Más szelek szárnyán

Ötödik fejezet Újraegyesítés

Az utazás utolsó éjjelén nyugodt tenger, meleg levegő, ám csillagtalan éj köszöntött a társaságra. A Delfin elnyújtott, kényelmes ringatózással haladt délnek a hömpölygő vízen. Könnyű volt elaludni, s az emberek elszenderedtek, álmodtak.

Éger egy kis állatról álmodott, amely odament hozzá a sötétben, és megérintette a kezét. Nem látta, mi volt az, és mire odanyúlt, már el is tűnt, elveszett. Újra érezte kezén a gyengéd, bársonyos simítást. Félig felserkent, és az álom kicsúszott szemhéjai alól, csak a veszteség szúró fájdalma maradt meg szívében.

Az alatta lévő priccsen Szeppel azt álmodta, hogy a saját házában van, Feraóban, Páln-szigeten, és egy a Sötét Időkből származó, régi törvénykönyvet olvas, amely a munkájával foglalkozott; de megzavarták. Valaki jött. — Csak egy perc lesz az egész — mondta magának és kiment, hogy találkozzon a kopogtatóval. Egy nő volt az; sötét haja a vörös árnyalatában fénylett, arca szépséges és gondterhelt. — El kell küldened őt hozzám — mondta a nő. — Elküldöd hozzám, ugye? — Erre ő azt gondolta: Nem tudom, kiről beszél, de úgy kell tennem, mintha tudnám, s így szólt: — Nem lesz könnyű, ugye tudod? — Erre a nő hátrahúzta egyik kezét és Szeppel látta, hogy egy követ fog, egy súlyos követ. Meglepetésében arra gondolt, hogy a nő talán meg akarja dobni vagy le akarja ütni, és ezért hátrébb húzódott, s a kabin sötétjében felébredt. Csendben feküdt tovább, hallgatta a többi alvó lélegzetét és a tenger suttogását a hajó oldala mentén.

A kis kabin túloldalán, a saját hálóhelyén, Ónix a hátán fekve bámult a sötétbe. Azt hitte, szeme nyitva van, azt hitte, ébren van, de azt is hitte, hogy számos kicsiny, színes zsinór köti le karját és lábát és kezét és fejét. És mindezen zsinórok vége a sötétségbe vész, átfut földeken és vizeken, túlszalad a világ ívén és a zsinórok húzták-vonták, hogy ő meg a hajó — amelyben feküdt és minden utas is finoman sodródott — gyengéden siklott arra, amerre a tenger kiszáradt, és ahol a hajó már a vak homokon csúszott csendesen. De nem tudott megszólalni vagy bármit tenni, mert a zsinórok szorosan lekötötték ajkát és szemhéját.

Lebannen lejött a kabinba, hogy aludjon egy keveset, friss akart lenni hajnalban, amikor elérik Kútfő-szigetet. Gyorsan és mélyen aludt, álmai múlandók és változékonyak voltak: egy magas, zöld domb a tenger felett; egy nő, aki mosolygott és kezét felemelve mutatta neki, hogy fel tudja kelteni a napot; egy kérelmező az enyhelyi törvényszék előtt, akitől rémületére és szégyenére azt kellett megtudnia, hogy a királyság népének fele éhhalált halt a házaik alatti szobákba zárva —; egy gyermek, aki odakiáltott neki: — Gyere velem! — de nem találta többé. Ahogy aludt, jobb keze odatévedt a kicsiny erszényre a nyakában, a kőre a mellkasán, és erősen megszorította.

Az álmodók feletti tatkabinban a nők is álmodtak. Szeserah felfelé sétált a hegyekben, otthona szépséges-kedves sivatagi hegységében. De tiltott úton ment, a Sárkányok Útján. Emberi láb nem járhat azon az ösvényen, még csak nem is keresztezheti. Csupasz talpai alatt a por meleg volt és sima, és bár ismerte a tilalmat, tovább lépdelt, mígnem felnézett és látta, hogy valójában nem ismeri azokat a hegyeket. Nem otthona hegységében járt, hanem fekete, megtépázott szélű szakadékfalak alatt, melyeket nem tudott megmászni. Mégis meg kellett másznia őket.

Irián boldogan repült a viharos szélben, de a felcsapó villámok ráhurkolódtak szárnyaira és húzták lefelé, le a felhőkhöz. És egyre közelebb és közelebb érve látta, hogy felhők helyett fekete sziklák tömege, fekete és megtépázott hegyvonulat húzódik alatta. Villámból font kötelékek szorították szárnyait az oldalához, és lezuhant.

Tehanu egy alagútban mászott, mélyen a földben. Nem volt elég levegő a lélegzéshez, és az alagút egyre szűkült, ahogy haladt előre. Nem tudott megfordulni. Ám a fák haloványan csillámló gyökerei, amelyek lefelé törekedtek a földtömegen keresztül az alagútba, kapaszkodókat biztosítottak időnként, s ezeket megragadva továbbhúzhatta magát a sötétségben.

Tenar felfelé ment a Névtelenek trónusának lépcsőjén, Atuan szent helyén. Nagyon kicsi volt és a lépcsők nagyon magasak, így csak kemény munkával tudta megmászni őket. Ám amikor elérte a negyedik lépcsőfokot, nem állt és fordult meg, ahogyan a papnők mondták. Csak ment tovább. Nehézkesen fellépett a következő lépcsőfokra, és a következőre és a következőre oly vastag porban taposva, hogy elhomályosította a fokokat, és érzésre kellett megtalálnia azokat a szinteket, ahová ember még nem tette lábát. Sietve haladt, mert az üres trón mögött Kóbor otthagyott vagy elveszített valamit, valami nagyon fontosat miriádnyi ember számára, és neki meg kellett találnia azt. Csakhogy nem tudta, mi lehet az. — Egy kő, egy kő — mondogatta magában. De a trón mögött, amikor végre felmászott, csak port és bagolyürüléket talált.

A gonti Bukófalnál a Vén Mágus házának hálófülkéjében Kóbor azt álmodta, hogy újra főmágus. Barátjával, az idéző Torionnal beszélgetett, miközben végigsétáltak a rúnák folyosóján, és az Iskola mestereinek tanácsterme felé haladtak. — Egyáltalán nem volt hatalmam — magyarázta buzgón Torionnak —, esztendőkön át. — Az idéző elmosolyodott és így válaszolt: — Az csak álom volt, te is tudod. — De Kóbor aggódott a hosszú, fekete szárnyak miatt, amelyeket maga mögött húzott a folyosón. Megrántotta vállát, így próbálva megemelni az egyiket, de a szárnyak csak lógtak tovább, mint üres, ernyedt zsákok. — Neked is vannak szárnyaid? — kérdezte Toriont, aki önelégülten válaszolt: — Ó, hát persze! — És megmutatta, hogy szárnyai mily erősen oda vannak rögzítve hátához és lábaihoz a sok kis zsinór által. — Rendesen járomba fogtak — tette hozzá.

A kútfő-szigeti Lappang-liget mélyén Azver, a formamester, ahogy nyáron oly gyakran, egy cserjésben aludt az erdő keleti széle közelében, ahol felpillantva láthatta a csillagokat a levelek között. Ott éberen, félálomban szendergett, elméjében gondolatok és álmok váltották egymást, a csillagok és a lombok mozgásától vezérelten, ahogy helyüket változtatták az éj során. De aznap éjjel nem voltak csillagok, és a levelek is rezdületlen csüngtek. Felnézett a fénytelen égre, és átlátott a felhőkön. Fenn, a fekete égben ott voltak a csillagok: kicsiny, fényes, mozdulatlan csillagok. Nem vándoroltak. Azver tudta, hogy nem lesz napfelkelte. Azután felült, felébredt, és csak meredt maga elé a megfoghatatlan, lágy fényben, amely mindig ott izzott a fasorok közt. Szíve lassan és nehézkesen vert.

A Nagy Házban a mágustanoncok forgolódtak és kiáltoztak alvás közben, azt álmodták, hogy egy sereggel kell megküzdeniük egy poros síkon, de a velük szemben álló harcosok mind öregemberek és öregasszonyok, gyenge és beteg népek, síró gyermekekkel.

Kútfő mesterei egy hajóról álmodtak, amely feléjük vitorlázott a tengeren, nehéz rakománnyal, szinte korlátig merülve a vízbe. Az egyikük álmában fekete sziklákat szállított. A másikuk álmában tüzeket, táncoló lángnyelveket hozott. Megint másikuk álmában álmokkal terhelték meg annyira a hajót.

A hét mester, akik a Nagy Házban aludtak, mind felébredt, egyik a másik után. Kőcelláikban kis lidércfényt teremtettek maguk fölé és felkeltek. A kapusmestert már talpon találták; ott várt a kapunál. — A király érkezik — szólt mosolyogva. — Napkeltekor.

— Kútfő-hegy — mondta Taszla előremeredve a távoli, halovány, mozdulatlan hullámra délnyugaton, az alkonyi hullámokon túl. Lebannen ott állt mellette, nem szólt semmit. A felhőtakaró szertefoszlott, és az ég tiszta, színtelen kupolát húzott a tenger fölé.

A fedélzetmester érkezett. — Szép hajnal — jegyezte meg suttogva a csendben.

A keleti ég lassan sárgássá fényesedett. Lebannen elnézett a tat felé. Két nő már talpon volt, a korlátnál álltak a kabinjuk közelében. Magasak voltak. Mezítláb, csendesen bámultak kelet felé.

A kerek, zöld domb teteje kapta el először a napsugarakat. Az Alkány-öböl karjai közé már széles napvilágnál vitorláztak be. A hajón mindenki feljött a fedélzetre, nézelődtek, de így is keveset beszéltek és halkan.

A szél teljesen elült az öbölben. A víz oly nyugodt volt, hogy visszatükrözte a felette fekvő város, és a város fölé magasodó Nagy Ház falainak képét. A hajó siklása lelassult, és egyre csak lassult.

Lebannen a fedélzetmesterre és Ónixra nézett. A tengerész bólintott. A mágus felemelte egyik kezét, és a varázslat mozdulataival előremutatva egy szót mormolt.

A hajó lágyan siklott tovább, nem lassult már, míg végül befutott a leghosszabb móló mellé. Azután a fedélzetmester mondott valamit és a fővitorla feltekeredett, eközben az orrban álló matrózok egyike-másika kiáltozva kötelet dobott a mólón várakozó embereknek. A csend megtört.

