Mozgó képek

— Viszlát! — vetette oda kurtán-furcsán, és kirohant az épületből.

Bezam ott állt egyedül és körbenézett az Ódium pókhálós belsejére, túlfűtött képzelete benépesítette a sötét sarkokat cserepes pálmákkal, aranyfüsttel és pufók puttókkal. Mogyoróhéjak és durrantott-gabona-zacskók csikorogtak a talpa alatt. Ki kell takaríttatni a következő előadásra, gondolta. Gondolom, az a majom megint első lesz a sorban.

Aztán tekintete A Szenvedéj Palosának plakátjára vándorolt. Tényleg döbbenetes. Ami az elefántokat meg tűzhányókat illeti, nem volt belőlük valami sok, és a szörnyek trollok voltak rájuk ragasztott izékkel, ám az a közelkép… hát… minden férfi fölsóhajtott, aztán meg fölsóhajtott minden nő… Olyan volt, mint a varázslat. Rávigyorgott Viktor és Ginger képmására.

Vajon mit csinálhatnak most ezek ketten? tűnődött. Fogadjunk, hogy valószínűleg kaviárt esznek aranytányérról és térdig süppedve bársonypárnákba semmittesznek.

— Olyan tisztelettudóan kell nézz, mintha térdet hajtanál, fiú — magyarázta a lovak őrizője.

— Sajnos, nem nagyon megy nekem ez a lómegőrzés — felelte Viktor.

— Á, ez biza nehéz mesterség, ez a lóőrizés — jelentette ki az öreg. — Meg kő tanulni az elyénvaló ajbókolást és a nyegle-ámnem-túl-pimasz, derűs, öreg lómegőrző évődést. Az emberek nem csak azt akarják, hogy nézz utána a lovuknak, tudod. Valódi lómegőrző hélményt hakarnak.

— Tényleg?

— Szórakoztató szellemi párbajt akarnak és zsúp-szó visszavágást — állította a kisöreg. — Nem csak a kantár tartása a fontos.

Viktornak derengeni kezdett a fölismerés.

— Az egész színjáték — mondta.

A lómegőrző sokatmondóan megkoppintotta szamócaorra oldalát.

— Úgy van — hagyta helyben.

Föllobbantak a fáklyák Holivudban. Viktor átverekedte magát a fő utca tömegén. Minden kocsmának, minden vendéglőnek, minden boltnak nyitva állt az ajtaja. Tengernyi ember hullámzott közöttük. Viktor megpróbált föl-le ugrálni, hogy végigvizsgálhassa az arcok sokaságát.

Nem lelte helyét, magányos volt, és éhes. Szüksége lett volna valakire, akivel beszélhet és a lány nem volt sehol.

— Viktor!

A fiú megpördült. Szikla úgy rontott rá, akár egy lavina.

— Viktor! Édes barátom! — Egy alapkő méretű és keménységű ököl játékosan ütlegelte Viktor vállát.

— Ó, szia! — szólalt meg elhalóan. — Ööö. Hogy s mint, Szikla?

— Remekül! Remekül! Holnap forgatjuk A Troll-völgy Súlyos Veszedelmét!

— Örülök a szerencsédnek — mondta Viktor.

— Te vagy az én szerencsehozó emberem! — harsogta Szikla. — Szikla! Micsoda név! Gyere, igyunk egyet!

Viktor elfogadta a meghívást. Valójában nem volt más választása, mert Szikla megmarkolta a karját és jégtörőként törve át a tömegen, félig vezette, félig vonszolta a legközelebbi ajtó felé.

Kék fény világította meg a cégért. A legtöbb morporki tudott olvasni trollul, ami igazán nem mondható nehéz nyelvnek. A hegyes rúnák ezt betűzték ki: A Kék Márvány.

Ez bizony trollkocsma volt.

Az egyedüli megvilágítást a kőtáblapult mögötti kemencék füstös izzása szolgáltatta. Megvilágított három trollt, amint játszanak — nos, valami ütőhangszerszerűn, de Viktor nem igazán tudta kivenni, min, mert a decibelszint olyan magasságokban járt, ahol a hang már megszilárdult energia, és a szemgolyója vibrált tőle. A kemence füstje elrejtette a plafont.

— Mit iszol? — ordította Szikla.

— Nem kell olvadt fémet igyak, ugye? — rebegte Viktor. Teli torokból volt kénytelen rebegni, hogy hallható legyen.

— Nekünk lenni mindenféle embernek való ital! — kiáltotta a trollnő a bár mögül. Nőnek kellett lennie. Semmi kétség nem lehetett efelől. Némileg úgy nézett ki, mint a szobrok, melyeket a barlanglakó ősemberek faragtak a termékenység-istennőkről, de fáként úgy, mint egy előhegység. — Mink nagyon kozmopoliták!

— Akkor egy sört kérek!

— Meg egy kénvirágot jégkockákkal, Rubin! — tette hozzá Szikla.

Viktor megragadta az alkalmat és körülnézett a kocsmában most, hogy már kezdte megszokni a homályt és a dobhártyája könyörületesen elzsibbadt.

Tudatában volt a hosszú asztalok mentén üldögélő tömérdek trollnak, és itt-ott egy-egy törpének, ami megdöbbentette. Normális esetben a törpék és a trollok úgy harcolnak egymással, mint a, nos, mint a törpék és a trollok. Szülőhegységeikben a lankadatlan vendetta állapota honol. Holivud határozottan megváltoztatta a dolgokat.

— Válthatnánk egy-két diszkrét szót? — kiáltotta Viktor Szikla hegyes fülébe.

— Naná! — Szikla letette az italát. Volt benne egy lila papírernyő, ami már szenesedett a hőségtől.

— Láttad valahol Gingert? Tudod? Ginger!

— Iglicnél dolgozik!

— Csak délelőttönként! Most voltam ott! Hova megy, amikor nem dolgozik?

— Ki tudja, hová megy bárki?

Hirtelen elnémult az együttes a füstben. Az egyik troll fölkapott egy kis követ és elkezdte lágyan ütögetni, lassú, tapadós ritmust produkálva, ami úgy csüngött a falakon, akár a füst. És a füstből előemelkedett Rubin, akár egy aranyszállító gálya a ködből, egy nevetséges tollboával a nyaka körül.

Maga volt a kontinentális eltolódás, itt-ott gömbölyűségekkel.

És dalra fakadt.

A trollok tiszteletteljes csöndben álltak. Egy idő múlva Viktor zokogást hallott. Könnyek gördültek le Szikla arcán.

— Miről szól a dal? — suttogta.

Szikla lehajolt.

— Ez ősi folkorisztikus trolldal — felelte. — Borostyánról és Jáspisról szól. Ők… — tétovázott, aztán bizonytalanul intett a kezével. — Barátok voltak. Jó barátok?

— Azt hiszem, tudom, mire gondolsz — bólogatott Viktor.

— És egy nap Borostyán leviszi a trolljának a vacsorát a barlangba és ott találja a fiút… — Szikla tétova, ám tökéletesen kifejező kézmozdulatokat tett — egy másik trollhölggyel. Szóval hazamegy és veszi a furkósbotját és visszamegy és agyonveri a fiút, piff, paff, puff. Mer’hogy Jáspis az ő trollfiúja volt és áspismód bánt vele. Naggyon rómantikus dal.

Viktor csak bámult. Rubin lehullámzott a csöpp kis színpadról és átsuhant a vendégek között, egy apró hegység négykerekű targoncán. Legalább két tonna kell legyen, gondolta Viktor. Ha ráül a térdemre, úgy kell majd fölgöngyöljenek a padlóról, mint valami szőnyeget.

— Most mit mondott annak a trollnak? — kérdezte, amikor erőteljes nevetéshullám hömpölygött végig a termen.

Szikla megvakarta az orrát. — Ez játék a szavakkal — jelentette ki. — Nagyon nehéz lefordítani. De alapjában véve aszonta „Ez itt vajon Magma legendás jogara, aki a Hegység Királya volt, Ezrek Legyőzője, biza, Sőt Tízezreké, az Arany-folyó Uralkodója, a Hidak Ura, a Sötét Helyek Mélyére Hatoló, Számtalan Ellenség Megsemmisítője” — nagy levegőt vett — „a zsebedben, vagy csak örülsz, hogy látsz?”

Viktor homloka ráncba gyűrődött.

— Nem értem — mondta.

— Talán nem jól fordítottam le — mentegetőzött Szikla. Húzott egyet a folyékony kénből. — Hallottam, hogy az Egybesült Alkimisták szereplőt keresnek…

— Szikla, van valami nagyon fura ezen a helyen — vágott közbe kapkodva Viktor. — Nem érzed?

— Miféle fura?

— Minden úgy tűnik, hogy, hát, pezseg. Senki sem cselekszik úgy, ahogy kellene neki. Tudtad azt, hogy valaha volt itt egy nagyváros? Ahol most a tenger van. Egy hatalmas város. És csak úgy eltűnt!

Szikla elgondolkozva dörzsölte az orrát. Úgy nézett ki, mint a neandervölgyi ember első kísérlete a baltával.

— Meg ott van az a mód, ahogy mindenki viselkedik! — folytatta Viktor. — Mintha az lenne a világon a legfontosabb, hogy kik ők és mit akarnak!

— Azon tűnődöm… — kezdte Szikla.

— Igen? — nógatta Viktor.

— Azon tűnődöm, hogy érdemes lenne-e levétetni fél hüvelyknyit az orromból? Az unokatesóm, Breccsa ismeri azt a kőművest, az remekül megcsinálta a fülét. Mit gondósz?

Viktor bambán meredt rá.

— Úgy értem, egyrészt túl nagy, viszont másrészt kifejezetten az a bizonyos sztereotip trollorr, nem igaz? Úgy értem, talán jobban nézek majd ki, de ebbe’ a szakmába’ esetleg jobb, ha annyira trollnak látszol, amennyire csak lehet. Ahogy Morry, aki a sajátját megszépíttette cementtel, és most olyan a képe, hogy senki se szeretne összefutni vele éjjel. Mit gondósz? Nagyra értékelem a véleményed, mer’ ötletes ember vagy.

Ragyogó szilíciummosolyt vetett Viktorra.

Végül Viktor azt felelte: — Óriási orr, Szikla. Ha te ott vagy mögötte, még sokra viheti.

Szikla szélesen vigyorgott, és megint húzott egyet a kénből. Kivette a kicsiny, acél keverőpálcát és leszopogatta róla az ametisztet.

— Tényleg asziszed… — kezdte, aztán észrevette a megürült tér apró területét. Viktor valamikor elment.

— Nem tudok semmicse senkirő’ — állította a lómegőrző, lopva Detritus fenyegetően tornyosuló külsejére pillantva.

Himpeller a szivarját rágta. Döcögős volt az utazás Ankhból, még az új kocsijában is, és kihagyta az ebédelést.

— Magas fiú, kissé kótyagos, vékonyka bajusz — mondta. — Neked dolgozott, igaz?

A lómegőrző beadta a derekát.

— Különbe’ se lesz belőle soha jó lómegőrző — felelte. — Haggya, hogy a munkája foglalkoztassa. Azt hiszem, elment enni valamit.

Viktor a sötét sikátorban ült, hátát a falnak vetette, és megpróbált gondolkozni.

Eszébe jutott, hogy amikor kisfiú volt, egyszer túl sokáig kinn maradt a napon. Az érzés utána valami olyasmi volt, mint ez.

Halk, puffanó nesz hallatszott a tömör homok felől, a lába mellől.

Valaki egy kalapot ejtett elé. Rámeredt.

Aztán valaki harmonikázni kezdett. Nem valami jól ment neki. A legtöbb hang hamis volt, és azok, amik nem, repedtfazék-hangon szóltak. Valahol azért volt benne dallam, azonképpen, ahogy a hamburgerdarálóban akad egy kis marhahús is.

Viktor sóhajtott és egy-két garas után kotorászott a zsebében. Bedobta őket a kalapba.

— Igen, igen — mondta. — Nagyon kiváló. Most menj innen!

Tudatára ébredt a furcsa szagnak. Nehéz volt fölismerni, de talán egy nagyon régi és kissé nedves gyermekszoba-szőnyegé lehetett.

Fölnézett.

— Vaú, nyavalyás vaú — közölte Gaspod, a csodakutya.

Iglic kantinjában úgy döntöttek, ma este kísérletet tesznek salátákkal. A legközelebbi salátatermelő vidék harminc vánszorgó mérföldre volt.

— E’ mi? — akarta tudni egy troll, föltartva valami lottyadtat és barnát.

Fruntkin, a hirtelensülteket készítő szakács megkockáztatott egy föltevést.

— Zeller? — találgatott. Megnézte közelebbről. — Aha, zeller.

— Ez barna.

— Ugyvan. Ugyvan! Zérett zeller barna kell legyen — vágta rá Fruntkin. — A’ mutassa, hogy érett — fűzte hozzá.

— Zöldnek kellene lennie.

— Dehogy. Amire gondolsz, az a paracsidom — felelte Fruntkin.

— Aha, és mi ez a nyúlós izé? — kérdezte egy sorban álló férfi.

Fruntkin teljes magasságában kihúzta magát.

— Az, kérem — jelentette be —, a majoréz. Magam csináltam. Könyvből — tette hozzá büszkén.

— Aha, nem is kétlem — válaszolta a férfi, megböködve az izét. — Persze olaj, tojás meg ecet nem került bele, igazam van?

— Specialitás ŕ la major — közölte Fruntkin.

— Rendben, rendben — mondta a férfi. — Csak, ugye, megtámadta a salátám.

Fruntkin dühösen markolta merőkanalát.

— Na, figyeljen… — kezdte.

— Nem érdekes, minden rendben — jelentette ki a leendő vacsorázó. — A meztelen csigák már védőgyűrűt létesítettek körülötte.

Az ajtó felől fölbolydulás hallatszott. Detritus, a troll gázolt át a vacsorázókon, mögötte Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller lépdelt peckesen.

A troll vállával félretaszította a sort és szúrósan meredt Fruntkinra.

— Mr. Himpellemek volna néhány szava — nyilatkozta és átnyúlt a pult fölött, fölemelte a törpét ételpecsétes ingénél fogva, és odalógatta Torok elé.

— Látta valaki Viktor Tugelbendet? — kérdezte Torok. — Vagy azt a Ginger leányzót?

Fruntkin már nyitotta száját, hogy átkozódjon, aztán meggondolta magát.

— A fiú itt volt félórával ezelőtt — cincogta. — Ginger délelőttönként dolgozik itt. Nem t’om, hova megy innen.

— Hova ment Viktor? — tudakolta Torok. Előhúzott egy zacskót a zsebéből. Az csörgött. Fruntkin szeme azonnal odaforgott, mintha az erős mágnes lett volna, a szeme meg golyóscsapágy.

— Nem t’om, Mr. Torok — válaszolta. — Csak egyszerűen kiment, amikor látta, hogy a lány nincs itt.

— Rendben — szólt Torok. — Nos, ha látod őt, mondd meg neki, hogy keresem és csillagot fogok csinálni belőle, rendben?

— Csillagot. Oké — felelte a törpe.

Torok benyúlt a pénzeszacskójába és előhúzott egy tíztallérost.

— És vacsorát akarok rendelni későbbre — tette hozzá.

— Vacsorát. Oké — nyögte Fruntkin.

— Mondjuk, vesepecsenyét és garnélarákot — közölte Torok. — Az évszak napsütötte zöldségeinek legjavával, aztán tejszín-habos epret kérek.

Fruntkin rámeredt.

— Ööö… — kezdte.

Detritus úgy oldalba bökte a törpét, hogy az előre-hátra lengett tőle.

— És én — mondta — eszek majd… ööö… egy jócskán viharvert bazaltot frissen fejtett homokkő-törmelék ásványösszenövéssel. Rendbe’?

— Ööö. Igen — felelte Fruntkin.

— Tedd őt le, Detritus! Nem szeretne összevissza lógni — jelentette ki Torok. — És gyöngéden. — Körbenézett a megdelejezett arcokra.

— Ne felejtsék el — szólította föl őket —, hogy Viktor Tugelbendet keresem és csillagot fogok csinálni belőle! Ha bárki látja, mindenképp mondja meg neki. Ó, és véresen kérem a pecsenyét, Fruntkin.

Visszamasírozott az ajtóhoz.

Miután távozott, a pusmogás dagályként áradt vissza.

— Csillagot csinál belőle? Mire kell neki egy csillag?

— Nem is tudtam, hogy lehet csillagokat csinálni… azt hittem, hogy azok úgy, tudod, oda vannak ragasztva az égre.

— Azt hiszem, úgy értette, hogy a fiúból csinál csillagot. Tudod, belőle ő maga. Csillaggá változtatja.

— Hogyan lehet valakiből csillagot csinálni?

— Nem t’om. Gondolom, teljesen összesajtolod őket egész kicsire és akkor olyan lángoló hidrogéntömeggé válnak?

— Egek!

— Hát igen! Sötét az a troll, vagy mi?

Viktor figyelmesen megnézte a kutyát.

Az nem beszélhetett hozzá. Biztos csak képzelődött. De utoljára is ezt mondta, nem igaz?

— Vajon mi lehet a neved? — kérdezte Viktor és megveregette az állat fejét.

— Gaspod — válaszolta Gaspod.

Viktor keze simogatás közben megmeredt.

— Két garas — mondta csüggedten a kutya. — A világ egyetlen nyavalyás harmonikázó kutyájának. Két garas.

A naptól van, gondolta Viktor. Nem viselek sapkát. Egy perc múlva fölébredek, és jönnek a vizes lepedők.

— Hát, nem játszottál valami jól. Még a dallamot se tudtam fölismerni — jegyezte meg és rettenetes vigyorba húzódott a szája.

— Nem az a dolgod, hogy fölismerd a nyavalyás dallamot — közölte Gaspod, nehézkesen lecsüccsenve és buzgón vakarva fülét hátsó lábával. — Én kutya vagyok. Kutya kötelességed lenne rohadtul ámulni azon, hogy egyáltalán képes vagyok valami rohadt vinnyogást előcsalogatni a nyavalyás izéből.

Hogyan fogalmazzam meg? gondolta Viktor. Mondjak csak annyit: elnézést, úgy tűnik, hogy te besz… Nem, valószínűleg nem jó ötlet.

— Ööö — mondta. Hé, egész beszédes vagy kutya létedre… nem.

— Bolhák — jegyezte meg Gaspod, fület és lábat váltva. — Kínoznak a dögök.

— Ne mondd!

— És ez a rengeteg troll. Ki nem állhatom őket. Teljesen rossz a szaguk. Nyavalyás mászkáló kövek. Megpróbálod megharapni őket, és a következő percben kiköpöd a fogad. Ez nem természetes.

Ha már a természetesnél tartunk, kénytelen vagyok szóvá tenni, hogy…

— Nyavalyás sivatag, ez a hely — állította Gaspod.

Te beszélő kutya vagy.

— Gondolom, azon tűnődsz — mondta Gaspod, ismét Viktorra vetve vesébe látó tekintetét —, hogy lehet, hogy beszélek.

— Eszembe se jutott — válaszolta Viktor.

— Nekem se — mesélte Gaspod. — Egész néhány héttel ezelőttig. Egész életembe egyetlen rohadt szót se szóltam. A nagyvárosban dolgoztam egy pasinak. Trükkök meg minden. Labdát egyensúlyoztam az orromon. A hátsó lábamon jártam. Karikákon ugrottam át. Utána körbehordoztam a kalapot a számba’. Tudod. Show biznisz. Aztán az a nő megveregeti a fejemet, aszongya „Hah, milyen édes kicsi kutyuli, úgy néz, mintha minden szót értene” és én azt gondolom „Ha ha, még csak nem is töröm magam többé, hogy törekedjek rá, naccsád” és akkor rádöbbenek, hogy hallom a szavakat és a saját számból jönnek. Szóval megragadtam a kalapot és elmentem vele, átkozottul gyorsan szedtem a tappancsom, amíg ők csak bámultak.

— Miért? — firtatta Viktor.

Gaspod a szemét forgatta. — Mégis, szerinted milyen élet várt volna egy valódi beszélő kutyára? — kérdezte. — Nem lett volna szabad kinyissam azt az ostoba szám.

— De most beszélsz velem — jegyezte meg Viktor.

Gaspod ravasz pillantást vetett rá.

— Aha, de csak próbáld meg elmondani valakinek — mondta. — Különben is, te rendben vagy. Megvan az a bizonyos kinézeted. Egy mérföldről is meg tudnám mondani.

— Mi a fenéről beszélsz? — kérdezte Viktor.

— Nem hiszed, hogy tényleg önmagadé vagy, igaz? — tudakolta a kutya. — Olyan érzésed van, hogy valami más gondolja helyetted a gondolataid, nem?

— Egek!

— Ettől olyan űzött kinézeted lesz — magyarázta Gaspod. Szájával fölkapta a kalapot. — Két garas — motyogta. — Úgy értem, nem arról van szó, mintha bárhogy is el tudnám költeni, de… két garas. — Amennyire egy kutyától telik, vállat vont.

— Hogy érted azt, hogy űzött kinézet? — firtatta Viktor.

— Teljesen megvan az a bizonyos kinézeted. Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak, ilyesmi.

— Miféle kinézet?

— Mintha idehívtak volna és nem tudnád, miért. — Gaspod újra megpróbálta megvakarni a fülét. — Láttalak, amikor ma eljátszottad Cohent, a Barbárt — jegyezte meg.

— Ööö… és mi volt róla a véleményed? — érdeklődött Viktor.

— Szerintem addig, amíg az öreg Cohen soha nem hall róla, oké leszel.

— Azt kérdeztem, mennyi ideje, hogy itt járt? — kiabálta Himpeller. Az apró színpadon Rubin dúdolt valamit olyan hangon, akár egy hajó sűrű ködben és nagy bajban.

— GníÚaúuannogghrhhúÚú…[8]

— Épp most ment ki! — bömbölte Szikla. — Szeretném meghallgatni ezt a dalt, rendben?

— ÚúuoaúgrhhffrghúÚú…[9]

Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra megbökte Detritust, akinek lába alól teljesen kicsúszott a talaj és aki eltátott szájjal lesett a színpadra.

A vén troll élete ez idáig nagyon egyszerű volt: az emberek fizetnek neked és te megversz más embereket.

Most azonban kezdett bonyolulttá válni. Rubin ugyanis az előbb rákacsintott.

Különös és ismeretlen érzések tomboltak szerte Detritus kopott szívében.

— gníuÚUúuhúfúÚú…[10]

— Gyere már! — csattant föl Torok.

Detritus nehézkesen talpra állt, és egy utolsó vágyódó pillantást vetett a színpadra.

— úÚugúÚmú. Uhhuuu.[11]

Rubin csókot dobott neki. Detritus a frissen csiszolt gránát színére vörösödött.

Gaspod mutatta az utat ki a sikátorból és keresztül a csenevész bokrok és homokflóra sötét hátországán a város mögött.

— Határozottan nem stimmel valami ezzel a hellyel — morogta.

— Más — jelentette ki Viktor. — Hogy érted azt, hogy nem stimmel?

Gaspod úgy nézett, mintha le akarná köpni.

— Na most, vegyünk engem — mondta, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. — Egy kutyát. Soha életemben nem álmodtam eltekintve izék hajkurászásától. Meg persze a szextől. Hirtelen elkezdem álmodni ezeket az álmokat. Színesben. Majd’ kirémítette belőlem a nyavalyás életet. Sose láttam azelőtt színeket, érted? A kutyák fekete-fehérben látnak, ahogy szerintem te tudod is, lévén sokat olvasó ember. Mondhatom, a vörös csúnya sokkot okoz. Azt hiszed, a vacsorád csupán ez a fehér csont rajta szürke árnyalatokkal, s hirtelen kisül, hogy évek óta ezt a rémes vörös meg bíbor izét eszed.

— Miféle álmok? — tudakolta Viktor.

— Az egész átkozottul kínos — válaszolta Gaspod. — Például, az egyikben van az a híd, amit elmosott a víz és nekem rohannom kell meg figyelmeztetést ugatnom, érted? És van az a másik, amiben ég az a ház és kicibálom azokat a kölyköket. És aztán az, amiben néhány gyerek eltéved azokban a barlangokban és megtalálom őket és odavezetem hozzájuk a mentőosztagot… és én utálom a kölyköket. Úgy tűnik, le sem tehetem a fejem manapság anélkül, hogy ki ne mentsek embereket vagy meg ne mentsek embereket vagy keresztül ne húzzam a rablók számításait vagy valami. Úgy értem, hét éves vagyok, elszarusodott a talpam, rühös vagyok, valami rettenetes, mennyi bolhám van, semmi szükségem arra, hogy hős legyek valahányszor elalszom.

— Hű! Hát nem érdekes az élet — mondta Viktor —, amikor másvalaki szemszögéből látod…

Gaspod az égnek meresztette csipás, sárga szemét.

— Ööö. Hova megyünk? — kérdezte Viktor.

— Meg fogunk látogatni néhány holivudi fajzatot — felelte Gaspod. — Mer’ valami hátborzongató zajlik itt.

— Fönn a dombon? Nem is tudtam, hogy laknak emberek a Dombon.

— Nem emberek — válaszolta Gaspod.

Egy kis, rőzséből rakott tűz égett a Holivudi Domb oldalában. Viktor gyújtotta, mert… nos, mert az olyan megnyugtató. Mert ez olyasmi, amit az emberek tenni szoktak.

Szükségét látta, hogy emlékeztesse magát, ember és valószínűleg nem őrült.

Nem az zavarta, hogy beszélt egy kutyához. Az emberek gyakran beszélnek kutyákhoz. Ugyanez vonatkozott a macskára. És talán még a nyúlra is. Az egérrel és a kacsával folytatott társalgás volt az, amit esetleg furcsának vélhetni.

