Más szelek szárnyán

Második fejezet Paloták

Mikor Éger visszaért a kikötőbe, a Messzeszálló még ott lebegett a dokknál, fűrészárut vett fel rakományként. A férfi tudta, hogy azon a hajón már eljátszotta a szíves fogadtatást. Inkább a szomszédos mólónál kikötött, megkopott kószter, a Bájos Rózsa felé vette az irányt.

Karvaly adott neki egy utazólevelet, ellátva a király kézjegyével, és lepecsételve a Béke Rúnájával. — Nekem küldte, hogy használjam, ha meggondolnám magam — mondta az öregember, egy horkantás kíséretében. — Jó szolgálatodra lesz. — A hajó gazdája — miután előkerítette a pénztárosát, hogy az olvassa fel neki az írást — nagyon is tisztelettudóvá vált, és sokat mentegetőzött a szűkös hely és az út előre látható hossza miatt. A Bájos Rózsa Enyhely felé tartott, ez bizonyos volt, azonban sekélyvízi hajóról lévén szó, amely kisebb javakat visz kikötőből-kikötőbe, akár egy hónapig is eltarthatott, mire megkerüli a Nagy Sziget délkeleti sarkát, és eljut a Királyvárosba.

Neki teljesen megfelel, Éger így válaszolt. Ha tartott is az utazástól, még jobban félt a végétől.

Újholdtól félholdig a tengeri út a béke időszaka volt számára. A szürke kismacska merész utazónak bizonyult, és buzgón egerészett a hajón egész nap, de este hűségesen tekeredett össze Éger arca mellett vagy karnyújtásnyira tőle. A férfi szüntelen csodálkozására, az élet melegének e kicsiny töredéke távol tartotta a kőfaltól, és a kőfalon túlról őt szólító hangoktól. De nem egészen. Nem annyira, hogy teljesen elfeledhesse őket. Ott voltak a sötétben, csak elfedve az alvás fátylával és a nappalok fényességével. A melegebb éjszakákat kint töltötte a fedélzeten, szendergés közben gyakran kinyitotta szemét, hogy lássa az elvándorló csillagokat, ahogy a lehorgonyzott hajó himbálózásának ritmusára inognak odafent, és tekintetével követte sétájukat az ég nyugati pereme felé. Még mindig megkísértett ember volt, ám a nyári hajóút fél hónapján keresztül, Komord és Barniszk és a Nagy Sziget partjai mentén, hátat fordíthatott szellemeinek.

A cica napokig vadászott egy fiatal patkányra, amelyik közel akkora volt, mint ő maga. Amikor büszkén és fáradságos munkával végigvonszolta a tetemet a fedélzeten, az egyik matróz elnevezte Huzinak. Éger elfogadta ezt a nevet.

Áthajóztak az Ébenyhely-szoroson és az Enyhely-öböl bejáratán. A napsütötte víz felett apródonként megjelentek a világ középpontjában álló város fehér tornyai, kibomlottak a távolság ködéből. Éger a hajóorrban állt, miközben beúsztak a kikötőbe, és felnézve ezüstös csillanást látott a legmagasabb torony csúcsán: Vandór-Akbé kardját.

Most azt kívánta, bárcsak maradhatna inkább a fedélzeten és vitorlázhatna tovább és ne kellene partra szállnia a nagyszerű városban a nagyszerű emberek közé, egy levéllel a királynak. Tudta, hogy nem való ő futárnak. Miért kellett ilyen nagy terhet cipelnie? Hogyan lehetséges, hogy egy falusi varázsló, aki mit sem tud a nemesi ügyekről és a művészet mélységeiről, szólítva lett és utaznia kell szigetről-szigetre, mágusoktól az uralkodóhoz, élőktől a holtakhoz?

Mondott valami ilyesmit Karvalynak: — Nagyobb dolog ez nálam. — Így. Az öreg csak nézett rá egy darabig, azután az igaz nevén szólítva ezt válaszolta: — A világ hatalmas és különös hely, Hara, de nem hatalmasabb és nem különösebb, mint amilyen az elménk lehet. Gondolj erre néha.

A város mögött az eget szárazföldi zivatar sötétítette el. A tornyok fehérre fagyott lángokként álltak a lilás-fekete háttér előtt, és a közöttük szárnyaló sirályok, sodródó szikráknak tűntek.

A Bájos Rózsa lehorgonyzott, kitolták a feljárót. Ezúttal a matrózok jókívánságai kísérték, ahogy vállára vette csomagját. Felkapta a fedett tyúkülőkast, amelyben Huzi lapult türelmesen, és partra szállt.

Sok zsúfolt utcát talált maga előtt, de a palotához egyszerű út vezetett, és ötlete sem akadt, mi mást tehetne, mint egyenesen odamegy és közli, hogy levelet hozott a királynak. Karvaly főmágustól.

És ezt tette, többször is.

Őrtől-őrig, hivataltól-hivatalig, a palota széles külső lépcsőitől a magas előcsarnokokig, az aranyozott korláttal ellátott lépcsőkig, a kárpitozott falú belső helyiségekig, mozaikkő és márvány padlókon keresztül, kazettás vagy gerendázott vagy boltíves vagy festett mennyezetek alatt, csak ment és ment és ismételgette a litániát: — Karvalytól jöttem, aki a főmágus volt, és levelet hoztam a királynak. — Levelét senkinek sem adta oda. Kíséret, gyanakvó, patronáló és időhúzó, akadályozó őrök és teremszolgák és hivatalnokok tömege gyülekezett és tömörült körötte, követte és lassította amúgy sem gyors útját a palotán keresztül.

Hirtelen mind eltűntek. Kinyílt egy ajtó. Majd bezárult mögötte.

Egyedül állt egy csendes teremben. Északnyugat felől széles ablak nyújtott kilátást a tetőkre. A viharfelhő már elvonult, és az Onn-hegy szürke orma uralta a dombos láthatárt.

Kinyílt egy másik ajtó. Egy férfi lépett be, feketében, nagyjából egyidős lehetett Égerrel. Gyors mozgású alak, finom, de határozott vonásokkal és bronz-sima ránctalansággal. Odalépett az utazóhoz és megszólította: — Éger mester? Lebannen vagyok.

Jobb kezét tartotta, hogy kezet fogjon Égerrel, tenyereket összeérintve, ahogy az Éa és az Angládok környékén szokás. Éger automatikusan viszonozta az ismerős gesztust. Azután eszébe jutott, hogy letérdeljen, vagy legalábbis meghajoljon, de a megfelelő pillanat mintha már elmúlt volna. Csak állt ott, és ostobának érezte magát.

— Karvaly nagyuramtól jött? Hogy van? Jól van?

— Igen, nagyúr. Ő küldte… — Éger sietve benyúlt ujjasának bélésébe a levélért, amelyet térdelve akart átnyújtani a királynak, amikor végül bevezetik a trónterembe, ahol amaz a trónon ülve várja — ezt a levelet, nagyuram.

Az őt figyelő tekintet éberséget és előzékenységet tükrözött. Oly kérlelhetetlenül metsző volt, mint Karvalyé, de talán még többet elhallgatott a mögötte rejlő gondolatokból. A király átvette az odanyújtott levelet, és kifogástalan udvariasságról tett tanúbizonyságot: — Az ő szavainak hordozója szívből jövő köszönetemet és üdvözletemet érdemli. Megbocsát?

Égernek végül sikerült meghajolnia. A király az ablakhoz sétált, és felbontotta a levelet.

Legalább kétszer elolvasta, azután újra összehajtogatta. Vonásai ugyanolyan nyugodtnak tűntek, mint előzőleg. Az ajtóhoz ment és beszélt valakivel odakint, azután visszafordult Égerhez: — Üljünk le, kérem! — mondta. — Hamarosan hoznak nekünk valami harapnivalót. Egész délután a palotát járta, úgy tudom. Ha az őrkapitánynak lett volna elég esze, hogy küldjön egy üzenetet, akkor nem kellett volna annyi ideig másznia a falakat és úsznia az árkokban, melyeket körém telepítettek… Karvaly nagyuramnál vendégeskedett? A szirtek szélén álló házban?

— Igen.

— Irigylem önt. Sohasem jártam még ott. Nem láttam őt, mióta útjaink Kútfőn különváltak. Egy fél élettel ezelőtt lehetett. Nem engedte meg, hogy elmenjek hozzá Gontra. Nem jött el a koronázásomra sem. — Lebannen úgy mosolygott, mintha semmit sem mondott volna az imént. — Ő adta nekem a királyságot — tette még hozzá.

Leült egy kis asztalka mellé és bólintott Égernek, hogy foglaljon helyet vele szemben. Amaz szemlesütve az asztal lapját nézte, amelyet kanyargós elefántcsont- és ezüstberakás díszített, berkenyefa levelei és virágai öleltek karcsú kardokat.

— Jól utazott? — érdeklődött a király, s egyéb kérdéseket is feltett, míg felszolgálták a hideg ételek remekeit: sonkát és füstölt halat, salátát és sajtot. Szívesen példát mutatott Égernek jóízű falatozásból; és bort töltött, a legsápadtabb topáz színéhez hasonlót, kristálypoharakba. Megemelte poharát. — Nagyuramra és kedves barátjára! — mondott tósztot.

Éger motyogva válaszolt: — Őrá. — És ivott.

Lebannen ezután Taónról beszélt, amely vidékre néhány esztendővel ezelőtt látogatott el — Éger is emlékezett a helyiek izgatottságára, amikor a király Meoni falai között tartózkodott. És beszélt valami taóni muzsikusokról is, akik épp a városban tartózkodtak, hárfások és énekesek jöttek zenélni az udvarba; talán Éger ismeri is valamelyiküket, és csakugyan, ismerős neveket sorolt. Igen jártas volt abban, hogyan oldhatja vendége feszültségét, amihez az étel és a bor kiváló segítséget nyújtott.

Amikor befejezték az étkezést, a király kitöltött még egy fél pohárnyi bort, és így szólt vendégéhez: — A levél javarészben veled foglalkozik. Tudtad ezt? — Hangszíne szemernyit sem változott az iménti, általános csevegéshez képest, és Éger megszédült egy pillanatra.

— Nem — válaszolta nagy nehezen.

— Van valami sejtelmed, hogy mi áll benne?

— Az álmaimmal kapcsolatos, talán — válaszolta Éger halkan, szemlesütve.

A király őt tanulmányozta egy darabig. Tekintetében nem tükröződött harag, inkább maga is megnyílt a tüzetes vizsgálódás közepette. Erre kevesen képesek. Ezután felvette a levelet az asztalról, és Éger felé nyújtotta.

— Nem olvasok jól, nagyuram.

Lebannen nem lepődött meg — a varázslók egy része tudott olvasni, mások nem —, de őszintén sajnálkozott, hogy felfedte vendége hátrányosságát. Arcának arany-bronz csillogású bőre barnás-vörösre változott, s azt mondta: — Bocsáss meg, Éger! Felolvashatom, mit ír?

— Megkérnélek rá, nagyuram — válaszolta Éger. A király zavara miatt úgy érezte — csak egy pillanatra —, hogy egyenlők, és először volt képes természetes és meleg hangon szólani.

Lebannen átfutott a levél köszöntő formulákat tartalmazó sorain, azután hangosan olvasta tovább:

— „A taóni Égert, ki ezt kézbesíti, szólították álmában, s nem önnön akaratából, azon földre, melyen egykor együtt keltünk át. Beszél majd a szenvedésről ott, hol a szenvedés már elmúlt, és a változásról, hol semmi sem változik. Lezártuk az ajtót, melyet Kob tárt ki. Most talán maga a fal kíván leomlani. Járt már Kútfőn. Csak Azver hallotta meg szavait. Nagyuram, a Király is meghallja majd, és úgy cselekszik, ahogyan a bölcsesség mondja, s ahogyan a szükség kívánja. Éger magával viszi tiszteletem és hűségem a Király nagyuram felé. Szintúgy tiszteletem és üdvözletem közvetíti Tenar hölgyem felé. Mindemellett szeretett leányom, Tehanu is fogadja szóbeli üzenetemet.” És a Karom Rúnájával írta alá. — Lebannen felnézett a levélből Égerre, és tekintetük egymásba kulcsolódott. — Mondd el, miféle álomról van szó!