Üdvözletükre érkezők álltak a rakparton, alkányiak gyülekeztek, és valamivel előrébb egy csapat ifjonc az Iskolából. Köztük nagydarab, hordómellkasú és sötét bőrű férfi állt, aki nehéz botot fogott, önmagánál is magasabbat. — Üdvözöllek Kútfőn, nyugati földek királya! — szólalt meg előrelépve, mikor leeresztették és rögzítették a feljárót. — És üdvözlök mindenkit a társaságodban!

A vele érkezett fiatalok és a városka népe köszöntéseket kiáltozott, s Lebannen boldogan válaszolt nekik, miközben lelépdelt a pallókon. Üdvözölte az idézőmestert, és váltottak néhány szót.

Akik figyeltek, azok láthatták, hogy üdvözlő szavai ellenére az idézőmester rosszalló tekintettel néz végig újra meg újra a hajón és a nőkön, akik a korlátnál álltak, és a válaszai sem töltötték el elégedettséggel a királyt.

Amikor Lebannen otthagyta és visszament a hajóra, Irián jött elé. — Király nagyúr! — szólította meg. — Megmondhatod a mestereknek, hogy nem kívánok belépni a házukba — ezúttal nem. Akkor sem tenném be a lábam, ha kérnék.

Lebannen arca kivételesen komoly volt. — Csak a formamester kérte, hogy látogasd meg a Ligetben — válaszolta.

Erre Irián felkacagott, sugárzón. — Tudtam, hogy meghív — mondta. — És Tehanu is velem jön.

— És anyám is — suttogta Tehanu.

A király Tenarra nézett, a nő bólintott.

— Ám legyen — sóhajtott Lebannen. — És a többieket a Nagy Házban szállásolják el, kivéve, ha valaki más helyet részesítene előnyben.

— Megragadván az alkalmat, nagyuram — lépett előre Szeppel —, jómagam is szívesebben élnék a formamester vendégszeretetével.

— Erre semmi szükség, Szeppel! — vágott közbe Ónix szigorú hangon. — Jer velem a házamba!

A pálni varázsló békítő mozdulatot tett. — Nem kívánom megbántani a barátaidat, barátom — felelte — de egész életemben vágytam rá, hogy a Lappang-ligetben sétálhassak. És könnyebben el is lennék ott.

— Valószínű, hogy a Nagy Ház ajtajai ugyanúgy zárva vannak előttem, mint korábban — szólt Éger habozva. Ónix fakó arca erre elvörösödött a szégyentől.

A hercegnő lefátyolozott tekintete arcról-arcra járt, ahogy feszülten figyelt, próbálta megérteni az elhangzottakat. Azután megszólalt: — Kérlek, király nagyuram! Én fogok lenni barátom Tenarral? Barátom Tehanuval? És Iriánnal? És beszélni azzal kargáddal?

Lebannen végignézett rajtuk, visszapillantott az idézőmesterre — ahogy várakozón áll a feljáró tövében —, és elnevette magát. Megállt a korlátnál, úgy szólt le tiszta, erőteljes hangján: — Az embereim hajókabinokban szorongtak, mester, és úgy tűnik, igencsak füvet kívánnak a talpuk alá és lombokat a fejük fölé. Ha mind megkérjük a formamestert, hogy fogadjon be, és ő beleegyezik, akkor megbocsátanád, hogy mellőzzük a Nagy Ház vendégszeretetét, legalábbis egy időre?

Rövid szünet elteltével az idéző mereven bólintott.

Alacsony, köpcös emberke ért mellé a mólóra, és nézett fel mosolyogva Lebannenre. Felemelte ezüstösen csillogó botját.

— Uram! — kiáltott fel a korlátnál állóhoz. — Én kísértelek körbe a Nagy Házban egyszer, hosszú idővel ezelőtt, és összevissza hazudoztam neked mindenfélét.

— Vakszerencse! — kiáltott vissza Lebannen. A feljáró közepén találkoztak, férfiasan összeölelkeztek, és beszédbe elegyedtek, közben lesétáltak a kikötőbe.

Ónix követte őket legelébb. Komolyan és ünnepélyesen köszöntötte az idéző-mestert, és a Vakszerencsének nevezett férfihoz fordult: — Te vagy most a szélvigyázó? — kérdezte, és amikor Vakszerencse nevetve igennel válaszolt, megölelte, mondván: — Remek választás a mesterek részéről! — Ezután félrehúzta Vakszerencsét és beszédbe elegyedtek, buzgón és heves homlokráncolás közepette.

Lebannen felnézett a hajóra, hogy jelezze a többieknek, partra szállhatnak. Ahogy jöttek le egyesével, a király bemutatta őket Kútfő két mesterének, Parázsnak és Vakszerencsének, az idézőnek és a szélvigyázónak.

A Szigetvilág java részén az emberek nem érintik össze tenyerüket üdvözlésképpen, amolyan angládi módra, hanem csak fejet hajtanak vagy mindkét nyitott tenyerüket a szívük elé tartják, mintha felajánlanának valamit. Amikor Irián és az idézőmester szembetalálkoztak, egyikük sem hajlongott vagy tett bármilyen gesztust. Mereven álltak, kezüket maguk mellett tartották.

Miközben Szeserah lelépdelt a hajópallókon, egy elszánt mozdulattal hátrasöpörte arcából a vörös fátylat. A hercegnő a maga mély, egyenes hátú pukedlijét alkalmazta.

Tenar a hagyományos mozdulatokkal köszönt, és az idézőmester illőn viszonozta.

— A gonti nő, a főmágus leánya, Tehanu — mutatta be Lebannen. Tehanu lehajtotta fejét, és a hagyományos üdvözlési formát használta. Ám az idézőmester csak bámult rá szájtátva, és hátralépett, mint valami támadó elől.

— Tehanu kisasszony! — szólította meg Vakszerencse, gyorsan belépve az idézőmester és a lány közé. — Üdvözlünk Kútfő-szigeten, tisztelettel atyád, anyád és tenmagad iránt. Remélem, kellemesen utaztál!

Tehanu zavartan nézett, azután lehorgasztotta fejét, hogy elrejtse arcának sérülését, de valamiféle köszönetet sikerült elsuttognia.

Lebannen, arcán egy bronzszobor nyugalmának álarca, így szólt: — Igen, remek utazás volt, Vakszerencse, bár a befejezése még mindig kétséges. Indulhatunk, immáron, Tenar — Tehanu — hercegnő — Orm Irián? — Beszéd közben egyesével végignézett a hölgyeken, az utolsó nevet különösen tisztán mondta ki.

Maga el is indult Tenarral az oldalán, és a többiek követték.

Vakszerencse Ónixszal tartott lépést, Éger Szeppel oldalán haladt. Taszla a hajón maradt. Utoljára Parázs, az idézőmester hagyta ott a mólót, egyedül és nehézkes járással.

Tenar többször is kérdezte Kóbort a Ligetről; szerette, ahogy mesél róla. — Amikor először látod, úgy néz ki, mint bármely fás liget. Nem tűnik nagynak. A mezők közvetlen a széléig nyúlnak északon és keleten, délen és általában nyugaton is dombok szegélyezik… Nem látszik többnek. De valahogy vonzza a tekintetet. És időnként a Kútfő-hegyről látszik, hogy egy egész erdő fekszik ott, elterülve, hömpölygőn. Próbálod kitalálni, hol a széle, de nem sikerülhet. Nyugat felé végtelennek tűnik olyankor… És amikor a lombok alatt sétálsz, megint csak köznapi erdőnek tűnik, bár a fák többsége olyan fajta, ami csak ott nő. Magas, barna törzzsel, mint a tölgyek, de hasonlítanak a gesztenyére is.

— Hogy hívják őket?

Kóbor felnevetett. — Arhada, az Öreg Beszédben. Azok a fák… A Liget fái, archikul… A leveleik nemcsak ősszel változnak meg, hanem valamennyi minden évszakban, így a lombozat mindig zöld, benne némi aranyszín csillogással. Még egy sötét napon is úgy tűnik, hogy azok a fák valahogy maguk közé rekesztettek egy kevés napfényt. És éjszaka sincs igazán sötét alattuk. A levelekben valamiféle csillámlás rejtőzik, olyan, mint a holdfény vagy a csillagok fénye. Fűzfa is növekszik ott és tölgy és fenyő is, és persze más fajták is; de ahogy egyre mélyebben jársz, egyre inkább csak a Liget saját fáit látod magad körül. És azoknak a gyökerei mélyebbre nyúlnak, mint a szigeteké. Némelyik hatalmas nagy már, mások karcsúak, de nem igazán látsz olyat, amelyik kidőlt, vagy cserje. Sokáig, nagyon sokáig élnek. — Hangja ekkorra már elhalkult, álmodozóvá vált. — Csak sétálsz, sétálsz az árnyékukban és csillámlásukban, és sohasem érsz az erdő végére.

— Kútfő ilyen nagy sziget lenne?

Békésen, mosolyogva nézett fel Tenarra. — Az erdők itt a Gont-hegy oldalában, mind odatartoznak — válaszolta. — Ahogy minden erdő.

És most láthatja a Ligetet. Lebannent követve végigjárták Alkány girbegurba utcáit, városlakókat és gyermekeket gyűjtöttek maguk köré, akik mind azért bújtak elő, hogy lássák és üdvözöljék királyukat. Végül lassanként le-leszakadtak, ahogy az utazók elhagyták a városkát, és kiértek a tanyákat körbevevő sövények és kerítések közötti földútra, amely elvezette őket a magas, kerek dombon, a Kútfő-hegyen túl húzódó ösvényhez.

Kóbor beszélt neki a hegyről is. Ott, mondta, minden mágia erősebb; ott minden dolog felveszi az igaz formáját. — Ott — mondta — varázslóságunk hatalma és a föld Ősi Erői találkoznak, eggyé válnak.

A szél megreszkettette a magas, félszáraz füvet a domboldalon. Egy fiatal szamár ügetett át merev lábakkal a tarlós mezőn, farkával legyezte-csapkodta magát közben. Ökrök haladtak el lassan egy kerítés mentén, amely kicsiny patakot keresztezett. És fák álltak elől, sötét, árnyas fák.