— Azt hiszed, hogy mi akartunk beszélni? — csattant föl a nyúl. — Egyik percben csak egy nyúl vagyok a sok közül és elégedett ezzel, a következőben hipp-hopp, gondolkozom. Mondhatom, ez ugyancsak jelentős hátrány, ha nyúlként boldogságra vágysz. Füvet akarsz és szexet, nem pedig olyan gondolatokat, hogy „Mi az értelme ennek az egésznek, ha tényleg a mélyére hatolsz?”

— Aha, de te legalább füvet eszel — mutatott rá Gaspod. — A fű legalább nem pofázik vissza. Az utolsó, amire szükséged van, amikor megéhezel, egy nyavalyás erkölcsi probléma a tányérodon.

— Tévedsz, ha azt hiszed, hogy csak neked vannak gondjaid — közölte a macska, a látszat szerint Viktor gondolataiban olvasva. — Arra kényszehülök, hogy halat egyek. Amint háteszed a mancsod a vacsohádra, segítségéht kiált, és te igen kínos helyzetbe kehültél.

Csönd támadt. Viktorra néztek. Így tett az egér is. Meg a kacsa. A kacsa különösképpen harciasnak látszott. Valószínűleg hallott mára narancsszószról.

— Aha. Vegyünk csak minket — mondta az egér. — Ott vagyok én, kerget engem ez — a fölé tornyosuló macskára mutatott — konyhaszerte. Loholás, loholás, cincogás, pánik. Aztán jön az a sercegő zaj a fejemben, meglátok egy palacsintasütőt… érted? Egy másodperccel azelőtt azt se tudtam, mi az a palacsinta, most meg fogom a nyelét, ő befordul a sarkon, püff. Most ő körbekóvályog és azt kérdi „Mi ütött meg?” Azt felelem, „Én”. Na, ekkor jöttünk rá mindketten. Mind a ketten beszélünk.

— Fogalmakat alkotunk — tette hozzá a macska. Fekete macska volt, fehér mancsokkal, a füle mint a vadászpuska-céltábla, és sebhelyes képe az olyan macskáé, ami már leélt nyolc életet, méghozzá ától cettig.

— Te mondd el neki, kölyök — szólalt meg az egér.

— Mondd el neki, mit tettél azután — biztatta Gaspod.

— Idejöttünk — közölte a macska.

— Ankh-Morporkból? — kérdezte Viktor.

— Aha.

— Az majdnem harminc mérföld!

— Aha, és nekem elhiheted — jelentette ki a macska —, hogy nem könnyű stoppolni, ha macska vagy.

— Érted már? — firtatta Gaspod. — Egyfolytában ez történik. Mindenféle népség özönlik Holivudba. Nem tudják, miért jöttek ide, csak azt, hogy fontos, hogy itt legyenek. És nem úgy viselkednek, ahogy bárhol máshol a világon. Megfigyeltem. Valami fura zajlik itt.

A kacsa hápogott. Valahol akadtak benne szavak, ám annyira eltorzította őket a csőr és a gége összeegyeztethetetlensége, hogy Viktor egy szót sem értett.

Az állatok megértő közönségnek bizonyultak.

— Na, mi van, Hápi? — vetette oda a nyúl.

— A kacsa azt mondja — tolmácsolta Gaspod —, hogy ez olyan vándorizé. Pont ugyanaz az érzés, mint a költözés, aszongya.

— Igen? Nekem nem kellett messziről jönnöm — tudatta velük a nyúl jószántából. — Amúgy is a dűnéken élünk. — Nagyot sóhajtott. — Három boldog éve és négy boldogtalan napja — fűzte hozzá.

Viktornak támadt egy ötlete. — Szóval te tudsz arról az öregről a parton? — tudakolta.

— Ó, róla. Aha. Róla. Mindig följött ide.

— Milyen ember volt? — érdeklődött Viktor.

— Ide figyelj, haver, négy nappal ezelőttig a szókincsem két igéből és egy főnévből állt. Szerinted mit gondoltam, milyen volt? Csak annyit tudok, hogy minket nem háborgatott. Valószínűleg azt hittük, hogy az öreg járkáló szikla, vagy ilyesmi.

Viktor a zsebébe dugott könyvre gondolt. Kántálás és tűzgyújtás. Miféle ember csinál ilyesmiket?

— Nem tudom, mi folyik itt — jelentette ki. — Szeretnék rájönni. Figyeljetek csak, nektek nincs nevetek? Zavarba jövök, ha olyanokkal beszélgetek, akik nem árulják el a nevük.

— Csak nekem van — közölte Gaspod. — Kutya lévén. Tudod, a híres Gaspod után kaptam a nevem.

— Egy kölyök egyszer Cicusnak hívott — jegyezte meg a macska habozva.

— Azt hittem, van nevetek a saját nyelveteken — mondta Viktor. — Tudjátok, olyasmi, hogy „Erős Mancsok” vagy… vagy „Fürge Vadász”. Vagy valami.

Bátorítóan mosolygott.

A többiek hosszú, üveges pillantást vetettek rá.

— Könyveket olvas — magyarázta Gaspod. — Tudod, az a bökkenő — tette hozzá, serényen vakargatva magát —, hogy az állatok általában nem vesződnek nevekkel. Úgy értem, mi tudjuk, kik vagyunk.

— Jelzem, nekem tetszik a „Fürge Vadász” — nyilvánított véleményt az egér.

— Azt hittem, az inkább macskának való név — közölte Viktor és izzadni kezdett. — Az egereknek rövid, barátságos neve szokott lenni, mint a… mint a Cincogi.

— Cincogi? — utánozta az egér fagyosan.

A nyúl vigyorgott.

— És, és, én mindig azt hittem, hogy a nyulakat Mr. Tapsinak hívják. Vagy Nyuszi Gyuszinak — locsogta Viktor.

A nyúl abbahagyta a vigyorgást és rángatózni kezdett a füle.

— Na, ide figyelj, cimbi… — kezdte.

— Tudod — vágott közbe vidoran Gaspod, megkísérelve menteni a menthetőt —, hallottam arról a mondáról, amiben a világ első két embere elnevezi az összes állatot. Elgondolkoztató, nem?

Viktor előhúzta a könyvet, hogy leplezze zavarát. Kántálás és tűzgyújtás. Naponta háromszor.

— Ez az öregember… — kezdte.

— Miért olyan fontos a fickó? — kérdezte a nyúl. — Csak mindig följött a dombra és zajt csapott néhányszor minden áldott nap. Hozzá igazíthattad volna a… a… — tétovázott. — Mindig ugyanakkor történt. Naponta sokszor.

— Háromszor. Három előadás. Mint valamiféle színház? — találgatott Viktor és végigfuttatta ujját a lapon.

— Nem tudunk háromig számolni — fanyalgott a nyúl. — Úgy megy, egy… sok. Sokszor. — Rámeredt Viktorra. — Nyuszi Gyuszi — morogta megsemmisítően.

— És máshová való emberek halat hoztak neki — mesélte Viktor. — Senki más nem él a közelben. Mérföldekről kellett jönniük. Az emberek mérföldeket hajóztak, csak azért, hogy halat hozzanak neki. Ez olyan, mintha nem akarta volna az itteni öbölben fogott halakat enni. Pedig nyüzsögnek benne. Amikor úszni mentem, olyan homárokat láttam, hogy el sem hinnétek.

— És hogy nevezted el őket? — firtatta Nyuszi Gyuszi; nem olyan nyúl volt, ami megfeledkezik egy sértődésről. — Mr. Ollósnak?

— Aha, azt akarom, hogy ezt most rögtön tisztázzuk — cincogta az egér. — Odahaza vezéregér voltam. Nekem nyalt minden egér a házban. Rendes nevet akarok magamnak, haver. Ha bárki Cincogó Csizmának szólít — ekkor fölnézett Viktorra —, akkor magának köszönheti, ha palacsintasütő alakú lesz a feje, világos?

A kacsa hosszasan hápogott.

— Állj! — mondta Gaspod. — Az a lényeg, mondja a kacsa, hogy ez az egész ugyanannak a dolognak a része. Hogy idejönnek emberek meg trollok meg minden. Hirtelen beszélni kezdő állatok. A kacsa azt mondja, szerinte ezt valami itteni dolog okozza.

— Honnan tudja ezt egy kacsa? — firtatta Viktor.

— Figyelj, haver — válaszolta a nyúl. — Ha majd te képes leszel átrepülni végig a tenger fölött és végül rátalálni ugyanarra a nyavalyás kontinensre, akkor majd szapulhatod a kacsákat.

— Ó! — szólalt meg Viktor. — A titokzatos állati ösztönre gondoltál, igen?

Mind rámeredtek.

— Mindegy, le kell állítani — jelentette ki Gaspod. — Ez az egész kontempláció meg beszéd teljesen megfelel az embereknek. Hozzá vagytok szokva. Az a lényeg, érted, ugye, hogy valakinek rá kellene jönnie, mi okozza ezt az egészet…

Az állatok megszakítás nélkül meredtek Viktorra.

— Hát — szólalt meg a fiú tétován —, talán a könyv segíthetne? A korai részek valamiféle ősi nyelven íródtak. Én nem tudom… — elnémult. A varázslókat nem látják szívesen Holivudban. Valószínűleg nem lenne jó ötlet megemlíteni az Egyetemet, vagy a saját csekélyke szerepét ott. — Azaz — folytatta, gondosan megválogatva szavait — azt hiszem, ismerek valakit Ankh-Morporkban, aki esetleg el tudja olvasni. Ő is állat. Egy emberszabású.

— És ő hogy áll a titokzatos állati ösztönök műfajában? — érdeklődött Gaspod.

— Forrón ég benne a lelkesedés irántuk — felelte Viktor.

— Ebben az esetben… — kezdte a nyúl.

— Állj! — mondta Gaspod. — Jön valaki.

Láthatóvá vált egy fölfelé közeledő fáklya a domboldalon. A kacsa esetlenül a levegőbe emelkedett és elröppent. A többiek eltűntek az árnyékokba. Egyedül a kutya nem mozdult.

— Nem akarod elhordani magad? — sziszegte oda Viktor.

Gaspod fölvonta szemöldökét.

— Kaff? — mondta.

A fáklya összevissza cikcakkolt a bozótosban, akár egy szentjánosbogár.

Néha megállt egy pillanatra, aztán elbóklászott valami teljességgel új irányba. Nagyon fényes volt.

— Mi az? — kérdezte Viktor.

Gaspod szimatolt egyet. — Ember — válaszolta. — Nőnemű. Olcsó kölnit használ. — Megint szaglászott. — A Szenvedély Játékszerének nevezik. — Újra szimatolt egyet. — Frissen mosott ruha, keményítés nélkül. Régi cipő. Rengeteg színpadi smink. Járt Iglicnél és… — az orra megrándult — becsináltat evett. Nem a nagy adagot.

— Fölteszem, azt is meg tudod mondani, milyen magas a lány, mi? — gúnyolódott Viktor.

— A szaga alapján öt láb két, két és fél hüvelyk — reszkírozta meg Gaspod.

— Menj már!

— Járj egy mérföldet az én mancsomon és utána nevezz hazugnak!

Viktor homokot rugdalt az apró tűzre és lebandukolt a lejtőn.

A fény abbahagyta a mozgást, amint felé közelített. Futólag megpillantott egy női alakot, aki maga köré tekert egy kendőt és egyik kezével magasan a feje fölé tartotta a fáklyát. Aztán a fény olyan gyorsan kialudt, hogy kékeslila utóképek maradtak utána, amik a szeme előtt táncoltak. Mögöttük egy kis alak feketébb árnyat vetett a szürkületben.

Azt mondta: — Mit keresel az én… mit csinálok én… miért vagy a… hol… — és aztán, mintha végül fölfogta volna a helyzetet, sebességet váltott és a korábbinál sokkal ismerősebb hangon követelt választ. — Te meg mit csinálsz itt?

— Ginger? — ámult Viktor.

— Igen?

Viktor elhallgatott. Mit illik mondania az embernek ilyen körülmények között?

— Ööö… — nyögte. — Nagyon kellemes itt fönn esténként, nem gondolod?

A lány szúrósan Gaspodra szögezte tekintetét.

— Ez az a rémes kutya, amelyik a műterem körül őgyelgett, igaz? — tudakolta. — Ki nem állhatom a kiskutyákat.

— Vaú, vaú — közölte Gaspod. Ginger rámeredt. Viktor csaknem olvasni tudta a lány gondolatait: azt mondta, vaú, vaú. És ez egy kutya, és a kutyák ilyesmi hangokat szoktak adni, nem?

— Magam inkább macskabarát vagyok — jegyezte meg bizonytalanul a lány.

Egy halk hang így szólt: — Valóban? Valóban? Te is a saját köpetedben mosdasz, mi?

— Mi volt az?

Viktor elhátrált, kétségbeesetten integetve. — Ne nézz úgy rám! — mondta. — Nem én mondtam!

— Ó? Akkor gondolom, a kutya volt az, mi? — puhatolózott Ginger.

— Ki, én? — berzenkedett Gaspod.

Ginger megmerevedett. A szeme körbe és lefelé forgott, oda, ahol Gaspod szórakozottan vakarta egyik fülét.

— Kaff? — mondta a kutya.

— A kutya beszélt… — kezdte Ginger, és reszkető ujjal mutatott az állatra.

— Tudom — közölte Viktor. — Ez azt jelenti, hogy kedvel téged. — Elnézett a lányon túl. Egy újabb fényforrás közelgett a domboldalon.

— Magaddal hoztál valakit? — kérdezte.

— Én? — Ginger megfordult.

Mostanra a fényt száraz ágak roppanása kísérte, és Himpeller előlépett a sötétségből, mögötte Detritus, aki úgy követte, akár egy különösképpen félelmetes árnyék.

— A-há! — mondta. — A rajtakapott szerelmesek, he?

Viktor leesett állal bámulta. — Hogy mik? — értetlenkedett.

— A mik? — hörrent föl Ginger.

— Már mindenütt kerestelek titeket kettőtöket — jelentette ki Himpeller. — Valaki mondta, hogy látott titeket följönni ide. Nagyon romantikus. Esetleg kezdhetünk majd ezzel valamit. Jól nézne ki a plakátokon. Rendben. — Himpeller kettejük köré vonta karját. — Na, gyerünk! — szólt.

— Minek? — firtatta Viktor.

— Kora reggel kezdjük a forgatást — felelte Himpeller.

— De Goldfis úr azt mondta, hogy többé nem kapok munkát ebben a városban… — kezdte Viktor.

Himpeller nyitotta a száját, aztán egy pillanatig tétovázott. — Á! Igen. De én adok nektek még egy esélyt — közölte, most az egyszer hadarás nélkül. — Igen. Egy esélyt. Mert ti fiatalok vagytok. Akaratosak. Én is voltam fiatal. Himpeller, gondoltam, még ha azt is jelenti, hogy ráteszed a kést a saját torkodra, adj nekik egy esélyt. Na persze, alacsonyabb bérrel. Napi egy tallér, mit szóltok hozzá?

Viktor meglátta Ginger arcán a hirtelen kivirágzó reményt.

Nyitotta a száját.

— Tizenöt tallér — mondta egy hang. Nem az övé.

Becsukta a száját.

— Mi? — háborodott fől Himpeller.

Viktor nyitotta a száját.

— Tizenöt tallér. Újratárgyalandó egy hét múlva. Vagy tizenöt tallér vagy csipisz.

Viktor forgó szemmel becsukta a száját.

Himpeller ujját rázta a fiú orra alatt, aztán habozni kezdett.

— Ezt már szeretem! — szólalt meg végül. — A szívós alkudozást! Oké. Három tallér.

— Tizenöt.

— Öt az utolsó ajánlatom, fiú. Ezrével vannak odalenn emberek, akik két kézzel kapnának utána, nem igaz?

— Nevezzen meg kettőt, Mr. Himpeller!

Himpeller Detritusra pislantott, aki Rubinnal kapcsolatos révedezésbe merült, aztán Gingert fixírozta.

— Oké — törődött bele. — Tíz. Csak mert szeretlek titeket. De ezzel ráteszem a kést a saját torkomra.

— Áll az alku!

Torok kezet nyújtott. Viktor lenézett a sajátjára, mintha most látná először, aztán kezet ráztak.

— És most menjünk vissza le — mondta Himpeller. — Rengeteg a szerveznivaló.

Elmasírozott a fák közt. Sokkos állapotukban, Viktor és Ginger jámborul követték.

— Megbolondultál? — sziszegte Ginger. — Így kitartani! El is veszthettük volna az esélyünk!

— Én meg sem szólaltam! Azt hittem, te voltál! — méltatlankodott Viktor.

— Te voltál! — szögezte le Ginger.

Összenéztek.

Lenéztek.

— Vaú, vaú — közölte Gaspod, a csodakutya.

Himpeller megfordult.

— Mi ez a zaj? — kérdezte.

— Ó, ez csak… ez csak ez a kutya, amit találtunk — vágta rá sietve Viktor. — A neve Gaspod. Tudja, a híres Gaspod után.

— Trükköket is tud — tódította rosszindulatúan Ginger.

— Idomított kutya? — Himpeller lehajolt és megveregette Gaspod golyófejét.

— Morr, morr.

— Megdöbbenne azoktól a dolgoktól, amikre képes — jelentette ki Viktor.

— Megdöbbenne — visszhangozta Ginger.

— Viszont rusnya egy jószág — csóválta fejét Himpeller. Hosszú, fürkésző pillantást vetett Gaspodra, ami olyan volt, mintha egy százlábút hívott volna ki seggberúgó versenyre. Gaspod képes lett volna farkasszem-nézésben legyőzni egy tükröt.

Úgy tűnt, Himpeller egy ötletet forgat a fejében. — Jelzem… hozzátok magatokkal reggel! Az emberek szeretnek egy jót nevetni — állapította meg Himpeller.

— Ó, ő aztán tényleg nevetséges — jegyezte meg Viktor. — Egyenesen röhejes.

Miközben elsétáltak, Viktor hallotta, hogy egy halk hang a háta mögött ezt mondja: — Ezért még megkapod a magadét. Különben is, tartozol nekem egy tallérral.

— Miért?

— Ügynöki díj — közölte Gaspod, a Csodakutya.

Holivud fölött előjöttek a csillagok. Hatalmas, sok millió fokra fonósodott hidrogéngömbök voltak, olyan tüzesek, hogy még csak ki se tudtak égni. Haláluk előtt sokan közülük szerfelett föl fognak dagadni, aztán apró, sértődött törpékké zsugorodnak s csupán érzelgős csillagászok fognak emlékezni rájuk. Közben azonban ragyognak az alkimisták fölfogóképességét meghaladó átalakulások miatt, és tiszta fénnyé alakítják a merőben unalmas elemeket.

Ankh-Morpork fölött csupán zuhogott.

A rangidős varázslók az elefántos váza köré gyülekeztek. Maphlaves szigorú parancsára már visszahelyezték a folyosóra.

— Emlékszem Rikterre — közölte a Dékán. — Keszeg pasas. Afféle egyvágányú elme. De okos.

— He, he. Emlékszem az egérszámlálójára — merengett Motolla Alánk vénséges tolókocsijából. — Egereket szokott számolni.

— Maga a váza roppant… — kezdte a Kincstárnok, aztán azt mondta: — Hogy érti azt, hogy egereket számolt? Bevitte őket a szerkezetbe egy futószalag vagy valami?

— Ó, nem! Csak fölhúztad, tudod, és ott állt szélsebesen forogva, megszámolva az épületben levő összes egeret, mm, és fölbukkantak azok a kis kerekek, rajtuk számokkal.

— Miért?

— Mm? Gondolom, csak meg akarta számolni az egereket.

A Kincstárnok vállat vont. — Ez a cserép — jelentette ki közel dugva hozzá az orrát — valójában egy régi Ming váza.

Reménykedően várt.

— Miért nevezik Mingnek? — kérdezte az Arkrektor, mintegy végszóra.

A Kincstárnok megkoccintotta a cserepet. Az mingett.

— És azok ólomlabdacsokat köpnek az emberre? — firtatta Maphlaves.

— Nem, Magiszter. Csak Rikter beletette a… gépezetet. Akármi legyen is. Akármit csináljon is.

…vuamm…

— Várjunk csak! Megingott — szólt a Dékán.

…vuamm… vuamm…

A varázslók hirtelen támadt pánikkal néztek egymásra.

— Mi történik? Mi történik? — tudakolta Motolla Alánk. — Miért nem mondja meg valaki, mm, nekem, hogy mi történik?

…vuamm… vuamm…

— Fussunk! — javasolta a Dékán.

— Merre? — nyöszörögte a Kincstárnok.

…vuammVUAMM.

— Én öregember vagyok és követelem, hogy valaki mondja meg nekem, mi…

Csönd.

— Hasra! — vezényelte az Arkrektor.

ttyalp

Lehasadt egy kőszilánk a mögötte lévő oszlopról.

Fölemelte a fejét.

— Az istenekre, ez aztán átkozottul szerencsés megm…

ttyalp

A második labdacs leszakította a kalapja csúcsát.

A varázslók több percig feküdtek remegve a padlólapokon. Egy idő múlva a Dékán elfojtott hangon: — Mit gondoltok, ez volt minden?

Az Arkrektor fölemelte a fejét. Amúgy is mindig vörös képe most lángolt.

— Kincstárnook!

— Magiszter?

— Ezt nevezem céllövésnek!

Viktor megfordult.

— Uzsztf — mondta.

— Dö-e hat óra, kelj föl és ragyogj, Mr. Himpeller azt mondja — közölte Detritus, s közben fél kezével megragadta az ágyneműt és lerántotta a földre.

— Hat óra? Az még éjszaka! — nyöszörögte Viktor.

— Hosszú lesz a nap, Mr. Himpeller azt mondja — világosította föl a troll. — Mr. Himpeller azt mondja, fél hétre a díszletek közt kell legyél. És ez úgy is lesz!

Viktor fölhúzta a nadrágját.

— Föltételezem, reggelit azért ehetek? — érdeklődött csípősen.

— Mr. Himpeller azt mondja, hogy Mr. Himpeller fog hozatni ételt — tudatta Detritus.

Az ágy alól lihegés hallatszott. Gaspod bukkant elő, ócskaszőnyeg porfelhőben, és elintézte kora reggeli vakarózását.

— Mi… — kezdte, aztán észrevette a trollt. — Kaff, kaff — helyesbített.

— Ó! Egy kiskutya. Szeretem a kiskutyákat — jegyezte meg Detritus.

— Vaú.

— Nyersen — tette hozzá a troll. De nem sikerült a megfelelő mértékű, törvényszerű undokságot a hangjába csempészni. Az agyán folyamatosan ábrándképek hullámoztak át Rubinról, tollboásan és három hold vörös bársonyban.

Gaspod erőteljesen vakargatta a fülét.

— Vaú — suttogta. — Halk, fenyegető hangnemben — fűzte hozzá, miután Detritus távozott.

A Domb lejtőjén már hemzsegtek az emberek, amikor Viktor megérkezett. Két sátrat is fölállítottak Valaki egy teve kötőfékjét szorongatta. Több ketrecnyi krampusz zagyvált egy tövisfa árnyékában.

Ennek az egésznek közepén állt Himpeller és Goldfis, vitatkozva. Himpeller szokás szerint átölelte Goldfis vállát.

— Ez aztán a tuti áruló jel — jegyezte meg egy hang, úgy Viktor térde magasságából. — Azt jelenti, hogy valami szegény szerencsétlent hamarosan megkopasztanak.

— Nagy lépés lesz számodra fölfelé, Tom! — mondta éppen Himpeller. — Úgy értem, hány ember nevezheti magát Holivudban a Végrehajtásért Felelős Alelnöknek?

— Igen, de ez az én vállalatom! — jajgatta Goldfis.

— Úgy van! Úgy van! — értett egyet Himpeller. — Pontosan ezt jelenti a Végrehajtásért Felelős Alelnök.

— Valóban?

— Hát hazudtam én valaha neked?

Goldfis ráncokba vonta homlokát. — Hát — felelte —, tegnap azt mondtad…

— Úgy értem, képletesen — vágta rá sietve Himpeller.

— Ó! Hát… Képletesen? Gondolom, nem…

— Na látod! Na most, hol van az a művész? — Himpeller megpördült, azt a benyomást keltve, hogy Goldfis ezzel el van intézve.

Egy férfi sietett oda, hóna alatt mappával.

— Igen, Mr. Himpeller?

Torok előhúzott a zsebéből egy darab papírt.

— Azt akarom, hogy ma estére kész legyenek a plakátok, érted? — figyelmeztette. — Nesze. Ez a mozgó címe.

— A Paszta Árnja — olvasta a művész. Összeráncolta szemöldökét. Tanult ember volt, Holivud szükségletein messze túlmenően. — Ételekről fog szólni? — érdeklődött.

Ám Himpeller nem figyelt oda. Viktor felé közelített.

— Viktor! — kiáltotta. — Bébi!

— Őt aztán elkapta — jegyezte meg halkan Gaspod. — Szerintem még jobban, mint bárki mást.

— Micsoda? És honnan tudod? — sziszegte oda Viktor.

— Részbe’ apró jelekből, amiket te, úgy látszik, nem vagy képes fölismerni — válaszolta Gaspod —, és részbe’ mer’ úgy viselkedik, mint egy komplett idióta.

— Jaj de nagyszerű, hogy látlak! — lelkendezett Himpeller és szeme mániákus tűzben égett. Átölelte Viktor vállát és félig vezette, félig vonszolta a sátrak felé.

— Ez fantasztikus mozi lesz! — lelkesedett tovább.

— Ó, remek — felelte Viktor elhalóan.