Így hát Éger ismét elbeszélte történetét.

Ezúttal röviden mondta el, és nem túl jól adta elő. Bár még mindig lenyűgözte, hogy Karvaly, a volt főmágus úgy nézett ki és úgy öltözött és úgy élt, mint egy falusi vagy tanyasi vénember, egy Éger saját fajtájából és helyzetéből származó ember, de az egyszerűség legalább megsemmisített minden felszínes bátortalanságot. A király azonban lehetett bármilyen kedves és udvarias, mégiscsak királynak nézett ki, királyként viselkedett, ő volt a király, és Éger számára leküzdhetetlennek tűnt ez a távolság. A tőle telhető leggyorsabban sietett végig mondandóján, és megkönnyebbülten fejezte be.

Lebannen feltett néhány kérdést. Liliom és Szula megérintették egyszer-egyszer; azóta nem? És Szula érintése égetett?

Éger kinyújtotta kezét. A nyomok már szinte láthatatlanok voltak, az elmúlt egy hónap napsütése után.

— Azt hiszem, a falnál állók meg tudnának érinteni, ha közel mennék hozzájuk.

— De távolabb maradsz?

— Így tettem mindeddig.

— És nem ismerted őket életükben?

— Néha úgy érzem, ismerem egyiket vagy másikat.

— De a feleséged soha többé nem jött el hozzád?

— Oly sokan vannak, nagyuram. Néha úgy hiszem, ott van ő is. De nem látom közöttük.

A dologról való beszéd közel hozta az emlékeket, túl közel. A félelem újra szívét és torkát szorongatta. Úgy érezte, a helyiség falai elolvadhatnak, és az éjszakai ég és a távoli hegycsúcs eltűnhet, mintha egy függönyt húznának el előle, hogy újra ott álljon, ahol mindig is állt, a félhomályos domboldalon, a kőfal mellett.

— Éger!

Felnézett, megrázkódott, szédült. A szoba túl fényesnek tűnt, a király arca határozott és eleven.

— Itt maradsz? A palotában?

Meghívás volt, de Éger csak bólintani volt képes, s parancsként értelmezte.

— Jó. Elrendezem, hogy holnap átadhasd az üzenetet Tehanu kisasszonynak. És biztos vagyok benne, hogy a Fehér Úrnő is beszélni kíván veled.

Meghajolt. Lebannen elfordult.

— Nagyuram…! Magamnál tarthatom a macskámat?

Sem szikrányi mosoly, sem gúnyos fintor. — Természetesen.

— Elszomorítja szívemet, nagyuram, hogy csak bajaimat hozhattam neked!

— Bármilyen szó attól, aki ideküldött, megtiszteltetés számomra és hordozója számára is. És inkább kapjak rossz híreket egy becsületes embertől, mint hazugságokat egy hízelgőtől — mondta erre Lebannen, és Éger, kihallván némi tájszólást a szavak mögül, kissé jobb kedvre derült.

A király távozott, és ezzel együtt egy férfi nézett be azon az ajtón, amelyen Éger korábban belépett. — Odavezetem a szobájához, ha követ, uram — mondta. Méltóságteljes volt, idősödő és jólöltözött. Éger követte anélkül, hogy bármi sejtelme lett volna arról, amaz nemesember vagy szolga lehet, és nem merészelte Huzi felől kérdezni. Az előtérben, azon helyiség előtt, amelyben a királlyal találkozott, a hivatalnokok, az őrök és a teremszolgák kifejezetten ragaszkodtak hozzá, hogy hagyja náluk a tyúkülőkast. Gyanakvón szemlélte és rosszallón vizsgálgatta már vagy tíz-tizenöt hivatalnok. Ő pedig tíz-tizenöt alkalommal magyarázta el, hogy azért hozta magával a macskát, mert nem tudta hol otthagyni a városban. A szobát, ahol ráparancsoltak, hogy tegye le, messze maguk mögött hagyták már, és most haladás közben nem látta a helyiséget. Meg sem találhatja már soha többé, minthogy legalább félpalotányira lehetett tőle. Termek és folyosók és ajtók és átjárók labirintusa mögött…

Vezetője meghajolt és beengedte egy kicsi, szépséges szobába, kárpittal, szőnyeggel, hímzett ülésű székkel, öbölre néző ablakkal, asztallal, amelyen egy tál nyári gyümölcs illatozott egy kancsó víz mellett. És a tyúkülőkassal.

Kinyitotta. Huzi igen kényelmesen, lusta mozdulatokkal szállt ki belőle, ezzel is mutatva, hogy mennyire hozzá van szokva a palotákhoz. Nyújtózkodott egy jót, üdvözlésképpen megszimatolta Éger ujjait, azután körbenézett a szobában, és megvizsgálgatta a dolgokat. Felfedezte a lefüggönyzött hálófülkét, és felugrott az ágyra. Udvarias kopogtatás hallatszott az ajtó felől. Fiatal férfi lépett be, kezében nagy, lapos, nehéz, fedetlen fadobozt hozott. Meghajolt Éger felé és azt mormolta: — Homok, uram. — Letette a dobozt a hálófülke távolabbi sarkába. Újra meghajolt és távozott.

— Nos… — szólalt meg Éger, leülve az ágyra. Nem volt szokása beszélni a cicához, kapcsolatuk a csendes, bizalmas érintésen alapult. De most beszélnie kellett valakihez. — Ma találkoztam a királlyal — fejezte be iménti mondandóját.

A királynak túl sok emberrel kellett tárgyalnia, mielőtt leülhetett volna ágya szélére. Köztük a legfontosabbak a karg magasságos király küldöttei voltak. Búcsút kívántak venni tőle, minthogy már befejezték küldetésüket Enyhelyen, saját megelégedettségükre, ha nem inkább Lebannenére.

A király már várta, hogy találkozhasson a követekkel, hosszú évek türelmes közeledésének, meghívásainak és tárgyalásainak betetőzéseként. Uralkodásának első tíz esztendejében semmiben sem egyezett meg a kargokkal. Awabát istenkirálya visszautasította minden ajánlatát a kereskedelmi és békeegyezményekre vonatkozólag, és a követeket meghallgatás nélkül küldte vissza. Kijelentette, hogy egy isten nem egyezkedik hitvány halandókkal, és a legkevésbé az átokverte-varázslókkal. Az istenkirály kinyilvánította az egyetemes isteni birodalom megalapítását, de e bejelentését nem követték a sisakforgós harcosok miriádnyi hajóból álló flottái, hogy lerohanják az istentelen nyugatot. Még a Szigetvilág keleti részén portyázó kalózok betörései is fokozatosan elmaradtak. A kalózok csempészekké váltak, és szigetvilági vasért és acélért és bronzért próbálták eladni mindazon tiltott javakat, melyeket el bírtak hozni Karego-Átról. Tudták, hogy kargádföld igencsak szűkében van az ásványoknak és a fémeknek.

E tiltott kereskedelem művelői hozták meg a hírt legelőször, hogy a magasságos király trónra lépett.

Hur-át-Huron, a kargád földek nagy, szegény, legkeletibb szigetén egy hadúr, Thol, a hupuni Thoreg és Wuluha isten leszármazottjának tartva magát, a környék magasságos királyává koronázta magát. Következő lépésként meghódította Atninit, azután egy Hur-át-Hurról és Atniniről összeszedett megszálló sereg és egy flotta segítségével átvette az uralmat a gazdag központi sziget, Karego-Át felett. Miközben harcosai utat vágtak maguknak Awabát felé, a főváros népe fellázadt az istenkirály zsarnoksága ellen. Lemészárolták a főpapokat, kiűzték a tisztségviselőket a templomokból, szélesre nyitották a kapukat, és zászlókkal, tánccal örvendeztek, amikor Thol király elfoglalta Thoreg trónját.

Testőrsége és papsága maradékával az előző uralkodó az atuani szent helyre menekült. Ott a sivatagban, a Névtelenek kegyhelyének földrengés-rázta romjai mellett álló templomában, az egyik herélt pap elmetszette az istenkirály torkát.

Thol kikiáltotta magát a négy kargád sziget magasságos királyának. Amint meghallotta e híreket, Lebannen követeket küldött, hogy üdvözölje testvérkirályát, és biztosítsa őt a Szigetvilág barátságra való törekvéséről.

Öt esztendőnyi bonyolult és fárasztó diplomácia következett. Thol erőszakkal ült fel egy fenyegetett trónra, és a teokrácia romjain álló birodalomban minden uralom kockázatos, minden tekintély megkérdőjelezhető. Folyton-folyvást kisebb királyok léptek elő, és lettek engedelmességre kérve vagy kényszerítve a magasságos király előtt. Eretnekek és szektások özönlöttek ki kegyhelyeikről és barlangjaikból, s kiáltozták, hogy „Jaj, a hatalmasnak!”, és jósoltak földrengést, árhullámot, járványt a méltóságoknak. A megosztott birodalmat uraló Thol nehezen bízott meg a nagy hatalmú és vagyonos szigetvilágiakban.

Számára mit sem jelentett, hogy a másik király barátságról és a Béke Gyűrűjéről beszél. Nem a kargoké volt az a gyűrű? Az ősi időkben készült nyugaton, és néhai hupuni Thoreg király fogadta el ajándékként a hős Vandór-Akbétól, mint a barátság zálogát a kargád és az archik földek között. Azután a gyűrű eltűnt a barátsággal együtt, és háború tört ki. De később jött az a madár-mágus, aki megtalálta a gyűrűt és visszalopta Atuan sírjainak papnőjével együtt, és mindkettőt elvitte Enyhelyre. Ennyit a szigetvilágiak megbízhatóságáról!

Küldöttein keresztül Lebannen türelmesen és udvariasan rámutatott, hogy a Béke Gyűrűje — immáron az elején kezdve — Mórred ajándéka volt Elfárannak, így örömteli emlék a Szigetvilág legszeretettebb királyától és királynőjétől. És igencsak szent dolog is egyben, minthogy rajta vagyon a Kötelék Rúnája, egy nagy hatalmú áldás-bűbáj. Közel négy évszázaddal ezelőtt Vandór-Akbé vitte el a kargád földekre, mint a megszeghetetlen békeeskü zálogát. Awabát papjai azonban mégis megszegték az esküt, és eltörték a gyűrűt. Valami negyven esztendővel ezelőtt a kútfői Karvaly és az atuani Tenar összeillesztette a gyűrű két felét. Mi is legyen akkor hát a békével?

Ennyi a lényege a Thol királlyal váltott üzeneteknek.

És a nyári Hosszú Tánc után, nagyjából egy hónapja, hajóraj vitorlázott le a Fennút-átjárón és fel az Ébenyhely-szoroson és át az Enyhely-öböl bejáratán. Vörös vitorlás, hosszú és vörös testű hajók szállították Nagy Kapu kikötőjébe a sisakforgós harcosokat, a nagyszerű talárokba öltözött követeket és néhány lefátyolozott arcú nőt.

— Viselje hát Tholnak, a magasságos királynak, Thoreg trónja örökösének és Wuluha leszármazottjának leánya a Béke Gyűrűjét kezén, akárcsak Elfáran Szoléa királynője viselte, s legyen ez a keleti és a nyugati szigetek között örökkön tartó béke jele.

Ezt üzente a magasságos király Lebannennek. Nagy archik rúnákkal íratta tekercsre, de mielőtt Lebannen kezébe került volna, Thol nagykövete hangosan felolvasta. Nyilvánosan, a küldöttség fogadása során az enyhelyi királyi udvarban, a teljes udvartartás előtt, amely a karg követek tiszteletére gyűlt össze. Lehet, hogy a nagykövet nem tudott archik nyelven olvasni, és emiatt hangosan és lassan, emlékezetből mondta fel a szöveget, de valamely okból kifolyólag a szavak olyan súlyt nyertek, mintha ultimátumot közvetítenének.

