnap éjjel visszamentél — közölte Viktor.

— A kutya mesélte neked, igaz? — tudakolta a lány lehangoltan.

— Igen. Sajnálom.

— Most már minden éjjel megesik — nyögte Ginger. — Tudom, mert még ha vissza is megyek az ágyamba, a padló csupa homok és minden körmöm törött! Minden éjszaka odamegyek és nem tudom, miért!

— Megpróbálod kinyitni az ajtót — világosította föl Viktor. — Van ott az a nagy, ősrégi ajtó, most, hogy a domb egy része elcsúszott és…

— Igen, azt már láttam, de miért?

— Hát, van pár ötletem — válaszolta óvatosan Viktor.

— Mondd el!

— Hümm. Hát, hallottál már arról, amit genius loci-nak neveznek?

— Nem. — A lány összeráncolta homlokát. — Az valami lángész?

— Az afféle szelleme egy helynek. Roppant erős is lehet. Erőssé lehet tenni imádással vagy szeretettel vagy gyűlölettel, ha az elég sokáig tart. És kíváncsi lennék, hogy egy hely szelleme képes-e odahívni embereket. És állatokat is. Úgy értem, Holivud másféle hely, nem igaz? Az emberek másképp viselkednek itt. Mindenhol máshol a legfontosabbak az istenek vagy a pénz vagy a jószág. Itt az a legfontosabb, hogy fontos legyél.

Ezzel övé lett a lány teljes figyelme. — Igen? — bátorította, és: — Eddig nem hangzik túl rosszul.

— Most fogok a rossz részére rátérni.

— Ó!

Viktor nyelt egyet. Az agya úgy buzgott, mint az erőleves. Tantaluszi kínokat okozva, félig elfeledett tények bukkantak a felszínre és újra elsüllyedtek. Száraz, régi tanárok magas, vén termekben valaha elmondtak neki unalmas, ősöreg dolgokat, melyek hirtelen olyan sürgetővé váltak, akár egy kés, és kétségbeesetten kotorászott utánuk.

— Én nem… — károgta. Megköszörülte a torkát. — Bár nem vagyok benne biztos, hogy helyes — sikerült kinyögnie. — Hát, szerintem valahonnan máshonnan jött. És idevetődhetett. Hallottál az olyan eszmékről, melyeknek eljött az ideje?

— Igen.

— Hát, azok a szelíd ötletek. Vannak mások is. Ötletek, olyannyira tele életerővel, hogy nem várják ki az idejük. Vad ötletek. Megszökött ötletek. És az a gond, hogy amikor valami ilyesmire teszel szert, lyukat kapsz a…

Ránézett a lány udvarias és üres arckifejezésére. Hasonlatok bugyogtak a felszínre, akár az elázott pirított kenyérkocka. Képzeld el, hogy a valaha létezett összes világ egy bizonyos értelemben össze van préselve, mint egy szendvics… egy pakli kártya… egy könyv… egy összehajtogatott papírlap… ha adott körülmények közt a dolgok inkább keresztülmennek rajtuk, s nem el mellettük… de ha kaput nyitsz a világok között, rettenetes veszélyek leselkednek rád, mint például…

Mint például…

Mint például…

Mint például mi?

Úgy emelkedett elő emlékezetéből, mint a váratlanul fölfedezett gyanús csápdarab, pont, amikor már azt hitted, biztonságos megenni a paellát.

— Előfordulhat, hogy valami más is megpróbál átjönni ugyanazon az úton — kockáztatta meg. — A, huh, seholsincsben a valahol között vannak olyan lények, melyeket alapjában véve inkább nem írnék le neked.

— Már megtetted — felelte Ginger feszült hangon.

— És, huh, azok általában nagyon lelkesen be akarnak jutni a valóságos világokba és talán valahogy kapcsolatot teremtenek veled, mikor alszol, és… — Föladta. Nem tudta tovább elviselni a lány arckifejezését.

— Lehet, hogy teljesen tévedek — tette hozzá gyorsan.

— Meg kell akadályozz, hogy kinyissam az ajtót — suttogta Ginger. — Lehet, hogy Közülük való vagyok.

— Ó, nem hinném — válaszolta Viktor leereszkedően. — Azoknak általában több karja van a kelleténél, azt hiszem.

— Megpróbáltam rajzszögeket szórni a padlóra, hogy attól fölébredjek — mesélte Ginger.

— Rémesen hangzik. Lett foganatja?

— Nem. Reggelre mind visszakerült a zacskójába. Biztos később fölszedtem őket.

Viktor fintort vágott. — Ez akár jó jel is lehet — jegyezte meg.

— Miért?

— Ha valakit kellemetlen izék idéznek meg, szerintem azok nem bíbelődnek azzal, hogy min sétálsz keresztül.

— Örgh.

— Nincs semmi ötleted, hogy miért történik ez az egész, ugye? — kérdezte Viktor.

— Nincs! De mindig ugyanazt álmodom. — A lány szeme összeszűkült. — Hé, hogy lehet, hogy te ilyen sok mindent tudsz?

— Én… egy varázsló mondta nekem régen — felelte Viktor.

— Te magad nem vagy varázsló?

— Egyáltalán nem! Holivudban nincsenek varázslók. És az az álom?

— Ó, az túl furcsa ahhoz, hogy jelentsen valamit. Különben is, már akkor is álmodtam, amikor még kicsi voltam. Ezzel a heggyel indul, csak valójában nem rendes hegy, mert…

Detritus, a troll tornyosult fölibük.

— A fiatal Mr. Himpeller azt mondja, ideje újrakezdeni a forgatást — morajlotta.

— Eljössz ma éjjel a szobámba? — sziszegte Ginger. — Légy szíves? Te föl tudsz ébreszteni, ha megint nekiállok alvajárni.

— Hát, ööö, igen, de a házinénid esetleg nem fog örülni… — kezdte Viktor.

— Ó, Mrs. Kozmopilita nagyon liberálisan gondolkozik — felelte Ginger.

— Valóban?

— Csak azt fogja gondolni, hogy szeretkezünk — jelentette ki Ginger.

— Á — mondta Viktor élettelenül. — Hát, akkor rendben.

— A fiatal Mr. Himpeller nem szereti, ha megvárakoztatják — jegyezte meg Detritus.

— Ó, fogd már be a szád! — fakadt ki Ginger. Fölállt és lesöpörte a port a ruhájáról. Detritus csak pislogott. Az emberek általában nem mondták neki, hogy fogja be a száját. Néhány aggodalmas törésvonal jelent meg a homlokán. Megfordult és megpróbálkozott egy újabb fenyegető közelgéssel, ezúttal Viktort célozva meg.

— A fiatal Mr. Himpeller nem szereti…

— Ó, menj már innen! — csattant föl Viktor és elbaktatott a lány után.

Detritus egyedül maradt és hunyorított a gondolkodás erőfeszítésétől.

Persze, az emberek hébe-hóba mondtak ilyesmiket, hogy „Menj innen” meg „Fogd be a szád”, de mindig a színlelt bátorság rémült reszketésével hangjukban, szóval természetesen mindig visszavágott, hogy „Haha” és ütött. De soha senki nem beszélt még úgy hozzá, mintha a létezése lenne a világon az utolsó, ami esetleg aggódásra bírhatná őket. Ettől aztán megroggyant masszív válla. Talán ez az állandó Rubin körüli csellengés rosszat tesz neki.

Soll a művészt felügyelte, aki betűket rajzolt a táblákra. Fölnézett, amikor Viktor és Ginger közelegtek.

— Rendben — mondta. — Mindenki a helyére! Közvetlenül a báltermi jelenettel folytatjuk. — Nagyon elégedettnek látszott önmagával.

— Minden szó rendben van? — érdeklődött Viktor.

— Semmi gond — jelentette büszkén Soll. Fölpillantott a napra. — Egy csomó időt elvesztettünk — tette hozzá —, szóval most már ne vesztegessünk többet.

— Ki hitte volna, hogy képes vagy rávenni R. K. S. T.-t, hogy így meghátráljon — jegyezte meg Viktor.

— Egyáltalán nem voltak érvei. Visszament az irodájába, gondolom, duzzogni — válaszolta dölyfösen Soll. — Oké, emberek, kezdjünk mindnyájan…

A betűvető művész megcibálta Soll ingujját.

— Csak azon tűnődöm, Mr. Soll, hogy mit szeretne velem a nagy jelenetbe tetetni most, hogy Viktor nem említi a bordákat…

— Ne idegesítsen most, ember!

— De ha legalább ötletet adna…

Soll határozottan leakasztotta a férfi kezét ingujjáról. — Őszintén szólva — közölte —, fütyülök rá! — és elvonult a díszlet felé.

A művész magára maradt. Megfogta az ecsetét. Ajka némán mozgott, ahogy a szavakat formálta.

Aztán megszólalt: — Hmm. Remek gondolat.

Banán N’Vektif, Klaccs hatalmas, sárga szavannáinak legügyesebb vadásza, visszafojtotta lélegzetét, miközben a legutolsó darabot a helyére csipeszezte. Eső dobolt kunyhója tetején.

Nahát. Ez az.

Soha még ilyet nem készített, de tudta, hogy jól csinálja.

A maga idejében zebrától thargáig mindent csapdába ejtett, és ugyan mit tud fölmutatni eredményül? Ám tegnap, amikor elvitt egy halom irhát N’kufnak, hallotta, amint egy kereskedő kijelenti, hogy ha valaki valaha készít egy jobb egérfogót, akkor a világ utat fog taposni az illető ajtajához.

Egész éjjel ébren feküdt és ezen gondolkozott. Aztán, a hajnal első világánál, néhány vázlatot firkált a kunyhó falára egy bottal és nekilátott a munkának. Amíg a városban járt, megragadta az alkalmat és megtekintett néhány egérfogót, és azok tényleg távol álltak a tökéletestől. Azokat nem vadászok szerkesztették meg.

Most fölvette a gallyat és finoman a szerkezetbe dugta.

Csatt.

Tökéletes.

Most aztán nincs más dolga, minthogy elvigye N’kufhoz és kiderüljön, vajon a kereskedő…

Az eső igazán nagyon hangos. Valójában inkább úgy hangzik, mint…

Amikor Banán föleszmélt, kunyhója romjai közt feküdt, és azok a kitaposott sár félmérföldszéles rendjében helyezkedtek el.

Bambán bámult arra, ami megmaradt otthonából. Ránézett a láthatártól láthatárig húzódó barna nyomra. Ránézett az egyik végén épp csak kivehető, sötét, sáros tömegre.

Aztán lenézett. A jobb egérfogó mostanra igen tetszetős, két dimenziós minta lett, szétlapulva egy óriási lábnyom kellős közepén.

Megszólalt: — Nem is tudtam, hogy ennyire jó!

A történelemkönyvek szerint az ankh-morporki polgárháborút befejező, döntő csatát két maréknyi, holtfáradt ember vívta egy mocsárban, egy ködös kora reggel, és, bár az egyik oldal igényt tartott a győztesnek járó dicsőségre, voltaképpen az Emberek-Hollók 0:1000 eredménnyel ért véget, mint általában a legtöbb csata.

Az egyik dolog, amiben mindkét Himpeller egyetértett, az volt, hogy ha az ő gondjaikra lett volna bízva a dolog, senki sem úszhatta volna meg egy ilyen nyamvadt háborúval. Gyalázat, hogy megengedték a népnek, hogy előadja a város történetének jelentős fordulópontját anélkül, hogy emberek ezreit és tevéket és lövészárkokat és földsáncokat és ostromgépeket és kőhajító katapultokat és lovakat és zászlókat is fölhasznált volna.

— És ráadásul egy nyavalyás ködben — tette hozzá Gaffer. — Nem törődtek a fényerőszintekkel.

Fölmérte a csata tervezett mezejét, fél kezével megvédve szemét a napsütéstől. Tizenegy kurbliman fog dolgozni rajta, minden elképzelhető szögből. Fölemelték a hüvelykujjuk, egyik a másik után.

Gaffer megkoppintotta a képdobozt maga előtt.

— Készen álltok, csöppségek? — kérdezte.

Nyöszörgéskórus hallatszott.

— Rendes kölkök! — jegyezte meg. — Ha ezt jól csináljátok, kaptok egy extra gyíkot uzsonnára!

Egyik kezével megragadta a kurblit, a másikkal egy szócsövet.

— Ha magának megfelel, kezdhetjük, Mr. Himpeller — kiáltotta oda.

R. K. S. T. biccentett és már emelte volna a kezét, amikor Soll karja előrelendült és megmarkolta. Az unokaöccs feszülten meredt a lovasok fölsorakozott soraira.

— Csak egy pillanat — mondta egykedvűen, aztán tölcsért formált kezéből és kiáltásig emelte a hangját. — Hé, te ott! Tizenötödik lovag hosszában! Igen, te! Kérlek, légy szíves és göngyöld ki a zászlódat! Köszönöm. Lennél olyan szíves jelentkezni Mrs. Kozmopilitánál egy újért? Köszönöm.

Soll fölvont szemöldökkel nagybátyjához fordult.

— Ez… ez heraldikai ábra — jelentette ki Himpeller sietve.

— Keresztbe tett bordák salátaalapon? — firtatta Soll.

— Szerfölött odavoltak az evésért, azok a régi lovagok…

— És nekem tetszett a jelmondat — közölte Soll. — „Minden Dalia Ujját Nalia Harga Bordafogadójában”. Ha lenne már hang, kíváncsi vagyok, mi lett volna a csatakiáltása?

— Hús vagy a saját húsomból, vér a saját véremből — csóválta fejét Himpeller. — Hogy teheted ezt velem?

— Mert hús vagyok a saját húsodból és vér a saját véredből! — felelte Soll.

Himpeller fölvidult. Csakugyan, ha így tekintesz a dologra, már nem is tűnik olyan rossznak.

Ez Holivud. Ahhoz, hogy hamar elteljék az idő, csak le kell filmezd a gyorsan forgó óramutatókat…

A Láthatatlan Egyetemen a rezográf már percenként hét ttyalpot regisztrál.

És a délután vége felé fölgyújtották Ankh-Morporkot.

A valódi várost számos alkalommal fölgyújtották hosszú történelme során — bosszúból, vagy gondatlanságból, vagy rosszindulatból, vagy csupán a biztosításért. A legtöbb nagy kőépület, melyek valójában várossá tették Ankh-Morporkot, teljes ellentétben egy csomó, mind egy helyen lévő vityillóval, ezeket sértetlenül átvészelte és sokan[24] úgy vélték, hogy egy kiadós tűzvész, úgy nagyjából százévente, nélkülözhetetlen a város higiéniájához, mivel elősegíti a patkányok, csótányok, bolhák, és persze az olyan emberek számának kordában tartását, akik nem elég gazdagok ahhoz, hogy kőházban lakjanak.

A híres Tűzvész a polgárháború idején csupán azért nevezetes, mert mindkét oldal egyidejűleg okozta azért, hogy meggátolja a város ellenséges kézre kerülését.

Egyébként, a történelemkönyvek szerint, nem volt különösebben hatásos. Az Ankh vízállása szokatlanul magas volt azon a nyáron, és a város javarésze túl nedves ahhoz, hogy meggyulladjon.

Ezúttal azonban sokkal jobban sikerült.

Lángok tódultak az ég felé. Mivel ez Holivudban történt, minden égett, mert az egyetlen különbség a kőépületek és a faépületek között az volt, amit a vászonra festettek. Égett a két dimenziós Láthatatlan Egyetem. Égett a Patrícius hátnélküli Palotája. Még a Művészetek Tornyának mérethű modellje is lángokat lövellt, akár egy csillagszóró.

Himpeller nyugtalanul figyelte.

Egy idő múlva megszólalt mögötte Soll: — Vársz valamire, bácsikám?

— Hmm? Ó, dehogy! Remélem, Gaffer a toronyra összpontosít, ez minden — felelte Himpeller. — Nagyon fontos és jelképes építmény.

— Valóban az — értett egyet Soll. — Roppant fontos. Valójában annyira fontos, hogy fölküldtem pár fiút ebédidőben csak azért, hogy megbizonyosodjam, minden oké.

— Azt tetted? — kérdezte Himpeller bűntudatosan.

— Igen. És tudod, mit találtak? Azt, hogy valaki a külsejére odaszögezett valamiféle petárdákat. Tömérdek petárdát, kanócokkal. Még jó, hogy a fiúk megtalálták, mert ha azok elsültek volna, tönkretették volna a felvételt és sose tudtuk volna még egyszer megcsinálni. És tudod, azt mondták, úgy látszott, mintha a tűzijáték szavakat írt volna az égre — fűzte hozzá Soll.

— Milyen szavakat?

— Eszembe se jutott, hogy megkérdezzem — felelte Soll. — Eszembe se jutott.

Zsebre vágta a kezét és fütyörészni kezdett a bajsza alatt. Egy idő múlva oldalvást bácsikájára sandított.

— „A legsültebb bordák a városban” — mormolta. — Ez több a soknál!

Himpeller dacosnak tűnt. — Megnevettette volna a nézőket, egyébként — közölte.

— Nézd, bácsikám, ez így nem mehet tovább — jelentette ki Soll. — Ne legyen semmi több ebből a kalmárkodó ostobáskodásból, rendben?

— Ó, rendben van.

— Biztos?

Himpeller bólintott. — Mondtam, hogy rendben, nem?

— Ennél egy kicsit többet szeretnék, bácsikám.

— Ünnepélyesen megígérem, hogy többet nem avatkozom ebbe a mozgóba — mondta komolyan Himpeller. — A nagybátyád vagyok. A családba tartozom. Ez már elég jó neked?

— Hát… na, jó.

Amikor a tűz kialudt, összegereblyézték a parázs egy részét a roston sütéshez a forgatás végét ünneplő bulin, a szabad ég alatt.

Az éjszaka bársonylepedője a papagájketrec köré csavarta magát, ami maga Holivud, és az ilyen meleg éjjeleken sok embernek akadnak magánjellegű elintéznivalói:

Egy fiatal pár, akik kéz a kézben sétálgattak a dűnéken, csaknem az eszméletvesztésig megrettent, amikor egy hatalmas troll ugrott eléjük egy szikla mögül, karját lengette és azt üvöltötte „Ááárgh!”

— Megijesztettelek, ugye? — kérdezte reménykedve Detritus.

Ők sápadt arccal bólintottak.

— Hát, ez nagy megkönnyebbülés — mondta a troll. Megveregette a fejüket, amitől a lábuk kissé mélyebbre süllyedt a homokban. — Nagyon köszönöm! Nagyon le vagyok kötelezve. Szép jó éjszakát! — tette hozzá gyászosan.

Figyelte, amint azok kéz a kézben elsétálnak, s aztán sírva fakadt.

A kurblimanok viskójában R. K. S. T. Himpeller elgondolkozva figyelte álltában, amint Gaffer összeragasztotta a nap felvételeit. A kurblimannak ez nagyon jólesett; Mr. Himpeller mostanáig sosem mutatta a legcsekélyebb érdeklődést sem a filmmel való bánásmód konkrét módszerei iránt. Ez talán megmagyarázza, miért volt a szokásosnál kissé szószátyárabb a Céh titkaival, melyeket oldalvást adott tovább egyik nemzedék ugyanannak a nemzedéknek.

— Miért ugyanolyan minden kis kép? — tudakolta Himpeller, miközben a kurbliman föltekerte a filmet orsójára. — Nekem úgy tűnik, ez pénzpocsékolás.

— Valójában nem egyformák — válaszolta Gaffer. — Mindegyik egy kicsit más, látja? És így az emberi szem rengeteg, kicsi, kissé eltérő képet lát nagyon gyorsan, és azt hiszi a szem, hogy mozgásban lát valamit.

Himpeller kivette a szivart a szájából. — Úgy érted, hogy az egész csak trükk? — kérdezte elképedve.

— Igen, pontosan úgy. — A kurbliman kajánul nevetgélt és a ragasztós bödönért nyúlt.

Himpeller lenyűgözve figyelte.

— Azt hittem, hogy az egész valami különleges fajta mágia — jegyezte meg, árnyalatnyi kiábrándulással. — És most azt mondod nekem, ez csak egy nagy Melyik-a-Dáma játszma?

— Afféle. Tudja, a nézők valójában nem látnak egy képet sem külön. Egy csomót látnak egyszerre, ugye, érti, mire célzok?

— Hé, itt most eltévedtem a megértésnél.

— Minden kép hozzáad az összhatáshoz. Az emberek nem látják külön az egyes képeket, csak a hatást, amit sok, nagyon gyorsan elpergő kép hoz létre.

— Tényleg? Ez nagyon érdekes — gondolkozott el Himpeller. — Igazán nagyon, nagyon érdekes. — Leverte a hamut szivarjáról a krampuszokra. Egyikük elkapta és megette.

— Szóval akkor mi történne — firtatta habozva —, ha, mondjuk, csak egyetlenegy kép az egész mozgóban más lenne?