— Te azt a haramiafőnököt játszod — közölte Himpeller. — Csak persze rendes fiú, kedves a nőkkel és így tovább, és kirablod azt a falut, és elhurcolod azt a rabszolgalányt, csak amikor a szemébe nézel, érted, beleesel, és aztán jön az a rajtaütés és emberek meg elefántok százai támadnak…

— Tevék — szólt közbe egy vékonypénzű fiatalember Himpeller mögül. — Tevék azok.

— Elefántokat rendeltem!

— És tevéket kaptál.

— Teve, elefánt, mindegy — legyintett Himpeller elutasítóan. — Mi most az egzotikusról beszélünk, oké? És…

— És csak egy van — közölte a fiatalember.

— Egy micsoda?

— Teve. Csak egyetlen tevét tudtunk keríteni — közölte a fiatalember.

— De nekem tucatszámra van tevére váró emberem, a fejükön lepedővel! — üvöltötte Himpeller és vadul lengette kezét a levegőben. — Rengeteg tevére, érted?

— Csak egy tevénk van, mert egyetlenegy teve van Holivudban, és az is csak azért, mert egy fickó azon tevegelt ide egész úton Klaccsból — szögezte el le a fiatalember.

— El kellett volna küldess többért! — csattant föl Himpeller.

— Mr. Goldfis azt mondta, ne tegyem.

Himpeller morgott.

— Talán ha sokat mászkál szerteszét, akkor többnek fog tűnni egy tevénél — jelentette ki a fiatalember derűlátóan.

— Miért ne galoppoztathatnánk el a tevét a képdoboz előtt, aztán a kurbliman leállítaná a krampuszokat, és az állatot visszavezetnénk, ráültetnénk egy másik haramiát, beindítanánk a dobozt újra és megint elgaloppozna előtte a teve? — javasolta Viktor. — Az működne, nem?

Himpeller eltátott szájjal bámult rá.

— Mit mondtam nektek? — közölte nagy általánosságban az égbolttal. — A fiú lángész! Ilyen módon száz tevénk lehet egy áráért, igaz?

— Viszont azt jelenti, hogy a sivatagi banditák oszlopban ügetnek — tamáskodott a fiatalember. — Ez nem amolyan, tudod, tömeges támadás.

— Persze, persze — legyintett Himpeller elutasítóan. — Logikus. Csak fölmutatunk egy táblát, amikor a vezér azt mondja, azt mondja… — Elgondolkozott egy pillanatra. — Azt mondja, „Kövessetek oszlopban, bwanák, hogy megtévesszük a gyűlölt ellent”, oké?

Odabiccentett Viktornak. — Ismered az unokaöcsémet, Sollt? — kérdezte. — Igyekvő gyerek. Csaknem iskolába is ment meg minden. Idehozattam tegnap. Ő a Mozikészítésért Felelős Alelnök.

Soll és Viktor megbiccentették fejük egymás felé.

— Nem hinném, hogy a „bwanák” a megfelelő szó, bácsikám — jegyezte meg Soll.

— Klaccsi, nem? — tudakolta Himpeller.

— Hát, a szó szoros értelmében, de azt hiszem, Klaccs másik részéről, és talán az „effendik” vagy ilyesmi…

— Ha külföldi, én nem bánom — felelte Himpeller olyan hangsúllyal, amely azt sugallta, az ügy le van zárva. Megint megveregette Viktor hátát. — Oké, fiú, bújj jelmezbe! — Kuncogott. — Száz teve! Micsoda elme!

— Elnézést, Mr. Himpeller — szólalt meg a plakátkészítő művész, aki addig feszengve álldogált —, nem értem ezt a részt itt…

Himpeller kitépte a papírt a férfi kezéből.

— Melyik részt? — förmedt rá.

— Ahol Miss De Synt írja le…

— Pedig nyilvánvaló — közölte Himpeller. — Amit akarunk, az az egzotikus, csábító, ám a távolban játszódó románc a piramisokkal teleszórt Klaccsban, világos, szóval magától értetődik, hogy használnunk kell a titokzatos és fürkészhetetlen kontinens jelképét, érted? Hát állandóan nekem kell elmagyaráznom mindent mindenkinek?

— Csak mert azt hittem… — kezdte a művész.

— Csak csináld meg!

A művész lenézett a papírra. — „A lány arca — olvasta — Szfink”.

— Úgy van — bólogatott Himpeller. — Igen!

— Azt gondoltam, talán Szfinx…

— Halljátok a fickót? — kérdezte Himpeller, ismét az éghez beszélve. Szúrósan meredt a művészre. — A lány arcáról van szó, nem igaz? Ő szfink, te szfinksz. És most fogj hozzá! Azt akarom, hogy ezek a plakátok városszerte kinn legyenek holnap hajnalra.

A művész elkínzott tekintettel nézett Viktorra, aki már kezdett erre ráismerni. Himpeller körül mindenki így nézett egy idő után.

— Igenis, Mr. Himpeller — mondta.

— Rendben. — Himpeller Viktorhoz fordult.

— Miért nem öltöztél még át? — kérdezte.

Viktor gyorsan bebukott a sátorba. Egy pöttöm, idős, dupla cipó alakú hölgy[12] rásegítette jelmezét, amelyet szemlátomást ügyetlenül feketére festett lepedőkből készítettek, bár ha figyelembe vesszük az elszállásolás jelenlegi helyzetét Holivudban, valószínűleg csak lekaptak néhány lepedőt találomra egy ágyról. Aztán a néni átnyújtott neki egy görbe kardot.

— Miért hajlott? — kérdezte Viktor.

— Azt hiszem, szándékosan, kedves — felelte a hölgy kissé bizonytalanul.

— Azt hittem, a kardoknak egyenesnek kell lennie — jelentette ki Viktor. Hallotta, amint odakint Himpeller megkérdezi az égtől, miért olyan hülye mindenki.

— Talán kezdetben egyenesek és használat közben meggörbülnek — találgatott az idős hölgy, és megveregette a fiú kezét. — Sok mindennel megesik.

Ragyogó mosolyt vetett Viktorra. — Ha te rendben vagy, kedves, jobb lesz, ha megyek és segítek az ifjú hölgynek arra az esetre, ha netalán kis törpék leselkednének rá.

A nénike kitotyogott a sátorból. A szomszédos sátorból fémes csörgés hallatszott és Ginger panaszra emelt hangja.

Viktor kísérletképpen néhányszor suhintott a karddal.

Gaspod féloldalra billentett fejjel figyelte.

— Minek kéne lenned? — firtatta végül.

— Nyilván a sivatagi haramiabanda vezérének — válaszolta Viktor. — Romantikusnak és magával ragadónak.

— Kit magával ragadónak?

— Szerintem csak általában magával ragadónak. Gaspod, hogy értetted, amikor azt mondtad, Himpellert aztán elkapta?

A kutya egyik mancsát harapdálta.

— Nézd meg a szemét — javasolta. — Még a tiédnél is rosszabb.

— Az enyémnél? Miért, mi történt az enyémmel?

Detritus, a troll bedugta fejét a sátor ajtaján. — Mr. Himpeller azt mondja, hogy most rögtön kellesz neki — közölte.

— A szemem? — kérdezte Viktor. — Valami van a szememmel?

— Vaú.

— Mr. Himpeller azt mondja… — kezdte Detritus.

— Jól van, na, jól van, na! Máris megyek!

Viktor ugyanakkor lépett ki a sátrából, amikor Ginger is a magáéból. Behunyta a szemét.

— Jaj, ezer bocsánat — motyogta. — Visszamegyek és megvárom, míg fölöltözöl…

— Már fölöltöztem.

— Mr. Himpeller azt mondja… — szólalt meg Detritus mögöttük.

— Gyere! — mondta Ginger és megragadta a fiú karját. — Nem várathatunk meg mindenkit.

— De te… a te… — Viktor lenézett, ami nem sokat segített. — Van egy köldök a gyémántodban — kockáztatta meg.

— Abba már beletörődtem — felelte Ginger és kifeszítette vállát, erőfeszítést téve, hogy minden a helyére kerüljön. — Inkább ez a két serpenyőfedő okoz nekem gondot. — Rádöbbent, hogy mi mindent el kell szenvedjenek azok a szerencsétlen lányok a háremekben.

— És nem bánod, hogy ha az emberek meglátnak így? — firtatta Viktor elképedve.

— Miért bánnám? Ez mozgó kép. Nem mintha valóságos lenne. Különben is, megdöbbennél azon, mi mindent kell megcsináljanak a lányok jóval kevesebb, mint napi tíz tallérért.

— Kilencért — helyesbített Gaspod, aki még mindig Viktor sarkában volt.

— Rendben, gyűljenek ide, emberek! — kiabálta Himpeller egy szócsövön át. — A Puszta Fiai oda legyenek szívesek. A rabszolgalányok… hol vannak a rabszolgalányok? Rendben. Kurblimanok…?

— Még sose láttam ilyen sok embert egy mozgóban — suttogta Ginger. — Biztos, hogy többe kerül száz tallérnál!

Viktor szemügyre vette a Puszta Fiait. Úgy látszott, mintha Himpeller beugrott volna Iglichez és fölbérelte volna az ajtóhoz legközelebbi húsz személyt, tekintet nélkül alkalmasságukra, s aztán mindegyik megkapta fejére Himpeller elképzelését a sivatagi haramia fejfedőjéről. Voltak troll származású Fiai a Pusztának — Szikla fölismerte és odaintett neki —, törpe származású Fiai a Pusztának, és, a sor végére csoszogóban, egy pöttöm, szőrös és vadul vakarózó Fia is, olyan fejfedőben, amely leért egész a tappancsáig.

— …megragadod a lányt, elbűvöl a szépsége és aztán keresztbe hajítod a kápádon. — Himpeller hangja befurakodott Viktor tudatába.

Kétségbeesetten újrajátszotta a félig hallott utasításokat az emlékezetében.

— A mimen? — érdeklődött.

— Az a nyerged része — sziszegte oda Ginger.

— Ó!

— És aztán elügetsz az éjszakába, követ téged az összes Fia a Pusztának lelkesítő sivatagi haramiadalokat énekelve…

— Senki sem fogja hallani őket — vágott közbe Soll segítőkészen. — De ha tátognak a szájukkal, az segít, hogy létrejöjjön a, tudod, millijő.

— De nincs is éjszaka — hökkent meg Ginger. — Fényes nappal van.

Himpeller rábámult.

Hápogott egyet-kettőt.

— Soll! — üvöltötte.

— Nem tudunk filmezni éjszaka, bácsikám — sietett fölvilágosítani az unokaöccs. — A krampuszok nem lennének képesek látni. Nem értem, miért ne mutathatnánk föl egy táblát, ami így szól „Éjjel” a jelenet elején azért…

— Nem olyan a mozgó képek varázsa! — csattant föl Himpeller. — Az csak összezagyválja a dolgokat!

— Elnézést! — szólalt meg Viktor. — Elnézést, de ez bizonyára nem számít, mert a krampuszok minden bizonnyal feketére tudják festeni az égboltot, rajta csillagokkal, nem?

Egy pillanatig csönd támadt. Aztán Himpeller Gafferra pislogott.

— Képesek rá? — kérdezte.

— Dehogy — válaszolta a kurbliman. — Épp eléggé piszok nehéz garantálni, hogy azt festik, amit látnak, ne is törődj azzal, amit nem.

Himpeller megdörzsölte az orrát.

— Esetleg hajlandó lennék egyezkedni — jelentette ki.

A kurbliman vállat vont. — Úgy látom, nem fogta föl, Mr. Himpeller. Minek akarnának pénzt? Csak megeszik. Ha elkezdjük rábeszélni őket, hogy fessenek olyasmit, ami nincs is ott, mindenféle baj…

— Talán csak nagyon fényesen világít a telihold? — sugallta Ginger.

— Jó gondolat — örvendezett Himpeller. — Csinálunk egy táblát, amin Viktor valami olyasmit mond Gingernek: „Milyen fényes ma éjjel a hold, bwana”.

— Valami olyasmit — hagyta jóvá Soll tapintatosan.

Dél lett. A Holivudi Domb csillogott a napsütésben, akár egy pezsgő ízű, borszínű gumicukor, amit félig elszopogattak. A kurblimanok tekerték a kurblijaik, a statiszták lelkesen rohamoztak előre-hátra, Himpeller hevesen kikelt mindenki ellen, és filmtörténetet írt a felvétel, melyen egyetlen tevén ügetett három törpe, négy ember, két troll és egy kutya és mindegyik rémülten sikította, hogy álljon már meg.

Viktort is bemutatták a tevének. Az állat pislogott hosszú szempilláival és úgy tűnt, szappant kérődzik. Épp térdelt és úgy nézett ki, mintha nehéz reggel állna mögötte és nem állna szándékában eltűrni semmiféle szemétkedést senkitől. Eddig már három embert megrúgott.

— Hogy hívják? — kérdezte Viktor bizalmatlanul.

— Úgy hívjuk, Rosszindulatú Szukafattya — válaszolta a frissiben kinevezett Tevékért Felelős Alelnök.

— Ez nem úgy hangzik, mint egy rendes név.

— Ennek a tevének nagyon is megfelelő név — felelte a tevegondozó átérzéssel.

— Nincs abba’ semmi rossz, ha szuka fattya vagy — szólalt meg egy hang Viktor háta mögött. — Én magam is szuka fattya vagyok. Az apám is szuka fattya volt, te koszos hálóinget hordó mocsok!

A teveápoló idegesen rávigyorgott Viktorra és megfordult. Nem volt mögötte senki. Lenézett.

— Vaú — mondta Gaspod, és megcsóválta azt, ami csaknem farok volt.

— Hallottad, amint valaki épp mondott valamit? — firtatta a tevegondozó óvatosan.

— Nem — tagadta le Viktor. Közelebb hajolt a teve egyik füléhez és belesúgta arra az esetre, ha az állat különleges holivudi teve lenne: — Figyelj csak, én jóbarát vagyok, rendben?

Rosszindulatú Szukafattya meglebbentett egy szőnyegvastag fület.[13]

— Hogyan kell megülni? — kérdezte Viktor.

— Amikor előre akarsz menni, szidod és rásózol egy bottal, és amikor azt akarod, hogy megálljon, szidod és jó alaposan rásózol egy bottal.

— Mi történik, ha azt akarod, hogy forduljon meg?

— Á, hát ahhoz már az Útmutató Haladóknak kell neked. Legjobban teszed, ha leszállsz róla és megfordítod kézi erővel.

— Ha fölkészültetek, kezdünk! — üvöltötte Himpeller szócsövén keresztül. — Na most, ügess a sátorhoz, szökkenj le a tevéről, küzdj meg az óriási eunuchokkal, ronts be a sátorba, vonszold ki a lányt, pattanj föl a tevére és meg! Fölfogtad? Gondolod, hogy meg tudod csinálni?

— Miféle óriási eunuchok? — érdeklődött Viktor, miközben a teve kibontotta magát fölfelé.

Az egyik óriási eunuch szégyenlősen fölemelte kezét.

— Az én vagyok. Morry — közölte.

— Ó! Szia, Morry!

— Szia, Viki!

— Meg én is, Szikla — jelentkezett a második óriási eunuch.

— Szia, Szikla!

— Szia, Viki!

— Mindenki a helyére! — adta ki az utasítást Himpeller. — Nos… na, mi van, Szikla?

— Ööö, csak azon tűnődtem, Mr. Himpeller… hogy mi az én motivációm ehhez a jelenethez?

— Motivációd?

— Igen. Ööö. Tudja, tudnom kell — állította Szikla.

— Ahhoz mit szólsz: kirúglak, ha nem csinálod rendesen?

Szikla vigyorgott. — Igenis, Mr. Himpeller — mondta.

— Oké — szólt Himpeller. — Mindenki készen áll… forgassatok!

Rosszindulatú Szukafattya ügyetlenül megfordult, lába furcsa teveszögekben csépelt, aztán dübörögve bonyolult ügetésbe fogott.

A kurbli forgott…

A levegő csillámlott.

És Viktor magához tért. Olyan volt, mint lassan kiemelkedni egy rózsaszín felhőből, vagy egy fenséges álomból, ami, akárhogy próbálkozol, kiürül az elmédből, amint becsoszog a nappali világosság, és rettenetes veszteségérzet marad utána; semmi, ösztönösen tudod, hogy semmi, amit a nap hátralévő részében tapasztalni fogsz, sem lesz félig sem olyan jó, mint ez az álom.

A fiú pislogott egyet. A képek elenyésztek. Ráébredt, hogy izmai sajognak, mintha az imént tényleg megerőltette volna magát.

— Mi történt? — motyogta.

Lenézett.

— Fú! — mondta. Egy hiányosan öltözött popsi töltötte be a látképet, amit az előbb még a teve nyaka foglalt el. Ez kifejezett javulás volt.

— Miért — érdeklődött Ginger fagyosan — fekszem egy tevén?

— Fogalmam sincs. Nem akartad?

A lány lecsusszant a homokra és megpróbálta rendbe hozni a jelmezét.

Ezen a ponton mindketten tudatára ébredtek a közönség jelenlétének.

Ott volt Himpeller. Ott volt Himpeller unokaöccse. Ott volt a kurbliman. Ott voltak a statiszták. Ott voltak a válogatott alelnökök és mások[14], akiket szemlátomást a mozgókép-alkotás puszta megléte hozott létre. Ott volt Gaspod, a csodakutya.

És mindegyikük eltátott szájjal bámult, a kutyától eltekintve, amelyik vihogott.

A kurbliman keze még mindig forgatta a kurblit. Lenézett rá, mintha annak léte újdonság lenne, és abbahagyta.

Úgy tűnt, Himpeller ocsúdik az istenek-tudják-milyen révületből, amiben volt.

— Hu-hú! — mondta. — A mindenit!

— Varázslat — lehelte Soll. — Valóságos varázslat.

Himpeller megbökte a kurblimant.

— Vetted az egészet? — kérdezte.

— Mit vett? — firtatta Ginger és Viktor egyszerre.

Aztán Viktor észrevette a homokban ülő Morryt. A karjából jókora szilánk hiányzott; Szikla valamit épp belevakolt. A troll Viktor figyelmes lett Viktor arckifejezésére és bágyadtan rávigyorgott.

— Asszed, te vagy Cohen, a Barbár, mi? — jegyezte meg.

— Aha — értett egyet Szikla. — Semmi szükség nem volt arra, hogy olyasmiknek nevezd, amiknek nevezted. És ha máskor is bombasztikus kardozást fogsz csinálni, napi plusz egy tallér Levagdosott-Darabkák-Utáni pótlékot fogunk kérni.

Viktor kardpengéjén több csorba látszott. Ha agyonütik, se tudta volna elképzelni, hogy kerültek oda.

— Figyelj — szólalt meg kétségbeesetten. — Nem értem. Nem neveztem senkit semminek. Egyáltalán elkezdtük már a filmezést?

— Az egyik percben ülök egy sátorban, a következőben tevét lélegzem — zsémbelt Ginger. — Megtudhatnám végre, mi folyik itt?

De láthatólag senki se figyelt rájuk.

— Miért nem vagyunk képesek módját lelni a hangfelvételnek? — kesergett Himpeller. — Ez átkozottul jó dialógus volt. Egy szót sem értettem belőle, de fölismerem a jó dialógust, ha hallom.

— Papagájok — jelentette ki kereken a kurbliman. — A közönséges Howondaföldi Zöld. Elképesztő madár. Olyan a memóriája, akár egy elefánté. Szerezzen be két tucatot különböző méretekben és lesz egy teljes vokális…

Ettől beindult a részletekbe menő szakmai vita.

Viktor hagyta, hogy lecsússzon a teve hátáról és lebukott az állat nyaka alá, hogy eljusson Gingerhez.

— Figyelj! — szólt sürgetőleg. — Pont ugyanúgy történt, mint legutoljára. Csak erősebben. Mint valamiféle álomban. A kurbliman elkezdte a filmezést és az egész olyan lett, mint egy álom.

— Jó, de valójában mit csináltunk? — kérdezte a lány.

— Amit te csináltál — válaszolta Szikla — az, hogy odavágtattál a tevével a sátorhoz, leugrottál, ránk rontottál, akár egy szélmalom…

— …sziklákra szökkentél és kacagtál… — egészítette ki Morry.

— Aha, és azt mondtad Morrynak „Most jaj neked, te Becstelen Fekete Őr!” — folytatta Szikla. — És aztán alaposan ráütöttél a karjára, lyukat vágtál a sátorba…

— Mindamellett kiváló kardmunka — jegyezte meg Morry elismerően. — Egy kissé hivalkodó, de irtó kiváló.

— De én nem is tudom, hogyan kell… — kezdte Viktor.

— …és a lány ott feküdt teljesen epedázva — mesélte Szikla. — És te magaddal ragadtad, és ő azt mondta…

— Epedázva? — firtatta Ginger elhalóan.

— Epedezve — világosította föl Viktor. — Azt hiszem, azt akarta mondani, epekedve.

— …és ő azt mondta, „Nicsak, ez a Tolvaj… a Tolvaj…” — Szikla tétovázott. — Azt hiszem, azt mondtad, Dabagdból.

— Baddagból — helyesbített Morry karját dörzsölve.

— Aha, és aztán a lány aszonta „Nagy veszélyben vagy, mert atyám megesküdött, hogy megöl” és te aszontad „Ám most, ó legszebbik rózsaszál, elárulhatom, hogy valójában a Paszta Árnja vagyok…”

— Mit jelent az, hogy epedezve? — kérdezte gyanakvóan Ginger.

— És te aszontad „Szökj meg velem a kasbába” vagy valami ilyesmit, és aztán adtál a lánynak egy olyan, olyan, izét, amit az emberek csinálnak a szájukkal…

— Füttyjel? — próbálkozott Viktor hiú reménnyel.

— Dehogy, az a másik dolog. Úgy hangzik, mint amikor kijön a dugó a palackból — magyarázta Szikla.

— Csók — tájékoztatta Ginger fagyosan.

— Aha. Nem mintha szakértő lennék ebben — közölte Szikla —, de úgy tűnt, jó sokáig tart. Határozottan roppant, tudjátok, csókszerű volt.

— Magam azt gondoltam, hamarosan jön a vödör víz — jegyezte meg egy halk kutyahang Viktor mögött. A fiú hátrarágott, de nem talált.

— És aztán te megint fönn voltál a tevén, és fölcibáltad Gingert és Mr. Himpeller kiáltott „Állj, állj, mi a fene folyik, miért nem mondja meg valaki, mi a fene folyik itt” — fejezte be Szikla. — És akkor te azt kérdezted „Mi történt?”.

— Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen kardforgatást — jelentette ki Morry.

— Ó! — sóhajtott Viktor. — Hát. Köszönöm.

— Az a rengeteg kiáltozás, „Ha!” meg „Jaj neked, ebadta!”. Nagyon profi — ismerte el Morry.

— Értem — mondta Viktor. Oldalra nyúlt és megragadta Ginger karját.

— Beszélnünk kell — sziszegte. — Valami csöndes helyen. A sátor mögött.

— Ha azt hiszed, hogy bárhová is elmegyek veled egyedül… — kezdte a lány.

— Figyelj, ez most nem megfelelő idő, hogy elkezdj úgy viselkedni, mint…

Nehéz kéz ereszkedett Viktor vállára. Megfordult és meglátta Detritus alakját, amint eltakarja előle a világot.

— Mr. Himpeller nem szeretné, hogy bárki is elszökjön — szögezte le. — Mindenkinek maradnia kell, amíg Mr. Himpeller mást nem mond.

— Tudod, te valóságos istenekverése vagy — adta tudtul Viktor. Detritus széles, drágakővel teli vigyort vetett rá[15].

— Mr. Himpeller azt mondja, lehetek Alelnök — jelentette büszkén.

— Miért felelős alelnök? — tudakolta Viktor.

— Az alelnökökért — válaszolta Detritus.

Gaspod, a Csodakutya kis, morgó hangot hallatott a torka mélyéről. A teve, amely bambán bámulta az eget, kissé eloldalgott, hirtelen kirúgott, és eltalálta a troll véknyát. Detritus fölsikított. Gaspod az elégedett ártatlanság kifejezését adta elő a világnak.

— Gyere! — kérte Viktor komoran. — Addig, amíg megpróbál keríteni valamit, amivel megütheti a tevét.

Leültek a sátor mögötti árnyékba.

— Csak szeretném, ha tudnád — jelentette ki Ginger hűvösen —, hogy még soha életemben nem próbáltam epedezőnek látszani.

— Pedig érdemes lenne megpróbálnod — vetette oda Viktor szórakozottan.

— Mi?

— Sajnálom. Figyelj, valami arra késztetett minket, hogy eljátsszuk azt a szerepet. Azt se tudom, hogy kell a karddal bánni. Mindig csak összevissza lengettem. Hogy érezted magad közben?

— Tudod, mit érzel, amikor hallasz valakit mondani valamit és rájössz, hogy egész idő alatt álmodoztál?

— Olyan volt, mintha a saját életed elenyészne és valami más töltené be a helyét.

Ezt némán fontolóra vették.

— Gondolod, hogy van valami köze Holivudhoz? — kérdezte a lány.

Viktor bólintott. Aztán oldalra vetette magát és Gaspodon landolt, ami fürkészően szemlélte őket.

— Csahh! — mondta Gaspod.

— Na, ide figyelj! — sziszegte Viktor a fülébe. — Elég ezekből a célozgatásokból! Mi az, amit észrevettél rajtunk? Különben lesz neked Detritus! Mustárral.

A kutya vergődött a markában.

— Vagy szájkosár viselésére kényszeríthetünk — toldotta hozzá Ginger.

— Én nem vagyok veszélyes! — siránkozott Gaspod, a homokot kaparva mancsával.

— Szerintem egy beszélő kutya nagyon is veszélyesen hangzik — jelentette ki Viktor.

— Szörnyen — értett egyet Ginger. — Sose tudhatja az ember, mit fog mondani.