A hercegnő nem szólalt meg. Kimagasodott ama tíz cseléd vagy rabszolgalány közül, akik elkísérték Enyhelyre, és az udvarhölgyek közül, akiket sebtiben jelöltek ki, hogy gondoskodjanak kényelméről és ellátásáról. Mindig fátylat viselt, ahogy ez, úgy tűnt, a jó családból származó hur-át-huri nők szokása volt. A fátylak, vörösek aranyfonállal hímzett csíkokkal, egyenesen függtek le egy lapos karimájú kalapról vagy fejfedőféléről, így a hercegnő leginkább vörös oszlopnak vagy pillérnek tűnt, hengeresnek, jellegtelennek, ahogy ott állt mozdulatlanul és csendesen.

— A magasságos Thol király megtisztel minket — válaszolt Lebannen tiszta, nyugodt hangon; és szünetet tartott. Az udvar és a követség várakozott. — Üdvözlünk udvarunkban, hercegnő! — fordult a lefátyolozott alak felé. Az nem mozdult.

— Legyen a hercegnő szállása a Folyami ház, és legyen minden kívánsága szerint — parancsolta Lebannen.

A Folyami ház szépséges kisebb palotaként állt a város északi peremén, egybeépítve a régi városfallal, oldalán kiemelkedő teraszokkal, amelyek a kis Csipkéspatakra néztek. Még Heru királynő építtette, és emiatt gyakran nevezték a Királynő házának. Amikor Lebannen trónra került felújíttatta és újrabútoroztatta Maharion palotájával együtt, amelyet ezután Megújult palotának neveztek, és amelyben udvartartása berendezkedett. A Folyami ház kényelmét csak a nyári ünnepségek alkalmával vette igénybe, és néha arra használta, hogy magányosan visszavonuljon néhány napra.

Halk suttogás futott végig az udvaroncok hadán. A Királynő háza?

Miután lezajlott a karg küldöttség udvarias fogadása, Lebannen elhagyta az audienciatermet. Az öltözőjébe ment, ahol egyedül lehetett, már amennyire egy király egyedül lehet bárhol is, öreg szolgálójával, Tölggyel, akit egész életében ismert.

Kiterítette a díszes tekercset egy asztalra. — Sajt a patkányfogóban — mormolta maga elé. Megborzongott. Előkapta a tőrt, amelyet hüvelyével együtt mindig magánál hordott, és egy mozdulattal belevágott a magasságos király üzenetébe. — Zsákbamacska — mondta —, vagy áruszerződés. Gyűrű a kezére és póráz a nyakamra.

Tölgy csendes riadalommal nézte. Az Angládok Arren hercege még sohasem veszítette el a türelmét. Gyermekként is legfeljebb csak elsírta magát, egyperces keserű zokogás erejéig, de ennyivel mindig letudta bánatát. Túl jól képzett, túl fegyelmezett volt ahhoz, hogy utat engedjen haragjának. És mint király, mint a holtak földjén való átkeléssel birodalmára rászolgált király, zord még csak-csak lehetett volna, de mindig — gondolta Tölgy —, mindig túl büszke és túl erős volt ahhoz, hogy dühöngeni kezdjen.

— Nem fognak kihasználni! — vicsorgott Lebannen. Újra végigvágott a tekercsen, tekintete oly sötét és elvakult volt a haragtól, hogy a vénember valódi félelemtől hajtva húzódott hátrébb valamelyest.

Lebannen észrevette a mozdulatot. Mindig éberen figyelt a körötte lévőkre.

Eltette tőrét. Szolgájához már jóval nyugodtabb hangon szólt: — Nevemre mondom, Tölgy, előbb pusztítom el Tholt és a királyságát, mintsem hagyjam, hogy zsámolynak használjon a trónja előtt. — Azután hosszan sóhajtott és leült, hagyta, hogy Tölgy levegye válláról a nehéz, aranysujtásos díszköpönyeget.

Tölgy soha egy szót sem ejtett el másoknak erről a jelenetről, de az udvarnépnek már amúgy is megvoltak a maga spekulációi és pletykái a kargok hercegnőjéről és arról, hogy mit szándékozik tenni vele a király — vagy mit tett már vele.

Nem mondta, hogy elfogadja a hercegnőt menyasszonyaként. Csupán azt ismerte el, hogy a hölgyet felajánlották menyasszonyának; az Elfáran Gyűrűje körüli beszéd nem igazán rejtette el az ajánlatot, vagy az alkut, vagy a fenyegetést. Ugyanakkor, nem utasította el. Válasza (a végtelenségig elemezve is) csupán üdvözlőbeszéd volt, és hogy legyen a hercegnő kívánsága szerint, és hogy lakjon a hercegnő a Folyami házban: a Királynő házában! Biztos, hogy jelent ez valamit egyáltalán? De másfelől nézve, miért nem a Megújult palotában? Miért küldte el a hercegnőt a város másik végébe?

Lebannen megkoronázása óta nemesi házak hölgyei, az Angládok, Éa és Út régi uralkodói vérvonalainak hercegnői jönnek hozzá látogatóba, vagy hogy beköltözzenek az udvartartásba. Mindegyikük uralkodói bánásmódban részesült és a király táncolt az esküvőiken, ahogy egymás után megállapodtak egy-egy nemesember vagy vagyonos polgár oldalán. Köztudott volt, hogy kedveli a nők társaságát, és javaslataikat hasonlóképpen; hogy szívesen flörtöl egy bájos leánnyal és meghív egy intelligens nőt, tanácsot kér tőle, vitát vagy vigaszt keres nála. De sem leány sem nő nem jutott még közelébe annak, hogy a szóbeszédek összeházasítsák őket. És soha leányt vagy nőt nem szállásolt még el a Folyami házban.

A király mellé kell egy királyné, mondták neki tanácsadói rendszeres időközönként.

— Valóban meg kell házasodnod, Arren. — Anyja is így szólott, mikor utoljára élve látta.

Mórred örököse! Nem lesz örököse? kérdi a köznép.

Mindegyiküknek csak annyit mondott, különféle szavakkal és módokon: — Adjatok időt! Romjaiból kell újjáépítenem egy királyságot. Hadd építsek olyan lakhelyet, amely megfelel egy királynénak, és olyan birodalmat, ami felett gyermekemnek érdemes lesz uralkodnia! — És minthogy szerették és megbíztak benne, és mivel még mindig fiatal volt, így vonzerejével és meggyőzőerejével elkerülte a reményteli szüzeket. Egészen idáig.

Mi lehetett a súlyos, vörös fátylak alatt? Ki él az átláthatatlan sátorlapok mögött? A hercegnő kíséretére kijelölt hölgyeket, ilyen kérdésekkel ostromolták. Csinos? Csúf netalántán? Igaz, hogy magas és karcsú, alacsony és izmos, bőre tejfehér, himlőhelyes, egyszemű, szőke vagy fekete hajú, negyvenöt esztendős már, csak tízesztendős legfeljebb, nyáladzó kretén, ragyogó szépség?

A szóbeszédek lassan hasonlítani kezdtek egymásra. Eszerint a hercegnő fiatal, bár már nem gyermek; a haja se nem szőke, se nem fekete; elég csinos, mondja néhány hölgy; goromba, mondják mások. Egy szót sem beszél archikul, mondják mind, és nem is tanulja meg. Elrejtőzik a kísérői között, és ha elhagyni kényszerül szobáját, elbújik a vörös fátylak mögé. A király udvariassági látogatást tett nála. A hercegnő nem hajolt meg előtte, nem szólt hozzá, vagy adott bármi jelet, csak állt, mondta az idős Jeza úrnő elkeseredetten, „mint egy téglakémény!”

A király saját kargádföldi követei segítségével szólt hozzá, és a karg nagyköveten keresztül, aki egész jól beszélte az archikot, és óvatosan közvetítette az uralkodó üdvözletét és kérdéseit, a nő kívánságaival és szándékaival kapcsolatosan. A tolmácsok a hercegnő kísérőihez beszéltek, kiknek fátylai rövidebbek és valahogy kevésbé áthatolhatatlanok voltak. A nők a mozdulatlan vörös pillér köré gyűltek és mormoltak és sustorogtak és visszafordultak a tolmácsokhoz, és a tolmácsok közölték a királlyal, hogy a hercegnő elégedett, és nem igényel semmit.

Amikor Tenar és Tehanu megérkezett Gontról, Lebannen hajót küldött értük és üzenetében kérlelte őket, hogy jöjjenek. Röviddel azelőtt történt mindez, hogy a kargád flotta megérkezett a hercegnővel, és olyan okokból, amelyeknek semmi köze nem volt a hercegnőhöz vagy Thol királyhoz. De amint az első alkalommal egyedül maradt Tenarral, a királyból kitört a panasz: — Mit kezdjek vele? Mit tehetnék?

— Mondd, mi baj? — kérdezte Tenar meglepetten.

Lebannen csak kevés időt töltött Tenarral, bár írtak egymásnak néhány levelet az azóta eltelt évek során. A király még nem szokott hozzá, hogy az asszony haja elszürkült, és alacsonyabbnak tűnt, mint amire emlékezett; de azonnal érezte, amit tizenöt esztendővel korábban is, hogy bármit mondhat, a nő megérti majd.

— Öt évig építettem a kereskedelmet és próbáltam jól kijönni Thollal, merthogy ő hadúr, és nem akartam a királyságot szorongatott helyzetbe hozni, ahogy az Maharion idejében történt, sárkányokkal nyugaton és hadurakkal keleten. És mert a Béke Jele alatt uralkodom. És ez egész jól is ment ez ideig, amíg ide nem küldte ezt a lányt a semmiből, mondván, hogy ha békét akarok, akkor adjam neki Elfáran Gyűrűjét. A ti gyűrűtöket, Tenar! Amely tiéd és Kóboré!

Tenar habozott, mielőtt megszólalt: — Mindenesetre a lánya, nemdebár?

— Mi egy leány egy barbár királynak? Kereskedelmi áru. Alkutárgy, amivel előnyöket vásárolhat. Te is tudod! Ott születtél!

Szokatlan volt, hogy így beszéljen. Belül ő is meglepetten hallgatta saját magát. Hirtelen letérdelt, megfogta Tenar kezét, és szemére helyezte a bűnbánat jeleként. — Sajnálom, Tenar! Ez mindennél jobban zavar. Nem látom, mit tehetnék.

— Nos, amíg nem teszel semmit, addig van egy kis időd… Talán a hercegnőnek is megvan a maga véleménye?

— Hogyan közölné? Abba a vörös zsákba bújva? Nem fog beszélni, nem fog kinézni, akár egy sátoroszlop is lehetne. — Nevetni próbált. Felfigyelt a saját haragjára, és próbált mentséget találni: — És ez az egész akkor jön, amikor rossz híreket kapok nyugatról. Emiatt kértelek, hogy gyere ide Tehanuval. Nem azért, hogy ezzel az ostobasággal zaklassalak.

— Nem ostobaság — mondta Tenar, de inkább elterelte a témát, elhessegette, és elkezdett a sárkányokról beszélni.

Minthogy nyugatról valóban nyugtalanító hírek érkeztek, a királynak sikerült nem foglalkoznia a hercegnővel, legalábbis ideje java részében. Tudta, hogy nem szokása az államügyeket figyelmen kívül hagyni. Főként folyamatukban, amikor ráadásul kihatnak egymásra. Néhány nappal a beszélgetésük után megkérte Tenart, hogy tegyen látogatást a hercegnőnél, és próbálja szóra bírni. Legalább, mondta, ugyanazt a nyelvet beszélik.

— Talán — válaszolta Tenar. — Senkivel sem találkoztam még Hur-át-Hurról. Atuanon barbároknak tartottuk őket.