— Fura, hogy ezt kérdezi — válaszolta Gaffer. — A minap megesett, amikor a Túl a Trollok Völgyén-t ragasztottuk össze. Az egyik inas beleragasztott egyetlenegy képet Az Aranláz-ból, és mi mind egész délelőtt aranyra gondolva jártunk-keltünk és nem tudtuk, miért. Olyan volt, mintha egyenesen a fejünkbe került volna anélkül, hogy meglátta volna a szemünk. Persze, amikor észrevettük, megleckéztettem a kölköt a nadrágszíjammal, de sose jöttünk volna rá, ha történetesen nem nézem meg a mozgót lassítva.

Újra kézbe vette a ragasztós ecsetet, merőlegesen elvágott két filmcsíkot, és összecsirizelte őket. Egy idő múlva ráébredt; hogy nagyon nagy lett a csönd a háta mögött.

— Jól van, Mr. Himpeller? — érdeklődött.

— Hmm? Ó! — Himpeller mélyen gondolataiba merült. — Csak egyetlenegy képnek ilyen nagy hatása lett?

— Ó, igen. Jól van, Mr. Himpeller?

— Soha jobban, haver — felelte Himpeller. — Soha jobban.

Kezét dörzsölgette. — Csevegjünk egy kicsit, te meg én, férfi a férfival — tette hozzá. — Mert, tudod… — barátságosan Gaffer vállára tette a kezét — …van egy olyan érzésem, hogy talán ez a nap hoz neked szerencsét.

És egy másik sikátorban Gaspod ült, magában motyogva.

— Huh! Maradj, azt mondja. Parancsokat ad nekem. Csak azér’, hogy a barátnőjének ne kelljen elviselni egy rusnya, büdös kutyát a szobájába’. Szóval itten vagyok, az ember legjobb barátja, üldögélve az esőbe’. Mármint ha esne. Lehet, hogy nem esik, de ha esne, mostanra már teljesen eláztam volna. Megérdemelné, hogy fogjam magam, fölálljak és elmenjek. Meg is tehetném. Amikor csak akarom. Nem kell nekem itt ülnöm. Remélem, senki sem hiszi, hogy azér’ ülök itt, mer’ azt mondták nekem, üljek itt. Szeretném én látni azt az embert, aki nekem parancsokat adhat. Azér’ ülök itt, mer’ akarok. Úgy biza…

Aztán nyüszített kicsit és elcsoszogott az árnyékokba, ahol kisebb volt az esélye, hogy meglátják.

Odafönt a szobában Viktor a fal felé fordulva állt. Ez megalázó. Épp elég pocsék volt belebotlani a vigyorgó Mrs. Kozmopilitába a lépcsőn, aki széles mosollyal és egy bonyolult, a könyököt erősen igénybe vevő gesztussal ajándékozta meg, mely utóbbit, ebben bizonyos volt, aranyos, idős nénikéknek nem lenne szabad ismernie.

Csörömpölés és néha suhogás hangzott föl mögötte, amint Ginger lefekvéshez készülődött.

— Tényleg nagyon aranyos néni. Tegnap mesélte, hogy négy férje volt — szólalt meg Ginger.

— Mit tett a csontokkal? — firtatta Viktor.

— Halvány fogalmam sincs, mire célzol — felelte fintorogva Ginger. — Rendben, most már megfordulhatsz. Ágyban vagyok.

Viktorban fölengedett a feszültség és megfordult. Ginger egész a nyakáig húzta a takarót és úgy tartotta ott, mintha ostromlott helyőrség lenne, a takaró meg a barikádokon állomásozó legénység.

— Meg kell ígérned — mondta —, hogy történjék bármi, meg sem fogsz próbálni visszaélni a helyzettel.

Viktor sóhajtott. — Ígérem.

— Csak mert gondolnom kell a karrieremre, tudod.

— Igen, értem.

Viktor leült a lámpa mellé és kivette a könyvet a zsebéből.

— Nem arról van szó, hogy hálátlan lennék vagy bármi ilyesmi — folytatta Ginger.

Viktor végigfutott a sárguló lapokon, a helyet keresve, ahol tart. Emberek százai töltötték életük a Holivudi Domb mellett, a látszat szerint csupán azért, hogy égve tartsák a tüzet és naponta háromszor kántáljanak Miért? Ki a Kapuban álló Őr?

— Mit olvasol? — kérdezte kicsivel később Ginger.

— Rábukkantam egy régi könyvre — válaszolta kurtán Viktor. — Holivudról szól.

— Ó!

— Én a helyedben megpróbálnék aludni — tanácsolta a fiú, úgy csavarodva, hogy ki tudja venni a macskakaparást a lámpa fényénél.

Hallotta, hogy a lány ásít.

— Végig elmeséltem az álmom? — kérdezte Ginger.

— Nem hiszem — felelte Viktor reményei szerint udvariasan elbátortalanító hangnemben.

— Mindig ezzel a heggyel kezdődik…

— Nézd, tényleg nem kellene beszélned…

— …és csillagok vannak körülötte, tudod, az égen, de az egyik leszáll és nem is csillag, hanem egy nő, aki fáklyát tart a feje fölé…

Viktor lassan visszalapozott a könyv elejére.

— Igen? — biztatta óvatosan.

— És ő folyton megpróbál mondani valamit nekem, valamit, amit nem tudok kivenni, arról, hogy valamit föl kell ébreszteni, és aztán lesz egy csomó fény meg ez a bömbölés, mintha oroszlán vagy tigris vagy ilyesmi lenne, érted? És aztán fölébredek.

Viktor ujja szórakozottan nyomon követte a hegy körvonalát a csillagok alatt.

— Valószínűleg csak egy álom — jelentette ki. — Valószínűleg nem jelent semmit.

Persze, a Holivudi Dombnak nincs csúcsa. De talán volt valaha, azokban az időkben, amikor város állt ott, ahol most az öböl van. Te jó ég! Valami kétségkívül tényleg gyűlöli ezt a helyet.

— Véletlenül nem emlékszel valami másra is az álomból? — kérdezte színlelt nemtörődömséggel.

Nem kapott választ. Odaosont az ágyhoz.

A lány aludt.

Visszament a székhez, amely bosszantóan kényelmetlennek ígérkezett fél órán belül, és eloltotta a lámpát.

Valami a Dombban. Az a veszedelem forrása.

A sokkal fenyegetőbb veszély az volt, hogy ő is el fog aludni.

Ült a sötétben és aggódott. Egyébként is, hogyan ébresztesz föl egy alvajárót? Tétován rémlett neki, hogy a szóbeszéd szerint nagyon veszélyes ilyet tenni. Történetek szóltak emberekről, akik azt álmodták, kivégzik őket, és aztán, amikor valaki megérintette a válluk, hogy fölébressze őket, a fejük lehullott. Hogy honnan tudta bárki is, hogy mit álmodott előtte a halott, nem derült ki. Talán utóbb visszajött a kísértet és megállt panaszkodni az ágy lábánál.

A szék vészesen csikorgott, amikor helyzetet változtatott. Talán, ha kinyújtja fél lábát így, akkor pihentetheti az ágy végén, szóval még ha el is aludna, a lány nem lesz képes elmenni mellette anélkül, hogy föl ne ébressze.

Tényleg rém fura. Hetek óta azzal tölti a napot, hogy a karjába ragadja Gingert, bátran megvédelmezi attól, akármi legyen is az, aminek aznap Morry öltözött, megcsókolja, és általában ellovagol az alkonyatba, hogy boldogan, sőt az is lehet, hogy eksztázisban éljen, míg meg nem hal. Valószínűleg nincs olyan azok között, akik valaha is megnézték egyik mozgóját, aki esetleg elhinné, hogy ülve tölti az éjszakát Ginger szobájában egy szálkákból készített széken. Még ő maga is nehezen hitte el, pedig ő most itt van. A mozgókban ilyesmi nem fordulhat elő. A mozgókban csupa Lángoló Szerelem fordul elő Egy Mekkergűt Világban. Ha ez mozgó lenne, egészen biztos, hogy nem ücsörögne egy kemény széken a sötétben. Ő akkor… hát, nem ücsörögne egy kemény széken a sötétben, az tuti.

A Kincstárnok bezárta dolgozószobája ajtaját maga mögött. Az ember rákényszerül erre. Az Arkrektor úgy gondolta, hogy a kopogtatás az ajtón olyasmi, ami csak másokkal történhet.

De a kiállhatatlan alak legalább elvesztette az érdeklődést a rezográf vagy akármi is legyen, ahogy Rikter elnevezte iránt. A Kincstárnoknak rémes napja volt: próbálta intézni az egyetemi ügyeket, miközben tudta, hogy a bizonyíték a szobájában rejtőzik.

Kihúzta a szőnyeg alól, fölcsavarta a lámpát és elkezdett olvasni.

Ő lett volna az első, aki elismeri, hogy semmit sem ért a műszaki dolgokhoz. Sietve át is ugrotta a forgócsapokról, oktironingákról és a fújtatókba sűrített levegőről szóló részeket.

Ismét rárepült arra a bekezdésre, mely így szólt: — „Ha azonban a zavarok a valóság szövedékében az epicentrumból szétterjedő hullámokat hoznak létre, akkor az inga megbillen, a levegőt a megfelelő fújtatókba préseli, és az epicentrumhoz legközelebbi díszelefánttal kilövelltet egy kicsiny ólomlabdacsot, bele egy csészébe. És imígyen a zavar iránya…”

…vuamm… vuamm…

Még itt fönt is hallotta. Csak még több homokzsákot halmoztak köré. Immár senki sem merte megmozdítani. A Kincstárnok megpróbált olvasmányára összpontosítani.

— …megbecsülhető a kilövellt labdacsok…

…vuamm… vuammVUAMMVUAMM.

A Kincstárnok azon kapta magát, hogy visszafojtja a lélegzetét.

— …számából és erejéből, mely becslésem szerint komoly zavar esetén…

ttyalp

— …akár a két labdacsot is meghaladhatja…

ttyalp

— …melyeket több hüvelyknyire szór…

ttyalp

— …hozzávetőlegesen…

ttyalp

— …egy…

ttyalp

— …hónap…

ttyalp

— …leforgása…

ttyalp

— …alatt…

ttyalp

Gaspod fölébredt, és sietve rángatta magát reményei szerint ébernek látszó pozitúrába.

Valaki kiabált, jóllehet udvariasan, mintha segítséget szeretett volna kapni, de csak akkor, ha ez nem túl sok gondot.

Fölügetett a lépcsőn. Az ajtó kissé nyitva állt. Még kijjebb lökte a fejével.

Viktor a hátán feküdt egy székhez kötözve. Gaspod leült és fürkészően nézte a fiút, hátha csinál valami érdekeset.

— Jól vagyunk, nemde? — érdeklődött egy kis idő elteltével.

— Ne csak üldögélj, te hülye! Bogozd ki ezeket a csomókat! — dühöngött Viktor.

— Lehet, hogy hülye vagyok, de én nem vagyok megkötözve — felelte flegmán Gaspod. — Föléd kerekedett a csaj, mi?

— Bizonyára elbóbiskoltam egy pillanatra — védekezett Viktor.

— Elég hosszan ahhoz, hogy fölkeljen, csíkokra hasogasson egy lepedőt és a székhez kötözzön — helyesbített Gaspod.

— Igen, rendben, igazad van. Nem tudnád átrágni a köteléket vagy valami?

— Ezekkel a fogakkal? Viszont hozhatnék segítséget — válaszolta Gaspod és vigyorgott.

— Ööö, nem vagyok biztos benne, hogy az túl jó…

— Ne aggódj! Hamar visszajövök! — ígérte Gaspod és kibaktatott.

— Esetleg kissé nehéz lesz elmagyarázni… — szólt utána Viktor, de a kutya már leért a lépcsőn és a félreeső parcellák és sikátorok labirintusában ballagott A Repülőkutya Századának hátsó részéhez.

Odacsoszogott a magas kerítéshez. Egy lánc halkan megcsörrent.

— Laddie? — suttogta rekedt hangon.

Örömteli ugatás hallatszott.

— Laddie jófiú!

— Na igen — mondta Gaspod. — Na igen. — Sóhajtott. Vajon ő is ilyen volt valamikor? Ha igen, hála égnek nem volt tudatában ennek.

— Én jófiú!

— Persze, persze. Laddie, nyughass! — motyogta Gaspod, és átpréselte köszvényes testét a kerítés alatt. Laddie megnyalta a képét, amint előbukkant.

— Túl öreg vagyok az effélékhez — motyogta Gaspod, és bekukucskált az ólba.

— Fojtólánc! — hördült föl. — Egy átkozott fojtólánc. Hagyd abba a húzkodását, te tökkelütött marha! Vissza! Vissza! Oké.

Gaspod egyik mancsát a nyakörv hurkába dugta és megszabadította Laddie-t tőle.

— Na! — mondta. — Ha mindnyájan tudnánk, hogy kell ezt csinálni, mi uralnánk a világot. És most hagyd abba a bolondozást! Szükségünk van rád!

Laddie nyelvlógató vigyázzba szökkent. Ha a kutyák tudnának szalutálni, megtette volna.

Gaspod ismét áttekergőzött a kerítés alatt és várt. A másik oldalról hallotta Laddie lépteit, de úgy tűnt, a nagyobb kutya távolodik a kerítéstől.

— Ne! — szisszent föl Gaspod. — Engem kövess!

Futó mancsok, majd suhogó nesz hallatszott, és Laddie átugrotta a magas kerítést és négymancsos landolást hajtott végre előtte.

Gaspod lehámozta a nyelvét a hátsó garatáról.

— Jó fiú — motyogta. — Jó fiú.

Viktor fejét dörzsölve fölült.

— Jócskán beütöttem a fejem, amikor a szék hátraesett — jegyezte meg.

Laddie várakozó arckifejezéssel ült, szájában a lepedő maradványaival.

— Mire vár? — érdeklődött Viktor.

— Azt kell mondd neki, hogy jó fiú — sóhajtotta Gaspod.

— Nem vár valami húsdarabot vagy cukrot vagy ilyesmit?

Gaspod a fejét rázta. — Csak mondd neki, hogy micsoda jó fiú. Az jobb, mint a kemény valuta, a kutyák számára.

— Ó? Hát, jó. Jó fiú vagy, Laddie!

Laddie izgatottan föl-le ugrált. Gaspod a bajsza alatt káromkodott.

— Elszorul a szívem ettől — jelentette ki. — Szánalmas, nem?

— Jó fiú, keresd meg Gingert! — kérte Viktor.

— Figyelj, azt én is meg tudom tenni — mondta kétségbeesetten Gaspod, mikor Laddie elkezdte szaglászni a padlót. — Mindnyájan tudjunk, hová igyekezett. Nem kell odamenned és…

Laddie kirobogott az ajtón, ám kecsesen. Megtorpant a lépcső alján és türelmetlen, kövess-engem ugatást hallatott.

— Szánalmas — szögezte le Gaspod gyászosan.

Mindig úgy tűnt, hogy a csillagok fényesebben ragyognak Holivud fölött. Persze, a levegő tisztább volt, mint Ankh-ban, és szinte semmi sem füstölt, de akkor is… a csillagok valahogy nagyobbak is voltak és közelibbek, mintha az ég egy hatalmas lencse lenne.

Laddie átszáguldott a dűnéken, hébe-hóba megállva, hogy Viktor fölzárkózhasson. Gaspod valamivel hátrébb követte őket, ide-oda hemperegve és zihálva.

A nyomok a mélyedésbe vezettek, amely azonban üres volt.

Az ajtó nagyjából egy lábnyira volt kinyitva. Körülötte elkapart homok jelezte, hogy — bármi legyen is, ami esetleg kijött avagy nem jött ki — Ginger bement.

Viktor megbámulta.

Laddie az ajtó mellett ült és reménykedően nézett Viktorra.

— Várakozik — jegyezte meg Gaspod.

— Mire? — firtatta Viktor aggódva.

Gaspod fölnyögött. — Na, mit gondolsz? — kérdezett vissza.

— Ó! Igen. Jó fiú vagy, Laddie.

Laddie csahintott és megpróbált bukfencezni.

— Most mit fogunk csinálni? — tudakolta Viktor. — Gondolom, bemegyünk, igaz?

— Lehetséges — válaszolta Gaspod.

— Ööö. Vagy esetleg megvárhatjuk, amíg Ginger kijön. Tény az, hogy sohasem szerettem túlságosan a sötétet — közölte Viktor. — Úgy értem, az éjszakával semmi baj, de a koromsötét…

— Fogadok, hogy Cohen, a Barbár nem fél a sötéttől — hozta föl Gaspod.

— Nos, persze…

— És a Puszta Fekete Árnya, az sem fél a sötéttől.

— Oké, de…

— És Howondaföld Jones, a Balgrogvadász, gyakorlatilag egy tucat sötétséget elfogyaszt reggelire — tódította Gaspod.

— Igen, de én nem vagyok ők! — siránkozott Viktor.

— Próbáld ezt mondani mindazoknak, akik kiadták a garasaik, hogy nézhessenek téged, amint ők vagy — felelte Gaspod. Megvakart egy álmatlanságban szenvedő bolhát. — A nemjóját, kész röhej lenne, ha lenne itt most egy kurbliman, nem? — firtatta vidáman. — Micsoda egy vígjátékfilm lenne belőle! Mr. Hős Nem Megy Be a Sötétbe, ezt a címet adhatnánk neki. Jobb lenne, mint a Bukott Lábak. Mulatságosabb lenne, mint az Egy Éj az Arénában. Szerintem az emberek sorban állnának, hogy…

— Rendben, rendben — vágott közbe Viktor. — Bemegyek pár lépésnyire, esetleg. — Kétségbeesve körbenézett a mélyedés körüli kiszáradt fákra. — És először csinálok egy fáklyát — tette hozzá.

Pókokra számított, és nedvességre, és esetleg kígyókra, ha nem rosszabbra…

Ehelyett csak száraz, nagyjából négyszögletes folyosót talált, amely kissé lefelé lejtett. A levegőnek némileg sós illata volt, azt sugallva, hogy az alagút valahol kapcsolatban áll a tengerrel.

Viktor tett néhány lépést, aztán megállt.

— Várjunk csak! — szólalt meg. — Ha a fáklya kialszik, rettentően eltévedhetünk.

— Dehogy, az lehetetlen — válaszolta Gaspod. — Szimat, érted?

— Tyű, ez aztán okos.

Viktor egy kicsit továbbment. A falakat a könyvben szereplő négyszögletes képírásjelek nagyobb változatai borították.

— Tudod — jelentette ki, megállva, hogy végigfutassa ujját az egyiken —, ezek valójában nem olyanok, mint az írott nyelv. Inkább mintha…

— Mozgás és hagyd abba a kifogások keresését! — szólította föl Gaspod hátulról.

Viktor lába belerúgott valamire, ami elgurult a sötétbe.

— Mi volt ez? — nyögte.

Gaspod beleszaglászott a sötétbe, majd visszatért.

— Ne aggódj! — mondta.

— Ó?

— Csak egy koponya.

— Kié?

— Nem mondta — felelte Gaspod.

— Kuss!

Valami roppant Viktor szandálja alatt.

— És ez… — kezdte Gaspod.

— Nem akarom tudni!

— Ami azt illeti, kagyló volt — világosította föl Gaspod.

Viktor belemeredt a sötétség mozgó négyszögébe ott előttük. A hevenyészett fáklya lobbant egyet a huzatban, és, ha megerőltette a fülét, ki tudott venni egy ütemes hangot, vagy egy vadállat bömbölt a távolban, vagy a tenger morajlott valami földalatti alagútban. A második lehetőséget választotta.

— Valami már jó ideje hívogatta Gingert — mondta. — Álmában. Valami, ami azt akarja, szabadítsák ki. Attól tartok, hogy Gingernek baja esik.

— Nem éri meg a fáradságot — nyilvánított véleményt Gaspod. — A hetyegés olyan lányokkal, akik rabjai az Űrbéli Lényeknek sose jön össze, nekem elhiheted. Sose tudhatod, mire ébredsz legközelebb.

— Gaspod!

— Igazam van, meglátod.

A fáklya kialudt.

Viktor elkeseredetten lengette és ráfújt utolsó kísérletképp, hogy újra lángra lobbantsa. Néhány szikra villant, majd kihunyt. Egyszerűen nem maradt elég fáklya.

Visszahömpölygött a sötétség. Viktor még sohasem találkozott ilyen sötétséggel. Nem számít, milyen sokáig nézel bele, a szemed nem fog hozzászokni. Nincs semmi, amihez hozzá lehetne szokni. Ez maga a sötétség és a sötétség öreganyja, tökéletes sötétség, földalatti sötétség, olyan sűrű sötétség, hogy csaknem tapintható, mint a hideg bársony.

— Piszkosul sötét van — jegyezte meg magától Gaspod.

Kivert az, amit hideg verejtéknek szokás nevezni, gondolta Viktor. Szóval ilyen érzés. Mindig kíváncsi voltam rá.

Oldalra óvakodott, míg el nem érte a falat.