— Ugye? Ugye? — kesergett Gaspod. — Tudtam, hogy csak baj lesz belőle, ha megmutatom, hogy tudok beszélni. Ilyesminek nem lenne szabad megesnie egy kutyával!

— De meg fog! — közölte Viktor.

— Ó, rendben van. Rendben. Nem mintha sokra mennétek vele! — motyogta Gaspod.

Viktorban fölengedett a feszültség. A kutya fölült és lerázta magáról a homokot.

— Egyébként se fogjátok megérteni — morogta. — Egy másik kutya megértené, de ti nem. Tudjátok, ez faji tapasztalatra megy vissza. Mint a csókolózás. Ti tudjátok, hogy az milyen, de én nem. Nem olyasmi, amit egy kutya megtapasztal. — Észrevette a figyelmeztetést Viktor tekintetében és továbbnyomult. — A módról van szó, ahogy kinéztek, mintha idetartoznátok. — Egy pillanatig csak nézte őket. — Látjátok? Látjátok? — mondta. — Megmontam, hogy nem fogjátok megérteni. Ez… ez territórium dolga, értitek? Magatokon viselitek minden jelét annak, hogy pont ott vagytok, ahol lennetek kell. Itt csaknem mindenki más idegen, de ti nem. Ööö. Mint ahogy biztos észrevettétek, hogy néhány kutya megugat titeket, ha ismeretlenek vagytok egy helyen? Nem csak a szag miatt, hanem bámulatosan tudjuk érzékelni a helyváltoztatást. Mint ahogy némelyik ember rosszul érzi magát, amikor meglátnak egy képet ferdén fölakasztva? Ez pont olyan, csak rosszabb. Valami olyasmi, hogy az egyetlen hely, ahol most lehetsz, az itt. — Megint rájuk nézett, aztán buzgón megvakarta a fülét.

— A pokolba! — fakadt ki. — Az a gond, hogy kutyául tudom elmagyarázni, de ti csak emberül halljátok.

— Szerintem ez kissé misztikusan hangzik — jegyezte meg Ginger.

— Mondtál valamit a szememről — szólalt meg Viktor.

— Hát, igen. Megnézted már a saját szemed? — Gaspod odabiccentett Gingernek. — És te is, kisasszony.

— Ne legyél hülye! — intette le Viktor. — Hogyan nézhetnénk meg a saját szemünk?

Gaspod vállat vont. — Megnézhetnétek egymásét — javasolta.

Mire ők ketten automatikusan szembefordultak egymással.

Hosszan elnyújtott pillanat következett. Gaspod arra használta, hogy zajosan levizeljen egy sátorcöveket.

Végül Viktor törte meg a csöndet: — Hú!

Ginger megkérdezte: — Az enyém is?

— Igen. Nem fáj?

— Neked is tudnod kellene.

— Na, látjátok — szólt Gaspod. — És nézzétek meg Himpellert, amikor legközelebb látjátok! Úgy értem, tényleg nézzétek meg.

Viktor megdörzsölte a szemét, amely kezdett könnyezni. — Olyan, mintha Holivud idehívott volna minket, valamit csinálna velünk és, és…

— …megbélyegzett volna minket — tette hozzá Ginger keserűen. — Ezt tette velünk.

— Ez, ööö, ez valójában egész mutatós — jegyezte meg Viktor lovagiasan. — Afféle szikrázást csempész bele.

Árnyék vetült a homokra.

— Á, hát itt vagytok! — örvendezett Himpeller. Ahogy fölálltak, átkarolta a válluk és afféle ölelésben részesítette őket. — Ti fiatalok mindig leléptek, hogy egyedül lehessetek együtt — pajzánkodott. — Pompás dolog. Pompás dolog. Roppant romantikus. De el kell készítsünk egy mozgót, és rengeteg emberem áll rátok várva, szóval ha lehet, csináljuk meg!

— Látjátok már, mire gondoltam? — motyogta Gaspod, nagyon halkan.

Ha tudtad, mit keress, el sem téveszthetted.

Himpeller szemének kellős közepén aprócska aranycsillag ragyogott.

Klaccs hatalmas, sötét kontinensének hátországában fojtó volt a levegő és a közelgő monszun ígéretétől terhes.

Kecskebékák brekegtek a lassú, barna folyó melletti kákában[16]. Krokodilok szenderegtek a iszapos lapályokon. A Természet visszafojtotta a lélegzetét.

Turbékolás tört ki Azhural N’choate, tenyészállat-kereskedő galambdúcában. Abbahagyta a szunyókálást a verandán, és odament, hogy megnézze, mi okozta a felfordulást.

Az óriási karámokban a vityilló mögött néhány megviselt, eladásra szánt, leértékelt duloduvad ásítozott és kérődzött a hőségben, s riadtan néztek föl, amikor N’choate egyetlen szökkenéssel átugrotta a verandalépcsőt, és feléjük nyargalt.

Megkerülte a zebrakarámot, és rárepült segédére, M’Bura, aki épp békésen kiganajozta a struccok istállóját.

— Hány… — elhallgatott és elkezdett zihálni.

M’Bu, aki tizenkét éves volt, ledobta lapátját és alaposan hátba verte főnökét.

— Hány… — próbálkozott újra N’choate.

— Már megint túlzásba vitte, főnök? — kérdezte M’Bu aggodalommal hangjában.

— Hány elefántunk van?

— Épp most néztem meg őket — felelte M’Bu. — Három.

— Biztos vagy benne?

— Naná, főnök — válaszolta M’Bu zökkenőmentesen. — Könnyű biztosnak lenni, ha elefántokról van szó.

Azhural lekuporodott a vörös porba és kapkodva elkezdett számokat firkálni egy gallyal.

— Az öreg Muluccainak okvetlen kell legyen vagy fél tucat — motyogta. — És Tazikelnek általában vagy úgy húsz körül, aztán a torkolatnál élőknek szokott lenni…

— Valaki elefántokat akar, főnök?

— …kábé tizenötös készlete, legalábbis így mondta, plusz van még egy rakomány a favágó tábornál, valószínűleg alacsony áron, mondjuk azt, két tucat…

— Valaki rengeteg elefántot akar, főnök?

— …beszélik, hogy van egy csorda arra T’etse felé, ami nem okozhat gondot, aztán ott vannak azok a völgyek arra…

M’Bu a kerítésre támaszkodott és várt.

— Talán kétszáz, plusz-mínusz tíz — fejezte be Azhural, elhajítva a gallyat. — Távolról sem elég.

— Nem lehet plusz-mínusz tíz elefántja az embernek, főnök — szögezte le M’Bu. Tudta, hogy az elefántszámlálás precíziós munka. Egy férfi lehet bizonytalan abban, hány felesége van, de az elefántok számában sosem. Vagy van egy elefántod, vagy nincs.

— A klaccsi ügynökünknél megrendeltek — Azhural nagyot nyelt — ezer elefántot. Ezret! Haladék nélkül! Utánvéttel!

Azhural hagyta, hogy a papír leessen a földre. — Egy Ankh-Morpork nevezetű helyre — mondta leverten. Sóhajtott. — Klassz lett volna.

M’Bu megvakarta a fejét és rámeredt a F’twangi-hegy fölött gyülekező kalapácsfej-felhőkre. Hamarosan harsogni fog a száraz szavanna az esőzés mennydörgésétől.

Aztán lenyúlt és fölkapta a gallyat.

— Mit csinálsz? — érdeklődött Azhural.

— Térképet rajzolok, főnök — válaszolta M’Bu.

Azhural a fejét rázta. — Nem érdemes, fiam. Háromezer mérföld Ankhig, úgy számolom. Hagytam, hogy elragadjon a lelkesedés. Túl sok a mérföld, nem elég az elefánt.

— Átkelhetnénk a síkságon, főnök — jelentette ki M’Bu. — Töméntelen elefánt van a síkságon. Küldjön előre egy hírnököt! Bőven összeszedhetnénk további elefántokat útközben, semmi gond. Nagyjából az egész síkságot nyavalyás elefántok borítják.

— Nem, körbe kellene menjünk a tengerparton — rázta fejét a kereskedő, hosszú, görbe vonalat rajzolva a homokba. — Méghozzá azért, mert dzsungel van pont itt — odakoppintott a napégette földre — és itt — megint odabökött, kisebb agyrázkódást okozva egy előbukkanó sáskának, amely optimistán, ám tévesen az esőzés kezdetének vélte az első koppintást. — A dzsungelban nincsenek utak.

M’Bu fogta a gallyat és egyenest húzott a dzsungelon keresztül.

— Ahol ezer elefánt akar átmenni, ott nincs szükségük utakra.

Azhural ezt fontolóra vette. Aztán fogta a gallyat és cikcakkos vonalat rajzolt a dzsungel mellé.

— De itt van a Nap-hegység — ellenkezett. — Nagyon magas. Számtalan mély szakadékkal. És hidak nélkül.

M’Bu fogta a gallyat, a dzsungelra mutatott, és vigyorgott.

— Tudom, hol van egy csomó épp kidöntött, elsőrendű faáru, főnök — felelte.

— Tényleg? Oké, fiam, de még akkor is el kell juttassuk a hegyekbe.

— Mit tesz a véletlen, épp ezer bikaerős elefánt fog arra menni, főnök.

M’Bu megint elvigyorodta magát. A törzse rég rákapott a fogak tűhegyessé élesítésére[17]. Visszaadta a gallyat.

Azhural lassan eltátotta a száját.

— Naszrim hét holdjára! — suttogta. — Tudod, tényleg meg tudjuk csinálni. Azon az úton csak, ó, ezerháromszáz-ezernégy-száz mérföld. Még az is lehet, hogy kevesebb. Aha. Tényleg megcsinálhatjuk!

— Igen, főnök.

— Tudod, mindig szerettem volna valami nagyot kezdeni az életemmel. Valami valóságosat — mesélte Azhural. — Úgy értem, itt egy strucc, ott egy zsiráf… ez nem olyasmi, ami miatt emlékezni fognak rád… — Elbámult a bíborszürke láthatár felé. — Meg tudjuk csinálni, igaz? — kérdezte.

— Naná, főnök.

— Egyenesen át a hegyeken!

— Naná, főnök.

Ha nagyon megerőltetted a szemed, épp csak ki lehetett venni, hogy a bíborszürkét fehér koronázza.

— Azok ugyancsak magas hegyek — jegyezte meg Azhural, és a hangjában kétség bujkált.

— Emelkedő föl, ereszkedő le — vetette oda M’Bu aforisztikusan.

— Az igaz — ismerte el Azhural. — Mondhatni, hogy átlagban véve, az út végig lapos.

Újra a hegyeket fürkészte.

— Ezer elefánt — motyogta. — Tudtad azt, fiam, hogy amikor Leonidák király sírját építették Ephebében, száz elefántot használtak a kövek fuvarozására? És kétszáz elefántot, ezt regéli a történelem, használtak a Rhoxie-palota megépítésekor Klaccs városában.

A távolban mennydörgött.

— Ezer elefánt — ismételte meg Azhural. — Ezer elefánt. Kíváncsi vagyok, vajon mire kellenek?

A nap további részét Viktor transzban töltötte.

Még több vágta és verekedés jött, és még több időátrendezés. Az utóbbit Viktor még mindig nehezen tudta fölfogni. A filmet nyilvánvalóan szét lehetett szabdalni és később újra összeragasztani, hogy így a dolgok a helyes sorrendben történjenek. És bizonyos dolgoknak egyáltalán meg sem kellett történnie. Látta, amikor a művész megrajzolt egy táblát, melyen ez állt: „A Kiráji Palotába, Egy Órával Késöb”.

Az Időből eltűnt egy óra, csak úgy. Persze, tudta, hogy valójában nem távolították el műtéti úton az életéből. Az a fajta dolog volt, ami lépten-nyomon megesik a könyvekben. És a színpadon is. Látott egyszer egy vándorszínész-társulatot, és az előadás varázsütésre átugrott Egy Tsorti Csatamezőről Ugyanazon Éjszaka, Az Ephebei Erődbe nem többel, mint a darócfüggöny rövid ideig tartó leeresztésével és egy csomó tompa ütődéssel meg káromkodással, miközben megváltozott a szín.

De ez más volt. Tíz perccel egy jelenet eljátszása után eljátszottál egy másikat, ami az előző napon zajlott, valahol másutt, mert Himpeller kibérelte a sátrakat mindkét jelenethez és nem akart a szükségesnél többet fizetni értük. Csak meg kell próbálnod elfelejteni mindent, a Jelent kivéve, és ez nem megy könnyen, ha közben minden pillanatban arra az elenyésző érzésre számítasz…

Ami nem jött. Pont még egy lagymatag verekedésjelenet után Himpeller bejelentette, hogy kész az egész.

— Nem csináljuk meg a végét? — kérdezte Ginger.

— Már reggel megcsináltátok — felelte Soll.

— Ó!

Csivitelő nesz hallatszott, amikor a dobozukból kiengedett krampuszok leültek apró lábukat lógázva a fedél szélére, és körbeadtak kézről-kézre egy parányi cigarettát. A statiszták sorban álltak a fizetésükért. A teve belerúgott a Tevékért Felelős Alelnökbe. A kurbliman kicsévélte a hatalmas filmtekercseket dobozukból és távozott, hogy elvégezze a misztikus vágást és ragasztást, amivel a kurblimanok foglalkoznak a sötétség óráiban. Mrs. Kozmopilita, a Ruhatárért Felelős Alelnök, összegyűjtötte a jelmezeket és eltipegett, talán, hogy visszategye őket az ágyakra.

A néhány holdnyi satnya bozótos megszűnt a Nagy Nef hullámzó dűnéinek lenni, és ismét visszatért szokványos létéhez, mint satnya bozótos. Viktor úgy érezte, hogy tulajdonképpen ugyanez történik vele is.

Egyesével-kettesével a mozgóképvarázs készítői elszállingóztak, nevetgélve és tréfálkozva és megállapodva, hogy majd később találkoznak Iglicnél.

Ginger és Viktor egyedül maradtak az űr egyre táguló körében.

— Pont így éreztem magam, amikor először elment a cirkusz — jelentette ki Ginger.

— Mr. Himpeller azt mondta, holnap csinálunk egy újabbat — jegyezte meg Viktor. — Biztos vagyok benne, hogy menet közben találja ki az egészet. Mindegy, mindkettőnknek van tíz tallérja. Leszámítva, amivel Gaspodnak tartozunk — tette hozzá lelkiismeretesen. Bután vigyorgott a lányra. — Föl a fejjel! — vidította. — Azt csinálod, amit mindig is szerettél volna.

— Ne legyél olyan hülye! Két hónappal ezelőtt még csak nem is tudtam a mozgó képek létezéséről. Nem is léteztek.

Céltalanul elbóklásztak a város irányába.

— Mi szerettél volna lenni? — kockáztatta meg a fiú.

Ginger vállat vont. — Nem tudom. Csak azt tudtam, hogy nem akarok fejőnő lenni.

Otthon is léteztek fejőnők. Viktor megpróbált emlékezni bármire, akármire velük kapcsolatban. — Nekem mindig úgy tűnt, hogy a fejőnőség érdekes munka — jelentette ki kissé tétován. — Tudod, boglárkák. Meg friss levegő.

— Hideg, és nyirkos és amint befejezted, a nyavalyás tehén fölrúgja a sajtárt. Ne beszélj nekem a fejőnőségről! Vagy a pásztorleánykodásról! Vagy a libapásztorlányságról! Tényleg utáltam a tanyánkat.

— Ó!

— És elvárták tőlem, hogy menjek feleségül az unokatestvéremhez tizenöt évesen.

— Azt szabad?

— Ó, igen. Ott, ahonnan származom, mindenki az unokatestvérével házasodik össze.

— Miért? — firtatta Viktor.

— Gondolom, ez megóv attól, hogy aggódnod kelljen, mit kezdesz a szombat estéiddel.

— Ó!

— Te nem akartál lenni valami? — kérdezte Ginger, egy egész mondatnyi megvetést sűrítve két vacak kis betűbe.

— Nem igazán — válaszolta Viktor. — Minden érdekesnek látszik, míg nem csinálod. Akkor rájössz, hogy az is csak munka. Fogadok, hogy az olyanok, mint Cohen, a Barbár, azt gondolják fölébredéskor „Jaj, ne, nehogy már megint egy nap, amikor a világ drágaköves trónjait tiprom szandálos lábammal!”

— Ezt teszi? — tudakolta Ginger, akarata ellenére érdeklődve.

— A történetek szerint igen.

— Miért?

— Fogalmam sincs. Gondolom, ez is csak egy állás.

Ginger fölvett egy maréknyi homokot. Apró, fehér kagylók voltak benne, amelyek a kezében maradtak, amikor a homok kicsorgott ujjai közül.

— Emlékszem, amikor cirkusz jött a falunkba — mesélte. — Tízéves voltam. Volt köztük az a lány flitteres trikóban. Táncolt egy kötélen. Még bukfencezni is tudott rajta. Mindenki éljenzett és tapsolt. Nekem nem engedték, hogy fára másszak, de őt megéljenezték. Akkor határoztam el.

— Á — mondta Viktor, megpróbálva lépést tartani ennek lélektanával. — Elhatároztad, hogy valaki akarsz lenni?

— Ne butáskodj! Akkor határoztam el, hogy jóval több leszek, mint puszta valaki.

Az alkony felé hajította a kagylókat és nevetett. — Hogy én leszek a leghíresebb a világon, mindenki belém fog szeretni, és örökké élni fogok.

— Az mindig jó, ha tudod mit akarsz — felelte diplomatikusan Viktor.

— Tudod, mi a legnagyobb tragédia az egész világon? — kérdezte Ginger, aki a legkevésbé sem figyelt a fiúra. — Az a rengeteg ember, aki sosem jön rá, mi is az, amit valójában csinálni szeretne vagy mi az, amihez tényleg ért. Az a rengeteg fiú, aki kovács lesz, mert az apja is kovács volt. Az összes ember, aki tényleg fantasztikus fuvolás lehetne, de megöregszik és meghal anélkül, hogy valaha hangszert látna, szóval inkább csapnivaló szántóvető lesz. Az összes tehetséges ember, aki még csak nem is tud a tehetségéről. Talán még csak nem is olyan korban születnek, amikor egyáltalán rájöhetnének.

Nagy levegőt vett. — Az összes ember, aki sohasem tudja meg, mi az, ami tényleg lehetne. Az összes elvesztegetett lehetőség. Hát, Holivud az én lehetőségem, érted? Ez az én esélyem, hogy boldoguljak!

Viktor bólintott. — Igen — értett egyet. — Goldfis úgy nevezte, varázslat a átlagember számára. Egy férfi elforgat egy kurblit, és megváltozik az életed.

— És nem csak az enyém — folytatta Ginger. — Ez mindnyájunknak lehetőség. Mindazoknak, akik nem varázslók és királyok és hősök. Holivud olyan, mint egy hatalmas, forrongó gulyás, csak ezúttal más alkotórészek lebegnek a felszínre. Váratlanul itt vannak ezek az új dolgok, amiket megtehet az ember. Tudod, hogy a színházak nem engedik, hogy nők is szerepelhessenek? De Holivud engedi. És Holivudban van olyan munka trolloknak, ami nem csak azzal jár, hogy másokat megverjenek. És mit csináltak a kurblimanok, mielőtt lett volna forgatandó kurbli?

Tétován Ankh-Morpork távoli ragyogása felé intett kezével.

— Most próbálnak arra módot találni, hogy hangot adjanak a mozgóképhez — állította — és valahol ott vannak emberek, akikről ki fog derülni, hogy döbbenetesen jók a…, a…, a… hangzók készítésében. Még nem is sejtik — de ott vannak valahol. Képes vagyok érezni őket. Ott vannak valahol.

A szeme aranyszínben izzott. Lehet, hogy csak a naplemente, gondolta Viktor, bár…

— Holivud miatt emberek százai ébrednek rá, hogy mi az, amik tényleg szeretnének lenni — szögezte le Ginger. — És ezrek meg ezrek kapnak esélyt arra, hogy úgy egy órára megfeledkezzenek magukról. Ez az egész nyavalyás világ kap egy alapos fölrázást!

— Ez az — szólalt meg Viktor. — Ez az, ami aggaszt. Olyan, mintha bele lennénk szőve valami tervbe. Azt hiszed, mi használjuk Holivudot, ám valójában Holivud használ minket. Mindnyájunkat.

— Hogyan? Minek?

— Nem tudom, de…

— Csak vedd a varázslókat! — folytatta Ginger fölháborodástól reszketve. — Ugyan mi haszna volt bárkinek is a mágiájukból?

— Azt hiszem, az tartja össze a világot… — kezdte Viktor.

— Egész jók a varázslángokban meg ilyenekben, de képesek létrehozni egy vekni kenyeret? — Ginger nem volt abban a hangulatban, hogy bárkire odafigyeljen.

— Nem nagyon tartósan — válaszolta Viktor tehetetlenül.

— Az meg mit jelent?

— Valami valóságos, mint például egy vekni kenyér, rengeteg… hát… gondolom, energiának hívnád azt, amit tartalmaz — közölte Viktor. — Jó nagy mennyiségű erő kell ahhoz, hogy akkora energiamennyiséget hozzon létre. Átkozottul jó varázsló kell legyél ahhoz, hogy egy másodperc tört részénél hosszabb időre teremts kenyeret. De tudod, valójában nem erről szól a varázslás — tette hozzá sietve —, mert ez a világ…

— Kit érdekel? — legyintett Ginger. — Holivud tényleg tesz valamit az átlagemberért. Ezüstvásznas varázslatot.

— Mi történt veled? Múlt éjjel…

— Az akkor volt — felelte türelmetlenül Ginger. — Nem érted? Eljuthatunk valahova. Valakivé válhatunk. Holivudnak köszönhetően. Számunkra a világ…

— Homár — vágott közbe Viktor.

A lány ingerülten legyintett. — Amelyik rákfélét csak akarod — mondta. — Igazából gyöngykagylóra gondoltam.

— Tényleg? Nekem a homárok jutottak eszembe.

— Kincstárnook!

Az én koromban igazán nem kellene így rohangásznom, gondolta a Kincstárnok, amint a folyosón trappolt válaszolva az Arkrektor bömbölésére. Különben is, miért érdekli annyira az átkozott vacak? Nyavalyás cserép!

— Jövök már, Magiszter — fuvolázta.

Az Arkrektor íróasztalát ősrégi iratok borították el.

Amikor egy varázsló meghal, minden írását elraktározzák a Könyvtár egyik félreeső nyúlványában. Polc hátán polc, tele némán málladozó irattal, a titokzatos bogarak és rothadás törzshelye, nyúlik el a kifürkészhetetlen messzeségbe. Mindenki folyton azt mondta mindenkinek, hogy tömérdek anyag van ott a kutatóknak, bárcsak tudna valaki időt szakítani rá.

A Kincstárnok mérges volt. Sehol se találta a Könyvtárost. Mostanában úgy tűnt, az emberszabású sosincs a helyén. Kénytelen volt saját maga keresgélni az irományok közt.

— Azt hiszem, ez az utolsó, Arkrektor — jelentette be, odaborítva egy poros papírlavinát az íróasztalra. Maphlaves hessegette a molyfelhőt.

— Papír, papír, papír — motyogta. — Hány nyavalyás papírcetli van a holmijában, he?

— Ööö… 23.813, Arkrektor — felelte a Kincstárnok. — Nyilvántartást készített róla.

— Ezt nézd meg! — szólt az Arkrektor. — „Csillagnumerátor”… „Tisziszámláló Egyházi Területeken történő Használatra”… „Posvány-mérőóra”… Posvány-mérőóra! A fickó őrült volt!

— Nagyon rendszerető elméje volt — közölte a Kincstárnok.

— Az ugyanaz.

— Ez, ööö, tényleg fontos, Arkrektor? — reszkírozta meg a Kincstárnok.

— A nyavalyás labdacsokat lőtt rám — válaszolta Maphlaves. — Kétszer is!

— Biztos vagyok benne, hogy nem, ööö, szándékosan…

— Tudni akarom, hogyan készült, ember! Csak gondolj a lehetőségekre a sportlövészetben!

A Kincstárnok megpróbált a lehetőségekre gondolni.

— Biztos vagyok benne, hogy Rikternek nem állt szándékában bármiféle támadóeszközt készíteni — kockáztatta meg kétségbeesetten.

— Ki nem fütyül arra, hogy mi állt az ő szándékában? Hol van most az izé?

— Homokzsákokat tetettem köré a szolgákkal.

— Jó ötlet. Ez…

…vuamm… vuamm…

Tompa püffenés hallatszott a folyosóról. A két varázsló jelentőségteljesen összenézett.

…vuamm… vuammVUAMM.

A Kincstárnok visszafojtotta lélegzetét.

ttyalp

ttyalp

ttyalp

Az Arkrektor a kandallópárkányon álló homokórára pillantott. — Most már minden öt percben teszi — állapította meg.

— És már három lövedékig fokozódott — bólintott a Kincstárnok. — Rendelnem kell néhány további homokzsákot.

Átlapozott egy halom papírt. Megakadt a szeme egy szón.

Valóság.

Lepillantott a lapon végigfolyó kézírásra. Annak nagyon apró, ákombákom, megfontolt kinézete volt. Valaki azt mondta neki, azért, mert Rikter „Számok” análisan visszamaradt személy volt. A Kincstárnok nem tudta, hogy ez mit jelent, és remélte, hogy soha nem is fogja megtudni.

A másik szó ez volt: Mérés. A tekintete fölfelé emelkedett és fölfogta az aláhúzott címet: Néhány Megjegyzés a Valóság Objektív Méréséről.

A lapon szerepelt egy ábra. A Kincstárnok megbámulta.

— Találtál valamit? — kérdezte az Arkrektor föl sem nézve.

A Kincstárnok földugta köntöse ujjába a papírlapot.