A király megverve érezte magát, de természetesen Tenar megtette, amit kért tőle. Legutóbbi látogatása után az asszony közölte, hogy egy nyelvet beszél a hercegnővel, vagy legalábbis közel ugyanazt, és a hercegnő nem is hitte, hogy esetleg létezik más nyelv a világon. Úgy tartotta, hogy itt mindenki — az udvaroncok és udvarhölgyek mind — gonosz, holdkóros népség, amely őt gúnyolja azzal, hogy az emberi beszéd mellőzésével karattyol és csahol, mint az állatok. Amennyire Tenar meg tudta ítélni, valószínűleg a sivatagban nőtt fel, Thol király eredeti uradalmában, Hur-át-Huron, és csak nagyon keveset tartózkodhatott az awabáti udvarban, mielőtt Enyhelyre küldték.

— Meg van rémülve — mondta Tenar.

— Ezért elbújik a sátrába. Mit gondol rólam?

— Honnan tudhatná egyáltalán, hogy ki vagy?

Lebannen savanyú ábrázatot vágott. — Mennyi idős?

— Fiatal. De már nő.

— Nem vehetem el — jelentette ki a király, hirtelen elhatározásra jutva. — Vissza fogom küldeni.

— A visszaküldött menyasszony becstelen nő. Ha visszaküldöd, Thol megölheti, hogy így mossa le, a házát ért becstelenséget. Bizonyosan úgy értené, hogy szándékodban állt megsérteni őt.

Lebannen arcát a harag vöröse futotta el.

Tenar megelőzte. — Barbár szokások — mondta hűvösen.

A király járkálni kezdett fel s le. — Rendben, maradjon hát! De akkor sem ismerem el ezt a lányt királynőmnek Mórred birodalmában. Meg lehet tanítani az archikra? Legalább néhány szóra? Vagy taníthatatlan? Azt fogom mondani, hogy egy archik király nem házasodhat olyan nővel, aki nem beszéli a Birodalom nyelvét. Nem érdekel, ha nem tetszik a karg királynak. Szüksége lenne már egy arculcsapásra. És legalább időt nyerek.

— És megkéred, hogy tanulja meg az archikot?

— Hogyan kérhetnék tőle bármit is, ha érthetetlennek tartja a beszédemet? Mi haszna lenne odamennem? Arra gondoltam, te talán beszélhetnél vele, Tenar… Látod, micsoda lehetetlen helyzet ez, ahogy Thol kihasználja a lányát, hogy egyenrangú legyen velem, a Gyűrű által — amit ti hoztatok el. Micsoda csapda! Még csak kárpótolni sem tudom, ha nemet mondok. Szeretném húzni az időt, késlekedni, hogy megőrizhessem a békét. Semmi többet. Még ha ez álnok csalásnak tűnik is. Mondj a lánynak bármit, amit helyénvalónak gondolsz! Én nem tudok mit kezdeni vele.

És távozott, jogos haraggal eltelve, amely lassan hűlt ki, kényelmetlen érzésnek adva helyet, amely leginkább a szégyenre hasonlított.

Amikor a karg küldöttség bejelentette, hogy hamarosan indulna hazafelé, Lebannen gondosan üzenetet fogalmazott Thol királynak. Kifejezte benne, mennyire méltányolja a megtiszteltetést, amelyet a hercegnő látogatása jelent Enyhelynek, és örömét afelett, hogy ő és udvartartása bevezethetik a hölgyet a királyság szokásaiba és nyelvezetébe. A Gyűrűről semmit sem mondott, ahogy a házasságról vagy annak elutasításáról sem.

A bajoktól sújtott taóni varázslóval való beszélgetését követő estén történt, hogy utoljára találkozott a kargokkal, és átnyújtotta a magasságos királynak szóló levelét. Előbb hangosan felolvasta, ahogyan a nagykövet tette Thol levelével korábban.

A nagykövet önelégülten hallgatta. — A magasságos király örülni fog — köszönte meg az üzenetet.

Végig udvariasan beszélt a követekkel és felvonultatta az ajándékokat, melyeket Tholnak szánt, mégis meglepődött köntörfalazásának ily könnyed fogadtatásán. Gondolatban arra a következtetésre jutott: Thol tudja, hogy ezzel útját állta. Elméje erre csak egyetlen csendesen szenvedélyes választ adott: soha!

Érdeklődött, a nagykövet nem látogatna-e a Folyami házba, hogy üdvözletet mondjon hercegnőjének? A karg küldött vonásai olyan kifejezéstelenek maradtak, mintha a király arra kérte volna, hogy köszönjön el egy csomagtól. Lebannen ismét érezte, hogy a harag fojtogatni kezdi. Látta, hogy a nagykövet arca megváltozik valamelyest, tekintetében óvatosság és engesztelésre való hajlam csillant. Az uralkodó elmosolyodott, és jó szelet kívánt a kargád földek felé. Kilépett a fogadóteremből és a szobája felé indult.

Rítusok és ünnepségek tették ki a tevékenysége java részét, és mint királynak, élete a nyilvánosság előtt zajlott. Ám mivel egy évszázadok óta üresen álló trónt és egy protokolltól mentes palotát szerzett magának, így néhány dolgot tetszése szerint alakíthatott. Kívül tartotta a ceremóniákat a szobáján. Éjjele is magántulajdon maradt. Jó éjt mondott Tölgynek, aki az előtérben aludt, és becsukta az ajtót. Leült az ágya szélére. Fáradtnak, dühösnek és különös módon elhagyatottnak is érezte magát.

Nyakában mindig vékony aranyláncot viselt, rajta aranyszövetből készült erszénnyel. Az erszényben kicsiny kavics rejtőzött; fakó-fekete kődarab, érdes felszínű. Kivette és a kezében tartotta, ahogy ott ült és gondolkodott.

Próbálta kiűzni fejéből a karg lány körüli egész ostobaságot azáltal, hogy a varázsló Égeren és különös álmain elmélkedett. De csak fájdalmas irigységet érzett, mert Éger partra szállhatott Gonton, beszélhetett Kóborral, és nála lakhatott.

Emiatt érezte magát elhagyatottnak. A férfi, akit urának nevezett, a férfi, akit mindenkinél jobban kedvelt, nem engedte közelebb magához, és nem jött el hozzá.

Talán Kóbor úgy hiszi, hogy csak mert elvesztette mágikus hatalmát, Lebannen kevesebbnek gondolja, mint azelőtt? Megveti, netalántán?

Tekintve a változást, amelyet a hatalom szokott okozni az elmében és a szívben, e gondolat nem volt képtelenség. Ámde Kóbor biztosan jobban ismeri őt ennél, avagy legalábbis, biztosan nem feltételez róla ilyesmit.

Lehetséges lenne, hogy Lebannen egykori igaz vezetőjeként és uraként, Kóbor nem képes elviselni az alattvalóságot? Bizonyára nehéz lehet elfogadni ezt az öregembernek: ostoba, megfordított helyzetüket.

De Lebannen tisztán emlékezett arra, hogyan térdelt le előtte Kóbor mindkét térdére a Kútfő-hegyen, egy sárkány árnyékában és a mesterek előtt, kiknek maga Kóbor volt a vezetője akkoriban. Felállt és homlokon csókolta őt, mondván, hogy uralkodjon jól és bölcsen. Nagyuramnak és kedves társamnak nevezte.

„Ő adta nekem a királyságot,” mondta Égernek. Akkor, abban a pillanatban helyezte a kezébe az egész Birodalmat. Teljességgel önszántából.

És Kóbor talán ezért nem szívesen jött Enyhelyre, és talán ezért nem hagyta, hogy Lebannen elmenjen hozzá tanácsot kérni. Átnyújtotta a hatalmat — szabad akaratából. Úgy tűnik, egyáltalán nem kívánja beleártani magát az ügyeibe, még csak árnyékát sem szeretné vetni, Lebannen fényére.

„Elvégezte teendőit,” így mondta a kapusmester.

De Éger története arra ösztönözte Kóbort, hogy odaküldje a férfit őhozzá, Lebannenhez, és megkérje: cselekedjen, ahogyan szükségesnek látja.

A varázsló meséje csakugyan különös volt, és Kóbor szava, mely szerint talán a fal maga fog leomlani, még különösebbnek tűnt. Mit jelenthet ez? És miért kell egyetlen ember álmainak ekkora súlyt hordoznia?

Ő maga is álmodott a kiszáradt földdel, hosszú idővel ezelőtt, amikor ő és a főmágus Kóbor együtt utaztak, mielőtt Magadorba mentek.

És minden szigetek legnyugatabbikán követte Kóbort a kiszáradt földre. Át a kőfalon. Le a félhomályos városokba, ahol a holtak árnyai álltak az ajtókban vagy járták céltalanul az utakat, melyeket csupán mozdulatlan csillagok világítottak meg. Kóborral átkeltek az egész országon, fárasztó utat tettek meg egy sötét, pusztán kőből és porból álló völgyön keresztül ama hegység lábainál, melyeknek egyetlen neve Fájdalom.

Kinyitotta tenyerét és lenézett a kis fekete kődarabra, majd újra markába zárta azt.

A kiszáradt folyó völgyéből, elvégezvén, miért odamentek, felfelé másztak egy hegyoldalban, minthogy visszafordulni nem lehetett már. Felfelé tartottak a holtak számára tiltott úton, mászva, olyan sziklákba kapaszkodva, melyek vágták és égették kezüket, míg Kóbor nem bírt továbbmenni. Lebannen vitte őt, amilyen messzire tudta, azután csúszva-kúszva még tovább vitte, egészen a sötétség széléig, a reménytelen éjszaka pereméig. És így tért vissza vele a napfényre, és az életet jelentő parton megtörő hullámok zajához.

Régen volt már, amikor még ennyire élénken éltek benne az utazás szörnyűségei. De a Fájdalom-hegységből elhozott fekete kődarabot mindig a szíve felett tartotta.

És most úgy érezte, hogy ama föld, a sötétség, a por emléke, mindig ott rejlett elméjében a nappalok fényjátéka mögött, csak mindig elfordult tőle. Elfordult, mert képtelen volt elviselni a tudást, hogy biztosan visszatér majd oda, egyedül, társ nélkül és véglegesen. Hogy ott álljon üres tekintettel, szótlanul, egy árnyékváros árnyékában. Hogy soha többé ne láthassa a nap fényét, ne ihasson vizet, és ne érinthessen élő kezet.

Hirtelen felugrott, és kirázta fejéből a hátborzongató gondolatokat. Visszatette a követ az erszénybe, elkészülődött a lefekvéshez, eloltotta a lámpát és leheveredett. Újra maga előtt látta a por és kő félhomályos, szürke földjét. Ott emelkedett előtte, és fekete, hegyes csúcsokká növekedett, de mellette csak lejtett, mindig lefelé, a végső sötétség felé. „Mi lehet arrafelé?” kérdezte Kóbort, miközben mentek és mentek. Társa úgy válaszolt, abban sem biztos. Talán annak az útnak ott, annak vége sincs.

Lebannen felült, feldühítve és felriasztva gondolatainak nyughatatlan áramlásától. Tekintetével az ablakot kereste. Az északra nézett. Szerette a dombok fölé magasodó, szürke csúcsú Onn-hegy látványát. Távolabb északon, láthatatlanul, az egész Nagy Szigeten és Éa-tengeren túl ott hevert Anglád, az otthona.

Ágyában fekve csak az eget látta, a nyár tiszta, éjszakai boltozatát, amelyet a Hattyúszív uralt, magasan, a többi csillag felett ülve. Az ő királysága. A fény, az élet királysága, ahol a csillagok keleten fehér szikraszirmokat bontottak, mint apró éjjeli virágok, és nyugaton elhullajtották ragyogásukat. Nem kellene arra a másik birodalomra gondolnia, ahol a csillagok mozdulatlan állanak, ahol az ember kezében nem lehet hatalom, és nincs út, melyet választani érdemes, mert az utak nem vezetnek sehová.