Követték Lebannent egy kapun és egy gyaloghídon át, egy napfényes rétre az erdő szélén. Kicsiny, elaggott házacska állt a patak mellett. Irián megbontotta a kialakult rendet, és kitörve rohant oda a házhoz, azután úgy simogatta-paskolta meg az ajtófélfát, ahogyan egy szeretett lovat vagy kutyát üdvözöl az ember hosszas távollét után. — Kedves kis házacska! — sóhajtott fel. Azután mosolyogva fordult vissza a többiekhez. — Itt laktam — mondta —, amikor még Szitakötő voltam.

Körülnézett, kutatva meredt az erdő felé, azután ismét előrefutott. — Azver! — kiáltotta.

Egy férfi lépett ki a fák árnyékából a napfényre. Haja ezüstösnek tűnt a ragyogó napfényben. Nyugodtan megállt és megvárta, hogy Irián odaérjen. Felemelte kezét, és a lány megfogta azt. — Nem égetlek meg, most nem égetlek meg! — mondta nevetve és sírva, bár könnyek nélkül. — Már vissza tudom tartani a tüzet!

Még közelebb léptek egymáshoz, arcuk szinte összeért, és a formamester így szólt a lányhoz: — Üdvözöllek itthon, Kalesszin leánya!

— A húgom is velem van, Azver — válaszolta Irián.

A férfi felemelte fejét — világos bőr, kemény, kargád arcél, ahogy Tenar látta —, és egyenesen Tehanura nézett. Odalépett hozzá. Térdre zuhant a lány előtt. — Hama Gondun! — Így szólt, és újra: — Kalesszin leánya!

Tehanu mozdulatlan állt egy darabig. Lassan kinyújtotta kezét a férfi felé — a jobb kezét, a megégett kezét, a karmot. Amaz megfogta, fejet hajtott és megcsókolta.

— Megtiszteltetés, hogy én lehettem a prófétád, Gont leánya — szólt, egyfajta ujjongó kedvességgel hangjában.

Azután újra felállt, és végül Lebannenhez fordult. Meghajolt és úgy szólt: — Légy üdvözölve, királyom!

— Öröm újra találkozni véled, formamester! Ámde egész tömeget hoztam magányodba.

— Magányom már így is mozgalmas — válaszolta a formázó. — Néhány élő lélek csak helyrebillenti a mérleget.

Fakó szürkés-kékes-zöldes szemével még egyszer körbepillantott. Hirtelen elmosolyodott, nagy melegséget árasztó mosollyal, ami meglepő volt a kemény arcon. — De vannak itt nők a saját népemből is — mondta kargul, s odalépett Tenar és Szeserah elé, akik egymás mellett álltak.

— Tenar vagyok Atuanról… Gontról — mutatkozott be az asszony. — És ő a kargád földek magasságos hercegnője.

Azver a megfelelő meghajlással köszöntötte őket. Szeserah a szokásos merev pukedlivel válaszolt, de szavai ömlöttek, izgatott áradatban, kargul: — Ó, pap uraság, úgy örülök, hogy itt vagy! Ha nem lenne Tenar barátom, már rég megőrültem volna, mert azt hittem, hogy a világon senki sem beszéli az emberi nyelvet, kivéve az idióta nőket, akiket kíséretként küldtek velem Awabátból. De már tanulom a beszédüket és bátorságot is tanulok, Tenar a barátom és a tanárom egyben, de a múlt éjjel tilalmat szegtem! Tilalmat szegtem, pap uram! Kérlek, hogyan vezekelhetnék? A Sárkányok Útján jártam!

— De hát a hajó fedélzetén voltál, hercegnő — vágott közbe Tenar (Álmomban — intette le Szeserah türelmetlenül.) —, és a formamester nem pap, hanem… varázsló…

— Hercegnő! — szólt Azver, a formamester. — Úgy hiszem, mind a Sárkányok Útján járunk. És minden tilalom megroppant vagy megtört. Nemcsak az álmokban. Később megbeszéljük majd a fák alatt. Ne félj! Ámde hadd üdvözöljem barátaimat, ha megengeded.

Szeserah fejedelmi bólintással válaszolt és Azver elfordult tőle, hogy köszöntse Égert és Ónixot.

A hercegnő figyelte. — Egy harcos — mondta Tenarnak kargádul, nem kevés elégedettséggel hangjában. — Nem pap. A papoknak nincsenek barátaik.

Mind elindultak lassan, és beléptek a fák árnyékába.

Tenar felnézett az ágak alkotta boltívekre, a lombozat tornácszerű szintjeire. Tölgyeket és nagy szegfákat is látott, de többnyire a Liget saját fái vették körül. Ovális leveleik könnyedén lebbentek a szélben, akár a nyíré és a nyáré. Némelyik megsárgult, és a talajt arany és barna foltok pettyezték a gyökereik körül, de a lombozat a nyári zöld volt a reggeli fényben, telve árnyakkal és mélyre hatoló fénysugarakkal.

A formázó végigvezette őket egy ösvényen a fák között. Ahogy egyre beljebb kerültek, Tenarnak ismét Kóbor jutott eszébe, emlékezett a hangjára, ahogy erről a helyről beszélt. Hirtelen közelebb érezte magához a férfit, mint bármikor, mióta Tehanuval elhagyták Gonti Kapu kikötőjét a király hajóján, hogy Enyhelyre menjenek. Tudta, hogy Kóbor itt élt a formamesterrel hosszú idővel korábban, és ugyanígy sétált itt Azver oldalán. Tudta, hogy Kóbor számára a Liget központi és szent hely, a béke szíve. Úgy érezte, hogy ha felnézne, talán megláthatná őt az egyik hosszú, fény-áztatta ösvény végén vagy a fák alatt. Ez a gondolat könnyített szívén.

Minthogy előző éjszakai álma őt is felzaklatta, így amikor a hercegnő a vendéglátójukra öntötte álmát és tilalomszegését, Tenar a lelke mélyén megriadt. Ő is tilalmat szegett álmában, bűnt követett el. Fellépett az üres trónhoz vezető lépcső utolsó három fokára, megtette a tiltott lépéseket. A sírok helye Atuanon már messze mögötte volt mind térben, mind időben, és a földrengés után talán már trón vagy lépcső sem maradt a templomban, ahol elvették tőle a nevét; de a föld Ősi Erői ott is, itt is jelen voltak. Nem változtak meg vagy mozdultak el. Ők voltak maga a föld a láb alatt, s ők maguk voltak a földrengés is annak idején. Az ő igazságuk nem az ember igazsága. Amikor elment a kerek domb, a Kútfő-hegy tövében, akkor is tudta: ott jár, ahol a hatalmak összegyűlnek.

Szembeszegült velük, hosszú idővel ezelőtt kiszabadult a sírok labirintusából, kincset lopott tőlük, nyugatra menekült. De ők ott voltak. A lába alatt. A körötte álló fák gyökereiben, a nagy domb gyökerében.

Így hát itt, a középpontban, ahol a világ erői találkoztak, az emberi hatalmasságok is találkoztak: egy király, egy hercegnő, a mágia mesterei. És a sárkányok.

És a parasztasszonnyá változott papnő-tolvaj, és a megszakadt szívű falusi vajákos…

Körbenézett, Égert kereste. Ott sétált Tehanu mellett. Csendesen beszélgettek. Tehanu sokkal szívesebben beszélt ezzel a férfival, mint bárki mással — akár Iriánt is beleszámítva —, és felszabadultabbnak tűnt a társaságában. Tenar örült, hogy így látja őket, és ment tovább a nagy fák alatt, hagyva, hogy öntudatát fél-révülésbe mossák a zöldes fény és a táncoló levelek. Bánta, mikor vezetőjük, a formamester rövidesen megállt. Úgy érezte, örökkétig tudna így sétálni a Ligetben.

Egy kicsiny, füves tisztáson gyűltek össze, a nyílt ég alatt, ahol a fák lombjai már nem értek egymásba felettük. Alkánypatak egyik ága futott el a tisztás egyik szélén, fűz- és égerfákat növesztve medre mentén. Nem messze a víztől alacsony, egyszerű házacska épült kőből és rögökből, magas féltetővel, az egyik fala mellett fűzvesszőből és nádfonatból készült alkalmatosság. — Téli palotám, nyári palotám — mutatta be a házacskát Azver.

Ónix és Lebannen meglepetten bámulták a kis építményeket, és Irián szólalt meg legelébb: — Nem is tudtam, hogy egyáltalán van házad!

— Nincs is — válaszolt a formamester —, de a csontok bizony öregszenek.

Némi hurcolkodás és cipekedés árán a hajóról hozott kellékekkel a házacskát hamarosan bebútorozták a nők számára, és a férfiak megszállhattak a féltető alatt. Inasok futkároztak oda-vissza a Liget és a Nagy Ház konyhája között, bőséges eleséget szállítottak a vendégseregnek. És késő délután Kútfő mesterei érkeztek a formázó hívására válaszolva, hogy találkozzanak a királlyal és társaival.

— Itt gyűltek össze, hogy megválasszák az új főmágust? — kérdezte Tenar Ónixtól, merthogy Kóbor beszélt neki a rejtett tisztásról.

Ónix megrázta a fejét. — Szerintem nem — válaszolta. — De a király jobban tudja, mert ott volt a legutóbbi gyűlésen. De lehet, hogy csak a formamester a megmondhatója. Merthogy a dolgok folyton változnak ebben az erdőben, tudod? „Nem mindig van ott, ahol éppen van.” Ahogy az ösvényei sem mindig egyformák, úgy hiszem.

— Ijesztőnek kellene lennie — gondolkodott Tenar —, de nem érzek semmiféle rémületet.

Ónix elmosolyodott. — Pedig valóban ijesztő — mondta.

Tenar figyelte, ahogy a mágusok kilépnek a fák alól a tisztásra a nagydarab, medveszerű idéző, és Vakszerencse, az ifjú szélvigyázómester vezetésével. Ónix elsorolta neki a többieket: az elvarázsoló, a dalnokmester, a gyógyfüves, a trükkmester: mind ősz hajjal. Az elvarázsolómester kortól törékenyen, mágusbotját támasztékul használja a járáshoz. A kapusmester, sima arcával és mandulaszemével most sem látszott sem fiatalnak, sem öregnek. A névtudó, aki utolsóként érkezett, negyven körülinek tűnt csupán. Tekintete nyugodt és zárkózott. Bemutatkozott a királynak; Kurremkarmerruk néven.