— Semmi fontosat — válaszolta.

Odalenn, a parton hullámtörés morajlott (…és a felszín alatt a homárok hátrafelé faroltak a mély, elárasztott utcákon…)

Viktor újabb uszadékfa-darabot hajított a tűzre. Az kéken égett a sótól.

— Nem értem Gingert — jelentette ki. — Tegnap még teljesen normális volt, ma meg az egész a fejébe szállt.

— Szukák! — rokonszenvezett Gaspod.

— Ó, olyan messzire nem mennék — felelte Viktor. — Csak apatikus.

— Patikusok! — mondta Gaspod.

— Ezt teszi az intelligencia a nemi életeddel — állította Nemerészelj-Mr. Tapsinak-nevezni. — A nyulaknak sosincs ilyenfajta problémája. Jöttem, Tömtem, Megköszöntem.

— Megpróbálhatnál felajánlani neki egy egehet — javasolta a macska. — A jelenlévők pehsze kivételek — tette hozzá bűntudatosan, megkísérelve elkerülni Határozottan-Nem-Cincogi pillantását.

— Az intelligenssé válás az én társasági életemnek sem tett jót — kesergett Mr. Tapsi. — Egy héttel ezelőtt, semmi gond. Most hirtelen társalogni szeretnék és a többiek mást se csinálnak, mint az orrukat ráncolják rád. Tisztára hülyén érzed magad.

Fojtott hápogás hallatszott.

— A kacsa azt kérdi, kezdtél már valamit a könyvvel? — tolmácsolt Gaspod.

— Vetettem rá egy pillantást, amikor ebédszünetet tartottunk — válaszolta Viktor.

Újabb, ingerült hápogás következett.

— A kacsa azt mondja, jó, de csináltál vele valamit? — közvetített Gaspod.

— Nézzétek, nem tudok csak úgy elmenni a messzi Ankh-Morporkba — csattant föl Viktor. — Órákba telne! Úgy áll a helyzet, hogy egész nap filmezünk!

— Kérj egy szabadnapot! — tanácsolta Mr. Tapsi.

— Senki sem kér szabadnapot Holivudban! — tiltakozott Viktor — Egyszer már kirúgtak, kösz szépen.

— És aztán Himpeller újra fölvett több pénzért — szögezte le Gaspod. — Fura, nem? — Megvakarta a fülét. — Mondd azt neki, hogy a szerződésedben az áll, jár neked szabadnap.

— Nincs is szerződésem. Ezt te is tudod. Aki dolgozik, az kap fizetést. Ilyen egyszerű.

— Aha — mondta Gaspod. — Igen. Csak nem? Szóbeli szerződés. Ilyen egyszerű. Nekem tetszik.

Az éjszaka vége felé Detritus, a troll feszélyezetten ólálkodott A Kék Márvány hátsó bejárata körüli árnyékokban. Egész nap különös érzelmek rohanták meg a testét. Valahányszor behunyta a szemét, mindig egy kis hegyhez hasonló alakot látott.

Kénytelen volt szembenézni a dologgal.

Detritus szerelembe esett.

Igen, számos évet töltött Ankh-Morporkban, ahol jó pénzért embereket vert. Igen, az társtalan, brutális élet volt. És magányos is. Már beletörődött, hogy öregkorában a keserű agglegénység lesz osztályrésze és most váratlanul Holivud olyan esélyt adott neki, amiről nem is álmodott.

Annak idején szigorú neveltetést kapott és halványan derengett neki a lecke, amit apja adott, mikor még ifjú troll volt. Ha látsz egy kedvedre való lányt, nem rohanod le csak úgy. Vannak tisztes módjai a dolgok elintézésének.

Előzőleg lement a partra és keresett egy követ. De nem akármilyen ócska követ. Gondosan keresgélt és rátalált egy nagy, tengerkoptatta kőre, benne rózsaszín és fehér kvarcerekkel. A lányok szeretik az ilyesmit.

És most szégyenlősen arra várt, hogy imádottja befejezze a munkát.

Megpróbált arra gondolni, mit fog mondani. Soha senki nem világosította föl, mit kell ilyenkor mondani. Nem mintha olyan értelmes troll lenne, mint Szikla vagy Morry, akik tudják, hogy kell bánni a szavakkal. Alapjában véve sose volt valami nagy szüksége arra, amit szókincsnek nevezhetnénk. Elkeseredetten rugdalta a homokot. Mekkora esélye van egy hozzá hasonlóan intelligens lánynál?

Súlyos lábak dobbantak és kinyílt az ajtó. Vágyakozásának tárgya kilépett az éjszakába, és nagy levegőt vett, ami pontosan olyan hatással volt Detritusra, mint a nyakba dugott jégkocka.

Pánikba esett pillantást vetett a kövére. Most, hogy látja a lány méretét, egyáltalán nem tűnik elég nagynak. De talán az számít, amit kezdesz vele.

Nos, most vagy soha. Azt mondják, sosem felejted el az első alkalmat…

Teljes erővel lendítette a karját és pontosan szemközt találta a kővel a lányt.

És ekkor kezdett az egész balul kiütni.

A hagyomány azt mondja, hogy a lány — amikor képes megint koncentrálni és ha a kő elfogadható színvonalú — azonnal aláveti magát bárminek, amit a trollfiú javasol, azaz egy gyertyafényes embernek kettesben, bár persze ilyesmit mostanság már nem szokás tenni, legalábbis akkor semmiképp sem, ha esetleg rajtakaphatnak.

A lánynak nem lenne szabad összehúzni a szemét és úgy fültövön vágni a fiút, hogy annak csörögni kezdjenek a szemgolyói.

— Te ostoba troll! — kiáltotta a lány, miközben Detritus körbe-körbe tántorgott. — Miért te csinált ezt? Azt hiszed, én naiv lányka, aki most jönni a hegyről? Miért te nem csinál, ahogy kell?

— De, de — kezdte Detritus megrettenve a lány dühétől — én nem tud apai engedélyt kérni, hogy megüthet, nem tud, ő hol lakik…

Rubin rátartian kihúzta magát.

— Az az egész régimódi izé nagyon kulturálatlan már — fintorgott. — Nem modern eljárás. Én nem érdeklődni olyan troll iránt — tette hozzá —, aki nem korszerű. A kővel fejbevágás lehet nagyon szentimentális — folytatta, s a bizonyosság elszivárgott hangjából, ahogy fölmérte az előtte álló mondatot —, de egy lány számára a gyémánt a legjobb barát. — Tétovázott. Ez nem hangzott helyénvalóan, még az ő fülében sem.

És Detritust kétségtelenül összezavarta.

— Mi? Azt akarod, hogy kiverjem a saját fogam? — kérdezte.

— Hát, na jó, nem a gyémánt — törődött bele Rubin. — De már vannak megfelelő modern módszerek. Ostromolni kell a lányokat.

Detritus földerült. — Á, de hiszen én… — kezdte.

— A szelet kell csapni, nem a lányt — mondta Rubin fáradtan. — Neked azt kell, kell, kell… — Elhallgatott.

Egyáltalán nem volt benne biztos, mit kell tenni. Ám Rubin már eltöltött néhány hetet Holivudban, és ha Holivud elért valamit, az a dolgok megváltoztatása, Holivudban fejest ugrott a hatalmas, fajközi, női szabadkőművességbe, amiről korábban nem is sejtette, hogy létezik, és gyorsan tanult. Hosszasan elbeszélgetett a rokonszenvező emberlányokkal. És törpékkel. Még a törpéknek is tisztességesebb udvarlási rítusai vannak, az istenek szerelmére![18] És amiket az emberek kiagyaltak, egyszerűen döbbenetes.

Míg ellenben egy trollnő semmi másnak nem néz elébe, mint egy gyors főbekólintásnak s aztán hátralévő életében megfékezheti és megfőzheti amit a hím hazavonszol a barlangba.

Hát, lesznek változások! Amikor Rubín legközelebb hazamegy, a trollhegységek meg fogják kapni a legnagyobb fölrázást az utolsó kontinentális ütközés óta. De addig is, nekilát a változtatásnak a saját életében.

Bizonytalanul intett lapátkezével.

— Te kell, kell énekelni a lány ablakánál — közölte. — És, és te adni kell neki uugraahot.

— Uugrahot?

— Aha. Szép uugraahot[19].

Detritus megvakarta a fejét.

— Mér’? — tudakolta.

Egy pillanatig úgy tűnt, Rubin pánikba esik. Ha az élete múlik rajta, se tudta volna elképzelni, hogy miért olyan fontos ehetetlen növényzet átnyújtása, de esze ágában sem volt ezt elismerni.

— Sejtettem, hogy még ezt se tudod — jelentette ki csípősen. A szarkazmus nem hatott Detritusra. Ahogy a dolgok többsége sem.

— Rendben — közölte. — Én nem olyan kulturálatlan, mint gondolod — tette hozzá. — Adok én a korszerűségnek! Majd meglátod!

A levegőt kalapálás töltötte be. Épületek terjeszkedtek hátra a névtelen fő utcától a dűnék irányába. Senki sem birtokolt földet Holivudban; ha üres volt a telek, ráépítettél és kész.

Himpellernek mostanra két irodája lett. Volt egy, ahol ő üvöltözött az emberekkel, és egy másik, nagyobbik, pont mellette, ahol az emberek egymással üvöltöztek. Soll üvöltözött a kurblimanokkal. A kurblimanok üvöltöttek az alkimistákkal. Krampuszok mászkáltak minden lapos felületen és belefulladtak a kávéscsészékbe és üvöltöztek egymással. Két, kísérleti zöld papagáj üvöltözött saját magával. Fura jelmezeket viselő emberek tévedtek be és üvöltöztek. Goldfis üvöltött, mert nem egészen tudott rájönni, miért van most az íróasztala a külső irodában, jóllehet övé a stúdió.

Gaspod ebkedvűen ült a belső iroda ajtaja mellett. Az utolsó öt percben beszerzett egy bátortalan rúgást, egy sületlen kekszet, és egy simogatást a fejére. Úgy vélte, előnybe került a játszmában, kutyaszempontból.

Megpróbált egyszerre odafigyelni az összes beszélgetésre. Szerfölött tanulságos volt. Először is, néhány bejövő és üvöltöző ember pénzeszacskókat cipelt…

— Hogy mit?

Az ordítás a belső irodából hallatszott. Gaspod fülét hegyezte.

— Én, ööö, szeretnék egy szabadnapot, Mr. Himpeller — közölte Viktor.

— Szabadnapot? Nem akarsz dolgozni?

— Csak egy napig, Mr. Himpeller.

— De nem gondolod, hogy fogom magam és fizetek olyanoknak, akik szabadnapot vesznek ki, ugye? Nem úszom a pénzben, tudod. Még csak szó sincs arról, hogy nyereségesek lennénk. Íjat szoríthatsz a halántékomhoz, miért is ne.

Gaspod a zacskókra nézett, ott Soll előtt, aki bőszen adta össze a pénzhalmokat. Az állat cinikusan fölvonta szemöldökét.

Csönd támadt. Jaj, ne, gondolta Gaspod. Az ifjú idióta elfelejtette a szövegét.

— Nem kérek fizetséget, Mr. Himpeller.

Gaspod megnyugodott.

— Nem kérsz fizetséget?

— Nem, Mr. Himpeller.

— De gondolom, vissza akarod kapni az állásod, amikor visszajössz? — gúnyolódott Himpeller.

Gaspod izmai megfeszültek. Viktor előzőleg jó sok korrepetálást igényelt.

— Hát, remélem, Mr. Himpeller. De azt gondoltam, esetleg megnézem, mit tud ajánlani az Egybesült Alkimisták.

Pontosan olyan hang hallatszott, mint amikor egy szék háta a falhoz ütődik. Gaspod gonoszul vigyorgott.

Újabb pénzeszacskót ejtettek Soll elé.

— Az Egybesült Alkimisták!

— Tényleg úgy tűnik, mintha jól haladnának a hangzókkal, Mr. Himpeller — mondta jámborul Viktor.

— De ők kontárok! És csalók!

Gaspod homlokát ráncolta. Nem tudta fölkészíteni Viktort ezen a szakaszon túl.

— Hát, az nagy megkönnyebbülés, Mr. Himpeller.

— Már miért?

— Hát, az szörnyű lenne, ha csalók lennének és profik.

Gaspod bólintott. Remek húzás. Remek húzás.

Az íróasztalt sietve megkerülő léptek hangja hallatszott. Amikor Himpeller újra megszólalt, kutat lehetett volna fúrni a hangjába és hordónként tíz tallérért árulni.

— Viktor! Viki! Hát nem olyan voltam hozzád, mint egy nagybácsi?

Ami azt illeti, de igen, gondolta Gaspod. A legtöbb itteni emberhez olyan, mint egy nagybácsi. S az az oka, hogy mindegyik az unokaöccse.

Abbahagyta a fülelést, részben, mert Viktor meg fogja kapni a szabadnapját és minden valószínűség szerint még fizetést is, de főleg mert egy másik kutyát vezettek be a szobába.

Az hatalmas volt és fényes szőrű. Úgy csillogott a szőre, akár a méz.

Gaspod fölismerte, hogy a másik fajtiszta kostetői vadászkutya. Olyan volt, amikor leült mellé, mintha egy csodásan áramvonalas versenyjacht csusszant volna egy szénszállító uszály melletti horgonyzóhelyre.

Hallotta, hogy Soll így szól: — Szóval ez a bácsikám legújabb ötlete, mi? Hogy hívják?

— Laddie — válaszolta az idomár.

— Mennyibe került?

— Hatvan tallér.

— Egy kutyáért? Rossz üzletágban dolgozunk!

— Mindenféle trükköt tud, azt állította a tenyésztő. Tükörfényes elme, azt mondta. Pont az, amit Mr. Himpeller keres.

— Hát, kösd oda! És ha az a másik korcs marakodást kezdeményez, rúgd ki!

Gaspod hosszas, alapos fürkészésnek vetette alá Sollt. Aztán, amikor a figyelem elterelődött róluk, közelebb oldalgott az újonnanjötthöz, tetőtől talpig szemügyre vette, és halkan odaszólt neki a szája sarkából.

— Mér’ vagy itt? — kérdezte.

A kutya a jóvágású értetlenség pillantásával ajándékozta meg.

— Úgy értem, tartozol valakihez vagy mi? — faggatta Gaspod.

A kutya halkan szűkölt.

Gaspod megpróbálkozott a kutyaeszperantóval, ami vonyítások és szimatolások egyvelege.

— Helló? — kockáztatta meg. — Van ott valaki?

A kutya farka bizonytalanul billent.

— Az itteni kaja fenemód borzalmas — közölte Gaspod.

A kutya fölemelte előkelő pedigréjű orrát.

— Ez a hely mi? — kérdezte.

— Ez Holivud — válaszolta Gaspod csevegő tónusban. — Gaspod vagyok. Tudod, a híres Gaspod után neveztek el. Ha bármit tudni szeretnél, csak…

— Ez a sok kétlábú itt. Dur… Ez a hely mi?

Gaspod csak ámult.

Ebben a pillanatban kinyílt Himpeller ajtaja. Viktor bukkant elő, köhögve, egy szivar végén.

— Pompás, pompás — mondta Himpeller, aki kikísérte. — Tudtam, hogy el tudjuk rendezni. Ne hagyd kárba, veszni, fiú, ne hagyd kárba veszni! Egy tallért kóstál doboza. Ó, látom, elhoztad a kiskutyád.

— Vaú — mondta ingerülten Gaspod.

A másik kutya röviden, élesen vakkantott és minden szál szórévet engedelmes éberséget sugározva fölült.

— Á! — szólt Himpeller. — És látom, megjött a mi csodakutyánk is.

Gaspod farkat helyettesítő szükségmegoldása egyszer-kétszer megrándult.

Aztán derengeni kezdett a való.

Rámeredt a nagyobb kutyára, szólásra nyitotta száját, még időben leállította magát, és sikerrel alakította át egy „Kaff?”-á.

— Az egyik éjjel támadt ez az ötletem, amikor megláttam a kutyád — mesélte Himpeller. — Arra gondoltam, az emberek szeretik az állatokat. Magam a kutyákat kedvelem. Jó elképzelés a kutya. Életet ment, az Ember legjobb barátja, ilyesmik.

Viktor Gaspod mérges arckifejezésére pillantott.

— Gaspod igazán fényes elme — jelentette ki.

— Ó, számítottam rá, hogy ezt hiszed — felelte Himpeller. — De csak rá kell nézni kettejükre. Egyrészt itt ez az értelmes, éber, szép állat, másrészt itt ez a csökevényes porgombolyag. Úgy értem, nem versenyhelyzet, nincs igazam?

A csodakutya élénken csaholt.

— Ez a hely mi? Laddie jó fiú!

Gaspod a szemét forgatta.

— Érted, mire gondolok? — kérdezte Himpeller. — Adjunk neki egy találó nevet, némi idomítást, és máris megszületik egy csillag. — Megint hátba verte Viktort. — Örülök, hogy láttalak, örülök, hogy láttalak, gyere bármikor, csak ne túl gyakran, ebédeljünk együtt valamikor, és most hordd el magad, Soll!

— Jövök, bácsikám.

Viktor hirtelen egyedül maradt, eltekintve a kutyáktól és az emberekkel teli szobától. Kivette szájából a szivart, ráköpött az izzó végére, és óvatosan eldugta egy cserepes növény mögé.

— Máris megellettek egy csillagot — szólt egy vékony, megsemmisítő hang lentről.

— Mit ő mond? Ez a hely mi?

— Hiába nézel így rám! — intette le Viktor. — Semmi közöm hozzá.

— Lennél szíves ránézni? Úgy értem, mi most itt az Agyalágyultak Városáról beszélünk vagy mi? — csúfolódott Gaspod.

— Laddie jó fiú!

— Gyere! — kérte Viktor. — Öt perc múlva a forgatáson kell lennem.

Gaspod nyomon követte, alig hallhatóan dünnyögve.

Viktor elkapott egy-egy „ócska szőnyeg”-et meg „az Ember legjobb barátjá”-t meg „átkozott csoda nyavalyás kutyá”-t. Végül nem állhatta tovább.

— Egyszerűen féltékeny vagy — állapította meg.

— Mi, egy hirtelen nőtt kölyökkutyára, akinek egy számjegyű az IQ-ja? — gúnyolódott Gaspod.

— És van csillogó szőre, szimata, és valószínűleg olyan hosszú a pedigréje, mint a te… az én karom — helyesbített Viktor.

— Pedigré? Pedigré? Mi az a pedigré? Csak tenyésztés. Tudod, nekem is volt apám. És két nagyapám. És négy dédapám. És ráadásul közülük nem is egy ugyanaz a kutya! Szóval ne gyere nekem semmiféle pedigrével — morgott Gaspod.

Megtorpant, hogy egyik lábát fölemelje az új „A Repülőkutya Százada Mozgó Képek Otthona” tábla egyik oszlopával szemben.

Volt még valami, ami zavarba hozta Tomas Goldfist. Mire megérkezett reggel, a kézzel festett plakát, amin az állt, Érdekes és Tanulságos Filmek, eltűnt és helyére ez az óriási hirdetőtábla került. Kezébe hajtva fejét ült hátul az irodában, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez az ő ötlete volt.

— Én vagyok az, akit Holivud idehívott — morogta Gaspod önsajnáló hangon. — Idejöttem jó messziről, és akkor azt a nagy szőrös izét választják. A tetejébe valószínűleg napi egy tányér húsért is képes lesz dolgozni.

— Hát, nézd, lehet, hogy nem azért szólított ide Holivud, hogy csodakutya legyél — jegyezte meg Viktor. — Esetleg valami mást tartogat a számodra.

Ez nevetséges, gondolta. Miért beszélünk így erről? Egy helynek nincs tudata. Nem képes magához szólítani az embert… hát, hacsak nem veszed figyelembe az olyasmiket is, mint a honvágy. De nem lehet honvágyad olyan hely után, ahol korábban sosem jártál, ez magától értetődik. Az utolsó alkalom, amikor itt emberek fordultak meg, minden bizonnyal sok ezer éve volt.

Gaspod megszaglászta a falat.

— Mindent elmondtál Himpellernek, amit tanítottam neked? — kérdezte.

— Igen. Nagyon ideges lett, amikor megemlítettem, hogy átmegyek az Egybesült Alkimistákhoz.

Gaspod vihogott.

— És megmondtad neki, amit a szóbeli szerződésről mondtam, hogy nem ér annyit, mint a papír, amire írták?

— Igen. Azt mondta, nem érti, mire gondolok. De adott nekem egy szivart. És azt mondta, fizeti Gingernek meg nekem, hogy hamarosan elmenjünk Ankh-Morporkba. Azt mondta, egy igazán fantasztikus mozit tervez.

— Mi lenne az? — firtatta gyanakvóan Gaspod.

— Nem mondta.

— Figyelj, fiú — jelentette ki Gaspod —, Himpeller nagy vagyonra tesz szert. Megszámoltam. Ötezer-kétszázhetvenhárom tallér és ötvenkét garas volt Soll íróasztalán. És azt te kerested meg. Na jó, te meg Ginger.

— Hű!

— Na már most, van néhány új szó, amiket szeretném, ha megtanulnál — folytatta Gaspod. — Gondolod, hogy képes leszel rá?

— Remélem.

— A bruttó bevétel szá-za-lé-kos ré-sze-se-dé-se — szótagolta Gaspod. — Ez az. Gondolod, hogy képes leszel emlékezni rá?

— A bruttó bevétel száza-lékos része-se-dése — ismételte meg Viktor.

— Derék gyerek!

— Mit jelent?

— Ezzel ne foglalkozz! — javasolta Gaspod. — Csak annyit kell mondj, hogy ezt akarod, rendben? Amikor lesz rá megfelelő alkalom.

— És mikor lesz megfelelő alkalom rá? — tudakolta Viktor.

Gaspod gonoszul vigyorgott. — Ó, szerintem az lesz a nyerő, amikor Himpellernek tele lesz a szája étellel.

Holivud sürgött-forgott, akár egy hangyahalom. A tengerparti oldalon a Fenyőfa Stúdiók épp A Harmadik Manót készítették. A Mikrolit Mozi, amit csaknem teljes egészében törpék üzemeltettek, keményen dolgozott az 1457-es Aranásókon, amit majd az Aranláz fog követni. A Fölfújt Hólyag Filmstúdió javában forgatta a Bukott Lábakat. És Iglic étterme zsúfolásig megtelt.

— Nem tudom, mi lesz a címe, de csinálunk egyet egy varázsló fölkereséséről. Valamit arról, hogy kövesd a sárga céklával kirakott kutat — magyarázta sorban állás közben egy félig oroszlánjelmezbe bújt férfi társának.

— Azt hittem, nincsenek varázslók Holivudban.

— Ó, ez az alak oké. Nem valami jó a varázslásban.

— És ebben mi az újság?

Hang! Ez volt a gond. Szerte Holivudban alkimisták gürcöltek a vityillókban, rikácsoltak a papagájokkal, könyörögtek a naneemadaraknak, bonyolult palackokat állítottak össze, hogy csapdába ejtsék a hangot és ártalmatlanul verődjék vissza, amíg csak el nem jön az ideje, hogy kieresszék. Az oktocellulóz robbanások szórványos bummja hozzáadódott időnként a kimerült zokogáséhoz vagy az elkínzott sikolyokhoz, amikor egy fölbőszült papagáj tévesen diónak nézett egy könnyelmű hüvelykujjat.

A papagájok nem hozták meg a remélt sikert. Igaz, hogy képesek voltak emlékezni arra, amit hallottak, és jól-rosszul el is ismételték, de nem lehetett kikapcsolni őket, és szokásukká vált, hogy más hangokat rögtönözzenek, amiket vagy hallottak, vagy, Himpeller gyanúja szerint, a sunyi kurblimanok betanítottak nekik. Imígyen a romantikus párbeszéd röpke foszlányait ilyen kiáltások szakították meg: „Uaaamk! Lássamabugyid!” és Himpeller bejelentette, hogy nem áll szándékában ilyen jellegű filmet készíteni, legalábbis mostanában.

Hang! Elterjedt, hogy akárki tesz szert hangra elsőként, uralni fogja Holivudot.

Most özönlenek az emberek a mozgókra, ám az emberek állhatatlanok. A szín az más. A szín csupán elég gyorsan festő krampuszok kitenyésztésének kérdése. A hang jelentene újdonságot.

Időközben szükségmegoldások születtek. A törpék stúdiója őrizkedett az általános gyakorlattól, mely szerint a párbeszédek táblákon jelentek meg a jelenetek között, és föltalálta a feliratokat, ami pompásan működött, föltéve, hogy a színészek emlékeztek arra, nem szabad túlságosan előrelépni és föllökni a betűket.

Ám ha nincs hang, akkor a vásznat teljes terjedelmében meg kell tölteni szemgyönyörködtető látvánnyal. A kalapálás hangja mindig is Holivud alapzaja volt, de most megkettőződött…

Fölépültek a világ városai Holivudban.

Az Egybesült Alkimisták kezdte a Tsorti Nagy Piramis fából és zsákvászonból készült, egy a tízhez kicsinyített hasonmásával. Hamarosan a hátsó parcellák egész utcákat sarjasztottak Ankh-Morporkból, palotákat Pszeudopoliszból, kastélyokat Tengelyföldről. Néhány esetben az utcákat a paloták hátsó felére festették, így a hercegeket és a parasztokat csupán a festett zsákvászon egyetlen rétege választotta el.

Viktor a délelőtt hátralévő részét egy egytekercsessel töltötte. Ginger alig szólt hozzá egy szót, még a kötelező csók után sem, amikor megmentette attól, akármi volt is az, amit Morry ma alakított. Bármilyen varázslatot szokott rájuk bocsátani Holivud, ma nem tette. A fiú örült, hogy megszabadult tőle.