Csak feküdt és bámulta a csillagokat, közben erőnek erejével elfordította tudatát a kiszáradt földek emlékétől és Kóborról. Tenarra gondolt, hangjára, kezének érintésére. Az udvaroncok annyira merevek és ünnepélyesek, óvatosak, ha meg kell érinteniük a királyt. Ő nem. Ő nevetve fogja meg a kezét. Bátrabban viselkedett vele, mint az anyja valaha is.

Rózsa, az Anglád-ház hercegnője lázban halt meg két esztendeje, mikor ő épp egy hajó fedélzetén utazva készült uralkodói látogatást tenni az angládi Berilában, és az attól délre fekvő szigeteken. Nem is tudott anyja haláláról, míg haza nem érkezett a gyászoló városba és házba.

Édesanyja már odaát volt a sötét országban, a kiszáradt országban. Ha ő is megérkezik és elmegy az anyja mellett egy utcán, az asszony nem fordul majd utána. Nem fognak egymáshoz szólani.

Egy rövid percig ökölbe szorította kezét. Azután eligazgatta a párnát a feje alatt, próbált megkönnyebbülni, próbálta elűzni a zavaros gondolatokat azáltal, hogy olyasmit idéz elméjébe, ami távol tarthatja őket. Anyjára gondolt, a hangjára, sötét tekintetére a sötét szemöldökívek alatt, finom kezére.

Vagy Tenarra gondolt. Nem csupán azért hívta Tenart Enyhelyre, hogy tanácsát kérje, hanem mert ő volt az anya, aki még megmaradt neki. Vágyott a szeretetére, hogy az asszony odanyújtsa, és ő viszonozhassa. Azt a könyörtelen szeretetet kívánta, amely nem tesz engedményeket, és nem szab feltételeket. Tenar tekintete szürke volt, nem sötét, mint anyjáé, de oly részegítő kedvességgel nézett mindenkire, melyből nem józaníthatott ki egyetlen szava vagy cselekedete sem.

Lebannen tudta, hogy jól végzi mindazt, mit elvárnak tőle. Tudta, hogy jól játssza a király szerepét. De csak úgy volt képes felülemelkedni az önmarcangoló kétségen, hogy mit jelent királynak lenni, ha maga mellett tudhatta anyját és Tenart.

Tenar még jóval fiatalabb korából ismerte Lebannent, a megkoronázása előtti időből. Egyből megkedvelte és azóta örökké szerette az ifjút, önmagáért, Kóbor miatt is, és a maga kedvére. Olyan volt ő, mint anyának a fiú, ki sohasem töri össze a szívét.

De Tenar most úgy érezte, Lebannennek mégis sikerülhet összetörnie a szívét, ha továbbra is ily haragos és becstelen marad a szegény hur-át-huri lánnyal kapcsolatos ügyekben.

Részt vett az awabáti küldöttség utolsó audienciáján. Lebannen megkérte, hogy legyen ott, és ő örömmel tett eleget a kívánságnak. Kargokat talált az udvarban, amikor nyár elején odaérkezett, és azt várta, hogy elkerülik majd, vagy legalábbis ferde szemmel néznek rá. A renegát papnőre, aki a tolvaj Madár-mágussal összeszövetkezve ellopta Vandór-Akbé gyűrűjét Atuan sírjainak kincseskamrájából, és áruló módon elmenekült Enyhelyre. Az ő tette miatt lehetett a Szigetvilágnak újra királya. A kargok felróhatják ezt neki.

És a hur-át-huri Thol visszaállította az Istenfivérek és a Névtelenek hitét, kiknek legnagyobb templomát Tenar kifosztotta. Árulása nem csupán politikai, de vallási is volt egyben.

Bár ez már régen történt, negyven vagy még több esztendeje. Szinte már legendának számított, és az államférfiak emlékezete mindig válogat. Thol nagykövete hálás volt a megtiszteltetésért, hogy a kihallgatás Tenar jelenlétében zajlott, és választékosan jámbor, vallásos tisztelettel üdvözölte a nőt, amelynek egy részét az asszony valósnak érezte. A követ Arha úrnőnek nevezte, felemésztettnek, önmagában újjászületőnek. Hosszú évek óta nem szólították ezeken a neveken, és most nagyon különösen hangzottak. Boldog-bánatos örömet okozott azonban neki, hogy anyanyelvét hallhatta, és még nem feledte el beszélni azt.

Így hát személyesen köszönt el a nagykövettől és kíséretétől. Megkérte a férfit, biztosítsa a magasságos királyt leánya jóllétéről, és elragadtatással nézett végig még egyszer utoljára a magas, ösztövér férfiakon, fakó hajfonataikon, sisakforgós fejfedőiken, díszvértezetük tollakkal ékesített ezüstszövetén. A kargád földeken kevés férfit látott a saját fajtájából. A szent helyen csak nők és heréltek éltek.

A ceremónia után kisétált a palotakertekbe. A meleg és nyughatatlan nyári éjjelen a szellő folytonos bólongatásra bírta a bokrok virágait. A palota falain kívül elterülő város hangjai a nyugodt tenger mormolásához hasonlítottak. Egy ifjú udvaroncpór sétálgatott összekapaszkodva a lugasok alatt; hogy ne zavarja meg őket, Tenar a kert másik végében álló szökőkutak és rózsabokrok felé vette az irányt.

Lebannen ismét összevont szemöldökkel hagyta el a fogadótermet. Mi baja lehetett? Tenar úgy ismerte a férfit, mint aki korábban sohasem lázadozott pozíciója kötelezettségei miatt. Bizonyára tudatában volt annak, hogy egy királynak meg kell házasodnia valamikor, és kevés beleszólása lesz abba, hogy kivel. Tudnia kellett, hogy a népének nem engedelmeskedő király nem más, mint zsarnok. Hogy népe királynőt akar és trónörökösöket akar. Ámde semmit sem tett e kívánalom teljesítése érdekében. A palotabeli nők boldogan pletykáltak Tenarnak Lebannen számos kegyeltjéről; egyikük sem veszített semmit azzal, hogy a király szeretőjeként tartották számon. A férfi kiválóan megoldotta az ebből fakadó problémákat, de tudnia kellett, hogy nem e módi, örökös folytatását várják el tőle. Vajon miért dühítette annyira fel, hogy Thol király teljesen helyénvaló ajánlatot tett?

Talán nem teljesen helyénvaló? A hercegnő egyfajta problémát is jelenthetett.

Tenar döntött: megpróbálja megtanítani a lányt az archik nyelvre. És megpróbál olyan hölgyeket találni, akik eligazítják a szigetvilági szokások és udvari etikett terén — okíthatják olyan dolgokra, amelyekhez ő maga nem sokat ért. A hercegnő tudatlansága több rokonszenvet ébresztett benne, mint az udvaroncok finnyássága.

Neheztelt Lebannenre, mert az képtelen beleélni magát a lány helyzetébe. Talán el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet most neki? Egy távoli, sivatagos vidéken álló hadúri erőd nőszállásán növekedett fel, ahol apján, nagyszülein és talán néhány papon kívül nem látott más férfit. Váratlanul idegenek érkeznek, kirángatják a változatlan és merev egyhangúságból, és elviszik egy hosszú és rémisztő tengeri utazásra. Otthagyják egy olyan népségnél, amelyről csak mint a világ távoli peremén élő vérszomjas és hitetlen szörnyetegek falkájáról hallott, és nem is lehetnek igazi emberek, merthogy varázslók, akik átváltozhatnak madarakká és más állatokká — És még össze is kell házasodnia az egyikkel!

Tenar csak azért volt képes elhagyni népét és eljönni, hogy a nyugati szörnyetegek és varázslók között éljen, mert Kóborral volt, akit már akkor is szeretett, és akiben megbízott. Még így sem volt könnyű, bátorsága gyakran cserbenhagyta. Minden szíves fogadtatás ellenére, amelyet Enyhely lakóitól kapott. A tömegnek és örömnek és virágoknak és tiszteletnek, a kedves neveknek ellenére, amelyeken szólították — Fehér Úrnő, Békehozó, Gyűrűs Tenar — éjjelente inkább elbújt a palotabeli szobájában. Nyomorultul érezte magát, magányosnak, mert senki sem beszélte a nyelvét, és semmit sem tudott azokról a dolgokról, amelyeket mindenki ismert. Amint az ünnepek elmúltak és a Gyűrű a helyére került, kérte Kóbort, hogy vigye el innen, és a férfi megtartotta ígéretét: csendesen távozva elhajóztak Gontra. Ott élt a Vén Mágus házában, mint Oromon gyámoltja és tanítványa. Kitanulta, hogyan legyen szigetvilági, majd meglátta az utat, amelyet követni szándékozott, mint felnőtt nő.

Ennél a lánynál is fiatalabb volt, amikor Enyhelyre jött a Gyűrűvel. Ám ő nem hatalom nélkül nevelkedett fel, mint a hercegnő. Bár az ő hatalma — mint egyetlen papnőé — leginkább formális, névleges erő volt, mégis valós irányítást szerzett saját sorsa felett, amikor szakított addigi zord útjaival, és szabadságot nyert rabjának és önmagának. De egy hadúr lányának legfeljebb csekély jelentőségű dolgok felett lehetett uralma. Amikor apja királlyá kiáltotta ki magát, akkortól fogva hercegnőnek szólították, gazdagabb öltözékeket, több rabszolgát, több heréltet, több ékszert kapott, mígnem ő maga is ajándékká vált; de neki nem lehetett szava ez ellen. Amit a világból valaha is látott, a nők szállásán túl, azt vastag falak keskeny ablakrésein keresztül láthatta, vörös fátylak rétegein keresztül.

Tenar szerencsésnek tartotta magát, hogy nem egy olyan eldugott és barbár szigeten született, mint Hur-át-Hur, és sohasem kellett feyagot viselnie. Azt viszont tudta, hogy milyen a hagyományok vasmarkának szorításában vergődve nevelkedni. Emiatt is feladatának érezte, hogy legjobb tudása szerint segítse a hercegnőt mindvégig, míg Enyhelyen tartózkodik. Ám nem kívánt sokáig maradni.

A kertekben sétálgatott és a csillagfényben megcsillanó szökőkutakat nézte, de közben arra gondolt, hogyan és mikor tudna hazatérni.

Nem törődött az udvari élet formalitásaival vagy azzal a tudással, hogy az udvariasság álcája mögött miféle ambíciók, viszálykodás, indulatok, bűnpártolás és összeesküvések különös keveréke forr ki lassan. Rituálékkal és álszenteskedéssel és rejtett politikával körülvéve növekedett fel, és ezek egyike sem rémisztette meg vagy csüggesztette el. Egyszerűen csak honvágya volt. Vissza akart menni Gontra, hogy otthon lehessen Kóborral, a házukban.

Enyhelyre utazott, mert Lebannen elküldetett érte és Tehanuért, és Kóborért is, ha esetleg jönni szeretne. De Kóbor nem jött velük, és Tehanu nem akart eljönni őnélküle. Ez viszont megrémítette és elcsüggesztette. A lánya sohasem fog elszakadni tőle? Lebannennek Tehanu tanácsára volt szüksége, nem az övére. De a lánya rácsimpaszkodott, hátrányos helyzete miatt, mert egyedül nem találta volna helyét az enyhelyi udvarban. Akárcsak az a másik lány Hur-át-Hurról, és akárcsak ő, bár ő csak csendesen, rejtve.

Így hát Tenarnak dadust, tanítót és társalkodónőt kellett játszania mindkettejük mellett, két rémült lány mellett, akik nem tudják, hogyan használhatnák hatalmukat. Miközben ő maga nem akart már semmiféle hatalmat, kivéve a szabadságot, hogy hazatérhessen oda, ahová tartozik, és segíthessen Kóbornak a kertben.

Azt kívánta, bárcsak nevelhetnének otthon olyan fehér rózsákat is, mint ezek itt. Illatuk megédesítette az éjszakai levegőt. De a Bukófal túl szeles volt ezeknek, és nyáron a nap túl erősen sütött. És talán a kecskék lelegelnék a virágokat.