— Jobb lesz, ha visszamegyünk — mondta reményei szerint gyakorlatias hangon. — Akármi is lehet előttünk. Szakadékok vagy akármi. Szerezhetünk több fáklyát és több embert és visszajövünk.

Messziről, a folyosó mélyéről tompa hang hallatszott.

Vummf.

Olyan vakító fény követte, hogy kivetítette Viktor szemgolyójának képét a koponyája hátsó falára. Néhány másodperccel később elhalványult, de még mindig csaknem fájóan fényes maradt. Laddie szűkölt.

— Na, tessék — szólt Gaspod rekedten. — Most már kaptál egy kis fényt, szóval minden rendben.

— Igen, de mi hozza létre?

— És nekem tudnom kéne, mi?

Viktor előrearaszolt, árnyéka mögötte táncolt.

Körülbelül száz öl megtétele után a folyosó egy valaha talán természetes, ám átalakított barlangba nyílt. A fény az egyik végéből érkezett, egy boltív felől fönn a magasban, s elég erős volt ahhoz, hogy minden részletet megvilágítson.

A barlang még az Egyetem Nagycsarnokánál is nagyobb volt, és valaha még lenyűgözőbb lehetett. A fény barokk aranydíszítésen csillant meg, és a tetőt recéző sztalaktitokon. Egy regimentnek is elég széles lépcső emelkedett elő egy tágas, árnyékos lyukból a padlóban, a szabályos loccsanások és zúgás és sóillat arról árulkodtak, hogy a tengert bejáratot talált valahol ott lenn. A levegő nyirkos volt.

— Valamiféle templom? — motyogta Viktor.

Gaspod megszaglászta a bejárat egyik oldalán lógó sötétvörös függönyt. Érintésére az nyálkás mocsokká esett össze.

— Boá! — mondta. — Az egész hely penészes! — Valami soklábú sietve elnyargalt a padlón és beugrott a lépcsőházba.

Viktor óvatosan kinyúlt és megbökdösött egy vastag, vörös kötelet az arannyal bevont oszlopok közt. Az szétmállott.

A repedezett lépcső a távoli, kivilágított boltívhez vitt. Miközben megmászták, átvergődtek a porladozó hínár- és uszadékfa-halmokon, melyeket valami múltbéli dagály hagyott ott.

A boltív egy újabb óriási, amfiteátrumszerű barlangba vezetett. Széksorok nyúltak le egy…

…egy falig?

Az higanyként csillámlott. Ha meg tudnál tölteni egy ház méretű, négyszögletes medencét higannyal és aztán oldalra billenteni anélkül, hogy egy csöpp is kiömlene, akkor az valahogy így fog kinézni.

Csak nem ennyire rosszindulatúan.

Ugyan lapos volt és üres, Viktor hirtelen mégis úgy érezte, hogy mintha nagyító alatt őt nézné.

Laddie nyüszített.

Aztán Viktor rájött, hogy mitől érzi magát rosszul.

Nem fal volt. Egy fal illeszkedik valamihez. Ez az izé nem volt hozzáillesztve semmihez. Csak lógott a levegőben, hullámozva és fodrozódva, akár egy kép a tükörben, ám tükör nélkül.

A fény valahonnan a túlsó oldaláról érkezett. Viktor most láthatta, egy fényes tűhegy a terem túlsó végének árnyai között mozogva.

Nekivágott lefelé a lejtős folyosónak a kőülések sorai között, a kutyák lesunyt füllel és behúzott farokkal szedték a lábuk mellette. Átgázoltak valamin, ami valaha talán szőnyeg lehetett, de a nedvességtől elszakadt és szétmállott a lábuk alatt.

Miután néhány ölnyit megtettek, Gaspod megszólalt: — Nem tudom, észrevetted-e, de némelyik…

— Tudom — közölte komoran Viktor.

— …ülésen még mindig…

— Tudom.

— …ülnek.

— Tudom.

— Ez a rengeteg ember — ezek az izék, amik emberek voltak — ül a sorokban. Olyan, mintha mozgót néznének.

Már majdnem odaért. Az kilengett fölötte, egy négyszög hosszal és szélességgel, de vastagság híján.

Pont előtte, csaknem az ezüstszínű vászon alatt, egy kisebb lépcső levezetett egy kör alakú, félig szeméttel teli árokba. Azzal, hogy lemászott oda, benézhetett a vetítővászon mögé, oda, ahol a fényforrás volt.

Az nem volt más, mint Ginger. Ő állt ott, egyik kezét a feje fölé emelve. Benne a fáklya úgy égett, akár a foszfor.

A lány fölbámult a kőlapon fekvő alakra. Az egy óriás volt. Vagy legalábbis valami óriáshoz hasonló. Esetleg lehetett csupán egy páncélöltözet, a tetején karddal, félig eltemetve a porba és homokba.

— Ez az izé a könyvből! — sziszegte. — Az istenekre, mégis mit hisz ez a lány, mit csinál?

— Nem hiszem, hogy bármit is hisz — válaszolta Gaspod.

Ginger félig megfordult és így Viktor meglátta az arcát. A lány mosolygott.

A kőtömb mögött Viktor ki tudott venni valamiféle hatalmas, rozsdamarta korongot. Az legalább rendes láncokon lógott a plafonról, és nem dacolt a gravitációval olyan meghökkentő módon.

— Na jó — jelentette ki —, én most azonnal véget vetek ennek az egésznek. Ginger!

A hangja visszazengett hozzá a távoli falakról. Hallotta, amint visszaverődve távolodik a barlangokban és folyosókon — er, er, er. Valahol jó messze mögötte lezuhanó szikla puffant.

— Csendesebben! — figyelmeztette Gaspod. — Ránk rogyasztod az egész barlangrendszert!

— Ginger! — sziszegte oda Viktor. — Én vagyok az!

A lány megfordult és ránézett, esetleg átnézett rajta, vagy talán a veséjébe látott.

— Viktor — mondta kedvesen. — Menj innen! Messzire. Most azonnal menj innen vagy nagyon nagy ártalom következik be!

— Nagyon nagy ártalom következik be — motyogta Gaspod. — Ez előrejelezős beszéd, az bizony.

— Nem tudod, mit teszel — közölte Viktor. — Megkértél rá, hogy állítsalak meg! Gyere vissza! Gyere vissza velem most rögtön!

Megpróbált fölmászni…

…és valami lesüllyedt a lába alatt. Távoli bugyborékolás hangzott, majd fémes tutulás, aztán egy vízi zenés hang hullámzott föl köré és vert visszhangot a barlangban. Sietve elmozdította a lábát, de csak a kiszögellés másik részére, mely ugyanúgy lesüllyedt, mint az első, csak másik zenei hangot keltve.

Most érkezett valami kaparászó hang is. Viktor eddig egy kis, elsüllyedt árokban állt. Most legnagyobb rémületére észrevette, hogy az lassan emelkedik, trombitáló hangok és ősöreg gépezet berregése meg zihálása kíséretében. Hirtelen mozdulattal kinyújtotta a kezét és eltalált egy rozsdás emeltyűt, amely másik akkordot zengett, aztán reccsenve letörött. Laddie vonyított. Viktor látta, hogy Ginger leejti a fáklyát és fülére csapja a kezét.

Egy faltömb csusszant ki lassan a kőművesmunkából és szétzúzódott az üléseken. Sziklatöredékek kopogtak és egy robajló ellenpont a trombitáláshoz azt sugallta, hogy a lárma újrarendezi az egész barlang alakját.

Aztán elhalt, hosszas, elfojtott bugyborékolással és végső pihegéssel. Zökkenések és reccsenések sora jelezte, hogy bármilyen történelem előtti gépezetet hozott is működésbe Viktor, az mindent kiadott magából, mielőtt összeroskadt.

Visszatért a csönd.

Viktor kióvakodott a zenekari árokból, amely most már több lábnyira lebegett a levegőben, és odarohant Gingerhez. A lány térdre rogyott és zokogott.

— Gyere! — kérte a fiú. — Meneküljünk innen!

— Hol vagyok? Mi történik?

— Meg nem tudnám magyarázni!

A fáklya a padlón sercegett. Már nem sugárzó tűz volt, csupán egy darabka csaknem eloltott uszadékfa. Viktor megragadta és körbelengette, míg csak föl nem lobbant egy tompasárga láng.

— Gaspod? — rivallta.

— Igen?

— Ti kutyák ketten mutassátok az utat!

— Ó, nagyon szépen köszönöm.

Ginger belekapaszkodott a fiúba, miközben fölbotorkáltak a folyosón. A kezdődő rettegés ellenére Viktornak el kellett ismernie, hogy ez roppant kellemes érzés. Körbenézett az ülések szórványos birtoklóira és megborzongott.

— Úgy néz ki, mintha egy mozgó nézése közben haltak volna meg — jelentette ki.

— Aha. Vígjáték lehetett — válaszolta az előtte baktató Gaspod.

— Ezt meg miért mondod?

— Mindegyik vigyorog.

— Gaspod!

— Hát, muszáj a dolgok derűsebbik oldalát nézni, nem? — gúnyolódott a kutya. — Nem kötelező nyomorultul érezni magad, csak mer’ valami elveszett földalatti barlangba’ vagy egy őrült macskabaráttal és olyan fáklyával, amelyik bármelyik pillanatban ki fog aludni…

— Meg ne állj! Meg ne állj!

Félig leestek, félig lerohantak a lépcsőn, kellemetlenül megcsúsztak a hínáron az alján, és a kis boltív felé tartottak, amely a friss levegő és fényes napvilág csodálatos kilátásához vezetett. A fáklya kezdte perzselni Viktor kezét. Eldobta. Az alagútban legalább nem lesz gond; ha az egyik fal mentén maradnak és nem csinálnak semmi hülyeséget, akkor akár akarják, akár nem, eljutnak az ajtóhoz. És mostanra már hajnalnak kell lennie, ami azt jelenti, hogy már nem tarthat soká, míg megpillantják a fényt.

Viktor fölegyenesedett. Ez valójában ugyancsak hősies. Ugyan nem voltak szörnyek, akikkel meg kellett küzdeni, de valószínűleg még a szörnyek is elrohadtak évszázadokkal ezelőtt. Persze, vérfagyasztó élmény volt, de igazából csak, nos, régészet. Most, hogy az egész mögötte van, nem is tűnik olyan rettenetesnek…

Az előttük rohanó Laddie élesen fölugatott.

— Mit mond? — érdeklődött Viktor.

— Azt mondja — felelte Gaspod —, hogy az alagút el van torlaszolva.

— Ó, ne!

— Valószínűleg a te orgona-szólóhangversenyed okozta.

— Tényleg el van torlaszolva?

Tényleg el volt torlaszolva. Viktor fölmászott a kőhalomra. Több hatalmas kőtábla zuhant le a tetőről, sziklatörmelék tonnáit rántva magukkal. A fiú meghúzgált-meglökdösött egy-két darabot, de ezzel csak további omlást idézett elő.

— Talán van másik kiút? — szólalt meg. — Talán ti kutyák mehetnétek és…

— Felejtsd el, haver — hárított Gaspod. — Különben is, biztos, hogy az egyetlen másik út azon a lépcsőn át vezet. És az a tengerhez visz, igaz? Nem kell mást tenned, csak leúsznod oda és reménykedni, hogy a tüdőd állja a sarat.

Laddie ugatott.

— Nem te — szólt rá Gaspod. — Nem hozzád beszéltem. Soha ne jelentkezz semmire önként!

Viktor folytatta a vájkálást a sziklák közt.

— Nem is tudom — jelentette ki egy idő múlva —, de nekem úgy tűnik, hogy itt ki tudok venni némi fényt. Mit szólsz hozzá?

Hallotta, hogy Gaspod nagynehezen fölküzdi magát a kövekre.

— Lehetséges, lehetséges — ismerte el a kutya kelletlenül. — Úgy néz ki, két kőtömb beékelődött és maradt egy kis hely.

— Elég nagy valaki aprónak, hogy átkússzon? — firtatta bátorítóan Viktor.

— Tudtam, hogy ezt fogod mondani — morogta Gaspod.

Viktor hallotta a mancsok kaparását a laza sziklaomladékon. Végül egy fojtott hang azt mondta: — Egy kissé tágabb… itt át kell szuszakold magad, olyan szűk… a mindenit…

Csönd támadt.

— Gaspod? — szólalt meg aggódva Viktor.

— Rendben van. Átjutottam. És látom az ajtót.

— Remek!

Viktor érezte, hogy mozog a levegő, és horzsoló neszt hallott. Óvatosan kinyúlt és a keze egy bőszen küszködő szőrös testbe ütközött.

— Laddie megpróbál utánad menni!

— Túl nagy. Be fog szorulni!

Kutyanyögés hallatszott, aztán őrült rugdalózás következett, mely sóderzáport zúdított Viktorra, és a diadal halk vakkantása.

— Na persze, ő egy kissé girhesebb nálam — jegyezte meg Gaspod egy kicsivel később.

— És most ti ketten fussatok és hozzatok segítséget! — kérte Viktor. — Ööö. Mi majd itt várunk.

Hallotta, hogy a kutyák eltűnnek a messzeségben. Laddie távoli ugatása azt sugallta, hogy elérték a kinti levegőt.

Viktor hátradőlt.

— És most csak annyi a dolgunk, hogy várjunk — szögezte le.

— A dombban vagyunk, ugye? — kérdezte Ginger hangja a sötétből.

— Igen.

— Hogy kerültünk ide?

— Én téged követtelek.

— Megkértelek, hogy állíts meg.

— Igen, de aztán megkötöztél.

— Én ugyan nem!

— Megkötöztél — ismételte meg Viktor. — És aztán idejöttél és kinyitottad az ajtót és csináltál valamiféle fáklyát és bementél annak a, annak a helynek a mélyére. Rágondolni sem merek, hogy mit tettél volna, ha nem ébresztelek föl.

Csönd támadt.

— Én tényleg megtettem mindezt? — kérdezte tétován Ginger.

— Tényleg megtetted.

— De semmire sem emlékszem belőle!

— Hiszek neked. De attól még megtetted.

— Mi… mi volt az a hely egyébként?

Viktor mocorgott a sötétben, megpróbálva kényelembe helyezni magát.

— Nem tudom — vallotta be. — Először azt hittem, hogy templom. És úgy nézett ki, mintha mozgó képek nézésére használták volna.

— De sokszázévesnek látszott!

— Inkább sok ezer, úgy vélem.

— De, figyelj csak, az nem lehet — mondta Ginger annak vékonyka hangján, aki megpróbál racionális lenni, miközben a téboly fejszével töri be az ajtót. — Az alkimistákban csak pár hónappal ezelőtt ötlött föl a gondolat.

— Igen. Ez olyasmi, amin el kell gondolkozni.

Kinyúlt és megérintette a lányt, akinek teste olyan merev volt, mintha nyársat nyelt volna és megrándult az érintéstől.

— Itt eléggé biztonságban vagyunk — tette hozzá. — Gaspod hamarosan visszajön a segítséggel. Ne aggódj emiatt!

Megpróbált nem gondolni a lépcsőhöz csapódó tengerre, és az éjféli padlón szerteszét futkosó soklábú izékre. Megpróbálta kiverni a fejéből az eleven, mozgó vetítővászon előtti ülések fölött némán sikló polipok gondolatát. Megpróbálta elfelejteni a művészetpártolókat, akik a sötétben ücsörögtek, míg elszálltak fölöttük az évszázadok. Talán arra vártak, hogy befusson az asszony a durrantott gabonával és forró kolbászokkal.

Az egész élet olyan, mintha mozgót néznénk, gondolta. Csak mintha mindig tíz perccel azután érkeznél, hogy a nagyfilm elkezdődött, és senki sem meséli el a cselekményt, szóval magadnak kell rájönnöd mindenre a nyomravezető jelek alapján.

És soha, de soha nem kapsz esélyt arra, hogy a helyeden maradj a következő előadásra is.

Gyertyafény libbent az egyetemi folyosón.

A Kincstárnok nem hitte azt magáról, hogy bátor ember. A legtöbb, amivel szívest-örömest megbirkózott, egy számoszlop volt, és a jártasság a számolásban följebb vitte őt a Láthatatlan Egyetem hierarchiájában, mint a varázslás valaha is. De ezt nem hagyhatta figyelmen kívül.

…vuanun… vuamm… vuammvuammvuammVUAMMVUAMM

Lekuporodott egy oszlop mögé és tizenegy labdacsot számlált. Kis sugarakban kilövellő homok puffant ki a zsákokból. Most már kétperces időközökben.

Odaszaladt a homokzsákok halmához, és megráncigálta.

A valóság nem mindenütt ugyanaz. Hát, persze, ezt minden varázsló tudja. A valóság sehol sem nagyon vastag a Korongvilágon. Néhány helyen pedig ugyancsak vékony. Ettől működik a mágia. Amiről Rikter azt gondolta, meg tudja mérni, az a változás a valóságban, olyan helyek, ahol a valóságos villámgyorsan átalakul valótlanná.

És minden varázsló tudja, mi történhet, ha a dolgok elég valótlanná válnak ahhoz, hogy lyuk keletkezzen.

De, gondolta, miközben belecsimpaszkodott a zsákokba, ehhez tömérdek varázslatra van szükség. Elkerülhetetlen, hogy észrevegyünk akkora mágiamennyiséget. Az úgy szembeötlene, mint… nos, mint a rengeteg mágia.

Eddig legalább ötven másodpercet elhasználtam.

Alaposan megnézte a vázát a bunkerében.

Ó!

Előzőleg abban reménykedett, hogy esetleg téved.

Mindegyik labdacs ugyanabba az irányba repült ki. Fél tucat homokzsák tele volt lőtt lyukakkal. És Számok Rikter azt gondolta, hogy havonta két labdacs a valótlanság veszedelmes méretű fölhalmozódását jelenti…

A Kincstárnok képzeletben egyenest vont a vázától, át a megrongált homokzsákokon, a folyosó túlsó végéig.

…vuamm… vuamm…

Hátrahőkölt, aztán rájött, hogy nincs miért aggódni. Mindegyik labdacsot a vele átellenes díszelefántfej lőtte ki. Megnyugodott.

…vuamm… vuamm…

A váza hevesen rázkódott, mialatt a titokzatos gépezet körbelendült benne. A Kincstárnok közelebb dugta hozzá a fejét. Igen, határozottan sziszeg valami, mint amikor összepréselik a levegőt…

Tizenegy labdacs vágódott nagy sebességgel a homokzsákokba.

A váza hátrarúgott az ellenhatás híres elvének megfelelően. Ahelyett, hogy egy homokzsákot talált volna el, eltalálta a Kincstárnokot.

Ming-ng-ng.

A varázsló pislogott egyet. Egy lépést tett hátra. Hanyatt esett.

Mivel Holivud rendellenességei a valóságban erőtlen, ám opportunista csápokat nyújtottak ki még olyan messzire is, mint Ankh-Morpork, egy kicsiny kékrigópár röpködött a feje körül egy pillanatig és csip-csip-csipogott, mielőtt elenyészett.

Gaspod a homokon hevert és zihált. Laddie körülötte táncolt és sürgetőleg ugatott.

— Örülhetünk, hogy szerencsésen kikerültünk belőle — sikerült kinyögnie, majd fölállt és megrázta magát.

Laddie ugatott és hihetetlenül fotogénnak látszott.

— Jól van, na, jól van, na — sóhajtotta Gaspod. — Mit szólnál, ha mennénk és keresnénk valami reggelit, és esetleg behoznánk némi alvást és aztán…

Laddie ismét ugatott.

Gaspod nagyot sóhajtott.

— Jó, rendben van — mondta. — Nem bánom, legyen, ahogy akarod. De, tudod, nem fogják neked megköszönni.

Laddie elsüvített a homokon át. Gaspod ráérősebb, nyugodt lépésben követte, és nagyon meglepődött, amikor a másik visszakanyarodott, gyöngéden fölkapta a tarkójánál fogva, és újra nekivágott.

— Csak azér’ teszed ezt velem, mer’ kicsi vagyok — panaszkodott Gaspod, miközben jobbról-balra himbálózott, és: — Nem, ne arra! Az emberek semmire se jók ilyen korai órán. Trollok kellenek nekünk. Azok még mindig ébren lesznek és kitűnően értenek a földalatti dolgokhoz. A következőnél fordulj jobbra! A Kék Márvány kell nekünk és… ó, a francba!

Hirtelen ráébredt, hogy kénytelen lesz beszélni.

És nyilvánosan.

Eltölthetsz egy örökkévalóságot előrelátóan leplezve beszélőképességed az emberek előtt, és aztán, nesze neked, ott vagy a helyszínen és meg kell szólalj. Különben az ifjú Viktor és a Cicus odalenn fognak porladni örökre. Ez a kölyök Laddie le fogja pottyantani valaki elé és várakozóan fog nézni és neki kell majd magyarázkodnia. És utána az egész életét afféle csodabogárként fogja tölteni.

Laddie végigügetett az utcán, be a telis-tele zsúfolt Márvány füstös kapuján. Átfurakodott a fatörzsnyi lábak útvesztőjén a pulthoz, metszően ugatott, és a padlóra ejtette Gaspodot.