Utána átbandukolt a hátsó parcellán, hogy megnézze, ahogy kipróbálják Laddie, a Csodakutya képességeit.

Nem kételkedett senki, miközben a kecses alak nyílvesszőként száguldott át az akadályok fölött és megragadott egy idomárt jól kipárnázott karján, hogy ezt a kutyát a Természet majdhogynem a mozgó képekbe szánta. Még az ugatása is fotogén volt.

— És azt tudod, hogy mit mond? — firtatta egy zsémbes hang Viktor mellett. Gaspod volt az, a kiköpött ó-lábú nyomorúság.

— Nem. Mit? — tudakolta Viktor.

— Én Laddie. Én jófiú. Laddie jófiú — válaszolta Gaspod. — Ettől okádni kell, nem igaz?

— Igen, de át tudnál ugrani egy hat láb magas akadályt? — érdeklődött Viktor.

— Az aztán intelligens, mi? — dühöngött Gaspod. — Én mindig körbemegyek… most meg mit csinálnak?

— Azt hiszem, ebédet adnak neki.

— Ezt ebédnek nevezik?

Viktor figyelte, amint Gaspod odabaktat és belekukucskál a kutyatálba. Laddie oldalvást rásandított. Gaspod halkan ugatott. Laddie nyüszített. Gaspod megint ugatott.

Hosszas csaholásváltás következett.

Aztán Gaspod visszasétált és letelepedett Viktor mellé.

— Most figyelj! — javasolta.

Laddie szájába vette az etetőedényt és fölfordította.

— Undorító kotyvalék — mondta Gaspod. — Csupa ázalék és belsőség. Még egy kutyának se adnám, pedig én is az vagyok.

— Rávetted, hogy borítsa ki az ebédjét? — borzadt el Viktor.

— Nagyon engedelmes kölyök, úgy vélem — jelentette ki Gaspod önelégülten.

— Micsoda aljasság volt tőled!

— Ugyan, dehogy. Tanácsot is adtam neki.

Laddie ellentmondást nem tűrően odaugatott a köré sereglő embereknek. Viktor hallotta a motyogásuk.

— Kutya nem esz ebédjét — érkezett Detritus hangja —, kutya lesz éhes.

— Ne legyél hülye! Mr. Himpeller azt mondja, ő többet ér, mint mi!

— Talán nem ehhez van szokva. Úgy értem, egy hozzá hasonlóan flancos meg minden kutya. Végül is, egy kicsit moslékszerű, nem?

— Ez kutyaeledel! Elvileg ilyet esznek a kutyák!

— Na jó, de csoda-kutyaeledel? Mivel táplálkoznak a csoda-kutyák?

— Mr. Himpeller majd téged etet föl vele, ha bármi baj lesz.

— Jól van, na, jól van, na. Detritus, menj el Iglic éttermébe! Nézd meg, mije van! Jelzem, nem kell, amit a közönséges vendégeknek ad.

— Ez AZ, amit a közönséges vendégeknek ad.

— Pont így értettem.

Öt perccel később Detritus visszacaplatott kilenc font nyers rostélyossal. Aztán a kutyatálba borította. Az idomárok Laddie-t lesték.

Laddie fél szemmel Gaspodra sandított, amely csaknem észrevehetetlenül biccentett.

A nagyobbik kutya a rostélyos egyik végére helyezte mellső lábát, a másik végét szájába vette, és letépett egy darabot. Aztán odakutyagolt az udvaron át és tisztelettudóan Gaspod elé pottyantotta, ami hosszú, mérlegelő pillantással nézte.

— Hát, nemtom — szólalt meg végül. — Szerinted ez van tíz százalék, Viktor?

— Te alkudtál az ebédjére?

Gaspod hangja fojtott volt a hústól. — Szerintem tíz százalék nagyon is méltányos. Nagyon méltányos az adott körülmények közt.

— Tudod, te tényleg szukafattya vagy — jelentette ki Viktor.

— És büszke rá — felelte Gaspod alig kivehetően. Mohón bekapta a rostélyos utolját. — Most mit fogunk csinálni?

— Nekem elvileg korán kell lefeküdnöm. Nagyon korán indulunk holnap Ankh-ba — válaszolta habozva Viktor.

— Még mindig nem haladtál a könyvvel?

— Nem.

— Hát akkor, hadd nézzem meg!

— Tudsz olvasni?

— Nemtom. Még nem próbáltam.

Viktor körbenézett. Senki sem figyelt rájuk. Sose figyelt rájuk senki. Amint leállt a kurblik forgatása, senki sem törődött a színészekkel; olyan volt, mintha ideiglenesen láthatatlanná válnának.

Leült egy rönkhalomra, találomra kinyitotta a könyvet az elején és odatartotta Gaspod kritikus tekintete elé.

Végül így szólt a kutya: — Van rajta egy csomó jel.

Viktor fölsóhajtott. — Az az írás — magyarázta.

Gaspod kancsított. — Mi, ez az összes apró kép?

— A korai írás ilyen volt. Az emberek kis képeket rajzoltak, melyek fogalmakat fejeztek ki.

— Szóval… ha sok van az egyik képből, az azt jelenti, hogy fontos fogalom?

— Mi? Nos, igen. Föltételezem.

— Mint például a halott pasi.

Viktor elképedt.

— A halott pasi a tengerparton?

— Nem. A halott pasi a lapokon. Látod? Mindenütt ott a halott pasi.

Viktor különös pillantást vetett az állatra, aztán megfordította a könyvet és szemügyre vette.

— Hol? Nem látok semmiféle halott pasit.

Gaspod fölhorkant.

— Nézd, tele vele az egész oldal — mondta. — Pont úgy néz ki a pasi, mint azok a sírkövek a régi templomokban meg hasonlókban. Tudod? Ahol csinálnak egy olyan síron fekvő szobrot a hulláról, keresztbe tett karral és a kardját szorongatva. Halálian nemes.

— Megáll az eszem! Igazad van! Tényleg eléggé… hullának látszik…

— Valószínű az egész írás arról szól, hogy micsoda remek fickó volt, míg élt — jelentette ki Gaspod mindentudóan. — Tudod, az az „Ezrek lekaszabolója” duma. Valószínű, hagyott a papokra egy csomó pénzt, hogy imádkozzanak meg gyújtsanak gyertyát meg áldozzanak kecskét meg minden. Régen jó sokszor csináltak ilyet. Tudod, vannak ezek a fickók, akik kurvapecérkednek meg részegeskednek meg helytelenkednek tekintet nélkül egész életükben, és aztán amikor a Nagy Kaszás elkezdi fenni a kaszáját, hirtelen tisztára istenfélővé válnak és fizetnek egy csomó papnak, hogy kapjon a lelkük egy kis macskamosdatást meg rendbetételt és általánosságban mondogassák azt az isteneknek, hogy milyen rendes fickók is ezek.

— Gaspod? — szólalt meg higgadtan Viktor.

— Mi van?

— Te idomított kutya voltál. Hogy lehet, hogy ilyesmiket tudsz?

— Nem csak szép pofikám van.

— Még csak nincs is szép pofikád, Gaspod.

A pöttöm kutya vállat vont. — Mindig nyitva tartottam a szemem meg a fülem — jelentette ki. — Elképednél attól, mi mindent hall meg lát az ember, ha kutya. Na persze, akkoriban egyáltalán nem tudtam mit jelentenek. De most igen.

Viktor újra a lapokra meredt. Határozottan volt ott egy alak, amely, ha félig behunytad a szemed, nagyon is úgy nézett ki, mint egy kezét a kardján nyugtató lovag.

— Lehet, hogy nem férfit jelent — hozta elő. — A képírás nem feltétlen úgy működik. Tudod, az egész a szöveg-összefüggésre megy vissza. — Törte a fejét, hogy eszébe jusson néhány könyv a látottak közül. — Például az agátai nyelven, ha együtt leírják a „nő” és a „rabszolga” jeleket, akkor az tulajdonképp „feleséget” jelent.

Közelebbről bámult a lapra. A halott fickó — vagy alvó fickó, vagy álló fickó, aki kardján pihenteti a kezét, az alak annyira stilizált volt, hogy nem lehetett biztosra menni — úgy tűnt, mindig egy másik gyakori kép mellett bukkan föl. Viktor végigfuttatta ujját a piktogramokon.

— Nézd csak — mondta —, lehet, hogy a férfialak csak egy szó része. Látod? Mindig ennek a másik képnek a jobb oldalán szerepel, ami egy kicsit úgy néz ki… egy kicsit mint egy kapu vagy valami. Szóval azt jelentheti… — tétovázott. — „Kapu/férfi” — kockáztatta meg.

Kissé elfordította könyvet.

— Lehet valami régi király — jegyezte meg Gaspod. — Jelenthet valami olyat, hogy A Kardos Férfi Börtönben Van, vagy valami hasonlót. Vagy esetleg azt jelenti Vigyázz. Van egy Kardos Férfi az Ajtó mögött. Valójában akármit is jelenthet.

Viktor újra a lapokra bandzsított. — Fura — merengett. Nem látszik halottnak. Csak… nem eleven. Arra vár, hogy föléledjen? Egy várakozó férfi karddal?

Viktor a kis férfialakot fürkészte. Alig voltak jellegzetes arcvonásai, de mégis valahogy ismerősnek tűnt.

— Tudod — jelentette ki —, pont úgy néz ki, mint Oszlár bácsikám…

Kittakattakitta. Katt.

A film teljesen lepergett. Tapsvihar kélt, lábak dobogtak és pukkant az üres durrantott gabonás zacskók zárótüze.

Az Ódium legislegelső sorában a Könyvtáros fölmeredt az immár üres vászonra. Ezen a délutánon negyedszer nézte meg a Paszta Árnját, mert van valami egy háromszáz fontos orángutánban, ami nem bátorítja föl az embereket arra, hogy kiparancsolják a nézőtérről az előadások között. Mogyoróhéjak hordaléka és összegyűrt papírzacskók hevertek a lábánál.

A Könyvtáros imádta a mozgókat. Megérintettek valamit a lelkében. Mi több, el is kezdett írni egy történetet, amiről úgy vélte, igazán kitűnő mozgó kép lenne belőle[20]. Akinek csak megmutatta, mind kijelentette, hogy állati jó, gyakran még mielőtt elolvasták volna.

De valami ebben a mozgóban aggasztotta. Már négyszer végigülte és még mindig nyugtalankodott.

Kiszabadította magát az általa elfoglalt három ülésből és fölnégykézlábalt az ülőhelyek közti folyosón, be a kis szobába, ahol Bezam épp visszatekerte a filmet.

Bezam fölnézett, amikor kinyílt az ajtó.

— Takarodj… — kezdte, aztán fogcsikorgatva elvigyorodta magát és így szólt: — Helló, uram! Jó kis mozgó, mi? Most már bármelyik pillanatban újra vetíteni kezdjük… mi a fenét csinál? Ezt nem teheti!

A Könyvtáros kitépte a vetítőből a hatalmas tekercs filmet és, föltartva a fénybe, áthúzta kérges ujjai között. Bezam megpróbálta visszakaparintani és egy tenyér akkorát lökött a mellkasán, hogy határozottan letottyant a padlóra, ahol nagy filmkígyók halmozódtak föl rajta.

Rémülten nézte, ahogy az óriási emberszabású dörmögött, két kézzel megragadott egy darab filmet és két harapással megvágta. Aztán a Könyvtáros fölsegítette és leporolta, megsimogatta a fejét, tehetetlen karjába lökte a kitekert mozgó jókora halmát, és sietve kiporoszkált a szobából, egyik mancsában ott csüngött néhány filmkocka.

Bezam gyámoltalanul bámult utána.

— Ki van tiltva! — kiáltotta, amikor úgy ítélte, az orángután már biztonságosan hallótávolságon kívül jár.

Aztán lenézett a két elvágott filmvégre.

Nem volt szokatlan a filmszakadás. Bezam nemritkán töltött néhány kapkodó percet lázasan vágva és ragasztva, miközben a közönség vidáman dobogott a lábával és jókedvűen mogyoróval, késekkel és kétfejű szekercékkel dobálta meg a vásznat.

Hagyta, hogy a filmkígyók leessenek körülötte és nyúlt az ollóért meg a ragasztóért. Legalább — jött rá, miután a két véget a lámpához emelte — a Könyvtáros nem egy különösen érdekes részt vitt el. Hát ez fura. Bezam szerint kitelt volna az orángutántól, hogy azt a részt vigye el, amikor a lány határozottan túl sokat mutogat a melléből, vagy az egyik verekedésjelenetet. De az emberszabású nem akart mást, csak azt, ami a Fiakat mutatja, amint levágtatnak hegyi erődjükből, libasorban, egyforma tevéken.

— Fogalmam sincs, mire kell az neki — motyogta és levette a ragasztós bödön fedelét. — Csak egy csomó szikla van rajta.

Viktor és Gaspod a homokdűnék között állt, közel a tengerparthoz.

— És itt van az uszadékfa-kunyhó — mutatta Viktor —, és amikor jobban megnézed, láthatod, hogy vezet valamiféle út egyenesen a Domb felé. De nincs semmi a dombon, csak ősöreg fák.

Gaspod hátranézett a Holivudi-öbölre.

— Fura, hogy olyan kerek — jegyezte meg.

— Szerintem is — közölte Viktor.

— Egyszer hallottam, hogy volt egy város, ami olyan bűnös volt, hogy az istenek megolvasztott üvegtócsává változtatták — vetette föl Gaspod, különösebb apropó nélkül. — És az egyetlen ember, aki látta ezt megtörténni, sóbálvánnyá változott nappalonta, és sajtszóróvá éjjelente.

— Hű! Mit követtek el az emberek?

— Nemtom. Valószínű, nem sokat. Nem kell sok ahhoz, hogy fölbosszantsd az isteneket.

— Én jófiú! Laddie jófiú!

A kutya száguldva érkezett a dűnéken át, aranyszínű és narancssárga szőrüstökösként. Farolva megállt Gaspod előtt, aztán izgatottan ugrándozni kezdett és csaholt.

— Megszökött és most azt akarja, hogy játsszak vele — magyarázta Gaspod elkeseredetten. — Nevetséges, nem? Laddie, dögölj meg!

Laddie engedelmesen a hátára gördült, négy lába égnek állt.

— Látod? Megért minden szót, amit csak mondok — morogta Gaspod.

— Szeret téged — állapította meg Viktor.

— Huh! — horkant föl Gaspod. — Hogy viszik valaha is bármire a kutyák, ha ugrándozva imádják az embereket, csak mer’ azok adtak nekik enni? Vajon mit akar, mit csináljak ezzel?

Laddie egy botot pottyantott Gaspod elé és várakozóan nézett rá.

— Azt akarja, hogy hajítsd el — világosította föl Viktor.

— Minek?

— Hogy visszahozhassa.

— Amit nem értek, az — közölte Gaspod, miközben Viktor fölvette a botot és messzire dobta, Laddie pedig tovanyargalt alatta —, hogyan származhatunk a farkasoktól. Úgy értem, a tipikus farkas értelmes csirkefogó, tudod, mire gondolok? Minden izében tele furfanggal meg hasonlókkal. Arra akarok kilyukadni, hogy most az úttalan tundrán árnyargaló szürke mancsokról van szó.

Gaspod reménytelenül vágyakozva pillantott a távoli hegyekre. — És hirtelen, alig egy maroknyi nemzedékkel később megkapjuk Mórickát, a Mopszlit itt, ni, a szimatával, fényes szemével, csillogó szőrével és egy ájult hering eszével.

— És téged — egészítette ki Viktor. Laddie homokfelhőt verve visszaviharzott és leejtette elé a nyálas botot. Viktor fölvette és újra elhajította. Laddie eliramlott, betegre csaholva magát izgalmában.

— Hát, igen — ismerte el Gaspod, parádésan baktatva karikalábán. — Csak én tudok magamra vigyázni. Odakinn a világban kutyatörvény uralkodik. Azt hiszed, Gyagya, az Öleb képes lenne öt percig életben maradni Ankh-Morporkban? Amint beteszi a mancsát egyik-másik utcába, máris három pár szőrmekesztyű meg egy 27-es számú Ropogós Sült a legközelebbi klaccsi egész éjjel nyitvatartó fogd-és-viddben.

Viktor újra eldobta a botot.

— Mondd csak — kérte —, ki volt a híres Gaspod, akiről elneveztek?

— Nem hallottál róla?

— Nem.

— Halál híres volt.

— Kutya volt?

— Aha. Sok-sok évvel ezelőtt. Volt az a vén ipse Ankh-ban, aki elpatkolt, és az egyik olyan valláshoz tartozott, amelyik eltemet, miután meghaltál, és meg is tették, és volt neki az a vén kutyája…

— …Gaspod nevezetű…?

— Aha, és ez a vén kutya volt az egyetlen társa és miután eltemették az öreget, lefeküdt a sírjára és vonyított és vonyított két teljes héten át. Mindenkire rámorgott, aki közel ment. És aztán meghalt.

Viktor megtorpant a bot ismételt elhajítása közben.

— Ez nagyon szomorú — nyilatkozta Azzal dobott. Laddie a bot alatt repesztett és eltűnt a csenevész fák állománya közt a domboldalon.

— Aha. Mindenki azt mondja, tökéletesen szemlélteti a kutya ártatlan és múlhatatlan szeretetét gazdája iránt — köpte a szavakat Gaspod, mintha mindegyik hamu lenne.

— Te akkor nem hiszel ebben?

— Nem igazán. Én azt hiszem, bármelyik nyavalyás kutya moccanatlan fog feküdni és vonyítani, ha ráfekteted a sírkövet a farkára — jelentette ki Gaspod.

Vad ugatás hallatszott.

— Ne izgulj! Valószínűleg talált egy fenyegető sziklát vagy ilyesmi — hangoztatta Gaspod.

Laddie azonban Gingerre bukkant.

A Könyvtáros céltudatosan négykézlábalt a Láthatatlan Egyetem könyvtárának útvesztőjében és leereszkedett a lépcsőn a maximális biztonsági őrizetben tartott polcokhoz.

A Könyvtárban szinte minden könyv, lévén mágikusak, számottevően veszélyesebb a közönséges könyveknél; többségüket a könyvesszekrényekhez láncolták, hogy ne tudjanak vagdalkozni.

Ám az alsó szinteken…

…ott tartják a kötnivaló könyveket, a könyveket, melyek viselkedése vagy puszta tartalma egy egész polcot, egy egész termet követel magának. Kannibál könyveket, olyan könyveket, amelyeket ha gyöngébb felebarátaikkal egy polcon felejtenek, másnap reggel jelentős mértékben meghízva és a füstölgő hamvak közt sokkal önelégültebben fognak újralátni. Olyan könyveket, amelyek puszta tartalomjegyzéke képes a védtelen agyat szürke túróvá sajtolni. Olyan könyveket, amelyek nem csupán varázslatokról szólnak, hanem varázskönyvek.

Rengeteg zavaros vélemény létezik a mágiáról. Az emberek folyton misztikus harmóniákról meg kozmikus egyensúlyokról meg egyszarvúakról zagyválnak, holott ezek mindegyike olyan a valóságos mágiához képest, mint egy kesztyűbáb a Royal Shakespeare Companyhoz képest.

A valódi mágia nem más, mint a kéz a szalagfűrészen, a puskaporos hordóba vetett szikra, a dimenziógörbület, mely közvetlen egy csillag szívével köt össze téged, a lángoló kard, amely egész a markolatig izzik. Jobb fáklyákkal zsonglőrködni egy kátránygödörben, mint beleártani magad a valódi mágiába. Inkább feküdj ezer elefánt elé!

Legalábbis ezt mondják a varázslók, s ezért van, hogy olyan horribilis honoráriumot számítanak föl a kontaktusért az átkozott vacakkal.

Ám itt lent, a sötét alagutakban, nem lehetett elrejtőzni amulettek, csillagokkal telehímzett köntösök és csúcsos kalapok mögé. Itt lent, vagy megvolt benned, vagy nem. És ha nem volt meg benned, megkaptad a magadét.

Hangok hallatszottak a vastagon berácsozott ajtók mögül, amikor a Könyvtáros arra csoszogott. Egyszer-kétszer valami súlyos vetődött neki az ajtónak úgy, hogy recsegtek-ropogtak a zsanérok.

Zörejek hangzottak föl.

Az orángután megállt egy boltíves ajtónyílás előtt, melyet nem fából, hanem kőből készült ajtó zárt le, oly módon kiegyensúlyozva, hogy kívülről könnyedén ki lehessen nyitni, ám belülről hatalmas nyomásnak is ellen tudjon állni.

Egy pillanatig habozott, aztán benyúlt egy kicsiny falmélyedésbe, kivett egy vas- és füstszínű üvegmaszkot, amit aztán föltett, és egy pár vaskos, acélláncszemekkel megerősített bőrkesztyűt. Volt ott egy olajjal átitatott rongyokból készült fáklya is, melyet meggyújtott az alagút egyik pislákoló parázstartójánál.

A fülke mélyén volt egy rézkulcs.

Vette a kulcsot, aztán vett egy mély lélegzetet.

Minden Nagyhatalmú Könyvnek megvan a maga egyéni vérmérséklete. Az Oktávó kíméletlen és ellentmondást nem tűrő. A Bombajó Anekdotagyűjtemény kedvét leli a halálos kimenetelű durva tréfákban. A Tantrikus Szex Gyönyörét jeges víz alatt kell tartani. A Könyvtáros mindegyiket ismerte, és tudta, hogyan kell elbánni velük.

Ez azonban más. Általában az emberek csak másolatokat láttak tized- vagy tizenkettedkézből, melyek annyira hasonlítanak az eredetihez, mint egy robbanást ábrázoló festmény magához a robbanáshoz. Ez az a könyv, amely magába szívta tartalmának hamisítatlan, grafitszürke gonoszságát.

A címét a boltív fölé faragták, nehogy az emberek és az emberszabásúak megfeledkezzenek róla.

NECROTELICOMNICON.

Az orángután bedugta a kulcsot a zárba és fohászt mormolt az istenekhez.

— Úúúk! — mondta ájtatosan. — Úúúk.

Az ajtó kivágódott.

A benti sötétben egy lánc halkan megcsörrent.

— Még lélegzik — szólalt meg Viktor. Laddie bőszen ugatva ugrált körülöttük.

— Talán meg kéne lazítsd a ruháját vagy valami — javasolta Gaspod. — Csak egy ötlet volt — tett hozzá. — Nem kell így rám meredned! Én kutya vagyok, szóval tudom is én!

— Úgy tűnik, nincs baja, de… nézd meg a kezét! — mondta Viktor. — Mi a fenét próbálhatott csinálni?

— Megpróbálta kinyitni azt az ajtót — felelte Gaspod.

— Miféle ajtót?

— Azt az ajtót ott.

A domb egy része elcsuszamlott. Hatalmas faldarabok álltak ki a homokból. Ősöreg oszlopok csonkjai meredtek elő, akár a fluorral kezelt fogak.

Két oszlopcsonk közt látszott egy boltíves ajtónyílás, háromszor olyan magas, mint Viktor. Halványszürke ajtószárnyak zárták le, vagy kőből, vagy fából, amely az évek során kőkeménnyé vált. Az egyik kissé nyitva volt, ám az előtte lévő homoktorlasz megakadályozta, hogy jobban kinyíljon. Őrjöngve kikapart barázdák vájtak mélyen a homokba. Nyilván Ginger korábban megpróbálta puszta kézzel kiásni.

— Hülyeség ilyet csinálni ebben a hőségben — jegyezte meg szórakozottan Viktor. Az ajtóról a tengerre pillantott, aztán le, Gaspodra.

Laddie fáradságosan megmászta a homokot és izgatottan ugatta az ajtószárnyak közti rést.

— Ezt meg miért teszi? — kérdezte Viktor, hirtelen kísértetiesen érezve magát. — Az összes szőre égnek áll. Nem gondolod, hogy amolyan titokzatos és állati balsejtelemmel megérezte a gonoszt, ugye?

— Szerintem ő egy nagy farok — jelentette ki Gaspod. — Laddie, kussolj már!

Vakkantás hallatszott. Laddie elhátrált az ajtótól, egyensúlyát vesztette a futó homokban, és legurult a lejtőn. Talpra ugrott és megint ugatni kezdett, ezúttal nem a szokásos hülyekutya ugatással, hanem az igazi fára-kergetett-macska fajtával.

Viktor előrehajolt és megérintette az ajtót.

Nagyon hidegnek érzett Holivud szüntelen bősége ellenére és a rázkódás halvány gyanúját keltette.

A fiú végigfuttatta ujjait a felszínén. Érezhető volt némi érdesség, mintha lett volna rajta valami faragás, melyet az évek kivehetetlenné koptattak.

— Egy ilyen ajtó — szólalt meg mögötte Gaspod —, egy ilyen ajtó, ha kíváncsi vagy a véleményemre, egy ilyen ajtó — nagy levegőt vett — előrejelez.

— Hmm? Mi? Mit jelez előre?

— Nem kell előrejelezzen semmit — válaszolta Gaspod. — Csak a puszta előrejelezés már épp elég rossz, nekem aztán elhiheted.

— Nyilván fontos volt. Amolyan templomszerűnek látszik — merengett Viktor. — Miért akarhatta Ginger kinyitni?

— Lejtőre kerülnek szikladarabok és megjelenik egy titokzatos ajtó — csóválta fejét Gaspod. — Ez tömérdek előrejelezés. Menjünk valahova messzire és gondoljuk meg alaposan, jó?

Ginger fölnyögött. Viktor leguggolt.

— Mit mondott?

— Nemtom — válaszolta Gaspod.

— Azt hiszem, úgy hangzott, hogy „Magam akarok maratni”?

— Flúgos. Szerintem ez napszúrás — állította Gaspod tájékozottan.