Erre Irián felháborodottan kitört: — De te nem is ő vagy!

A férfi ránézett, és semleges hangon közölte: — Ez a névtudómester neve.

— Akkor az én Kurremkarmerrukom halott?

A másik csak bólintott.

— Ó — kiáltott fel önkéntelen Irián —, mily szörnyű hírek! A barátom volt, amikor oly kevés barátom volt itt! — Elfordult és nem nézett a névtudóra. Könnyek nélkül sírt, haragos volt és szomorú. Előtte a gyógyfüvesmestert szeretettel köszöntötte, ahogy a kapusmestert is, de a többiekhez nem szólt.

Tenar látta, hogy szürke szemöldökük alól időnként kelletlen pillantásokkal néznek Irián felé.

És Iriánról Tehanura néztek; és újra félrenéztek; és vissza, lapos oldalpillantásokkal. És Tenar azt kérdezte, vajon mit láthatnak, amikor Tehanura és Iriánra néznek? Merthogy olyan férfiak voltak ők, kik a mágusok szemével láttak.

És akkor kényszerítette magát, hogy megbocsásson az idézőnek faragatlan és nyílt rémületéért, melyet akkor mutatott, amikor először látta Tehanut. Talán nem is rémület volt az. Talán áhítat lehetett.

Mikor már mindenki ismert mindenkit és körben leültek — párnákra és tönkszékre a fűszőnyegen, az ég és a lombok mennyezete alatt —, akkor a formázó megszólalt, enyhén karg ízű kiejtéssel: — Ha ő is úgy kívánja, mestertársaim, halljuk elébb a királyt!

Lebannen felállt. Miközben beszélt, Tenar elfojthatatlan büszkeséggel figyelte. Szépséges volt és oly bölcs már ifjúságában is! Tenar először nem is követte szavait, csupán a látvánnyal és a szenvedéllyel törődött.

A király elmondott a mestereknek röviden és érthetően minden ügyet, amely Kútfőre hozta: a sárkányokét és az álmokét.

Így fejezte be: — Úgy tűnik, mintha e dolgok minden éjjel egyre közelebb húzódnának, mindig egyre biztosabban haladnának valamely esemény felé, valamely befejezés felé. Úgy tűnik, hogy itt, ezen a földön, a ti tudásotok és hatalmatok segítségével talán megláthatjuk ezt az eseményt és felkészülhetünk elérkeztére, s nem hagyjuk, hogy felülemelkedjék rajtunk azért, mert nem értjük. Mágusaink közül a legbölcsebbek megjövendölték: nagy változás következik. Össze kell fogjunk, hogy kiderítsük e változás mibenlétét, okait, menetét és azt, hogyan remélhetjük elkerülni közben a viszályt, s romlását a harmóniának és békének, melyeknek jegyében uralkodom.

Parázs, az idéző állt fel, hogy válaszoljon. Néhány díszes udvariassági formulát követően, melyekben külön üdvözölte a magasságos hercegnőt, így szólt: — Hogy az emberek álmai és az álmoknál is több jel ijesztő változásokra utal, ebben Kútfő minden mestere egyetért. Hogy valamely zavar kélt az élet és halál közti határvonalnál — áthágták e határt, és még rosszabb is fenyeget —, ezt alátámasztjuk véleményünkkel. Ám, hogy e zavarok nem érthetők és uralhatók mások által, mint a mágiaművészet mesterei által, ebben kételkedünk. És igen mélyen kételkedünk ama bizalom mélységeiben, amelyet a sárkányokba vethetünk — kiknek élte és halála teljességgel különbözik az emberekétől —, hogy felülemelkednek vad haragjukon és féltékenységükön pusztán azért, mert szolgálni kívánják az emberek javát.

— Idézőmester! — ellenkezett Lebannen, mielőtt Irián megszólalhatott volna. — Orm Embar meghalt értem Magadoron! Kalesszin elhozott, hogy megkoronázzatok. E körben három nép találkozott: a kargok, a szigetvilágiak és a nyugat népe. Mindezeket ne feledjük!

— És mind egy nép voltak, valaha — jegyezte meg a névtudó nyugodt, közömbös hangon.

— Immáron különböznek — válaszolta az idéző, minden szava súlyosan és tisztán koppant. — Ne érts félre, király nagyuram, mert a tiszta igazat szólom! Tisztelem a fegyverszünetet, amelyet elértél a sárkányoknál. Amint a jelen veszély elmúlik fejünk fölül, Kútfő szívesen segít Enyhelynek, hogy maradandó béke szülessen. Ám a sárkányoknak nincs köze a válsághoz, mely minket sújt. Ahogy a keleti népeknek sincs köze hozzá, akik elátkozták halhatatlan lelküket azzal, hogy elfeledték a Teremtés Nyelvét.

— Es eyemra — mondta egy halk, sziszegő hang, Tehanu, felállva.

Az idéző rámeredt.

— A mi nyelvünket — ismételte el a lány archikul, visszameredve rá.

Irián felnevetett — Es eyemra — mondta.

— Nem vagytok halhatatlanok — mondta Tenar az idézőnek. Nem akart szólni. Nem is állt fel. A szavak úgy törtek elő belőle, mint szikrák a fémmel ütött kováról. — Mi viszont igen! Mi azért halunk meg, hogy újra egyesüljünk a halhatatlan világgal. Ti átkoztátok el a halhatatlanságotokat.

Azután mind hallgattak. A formázó kis mozdulatot tett egyik kezével, csillapító mozdulatot.

Arckifejezése elgondolkodó volt, nyugodt, ahogy néhány ágacskát és levelet vizsgálgatott, amelyeket maga helyezett a fűre ott, ahol ült, keresztbe tett lábai elé. Felpillantott, végignézett a társaságon. — Úgy vélem, hamarosan el kell oda mennünk — mondta.

Újabb hosszúra nyúló csend után Lebannen megkérdezte: — Hová, uram?

— A sötétségbe — válaszolta a formamester.

Ahogy Éger ott ült és hallgatta a többiek beszédét, lassan a hangok elhalkultak, elhaltak, s a késő nyári délután meleg napfénye sötétségbe fakult. Semmi sem maradt, csak a fák; magas, vak jelenlétek a hasonlóképp vak föld és az ég között. A föld legöregebb élő gyermekei. Ó, Tritán! sóhajtott magában, Teremtett és teremtő, hadd jöjjek el hozzád!

A sötétség csak terjedt és terjedt, a fákon túlra, mindenen túlra.

Az ürességgel szemben meglátta a hegyet, a magas dombot, amely ott volt tőlük jobbra, amikor kijöttek a városból. Látta az ösvény porát és köveit az útnak, amely a dombon túlra vezet.

Azután elfordult az ösvénytől, otthagyta a többieket, és felment a dombra.

A fűszálak magasra nyúltak. A sziporkavirágok kiürült magtokjai némán bólogattak közöttük. Éger egy keskeny ösvényen lépdelt, és azt követte felfelé a meredek domboldalon. Most önmagam vagyok, mondta szívében. Tritán, csodálatos a világod! Hadd járjam be és érjek el hozzád!

Újra megtehetem, amit megtennem rendeltetett, gondolta séta közben. Megfoltozhatom, mi elszakadt. Újra egyesíthetem a dolgokat.

Elérte a domb tetejét. Ott állt napfényben és szélben a lengedező fűszálak között. Látta jobboldalt a szántóföldeket, a városka háztetőit és a Nagy Házat is, a szikrázó öblöt és mögötte a tengert. Megfordult és látta nyugaton a fákat, a végtelen erdőt, ahogy elvész a kék távolságban. Előtte a domboldal homályosan és szürkén hevert. Leereszkedett és egy kőfalhoz vezetett, és a sötétségbe a falon túl, és a tömegével reá várakozó, kiáltozó árnyakhoz a falnál. Jövök! kilátott vissza nekik. Jövök!

Melegséget érzett a vállán és a kezén. Feje felett szellő keringett a levelek között. Hangok szóltak, beszéltek, de nem hívták, nem kiáltozták a nevét. A formamester rámeredt a fűszőnyeg felett. Az idéző is őt nézte. Zavarodottan lepillantott magára. Próbált odafigyelni. Összeszedte magát és figyelt.

A király beszélt éppen, minden erejét és tudását arra használta, hogy ezeket a heves, akaratos férfiakat és nőket egyetlen cél felé terelje. — Hadd próbáljam meg elmondani, Kútfő mesterei, mit tudtam meg a magasságos hercegnőtől, miközben erre tartottunk. Beszélhetek helyetted, hercegnő?

A lány fátyol nélkül állt. Ránézett a férfire a kör másik feléről, és komoly arccal bólintott, jóváhagyón.

— Akkor hát következzen a történet: valaha régen a sárkányok és az emberek népe egyazon fajtához tartozott, egy nyelvet beszéltek. Ám különböző dolgokra vágytak, így megegyeztek, hogy különválnak — külön utakat járnak. Ezt az egyezséget nevezik úgy: Vedurnán.

Ónix felkapta a fejét, és Szeppel sötét szemei elkerekedtek. — Verw nadan — suttogta.

— Az emberi lények keletnek indultak, a sárkányok nyugatnak. Az emberek feladták a Teremtés Nyelvének ismeretét, cserében megkapták a kéz minden mesterségét és jártasságát, és tulajdonjogát mindannak, amit a kéz készíthet. A sárkányok feladtak minden ilyen dolgot, azonban megtartották az Öreg Beszédet.

— És a szárnyaikat — szólt közbe Irián.

— És a szárnyaikat — ismételte Lebannen. Elkapta Azver tekintetét. — Formamester! Nem lehet, hogy te jobban el tudnád mondani ezt a történetet?