Várakozóan nézett.

A beszélgetés zsongása megszűnt.

— Ez a Laddie — jelentette ki egy troll. — Mit ő akar?

Gaspod tántorogva a legközelebbi trollhoz lépdelt és udvariasan megcibálta a rozsdás páncéling lelógó csíkját.

— Elnézést — mondta.

— Ő piszkos intelligens kutya — jegyezte meg egy másik troll, szórakozottan félrerúgva Gaspodot. — Láttam őt mozgóban tegnap. Döglöttnek tudja magát tettetni és ötig tud számolni.[25]

— Az akkor kettővel több, mint amire te képes vagy. — Ez kacagásorkánt váltott ki.

— Ne, fogd be a szád! Szerintem — nyilvánított véleményt az első troll —, megpróbál valamit elmondani nekünk.

— …elnézést…

— Csak rá kell nézni arra, ahogy ugrál körbe-körbe és ugat.

— Úgy van. Láttam őt abba’ a mozgóba’, ő megmutat embereknek, hol találni elveszett gyerekeket a barlangba’.

— …elnézést…

Összeráncolódott egy trollhomlok — Úgy érted, azér’, hogy megegyék őket?

— Ne, azér’, hogy kihozzák őket.

— Mi, olyan szabadtéri pecsenyesütésféle dolog?

— …elnézést…

Újabb láb találta el Gaspod golyófejének oldalát.

— Lehet, ő talált még többet. Nézd, hogyan szaladgál oda az ajtóhoz meg vissza. Ő okos kutya.

— Elmehetnénk keresni — javasolta az első troll.

— Jó ötlet. Egy egész örökkévalóságnak tűnik, amióta uzsonnáztam.

— Figyelj, tilos embert enni Holivudban. Veszett hírünk lesz tőle! Ráadásul a Szilícium Rágalomellenes Liga úgy zúdul rád, mint egy tonna négyszögletes építési izé.

— Igen, de lehet valami jutalom vagy ilyesmi.

— …ELNÉZÉST…

— Jól van! Ráadásul a trollimázs nagy javulása vizavi a nagyközönséggel, ha megtaláljuk az elveszett gyerekeket.

— És még ha nem is találjuk meg őket, a kutyát megehetjük, igaz?

A kocsma kiürült, csak a szokásos füstfelleget hagyva maga mögött, olvadt trollitalok katlanait, Rubint, amint oda se figyelve lekaparja a bögrékről a megdermedt lávát, és egy kicsiny, fáradt, molyrágta kutyát.

A kicsiny, fáradt, molyrágta kutya erősen a különbségre gondolt aközött, ha csodakutyának látszik és akként viselkedik az eb, vagy ha csupán az.

Aztán azt mondta: — A rohadt életbe!

Viktor emlékezett rá, mennyire félt a tigrisektől, amikor gyerek volt. Hiába mutatták ki neki, hogy a legközelebbi tigris háromezer mérföldre van tőle. Rákérdezett „Van a lakóhelyük és a miénk között tenger?” és az emberek azt felelték „Nos, ami azt illeti, nincs, ám…”, mire azt válaszolta „Akkor az egész csak távolság kérdése”.

A sötétség pontosan ugyanilyen. Minden borzalmas, sötét helyet magának a sötétségnek alaptermészete kapcsol össze. A sötétség ott van mindig, mindenhol, csak arra vár, hogy kialudjanak a fények. Pont ugyanúgy, mint a Tömlöc Létsíkok. Csak arra várnak, hogy meghasadjon a valóság.

Szorosan belekapaszkodott Gingerbe.

— Erre már nincs szükség — mondta a lány. — Most már uralkodom magamon.

— Ó, akkor jó — felelte Viktor elhalóan.

— A gond csak az, hogy te is engem nyomorgatsz.

A fiú megnyugodott.

— Fázol? — kérdezte.

— Egy kicsit. Nagyon nyirkos itt lenn. A te fogad hallom vacogni?

— Ki másét? Ne — tette hozzá sietve —, inkább ne is gondold ezt végig!

— Tudod — szólalt meg egy idő múlva Ginger — nem emlékszem semmire a megkötözésedből. Még csak nem is tudok különösebben jól csomót kötni.

— Ezek oltári jók voltak — válaszolta Viktor.

— Csak az álomra emlékszem. Volt az a hang, ami azt mondta, hogy föl kell ébresszem a… az alvó férfit?

Viktornak eszébe jutott a páncélba öltözött alak a kőtömbön.

— Jó alaposan megnézted? — érdeklődött. — Mire hasonlított?

— A ma éjszakáról nem tudok — jelentette ki óvatosan Ginger. — De az álmaimban mindig egy kicsit úgy néz ki, mint Oszvald bácsikám.

Viktor a nála magasabb kardra gondolt. Az ember egy ahhoz hasonlóval nem tud hárítani egy kardcsapást, az bármit átvágna. Valamiért nehéz volt elképzelni bármit, ami úgy néz ki, mint egy Oszvald, és ilyen kardja van.

— Miért emlékeztet téged Oszvald bácsikádra? — tudakolta.

— Mert Oszvald bácsikám is olyan moccanatlan feküdt. Jelzem, csak egyetlenegyszer láttam őt. És az a temetésén történt.

Viktor nyitotta a száját — és távoli, elmosódott hangok hallatszottak. Néhány kő megmozdult. Egy hang, most már kicsit közelebb azt fuvolázta: — Szervusztok, gyerekek! Erre gyertek, kisgyerekek!

— Ez Szikla — ujjongott Ginger.

— Akárhol megismerném ezt a hangot — értett egyet Viktor. — Hé! Szikla! Én vagyok az! Viktor!

Aggodalmas csönd támadt. Aztán Szikla hangja fölbömbölt: — Ez Viktor barátom!

— Az azt jelenti, nem ehetjük meg?

— Senki sem fogja megenni Viktor barátom! Kiássuk őt nagy sietve!

Rágcsálás zaja hallott. Aztán egy másik troll hangja panaszkodott: — Ezt mészkőnek merik nevezni? Szerintem ízetlen.

Még több kaparászás hallatszott. Egy harmadik hang imigyen szólt: — Nem értem, miért nem ehetjük meg. Ki tudná meg?

— Te civilizálatlan troll — pirongatta Szikla. — Mit nem képzelsz? Te embert eszel, mindenki rajtad röhög, aszongyák „Ó nagyon fogyatékos troll, nem tuggya hogyan kell viselkedni művelt társaságban” és többet nem fizetnek neked napi három tallért és visszaküldenek a hegyekbe.

Viktor kiadott magából egy hangot, amiről azt remélte, könnyed kuncogás.

— Tényleg murisak, nem? — kérdezte.

— Nevetségesek — felelte Ginger.

— Na persze, az az egész hőzöngés az emberevésről csak handabanda. Szinte soha sem teszik. Nem kell emiatt aggódnod.

— Nem is teszem. Amiatt aggódom, hogy valahányszor elalszom, állandóan elkószálok és nem tudom, miért. Annak alapján, amit elmondtál, úgy hangzik, mintha föl akartam volna ébreszteni azt az alvó lényt. Ez szörnyű tudat. Valami ott rejtőzködik a tudatom belsejében.

Valami csattant, amikor még több sziklát félrehúztak.

— Ez benne a fura — jelentette ki Viktor. — Amikor az embert, ööö, megszállják, a, ööö, megszálló izé általában nem törődik sokat vele vagy bárki mással. Úgy értem, a megszálló nem csak megkötözött volna. Jól kupán vágott volna valamivel.

A lány kezéért nyúlt a sötétben.

— Az az izé a kőtömbön — szólalt meg.

— Mi van vele?

— Már láttam korábban. Benne van a könyvben, amit találtam. Képek tucatjai vannak róla, és biztos azt gondolták a régiek, hogy fontos a kapu mögött tartani őt. Azt hiszem, ezt közlik a piktorgrammok. Kapu… férfi. A férfi a kapu mögött. A fogoly. Tudod, biztos vagyok benne, hogy az ok, amiért az összes papnak vagy akárminek oda kellett menni és kántálni minden nap, az…

A feje mellől elrántottak egy sziklatömböt és beáramlott a halvány nappali világosság. Azt szorosan a sarkában Laddie követte, amely egyidőben próbálta megnyalni Viktor arcát és közben ugatni.

— Igen, igen! Jól csináltad, Laddie — próbálta meg elhárítani Viktor. — Jó kutya. Jó fiú vagy, Laddie!

— Laddie jófiú! Laddie jófiú!

Az ugatástól több kis sziklaszilánk zuhant le a mennyezetről.

— Aha! — mondta Szikla. Több másik troll feje is megjelent mögötte, amikor Viktor és Ginger kinéztek a lyukból.

— Ők nem kicsi gyerekek — motyogta az, amelyik panaszkodott az emberevési tilalom miatt. — Rágósnak látszanak.

— Mondom neked korábban — fordult felé Szikla fenyegetően. — Nem lesz emberevés. Az rengeteg bajokat okoz.

— Miért ne csak egy lábat? Akkor majd mindenki…

Szikla fél kézzel fölkapott egy féltonnás tömböt, elgondolkozva méregette, aztán olyan erősen megütötte vele a másik trollt, hogy a tömb eltörött.

— Mondom neked korábban — közölte a fekvő alakkal —, az olyan trollok, mint te, veszett hírünk költik. Hogyan foglalhatjuk el jogos helyünk az értelmes fajok testvériségében, ha a hozzád hasonló tökéletlen trollok egyfolytába’ szégyent hoznak miránk?

Benyúlt a lyukon és kihúzta Viktort teljes életnagyságban.

— Kösz, Szikla! Ööö. Ginger is ott van benn.

Szikla ravaszul oldalba bökte, amitől a fiú két bordája megrepedt.

— Látom én — mondta. — És nagyon csinos selyemnegzsélig-zsét visel. Találsz egy jó helyet, hogy megengedj magadnak egy kis „Zavarjuk be a macit a málnásba!”-t és a Korong megmozdul számodra, mi? — A többi troll vigyorgott.

— Huh, igen, föltételezem… — kezdte Viktor.

— Ez egyáltalán nem igaz! — csattant föl Ginger, miközben kisegítették a lyukból. — Mi nem…

— De igen! — vágott közbe Viktor, bőszen jeleket adva kézzel és szemöldökkel. — Teljesen igaz! Tökéletesen igazad van, Szikla!

— Aha — jegyezte meg az egyik troll Szikla mögött. — Láttam őket a mozgókon. A fiú állandóan csókojja a lányt meg magával ragaggya.

— Na, ide figyeljetek… — kezdte Ginger.

— És most gyorsan ki kell innen menjünk — szögezte le Szikla. — Ez az egész mennyezet nagyon tökéletlennek tűnik szerintem. Akármikor lezuhanhat.

Viktor fölpillantott. Több sziklatömb vészjóslóan megdőlt.

— Igazad van — ismerte el. Megragadta a tiltakozó Ginger karját és végiglökdöste a lányt a folyosón. A trollok fölszedték elhullott honfitársuk, aki nem tudta, hogyan kell viselkedni művelt társaságban, és utánuk baktattak.

— Ez undorító volt, hogy azt a benyomást keltetted bennük, hogy… — sziszegte Ginger.

— Fogd be a szád! — förmedt rá Viktor. — Mit akartál, mit mondjak nekik, hmm? Úgy értem, szerinted miféle magyarázat lenne célszerű? Mégis mit szeretnél, miről tudjanak az emberek?

A lány tétovázott.

— Hát, rendben — törődött bele. — De igazán kitalálhattál volna valami mást. Mondhattad volna, hogy felfedezőútra indultunk, vagy, ööö, kövületeket kerestünk… — elhallgatott.

— Aha, az éjszaka közepén, és te selyemnegzséligzsében — mondta Viktor. — Egyébként meg mi a szösz a negzséligzsé?

— Neglizsét akart mondani — válaszolta Ginger.

— Gyere, menjünk vissza a városba! Utána talán még lesz időm, hogy aludjak vagy két órát.

— Hogy érted, hogy utána?

— Venni fogunk ezeknek a fickóknak egy-egy jó nagy pohár italt…

Halk moraj hallatszott a domb felől. Porfelhő hömpölygött ki az ajtónyíláson és borította be a trollokat. A maradék plafon is beomlott.

— És ennyi — szólalt meg Viktor. — Vége. Meg tudod ezt értetni az alvajáró részeddel? Többé semmi értelme megpróbálni bejutni, nincs út. Be van temetve. Vége. Hála isteneknek!

Minden városban akad egy ilyen kocsma. Homályos benne a világítás és az ivók, noha beszélnek, nem egymáshoz intézik szavaik, és nem is figyelnek oda. Csak kibeszélik, ami fáj ott belül. Ez a magára maradtak kocsmája, a pecheseké, és mindazon embereké, akiket ideiglenesen leintettek az élet lóverseny-pályájáról, és gödörbe kerültek.

Itt mindig élénk a forgalom.

Ezen a hajnalon a gyászoló közönség a pult mentén sorakozva üldögélt, mindegyik a maga mélabúfelhőjében, mindegyik biztos abban, hogy ő a legszerencsétlenebb az egész világon.

— Én hoztam létre — jelentette ki Goldfis mogorván. — Azt hittem, nevelő hatású lesz. Kibővítheti az emberek látókörét. Nem arra szántam, hogy egy, egy, egy látványosság legyen. Ezer elefánttal! — tette hozzá undokul.

— Aha — szólalt meg Detritus. — A csaj nem tuggya, mit akar. Megcsinálom, amit akar, aztán aszongya, az nem jó, te nemesebb érzések híján lévő troll vagy, nem érted, mit akar egy lány. Aszongya, a lány ragacsos ehető izéket akar szalaggal átkötött dobozban, készítek egy szalaggal átkötött dobozt, ő kinyittya, sikít, aszongya nem nyúzott ló, amire gondolt. A csaj nem tuggya, mit akar.

— Aha — közölte egy hang Goldfis bárszéke alól. — Megérdemelnék, hogy lelépjek és csatlakozzak a farkasokho’.

— Úgy értem, vegyük ezt az Elvitte a Szél vackot — folytatta Goldfis. — Még csak nem is valóságos. Nem olyan, ahogy tényleg történtek a dolgok Csak hazugságok. Akárki tud hazugságokat mondani.

— Aha — kapcsolódott be Detritus. — Példul aszongya, egy lány zenét akar az ablak alatt, zenélek az ablak alatt, az utcába’ mindenki fölébred és kikiabál a házból, Te rémes troll, miért ütögetsz össze köveket késő éjjel? És ő meg még csak föl se ébredt.

— Aha — mondta Goldfis.

— Aha — mondta Detritus.

— Aha — mondta a hang a bárszék alatt.

A kocsmát üzemben tartó férfi természeténél fogva jókedélyű volt. Nem nehéz jókedvűnek lenni, tényleg nem, ha a vendégeid villámhárítóként működnek a történetesen arrafelé megforduló minden nyomorúság számára. Már rég rájött, hogy nem jó ötlet olyasmiket mondani, hogy „Ne is törődj vele, nézd a dolog szebbik oldalát”, mert olyan sosincs, vagy „Föl a fejjel, talán nem is úgy lesz”, mert gyakran már úgy volt. Mindössze annyit vártak el tőle, hogy folyamatosan érkezzék az ital.

Azonban ma reggel kissé zavarta valami. Úgy tűnt, hogy van egy plusz személy a kocsmában, még ha el is tekint attól az akárkitől, aki a padlóról emel szót. Folyton az az érzése támadt, hogy eggyel több italt szolgál föl, még ki is fizetik neki, sőt szóba elegyedik a rejtélyes vevővel. De nem látta az illetőt. Nem volt rá képes. Valójában egyáltalán nem volt biztos abban, mit lát, vagy kivel beszélget.

Odaballagott a kocsma túlsó végébe.

Egy pohár siklott felé.

UGYANAZT MÉG EGYSZER — szólt egy hang az árnyékból.

— Ööö — felelte a kocsmáros. — Hogyne. Persze. Mi is volt az?

BÁRMI.

A kocsmáros rumot töltött a pohárba. Azt elhúzták.

A kocsmáros valami mondanivalót keresett. Valamely okból rettegést érzett.

— Nem túl gyakran lehet itt látni magát — sikerült kinyögnie.

A HANGULAT KEDVÉÉRT JÖVÖK IDE. UGYANAZT MÉG EGYSZER.

— Holivudban dolgozik, mi? — kérdezte a kocsmáros, gyorsan teletöltve a poharat. Az újra eltűnt.

EGY IDEJE NEM. UGYANAZT MÉG EGYSZER.

A kocsmáros tétovázott. A szíve mélyén jó lélek volt.

— Nem gondolja, hogy már elég lesz? — firtatta.

PONTOSAN TUDOM, HOGY MIKOR ELÉG.

— Na persze, mindenki ezt mondja.

MINDENKIRŐL TUDOM, HOGY MIKOR ELÉG.

Volt valami nagyon furcsa ebben a hangban. A kocsmáros egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a fülével hallja. — Ó! Nos, ööö — nyögte. — Ugyanazt még egyszer?

NEM. HOLNAP MUNKÁS NAPOM LESZ. MEGTARTHATOD A VISSZAJÁRÓT.

Egy maréknyi apró gurult át a pulton. Jéghidegnek érződtek és többségüket csúnyán megrágta az idő vasfoga.

— Ó, ööö… — kezdte a kocsmáros.

Az ajtó nyílt és csukódott, közben hideg légáramlatot engedett be, noha az éjszaka meleg volt.

A kocsmáros szórakozottan letörölte a pultot, gondosan kikerülve az érméket.

— Az ember néha fura alakokkal találkozik, ha kocsmája van — motyogta.

Egy hang így szólt közvetlen a füle mellett: MAJDNEM ELFELEJTETTEM. KÉREK EGY CSOMAG GYÖMBÉRES KEKSZET.

Hó csillant a Kostető-hegység peremiránti fullajtárjain, ezen a hatalmas, az egész világot átívelő hegyláncon, amely, ahol a Körkörös-tenger köré kanyarodik, természetes válaszfalat hoz létre Klaccs és az óriási, lapos Sto-síkság között.

Ez az otthona a zsivány gleccsereknek és prédát kereső lavináknak és magas, néma hómezőknek.

És a jetiknek. A jetik a trollok magaslati fajtája, és sejtelmük sincs róla, hogy az emberevés kiment a divatból. Nézetük szerint: ha mozog, edd meg! Ha nem mozog, várd ki, míg megmoccan. És aztán edd meg.

Egész nap a lármát hallgatták. Oromtól oromig pattogtak a visszhangok a fagyott hegylánc mentén, amíg, mostanra, folyamatos, tompa morajjá lettek.

— Az unokatestvérem — jegyezte meg egyikük, szórakozottan piszkálva egy odvas fogat a karmával — azt mondta, hogy azok hatalmas, szürke állatok. Elefántok.

— Nagyobbak, mint mink? — kérdezte a másik jeti.

— Csaknem olyan nagyobbak, mint mink — válaszolta az első jeti. — Csomó van belőlük, azt mondta. Több, mint amennyit meg tudott számolni.

A második jeti beleszimatolt a szélbe és láthatólag fontolóra vette ezt.

— Hát, ami azt illeti — jelentette ki komoran. — Az unokatesód nem tud egynél tovább számolni.

— Azt mondta, rengeteg nagy volt belőlük. Nagy, kövér, szürke elefántok, mind mászik föl, mind kötéllel egymáshoz erősítve. Nagyok és lassúak. Mind rengeteg uugrahot hordoz.

— Á!

Az első jeti a végtelen, meredek hómezőre mutatott.

— Jó mély ma — szögezte le. — Ebben semmi se fog gyorsan mozogni, igaz? Lefekszünk a hóba, nem fognak észrevenni, csak amikor már egész a nyakunkon lesznek, pánikba ejtjük őket, és jön a Nagy Zabálás. — Meglengette hatalmas mancsát a levegőben. — Nagyon nehezek, azt mondta az unokatesóm. Nem fognak gyorsan mozogni, arra mérget vehetsz.

A másik jeti vállat vont.

— Hát csináljuk! — mondta a távoli, rémült trombitálás hangzavarát túlkiabálva.

Lefeküdtek a hóba, fehér irhájuk gyanúra okot nem adó halommá változtatta őket. Olyan módszer volt ez, amely újra meg újra működött, és jeti jetinek adta tovább sok-sok ezer éve, noha már nem sokáig fogják továbbörökíteni.

Vártak.

Távoli bömbölés hallatszott, ahogy a csorda közelgett.

Végül megszólalt az első troll, nagyon vontatottan, mert már régóta törte ezen a fejét: — Mit kapsz akkor, érted, mit kapsz akkor ha átkelsz… egy hegyen egy elefánttal?

Sosem érkezett válasz a kérdésre.

A jetiknek igaza volt.