— Igazad lehet. A homloka kétségkívül nagyon forrónak érződik. — Viktor fölemelte a lányt, kissé megroggyanva a súly alatt.

— Gyerünk! — sikerült kinyögnie. — Menjünk le a városba! Hamarosan be fog sötétedni. — Körbenézett a satnya fákra. Az ajtó egy afféle mélyedésben hevert, amely föltehetően elég harmatot kapott ahhoz, hogy a növényzet egy kicsivel kevésbé legyen aszalódott, mint másutt.

— Tudod, ez a hely ismerősnek tűnik — említette meg. — Itt forgattuk az első mozgónkat. Itt találkoztam először Gingerrel.

— Igazán romantikus — vetette oda Gaspod messziről, miközben elsietett és Laddie boldogan szökdécselt körülötte. — Ha valami szörnyű kibújik azon az ajtón, nyugodtan gondolj rá úgy, hogy a Mi Szörnyünk.

— Hé! Várj!

— Akkor szedd a lábad!

— Mit gondolsz, miért akar maradtni?

— Nekem ez magas…

Miután elmentek, a csönd visszaáramlott a mélyedésbe.

Egy kicsivel később lement a nap. Hosszú fénysugara az ajtóra vetült, mély domborművé változtatva a puszta karcolásokat. A képzelet segítségével, a karcolások épp csak kialakíthatják egy férfi képmását.

Egy karddal.

A neszek leghalkabbika hallatszott, ahogy, szemcse szemcse után, a homok elcsordogált az ajtótól. Éjfélre az ajtó legalább egytizenhatod hüvelyknyire nyílt ki.

Holivud álmodik.

Arról álmodik, hogy fölébred.

Rubin elfojtotta a tüzet a dézsák alatt, föltette a padokat az asztalokra és készült bezárni A Kék Márványt. Ám pont mielőtt elfújta volna az utolsó lámpát, habozni kezdett a tükör előtt.

Ma éjjel is odakint fogja várni a fiú. Ugyanúgy, mint minden éjjel. Este már itt volt és magában nevetgélt. Valamit tervez.

Rubin tanácsot kért néhány, mozgókban szereplő lánytól és tollboáján felül mostanra befektetett egy széles karimájú kalapba, rajta valamiféle uugraah, ha jól emlékszik, cseresznynek nevezik az ilyet. Biztosították róla, hogy a hatás rendkívüli.

Az a gond, ezt el kellett ismerje, hogy a fiú, hát, nagyon szexi troll. A trollnők évmilliók óta természetszerűleg vonzódnak az olyan trollokhoz, akiknek testalkata akár egy monolit, a tetején almával. Rubin áruló ösztönei üzeneteket tüzeltek végig gerince mentén, csalárdul bizonygatva, hogy azokban a hosszú agyarakban és ó-lábakban ott van minden, amire egy troll-lány csak vágyhat a párjában.

Na persze, az olyan trollok, mint Szikla vagy Morry sokkal modernebbek és képesek olyasmikre, mint mondjuk a késsel-villával evés, de van valami, nos, bátorító Detritusban. Talán a mód, ahogy az ökle olyan dinamikusan érinti a talajt. És, eltekintve minden mástól, Rubin biztos volt benne, hogy okosabb a fiúnál. Volt benne valamiféle nehéz fejű megállíthatatlanság, amit a lány roppant lenyűgözőnek talált. Ez már megint a működő ösztönök műve — az intelligencia sosem volt különösebben értékes trolljellemvonás a létért való küzdelemben.

És Rubin azt is el kellett ismerje, hogy, bármit is kísérel meg a tollboák és luxuskalapok vonatkozásában, 140 körül jár és 400 fonttal nyom többet a divatban levő súlynál.

Bárcsak fejlettebbek lennének a fiú gondolatai!

Vagy legalább lenne egy gondolata!

Esetleg ezzel a sminkkel, amiről annyit beszélnek a lányok, érdemes lenne megpróbálkozni.

Sóhajtott, elfújta a lámpát, kinyitotta az ajtót és kilépett egy gyökérlabirintusba.

Egy gigászi fa nyúlt végig a sikátor teljes hosszában. Detritus minden bizonnyal sok-sok mérföldről hurcolta ide. A néhány még megmaradt ág ablakokon döfött át vagy szánalmasan lengett a levegőben.

Ennek az egésznek közepén volt Detritus, büszkén gubbasztva a törzsön, arcán görögdinnye-vigyor, két karja szélesre tárva.

— Trallala! — kornyikálta.

Rubin hatalmasat sóhajtott. Nem olyan egyszerű a romantika, ha troll vagy.

A Könyvtáros erőszakkal kinyitotta a lapot és leláncolta. A könyv megpróbálta megharapni.

A tartalma tette olyanná, amilyen volt. Gonosz és alattomos.

Tiltott tudás rejlett benne.

Nos, nem igazán tiltott. Senki sem ment olyan messzire, hogy betiltsa. Minden mástól eltekintve, ahhoz, hogy betiltsd, tudnod kellene, hogy micsoda, ami persze tilos. De határozottan olyanfajta tudásanyagot tartalmazott, melyről, amint megszerezted, azt kívántad, bárcsak ne tudnád.[21]

Úgy tartja a monda, hogy bármely halandó, aki többet olvas el egy-két sornál az eredeti példányból, elmebajosként fog meghalni.

Ez kétségkívül igaz.

A monda azt is mondja, hogy a könyv olyan illusztrációkat tartalmaz, amelyektől a legerősebb ember agya is kihabzik a fülén.

Ez valószínűleg szintén igaz.

A monda továbbá azt állítja, hogy pusztán a Necrotelicomnicon kinyitása előidézi, hogy az ember húsa lesiklik a kezéről, föl a karjára.

Valójában senki sem tudja, hogy ez igaz-e, de elég borzalmasan hangzik ahhoz, hogy az legyen, és senki sem szándékozott kipróbálni a dolgot.

Ami azt illeti, a mondának sok mondandója volt a Necrotelicomniconról, ám egyáltalán semmi az orángutánokról, akik kis cafatokra tudnák tépdesni és megrágni, de a mondának kisebb gondja is nagyobb ennél. Enyhe migrén és némi ekcéma volt a legrosszabb, ami megesett a Könyvtárossal, miután ránézett a könyvre, ám ez nem ok a fölösleges kockázatvállalásra. Megigazgatta a maszk füstszínű üvegét és végigfuttatott egy fekete bőrbe bújtatott ujjat a tárgymutatón; a szavak ágaskodnak, amikor elsiklott mellettük az ujj, és megpróbáltak beleharapni.

Néha-néha föltartotta a pislákoló fáklya fényébe a filmszalagot.

A szél és a homok elkoptatták, ám kétségkívül faragások látszottak a sziklán. És a Könyvtáros már látott ilyen mintákat korábban.

Megtalálta a keresett hivatkozást, és, rövid küzdelem után, melynek során meg kellett fenyegesse a Necrotelicomnicont a fáklyával, rákényszeríttette a könyvet, hogy odalapozzon.

Közelebb hajolt.

Jó öreg Achmed, a Csak Vannak Ezek a Fejfájásaim…

— …és azon a dombon, azt beszélik, találtak egy A Világon Kívülre Nyíló Ajtót, és a város népe nézte Ami Látható volt túlnan, nem tudván minő Rettenet les a világegyetemek között…

A Könyvtáros lila körmét jobbról balra húzta a képeken keresztül, és a következő bekezdésre tért.

— …mivel a Mások megtalálták Holivud Kapuját és rátörtek a Világra, és egy éjjelen Mindenféle Örültség megese, és Káosz uralkoda, és a Város a Tengerbe süllyede, és mind eggyé vala a halakkal és homárokkal kivéve ama néhányat, kik elmenekülének…

Elbiggyesztette ajkát, és lejjebbnézett az oldalon.

— …egy Aranyszín Harcos, ki visszaűzé a Szörnyeket és megmenté a Világot és mondá, Ahol a Kapu Vagyon, Ott Vagyok Én Is; Én Vagyok, Ki Holivudból Születe, hogy ügyelje a Vad Ötletet. És ők azt mondták, Mit kell tegyünk, hogy Örökre Elpusztítsuk a Kaput és ő mondá nékiek, Ezt ti Nem Tudjátok Megtenni, mert ez Nem Tárgy, ám Én Őrizni fogom a Kaput néktek. És ők, hiszen nem most Jöttek a hathúszassal, és jobban féltek az Orvosságtól, mint a Bajtól, azt mondták néki, Mire fogsz Igényt Tartani Tőlünk, amiért Őrizni fogod a Kaput. És ő megnőtt, míg el nem érte egy fa magasságát és azt mondta, Csak arra, Emlékezzetek, hogy Én Nem Alszom. Naponta háromszor meg fogtok emlékezni Holivudról. Különben a Világ Városai Meg fognak Remegni és Elpusztulnak és Látni fogjátok mind közül a Legnagyobbat Lángokban. És azzal az Aranyszín Férfi fölemelte aranyszín kardját és besétált a Dombba, és megállt a Kapunál, mindörökre. És az Emberek így szóltak egymáshoz, Fura, tisztára úgy néz ki, mint Oszbert bácsikám…

A Könyvtáros lapozott.

— …Ám akadtak köztük, emberek és állatok egyaránt, kiket megérinte Holivud varázsa. Nemzedékeken vonul végig, akár egy ősi átok, míg csak a papok meg nem szűnnek Emlékezni és az Aranyszín Férfiú el nem aluszik. Akkor jól Vigyázzon a világ…

A Könyvtáros hagyta, hogy a könyv csattanva becsukódjon.

Ebben a történetben nincs semmi szokatlan. Már olvasta korábban — legalábbis a legnagyobb részét — ennél sokkal kevésbé veszélyes. könyvekben. Rá lehet akadni változatokra a Sto-síkság minden városában. Volt valaha egy város az őstörténet homályában — ha lehet, még nagyobb, mint Ankh-Morpork. És a lakói elkövettek valamit, valamiféle elmondhatatlan bűnt, nem csak az Emberiség vagy az Istenek, hanem magának a világegyetemnek mivolta ellen, amely olyan borzalmas volt, hogy a város egyetlen viharos éjszaka leforgása alatt a tengerbe süllyedt. Csak néhányan élték túl, hogy a Korong kevésbé fejlett vidékein élő barbár népekhez elvihessék a civilizáció minden művészetét és mesterségét, úgymint az uzsorát és a makramét.

Soha senki nem vette ezt igazán komolyan. Csak egyike volt a szokott „Ha nem hagyod abba, meg fogsz vakulni” mítoszoknak, melyeket a civilizációk utódaikra szoktak hagyni. Végül is, magát Ankh-Morporkot általában olyan gonosz városnak tartották, amilyet csak remélhetsz találni a partraszállási engedélyek egy éve alatt, és láthatólag elkerült bármiféle természetfölötti bosszút, noha persze lehetséges, hogy már megtörtént és nem vette észre senki.

A monda mindig a távolba és a régmúltba helyezte a névtelen várost.

Senki sem tudta, hol volt, vagy hogy egyáltalán létezett-e.

A Könyvtáros újra a jelekre meredt.

Nagyon ismerősek voltak. Tele voltak velük az ősöreg romok Holivudszerte.

Azhural egy alacsony dombon állt és nézte, ahogy az elefántok tengere mozgott odalent. Itt-ott egy élelmiszerszállító szekér bukdácsolt a poros, szürke testek közt, akár egy kormányát vesztett hajó. A szavanna egy mérföldjét fűtől lecsupaszított, vizenyős, sáros dagonyává köpülték — bár, a szag alapján, ez lesz a Korong legzöldellőbb foltja, ha majd megjött az esőzés.

Megnyomkodta a szemét köntöse sarkával.

Háromszázhatvanhárom! Ki hitte volna?

A levegőt betöltötte háromszázhatvanhárom elefánt ingerült trombitálása. És mivel a vadászó és csapdát állító csapatok már előrementek, jóval több lesz belőlük. Legalábbis M’Bu szerint. És neki nem áll szándékában ezt vitatni.

Ez aztán fura. Évekig úgy gondolt M’Bura, mint afféle mozgó mosolyra. Ügyes legény a kefével meg a lapáttal, de nem az, akit a lehetetlent is valóra váltónak lehetne nevezni.

És aztán hirtelen valaki valahol ezer elefántot akar, és a legény magasba emeli a fejét és felcsillan a szeme és láthatja, akinek szeme van, hogy a vigyor mögött ott egy szakavatott kilopachydermatikus készen arra, hogy megfeleljen a keresletnek. Furcsa. Ismerhetsz valakit egész életedben anélkül, hogy rájönnél, az istenek azért tették erre a világra, hogy itt ezer elefántot mozgasson meg.

Azhuralnak nem voltak fiai. Már rég elhatározta, hogy mindenét segédére hagyja. Mindene jelen pillanatban háromszáz-hatvanhárom elefántra rúgott, és, hahaha, egy mamut hiteltúllépésre, de a jó szándék a lényeg.

M’Bu odaügetett az ösvényen hozzá, kapcsos felírótábláját szilárdan a hóna alá szorította.

— Minden kész, főnök — mondta. — Csak ki kell adja a parancsot.

Azhural kihúzta magát. Körbenézett a hullámzó síkságra, a távoli majomkenyérfákra, a bíbor hegyekre. Ó, igen. A hegyek. Rossz előérzete volt a hegyekkel kapcsolatban. Megemlítette M’Bunak, aki így válaszolt: — Majd akkor kelünk át a hídon, amikor odaértünk, főnök — és amikor Azhural rámutatott, hogy nincsenek hidak, egyenesen a szemébe nézett és leszögezte: — Először megépítjük, aztán átkelünk rajtuk.

Messze túl a hegyeken van a Körkörös-tenger és Ankh-Morpork és az a Holivud hely. Távoli vidékek furcsa csengésű nevekkel.

Szél fújt keresztül a szavannán, halk suttogást hordozva, még itt is.

Azhural fölemelte a botját.

— Ezerötszáz mérföldre van Ankh-Morpork — jelentette ki. — Van háromszázhatvanhárom elefántunk, ötven szekér takarmányunk, a monszun bármikor elkezdődhet, és viselünk… viselünk… afféle izéket, mint az üveg, csak sötét színű… sötét színű üveg izéket a szemünkön… — A hangja elfúlt. Homloka összeráncolódott, mintha épp a saját szavait hallgatná és nem értené.

A légkör csillogni látszott.

Látta, hogy M’Bu őt bámulja.

Azhural vállat vont. — Induljunk! — mondta.

M’Bu tölcsért formált kezéből. Az egész éjjelt azzal töltötte, hogy kidolgozta a felvonulási rendet.

— Kék Részleg N’gru bácsikám vezetésével… előre! — kiáltotta. — Sárga Részleg Gugul nénikém vezetésével… előre! Zöld Részleg! Kck! másod-unokatestvér vezetésével… előre…

Egy órával később az alacsony domb előtt a szavanna elhagyatott volt eltekintve a milliárdnyi légytől és egy ganajtúró bogártól, ami el sem tudta hinni szerencséjét.

Valami loccsant a vörös porban, kis krátert keltve.

És újra. És újra.

Villám hasította ketté egy közeli majomkenyérfa törzsét.

Megkezdődött az esőzés.

Viktor háta kezdett sajogni. Fiatal nők biztonságba cipelése jó ötlet papíron, de az első száz öl után előbukkannak a súlyos bökkenők.

— Van valami elképzelésed arról, hol lakik? — kérdezte. — És az itt van a közelben?

— Fogalmam sincs — válaszolta Gaspod.

— Egyszer mondott valamit arról, hogy egy ruhabolt fölött lakik — emlékezett Viktor.

— Az akkor a sikátorban lesz Iglic étterme mellett — felelte Gaspod.

Viktor a lehető leghalkabban osont föl a hátsó lépcsőn. Homályosan tudatában volt, hogy az emberlakta helyeket gyakran ellepik a Közönséges avagy Gyanakvó Házinénik, és úgy érezte, már így is épp elég baja van.

Gaspod és Laddie mutatták az utat a sikátorokon át és föl egy roskatag külső lépcsőn. Talán kiszimatolták, melyik Ginger szobája. Viktornak esze ágában sem állt vitatkozni a rejtélyes állati érzékekkel.

Ginger lábát használva eszközként, belökte az ajtót.

Kis, alacsony mennyezetű szoba volt, az albérletekben multiverzumszerte megtalálható jellegtelen berendezéssel. Legalábbis így indult kezdetben.

Most azonban főleg Gingerrel volt berendezve.

Eltett minden egyes plakátot. Még a korai mozgókét is, amelyeken csak nagyon apró betűvel szerepelt Egy Lányként. Mindegyiket fölrajzszögelte a falakra. Ginger arca — és a sajátja — meredt Viktorra minden szögletből.

A nyomorúságos szoba egyik végén állt egy hatalmas tükör, előtte két, félig leégett gyertya.

Viktor gondosan elhelyezte a lányt a keskeny ágyon, és aztán körbenézett, nagyon óvatosan. A hatodik, hetedik és nyolcadik érzéke sikított. Mágikus helyen tartózkodik.

— Olyan, mint valami templom — jegyezte meg. — Egy templom… önmagához.

— A frászt hozza rám — jelentette ki Gaspod.

Viktor csak bámult. Az lehet, hogy mindig sikeresen elkerülte a csúcsos kalap és varázspálca elnyerését, ám szert tett a varázslói ösztönökre. Hirtelen látomása támadt a tenger alatti városról, a vízbe fulladt kapukon át alattomban tekergőző polipokkal és az utcákat leső homárokkal.

Sors nem állhatja, amikor az emberek nagyobb teret töltenek be a kelleténél. Ezt mindenki tudja.

Én leszek a leghíresebb ember az egész világon, gondolta Viktor. Ezt mondta. Megcsóválta a fejét.

— Nem — mondta fennhangon —, csak szereti a plakátokat. Ez csak közönséges hiúság.

Ez nem hangzott hihetően, még a saját fülében sem. A szoba halkan zümmögött a… mitől? Még soha nem érzett ehhez hasonlót. Egyértelműen valamiféle erő. Valami, ami tantaluszi kínokat okozva súrolta az érzékeit. Nem igazán varázslat. Vagy legalábbis nem az a fajta, amit megszokott. De olyasmi, ami hasonlónak tűnik, noha nem ugyanaz, mintha összehasonlítanánk a cukrot a sóval; egyforma alak, egyforma szín, ám…

A becsvágy nem mágikus. Átütő erejű, de nem mágikus… ugye?

A varázslás nem nehéz. Ez volt a nagy titok, s a varázslóság egész barokkos építményét azért hozták létre, hogy ezt palástolja. Egy kis intelligenciával és elegendő kitartással bárki képes varázsolni, és pontosan ezért álcázták a dolgot a varázslók rituálékkal és az egész csúcsos kalap biznisszel.

Az igazi bravúr az, hogy varázsolj és ezt szárazon megúszd.

Mert ez olyan, mintha az emberi faj búzamező lenne, s a varázslat segíti használóit, hogy azzal az icipicivel nagyobbra nőjenek, ezért aztán kimagaslanak. Ez magára vonja az istenek figyelmét és — Viktor habozott — más Izékét is, akik kívül vannak ezen a világon. Az olyanok, akik mágiát használnak anélkül, hogy tudnák, mit is tesznek, általában gyászos véget érnek.

Néha az egész szoba minden egyes pontján.

Újra maga elé képzelte Gingert akkor, a tengerparton. Én akarok a leghíresebb ember lenni az egész világon. Ha jobban meggondolja, ez esetleg valami új dolog. A kitűzött cél nem arany, vagy hatalom, vagy föld, vagy bármi egyéb, ami az emberi világ megszokott része. Csak az, hogy önmagad lehess, a lehető legnagyobb. Nem valamire törekvés, hanem valamivé.

Megcsóválta a fejét. Csak valami szobában van, valami olcsó épületben, valami olyan városban, ami annyira valóságos, mint, mint, mint egy mozgó vastagsága. Nem az a hely, ahol szabad ilyesmiket gondolni.

Az a fontos, hogy emlékezzék, Holivud egyáltalán nem valóságos hely.

Ismét a plakátokra meredt. Csak egyetlen esélyt kapsz, ezt mondta a lány. Élsz talán hetven évet is, és ha mázlid van, kapsz egy esélyt. Gondolj a született síelőkre, akik sivatagban jöttek világra! Gondolj az összes zseniális patkolókovácsra, akik sok száz évvel a ló föltalálása előtt születtek! Az összes készségre, melyet sosem használtak! Az összes elszalasztott lehetőségre!

Mekkora mázlim van, gondolta lehangoltan, hogy történetesen pont most vagyok életben.

Ginger megfordult álmában. Most már legalább a légzése szabályosabb lett.

— Na, gyerünk! — mondta Gaspod. — Nem helyes, hogy egyedül vagy egy hölgy bulavárába’.

— Nem vagyok egyedül — tiltakozott Viktor. — Ő is itt van velem.

— Pontosan ez a gond — szögezte le Gaspod.

— Vaú — tette hozzá lojálisan Laddie.

— Tudod — jelentette Viktor követve a kutyákat le a lépcsőn —, kezdem úgy érezni, hogy valami itt nem stimmel. Történik valami, és fogalmam sincs, micsoda. Miért próbált Ginger bejutni a dombba?

— Valószínű cinkosa a félelmetes, korongontúli Hatalmaknak — válaszolta Gaspod.

— A város meg a domb meg az ócska könyv meg minden — tűnődött Viktor, tudomást sem véve a válaszról. — Az egésznek lenne értelme, ha tudnám, mi a kapcsolat köztük.

Kilépett a kora estébe, Holivud fényeibe és zsivajába.

— Holnap fölmegyünk oda nappal és egyszer s mindenkorra tisztázzuk a dolgot — döntötte el.

— Nem, nem fogunk — közölte Gaspod. — Mégpedig azér’, mert holnap Ankh-Morporkba megyünk, emlékszel?

— Mi? — lepődött meg Viktor. — Ginger meg én megyünk. Nem tudtam, hogy te is jössz.

— Laddie is megy — felelte Gaspod. — Én…

— Laddie jófiú!

— Az, az. Hallottam, amikor az idomárok említették. Szóval muszáj vele tartsak, hogy kvázi gondoskodjam, nem kerül semmiféle bajba.

Viktor ásított. — Hát, én megyek, lefekszem. Holnap valószínűleg korán kezdünk.

Gaspod ártatlanul végigmérte a sikátort. Valahol ajtó nyílt és részeg röhögés hallatszott.

— Azt gondolom, esetleg sétálok kicsit, mielőtt lefekszem — jegyezte meg. — Megmutatom Laddie-nek…

— Laddie jófiú!

— …a látnivalókat meg ilyesmiket.

Viktor kételkedni látszott.

— Ne tartsd fönn túl későig! — tanácsolta. — Egyesek esetleg aggódni fognak érte.

— Jó, jó — mondta Gaspod. — Jóccakát!

Csak ült és nézte, ahogy Viktor elballag.

— Huh — lehelte alig hallhatóan. — Hát azt várhatom, hogy értem aggódjon valaki! — Rámeredt Laddie-re, amely engedelmes vigyázzba szökkent.

— És most, ifjú kutya-felebarátom — jelentette ki. — Ideje, hogy oktatást kapj. Első Lecke, Potya Italok Kunyerálása Kocsmákban. — Nagy mázlid van — tette hozzá —, hogy összefutottál velem.

Két kutyaforma imbolygott bizonytalanul az éjféli utcán.

— Sz’gény kicsi báránkák vagyunk — vonyította Gaspod —, mik etévedtek…

— Vaú! Vaú! Vaú!

— Kiccsi, etévett barikák vagyunk, mikmán… mikmán… — Gaspod lerogyott, megvakarta egyik fülét, vagy legalábbis ott vakart, ahol tétova emlékei szerint a füle lehetett. A lába határozatlanul imbolygott a levegőben. Laddie együttérző pillantást vetett rá.

Döbbenetesen sikeres estéjük volt. Gaspod mindig úgy szerezte potya italát, hogy egyszerűen ült és addig bámulta mereven az embereket, míg azok feszengeni kezdtek és töltöttek neki némi sört egy tányérba abban a reményben, hogy megissza és elmegy. Lassú és unalmas volt, ám olyan módszer, amely mindig remekül bevált. Míg ellenben Laddie…

Laddie kunsztokat adott elő. Laddie tudott inni üvegből. Laddie el tudta ugatni a fölmutatott ujjak számát; persze, Gaspod is képes volt erre, csak sose merült föl benne, hogy ilyen tettet esetleg díjazni fognak.

Laddie képes volt rárepülni fiatal nőkre, akiket reménykedő széptevők vittek el szórakozni este, és ölükbe fektette fejét és olyan megindítóan nézett rájuk, hogy az udvarló vett neki egy tányér sört meg egy zacskó aranyhal alakú kekszet csak azért, hogy imponáljon leendő szerelmesének. Gaspod erre sosem volt képes, mert túl alacsony volt az ölekhez, meg különben is, ha megpróbálta, nem ért el mást, csak undorodó sikolyokat.

Kezdetben zavart nemtetszéssel ült az asztal alatt, aztán részegségtől megzavarodott helytelenítéssel, mert Laddie maga volt a megtestesült nagylelkűség, ha a tányér sörök megosztására került sor.

Most, miután mindkettejüket kidobták, Gaspod elhatározta, hogy ideje egy leckének az igazi kutyaságról.

— Nem akarod elzamegni. Meglazáni. Megalázni magad emberek előtt — mondta. — Az mindenki cserbenhagyása. Sosem fogjuk lerázni az emberiségtől függés rabláncait, ha egyes kutyák, mint például te, egész idő alatt örvendeznek, ha embert látnak. Biztosíthatlak, hogy én személy szerint undorítónak találtam, amikor előadtad a Hátadon-fekszel-és-döglöttnek-tetteted-magad számot.