Végül bement és a keleti szárnyon átvágva visszatért szállásának helyiségeihez, melyeken Tehanuval osztozott. Minthogy késő volt, lánya már aludt. Gyöngyszemnél nem nagyobb lángocska égett a pöttöm alabástrom lámpában. A szobák falai csendesen és árnyakkal telten magasodtak fölé. Elfújta a lámpát, lefeküdt, és hamarosan álomba süppedt.

Egy keskeny, magas mennyezetű kőfolyosón sétált. Kezében ott pislákolt az alabástrom lámpás. Halovány fényköre karnyújtásnyira a sötétségbe veszett előtte is, mögötte is. Egy terem ajtajához érkezett, amely a folyosó végén nyílt. Odabenn embereket látott, madárszárnyakkal. Némelyiküknek madár—, sólyom- vagy keselyűfeje volt. Mozdulatlanul álltak vagy ültek, nem néztek őrá vagy egymásra, szemüket vörös és fehér körök vették körül. Szárnyaik nagy fekete kabátokként csüngtek mögöttük. Tenar tudta, hogy nem képesek repülni. Oly gyászosak voltak, oly reményvesztettek, és a helyiség levegője oly állott, hogy küzdeni kezdett saját testével, meg akart fordulni és elrohanni, de moccanni sem bírt; és a bénultság ellen harcolva felriadt.

Melengető árnyékok vették körül, az ablakon beragyogtak a csillagok, rózsaillat lengedezett és a város lágyan mozgolódott, Tehanu halkan szuszogott alvás közben.

Tenar felült, hogy kirázza fejéből az álom foszlányait. A festett szobát látta a sírok labirintusából, ahol először találkozott Kóborral szemtől szemben, úgy negyven esztendeje. Álmában életre keltek a falfestmények, de ez nem igazi élet volt. Mozdulatlan, végtelen élőholt lét mindazok számára fenntartva, akik nem születhettek meg újra; akiket a Névtelenek elátkoztak; a hitetlenek, a nyugatiak, a varázslók számára.

Halálod után újjászületsz. Ez volt az a biztos tudás, amelynek fényében felnevelték. Gyermekként vitték el a sírokhoz, hogy Arha, a felemésztett legyen, és azt mondták neki, hogy az összes ember közül egyedül ő születik újjá önmagaként, életről-életre. Valaha képes volt megőrizni ebbéli hitét, különösen amikor még a sírok papnője volt, de azóta már teljesen elfordult a Névtelenektől. Azt azonban biztosan tudta, amit a kargád földek minden lakója tudott, hogy amikor meghal, akkor új testben fog visszatérni. Egy lámpa fénye kihuny majd, de ugyanabban a pillanatban élete szikrája újra felcsillan valahol máshol, egy nő méhében vagy egy halikrában vagy egy szél-hordozta fűmagban, hogy visszatérjen a létezésbe, elfeledve a régi mivoltát, felkészülten az újra, élet jön élet után, örökkön-örökké.

Csak a föld által, az Ősi Erők által száműzöttek, az archik földek sötét varázslói nem születhettek újjá. Amikor ők meghalnak — mondják a kargok — nem egyesülnek újfent az élő világgal, hanem a fél-létezés sivár vidékére kerülnek. Szárnyakkal, de repülésre képtelenül, nem madárként és nem emberként, és ezt remény nélkül kell elviselniük. Hogy szerette ecsetelni a papnő Kosszil az istenkirály e kérkedő ellenségeinek szörnyű sorsát: lelkük arra ítéltetik, hogy száműzve legyen a fény világából, örökkétig!

De az a túlvilág, amelyről Kóbor beszélt neki, ahová szerinte az ő népe megy, a hideg por és árnyak változatlan vidéke — talán kevésbé sivár vagy szörnyűséges?

Megválaszolhatatlan kérdések zúgtak fejében; többé nem volt karg, mivel elárulta a szent helyet — akkor talán neki is a kiszáradt földekre kell mennie, amikor meghal? Kóbor is oda jut? És ott elmennek egymás mellett, gondolatok és érzések nélkül? Ez nem volt lehetséges. És mi van, ha a férfit odaküldi sorsa, ő pedig újjászületik, és egymástól való elszakadásuk így örökkön tart majd?

Egyáltalán nem kellene ilyesmivel gondolnia. Tisztán látszott, hogy miért álmodott a festett teremmel, ennyi esztendővel azután, hogy mindezt maga mögött hagyta. Minden bizonnyal azért, mert látta a nagykövetet, és mert újra kargul beszélt, természetesen. De nem nyugodhatott, annyira felzaklatta az álom. Nem akart visszatérni ifjúkora rémálmaihoz. Vissza akart menni a Bukófalnál álló házba, Kóbor mellett akart feküdni, a nyugati hálófülkéből akarta hallani Tehanu éji szuszogását. Amikor aludt, Kóbor oly csendesen feküdt, mint egy darab kő; de Tehanu torkán nyomot hagyott a tűz, így légzésében mindig volt egy kis reszelősség, és Tenar ezt hallgatta, erre figyelt éjről-éjre, évről-évre. Az élet hangja volt ez, a visszatérő életé, ez a kedves hang, ez az árnyalatnyit rekedtes lélegzetvétel.

A szuszogást hallgatva végül ismét elaludt. Ha álmodott is valamit, az csupán a szellőről és az új reggel égreköltöző színeiről szólhatott.

Éger igen korán ébredt. Kis társa egész éjjel nyugtalan volt, így ő sem pihenhette ki magát. Végül örömmel kelt fel, lépett az ablakhoz és ült le álmosan a párkányra, hogy az öböl hajnali egére felkapaszkodó fényeket figyelje, a kifutó halászhajókat és az alacsony ködből előderengő vitorlákat nézze, és hallgassa az új napra készülődő város nyüzsgő mormolását. Mikor azon kezdett gondolkodni, hogy esetleg ki kellene merészkednie a palotába, hogy ki kellene találnia, mit tegyen most, kopogtattak az ajtaján. Egy férfi tálcát hozott friss gyümölcsökkel és egy köcsög friss tejjel, és egy kis tálban húst a cicának. — Az ötödik kikiáltott órában a király színe elé vezetem — informálta Égert ünnepélyesen, majd jóval kevesebb formalitással mondta el, hogyan juthat le a palotakertekbe, ha sétára vágyna.

Természetesen Éger is tudta, hogy hat óra telik el éjféltől délig, és másik hat déltől éjfélig, de sohasem hallott még kikiáltott óráról, és szívesen érdeklődött volna, mit is jelent ez.

Hamarosan megkapta a választ, hogy Enyhelyen négy harsonás áll ki a palota legmagasabb tornyának — amelynek csúcsát egy hős kardjának karcsú acélpengéje díszítette — legmagasabban lévő erkélyére, és a negyedik és ötödik órában, dél előtt és délben, és az első, a második és a harmadik órában, dél után is megfújják hangszereiket, egyikük nyugat, egyikük kelet, egyikük észak és egyikük dél felé. Így a palota lakói és a kereskedők és az öböl hajósai mind a megbeszélt órára tudják időzíteni találkozóikat. Éger a kertekben sétálva találkozott egy fiúval, aki elmagyarázta mindezt. Alacsony, vékony fiú volt, túl hosszú tunikában. Elmondta, hogy a harsonások tudják, mikor kell megfújni hangszereiket, mert a toronyban nagy homokórák állanak, és ott van Áth Ingája is, amely magasan a toronyban függ, és ha egy óra kezdetén meglendítik, akkor pontosan a következő óra kezdetén áll meg. És azt is elmondta, hogy a harsonások által játszott szólamok mind részei a Vandór-Akbé elmélkedéseinek, amely művet még Maharion király írt, mikor visszatért Magadorról. Minden órában más-más részt játszanak el, és csak délben zengik el az egészet. És ha ott akarsz lenni valahol egy bizonyos órában, akkor tartsd a szemed a balkonon, mert a harsonások mindig néhány perccel korábban jönnek ki, és ha a nap süt, akkor fénye megcsillan és megvillan az ezüst harsonákon. A fiú neve Virgács volt és az apjával, a bárkai Métama urasággal jött, hogy egy esztendőt Enyhelyen töltsenek, és a palotában járt iskolába, és még csak kilenc esztendős, és nagyon hiányzik neki édesanyja és nővére.

Éger még időben visszatért szobájába, hogy vezetője ott lelje, és kevésbé volt izgatott, mint amennyire lehetett volna. A Virgáccsal folytatott beszélgetés rádöbbentette, hogy a fejedelmek fiai és lányai is csak gyermekek, a fejedelmek is csak emberek, és ő nem az emberektől tartott.

A férfi végigvitte a palota folyosóin egy hosszú, fényes terembe, ahol az egyik fal mentén ablakok néztek Enyhely fehér tornyaira és fantasztikus hídjaira, melyek csatornák felett s az utcák felett, tetőről tetőre és erkélyről erkélyre íveltek át. Már az ajtó mellől belátta a panoráma felét, hezitálva állt, nem tudván, hogy oda kell-e mennie a terem túlsó végében álló embercsoporthoz, avagy maradjon, míg szólítják.

A király meglátta és elébe jött, kedvesen üdvözölte, odavezette a többiekhez, és egyenként bemutatta nekik.

Volt ott egy nő, ötven lehetett vagy talán még több, alacsony és igen világos bőrű, szürkülő hajjal és nagy szürke szemekkel. Tenar, mondta a király mosolyogva; Gyűrűs Tenar. A nő Égerre nézett, egyenesen a szemébe, majd csendesen üdvözölte.

Volt ott egy férfi, nagyjából a királlyal egykorú lehetett, selyembe és könnyű vászonba öltözött, ékszereket viselt az övén és a nyakán, és egy nagy rubint a fülcimpájába szúrva. Taszla, a hajóskapitány, mutatta be a király. Taszla tekintete — sötét, mint az öreg tölgy fája — éberen és áthatón fürkészte Éger arcát.

Volt ott egy másik férfi, középkorú talán, és egyszerű öltözéket húzott. Megjelenése nyugalmat árasztott, amitől Éger úgy érezte, megbízhat benne. Szége herceg az Enyhely főnemesi házból, szólt a király.

Volt ott egy negyvenesnek tűnő férfi, ki akkora botot tartott, mint saját maga. Éger rögtön tudta, hogy csak Kútfőn képzett mágus lehet. Arca meglehetősen megviseltnek tűnt, kezei finomak és modora tartózkodó, de udvarias. Ónix mester, nevezte meg a király.

Volt ott még egy nő, akit Éger előbb szolgának nézett, mert igen egyszerű öltözéket viselt és kicsivel arrébb állt, félig elfordulva, mintha épp kibámulna az ablakok valamelyikén. Fekete haja szépségesen omlott vállaira, súlyosan és fényesen, mint sötét vízesés, de Lebannen őt is elővezette: — Gonti Tehanu — mondta, és hangja úgy csengett, mintha kihívást intézett volna valakihez.

A nő odafordult, és egy hosszú pillanatig egyenesen Éger szemébe nézett. Fiatal volt; arca bal oldala sima rezes-rózsás, fényes és sötét tekintettel az íves szemöldök alatt. A jobb oldal szörnyű sérüléstől megtört, merő egy sebhely, szem nélkül. Jobb keze a holló behajlított karmait idézte.

Kezet nyújtott Égernek, ahogy az Angládok és Éa népének szokása, és ahogy a többiek is tették, de ő a bal kezét nyújtotta oda. Éger illő válasz szerint odaérintette tenyerét a másik tenyérhez. A nő keze forró volt, lázforró. Újra Égerre nézett, egyetlen szemében csodálkozó fény csillant fényesen, furcsálkodón, élénken. Azután visszalépett korábbi helyére, újra kifelé és lefelé figyelt, mintha nem szeretne velük lenni, nem kívánna ott lenni.