Amikor ötszáz, otromba, kételefántos szán tíz lábbal arrébb, óránkénti hatvan mérföldes sebességgel átszelte a hegygerincet, miközben rájuk szíjazott utasaik pánikba esve trombitáltak, tényleg nem vették észre a jetiket, amíg egész a nyakukon nem voltak.

Viktor csupán két órányi alváshoz jutott, mégis szokatlanul fölfrissülve és derűlátóan ébredt.

Az egésznek vége. A dolgok mostantól sokkal jobbak lesznek. Ginger egész kedves volt hozzá múlt éjjel — azaz pár órával ezelőtt — és akármi volt is a dombban szerencsésen és igazán el van temetve.

Néha előfordul az ilyesmi, gondolta, miközben vizet öntött a repedezett mosdótálba és sietve megmosakodott. Valami gonosz vén királyt vagy varázslót eltemetnek és a szellemük továbbólálkodik, megkísérelve helyrehozni a dolgokat vagy ilyesmi. Közismert jelenség. De most legalább egy millió tonnányi szikla torlaszolja el az alagutat, és nem hiszem, hogy bárki képes lenne átólálkodni azon.

A kellemetlenül eleven vetítővászon egy pillanatra fölbukkant emlékezetében, de most még az sem tűnt olyan szörnyűnek. Odabent sötét volt, rengeteg mozgó árnyék volt, ő maga egyébként is annyira feszült volt, mint valami rugó, nem csoda, hogy a szeme megtréfálta. Voltak csontvázak is, de most már azoknak sem állt hatalmában megrémíteni. Viktor hallott a törzsfőkről, ott fönn a hideg fennsíkokon, akiket lovon ülő lovasok egész seregével temettek el, hogy a lelkük tovább éljen a túlvilágon. Talán valaha itt is valami olyasmi történhetett. Igen, az egész sokkal kevésbé tűnt borzalmasnak a nappal hideg fényében.

És pontosan ez az. Hideg fény.

A szoba tele volt azzal a fajta fénnyel, amit akkor látsz, amikor fölébredsz egy téli reggelen, és tudod a világosságból, hogy éjszaka havazott. Világosság árnyékok nélkül.

Odament az ablakhoz és kinézett a sápadtezüst derengésre.

Holivud eltűnt.

Az éjszakai látomások szökőkútként újra föltörtek emlékezetében, miként a sötétség is visszatér, amikor kialszik a fény.

Várjunk csak, várjunk csak, gondolta pánikkal küzdve. Ez csak köd. Elkerülhetetlen, hogy néha köd keletkezzen ilyen közel a tengerhez. És azért csillog így, mert a nap fönn van. Nincs semmi okkult a ködben. Az csupán a levegőben lebegő apró vízcsöppek összessége. Mindössze ennyi az egész.

Fölráncigálta a ruháit és föltépte a folyosóra vezető ajtót és csaknem orra esett Gaspodban, amely teljes hosszában az ajtó előtt feküdt, mint a világ legmosdatlanabb huzatgátlója.

A kiskutya bizonytalanul mellső lábra emelkedett, sárga szemét Viktorra szögezte és így szólt: — Szeretném, ha tudnád, igen, hogy nem amiatt a hűséges-kutya-védelmezi-a-gazdit marhaság miatt fekszek az ajtód előtt, oké, csak amikor visszaértem ide…

— Fogd be a szád, Gaspod!

Viktor kinyitotta a külső ajtót. Belibegett a köd. Úgy tűnt, felderítő jellege van, úgy jött be, mintha pont erre a lehetőségre várt volna.

— A köd csak köd — szólalt meg fennhangon a fiú. — Gyere! Ma elmegyünk Ankh-Morporkba, emlékszel?

— A fejem — közölte Gaspod —, a fejem olyannak érződik, mint egy macska kosarának feneke.

— Alhatsz a kocsiban. Mi több, én is alhatok a kocsiban.

Néhány lépést tett az ezüstös ragyogásban és csaknem azonnal eltévedt. Épületek magaslottak homályosan a tömény, nyirkos levegőben.

— Gaspod? — szólalt meg habozva. A köd az csak köd, ismételte meg. De zsúfoltnak érződik. Olyan érzés, mint ha hirtelen fölszállna, rengeteg embert pillantanék meg, akik engem lesnek. Kívülről. És ez nevetséges, mert én magam kívül vagyok, szóval nincs semmi a kívülön kívül. Ráadásul ez itt vibrál.

— Gondolom, te akarod mutatni az utat — gúnyolódott egy hang a térdénél.

— Nagyon csöndes, nem igaz? — jegyezte meg Viktor, megpróbálva hidegvérűnek hallatszani. — Gondolom, a köd mindent elnyel.

— Persze, lehet, hogy kísértetes lények jöttek elő a tengerbő’ és legyilkótak minden halandó lelket rajtunk kívül — csevegett Gaspod.

— Kuss!

Valami előmeredt a ragyogásból. Ahogy közelebb került, kisebb lett, és a csápok és tapogatók, melyekkel Viktor képzelete fölruházta, Soll Himpeller többé-kevésbé közönséges karjaivá és lábaivá váltak.

— Viktor? — firtatta bizonytalanul.

— Soll?

Soll láthatóan megkönnyebbült. — Semmit se látok ebben a vacakban — jelentette ki. — Azt hittük, elvesztél. Gyere, már majdnem dél van. Többé-kevésbé készen állunk az indulásra.

— Én kész vagyok.

— Remek. — Ködcseppek csapódtak ki Soll haján és öltözékén. — Ööö — mondta. — Pontosan hol is vagyunk?

Viktor megfordult. Az előbb még mögötte volt a szállása.

— A köd mindent megváltoztat, nemde? — említette meg Soll boldogtalanul. — Ööö, gondolod, hogy a kiskutyád képes megtalálni az utat a stúdióba? Nagyon okosnak látszik.

— Morr, morr — közölte Gaspod, hátsó lábára ült, és úgy pitizett, amiről Viktor legalább fölismerte, hogy színtiszta szarkazmus.

— Nahát! — ámult Soll. — Olyan, mintha értené, nem?

Gaspod metszően ugatott. Egy-két másodperccel később izgatott válaszugatás sortüze hallatszott.

— Természetesen Laddie lesz az — szögezte le Soll. — Micsoda okos kutya!

Gaspod önelégültnek tűnt.

— Jelzem, ez Laddie dióhéjban — folytatta Soll, miközben elindultak az ugatás felé. — Szerintem tudna tanítani egy-két trükköt a kutyádnak, eh?

Viktor nem mert lenézni.

Néhány téves kanyar után A Repülőkutya Századának boltíve kísértetként siklott el a fejük fölött. Itt többen voltak; úgy tűnt, a helyet megtöltik az elveszett vándorok, akik nem tudták, hová máshová mehetnének.

Egy kocsi várakozott Himpeller irodája előtt és maga Himpeller ott állt mellette, és topogott lábával.

— Gyerünk, gyerünk! — förmedt rájuk. — Gaffert előreküldtem a filmmel. Beszállni, mindketten!

— Lehet ilyen ködben utazni? — kérdezte Viktor.

— Mi térhetne rossz útra? — kérdezett vissza Himpeller. — Csak egy út visz Ankh-Morporkba. Különben is, valószínűleg kikerülünk ebből a vacakból, amint elhagyjuk a tengerpartot. Nem értem, miért olyan ideges mindenki. A köd az köd.

— Ezt mondom én is — felelte Viktor és bemászott a kocsiba.

— Nagy szerencse, hogy befejeztük az Elvitte a Szél-t tegnap — mondta Himpeller. — Ez az egész valószínűleg valami idényjellegű. Egyáltalán nincs miért aggódni.

— Ezt már mondtad — válaszolta Soll. — Legalább ötször elmondtad már ugyanezt ma reggel.

Ginger az egyik ülésen gubbasztott, amely alatt Laddie hevert. Viktor odacsusszant közvetlen a lány mellé.

— Tudtál valamennyit aludni? — súgta oda.

— Azt hiszem, csak egy vagy két órát — felelte Ginger. — Semmi sem történt. Semmi álmodás vagy ilyesmi.

Viktorban fölengedett a feszültség.

— Akkor hát tényleg vége — jelentette ki. — Nem voltam benne biztos.

— És a köd? — kérdezte a lány.

— Tessék? — tudakolta Viktor bűntudatosan.

— Mi okozza a ködöt?

— Hát — kezdte Viktor —, amennyire tudom, amikor a hideg levegő meleg talaj fölött halad el, víz csapódik ki a…

— Tudod, hogy mire gondolok! Egyáltalán nem olyan, mint a rendes köd! Ez… olyan furán sodródik — fejezte be akadozva. — És csaknem hallasz hangokat — fűzte hozzá.

— Olyan nincs, hogy csaknem hallasz hangokat — válaszolta Viktor abban a reményben, hogy józan esze hinni fog neki. — Vagy hallod őket, vagy nem. Nézd, csak mind a ketten fáradtak vagyunk. Ennyi az egész… Nagyon keményen dolgoztunk és, ööö, nem jutottunk sok alváshoz, szóval teljesen érthető, ha azt hisszük, hogy csaknem hallunk és látunk dolgokat.

— Ó, szóval te csaknem látsz dolgokat, mi? — diadalmaskodott Ginger. — És ne merészeld ezt a nyugodt és ésszerű hangot használni velem! — tette hozzá. — Utálom, amikor az emberek fogják maguk és nyugodtak és ésszerűek velem.

— Remélem, hogy ti szerelmesek nem zördültök össze?

Viktor és Ginger megmerevedtek. Himpeller kapaszkodott föl az átellenes ülésre és bátorítóan rájuk kacsintott. Soll követte. A hajtó nagy csattanással csapta be a kocsi ajtaját.

— Megállunk enni félúton — közölte Himpeller, amikor már előrezötykölődtek. Tétovázott, aztán gyanakvóan körbeszaglászott.

— Mi ez a bűz? — kérdezte.

— Félek, hogy a kutyám az ülése alatt — felelte Viktor.

— Beteg? — tudakolta Himpeller.

— Sajnos, mindig ilyen a szaga.

— Nem gondolod, hogy jó ötlet lenne megfüröszteni?

A hallásküszöbön így motyogott egy hang: — Gondolod, hogy jó ötlet lenne, ha most rögtön leharapnám a lábad?

Ezalatt egész Holivudban vastagodott a köd…

Az Elvitte a Szél plakátjai már több napja közkézen forogtak Ankh-Morporkban, és a lázas érdeklődés tetőfokára hágott.

Ezúttal még az Egyetemre is eljutottak. A Könyvtáros fölrajzszögezett egyet a büdös, könyvvel bélelt fészekre, melyet otthonának nevezett[26], és többféle másik cirkulált titokban maguk a varázslók között.

A művész mesterművet alkotott. Viktor karjában, a lángoló város háttere előtt, Gingert úgy rajzolta meg, hogy a lány nem csak szinte mindent megmutatott abból, amije volt, hanem elég sokat tárt abból is a világ elé, amije, az igazat megvallva, nem volt.

A varázslókra gyakorolt hatás elért mindent, amiben Himpeller csak reménykedhetett. A Tanári Zsibongóban a plakát kézről remegő kézre járt, mintha fölrobbanhatna.

— Olyan lány, akiben megvan Az — jelentette ki a Korlátlan Stúdiumok Tanszékvezetője. Egyike volt a legkövérebb varázslóknak, és olyan dagadó, hogy úgy tűnt, meg akar felelni rangjának. Úgy nézett ki, mintha a lószőr ki kellene préselődjön a kikopott foltokból. Az emberek ellenállhatatlan késztetést éreztek, hogy az oldalában kotorásszanak aprópénz után.

— Mi az az „Az”, Tanszékvezető? — firtatta egy másik varázsló.

— Ó, tudod. Az. Szexepil. A jó öreg tyű-hű-ihajla.

Udvariasan és várakozóan nézték, ahogy a csattanóra várók szoktak.

— Jó ég, muszáj a szájatokba rágnom? — fakadt ki.

— A nemi vonzóerőre gondol — magyarázta lelkesen a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — A szemérmetlen, puha keblek és hatalmas, lüktető combok csábítása, és a vágy tiltott gyümölcse, amely…

Két varázsló előrelátóan elhúzta székét a közeléből.

— Á, szex — legyintett a Pentagramok Dékánja, sóhaj közben szakítva félbe a Jelenkori Varázsrúnák Előadóját. — Túl sok van belőle manapság, véleményem szerint.

— Nos, nem is tudom — felelte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója, és sóvárgónak látszott.

A lárma fölébresztette Motolla Alánkot, aki a tűz mellett szunyókált tolószékében. A Tanári Zsibongóban mindig harsogó tűz égett, akár nyár volt, akár tél.

— Mija? — kérdezte.

A Dékán az öreg füléhez hajolt.

— Azt mondtam — állította hangosan —, hogy mi még csak a jelentését sem ismertük a „szex” szónak, amikor fiatalok voltunk.

— Igaz. Nagyon is igaz — válaszolta Alánk. Tűnődve bámult a lángokba. — És, mm, sikerült kideríteni valaha, nem emlékszel?

Egy pillanatig csönd támadt.

— Mondhat, amit akar, ez a lány jó alakú fiatal nő — közölte dacosan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Több fiatal nő — helyesbített a Dékán.

Motolla Alánk bizonytalanul szögezte szemét a plakátra.

— Ki ez a fiatal fickó? — tudakolta.

— Miféle fiatal fickó? — érdeklődött több varázsló is.

— Aki a kép közepén van — válaszolta Alánk. — Ő tartja a lányt a karjában.

Megint megnézték. — Ó, ő — legyintett elutasítóan a Tanszékvezető.

— Úgy tűnik, mintha már láttam volna — közölte Alánk.

— Édes Alánkom, remélem, nem szöktél ki megnézni a mozgó képeket — mondta a Dékán rávigyorogva a többiekre. — Tudod, hogy lealacsonyítja a varázslót, ha pártfogolja a közönséges szórakoztatást. Az Arkrektor nagyon mérges lenne ránk.

— Mija? — kérdezte Alánk, tölcsért formálva kezéből a fülénél.

— Tényleg egy kicsit ismerősnek tűnik, most, hogy mondod — jelentette ki a Dékán a plakátra meredve.

A Jelenkori Varázsrúnák Előadója félrehajtotta a fejét.

— Ez az ifjú Viktor, nemde? — mondta.

— He? — kérdezte Alánk.

— Tudod, igazad lehet — válaszolta a Korlátlan Stúdiumok Tanszékvezetője. — Neki is ugyanolyan fajta gizgazos bajsza van.

— Ki ez? — firtatta Alánk.

— De ő hallgató volt. Lehetett volna varázsló — csodálkozott a Dékán. — Miért akarna egy fiú elmenni és fiatal nőket dédelgetni?

— Ez valóban egy Viktor, de nem a mi Viktorunk. Az állt itt, hogy ő „Viktor Maraschino” — jegyezte meg a Tanszékvezető.

— Ó, az csak a mozgóbeli neve — világosította föl őket a Jelenkori Varázsrúnák Előadója fölényesen. — Mindnek van ilyen fura neve. Delores del Syn meg Blanche Eped meg Szikla Szirtes és így tovább… — Rádöbbent, hogy a többiek vádlóan merednek rá. — Legalábbis így mondták nekem — tette hozzá hebegve. — A portás volt az. Szinte minden este elmegy mozgót nézni.

— Miről zagyválsz? — kérdezte Alánk, meglengetve sétabotját a levegőben.

— A szakács is megy minden áldott este — tódította a Tanszékvezető. — Valamint a konyhaszemélyzet nagy része. Csak próbáljatok szerezni egy vacak sonkás szendvicset kilenc után!

— Nagyjából mindenki megy — jelentette ki az Előadó. — Minket kivéve.

Az egyik varázsló a többiek közül fürkészően meredt a plakát aljára.

— Itt az áll — mondta —, hogy „A Szenvedéj Reggaéje és Széles Lépcsők Ankh-Morpork Vizontagsagos Histriájában!”

— Á! Akkor hát történelmi mű, ugye? — mutatott rá az Előadó.

— És azt mondja „Hősies Szerelmi Történet, mej Ámulatba Ejtete az Istenneket és Emberreket!!”

— Ó? Szóval vallásos is.

— És azt írja „Eszer Elefánttal!!!”

— Á! Vadvilág. Az mindig nagyon tanulságos, a vadvilág — állította a Tanszékvezető, tűnődve fürkészve a Dékánt. A többi varázsló is ezt tette.

— Nekem úgy tűnik — közölte lassan az Előadó —, hogy senki sem ellenezheti, ha rangidős varázslók megtekintenek egy történelmi, vallásos és, ööö, vadvilágos jelentőségű művet.

— Az egyetemi szabályok roppant határozottak — hangoztatta a Dékán, jóllehet nem túl lelkesen.

— De kétségtelenül csupán a diákokra vonatkoznak — nyilatkozta az Előadó. — Teljesen meg tudom érteni, hogy a diákoknak nem engedhető meg, hogy ilyesmit megnézzenek. Valószínűleg fütyülnének és mindenfélével megdobálnák a vásznat. De azt nem indítványozhatja senki komolyan, igaz, hogy rangidős varázslóknak, mint amilyenek mi vagyunk, nem szabad megvizsgálni ezt a népszerű jelenséget?

Alánk hadonászó sétabotja erősen eltalálta a Dékán lábát hátulról.

— Követelem, hogy mondjátok meg, miről beszél mindenki! — csattant föl az öreg.

— Nem látjuk be, hogy rangidős varázslóknak miért ne lenne szabad mozgó képeket nézni! — bömbölte a Tanszékvezető.

— Nagyszerű is! — rivallta Alánk. — Mindenki szeret csinos nőket látni.

— Senki sem mondott semmit semmiféle csinos nőről. Minket sokkal jobban érdekel a népszerű jelenségek vizsgálata — tiltakozott a Tanszékvezető.

— Nevezd, ahogy akarod, mm! — vihogott Motolla Alánk.

— Ha az emberek varázslókat látnak kisétálni a kapun és bemenni egy közönséges mozgóképszínbe, minden tisztelettudásuk meg fog szűnni a hivatás iránt — emelt óvást a Dékán. — És még csak nem is tisztességes varázslás. Az egész csak trükk.

— Tudják — jegyezte meg tűnődve az egyik alacsonyabb rangú varázsló. — Mindig azon töröm a fejem, hogy pontosan mik is ezek a nyomorult mozgók. Valamiféle bábszínház lenne? Vagy színpadon játszanak ezek a színészek? Vagy árnyjáték?

— Látjátok? — ült diadalt a Tanszékvezető. — Mi elvileg roppant bölcsek vagyunk és még csak nem is tudjuk.

Mindnyájan a Dékánra meresztették szemük.

Aki reményvesztetten megkérdezte: — Jó, jó, de ki szeretne egy csomó fiatal nőt látni, amint egy szál trikóban táncikálnak?

Abrand Stib, az Egyetem történetének legmázlistább posztgraduális varázslója, boldogan ballagott a fal titkos nyílása felé. Amúgy nem túl zsúfolt elméjét kellemesen elárasztotta a sör gondolata meg esetleg egy látogatásé a mozgóba meg talán egy klaccsi extra csípős curryé, hogy teljes legyen az este, és aztán…

Ez volta második legrémesebb pillanat az életében.

Mind ott voltak. A teljes rangidős tanári kar. Még a Dékán is. Még a vén Alánk is a tolószékében. Mind ott álltak az árnyékokban, és nagyon szigorúan meredtek rá. Paranoia robbantotta sötét tűzijátékát elméje szemétládájában. Mind pont őrá várnak.

Megmeredt.

A Dékán megszólalt.

— Ó! Ó! Ó! Ööö. Á! Khm. Khm — kezdte, és aztán úgy tűnt, hogy fölzárkózott a nyelve. — Ó! Ez meg mi? Ez meg mi? Azonnal lépjen elő, fiatalember!

Abrand habozott. Aztán futott, ahogy a lába bírta.

Egy idő múlva így szólt a Jelenkori Varázsrúnák Előadója: — Ez az ifjú Stib volt, nemde? Elment már?

— Azt hiszem.

— Biztos szólni fog valakinek.

— Dehogy, nem fog — válaszolta a Dékán.

— Gondolja, hogy látta ahol kiszedtük a téglákat?

— Nem, a lyuk előtt álltam — felelte a Tanszékvezető.

— Akkor gyerünk! Hol tartottunk?

— Nézzétek, én tényleg azt hiszem, hogy ez nagyon nagy ostobaság — jelentette ki a Dékán.

— Csak fogd be szád, öregem, és fogd ezt a téglát!

— Rendben van, de ezt feleld meg: mit javasolsz, hogyan juttassuk át a tolószéket?

Ránéztek Alánk tolószékére.

Vannak tolószékek, melyek pehelysúlyúak és úgy készültek, hogy tulajdonosuk korlátlanul és függetlenül tölthesse be szerepét a modern társadalomban. Az Alánk által lakott izéhez képest ezek olyanok, mint a gazellák a vízilóval összehasonlítva. Alánk tökéletesen tudatában volt a modern társadalomban betöltött szerepének, és az ő megítélése szerint az nem volt más, minthogy mindenhova ellökdöshesse és általában cinkosául szegődjön.