— Vaú.

— Te csupán az emberi kapitalisták láncos kutyája vagy — vádolta hevesen Gaspod.

Laddie eltakarta az orrát mancsával.

Gaspod megpróbált fölállni, elbotlott a saját lábában, és nehézkesen lezöttyent. Egy idő múlva két, hatalmas könnycsepp gördült le a szőrén.

— Persze — jelentette ki —, nekem sose volt esélyem, tudod. — Sikerült újra négy lábra vergődnie. — Úgy értem, csak vegyük ahogy indultam az életben! Bedobba efolyóba ezsákba. Egy igazi zsákban. Édes kicsi kutyuli kinyitja a szemét, ámulattal néz a világra, ahogy mondani szokás, és ott van ebbe a zsákba. — Csöpögtek a könnyek az orráról. — Két hétig hittem azt, hogy a tégla a mamám.

— Vaú — mondta Laddie értetlen részvéttel.

— Csak az a szerencsém, hogy az Ankh-ba dobtak — folytatta Gaspod. — Bármelyik másik folyó esetén megfulladtam volna és a kutyamennyországba˘ lennék. Hallottam, hogy ez a nagy, fekete, szellemkutya odajön hozzád, mikor meghalsz és aszongya, az időd feljött. Eljut. Eljött.

Gaspod a semmibe nézett. — Persze, az Ankhba nem lehet elsüllyedni — jegyezte meg elgondolkozva. — Nagyon kemény egy folyó, az Ankh.

— Vaú.

— Ilyesminek nem lenne szabad megesnie egy kutyával — szögezte le Gaspod. — Képletesen szólva.

— Vaú.

Gaspod vizenyős szemmel fürkészte Laddie csillogó, éber és megmásíthatatlanul hülye képét.

— Egy átkozott szót se értesz abból, amit mondok neked, igaz? — motyogta.

— Vaú! — felelte könyörögve Laddie.

— Piszok mázlista — sóhajtotta Gaspod.

A sikátor túlsó végéről fölbolydulás hallatszott. Hallott egy hangot, amint így szól: — Ott van! Ide, Laddie! Ide, fiam! — A szavakból megkönnyebbülés áradt.

— Az Ember az — morogta Gaspod. — Nem kell odamenned.

— Laddie jófiú! Laddie jófiú! — ugatta Laddie, s engedelmesen, jóllehet kissé tántorogva előreügetett.

— Már mindenütt kerestünk! — mormolta az egyik idomár, fölemelve egy botot.

— Meg ne üsd! — szólt rá a másik idomár. — Mindent tönkretennél vele! — Bekukucskált a sikátorba és összetalálkozott Gaspodnak szemből érkező tekintetével.

— A bolhazsák az, amelyik mindig erre lebzsel — jelentette ki. — Libabőrös leszek tőle.

— Vágj hozzá valamit! — javasolta a másik fickó.

Az idomár lenyúlt és fölkapott egy követ. Mire újra fölegyenesedett, a sikátor üresen állt. Akár részeg, akár józan, Gaspod reflexei tökéletesek voltak bizonyos körülmények közt.

— Látod? — mondta az idomár az árnyékokat fixírozva. — Olyan, mintha valamiféle gondolatolvasó lenne.

— Csak egy korcs — jegyezte meg a társa. — Ne izgasd magad miatta! Gyere, tegyük rá a pórázt erre és vigyük vissza, mielőtt Mr. Himpeller rájön!

Laddie engedelmesen követte őket vissza A Repülőkutya Századához, és hagyta, hogy odaláncolják a kutyaóljához. Lehet, hogy ez az ötlet nem tetszett neki, de nehéz lett volna megbizonyosodni a kötelességek, lekötelezettségek és tétova érzelmi árnyak hálózatában, melyek együttese adta azt, amit jobb szó híján kénytelenek vagyunk az elméjének nevezni.

Kísérleti jelleggel megrántotta a láncot egyszer-kétszer, aztán lehevert s várta a fejleményeket.

Egy idő múlva egy halk, rekedt hang a kerítés másik oldalán így szólt: — Küldhetnék neked egy csontot, benne reszelővel, csak sajnos megennéd.

Laddie fölkapta a fejét.

— Laddie jófiú! Gaspod jófiú!

— Sss! Sss! Legalább azt meg kellene engedjék, hogy beszélj az ügyvédeddel — mondta Gaspod. — Ellenkezik az emberi jogokkal, hogy így megláncoljanak valakit.

— Vaú.

— Egyébként megfizettem nekik. Hazáig követtem azt a rémes alakot és lepisiltem a bejárati ajtaját.

— Vaú!

Gaspod sóhajtott és elkacsázott. Néha a szíve mélyén elmerengett vajon nem lenne-e tulajdonképpen mégis jó valakihez tartozni. Nem csupán az illető tulajdonának lenni vagy megláncoltatni általa, hanem tényleg hozzátartozni, hogy örülj, amikor látod és a szádban hurcold a papucsát és elemészd magad, ha meghal és így tovább.

Laddie igazán odavolt az ilyesmiért, ha ezt „odalevésnek” lehet nevezni; sokkal inkább olyasmi, ami beleépült a csontjaiba. Gaspod komoran tűnődött, vajon ez-e az igazi kutyaság és torka mélyéből morgott. Nem az, ha neki bármi beleszólása is van a dologba. Mert az igazi kutyaság nem papucsokról és sétákról és emberek iránti odaadásról szól, Gaspod ebben biztos volt. A kutyaság arról szól, hogy kemény és független és galád vagy.

Bizony.

Gaspod hallott arról, hogy minden kutyaféle kereszteződhet, egész vissza az eredeti farkasokig, és ez azt kell jelentse, hogy — mélyen lenn belül — minden kutya farkas. Csinálhatsz farkasból kutyát, de nem csinálhatsz kutyából farkast. Amikor elszarusodott mancsa gyötörte és a bolhák ficánkoltak és teljes önhittséggel tele cselekedtek, ez a gondolat vigasztalta.

Gaspod eltöprengett, hogy miként fogsz neki az üzekedésnek egy farkassal, és mi történik veled, amikor abbahagyod.

Nos, ez nem számít. Az számít, hogy az igazi kutyák nem örülnek meg a gyönyörűségtől, csak mert egy ember mondott nekik valamit.

Bizony.

Rámordult egy szemétrakásra és uszította, hogy próbáljon csak egyet nem érteni.

A rakás egy része megmoccant és egy macskaféle arc, szájában egy megboldogult hallal, kukucskált ki rá. Már azon volt, hogy lelkesedés nélkül megugatja a hagyomány kedvéért, amikor az kiköpte a halat és beszélni kezdett hozzá.

— Helló, Gaspod!

Gaspod megnyugodott. — Ó! Szia, Macska! Remélem, nem bántottalak meg. Nem tudtam, hogy te vagy az.

— Utálom a halat — közölte Macska —, de ők legalább nem pofáznak vissza.

Megmoccant a szemét egy másik része, és Cincogi, az egér emelkedett elő.

— Mit csináltok itt ti ketten? — kérdezte Gaspod. — Azt hittem, azt mondtátok, hogy biztonságosabb a Dombon.

— Máh nem — válaszolta Macska. — Kezd túlságosan kíséhtetiessé válni.

Gaspod homlokát ráncolta. — Te macska vagy — jelentette ki helytelenítőleg. — Neked a kísérteties gondolatát teljes mellszélességgel támogatnod kéne.

— Úgy van, de ez nem tehjed ki ahha, hogy ahany szikhák sehceghessenek a szőhméden és folyamatosan házkódjon a föld. Meg fuha hangokha, amikhől azt gondolod, hogy minden bizonnyal a saját fejedben történnek — közölte Macska. — Kezd ominózussá válni ott fönt.

— Így hát mind lejöttünk — magyarázta Cincogi. — Mr. Tapsi és a kacsa a dűnéken rejtőztek el…

Egy újabb macska ugrott le a kerítésről mellettük. Nagy volt, gyömbérszínű, a holivudi intelligencia áldása híján. Csak bámult egy macska jelenlétében nyugodtnak tűnő egér láttán.

Cincogi megbökte Macska mancsát. — Szabadulj meg tőle! — javasolta.

Macska rámeredt az újonnan jöttre. — Húzz a búsba! — szólította föl. — Gyehünk, mahs innen! Az istenekhe, ez olyan megalázó.

— Nem csak neked — értett egyet Gaspod, miközben az új macska fejét csóválva elszaladt. — Ha némelyik kutya ebből a városból meglát, amint egy macskával csevegek, nagyot fog zuhanni csavargói hitelességem.

— Úgy véljük — szólt Macska, egyszer-egyszer ideges pillantást vetve Cincogira —, hogy talán be kéne adjuk a dehekunk és ki kéne dehítsük, vajon, vajon, vajon…

— Azt akarja mondani, hogy esetleg lenne számunkra hely a mozgó képekben — fejezte be Cincogi. — Mit szólsz hozzá?

— Játék párosban? — futatta Gaspod. Mindketten bólintottak.

— Semmi esélyetek! — jelentette ki. — Ugyan, ki fizetne azért sok pénzt, hogy láthassa, amint macskák és egerek kergetik egymást? Még a kutyák is csak akkor érdeklik őket, ha cinkosául szegődnek az emberek alantas vágyainak, szóval biztosan nem akarnak majd egeret űző macskát nézni. Nekem elhihetitek. Jól ismerem a mozgó képeket.

— Akkor itt az ideje, hogy az embereid végre tisztázzák az egészet, hogy hazamehessünk — csattant föl az egér. — A fiú nem csinál semmit!

— Hasznavehetetlen fickó — állította Macska.

— Szerelembe esett — szögezte le Gaspod. — Az nagyon rázós.

— Aha, én aztán tudom, milyen — nyilvánított véleményt Macska együttérzően. — Az embehek ócska csizmákat meg izéket vágnak hozzád.

— Ócska csizmákat? — kérdezte az egér.

— Velem mindig ez történik, valahányszoh szehelmes vagyok — közölte Macska, hangjában reménytelen sóvárgással.

— Az embereknél ez más — mondta tétován Gaspod. — Nem vágnak hozzád olyan sok csizmát meg vödör vizet. Náluk a dolog inkább, ööö, virágok meg veszekedés meg izé.

Az állatok mogorván egymásra néztek.

— Figyeltem őket — jelentette ki Cincogi. — A lány azt gondolja, a fiú idióta.

— Az velejár — tette hozzá Gaspod. — Az emberek romantikának nevezik.

Macska vállat vont. — Inkább jöjjön mindig az a csizma! Ha hozzád vágnak egy csizmát, högtön tudod, hogyan is állsz.

Holivud csillogó szelleme kiáramlott a világba, többé nem csörgedezve, hanem áradatban. Pezsgett az emberek, sőt még az állatok ereiben is. Amikor a kurblimanok tekerték a kurblijaik, jelen volt. Amikor az ácsok beverték a szögeik, Holivudért kalapáltak. Holivud ott volt Iglic becsináltjában, a homokban, a levegőben. És nőttön-nőtt.

És hamarosan virágba borul…

Ráteszem-a-Kést-a-Saját-Torkomra Himpeller, vagy, ahogy jobb szerette, ha szólítják, R. K. S. T., fölült az ágyában és belebámult a sötétségbe.

A fejében lángolt egy város.

Kapkodva kotorászott az ágya mellett a gyufáért, sikerült meggyújtania a gyertyát, és végül rálelt egy tollra.

Viszont nem volt papír. Kifejezetten megmondta mindenkinek, hogy legyen valamennyi papír az ágya mellett arra az esetre, ha valami ötletre ébredne föl. Olyankor támadnak a legjobb ötleteid, amikor alszol.

Legalább toll meg tinta akad…

Képek havaztak a szeme előtt. Most kapd el őket, vagy örökre el kell ereszd mind…

Fölmarta a tollat és elkezdett firkálni az ágyneműre.

Egy Férfi és Egy Nő Zerelemtől Lángolva egy Polgárháború Hasogata Városban!

A toll kapart és sercegett véges-végig a durva vásznon.

Igen! Igen! Ez az!

Majd ő megmutatja nekik, a hülye gipszpiramisaikkal és garasos-filléres palotáikkal! Ez lesz az, amire majd föl kell nézzenek! Amikor majd megírják Holivud történetét, ez lesz az, amire rámutatnak és azt mondják: Ez volt az a Mozgó Kép, amely Betetőzött minden Mozgó Képet!

Trollok! Csaták! Romantika! Férfiak vékony bajusszal! Szerencselovagok! És egy nő küzdelme, hogy megtartsa a — Himpeller habozott — valamit, amit szeret, majd később kigondoljuk, egy Mekkergűt világban!

A toll rángott és tépett és továbbszáguldott.

Testvér testvér ellen! Nők abroncsszoknyás ruhában pofon ütnek férfiakat! Egy nagy hatalmú dinasztiát megaláznak!

Egy hatalmas város lángolva! Nem zerelemtől, jegyezte föl mellesleg a margóra, hanem tűztől.

Talán még…

Az ajkába harapott.

Igen. Erre várt! Igen!

Ezer elefánt!

(Később Soll Himpeller azt mondta: — Figyelj, bácsikám, az ankh-morporki polgárháború — nagyszerű ötlet. Nincs vele semmi gond. Híres történelmi esemény, semmi probléma. Csak hát egyetlen történész se említi, hogy látott bármiféle elefántot.

— Jókora háború volt — védekezett Himpeller. — Az ember biztos elszalaszt olyankor dolgokat.

— De nem ezer elefántot, azt hiszem.

— Ki irányítja ezt a filmstúdiót?

— Csak annyi, hogy…

— Figyelj! — mondta Himpeller. — Lehet, hogy nekik nem volt ezer elefántjuk, de nekünk lesz ezer elefántunk, mert ezer elefánt valószerűbb, oké?)

A lepedőt fokozatosan megtöltötte Himpeller izgatott macskakaparása. Eljutott az aljáig s folytatta az ágy farészén. Az istenekre, ez ám az igazi! Itt aztán nincsenek kis babracsaták! Szükségük lesz nagyjából az összes holivudi kurblimanra!

Hátradőlt, lihegve a fölvillanyozott kimerültségtől.

Maga előtt látta az egészet. Jóformán kész is.

Már csak cím kell neki. Valami, ami jól cseng. Valami olyan, amire emlékezni fognak az emberek. Valami — megvakarta állát a tollal —, ami azt sugallja, hogy az átlagos emberek ügyei csip-csup dolgok a történelem nagy viharaiban. Viharok, az az. Remek képi megoldás egy vihar. Kapsz mennydörgést. Villámlást. Esőt. Szelet.

Szél. Az lesz az!

Fölmászott a lepedő tetejéhez és nagy gonddal leírta:

Viktor, megpróbálva elaludni, csak forgolódott keskeny ágyában. Képek meneteltek át félig szunnyadó tudatán. Harciszekér-versenyek és kalózhajók és miskulanciák, melyeket nem ismert föl, és az egész közepén ez az izé, egy toronyra fölmászóban. Valami óriási és borzalmas, kihívóan vigyorogva a világra. És valaki sikoltozik…

Csuromvizesre izzadva fölébredt.

Néhány perccel később kilendítette lábát az ágyból és odament az ablakhoz.

A városka lámpásai fölött a Holivudi Domb kotlott a hajnal első, fakó fényében. Már megint szép lesz az idő.

Holivudi álmok áramlottak az utcákon át, nagy, láthatatlan aranyhullámokban.

És Valami velük érkezett.

Valami, ami egyáltalán soha, de soha nem álmodott. Valami, ami soha nem aludt el.

Ginger kikászálódott az ágyból és szintén a domb felé nézett, bár az kétséges, hogy látta-e. Úgy mozogva, akár egy világtalan az ismerős szobában, odalépkedett az ajtóhoz, le a lépcsőn, és ki, az éjszaka végébe.

Egy pöttöm kutya, egy macska és egy egér figyelte az árnyékokból, ahogy némán végigment a sikátoron és nekivágott a domb felé.

— Láttátok a szemét? — kérdezte Gaspod.

— Izzott — válaszolta a Macska. — Boá!

— A Dombhoz tart — jelentette ki Gaspod. — Nem tetszik ez nekem.

— Hát aztán? — firtatta Cincogi. — Mindig valahol a Domb körül tekereg. Minden éjjel fölmegy oda és ott lődörög tragikus kinézettel.

— Mi?

— Minden éjjel. Azt hittük, hogy ez az a romantika cucc.

— De hát láthatod abból, ahogy mozog, hogy valami nincs rendben — mondta kétségbeesetten Gaspod. — Ez nem járás, hanem botorkálás. Mintha egy belső hang vonszolná, hogy úgy mondjam.

— Szerintem nem úgy néz ki — közölte Cincogi. — A két lábon járás egyébként is botorkálás megítélésem szerint.

— Csak rá kell nézned az arcára, hogy lásd, valami nem stimmel!

— Persze, hogy nem stimmel valami. A lány ember — jelentette ki Cincogi.

Gaspod fontolóra vette a választási lehetőségeket. Nem volt sok belőlük. A legkézenfekvőbb az, hogy megkeresi Viktort és ráveszi, hogy jöjjön vissza ide. Ezt kapásból elvetette. Túlságosan is úgy hangzott, mint valami ostoba, áradozó dolog, olyasmi, amit Laddie tenne. Azt sugallta, hogy a legjobb, ami egy kutya eszébe jut, ha rejtéllyel kerül szembe, az, ha keres egy embert, aki majd megoldja.

Előretrappolt és határozottan megragadta szájával az alvajáró hálóingének földet seprő szegélyét. A lány ment tovább és ezzel ledöntötte a lábáról. A Macska nevetett, túlontúl gúnyosan Gaspod ízlése szerint.

— Ideje fölébredni, kisasszony — morogta és elengedte a hálóinget. Ginger lépdelt tovább.

— Látod? — kérdezte a Macska. — Adj nekik egy szembenálló hüvelykujjat és menten azt hiszik, különlegesek!

— Követni fogom — jelentette be Gaspod. — Egy lány bajba kerülhet, ha egyedül mászkál éjszaka.

— Ilyenek ezek a kutyák — vetette oda Macska Cincoginak. — Mindig csúsznak-másznak az embehek előtt. Én mondom neked, ezután következik a fölbizsuzott nyaköhv és a nevével ellátott tálka.

— Ha azt akarod, hogy elveszíts egy harapásnyi szőrt, jó helyen jársz, cicus — acsarogta Gaspod, újra vicsorgatva rohadó fogát.

— Nem szándékozom eltűhni az ilyesmit — felelte Macska, dölyfösen égnek meresztve orrát. — Gyehe, Cincogi! Siessünk egy szeméthakáshoz, ahol nincs ilyen sok mocsok.

Gaspod fenyegetően nézett távozó hátukra.

— Hülye muff! — kiáltotta utánuk.

Aztán, jóllehet utálta magát érte, Ginger után loholt. Ha farkas lennék, ahogy tulajdonképpen az is vagyok, gondolta, most miden bizonnyal pofatépés következne meg hasonlók. Bármelyik egyedül bóklászó lány halálos veszedelemben forogna. Megtámadhatnám, megtámadhatnám, amikor csak akarom, csak úgy döntök, hogy még nem. Amit tuti nem csinálok, az, hogy nem fogom rajta tartani a szemem. Tudom, hogy Viktor megkért, tartsam rajta a szemem, de azt ugyan várhatjátok, hogy azt tegyem, amit az emberek mondanak nekem. Szeretném én látni azt az embert, aki képes nekem parancsolni. Kitépem a torkát, ilyen egyszerű. Hah!

És ha valami történik a lánnyal, Viktor napokig révedezni fog és valószínűleg elfelejt megetetni. Nem mintha a hozzám hasonló kutyáknak szüksége lenne arra, hogy emberek etessék őket, a szabadban rénszarvasokat ejthetnék el, csak fölugranék a hátukra és elharapnám a nyakerük, de állati kényelmes tányéron kapni az egészet.

A lány ugyancsak sebesen haladt. Gaspodnak kilógott a nyelve, ahogy iparkodott fölzárkózni. A feje is fájt.

Megkockáztatott néhány oldalra kancsítást, hogy lássa, figyelik-e más kutyák. Ha figyelnének, gondolta, majd úgy csinálok, mintha kergetném. Különben is, ezt csinálom, nem? Dehogynem. Csak az a gond, hogy még a legjobb formámban sem volt bennem soha sok a szufla, és egyre nehezebb lépést tartani. Igazán lehetne benne annyi tisztesség, hogy lelassítson kicsit.

Ginger elkezdte megmászni a meredeket a domb alján.

Gaspod fontolóra vette a hangos ugatást, és aztán, ha később ez fölkeltené bárki figyelmét, még mindig mondhatja, hogy csak rá akart ijeszteni. A baj csak az, hogy épp csak elég szusz maradt benne egy fenyegető lihegéshez.

Ginger fölért egy emelkedő tetejére és lement a fák közti kis teknőbe.

Gaspod utána botorkált, fölegyenesedett, nyitotta száját, hogy figyelmeztetést szűköljön, és csaknem lenyelte a nyelvét.

Az ajtó már több hüvelyknyire kinyílt. Még több homok gördült le a halmon Gaspod szeme láttára.

És hangokat is hallott. Úgy tűnt, mintha nem szavakat mondanának, hanem a szavak csontvázát, az álcázatlan jelentést. Kolduló szúnyogként zümmögtek golyófeje körül, kéregetve és hízelegve és…

…ő volt a leghíresebb kutya a világon. A csomók kigubancolódtak szőréből, a vedlett foltok fényes, göndörödő tincseket hajtottak bundája a hirtelen ruganyossá lett testén nőtt és félrehúzódott a fogáról. Tányérok jelentek meg előtte, nem a rendes körülmények között elvárható, sokszínű és titokzatos eredetű szervekkel megrakva, hanem sötétvörös rostélyossal. Ivóvíz, nem is, sör volt a nevével ellátott tálkában. Az ínycsiklandó illatok a levegőben azt sugallták, hogy számos nősténykutya boldogan megismerkedne vele, miután evett és ivott. Emberek ezrei tartották csodálatosnak. Volt nyakörve, rajta a neve, és…

Nem, ez nem lehet helyes. Egy nyakörv semmiképp. Ha nem húzod meg a határt a nyakörveknél, következik a sípoló játék.

A látomás zavarodottan összeomlott, és most…

…a falka átszökellt a sötét, hóborította fák között, fölsorakozva mögötte, a vörös szájak tátva, a hosszú lábak csak úgy nyelték az utat. A szánon menekülő embereknek esélye se volt; az egyik kizuhant, amikor az egyik szántalpat megdobta egy ág, és sikoltozva feküdt az úton, amikor Gaspod és a farkasok nekiestek…

Nem, ez nem helyes, gondolta boldogtalanul. Nem eszel ténylegesen embert. Az istenek a megmondhatói, állatira idegesítőek, de nem lehet őket ténylegesen megenni.

Az ösztönök összezavarodása rövidzárlattal fenyegette tudathasadásos kutyatudatát.

A hangok megundorodva fölhagytak támadásukkal és figyelmük Gingerre fordították, aki módszeresen próbált elmozdítani még több homokot.

Egyik bolhája hirtelen belecsípett Gaspodba. Valószínűleg arról álmodott, hogy ő a legnagyobb bolha a világon. A kutya lába gépiesen fölemelkedett, hogy megvakarja és a bűvölet megszűnt.

Pislogott egyet.

— A kénköves pokolba! — nyüszítette.

Szóval ez történik az emberekkel! Vajon mit álmodtatnak a lánnyal?

Égnek állt a szőr Gaspod hátán.

Itt aztán nincs szükség semmiféle rejtélyes állati megérzésre. Elegendőek a tökéletesen közkeletű, mindennapos ösztönök, hogy megrémítsék. Az ajtó másik oldalán van valami borzasztó.

És a lány megpróbálja kiengedni.

Föl kell ébressze.

A beleharapás nem túl jó ötlet. Mostanság már nem olyan jó a foga. Erősen kétellte, hogy az ugatás hasznosabb lenne. Ezzel csak egyetlen választási lehetőség maradt.

A homok baljósan mozgott a mancsa alatt; talán az arról álmodott, hogy szikla. A teknő körüli satnya fák mamutfenyő-ábrándokba merültek. Még a levegő is, amely Gaspod golyófeje körül fodrozódott, lomhán moccant, bár azt csak találgatni lehet, vajon miről álmodik a levegő.

Gaspod odabaktatott Gingerhez és a lány lábához nyomta orrát.

A világegyetem a fölébredés számtalan rettenetes módját foglalja magában, mint például a bejárati ajtót betörő csőcselék lármáját, a tűzoltóautók szirénázását, vagy a rádöbbenést, hogy ma hétfő van, ami péntek este még olyan jólesően messze volt. Az igazat megvallva, egy kutya nedves orra nem a legrosszabb mind közül, viszont megvan a maga sajátos borzalma, melyet az irtózatos műértői és a kutyatulajdonosok bárhol ismernek és rettegnek. Olyan, mintha csupa szeretetből egy kis darab fölengedőben lévő májat nyomnának hozzád.

Ginger pislogott. Az izzás kihunyt a szemében. Lenézett, elborzadt arckifejezése elképedéssé változott és aztán, amikor látta, hogy Gaspod kacsint föl rá, visszaváltozott evilágibb elborzadássá.

— Elló! — szólalt meg behízelgően Gaspod.

A lány elhátrált s védekezőleg fölemelte kezét. Homok pergett le az ujjai közül. A szeme megrökönyödve villant oda, aztán vissza Gaspodra.

— Az istenekre, ez szörnyű — mondta. — Mi folyik itt? Miért vagyok itt? — Szájához kapta kezét. — Jaj, ne! — suttogta. — Ne már megint!