— Gont és Hur-át-Hur parasztjai még emlékeznek arra, amit Kútfő bölcsei és Karego-Át papjai már elfeledtek — mondta Azver. — Igen, azt hiszem, még gyermekként hallottam ezt a történetet, vagy legalábbis valami hasonlót. De a sárkányokat kihagyták belőle. Arról szólt, hogy a Szigetvilág sötét bőrű népe megszegte esküjét. Mind ígéretet tettünk, hogy lemondunk a varázslóságról, és csak a közös nyelven beszélünk. Nem nevezzük nevükön a dolgokat és nem varázsolunk. Mindezt rábíztuk Tritánra és föld anyánkra, a Harcos Istenek szülőanyjára. De a sötét nép megszegte az egyezséget. Megragadták a Teremtés Nyelvét, és leírták azt rúnákkal. Megtartották szerzeményüket, megtanulták és használták. Varázslatokat készítettek vele és a kéz mesterségével; hamis nyelvvel beszélték az igaz szavakat. Ezért van az, hogy a karg nép nem bízhat meg bennük. Így szól a mese.

Irián szólt: — Az emberek félnek a haláltól, de a sárkányok nem. Az emberek birtokolni akarják az életüket, saját tulajdonukként, mintha valami dobozba zárható ékszer lenne. Azok a régi mágusok az örökkön tartó élet után epekedtek. Megtanulták használni az igaz neveket, hogy megakadályozzák az emberek halálát. Ám aki nem hal meg, az nem is születhet meg újra.

— A sárkány egyenlő a nevével — mondta Kurremkarmerruk, a névtudó-mester. — Mi, emberek elveszítettük nevünket a verw nadan által, de megtanultuk visszaszerezni azt. A név egyenlő a hordozójával. Miért változtatná ezt meg a halál?

Az idézőre nézett; a nagydarab Parázs súlyosan és komoran ült ott, nem beszélt, csak hallgatott.

— Mondd tovább, névtudó, ha szándékodban áll folytatni! — kérte a király.

— Csak azt mondom, amit félig tanultam, félig kiokoskodtam, nem falusi mesékből, hanem a Magányos Torony legősibb irataiból. Ezer esztendővel Anglád első királya előtt, Éa és Szoléa népeiből kerültek ki az első és legnagyobb mágusok, a Rúnakészítők. Ők tanulták meg a Teremtés Nyelvének írásmódját. Megalkották a rúnákat, amelyeket a sárkányok sohasem tanultak meg. Megtanítottak minket, hogyan adhatunk a lelkeknek igaz nevet: ami a lényegük, az „énségük”. És hatalmukkal a test halálán túli életet biztosították azoknak, akik az igaz nevüket viselik.

— Halhatatlan élet. — Szeppel vette át a szót lágy hangján. Ajkán halovány mosoly játszott. — Folyók és hegyek és szépséges városok nagyszerű földjén, ahol nincs szenvedés vagy kín, és ahol a lényegünk kitart, változatlan, változhatatlan, örökké… Ez az ősi Pálni Tudás kutatóinak álma.

— Hol? — kérdezte az idézőmester. — Hol van ez a föld?

— A más szelek alatt — válaszolta Irián. — Nyugatnál nyugatabbra. — Végignézett a társaságon, megvetőn és ingerülten. — Azt hiszitek, hogy mi, sárkányok csak ennek a világnak a szelein szárnyalunk? Azt hiszitek, hogy a szabadságunk, amiért feladtuk a birtokolható dolgokat, nem nagyobb, mint az eszetlen sirályoké? Hogy a mi birodalmunk csupán az a néhány szikla a gazdag szigeteitek szélén? Tiétek a föld, tiétek a víz. De mi vagyunk a nap tüze, együtt szárnyalunk a szelekkel! Földet akartatok, amit birtokolhattok. Dolgokat akartatok készíteni, amelyeket megtarthattok. És meg is kaptátok. Ez volt a szétválás, a verw nadan. De ti nem elégedtetek meg a részetekkel. Nemcsak a dolgaitokat akartátok, de a mi szabadságunkat is. A szelet akartátok! És varázslatokkal, az első esküszegők mágiájával elraboltátok tőlünk a birodalmunk felét, elfalaztátok az élettől és a fénytől, hogy örökkön ott élhessetek. Tolvajok vagytok és árulók!

— Nővér! — szólt reá Tehanu. — Ezek nem azok az emberek, akik raboltak tőlünk. Inkább azok ők, akik megfizetik az árát.

Csend követte a reszelős, suttogó hangot.

— Mi az ára? — kérdezte a névtudó.

Tehanu Iriánra nézett. A másik habozott, azután jóval tompább hangon szólalt meg: — A kapzsiság kioltja a napot. Ezek Kalesszin szavai.

Azver a formamester szólalt meg. Miközben beszélt, végignézett a tisztás túloldalán álló, árkádos fasorokon, mintha a levelek mozgását követné tekintetével. — Az ősök látták, hogy a sárkányok birodalma nem csupán a test birodalma. Hogy tudnak repülni… az időn kívül, talán… És megirigyelve e szabadságot, követték a sárkányok útját nyugatnál nyugatabbra. Ott elbitorolták ama birodalom egy részét. Egy időtlen birodalmat, ahol a lényeg örökkön eltarthat. De nem a testben, ahogyan a sárkányok lényege. Az ember ott csak szellem lehet… Ezért alkották meg a falat, amelyen élő test nem léphet át, sem emberé, sem sárkányé. Mert rettegték a sárkányok haragját. És névadó művészetükkel varázslatok nagyszerű hálóját terítették a nyugati földekre, hogy amikor a szigetek lakói meghalnak, akkor nyugatnál is nyugatabbra jutva, mindörökké éljenek ott, szellemekként.

— De amikor felépült a fal és kivetették a varázslatok hálóját, a szél nem fújt többé, az elfalazott földeken. A tenger visszahúzódott. A források kiapadtak. A napkelte hegyei az éjszaka hegységévé változtak. Akik meghaltak, már egy sötét vidékre érkeztek, a kiszáradt földekre.

— Jártam azon a vidéken — mondta Lebannen halkan és akaratlan. — Azóta nem félek a haláltól. Csak attól, ami utána következik.

Ismét csend telepedett a társaságra.

— Kob és Torion — szólt az idéző érdes hangon és vonakodva — megpróbálta ledönteni azt a falat. Hogy visszahozzák a holtakat az életbe.

— Nem azért, mester — szólt Szeppel. — Akárcsak a Rúnakészítők, ők is a testetlen, halhatatlan lényeget keresték.

— És mágiájuk megbonthatta a varázshálót — folytatta az idéző, tűnődve. — Így a sárkányok emlékezni kezdtek az ősi árulásra… És a holtak lelkei most átnyúlnak a falon, vissza akarnak térni az életbe.

Éger felállt. Így szólt: — Nem az élet után sóvárognak. A halált keresik. Hogy megtérhessenek a földbe. Hogy újra egyesüljenek vele és Erőivel.

Mind ránéztek, de ő nem igazán volt tudatában a rászegeződő tekinteteknek; csupán félig volt velük, félig már a kiszáradt földeken járt. Lába alatt a fű zöld volt és csupa napfény, ugyanakkor halott is volt és homályos szürke. Fák levelei remegtek a feje felett, és az alacsony kőfal ott húzódott, alig néhány lépésnyire tőle, a sötét domboldalban. Mindegyikük közül csupán Tehanut látta, de őt sem tisztán, csak tudta róla, hogy ott áll közte és a fal között. Őhozzá beszélt. — Megépítették, de nem tudják lebontani — mondta. — Segítesz, Tehanu?

— Segítek, Hara — válaszolta a lány.

Egy árnyék vetült közéjük, nagy, sötét, alaktalan erő, elrejtette a lányt, megragadta a férfit, fogva tartotta; ő küzdött, levegőért kapkodott, nem bírt lélegezni, vörös tüzet látott a sötétségben, és nem látott semmi többet.

Csillagfénynél találkoztak a tisztás szélén a nyugati földek királya és Kútfő rangidős mestere, Óceánföld két hatalmassága.

— Életben marad? — kérdezte az idéző, és Lebannen válaszolt: — A gyógyító szerint már nincs veszélyben.

— Hibáztam — ismerte el az idéző. — Sajnálom!

— Miért hívtad vissza? — kérdezte a király, nem rosszallón, csak választ kérve.

Hosszas hallgatás után az idéző így szólt, elkeseredetten: — Mert hatalmamban állt.

Együtt lépdeltek csendben, egy széles ösvényen a nagy fák között. A Liget mindkét oldalon sötétbe burkolózott, de útjukat szürkén megvilágították a csillagok.

— Tévedtem. De hát nem jó, ha valaki meg akar halni — mentette magát az idéző. A Keleti Peremvidék tájszólása haloványan kicsengett szavai mögül. Lehangoltan beszélt, szinte könyörögve. — Csak a nagyon öregek és a nagyon betegek kívánhatják, talán. Megadatott nekünk az élet. Biztos vagyok benne, hogy az rossz, ha nem akarjuk megtartani és kincsként őrizni ezt a nagyszerű ajándékot!

— A halál is megadatott — válaszolta a király.

Éger egy szalmazsákon hevert a fűben. Kint kell feküdnie a csillagok alatt, ezt mondta a formázó, és a gyógyfüvesmester egyetértett vele. Aludt, és Tehanu ott ült mellette.

Tenar a kis kőház ajtajában ült, és a lányát nézte. A tisztás felett a késő nyári éjszaka nagy csillagai ragyogtak; a legmagasabban Tehanu fénylett, a Hattyú Szíve, az ég tengelyébe szúrt szikrázó szeg.

Szeserah jött ki csendesen a házból, és ült le a küszöbre Tenar mellett. Levette a fejpántot, amely a fátylát tartotta, így kibomlott aranybarna haja.

— Ó, barátom — mormolta —, mi történik velünk? Idejönnek a holtak? Érzed őket? Mintha dagály emelkedne. Át azon a falon. Szerintem senki sem képes megállítani őket. Mind a holtak, a nyugati szigetek összes sírjából, századok óta…

Tenar fejében és vérében érezte a kőfalra mért csapásokat és a kiáltásokat. Már tudta, már mind tudták, amit Éger. De Tenar belekapaszkodott mindabba, amiben bízott, még ha a bizalom puszta reménnyé vált is. Így szólt: — Csak a holtak, Szeserah. Hamis falat építettünk. Le kell bontani. De van valahol egy igazi fal is.

Tehanu felállt, és halkan odament hozzájuk. Eléjük érve újra leült.

— Jól van. Alszik — suttogta.

— Ott voltál vele? — kérdezte Tenar.