— Éger mester üzenetet hozott neked atyádtól, a gonti Karvalytól — szólt a király látva, hogy a hírnök szótlan áll.

Tehanu nem emelte fel a fejét. Fényes, fekete haja szinte teljesen elrejtette arcának romjait.

— Hölgyem! — kezdte Éger, kiszáradt szájjal és rekedten. — Nagyuram megbízott, hogy tegyek fel két kérdést. — Szünetet tartott, csak mert meg kellett nedvesítenie ajkait, és újra magára kellett találnia a félelem pillanatában, ami miatt szinte elfeledte, mit akart mondani. A rövid szünet várakozó csenddé változott.

Tehanu nálánál is rekedtebb hangon szólalt meg: — Kérdezzen hát!

— Arra kért, előbb kérdezzem meg: Kik mennek a kiszáradt földekre? És amikor már indultam volna, még azt mondta, „Kérdezd meg lányomat: A sárkányok is átlépik a kőfalat?”

Tehanu bólintott, hogy tudomásul vette az üzenetet, és kicsit hátrébb lépett, mintha arrébb akarná vinni talányait, el a többiektől.

— A kiszáradt földek — mormolta a király —, és a sárkányok.

Éber tekintete arcról arcra vándorolt.

— Menjünk — szólt ezután —, üljünk le és beszéljük meg!

— Beszélgethetnénk lent a kertben? — kérdezte a szürke szemű nő, Tenar. A király azonnal beleegyezett. Menet közben Éger hallotta, amint Tenar így magyarázza kérését: — Tehanu nem szeret egész nap bent lenni. Az ég alatt jobban érzi magát.

A kertészek székeket hoztak a tavacskák egyikénél bólogató, hatalmas és vén fűzfa árnyékába. Tehanu megállt a kicsiny tó mellett, lebámult a zöldes vízbe, amelyben néhány ezüstös ponty úszkált lustán. Látszott, hogy végig akarja gondolni atyja üzenetét, és nem beszélni készül, de hallhatta mindazt, mit a többiek szóba hoztak.

Amikor letelepedtek, a király megkérte Égert, hogy újra mondja el a történetét. Megértő csendben hallgatták végig, és így feszélyezettség vagy sietség nélkül tudott beszélni. Mikor befejezte, a többiek csendesek maradtak egy darabig, majd Ónix, a mágus tett fel egy kérdést: — Múlt éjjel álmodtál erről?

Éger azt válaszolta, nem álmodott olyasmit, amire vissza tud emlékezni.

— Én viszont igen — mondta erre Ónix. — Az idézőmesterről álmodtam, aki tanítóm volt Kútfőn. Azt mondják róla, hogy már kétszer meghalt, mert visszajött abból az országból a kőfalon keresztül.

— Azokról a szellemekről álmodtam, amelyek nem születhetnek meg újra — jegyezte meg Tenar, nagyon halkan.

Szége herceg hozzátette: — Egész éjjel úgy hittem, hangok szólnak odalentről, a város utcáiról. Olyan hangok, amelyeket ismertem gyermekkoromban, és hívtak, mint akkoriban. De ha jobban füleltem, csak az őrök és a részeg tengerészek kiáltozásait hallottam.

— Sohasem álmodom. — Ennyi volt Taszla megjegyzése.

— Én nem álmodtam arról a vidékről — bólintott a király —, hanem visszaemlékeztem reá. És nem voltam képes elterelni a gondolataimat.

A csendesen álló nőre, Tehanura nézett, de ő csak bámult lefelé a tóra és nem szólt.

Hallgatás telepedett közéjük, és egy idő után Éger nem bírta tovább: — Ha effajta járványt hordozok, akkor inkább kergessetek el! — Félelmében szinte kiáltotta a szavakat.

Ónix, a mágus válaszolt, nem parancsolón, inkább megkérdőjelezhetetlenül: — Ha Kútfő Gontra küldött, és Gont Enyhelyre küldött, akkor Enyhelyen kell lenned.

— Több fej könnyebben gondol — tette hozzá Taszla, cinikus hangsúllyal.

Lebannen így szólt: — Tegyük félre az álmokat egy kicsit. Vendégünknek tudnia kell, hogy mivel foglalkoztunk, mielőtt megérkezett. Amiért Tenart és Tehanut idekérettem még a nyár elején, és visszahívtam Taszlát utazásairól, hogy tanácskozzon velünk. Elbeszélnéd e dolgot Égernek, Taszla?

A sötét tekintetű férfi bólintott. Fülében a rubin úgy csillogott, mint egy vércsepp.

— Sárkányokról van szó — kezdte. — Néhány esztendeje már dúlnak a Nyugati Peremvidéken. Le-lecsapnak Ulli és Uszidéró falvaira, alacsonyan repülnek, karmaikkal beletépnek a háztetőkbe, szétrázzák a falakat, és rémisztgetik az embereket. A Toringátoknál már kétszer is jártak, aratásidőben felégették a mezőket, a szénakazlakat és a zsúptetőket. Nem támadtak emberekre, de a tűzben meghaltak néhányan. Nem támadták meg a vidék nemesi házait, nem kerestek kincseket, ahogyan a Sötét Esztendőkben volt szokásuk, csak a falvakra és a mezőkre csaptak le. Hasonlókat hallottam a kereskedőktől, akik délnyugaton egészen Simly partjáig elhajóznak gabonáért: sárkányok jöttek és égették fel a terményt, épp amikor be akarták takarítani.

— Azután a múlt télen, Szemelnél, két sárkány telepedett meg a vulkán, az Andád-hegy csúcsán.

— Ó! — sóhajtott fel Ónix, és a király kérdő tekintetére így válaszolt: — A pálni Szeppel, egy varázsló mondta, hogy az a hegy a sárkányok egyik legszentebb helye volt, ahová azért jártak az ősi napokban, hogy a föld tüzéből igyanak.

— Nos, akkor most visszatértek — mondta erre Taszla. — És jönnek, hogy zargassák a nyájakat, az ottani népek egyetlen vagyonát. És nem is eszik meg az állatokat, csak megrémítik őket, hogy kitörjenek a karámokból, és megvadulva világnak fussanak. A népek szerint fiatal sárkányok, feketék és karcsúak, kevés tűzzel.

— És Páln-sziget északi részén most is sárkányok lakoznak a hegyvidéken. Vad országrész tanyák nélkül. Vadászok szoktak arrafelé bóklászni, hegyi juhok után kutatnak és idomítandó sólymokat fognak be, de a sárkányok elkergették őket, és most senki sem mer a hegyek közelébe menni. Talán a pelági varázslód is tud róluk?

Ónix bólintott. — Azt mondta, csapatban látták őket a hegyek felett, mintha vadlibák raja lett volna.

— Páln, Szemel és Enyhely-sziget között pedig csak a Pelági-tenger húzódik — tette hozzá Szége herceg.

Égernek eszébe ötlött, hogy kevesebb, mint egyszáz mérföldnyi tenger választja el Szemelt az ő szigetétől, Taóntól.

— Taszla járt a Sárkányok Útján hajójával, a Csérrel — jegyezte meg a király.

— De csak a keleti szigeteket láthattam meg, és a bestiák máris a nyakamban voltak — pontosított Taszla egy zord vigyor kíséretében. — Elriasztottak, mint a háziállatokat a szigeteken, lecsaptak és a vitorlákat próbálták megperzselni, amíg vissza nem fordultam arra, amerről jöttem. De ez nem jelent semmi újat.

Ónix ismét bólintott. — Senki, csak egy sárkányvitéz vitorlázhat a Sárkányok Útján.

— Én jártam ott — mondta erre Lebannen, és hirtelen széles, kisfiús mosoly terült el arcán. — De egy sárkányvitéz társaságában… Ez az, amin tegnap gondolkodtam. Amikor a Nyugati Peremvidéken jártam a főmágussal — a nekromanta Kob után kutatva —, túlmentünk Jessagén is, ami kintebb fekszik, mint Simly, és mindenhol felégetett mezőket láttunk. És a Sárkányok Útján úgy harcoltak egymás ellen, mint a megveszett állatok.

Kis szünet elteltével Szége herceg megkérdezte: — Lehet, hogy az ottani sárkányok egy része nem gyógyult ki őrültségéből a Sötét Idők óta?

— Az már legalább tizenöt esztendeje volt — válaszolt Ónix —, de a sárkányok nagyon sokáig élnek. Talán az idő is másképpen telik számukra.

Éger észrevette, hogy beszéd közben a mágus oldalra pillantott, a tavacska felé, Tehanura.

— De csak az utóbbi egy vagy két esztendőben támadtak a falvakra.

— Vagy mégsem — vetette oda Taszla. — Ha egy sárkány el akarja pusztítani egy falu vagy egy tanyavidék lakóit, ki állítaná meg? A megélhetést rontják. A terményt, a szénát, a veteményt, a lábasjószágot. Azt mondják, El innen — takarodjatok nyugatról!

— De miért tűzzel mondják, rombolással? — kérte számon a varázsló. — Tudnak beszélni! Beszélik a Teremtés Nyelvét. Mórred és Vandór-Akbé is beszélt sárkányokkal. A főmágus is beszélt velük.

— Akiket a Sárkányok Útján láttunk — válaszolta Lebannen —, elveszítették a beszéd hatalmát. A seb, melyet Kob vágott a világon, elszívta a hatalmukat, ahogyan a miénket is. Csak a nagy sárkány, Orm Embar jött hozzánk békével és beszélt a főmágussal és elmondta, hogy menjünk Magador felé… — Távolba révedő tekintettel hallgatott el egy pillanatra. — És még Orm Embar beszéde is elhalkult, mielőtt meghalt. — Megint félrenézett, tekintetében különös fény játszott. — Orm Embar értünk halt meg. Ő nyitotta meg az utat a sötét földekre.

Mind elhallgattak. Egy idő múlva Tenar halk hangja törte meg a csendet. — Karvaly azt mondta egyszer — lássuk csak, emlékszem-e még a szavaira: a sárkány és a sárkány beszéde egyazon dolog, egyazon létező. A sárkány nem megtanulja az Ősi Nyelvet, hanem ő maga az.

— Ahogyan a madár maga a repülés, és a hal maga az úszás — mondta Ónix lassan. — Igen.

Tehanu hallgatta őket, mozdulatlanul állva a kis tó mellett. Most mind őt nézték. Anyja arckifejezése lelkes, várakozó volt. Tehanu elfordította a fejét.

— Hogyan vettél rá egy sárkányt arra, hogy beszéljen hozzád? — kérdezte a király könnyed hangon, mintha csak kedveskedni akart volna, de szavait újabb csend követte. — Nos — mondta ezután —, ez is olyasvalami, amit csak remélhetünk megtudni. Most pedig, Ónix mester, elbeszélnéd a történetedet a lányról, aki elment a kútfői iskolába? Merthogy még csak én hallottam.

— Egy lány az iskolában! — kiáltott fel Taszla önkéntelenül, egy gúnyos vigyor kíséretében. — Igencsak megváltoztak a dolgok Kútfőn!

— Csakugyan megváltoztak — válaszolta a mágus, és hosszú, hűvös pillantással mérte végig a tengerészt. — Nyolc esztendeje lehetett. Út-szigetről jött, fiatal fiúnak álcázva magát, és a mágia művészetét akarta megismerni. Természetesen a szegényes álca nem volt elég, hogy lóvá tegye a kapusmestert. Ő mégis beeresztette, és a pártját fogta. Akkoriban az idézőmester volt az iskola feje, az a férfi — itt hezitált egy pillanatig —, akiről múlt éjjel álmodtam.

— Mondj valamit arról az emberről, Ónix mester, ha fontos lehet! — kérte a király. — Torionról van szó, aki visszatért a halálból?