A tolószék széles volt, hosszú, és egy kis első kerék meg egy hosszú, öntöttvas fogantyú révén kormányozható. Ami azt illeti, az öntöttvas főszerepet játszott a gyártásában. A barokk kovácsmunka darabkái díszítették vázát, amelyet, úgy tűnt, összehegesztett vascsövekből készítettek. A hátsó kerekekre igazából nem rögzítettek kaszapengéket, de azt a benyomást keltették, hogy azok kérésre azonnal rászerelhető tartozékok. Különféle félelmetes karok is akadtak rajta, melyeknek csupán Alánk ismerte rendeltetését. Hatalmas, vízhatlan ernyő is volt rajta, melyet alig néhány óra alatt föl lehetett húzni, hogy megvédelmezze a bennülőt esőtől, vihartól, és alighanem meteorbecsapódástól és összedűlő épületektől is. Léha segítség gyanánt az első fogantyút fölcicomázták kürtök, dudák és sípok választékával, melyekkel Alánk közhíré szokta tenni haladását az Egyetem folyosóin és belső udvarain. Ugyanis tény az, hogy noha a tolószék megmozdításához egy erős férfi totális erőfeszítése szükségeltetett, ha egyszer ténylegesen mozgásba lendült, afféle nehézkes megállíthatatlanságra tett szert; lehet, hogy szereltek rá fékeket, ám Motolla Alánk sosem vette a fáradságot, hogy ezeket megtalálja. A tanári kar és a hallgatók egyaránt tudták, hogy a túlélés egyetlen esélye, ha közelről hallották a dudát vagy a sípszót, az, ha odalapulnak a legközelebbi falhoz, miközben a rettegett jármű elzötyög mellettük.

— Sose fogjuk átemelni — szögezte le a Dékán. — Legalább egy tonnát nyom. Különben is, otthon kellett volna hagyjuk Alánkot. Már túl öreg az ilyesmihez.

— Amikor fiatal voltam, átmásztam ezen a falon, mm, minden éjjel — jelentette be Alánk sértődötten. Kuncogott. — Mondhatom, jó néhányszor pácba kerültünk akkoriban. Ha kapnék egy garast, mm, minden egyes alkalomért, amikor az Őrség hazáig kergetett — ősöreg ajka megmoccant a hirtelen számolásrohamban —, akkor öt és fél garasom lenne.

— Talán ha… — kezdte a Tanszékvezető, aztán így szólt: — Hogy érted azt, hogy öt és fél garas?

— Emlékszem, egyszer félúton föladták — mesélte boldogan Alánk. — Ó, azok voltak a remek idők! Emlékszem, hogy én meg az öreg „Számok” Rikter meg „Tudgy” Spold fölmásztunk a Kisistenek Templomára, tudjátok, az istentisztelet közepén, és Tudgynál ott volt az a kismalac egy zsákban, és…

— Látja, mit tett? — panaszkodott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Most majd nem lehet leállítani!

— Megpróbálhatnánk fölemelni varázslattal — javasolta a Tanszékvezető. — Durszok Erőlködést Nem Igénylő Emelője célt fog érni.

— …és akkor a főpap megfordult, és, heh, amilyen képet vágott! És akkor az öreg Számok azt mondta, gyerünk…

— Aligha nevezhető nagyon tiszteletreméltó mágiahasználatnak — fanyalgott a Dékán.

— Határozottan tiszteletreméltóbb, mintha magunk cibáljuk át a nyavalyást a falon, nem gondolja? — firtatta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója és fölgyűrte az ingujját. — Gyerünk, fiúk!

— …és a következő az volt, hogy Mitesszer dörömbölt az Orgyilkosok Céhének kapuján, és akkor a vén Vakarek, aki akkoriban kapuőr volt ott, hihihi, valóságos rém volt az öreg, mindegy, kijött, mm, és akkor az őrök befordultak a sarkon…

— Mindenki kész? Rajta!

— …amiről eszembe jut az idő, amikor én meg Asztalos „Uborka” szereztünk némi ragasztót és mentünk, hogy…

— Emelje meg a maga végét, Dékán!

A varázslók nyögtek az erőfeszítéstől.

— …és, mm, úgy látom magam előtt, mintha tegnap lett volna, az arckifejezését, amikor…

— Most eresszétek le!

A vasabroncsos kerekek halkan megcsörrentek a sikátor macskakövén.

Alánk nyájasan bólogatott. — Nagyszerű idők. Nagyszerű idők — motyogta, azzal elaludt.

A varázslók lassan és bizonytalanul átmásztak a falon, a terjedelmes ülepek megcsillantak a holdfényben, és enyhén zihálva megálltak a túloldalon.

— Mondja csak, Dékán — szólalt meg az Előadó a falhoz dőlve, hogy megszűnjön lába remegése — magasabbra… építtettük… a falat az utóbbi ötven évben?

— Én… nem… hiszem.

— Különös. Annak idején úgy másztam föl rá, mint egy gazella. Nem is olyan sok éve. Tényleg, egyáltalán nem is régen.

A varázslók megtörölték homlokuk és zavartan néztek egymásra.

— Annak idején a legtöbb éjjel kiugrottam egy pintre vagy háromra — emlékezett a Tanszékvezető.

— Én akkoriban tanultam estelenként — szögezte le kimérten a Dékán.

A Tanszékvezető összehúzta a szemét.

— Igen, mindig azt tetted — felelte. — Emlékszem.

Kezdett derengeni a varázslókban, hogy kívül vannak az Egyetem területén, éjjel és engedély nélkül, most először évtizedek óta. Bizonyos elfojtott izgatottság sercegett férfiútól férfiúig. Bármely testbeszéd-értelmezésben járatos megfigyelő készen állt volna fogadni, hogy a mozgó után valamelyik majd javasolja, hogy akár el is mehetnének valahova meginni néhány pohárral, és aztán valaki más szeretne enni valamit, aztán persze mindig van ok néhány további italra, aztán már hajnali öt lesz és a városi őrök tisztelettudóan bekopogtatnak az Egyetem kapuján és megkérik az Arkrektort, hogy legyen olyan szíves és fáradjon le a dutyiba azonosítandó némely állítólagos varázslót, akik trágár nótát bömbölnek hatszólamú összhangban, és esetleg legyen szíves, hozzon magával pénzt is, hogy kifizesse az okozott károkat. Mert minden idős emberben ott rejlik egy fiatal azon tűnődve, mi történt.

A Tanszékvezető fölnyúlt és megmarkolta magas, széles és lelógó varázsolós kalapjának karimáját.

— Rendben, fiúk — rendelte el. — Le a kalapokkal!

Kalaptalanították maguk, jóllehet vonakodva. A varázslók igencsak ragaszkodnak csúcsos süvegükhöz. Az ad nekik identitásérzetet. Ám, ahogy a Tanszékvezető korábban rámutatott, ha az emberek tudják, hogy varázsló vagy, mert csúcsos kalapot viselsz, akkor ha leveszed a csúcsos kalapot, azt fogják hinni, hogy csak valami gazdag kalmár vagy, vagy ilyesmi.

A Dékán megborzongott. — Olyan érzés, mintha levettem volna minden ruhám — jelentette ki.

— Eldughatjuk őket Alánk pokróca alá — javasolta a Tanszékvezető. — Senki se fogja tudni, hogy mi vagyunk azok.

— Igen — tamáskodott a Jelenkori Varázsrúnák Előadója —, de mi fogjuk tudni?

— Azt fogják hinni, hogy mi, nos, tisztes polgárok vagyunk.

— Pontosan úgy is érzem magam — állította a Dékán. — Egy tisztes polgárnak.

— Vagy kalmárok — tette hozzá a Tanszékvezető. Hátrasimította ősz haját. — Ne felejtsétek el — folytatta —, hogy ha bárki bármit kérdez, mi nem vagyunk varázslók. Csak becsületes kereskedők, akik egy kellemes estét szeretnének, rendben?

— Hogy néz ki egy becsületes kereskedő? — tudakolta egy varázsló.

— Honnan tudjam? — felelte a Tanszékvezető. — Szóval senki sem varázsolhat — figyelmeztetett. — Nem kell elmondjam nektek, mi fog történni, ha az Arkrektor meghallja, hogy közönséges szórakozóhelyen látták a tanári karát.

— Én jobban aggódom amiatt, hogy a diákok rajtakapnak — iszonyodott a Dékán.

— Álszakáll — közölte diadalmasan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Álszakállat kellene viseljünk.

A Tanszékvezető a szemét forgatta.

— Mindnyájunknak van szakálla — mutatott rá. — Miféle álcázás lenne az álszakáll?

— Á! Ez a zseniális része — szögezte le az Előadó. — Senki sem gyanítaná, hogy bárkinek, aki álszakállt visel, van valódi szakálla az alatt, nem igaz?

A Tanszékvezető nyitotta száját, hogy ezt cáfolja, aztán elbizonytalanodott.

— Hát… — mondta.

— De honnan szerzünk álszakállakat ilyen késő éjszaka? — firtatta egy varázsló kétkedve.

Az Előadó arca sugárzott, miközben a zsebébe nyúlt. — Nem szükséges — felelte. — Ez a valóban zseniális része. Tudják, hoztam magammal némi drótot, és mást se kell tegyenek, minthogy letörnek két darabkát, odacsavarintják a pofaszakállukba, aztán a fülüknél hurkot csinálnak eléggé ügyetlenül, így ni — megmutatta —, és tessék!

A Tanszékvezető csak bámult.

— Kísérteties — bökte ki végül. — Tényleg igaz! Úgy nézel ki, mint aki egy pocsékul készített álszakállat visel.

— Döbbenetes, nem? — mondta boldogan az Előadó, és továbbadta a drótot. — Tudják, ez a kobakológia.

Néhány perc szorgos tekergetés következett és hébe-hóba nyöszörgés, amikor egy varázsló kilyukasztotta magát a dróttal, ám végül elkészültek. Szégyenlősen egymásra meredtek.

— Ha lenne egy párnahuzatunk párna nélkül és bedugnánk a Tanszékvezető köntöse alá úgy, hogy csak a teteje látsszon ki, pont úgy nézne ki, mint egy sovány ember, aki rettenetesen kövérré teszi magát egy óriási párnával — ajánlotta egyikük lelkesen. Elkapta a Tanszékvezető pillantását és elnémult.

Két varázsló megragadta Alánk félelmetes tolószékének fogantyúit és elindították dübörgését a nedves macskakövön.

— Mija? Mit csinál mindenki? — érdeklődött Alánk váratlanul fölébredve.

— Tisztes polgárt fogunk alakítani — válaszolta a Dékán.

— Az jó játék — derült föl Alánk.

— Hall engem, öregem?

A Kincstárnok kinyitotta szemét.

Az Egyetemi szanitárium nem volt túl nagy és csak ritkán használták. A varázslók többnyire vagy kicsattanóan egészségesek vagy halottak. Az egyetlen gyógymód, amire rendszerint szükségük van, az a savlekötő gyógyszer és egy elsötétített szoba ebédig.

— Hoztam egy kis olvasnivalót — jelentette ki a hang bátortalanul.

A Kincstárnoknak sikerült élesbe hoznia a Kalandok Íjpuskával és Horgászbottal gerincét.

— Alaposan megütötte magát, Kincstárnok. Végigaludta a napot.

A Kincstárnok ködösen rámeredt a rózsaszín és narancssárga homályra, amely fokozatosan az Arkrektor rózsaszín és narancssárga arcává tisztult.

Lássuk csak, gondolta, pontosan hogyan kerültem…

Villámgyorsan fölült, megragadta az Arkrektor köntösét és belevisította a hatalmas, rózsaszínű és narancssárga arcba: — Valami szörnyűség fog történni!

A varázslók végigsétáltak az alkonyati utcákon. Eddig tökéletesen működött az álcázás. Az emberek még meg is lökték őket. Szánt szándékkal soha senki nem taszigált egy varázslót. Ez teljesen új élmény volt.

Hatalmas embertömeg állt az Ódium bejárata előtt, a sor végighúzódott az utcán. A Dékán erre fütyült és egyenesen az ajtóhoz vezette csapatát, mire valaki azt mondta: — Áj!

Fölnézett a vörösképű trollra, aki rosszul álló, katonainak látszó öltözéket viselt, mely ugyan üstdob méretű vállrojtokra kiterjedt, nadrágra viszont nem.

— Igen? — szólt.

— Tudja, van egy sor — világosította föl a troll.

A Dékán udvariasan bólintott. Ankh-Morporkban a sor, csaknem a dolog természetéből adódóan, olyasmi, aminek elején egy varázsló található. — Látom én — mondta. — És igen helyénvaló dolog. És ha most lenne olyan kedves és félreállna, ugyanis szeretnénk elfoglalni a helyünk.

A troll belebökött a Dékán gyomrába.

— Mégis mit hiszel, ki vagy te? — firtatta. — Varázsló vagy hasonló? — Ez nevetést váltott ki a legközelebbi sorban állókból.

A Dékán közelebb hajolt.

— Ami azt illeti, mi valóban varázslók vagyunk — sziszegte.

A troll rávigyorgott.

— Ne gyere nekem ezzel a naiv trilobitával! — gúnyolta. — Látom, hogy álszakállad van!

— Na, ide figyeljen… — kezdte a Dékán, de a hangja összefüggéstelen nyüszítéssé vált, amikor a troll fölkapta a köntöse gallérjánál fogva és kiráncigálta az úttestre.

— Szépen beállsz a sorba, mint mindenki más — szögezte le. A sorból gúnykacaj kórusa hangzott föl.

A Dékán fölmordult és fölemelte jobb kezét szétterpesztett ujjakkal…

A Tanszékvezető megmarkolta a karját.

— Ó, igen — sziszegte. — Ez majd nagyon jót tesz, mi? Gyere!

— Hová?

— A sor végére!

— De mi varázslók vagyunk! A varázslók sosem állnak sorban semmiért!

— Mi becsületes kereskedők vagyunk, emlékszel? — emlékeztette a Tanszékvezető. Rápillantott a legközelebbi mozgólátogatókra, akik már furcsállóan méregették őket. — Becsületes kereskedők vagyunk — ismételte meg hangosan. Megbökte a Dékánt. — Rajta! — sziszegte.

— Rajta mit?

— Rajta, mondj valami kereskedőset!

— És az milyen lenne? — kérdezte elképedve a Dékán.

— Mondj valamit! Mindenki minket néz!

— Ó! — A Dékán pánikba esve összeráncolta arcát, aztán derengeni kezdett a megmenekülés. — Finom a zalma! — mondta. — Addig vegyék, amíg meleg! Finom az… Ez megfelel?

— Föltételezem, igen. És most menjünk a végére…

Az utca túlsó végén volt valami kavarodás. Előreözönlöttek az emberek. A sor fölbomlott és rohamozott. A becsületes kereskedőket hirtelen körbevette a kétségbeesetten lökdösődő sokadalom.

— Hé, van ám egy sor, tudják — jegyezte meg félénken a Jelenkori Varázsrúnák Becsületes Kereskedője, amikor félrelökték.

A Dékán megragadta egy fiú vállát, aki bőszen próbálta félretaszigálni.

— Mi folyik itt, fiatalember? — tudakolta.

— Mindjárt megjönnek! — kiáltotta a fiú.

— Kik jönnek?

— A csillagok!

A varázslók egy emberként fölfelé pillantottak.

— Dehogy, nem jönnek — szögezte le a Dékán, de a fiú kirántotta magát a markából és eltűnt a tolongásban.

— Különös primitív babona — állította a Dékán, és a varázslók, Alánk kivételével, aki panaszkodott és botjával hadonászott, a nyakukat nyújtogatták, hogy jobban lássanak.

A Kincstárnok összefutott az Arkrektorral az egyik folyosón.

— Nincs senki a Tanári Zsibongóban! — rikácsolta a Kincstárnok.

— Üres a Könyvtár! — bömbölte az Arkrektor.

— Hallottam már ilyesmiről — siránkozott a Kincstárnok. — Természetes ez vagy az. Mindegyiken kitört a spontaneitás!

— Nyugodjon meg, ember! Csak mert…

— Még a szolgák közül se találok senkit! Tudja, mi történik, amikor a valóság beszakad! Már most is valószínűleg óriási csápok…

A távolból vuamm… vuamm zaj hallatszott, és a falról visszapattanó labdacsok lármája.

— Mindig ugyanaz az irány — motyogta a Kincstárnok.

— És az miféle irány?

— Az az irány, ahonnan Ők érkeznek! Azt hiszem, meg fogok őrülni!

— Ugyan, ugyan — mondta az Arkrektor, és megveregette a Kincstárnok vállát. — Nem gondolhatja komolyan az ilyesmit. Ez őrült beszéd.

Ginger páni félelembe esve bámult ki a kocsi ablakán.

— Ki ez a tömérdek ember? — kérdezte.

— Csodálók — válaszolta Himpeller.

— De én nem vagyok csoda!

— A bácsikám úgy értette, hogy olyan emberek, akik szeretnek látni téged a mozgókban — magyarázta el Soll. — Ööö. Nagyon szeretnek téged.

— Nők is vannak ott kint — jegyezte meg Viktor. Óvatosan intett egyet. A tömegben egy nő elájult.

— Híres vagy — állapította meg. — Azt mondtad, mindig híres akartál lenni.

Ginger megint kinézett a sokaságra. — De azt sosem gondoltam, hogy ilyen lesz. Mind ami nevünket kiabálják!

— Nem sajnáltuk a fáradságot, hogy tájékoztassuk az embereket az Elvitte a Szél-ről — nyilatkozta Soll.

— Úgy van — erősítette meg Himpeller. — Megmondtuk, hogy ez Holivud egész történetében a legnagyszerűbb mozgó.

— De hát csak két hónapja csinálunk mozgókat — mutatott rá Ginger.

— Na és? Attól még történelem! — hárított Himpeller.

Viktor látta a kifejezést Ginger arcán. Pontosan milyen hosszú is Holivud valóságos története? Talán akad valami ősrégi kőnaptár lenn a tenger fenekén a homárok között. Talán nincs módszer, amivel ki lehetne számolni. Hogyan számolod ki egy eszme életkorát?

— Egy csomó városi méltóság is ott lesz — jelentette be Himpeller. — A Patrícius, meg a nemesek, meg a Céhek vezetői meg néhány a főpapok közül. Természetesen a varázslók nem, a fölfuvalkodott vén marhák. De az biztos, hogy feledhetetlen este lesz.

— Mindegyiknek be kell majd minket mutatni? — érdeklődött Viktor.

— Nem. Őket fogjuk bemutatni nektek — helyesbített Himpeller. — Ez lesz a legnagyobb eksztázis életükben.

Viktor újra a tömegre meredt.

— Csak képzelődöm — kérdezte —, vagy kezd ködbe borulni?

Alánk botjával megütötte a Tanszékvezető lábát hátulról.

— Mi folyik itt? — érdeklődött. — Miért éljenez mindenki?

— Épp most szállt ki a hintójából a Patrícius — válaszolta a Tanszékvezető.

— Nem értem, mi olyan bámulatos abban — közölte Alánk. — Én már sok százszor szálltam ki kocsikból. Nincs benne semmi ördöngösség.

— Tényleg különös némileg — ismerte el a Tanszékvezető. — És megéljenezték a Orgyilkosok Céhének fejét meg Vak Ió Főpapját is. És most valaki kigöngyöl egy vörös szőnyeget.

— Mi, itt az utcán? Ankh-Morporkban?

— Igen.

— Hát, nem szeretném kifizetni az illető tisztítószámláját — szögezte le Alánk.

A Jelenkori Varázsrúnák Előadója oldalba bökte a Tanszékvezetőt, vagy legalábbis oda bökött, ahol bordáit ötven éven át fogyasztott ugyancsak kiadós vacsorák rétegei borították.

— Csönd legyen! — sziszegte. — Jönnek!

— Kik?

— A látszat szerint valaki fontos.

A Tanszékvezető pánikba esve ráncolta arcát az álszakáll alatt. — Nem gondoljátok, hogy meghívták az Arkrektort is, ugye, nem?

A varázslók, akár függőleges teknősök, megpróbálták összehúzni maguk a köntösük alatt.

Valójában azonban ez sokkal lenyűgözőbb kocsi volt, mint bármelyik roskatag darab az Egyetem kocsiszínjében. A tömeg nekilökődött a trollok és városi őrök sorfalának és reménykedően meredt a kocsi ajtajára; maga a levegő is zsongott a várakozástól.

Mr. Bezam — úgy dagadt mellkasa a fontoskodástól, hogy látszólag a föld fölött lebegett — odalibegett a kocsiajtóhoz és kinyitotta.

A sokadalom visszafojtotta kollektív lélegzetét, eltekintve egy kicsiny részétől, amely botjával ütötte az őt körbevevő embereket és azt motyogta: — Mi történik? Mi folyik itt? Miért nem mondja meg senki nekem, mi történik? Követelem, hogy valaki mondja meg nekem, mm, hogy mi történik!