Tehanu bólintott. — A falnál álltunk.

— Mit tett az idéző?

— Visszahívta — erővel visszarántotta.

— Az életbe?

— Az életbe.

— Nem tudom, mitől kellene jobban félnem — kezdte Tenar —, az élettől vagy a haláltól. Bárcsak ezt a rettegést leküzdhetném.

Szeserah arca, hajának meleg hulláma Tenar vállához ért egy gondoskodó, leheletnyi érintés pillanatáig. — Te bátor vagy, nagyon bátor — mormolta. — De én még a tengertől is félek! És a haláltól is!

Tehanu csendesen ült. A fák között csüngő halovány, lágy fényben Tenar látta, hogy lánya kecses keze rákulcsolódik térdei előtt a megégett, eltorzult kézre.

— Úgy hiszem — kezdte Tehanu halk, rekedtes hangján —, amikor meghalok, kilehelhetem a világba a lélegzetet, amelytől élek. Visszaadhatok a világnak mindent, amit nem tettem meg. Mindent, ami lehettem volna és nem lehettem volna. Minden döntést és választást, amit nem hoztam meg. Minden dolgot, amit elveszítettem és elherdáltam. Mindent visszaadhatok a világnak. Azoknak, akik még nem születtek meg. Hogy ez lesz az ajándékom a világnak, mert megkaptam tőle az életet, amit most élek, a szeretetet, amit most érzek, a levegőt, amelyet most lélegzem be.

Felnézett a csillagokra és felsóhajtott. — Nemsokára már — suttogta. Azután Tenarra nézett.

Szeserah finoman megsimogatta Tenar haját, felállt, és csendesen bement a házba.

— Nemsokára, úgy érzem, anyám…

— Tudom.

— Nem akarlak elhagyni.

— El kell hagynod.

— Tudom.

Ott ültek csendesen, a Liget csillámló sötétjébe burkolózva.

— Nézd! — mormolta Tehanu. Egy hullócsillag keresztezte az eget gyors, lassan halványodó fénypaszományként.

Öt mágus ült a csillagfényben. — Nézzétek! — mondta az egyik, és ujjával mutatta a hullócsillag útját.

— Egy sárkány lelke haldoklik — szólt Azver, a formamester. — Így mondják Karego-Át földjén.

— Hát a sárkányok is meghalhatnak? — kérdezte Ónix elmerengve. — Gondolom, nem úgy, ahogy mi.

— Nem úgy élnek, mint mi. Világok között utaznak. Így mondta Orm Irián. A világszelekről a más szelekre szárnyalnak át.

— Ahogy mi is akartuk — tette hozzá Szeppel. — És elhibáztuk.

Vakszerencse kíváncsian nézett rá. — Pálnon mindig is ismertétek ezt a történetet, ezt a tudást, amit ma tanultunk a sárkányok és emberek különválásáról, és a kiszáradt földek megteremtéséről?

— Úgy nem, ahogy ma hallottuk. Úgy hittem, a verw nadan a mágia művészetének nagyszerű diadala volt. És hogy a varázslóság célja az, hogy diadalmaskodjon az idő felett és örökké élhessünk… És ezért történt mindaz a gonoszság, amiért a Pálni Tudás okolható.

— Ti legalább megtartottátok az anyatudást, amit mi semmibe vettünk — bólintott Ónix. — Ahogy a ti népetek is megtartotta, Azver.

— Megvan az érzéked hozzá, hogy megépítsd a magad Nagy Házát — jegyezte meg a formamester, mosolyogva.

— De rosszul építünk — válaszolta Ónix. — Mindent, amit építünk, azt rosszul építjük meg.

— Akkor le kell döntenünk — következtetett Szeppel.

— Nem — ellenkezett Vakszerencse. — Nem vagyunk sárkányok. Házakban élünk. Szükségünk van legalább valamennyi falra.

— Amíg a szél befújhat az ablakokon — mondta Azver.

— És ki lép majd be az ajtón? — kérdezte a kapusmester szelíden.

Szünet állt be a beszélgetésben. Egy tücsök ciripelt fel buzgón valahol a tisztás túlfelén, elhallgatott, majd újra ciripelt.

— A sárkányok? — találgatott Azver.

A kapusmester megrázta a fejét. — Úgy vélem, az Elválás, amelybe belefogtunk, és amelyet elárultunk, beteljesedik végül — mondta. — A sárkányok szabadon távoznak, és itt hagyják nekünk azt, amit választásunk nekünk rendelt.

— Jó és rossz ismeretét — találgatott most Ónix.

— Az alkotás, a formázás örömét — helyesbített Szeppel. — A mesterségünket.

— És a kapzsiságunkat, a gyengeségünket, a félelmeinket — tette hozzá Azver.

A tücsök zenéjére egy másik tücsök válaszolt, a patakhoz közel. A két ciripelés együtt lüktetett, összefonódott, elkapta és eleresztette egymás ritmusát.

— Amitől én félek — kezdte Vakszerencse —, annyira, hogy kimondani sem szeretem, az, hogy a sárkányokkal együtt, a mesterségünk is elröppen. A művészetünk. A mágiánk.

A többiek hallgatása azt mutatta, hogy ők is tartanak ettől. Végül a kapusmester szólt óvatosan, de azért bizonyossággal a hangjában: — Nem, nem hiszem. Ők maguk a Teremtés, való igaz. De mi is megtanultuk a Teremtést. Magunkévá tettük azt. Nem vehetik el tőlünk. Ahhoz, hogy elveszítsük, el kellene vetnünk magunktól, el kellene felednünk.

— Ahogy az én népem is tette — jegyezte meg Azver.

— Néped azonban megőrizte a föld emlékezetét, az örökkévaló élet emlékét — válaszolt Szeppel. — Mi elfeledtük mindezt.

Újabb hosszas hallgatás következett.

— Ki tudok nyúlni a falhoz — mondta Vakszerencse nagyon halkan, és Szeppel így szólt: — Közel vannak. Nagyon közel.

— Honnan tudhatnánk meg, hogy mit kell tegyünk? — kérdezte Ónix.

Azver törte meg a kérdést követő csendet. — Egyszer, amikor nagyuram, a főmágus itt volt velem a Ligetben, elmondta, egész életében próbálta megtanulni, hogyan döntsön mindig a mellett, amit amúgy is elkerülhetetlenül meg kell tennie.

— Bár most is itt lenne — sóhajtott fel Ónix.

— Ő már végzett a teendőivel — mormolta a kapusmester mosolyogva.

— De mi még nem. Itt ülünk a szakadék szélén és beszélgetünk — mind jól tudjuk. — Ónix végignézett a csillagfényes arcokon. — Mit akarnak tőlünk a holtak?

— Mit akarnak tőlünk a sárkányok? — kérdezett vissza Vakszerencse. — Ezek a nők, akik sárkányok, vagy a sárkányok, akik nők — miért vannak itt? Bízhatunk bennük?

— Van más választásunk? — érdeklődött a kapusmester, egészen semleges tónusban.

— Úgy vélem, nincs — válaszolt a formázó. Hangjában kemény él, kardpenge keménysége csendült. — Követnünk kell.

— Követjük a sárkányokat? — kérdezte Vakszerencse.

Azver megrázta fejét. — Égert.

— De formamester! Ő nem vezető — ellenkezett Vakszerencse. — Kövessünk egy falusi foltozót?

Ónix szólt: — Éger bölcs ember, de a kezében, és nem a fejében bölcs. A szívét követi. Bizonyára nem kíván vezetni minket.

— Azonban ő lett kiválasztva mindannyiunk közül.

— Ki választotta ki? — kérdezte Szeppel halkan.

A formázó válaszolt neki: — A holtak.

Újfent csendben ültek. A tücsökzene elhallgatott. Két magas alak közeledett hozzájuk a fűben, melyet szürkére festett a csillagfény. — Parázs és én ideülhetünk egy kicsit? — kérdezte Lebannen. — Ma nem megy az alvás.

A bukófalnál álló ház küszöbén ülve, Kóbor a csillagokat nézte a tenger felett. Egy órája vagy talán még korábban bement aludni, de amint lehunyta szemét, azonnal az a domboldal jelent meg előtte, és a hangok a hullámok morajlásához hasonlatosan zúgtak fel. Felkelt hát és kiment, ahol láthatta a csillagokat.

Fáradt volt. Szemei hamarosan lecsukódtak, és akkor újra ott állt a kőfal mellett, szívét jeges rémület markolta, hogy örökre ott kell maradnia, és nem ismeri a visszavezető utat. Végül félelemtől reszketve és nyugtalanul felkelt, felkapott egy lámpást a házban és meggyújtotta. Elindult az ösvényen Moha háza felé. Moha vagy megijedt vagy nem; mostanság már igencsak a fal közelében élt. De Hanga biztosan pánikba esett, és Moha talán nem bírja megnyugtatni. És ha bármit is meg kellett tenni, ezúttal nem neki kellett cselekednie, de legalább a szegény féleszűnek vigaszt nyújthatott. Elmondhatja neki, hogy ez csak álom.

Nehéz volt haladni a sötétben, a lámpa nagy árnyékokat körített az ösvény minden apró részlete mögé. Lassabban ment, mint ahogy szerette volna, és meg is botlott időnként.

Fényt látott az özvegyember házában, pedig későre járt már. Egy gyermek sírt fel, valahol a faluban. Anya, anya, miért kiáltoznak az emberek? Kik azok a kiabáló emberek, anya? Az ottaniak sem tudtak aludni. Akár az egész Szigetvilág rémálmoktól szenvedhet, ilyesmi merült fel a mágusban. Kicsit elvigyorodott a gondolatra; mindig is kedvelte ezt a szünetet, ezt a félelemmel telt várakozó pillanatot, mielőtt a dolgok megváltoznak.

Éger felébredt. A földön feküdt, és érezte annak mélységét maga alatt. Felette lángoltak a csillagok, a nyár csillagai, és levélről-levélre ugráltak, ahogy a szél fútt, keletről nyugatra sétáltak, ahogy a világ fordult. Nézte a képeket egy ideig, mielőtt hagyta őket eltűnni.

A dombon Tehanu várta.

— Mit kell tennünk, Hara? — kérdezte a lány.