Az ajtó csukva maradt. Ginger úgy markolta a kilincset, mintha mentőkötél lenne.

— Ezrek vannak odakint! — mondta Ginger. — Nem mehetek ki oda!

— De mindegyik megnézi a mozgóid — érvelt Soll. — Ők a közönséged.

— Nem!

Soll a magasba emelte kezét. — Nem tudnád őt meggyőzni? — szólt oda Viktornak.

— Még abban se vagyok biztos, hogy magamat meg tudom győzni — felelte Viktor.

— De hát napokat töltöttél ezek előtt az emberek előtt — győzködte Himpeller.

— Nem, dehogy — válaszolta Ginger. — Csak maga volt ott, meg a kurblimanok meg a trollok meg mindenki. Az más. Különben is, az valójában nem én voltam — tette hozzá. — Az Delores del Syn volt.

Viktor tűnődve beleharapott az ajkába.

— Hát, talán akkor Delores del Synt kellene kiküldened oda — javasolta.

— Azt meg hogyan tehetném? — kérdezte a lány.

— Hát… miért ne tettetnéd, hogy ez egy mozgó…?

A Himpellerek, nagybácsi és unokaöccs, összenéztek. Aztán Soll a kezével kört formált az arca köré, amilyen a képdoboz lencséje, és Himpeller, egy ösztökélő oldalba bökés után, egyik kezét unokaöccse fejére tette és elforgatta a láthatatlan kurblit a fülében.

— Felvétel! — adta ki a rendezői utasítást.

A kocsiajtó kivágódott.

A tömeg levegő után kapkodott, akár egy lélegzetet vevő hegy. Viktor kiszállt, fölnyúlt és megfogta Ginger kezét…

A sokaság eszeveszetten éljenzett.

A Jelenkori Varázsrúnák Előadója megharapta az ujját színtiszta izgalmában. A Tanszékvezető fura, rekedt hangot adott ki a torka mélyéről.

— És tudod, te még kérdezted, mi olyat találhat egy fiú, ami jobb a varázslónak levésnél! — mondta.

— Egy igazi varázslót csakis egyetlen dolog érdekel — motyogta a Dékán. — Ezt te is tudod.

— Ó, hogyne tudnám!

— A mágiára céloztam.

A Tanszékvezető a közelgő alakokra meredt.

— Tudod, ez tényleg az ifjú Viktor. Meg mernék rá esküdni — jelentette ki.

— Undorító — vágta rá a Dékán. — Hihetetlen, hogy azt választotta, fiatal nők körül lebzselhessen, amikor lehetett volna varázsló!

— Aha. Micsoda bolond — felelte a Jelenkori Varázsruhák Előadója, akinek nehézséget okozott a lélegzés.

Afféle közsóhaj hallatszott.

— Azonban el kell ismerd, hogy a lányban van valami szívdöglesztő — jegyezte meg a Tanszékvezető.

— Én öregember vagyok és ha valaki nem hagy látni most mindjárt — szólalt meg egy recsegő hang a hátuk mögött —, akkor valaki hamarosan érzékelni fogja a, mm, botom boldogabbik végét, értve?

Ketten a varázslók közül oldalra húzódtak és előreengedték a tolószéket. Ha már mozgásban volt, egyenesen a szőnyeg széléig siklott, lehorzsolva minden útjába kerülő térdet vagy bokát.

Alánknak leesett az álla.

Ginger megszorította Viktor kezét.

— Amott van egy csoport kövér öregember álszakállban, akik neked integetnek — közölte összeszorított és vigyorgó foggal.

— Igen, azt hiszem, varázslók — vigyorgott vissza Viktor.

— Az egyikük föl-le ugrál a tolószékében és olyasmiket kiabál, hogy „Tyű-hű!” meg „Hujhuj!” meg „Bravó, nagyszerű!”.

— Ó a legöregebb varázsló a világon — világosította föl Viktor. Odaintett egy gömbölyded hölgynek a tömegben, aki elalélt.

— Megáll az eszem! Milyen volt az öreg ötven évvel ezelőtt?

— Hát, először is, nyolcvan éves[27]. Ne dobj neki csókot!

A tömeg helyeslően harsogott.

— Édes pofának látszik.

— Csak folytasd a mosolygást és integetést!

— Ó, istenek, nézd azt a rengeteg népet, akik arra várnak, hogy bemutatkozhassanak nekünk!

— Látom őket — válaszolta Viktor.

— De ők fontosak!

— Nos, mi is. Azt hiszem.

— Miért?

— Mert mi mi vagyunk. Úgy, ahogy akkor mondtad, lenn a tengerparton. Mi vagyunk mi, pont olyan nagyságok, amilyenek csak lehetünk. Ez pontosan az, amit akartál. Mi vagyunk…

Elhallgatott.

A troll az Ódium ajtajánál tétován szalutált neki. A csattanás, amikor a keze odacsapódott a fülére, egész hallható volt a tömeg lármázása ellenére…

Gaspod nagy sebességgel kacsázott végig egy keskeny közön, s Laddie engedelmesen ügetett a sarkában. Senki sem fordított rájuk semmi figyelmet, amikor leugrottak, illetve Gaspod esetében — pottyantak, a kocsiról.

— Az egész estét eltölteni valami levegőtlen színben nem felel meg az én elképzelésemnek az átmulatott éjszakáról — morogta Gaspod. — Ez nagyváros. Ez nem Holivud. Ne maradj el tőlem, kölyök, és nem lesz semmi bajod! Első megálló, Harga Bordafogadójának hátsó ajtaja. Ott már ismernek. Oké?

— Laddie jófiú!

— Aha — mondta Gaspod.

— Nézd milyen ruhát hordanak! — fakadt ki Viktor.

— Vörös bársonyzakót aranysujtásokkal — súgta oda Ginger a szája sarkából. — És akkor mi van? Bár egy nadrág nem lett volna rossz ötlet.

— Ó, istenek! — suttogta Viktor.

Beléptek az Ódium fényesen megvilágított előcsarnokába.

Bezam megtett minden tőle telhetőt. Trollok és törpék egész éjjel dolgoztak rajta, hogy elkészüljön.

Voltak ott vörös plüssfüggönyök és oszlopok és tükrök.

Pufók puttók és különféle gyümölcsök, mind aranyra festve, borították el szemlátomást a felület minden darabkáját.

Olyan volt, mintha beléptek volna egy doboz méregdrága csokoládéba.

Vagy egy rémálomba. Viktor félig-meddig arra számított, hogy meghallja a tenger morajlását és látni fogja, ahogy a függönyök fekete nyálkává mállanak szét.

— Ó, istenek — ismételte meg.

— Mi bajod van? — kérdezte Ginger, változatlanul vigyorogva a fölsorakozott városi méltóságokra, akik várták, hogy bemutatkozhassanak nekik.

— Várd ki a végét! — nyögte ki rekedt hangon Viktor. — Ez Holivud! Holivudot elhozták Ankh-Morporkba!

— Igen, de…

— Hát nem emlékszel semmire? Az éjszakára a Dombon? Mielőtt fölébredtél?

— Nem. Mondtam neked!

— Csak várd ki a végét! — mondta újra Viktor. Odapillantott az egyik falhoz támasztott díszes plakáttartóra.

Azon ez állt: — Naponta három előadás!

És a homokdűnékre gondolt, meg az ősi mítoszokra, meg a homárokra.

A térképkészítés sosem volt precíz művészet a Korongvilágon. Az emberek általában csupa jó szándékkal vágtak bele, aztán annyira elragadtatták maguk a vízsugarat kilövellő bálnáktól, szörnyetegektől, hullámoktól és a kartográfiai berendezés egyéb pepecs darabjaitól, hogy gyakran teljesen elfelejtették az unalmas hegyeket és folyókat berajzolni.

Az Arkrektor rátett egy dugig tele hamutartót a fölpöndörödéssel fenyegető sarokra. Végighúzta ujját a trehány felületen.

— Azt mondja „Itt Leledz Sárkányok” — olvasta föl. — És ráadásul pont a város belsejében. Hát ez fura.

— Az csak Lady Juhossy Beteg Sárkányok Napsugár Menedéke — vetette oda szórakozottan a Kincstárnok.

— És itt az áll „Terry Incognita” — mondta az Arkrektor. — Vajon miért?

A Kincstárnok nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. — Hát, valószínűleg érdekesebb, mint odarajzolni egy csomó káposztatermelő majort.

— És itt megint az van, hogy „Itt Leledz Sárkányok”.

— Azt hiszem, hogy az tényleg csak hazugság.

Az Arkrektor kérges hüvelykujja folytatta az utat abba az irányba, melyet kikalkuláltak. Félresöpört két légypiszkot.

— Egyáltalán semmi sincs itt — állapította meg, közelebbről is megnézve. — Csak a tenger. És… — hunyorgott — …Holivud. Jelent az valamit?

— Nem oda ment el az összes alkimista? — kérdezte a Kincstárnok.

— Ó, azok!

— Föltételezem — szólalt meg vontatottan a Kincstárnok —, ők nem csinálnának ott valamiféle mágiát?

— Alkimisták? Mágiát?

— Sajnálom. Tudom, nevetséges gondolat. A kapus mondta nekem, hogy ők valamiféle, ó, árnyjátékot vagy hasonlót csinálnak. Vagy bábokat. Vagy valami ilyesmit. Képeket. Vagy valamit. Nem igazán figyeltem oda. Úgy értem… alkimisták. Ugyan! Úgy értem, az orgyilkosok… igen. Tolvajok… igen. Még a kalmárok is… a kalmárok néha tényleg fondorlatosak tudnak lenni. De az alkimisták — mutasson nekem náluk kevésbé evilági, ügyefogyottabb, jóhiszeműbb…

A hangja elakadt, amikor a füle fölzárkózott a szájához.

— Nem mernék, ugye? — kérdezte.

— Nem mernék?

A Kincstárnok tompa kacajt hallatott. — Ne-e-em. Nem mernék! Tudják, hogy úgy esnénk nekik, mint egy tonna tégla, ha megpróbálkoznának mágiával errefelé… — A hangja ismét elfúlt.

— Biztos vagyok benne, hogy nem mernék — mondta.

— Úgy értem, még olyan messze sem — mondta.

— Nem mernék — mondta.

— Nem, varázslatot nem. Bizonyára nem, ugye? — mondta.

— Sosem bíztam azokban a mocskoskezű rohadékokban! — mondta. — Tudja, ők nem olyanok, mint mi. Fogalmuk sincs a kellő méltóságról!

A jegypénztár körül áramló tömeg percről percre egyre fölháborodottabb és dühösebb lett.

— Hát, már mindegyik zsebedben megnézted? — kérdezte a Tanszékvezető.

— Igen! — motyogta a Dékán.

— Azért nézd meg még egyszer!

Ami a varázslókat illeti, a fizetés azért, hogy bejuthassanak valahova, olyasmi, ami csak másokkal történhet. A csúcsos kalap rendszerint bőven elég.

Miközben a Dékán erőlködött, a Tanszékvezető bőszen vigyorgott a jegyeket áruló fiatal nőre. — De biztosíthatom, drága hölgyem — mondta reményvesztetten —, hogy mi varázslók vagyunk.

— Jól látom az álszakállatok — felelte a lány és az orrát fintorgatta. — Mindenféle alakok bejönnek ide. Honnan tudjam, hogy ti nem három kisfiú vagytok, a papátok kabátjában?

— De asszonyom!

— Két tallérom és tizenöt garasom van — jelentette ki a Dékán, kicsipegetve az érméket egy maréknyi szösz és titoktatosan okkult tárgy közül.

— Az akkor két zsöllyeülés — közölte a lány kelletlenül letekerve két jegyet. A Tanszékvezető fölmarkolta őket.

— Akkor én beviszem Motollát — tudatta sietősen, odafordulva a többiekhez. — Attól tartok, hogy ti többiek jobb lesz, ha hátrafordultok és visszatértek becsületes kereskedésetekhez. — És sokatmondóan mozgatta föl-le szemöldökét.

— Nem értem, miért kellene nekünk… — kezdte a Dékán.

— Máskülönben hátralékba kerülünk — folytatta a Tanszékvezető, vadul grimaszolva. — Ha nem mentek vissza, hátra.

— Hé, az az én pénzem volt, és… — mérgelődött a Dékán, de a Jelenkori Varázsrúnák Előadója megragadta a karját.

— Csak tartson velünk! — kérte, és lassan, tudatosan a Tanszékvezetőre kacsintott. — Ideje, hogy meghátráljunk.

— Nem értem, miért… — locsogta a Dékán, miközben elvonszolták a többiek.

Szürke fellegek gomolyogtak az Arkrektor varázstükrében. Sok varázslónak van varázstükre, de nem sokan bajlódtak valaha is a használatukkal. Ugyanis köntörfalaznak és megbízhatatlanok. Még arra sem túl jók, hogy megborotválkozz bennük.

Maphlaves meglepően értett a varázstükör-használathoz.

— Becserkelés — kínálta rövidke magyarázatképpen. — Az istenekre, el nem tudnám viselni azt a rengeteg kúszást a nedves harasztban órákig. Szolgálja ki magát egy itallal, ember! És töltsön nekem is!

A felhők vibráltak.

— Úgy látszik, mást nem lehet látni — mondta. — Hát ez fura. Csak folyamatosan hömpölygő köd.

Az Arkrektor köhintett. A Kincstárnok kezdett ráébredni, hogy minden várakozás ellenére, az Arkrektornak van esze, és nem kevés.

— Látott már valaha egy ilyen árnyékot mozgató bábjáték-kép-izét? — érdeklődött Maphlaves.

— A szolgák járnak oda — válaszolta a Kincstárnok. Ez, Maphlaves úgy döntött, „nem”-et jelent.

— Azt hiszem, vetnünk kellene rá egy pillantást — jelentette ki.

— Igenis, Arkrektor — felelte a Kincstárnok jámborul.

A mozgó képeket bemutató épületekre vonatkozó, multiverzumszerte alkalmazható, megszeghetetlen szabály az, hogy a megépítés förtelmes volta hátul fordítottan arányos a megépítés pazarságával elöl. Elöl: oszlopok, boltívek, aranyozás, fények. Hátul: bizarr csatornák, rejtélyes csővezeték-süllyedések, tűzfalak, bűzös sikátorok.

Na meg a vécék ablaka.

— Egyáltalán semmi kényszerítő okunk arra, hogy ezt tegyük — siránkozott a Dékán, miközben a varázslók a sötétben erőlködtek.

— Fogja be a száját és toljon erősebben! — motyogta a Jelenkori Varázsrúnák Előadója az ablak túloldaláról.

— Átváltoztathattunk volna valamit pénzzé — jegyezte meg a Dékán. — Csak egy gyors illúzió. Mi abban a rossz?

— Azt úgy hívják, a valuta fölhígítása — világosította föl a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Az olyasmiért a skorpiógödörbe vethetik az embert. Hova tettem a lábam? Hova tettem a lábam?

— Te rendben vagy — közölte az egyik varázsló. — Na, Dékán! Most jön maga!

— Ó, egek! — nyöszörögte a Dékán, miközben átcibálták a keskeny ablakon az azon túli leírhatatlan homályba. — Ebből semmi jó nem fog kisülni.

— Csak vigyázzon, hova teszi a lábát. Most látja, mit csinált? Nem megmondtam, hogy vigyázzon, hova teszi a lábát? Na, mindegy, jöjjön!

A varázslók alattomban átsettenkedtek, illetve a Dékán esetében átcuppogtak, a kulisszák mögötti területen, be az elsötétített, nyüzsgő nézőtérre, ahol Motolla Alánk szabadon tartott néhány ülést azon egyszerű módszerrel, hogy botját rázta bárki felé, aki a közelükbe merészkedett. Besurrantak, meg-megbotolva egymás lábában, és leültek.

Rábámultak a homályos, szürke négyszögre a terem túlsó végén.

Egy idő múlva megszólalt a Tanszékvezető: — Jómagam nem értem, mit esznek rajta az emberek.

— Csinálta már valaki a „Nyomorék Nyulat”? — kérdezte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Még el sem kezdődött — sziszegte a Dékán.

— Éhes vagyok — panaszolta Alánk. — Én öregember vagyok, mm, és éhezem.

— Tudjátok, mit csinált? — méltatlankodott a Tanszékvezető. — Tudjátok, mit csinált a vén bolond? Amikor egy ifjú hölgy a fáklyájával megmutatta, hol a helyünk, belecsípett a lány… a farába!

Alánk vihogott. — Bravó, nagyszerű! Tudja a mamád, hogy nem vagy otthon? — vihorászta.

— Ez az egész túl sok neki — panaszolta a Tanszékvezető. — Nem lett volna szabad magunkkal hozzuk.

— Tisztában vagytok azzal, hogy lemaradunk a vacsoráról? — kérdezte a Dékán.

A varázslók ettől elnémultak. Egy teltkarcsú nő, aki Alánk tolószéke mellett oldalazott el, hirtelen megrezzent és gyanakvóan nézett körül, és nem látott mást egy kedves öregúron kívül, aki nyilvánvalóan mélyen aludt.

— És liba van keddenként — kesergett a Dékán.

Alánk kinyitotta fél szemét és dudált a tolószéken levő dudával.

— Tratatatakopp! Hogy áll a nagymamád kenőpénz dolgában? — motyogta diadalmasan.

— Látjátok, hogy értem? — kérdezte a Tanszékvezető. — Azt sem tudja, melyik évszázadban vagyunk.

Alánk felé fordította mélyen ülő, monoklis szemét.

— Vén az vagyok, mm, és talán ostoba is — közölte —, ám nem fogok éhen maradni. — Körbekotorászott a tolószék elmondhatatlan mélyén és előhúzott egy zsírfoltos, fekete zacskót. Az csörgött. — Láttam egy fiatal nőt ott elöl különleges mozgó-képek-ételt árulóban — jelentette be.

— Úgy érted, egész idő alatt volt nálad pénz? — fakadt ki a Dékán. — És nem mondtad meg nekünk?

— Nem kérdezted — válaszolta Alánk.

A varázslók éhesen meredtek a zacskóra.

— Lesz nekik vajas durrantott gabonájuk és kolbászuk kifliben és csokoládémiskulanciák rajtuk bigyókkal meg izék — mondta Alánk. Fogatlan és ravasz pillantást vetett a többiekre. — Ti is kaphattok belőle, ha akartok — tette hozzá nagylelkűen.

A Dékán kipipálta szerzeményeit. — Na már most — mondta —, az összesen hat Patrícius-méretű dézsa durrantott gabona extra vajjal, nyolc kolbász kifliben, egy behemót szénsavas ital, és egy zacskó csokoládéval bevolt mazsola. — Átnyújtotta a pénzt.

— Rendben — szólalt meg a Tanszékvezető összeszedve a cuccot. — Ööö. Gondolod, hogy a többieknek is kellene vegyünk valamit?

A képvetítő szobában Bezam káromkodott, miközben befűzte az Elvitte a Szél hatalmas tekercsét a képvetítő dobozba.

Néhány lábbal arrébb, az erkélypáholy kötéllel elkerített részén, Ankh-Morpork Patríciusa, Lord Vetinari, szintén kényelmetlenül érezte magát.

El kellett ismerje, hogy elég rokonszenves fiatal pár. Csak abban nem volt biztos, miért ül mellettük, és miért olyan fontosak.

Már rég megszokta a fontos embereket, vagy legalábbis az olyanokat, akik fontosnak hitték maguk. A varázslók a varázslás emelkedett tetteivel tettek szert fontosságra. A tolvajok a merész rablások által váltak fontossá, miként, noha kissé eltérő módon, a kereskedők is. A harcosok a csaták megnyerésével és az életben maradással értek el fontosságot. Az orgyilkosok leleményes elhantolások révén lettek fontosak.

Számos út vezet a közmegbecsültséghez, de azokat az ember átláthatja, és megértheti. Azoknak valamennyire van értelme.

Míg ellenben ez a két egyén csupán érdekesen mozog ez előtt az újmódi mozgókép gépezet előtt. Velük összehasonlítva a legútszélibb színész a városi színházban a theszpiszizmus sokoldalúan szakavatott mestere, de senkiben se merülne föl, hogy fölsorakozzon az utcákon és a nevét kiabálja.

A Patrícius eddig még nem tekintett meg mozgót. Amennyire ki tudta deríteni, Viktor Maraschino egy afféle parázsló pillantásról híres, amelytől a középkorú hölgyek, akiknek igazán lehetne több esze, elalélnak az ülések közti folyosón, és Miss del Syn erőssége az, hogy alakítja a bágyadtat, pofon üti a férfiakat, és fantasztikusan néz ki selyempárnákon heverve.

Míg ő, Ankh-Morpork Patríciusa, uralkodik a városon, megvédi a várost, szereti a várost, gyűlöli a várost, és az egész életét a város szolgálatában töltötte…

És miközben a köznép kezdett besorakozni a zsöllyékbe, borotvaéles hallása elcsípte két ember beszélgetését:

— Ki az ott fönn?