— Meg kell foltoznunk a világot — válaszolta ő. Elmosolyodott, mert szíve végre könnyebb lett. — Át kell törnünk a falat.

— Ők tudnak segíteni? — kérdezte a lány, minthogy a holtak várakozva gyülekeztek lentebb a sötétségben, oly számtalanul, mint a fű vagy a homokszemek vagy a csillagok, ezúttal csendesen, mint egy hatalmas lélektenger nagy öble.

— Nem — válaszolta Éger. — De talán mások segíthetnek. — Lelépdelt a domboldalon a falhoz. Ott alig volt magasabb a derekánál. Ráhelyezte kezét az egyik kőre a fedősorban, és megpróbálta lebillenteni azt. Szorosan illeszkedett vagy nehezebb volt, mint amilyen egy kő lehetett volna, nem bírta felemelni, mozdítani sem.

Tehanu mellélépett. — Segíts! — kérte a férfi. A lány a kőre tette kezét, az emberit és az összeégett karmot is, szorította, ahogy tőle tellett, és közben próbálta kifordítani. A kő kimozdult, azután még inkább kimozdult. — Told! — nyögte, és együtt lassan kilökték a helyéből. Keményen csikorgott az alatta lévő sziklán, majd tompa, nehéz dobbanással esett le a fal túloldalán.

A következő kődarab kisebb volt, együtt ki bírták emelni a helyéről. Hagyták a porba hullani a fal feléjük eső oldalán.

Akkor lábuk alatt megremegett a talaj.

A falban összecsörrentek a kicsiny, lazább kavicsok. És egy hosszú sóhajjal, a holtak sokasága, közelebb lépett a falhoz.

A formamester hirtelen felpattant és hallgatózva állt. Levelek záporoztak a tisztásra, a Liget fái hajlongtak és remegtek, mintha hatalmas szél nyomná őket. Ámde szélcsend volt.

— Változás történt. — Így szólt, és elhúzódott a többiektől, be a sötétségbe, a fák alá.

Az idéző, a kapusmester és Szeppel felemelkedtek, hogy kövessék, gyorsan és csendesen. Vakszerencse és Ónix jóval lassabban mentek utánuk.

Lebannen felállt. Tett néhány lépést a többiekkel együtt, azután habozva állt meg, végül átsietett a tisztáson az alacsony kő- és rögházhoz. — Irián! — szólt be, megkopogtatva a sötét ajtófélfát. — Irián! Magaddal vinnél?

A lány mosolyogva kijött a házból és mintha tüzes ragyogást árasztott volna. — Gyere hát! Gyere gyorsan! — hívta, és megfogta Lebannen kezét. Keze égetett, mint az izzó szén, ahogy magával ragadta a férfit, és meglovagolták a más szeleket.

Kis idő múltán Szeserah lépett ki a házból a csillagfényre, és mögötte Tenar. Megálltak és körülnéztek. Semmi sem mozdult; a fák rezzenéstelen nyugalommal álltak.

— Mind elmentek — suttogta Szeserah. — A Sárkányok Útjára.

Lépett egyet előre, közben a sötétségbe bámult.

— Mit tegyünk, Tenar?

— Őrizzük a házat — válaszolta Tenar.

— Ó! — suttogta Szeserah, és térdre borult. Meglátta Lebannent az ajtó közelében fekve, hason nyúlva el a fűben. — Nem halt meg… gondolom… Ó, kedves király nagyuram, ne menj el, ne halj meg!

— Ő is velük van. Maradj mellette! Tartsd melegen! Őrizzük a házat, Szeserah — mondta Tenar. Odament, ahol Éger hevert, nem látó szemekkel meredve a csillagokra. Leült mellé, és kezét a férfi kezére tette. Várakozott.

Éger bajosan tudta volna egyedül elmozdítani a nagy sziklát, amelyiket következőnek megragadott, de az idéző már mellette volt. Hátát meggörbesztve vállát a nagy kőnek vetette és így szólt: — Most! — Együtt addig tolták, míg végül kibillent a helyéből. Egyensúlyát és talaját vesztve az előzőhöz hasonló nehéz, végleges puffanással hullott le a túloldalon.

Mások is voltak ott vele és Tehanuval, feszítgették a köveket, lelökték-lehúzták azokat a fal mellé. Éger látta, hogy keze egy pillanatra árnyékot vetett valami vörös ragyogástól. Orm Irián — ahogyan először látta, nagyszerű sárkány alakjában — kieresztette tüzes leheletét, miközben küszködve próbált kitépni egy hatalmas sziklát a legalsó sorból, mélyen a földből is egyben. Karmai szikrákat vetettek, csonttüskés háta ívbe görbült, és a sziklatömb nehézkesen kigördült a szabadba. Felette leomlott a fal egy szakaszon.

Mérhetetlenül erőteljes, mégis lágy kiáltás tört fel a fal túloldalán álló árnyakból, mint tenger moraja az üres parton. Sötét tömegük nekilódult a falnak. Felnézve Éger látta, hogy már nincs sötétség. Fény úszott az égen, amelyen a csillagok sohasem mozdultak, tüzes szikrák jelentek meg a távoli nyugat sötétjében.

— Kalesszin!

Tehanu hangja. Éger ránézett. A lány felfelé meredt, nyugatnak. Nem volt már köze a földhöz.

Felemelte karjait. Tűz futott le kezén, karján, a hajára, az arcára és a testére. Nagy szárnyak lángoltak fel a feje felett és emelték fel a levegőbe a tűz teremtményét lángolón, szépségesen.

Hangosan, tisztán rikoltott fel. Magasra röppent, előre, sebesen, fel az égbe, ahol a fény egyre növekedett, és fehér szélként lassan elfútta a jelentés nélküli csillagképeket.

A holtak sokaságából néhány, itt és ott, akárcsak Tehanu, szikrázva röppent fel, és sárkánnyá változva meglovagolta a szelet.

A többségük gyalog közelített. Nem tolakodtak előre, nem kiáltoztak már, csak sietség nélküli bizonyossággal jöttek a fal leomlott részeihez. Férfiak és nők hatalmas sokasága, akik a falhoz érve cseppet sem haboztak, csak átléptek a leomlott határon és eltűntek, füstfoszlánnyá váltak, lélegzetté, mely felragyogott egy pillanatra az egyre erősödő fényben.

Éger őket nézte. Kezében — elfeledkezvén róla — még mindig egy kisebb követ tartott, amit azért feszített ki a falból, hogy meglazítson egy nagyobb darab sziklát. Figyelte, ahogy a holtak kiszabadulnak. Végül meglátta köztük őt. Félredobta a követ, és közelebb lépett. — Liliom! — szólította meg. A nő meglátta és rámosolygott és kinyújtotta a kezét. Éger megfogta, és együtt léptek ki a napfényre.

Lebannen a romos fal mellett állt, és figyelte a keleten kifényesedő hajnalt. Volt már kelet ott, ahol nem voltak irányok, ahol nem volt követhető út. Volt kelet és nyugat, volt fény és mozgás. Maga a föld mozgott a lába alatt, reszketett, mint valami hatalmas állat, és a kőfal vele rázkódott és magától omlott tovább, hullott szét. Tűz tört fel a távoli, fekete hegycsúcsok közül, melyeknek egyetlen neve Fájdalom, a tűz, mely a világ szívében lángolt, a tűz, amely a sárkányokat táplálta.

Az eget nézte a hegyek felett és látta, ahogy egyszer Kóborral látta, a nyugati tenger felett a sárkányokat szárnyalni a reggeli szélben.

Három közeledett körözve arra, ahol állt a többiek között a dombgerincen, a romos fal felett. Kettejüket ismerte, Orm Iriánt és Kalesszint. A harmadik fényes pikkelyvértje aranyszínben játszott, aranyló szárnyak röpítették. Ő repült a legmagasabban, és nem is ereszkedett le hozzájuk. Orm Irián körötte játszott a levegőben és együtt szárnyaltak, egyik kergetve a másikat egyre magasabbra és magasabbra, mígnem az első napsugarak elérték Tehanut, és ő úgy ragyogott, mint a fénylő csillag, melynek nevét viselte.

Kalesszin újabb kört tett meg, alacsonyan repült, és könnyedén leereszkedett a kőfal romjai közé.

— Agni Lebannen! — köszöntötte a sárkány a királyt.

— Legvénebb! — válaszolt a király illendően.

— Aissadan verw nadannan — mondta a terjedelmes, szisszenő hang, mint cimbalmok tengere.

Lebannen mellett Parázs, Kútfő idézőmestere állt gyökeret eresztve, szilárdan. Elismételte a sárkány szavait a Teremtés Nyelvén, azután archikul is: — Ami különvált, az különvált örökre.

A formamester a közelben állt, haja ezüstösen csillant az egyre ragyogóbb fényben. Így szólt: — Ami megépült, most leomlott. Ami megbomlott, az most újra egyesült.

Azután vágyódva nézett fel az égre, az aranyszín és a vörös-bronz sárkányra, de azok szinte már látótávolságon kívülre kerültek. Hatalmas köröket tettek meg pörgő röptükben odafent, s alant az üres árnyvárosok semmivé foszlottak a nappali fényben.

— Legvénebb! — szólította meg a sárkányt, és a hosszú fej lassan feléfordult.

— Jár még ő az erdei ösvényeken valaha? — kérdezte Azver a sárkányok nyelvén.

Kalesszin hosszúkás, megfejthetetlen mélységeket rejtő, sárgás szeme őt figyelte. A hatalmas száj, mint a gyíkok szája, mintha mosolyra húzódott volna. Nem szólalt meg.

Azután lustán elnyúlt a falon, amitől a még helyükön lévő kövek is elmozdultak, görögve hullottak ki fémes hasa alól. Kalesszin elcsavarta hatalmas testét, és helyből lendülve — néhány hatalmas ugrással és szárnycsapással — elszakadt a domboldaltól. Alacsonyan repült a hegyek felé, amelyeknek csúcsai most füsttől és fehér gőztől ragyogtak a tűz és a nap fényében.

— Jer, barátom! — szólt Szeppel halk hangján. — Számodra még nem érkezett el a megszabadulás ideje.

A napfény már bevilágította az eget a fák felett, de a tisztás még őrizte a hajnal szürke hűvösségét. Tenar Éger mellett ült, kezét a férfi kezére téve, lehajtott fejjel. A hűs harmatgyöngyöket figyelte egy pengeszerű fűszálon, ahol a pöttöm, tiszta cseppek a növényke élén függeszkedtek, s mindegyikük visszatükrözte az egész világot.

Valaki a nevén szólította. Nem nézett fel.

— Elment — mondta válaszképpen.

A formamester térdelt le mellé. Finoman megérintette Éger arcát.

Csendesen térdelt ott egy ideig. Azután a saját nyelvükön szólt Tenarhoz: — Láttam Tehanut, asszonyom. Aranylón szállott a más szelekkel.

Tenar felnézett. Arca sápadt volt és megviselt, de a büszkeség szikrái ott csillogtak tekintetében.

Küszködött a szavakkal, azután sikerült megszólalnia, rekedten és szinte hallhatatlanul: — Sértetlen?

A férfi bólintott.

Tenar végigsimított Éger kezén, a foltozó kezén, a finom, ügyes kézen. Könnyek szöktek a szemébe.

— Hadd maradjak vele egy kicsit — kérte és sírva fakadt. Arcához emelte a kihűlő kezet és zokogott, keserűen, csendesen.

Azver odament a házikó ajtajánál álló kis csoporthoz. Ónix és Vakszerencse az idézőmester közelében maradtak, aki súlyosan és nyugtalanul állt a hercegnő mellett. A lány Lebannen mellett kuporgott, karjait a férfi nyaka köré fonta védelmezőn. Merészelje csak megérinteni bármely varázslóféle! Tekintete villámlott. Kezében Lebannen rövid tőrét tartotta, lecsupaszított pengével.

— Vele jöttem vissza — magyarázta Parázs a formamesternek. — Próbáltam magam mellett tartani, de nem voltam biztos az útban. A lány nem enged a közelébe.

— Ganaí — szólította rangján a lányt Azver, kargádul.

A hercegnő tekintete rávillant. — Ó, köszönet néked, Atwa-Wuluha, és tisztelet az Anyának! — sírta. — Azver uram! Küldd el ezeket az átokverte-varázslókat! Öld meg őket! Megölték a királyomat! — És odanyújtotta a tőr markolatát a formamesternek, maga felé fordítva a karcsú acélpengét.

— Nem, hercegnő. Iriánnal ment, a sárkánnyal. De ez a varázsló itt, visszahozta őt. Hadd nézzem! — Ezzel letérdelt és kicsit elfordította Lebannen arcát, hogy jobban lássa, és kezét a mellkasára fektette. — Kihűlt — mondta. — Nehéz volt visszatérni. Tartsd a karjaidban, hercegnő, tartsd őt melegen!

— Próbáltam — suttogta a lány, s beharapta alsó ajkát. Leeresztette a tőrt, és az eszméletlen férfihoz hajolt. — Ó, szegény királyom! — súgta halkan, archikul. — Kedves, szegény királyom!

Azver felkelt mellőlük, és így szólt az idézőhöz: — Szerintem rendbe fog jönni, Parázs. Ő most többet tehet érte, mint mi.

Az idézőmester kinyúlt nagy kezével, és megfogta Azver karját. — Nyugalom — intette a formázó.

— A kapusmester — mondta Azver, hirtelen fehérebbé válva, mint azelőtt, és körülnézve a tisztáson.

— Visszajött a pálnival. — Most Parázs próbálta nyugtatni a másikat. — Ülj csak le, Azver.

Azver engedelmeskedett, leült a tönkszékre, amelyen az öreg elvarázsolómester foglalt helyet a délutáni tanácskozás során. Mintha ezer esztendő telt volna el azóta. A vénember visszament az Iskolába az este… Azután elkezdődött a hosszú éjszaka, amely olyan közel hozta a kőfalat, hogy az magához rántott minden álmodót, és ott mindenki csak rémületet lelt, így senki sem alhatott. Senki talán Kútfő-szigeten, vagy a szigetek összességén… Csak Éger, aki vezetőjükként ment előre… Azver azon kapta magát, hogy dideregve elbóbiskol.

Vakszerencse próbálta beterelni a téli lakba, de Azver kijelentette: a hercegnő mellett akar maradni, hogy tolmácsolhasson neki. És Tenar közelében, kimondatlan hagyta a gondolatot, hogy védelmezze. Hogy hagyják magányosan gyászolni. De Éger már letudta a gyászt. Átadta bánatát a nőnek. És mindegyiküknek. Örömével együtt talán…

A gyógyfüvesmester érkezett az Iskola felől, és rögtön fontoskodni kezdett Azver körül, kezdetnek vastag köpönyeget terített a vállára. A formamester fáradt, lázas félálomban ült ott, nem figyelve a többiekre, és csak haloványan idegesítette, hogy ennyi ember tapodja kedves és csendes tisztásának füvét. Nézte, ahogy a napfény lemászik a fák levelein. Virrasztása jutalmat nyert, amikor a hercegnő lépett oda hozzá és térdelt le elé, kérlelő tisztelettel arcán így szólt: — Azver uram! A király beszélni kíván veled.

A hercegnő úgy segített a formamesternek talpra kecmeregni, mintha valami vénember lenne, de ő nem bánta. — Köszönöm, gaínha — mondta.

— Nem vagyok királynő — felelte a lány megkönnyebbült kacaj kíséretében.

— De az leszel — válaszolta a formamester.

A telehold erős dagálya érkezett, és a Delfinnek meg kellett várnia a tetőzést, hogy kifuthasson a Páncél-szirtek között a nyílt tengerre. Tenar nem is szállt partra Gonti Kapuban egészen reggelig, és azután hosszú gyaloglás várt rá, fel a dombra. Közel napnyugta volt már, mire keresztülhaladt Re Albin és rálépett a sziklás ösvényre, amely a házhoz vezetett.

Kóbor épp a káposztákat locsolta, rendesen megnőttek már.

Felegyenesedett és nézte a nőt, ahogy közeledik. Azzal a sólyomszerű tekintettel nézte, homlokát ráncolva. — Á! — Ennyit szólt csupán.

— Ó, kedvesem! — mondta Tenar, szinte csak magában. Sietett az utolsó néhány lépéssel, amikor már Karvaly is elébe ment.

Fáradt volt. Örült, hogy együtt lehetnek végre, és egy pohárral Szikra jóféle vörösborából kellemesebbé tette a pillanatot, ahogy ültek és nézték a kora őszi alkonytól aranyszín nyugati tengert.

— Ó, hát hogyan mesélhetnék el mindent? — kérdezte.

— Kezdd a végén — válaszolta társa.

— Rendben. Ott kezdem. Azt akarták, hogy maradjak, de én azt mondtam, hogy haza akarok jönni. Volt egy tanácskozás, összeült a királyi tanács, tudod, az eljegyzés miatt. Nagy lakodalom lesz meg minden, persze, de nem hiszem, hogy mennem kellene. Végül is ott voltam, amikor megesküdtek. Elfáran Gyűrűjével. A mi gyűrűnkkel.

A férfi ránézett és elmosolyodott, azzal a széles, édes mosolyával, amit — gondolta Tenar talán jól, talán rosszul —, a világon senki sem látott még rajta kívül.

— Igen? — kérdezte Kóbor.

Lebannen jött előbb és mellém állt baloldalt, és azután Szeserah is bevonult, és ideállt a jobbomra. Mórred trónja előtt. És akkor feltartottam a Gyűrűt. Ugyanúgy, mint amikor elvittük Enyhelyre, emlékszel? A Messzilátóban állva, a napfényben. Lebannen elvette, megcsókolta és visszaadta nekem. És akkor felhúztam a lány karjára, alig ment át a kezén — nem egy apró teremtés ez a Szeserah. Ó, Kóbor! Látnod kellene őt! Micsoda szépséges leány, és vad is, mint egy oroszlán! Lebannen megtalálta a párját, és mindenki kiáltozott. És ünnepeltek, meg minden, és akkor el tudtam jönni végre.

— Folytasd csak!

— Visszafelé?

— Visszafelé.

— Hát, előtte Kútfőn voltunk.

— Kútfőn semmi sem egyszerű.

— Valóban nem.

Egy ideig csendben iszogatták a vörösbort.

— Mesélj a formázóról!

Tenar elmosolyodott. — Szeserah harcosnak nevezte. Azt mondta, csak egy harcos képes szerelembe esni egy sárkánnyal.

— Ki ment vele a kiszáradt földekre — aznap éjjel?

— Ő követte Égert.

— Á! — mondta Kóbor egyszerre meglepetten, és némi elégedettséggel hangjában.

— És a többi mester is hasonlóképpen. És Lebannen és Irián…

— És Tehanu.

Újabb csend.

— Kiment a házból. Amikor én kijöttem, már nem volt sehol. — Hosszas hallgatás. — Azver látta. A napkelte fényében. A más szelek szárnyán.

Hallgatás.

— Mind elmentek. Nem maradt egyetlen sárkány sem Enyhelyen vagy a nyugati szigeteken. Ónix úgy mondta: amikor az árnyak azon a helyen, és minden ottani árny újra együvé vált a fény világával, akkor a sárkányok is visszakapták birodalmukat.

— Elrontottuk a világot, hogy megjavíthassuk — jegyezte meg Kóbor.

Hosszú idő elteltével Tenar szólalt meg halk, elvékonyodott hangon: — A formamester szerint Irián meglátogatja őt a Ligetben, ha hívja.

Kóbor nem válaszolt, majd egy idő múlva így szólt: — Arra nézz, Tenar!

Odanézett, ahová Kóbor mutatott: a nyugati tenger feletti levegő mélységes homályát fürkészte.

— Ha eljön, akkor arról fog jönni — mondta a férfi. — És ha nem jön el, akkor most ott kell lennie.

Tenar bólintott. — Tudom. — Szeme könnyekkel telt meg. — Lebannen egy dalt énekelt nekem a hajón, amikor visszafelé tartottunk Enyhelyre. — Nem bírt énekelni, elsuttogta hát a szavakat: — Ó, mily öröm, minő szabadság…

Kóbor félrenézett, fel az erdő fáira, a hegyre, az egyre sötétedő magasságokba.

— Mondd — kezdte Tenar —, mivel foglalkoztál, amíg távol voltam?

— Őriztem a házat.

— Jártál már idén az erdőben?

— Még nem — felelte Kóbor.