— Az Viktor Maraschino és Delores del Syn! Hát te semmit se tudsz?

— Arra a magas fickóra gondoltam, talpig feketében.

— Ó, fogalmam sincs, ő ki. Gondolom, csak valami nagykutya.

Igen, ez lenyűgöző. Az ember híressé válhat csak mert, nos, híres. Fölmerült benne, hogy ez szerfölött veszélyes jelenség, és alkalmasint esetleg meg kell majd ölessen valakit egy szép nap, bár persze kelletlenül[28]. Időközben azonban volt abban valami járulékos dicsőség, hogy az igazán híresek társaságában lehet, és, legnagyobb csodálkozására, kifejezetten élvezte.

Ráadásul még Miss del Syn mellett ült, és a közönség többi részének irigysége annyira érzékelhető, hogy ízlelni lehet, ami több, mint amit a zacskónyi bodros, fehér, kikeményített izével tehet, melyet előzőleg ennivaló gyanánt adtak neki.

A másik oldalán a rémes Himpeller fickó a mozgó képek mechanizmusát magyarázta, abban a végképp téves hitben, hogy a Patrícius meghallgatja akár egyetlen szavát is.

Hirtelen tapsvihar tört ki.

A Patrícius odahajolt Himpellerhez.

— Miért tompítják el az összes fényt? — érdeklődött.

— Á, uram — válaszolta Himpeller —, azért, hogy így jobban láthassa a képeket.

— Valóban? Azt hinné az ember, hogy attól nehezebb látni a képeket — jegyezte meg a Patrícius.

— A mozgó képek esetében nem úgy van, uram — felelte Himpeller.

— Milyen hihetetlenül lebilincselő.

A Patrícius a másik oldalra hajolt, Gingerhez és Viktorhoz. Enyhe meglepetéssel észlelte, hogy mindketten rendkívül feszültnek látszanak. Ezt már akkor észrevette, amikor besétáltak az Ódiumba. A fiú úgy nézett a nevetséges díszítésre, mintha valami szörnyűség lenne, és amikor a lány belépett a tulajdonképpeni földszintre, a Patrícius hallotta, hogy levegő után kapkod.

Mindketten úgy néztek ki, mint akik sokkot kaptak.

— Gondolom, ez az egész tökéletesen mindennapos a maguk számára — jelentette ki a Patrícius.

— Nem — felelte Viktor. — Nem igazán. Korábban nem jártunk igazi mozgóképszínben.

— Csak egyszer.

— Igen. Csak egyszer.

— De, hah, maguk mozgó képeket készítenek — jegyezte meg kedvesen a Patrícius.

— Igen, de mi sosem nézzük meg őket. Csak részeket látunk belőlük, amikor a kurblimanok összeragasztják az egészet. Az egyetlen mozgót, amit valaha is láttam, egy vén lepedőre vetítették a szabadban — válaszolta Viktor.

— Szóval ez az egész újdonság a maguk számára? — tudakolta a Patrícius.

— Nem egészen — tiltakozott Viktor hamuszürke arccal.

— Lenyűgöző — állította a Patrícius, és visszatért az oda sem hallgatáshoz Himpeller magyarázatára. Nem azzal jutott el oda, ahol most tart, hogy törődött azzal, miként működnek a dolgok. Az keltette föl a kíváncsiságát, hogy miként működnek az emberek.

A sorban kissé távolabb Soll odahajolt a bácsikájához és az ölébe pottyantott egy kis filmtekercset.

— Ez hozzád tartozik — közölte negédesen.

— Mi ez? — érdeklődött Himpeller.

— Hát, gondoltam, vetek egy gyors pillantást a mozgóra, mielőtt vetíteni kezdik…

— Csak nem? — kérdezte Himpeller.

— És mit találtam a lángoló város jelenet közepén öt percen át? Semmi mást, mint egy tányér kicsontozott bordát Harga Különleges Mogyorószószában. Persze, tudom, hogy miért. Csak azt akarom tudni, miért ez.

Himpeller bűntudatosan vigyorgott. — Ahogy én értelmezem — mondta —, ha egyetlen, kicsiny, gyors kép ráveszi az embereket, hogy mindenfélét vásárolni akarjanak, csak képzeld el, hogy mit érhet el öt perc!

Soll rámeredt.

— Ezzel most tényleg megbántottál — közölte Himpeller. — Nem bíztál bennem. A saját bácsikádban. Azok után, hogy ünnepélyesen ígéretet tettem, hogy többé nem próbálkozom meg semmivel, te nem bíztál bennem? Ez fájdalmat okoz nekem, Soll. Igazán meg vagyok sértve. Mégis, mi történt az becsületességgel errefelé?

— Szerintem valószínűleg eladtad valakinek, bácsikám.

— Igazán meg vagyok sértve — hangsúlyozta Himpeller.

— De hát nem tartottad be az ígéreted, bácsikám.

— Annak ehhez semmi köze. Az csak üzlet. Mi most a családról beszélünk. Meg kell tanulnod bízni a családban, Soll. Különösen bennem.

Soll vállat vont. — Oké. Oké.

— Rendben?

— Igen, bácsikám. — Soll vigyorgott. — Ezt ünnepélyesen megígérem neked.

— Ez az, fiam!

A sor másik végén Viktor és Ginger baljós rettegéssel meredtek az üres vászonra.

— Tudod, hogy most mi fog történni, igaz? — kérdezte Ginger.

— Igen. Valaki neki fog kezdeni zenélni abból a lyukból a padlóban.

— Az a barlang tényleg mozgóképszín volt?

— Olyasmi, azt hiszem — válaszolta óvatosan Viktor.

— Á, itt a vászon csak vászon. Nem pedig… hát, csak egy vászon. Csak egy jobbfajta lepedő. Nem pedig…

Hangok érkeztek robbanásszerűen a terem elejéről. Csörömpöléssel és a kétségbeesve szökő levegő sziszegésével Bezam lánya, Kalliopé lassan előemelkedett a padlóból, rátámadva egy apró orgona billentyűire több órahossznyi gyakorlás hevével és a színfalak mögött a fújtatókat működtető két, erős troll egyesített erőfeszítésével. Megtermett fiatal nő volt és, akármi volt is a zenedarab, amit játszott, az határozottan vesztésre állt.

Odalent a földszinten a Dékán továbbadott egy zacskót a Tanszékvezetőnek.

— Vegyél egy csokival bevont mazsolát! — kínálta.

— Úgy néz ki, mint a patkánypiszok — mondta a Tanszékvezető.

A Dékán megnézte alaposabban a sötétben.

— Szóval akkor az — szólt végül. — Alig egy perce a zacskó leesett a padlóra, és gondoltam, hogy túlságosan sok van a földön!

— Ssss! — szólalt meg egy nő a mögöttük lévő sorból. Motolla Alánk cingár feje mágnesként fordult oda.

— Gugyi-bugyi! — vihorászott. — Még két garast és fölmegy a szamár is!

A fények tovább halványodtak. A vászon villózott. Számok jelentek meg és pislákoltak röviden, visszafelé haladva.

Kalliopé teljes odaadással fürkészte a kottát maga előtt, fölgyűrte az ingujját, hátralökte haját a szeméből, és lendületes támadással belekezdett abba, ami épp csak fölismerhetően a régi ankh-morporki városi himnusz[29] volt.

A fények kialudtak.

Az ég villogott. Ez egyáltalán nem is volt rendes köd. Ezüstös, palaszürke fényt bocsátott ki, amely belülről villogott, akár az Aurora Coriolis és a szárazvillám kereszteződése.

Holivud felé az égbolt fénytől ragyogott. Még Sham Harga Bordafogadója mögött, a sikátorban is látszott, ahol két kutya épp a Mindaz-Amit-Ingyen-Kikotorhatsz-A-Szemétdombból Különlegességet élvezte.

Laddie fölnézett és morgott.

— Nem hibáztatlak — jegyezte meg Gaspod. — Megmondtam, hogy előrejelez. Nem megmondtam, hogy előrejelezés van folyamatban?

Szikrák pattogtak a bundájáról.

— Na, gyerünk! — szólt. — Jobb, ha figyelmeztetjük az embereket. Te abban jó vagy.

Kittakattakitta…

Ez volt az egyetlen hang az Ódiumban. Kalliopé már abbahagyta a zenélést és a vászonra meredt.

Tátva maradtak a szájak, és csak akkor csukódtak be, amikor elrágcsáltak egy-egy maréknyi durrantott gabonát.

Viktor halványan tudatában volt, hogy küzd ellene. Megpróbált másfelé nézni. Még most is, egy kis hang a saját fejében mondogatta neki, hogy a dolgok nincsenek rendben, de fütyült rá. A dolgok nyilvánvalóan rendben vannak. Osztozott a sóhajtozásban, amikor a hősnő megpróbálta megvédeni az öreg családi bányát egy Mekkergűt Világban… Borzongott a háborús harcok láttán. A báltermi jelenetet romantikus borongással nézte végig. Ő…

…hirtelen ráébredt valami hideg jelenlétére a lábán. Olyan volt, mintha félig olvadt jégkocka áztatná át a nadrágszárát. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni, de ez lehetetlennek bizonyult.

Lenézett.

— Elnézést — mondta Gaspod.

Viktor szeme élesre állítódott. Aztán azon kapta magát, hogy tekintetét visszarángatják a vászonra, ahol saját maga óriási mása épp Ginger óriási mását csókolja.

Újabb kellemetlen hidegséget érzett. A tudata felszínre emelkedett.

— Megharaphatom a lábad, ha akarod — ajánlotta Gaspod.

— Én, ööö, én… — kezdte Viktor.

— Jó erősen megharaphatom — fűzte hozzá Gaspod. — Csak egy szavadba kerül.

— Nem, ööö…

— Valami előrejelez, pont, ahogy megjósoltam. Előrejelez, előrejelez, előrejelez. Laddie addig próbált ugatni, míg be nem rekedt, és senki se figyel oda. Szóval gondoltam, megpróbálkozom a jó öreg hideg orr módszerrel. Sohasem vall kudarcot.

Viktor körülnézett. A közönség többi része a vászonra meredt, mintha készek lennének székükön maradni mind… mind…

…mind örökre.

Amikor fölemelte karját a karfáról, szikrák pattantak az ujjain, és olajos érzetet keltett a levegő, amit még a varázslótanoncok is hamar megtanulnak összefüggésbe hozni a varázslatos lehetőségek roppant fölhalmozódásával. És köd borította a színt. Ez nevetséges, de akkor is így van, sápadtezüst dagályként fedi be a padlót.

Viktor megrázta Ginger vállát. Meglengette a kezét a lány szeme előtt. A fülébe ordított.

Aztán megpróbálkozott a Patríciussal és Himpellerrel. Engedtek a nyomásnak, de utána újra puhán visszalendültek a helyükre.

— A film csinál valamit velük — jelentette ki. — A filmnek kell okoznia. De nem értem, hogyan. Teljesen közönséges film. Mi nem használunk mágiát Holivudban. Legalábbis… nem rendes varázslatot…

Átküzdötte magát a mozdíthatatlan térdeken, míg az ülések közti folyosóhoz nem ért, és fölrohant a ködnyúlványokon keresztül. Dörömbölt a képvetítő szoba ajtaján. Amikor erre nem kapott választ, berúgta.

Bezam teljes odaadással bámulta a vásznat a falba vágott kis, négyszögletesen lyukon keresztül. A képvetítő boldogan kattogott magától. Senki sem forgatta a kurblit. Legalábbis, javította ki magát Viktor, senki olyan, akit láthatna.

A távolból morajlás hallatszott, és megrázkódott a föld.

Viktor rámeredt a vászonra. Fölismerte ezt a részt. Ez pont az Ankh-Morpork Fölgyújtása jelenet előtt játszódik.

Az agya száguldott. Mi is az, amit az istenekről mondanak? Hogy ők nem léteznének, ha az emberek nem hinnének bennük? És ez mindenre ugyanúgy vonatkozik. A valóság az, ami az emberek fejében zajlik. És itt előtte emberek százai tényleg hisznek abban, amit látnak…

Viktor a szemétben kaparászott Bezam munkapadján valami olló vagy kés után, de nem talált. A gép berregett tovább, valóságot tekerve jövőből múlttá.

Hallotta, hogy a háttérben Gaspod így szól: — Gondolom, megmentettem a helyzetet, igaz?

Az agy rendszerint visszhangzik különféle jelentéktelen, figyelmet követelő gondolatok kiáltásaitól. Ahhoz, hogy elhallgassanak, valódi vészhelyzet szükségeltetik. Ami most épp fennáll. Egy világos gondolat, amely már régóta próbálta hallhatóvá tenni magát, fölharsant a csöndben.

Tegyük föl, hogy van valahol egy hely, ahol a valóság kissé vékonyabb a szokásosnál? És tegyük föl, csinálsz ott valamit, amitől a valóság még jobban elvékonyodik. Könyvek nem érnék el ezt. Még a közönséges színház sem érné el, mert a szíved mélyén tudod, hogy csak emberek, fura jelmezben a színpadon. De Holivud a szemből közvetlenül az agyba hatol. A szíved mélyén azt hiszed, hogy valóságos. A mozgók elérnék.

Szóval ez az, ami a Holivudi Domb alatt rejlik. Az ősi város lakosai szórakozásnak használtak egy lyukat a valóságban. És aztán az Izék rájuk találtak.

És most az emberek újra megteszik. Olyan ez, mintha égő fáklyákkal bűvészkednél egy tűzijátékgyárban. És az Izék már régóta várakoztak erre…

De miért történik még mindig? Hiszen megállította Gingert.

A film tovább kattogott. Úgy tűnt, köd keletkezik a képvetítő doboz körül s elhomályosítja annak körvonalát.

A forgó kurbli után kapott. Az egy pillanatig ellenállt, aztán eltörött. Viktor gyöngéden kilökte Bezamot a székből, fölragadta, és rácsapott a képvetítő dobozra. A szék szilánkokká robbant szét. A fiú kinyitotta a ketrecet hátul és kivette a szalamandrákat, ám a film továbbra is ott táncolt a távoli vásznon.

Az épület ismét megrázkódott.

Csak egyetlen lehetőséget kapsz, gondolta Viktor, és aztán meghalsz.

Lehúzta az ingét és bebugyolálta vele a kezét. Aztán kinyúlt a villózó csíkért, magáért a filmért, és megmarkolta.

Az elszakadt. A doboz hátrarándult. A film folytatta a lecsévélődést csillogó tekercsekben, melyek röviden a fiúra vetették maguk, aztán lecsusszantak a padlóra.

Kittakatt… a… katt.

Az orsók pörgése elakadt.

Viktor óvatosan megmozdította a filmhalmot a lábával. Félig-meddig arra számított, hogy az rátámad, akár egy kígyó.

— Na, megmentettük a helyzetet? — noszogatta Gaspod. — Értékelném, ha megtudhatnám.

Viktor a vászonra pillantott.

— Nem — felelte.

Még mindig voltak képek a vásznon. Nem voltak nagyon élesek, de azért ki tudta venni önmaga és Ginger bizonytalan alakját, amint belecsimpaszkodnak a létezésbe. És maga a vászon mozgott. Itt-ott kidudorodott, mint hullámok a renyhe higanytóban. Kellemetlenül ismerősnek tűnt.

— Megtaláltak minket — állapította meg.

— Kik? — firtatta Gaspod.

— Emlékszel azokra a kísérteties lényekre, amikről annyit beszéltél?

Gaspod ráncokba vonta homlokát. — Az idők hajnala előttről?

— Ahonnan ők jönnek, ott nincs idő — válaszolta Viktor. A közönség mocorogni kezdett.

— Mindenkit ki kell juttassunk innen — jelentette ki. — De pánikkeltés nélkül…

Sikolyok kórusa hallatszott. A közönség fölébredt.

A filmvászon-Ginger kifelé mászott. A normális méret háromszorosában és láthatóan villózva. Valamint kissé át is látszott, ám volt súlya, mert a padló meghajolt és szilánkokra hasadt a lába alatt.

A közönség átmászott önmagán, hogy menekülhessen. Viktor leküzdötte magát az ülések közti folyosón, pont amikor Alánk tolószéke elhúzott hátrafelé az emberek özönében, gazdája kétségbeesetten hadonászott és kiabált: — Hé! Hé! Pont most kezdett jó lenni!

A Tanszékvezető sürgetően megragadta Viktor karját.

— Ennek így kell történnie? — kérdezte.

— Nem!

— Ez akkor nem valamiféle különleges kinematográfrai effektus? — firtatta reménykedve a Tanszékvezető.

— Nem, hacsak fejlődtek tényleg sokat nem az utolsó húsz órában — felelte Viktor. — Azt hiszem, ez a Tömlöc Létsíkok.

A Tanszékvezető fürkészően nézett rá.

— Te az ifjú Viktor vagy, igaz? — tudakolta.

— Igen. Elnézést! — mondta Viktor. Ellökdösődött az elképedt varázsló mellett és átmászott a székeken oda, ahol Ginger még mindig ült, saját képmására meredve. A szörnyGinger körülnézett és nagyon lassan pislogott, akár egy gyík.

— Ez én vagyok?

— Nem — vágta rá Viktor. — Azaz, igen. Talán. Nem igazán. Némileg. Gyere!

— De pont úgy néz ki, mint én! — kiáltotta Ginger, és hangját hisztéria színezte.

— Az azért van, mert kénytelenek Holivudot fölhasználni! Az… az határozza meg, hogyan jelenhetnek meg, azt hiszem — világosította föl kapkodva Viktor. Kicibálta a lányt az ülésből, a levegőbe, a lába ködfoszlányokat és szétszóródott durrantott gabonát vert föl. A lány utánabotorkált, de visszanézett a válla fölött.

— Egy másik is megpróbál kimászni a vászonból — jegyezte meg.

— Gyere már!

— Ez te vagy!

— Én vagyok én! Az… valami más! Csak az én alakom kell használja!

— Általában milyen alakot használ?

— Nem akarod tudni!

— De igen! Mégis mit hiszel, miért kérdeztem! — visította a lány, miközben a törött székeken át botladoztak.

— Pocsékabbul néz ki, mint ahogy el tudod képzelni!

— Igenis el tudok képzelni rettenetesen pocsék dolgokat!

— Ezért mondtam, hogy pocsékabb!

— Ó!

Az óriási, fantomGinger megelőzte őket, úgy villózva, mint a villanófény, és utat tört magának a falon keresztül. Kintről sikoltások hallatszottak.

— Úgy néz ki, mintha növekedne — suttogta Ginger.

— Menj ki! — utasította Viktor. — Vedd rá a varázslókat, hogy állítsák meg!

— Te mit fogsz csinálni?

Viktor teljes magasságában kihúzta magát. — Vannak dolgok — közölte —, amelyeket egy férfi önmaga kell elintézzen.

A lány ingerült értetlenséggel nézett rá.

— Mi? Mi? Vécére vagy ilyesmire akarsz menni?

— Csak menj már ki!

Az ajtó felé lökte a lányt, aztán megfordult és meglátta a két, várakozóan őt néző kutyát.

— És ti ketten is! — parancsolta.

Laddie ugatott.

— Mondjuk azt, a kutyának a gazdi mellett kell maradnia — közölte Gaspod szégyenkezve.

Viktor kétségbeesve körülnézett, fölkapott egy széktöredéket, kinyitotta az ajtót, olyan messzire hajította a fát, amennyire csak tudta és így kiáltott: — Hozd ide!

Mindkét kutya ösztönösen utánaszökkent. Ám elmenőben Gaspodnak még elég önuralma volt ahhoz, hogy így nyilatkozzon: — Te szemét!

Viktor kinyitotta a képvetítő szoba ajtaját és több maréknyi Elvitte a Szél-lel jött ki onnan.

Az óriás Viktornak gondot okozott, hogy elhagyja a vásznat. A fej és az egyik kar már kiszabadult, és három dimenzióssá vált. A kar bizonytalanul hadonászott Viktor felé, amikor a fiú következetesen oktocellulóz tekercseket szórt rá. Utána Viktor visszarohant a fülkébe és kicibálta a mozgókat, melyeket Bezam, fittyet hányva a józan észnek, a munkapad alatt tárolt.

A beleket összepréselő rettegés módszeres nyugalmával fölnyalábolta, a vászonhoz cipelte és ott fölhalmozta a filmek dobozait. Az Izének sikerült a másik kart kitépni a kétdimenziósság bilincséből és megkísérelte elérni őket, ám akármi irányította is, gondjai akadtak az új alak fölötti uralommal. Valószínűleg nincs hozzászokva ahhoz, hogy csak két karja van, mondta magának Viktor.

Odahajította az utolsó dobozt a rakásra.

— A mi világunkban alkalmazkodnod kell az itteni játék-szabályokhoz — közölte. — És fogadok, hogy épp úgy elégsz, mint bármi más, mi?

Az Izé küszködött, hogy kiszabadítson egy lábat.