— Igen. Amikor a főmágus oly sokáig elmaradt és hír sem jött felőle, attól tartottunk, hogy odaveszett valahol. Így hát az idéző a hatalmát hívta segítségül, hogy megnézze, a főmágus valóban átlépte-e a falat. Sokáig volt odaát, így a mesterek érte is aggódni kezdtek. Végül felébredt és elmondta, hogy a főmágus a holtak között jár, és bár maga nem tud visszatérni még, de utasította őt, hogy jöjjön vissza és vezesse Kútfőt. Nem sokkal később a sárkány visszahozta Karvaly főmágust élve, Lebannen nagyurammal együtt… Azután, amikor a főmágus ismét távozott, az idéző elzuhant és úgy hevert ott, mintha kiszállt volna belőle az élet. A gyógyfüvesmester — művészetét is felhasználva — halottnak hitte. De amikor felkészültünk a temetésére, megmozdult és megszólalt, azt mondta, visszatért az életbe, hogy megtegye, amit még meg kell tenni. Mivel azóta sem voltunk képesek új főmágust választani, így Torion, az idézőmester vezette az iskolát. — Ónix rövid szünetet tartott. — Amikor az a lány megérkezett, bár a kapusmester beengedte, Torion nem tűrte meg a falak között. Semmit sem tudott kezdeni vele. A formamester magához vette a Ligetbe, és a lány ott lakott egy darabig a fasorok szélénél, és a formamesterrel sétált az erdőben. Ő és a kapusmester, na meg a gyógyfüves és Kurremkarmerruk, a névmester mind úgy tartották, oka van annak, hogy a lány Kútfőre jött, hogy valamely nagy esemény előhírnöke vagy futára, még ha ő maga nem is tud erről; így hát védelmezték. A többi mester Toriont követte, aki szerint a lány csak széthúzást és romlást hordoz, és el kell kergetni. Tanonc voltam akkoriban. Érzékenyen érintett minket, hogy vezér nélkül maradt mestereink, egymással vitatkoznak.

— És ráadásul egy leányka miatt — vágott közbe Taszla.

Ónix ezúttal különösen hűvös pillantást vetett rá. — Igen. — Csak ennyit mondott. Eltelt közel egy perc, mire folytatta történetét. — Hogy rövidre fogjam: amikor Torion diákok egy csoportját küldte, hogy rávegyük a távozásra, a lány kihívást intézett az idézőmester ellen, mondván, találkozzanak a Kútfő-hegyen. Torion el is jött, és nevén szólította a lányt, hogy engedelmességre bírja: „Irián”, így szólította. De a lány azt mondta, „Nem csupán Irián vagyok” és beszéd közben változni kezdett. Átváltozott — sárkánnyá. Megérintette az idézőmestert, és Torion teste porrá hullott szét. Azután felment egészen a csúcsra, és őt figyelve nem tudtuk eldönteni, hogy egy máglyához hasonlatosan lángoló nőt, avagy szárnyas bestiát látunk. De azután tisztán láttuk a csúcson, mint arany és vörös lángnyelvhez hasonlatos sárkányt. Azután szárnyra kapott, és elrepült nyugat felé.

A mesélő hangja elhalkult, a lenyűgöző látvány emléke nyomot hagyott vonásain. Senki sem szólt.

A varázsló megköszörülte torkát. — Mielőtt felment a hegytetőre, a névmester megkérdezte tőle, „Ki vagy te?” A lány azt válaszolta, hogy nem tudja a másik nevét. A formamester is megszólította, megkérdezte merre tart, és visszajön-e valaha. Azt mondta, hogy nyugaton túlra indul, hogy ott majd a saját népétől tudja meg a nevét, de ha hívják, akkor visszatér.

A beálló csendben reszelős, gyenge hang szólalt meg, mintha fém súrlódna fémhez. Halk beszéd. Éger nem értette a szavakat és azok mégis ismerősnek tűntek, mintha valahogyan emlékeznie kellene a jelentésükre.

Tehanu közelebb lépett a mágushoz és megállt mellette, odahajolt hozzá, feszülten, mint a felhúzott íj. Ő szólt.

Meglepetten és megütközve Ónix felbámult rá, felpattant, hátrált egy lépést, majd erőt véve magán azt mondta: — Igen, ezek voltak a szavai: Népemhez, nyugaton is túlra.

— Hívd ide! Hívd őt ide! — suttogta Tehanu. Mindkét kezével előrenyúlva megfogta a mágus kezét. Amaz önkéntelen újra elhúzódott.

Tenar felállt, és odamormolta lányának: — Mi van veled, Tehanu, mi a baj?

Tehanu körben végignézett rajtuk. Éger úgy érezte magát, mintha szellem lenne, amelyen a lány keresztülnéz. — Hívjátok ide! — mondta újra. A királyra nézett. — Te ide tudod hívni?

— Nekem nincs ilyen hatalmam. Talán a kútfői formamester — talán te magad…

Tehanu határozottan megrázta a fejét. — Nem, nem, nem, nem — suttogta. — Nem vagyok olyan, mint ő. Nincsenek szárnyaim.

Lebannen úgy nézett Tenarra, mintha tanácsot várna tőle. Tenar tehetetlenül nézett lányára.

Tehanu körbefordult, szembe a királlyal. — Elnézését kérem! — mondta mereven, vékony, rekedtes hangján. — Egyedül szeretnék maradni, uram. El kell gondolkodnom azon, amit az apám üzent. Próbálok választ adni a kérdéseire. De egyedül kell maradnom, kérem!

Lebannen meghajolt felé és Tenarra pillantott, aki erre odalépett a lányhoz és átkarolta. Elsétáltak a tavacskák és szökőkutak közötti napfényes ösvényen. A négy férfi újra leült, de néhány percig egyikük sem beszélt.

Lebannen szólalt meg először. — Igazad volt, Ónix. — És a többieknek: — Ónix mester elmondta nekem ezt a történetet a sárkánylányról, Iriánról, miután mondtam neki valamit Tehanuról. Hogy a gyermek Tehanu hogyan idézte meg a sárkány Kalesszint Gont-szigeten, és az Ősi Nyelven beszélt a sárkánnyal, és Kalesszin a lányának nevezte.

— Ez igen különös, uram, különös idők ezek, amikor egy sárkányból lány lesz, és amikor egy tanítatlan lány a Teremtés Nyelvén beszél! — Ónix kétségtelenül mély megrázkódtatást élt át, megrémült. Éger látta ezt rajta, és elcsodálkozott, hogy ő maga nem érez ilyen eredetű félelmet. Talán, gondolta, mert nem tud eleget ahhoz, hogy féljen, vagy nem tudja, mitől féljen.

— De hát ezek már régi történetek! — kiáltott fel Taszla csodálkozón. — Nem hallottad őket Kútfőn? Talán a falak tartották őket kívül? Olyan történetek ezek, amilyeneket az egyszerű népek mesélnek. Dal némelyik. Vannak tengerészdalok, a „Beliló ágyasa” egy matrózról szól, aki egy rívó széplányt hagyott minden kikötőben, mígnem az egyik széplány rézszárnyakon repült a hajója után, elragadta a fedélzetről és felfalta.

Ónix undorodva nézett Taszlára. De Lebannen elmosolyodott, és átvette a stafétát: — Kemay Asszonya… A főmágus vén mestere, Aihal, vagy más néven Oromon beszélt róla Tenarnak. Egy falusi öregasszony volt, aki így is élt. Meghívta Oromont a kunyhójába, és hallevessel kínálta. Arról beszélgetett vele, hogy az emberfaj és a sárkányfaj valaha egy volt. Ő maga ugyanannyira sárkány is volt, mint amennyire embernő. És mágusként Oromon sárkánynak látta.

— Ahogyan te láttad Iriánt, Ónix — fejezte be.

Kimért szavait csak a királyhoz címezve, a mágus így válaszolt: — Miután Irián elhagyta Kútfőt, a névmester bekezdéseket mutatott a legősibb tudáskönyvekből, máig homályos szövegeket, amelyek úgy is érthetőek, mintha egyszerre ember és sárkány teremtményekről szólnának. És egy viszályról vagy nagy összekülönbözésről. De egyik szöveg sem elég tiszta, hogy megérthessük.

— Remélem, Tehanu megérti őket — jegyezte meg Lebannen oly kimért hangon, hogy Éger nem tudta eldönteni: a király még őrzi, vagy már feladta a reményt.

Egy férfi sietett feléjük az ösvényen, őszes katona a király őrei közül. Lebannen körülnézett, felállt és elébe ment. Halk hangon tárgyaltak vagy egy percen keresztül. A katona ismét útnak indult; a király visszafordult a társasághoz. — Hírek érkeztek — jelentette be, hangjában kihívó él csendült. — Enyhely nyugati széle felett nagy sárkányrajokat láttak. Erdőket gyújtottak fel, és egy kószter menekülőket vett fel Déli Kapu felől, akik azt állítják, hogy Resbel város lángokban áll.

Azon az éjjelen a király leggyorsabb hajója átsuhant vele és társaságával az Enyhely-öblön, gyorsan futva Ónix varázsszele előtt. Napkeltére elérkeztek az Onneva-folyó torkolatához az Onn előhegységénél. Velük együtt tizenegy ló is partra szállt, nemes, erős, karcsú lábú teremtmények a fejedelmi istállókból. Enyhely és Szemel kivételével, a lovak ritkák voltak a Szigetvilágon. Tehanu jól ismerte a szamarakat, de lovat sosem látott azelőtt. Az éjszaka java részét mégis velük és gondozóikkal töltötte, segített megnyugtatni őket. Jó tenyészetből származtak, barátságosak voltak, de nem szoktak hozzá a tengeri utazáshoz.

Amikor felszerszámozták őket, ott az Onneva homokos partján, Ónix meglehetősen rémültnek tűnt, és a lovak gondozóinak kellett biztatniuk és megsegíteniük, de Tehanu ugyanolyan gyorsan felpattant a nyeregbe, mint maga Lebannen. A gyeplőt megnyomorított kezébe vette, de nem használta, látszólag más módon kommunikált a kancával.

A kis karaván nyugatnak haladt a Faliorn dombjai között. Jó tempót tartottak. Ez volt az utazás leggyorsabb módja, ami Lebannen rendelkezésére állt; Enyhely déli partjainak megkerülése túl sokáig tartott volna. Velük volt a mágus Ónix, hogy kedvező időjárást biztosítson, megtisztítsa az utat az akadályoktól, és megvédelmezze őket az ártalmaktól. A sárkányokkal szemben azonban, ha találkoznának velük, nem volt semmiféle védelmük, kivéve talán Tehanut.

Előző este Lebannen megbeszélést tartott tanácsadóival és az őrség tisztjeivel, miután hamar ama következtetésre jutott, hogy nincs módja a sárkányok elleni harcra, avagy a városok és mezők megvédelmezésére: a nyílvesszők hasztalanok voltak, a pajzsok hasztalanok voltak. Csak a legnagyobb mágusok képesek legyőzni a sárkányokat. A királynak nem állt ilyen hatalom a szolgálatában, és nem is ismert ilyen élő mágust, de minden tőle telhető módon meg kellett védelmeznie népét, így hát nem tudván más módról, tárgyalni kívánt a sárkányokkal.

Főudvarmestere megütközött a módon, hogy Lebannen maga ment Tenar és Tehanu szállására; a királynak érte kell küldetnie annak, kit látni akar, parancsolnia kell, hogy jöjjenek el hozzá. — Nem, ha könyörögni fog nekik — válaszolta erre Lebannen.

Az ajtót nyitó meglepett szobalánytól megkérdezte, hogy beszélhetne-e a Fehér Úrnővel és Gont Leányával. A palotában és a városban így ismerték őket. Mindketten nyíltan viselték igaz nevüket, ahogyan a király is, és ez igencsak ritka dolog volt. Olyannyira szabály és szokás ellen való, biztonság és védelem ellen való, hogy bár az emberek ismerték e neveket, mégsem merték ezen szólítani vagy emlegetni őket. Inkább körülírták a személyüket, vagy más neveket ragasztottak rájuk.

A királyt beeresztették, és ő gyorsan elbeszélte a legutóbb kapott híreket, majd a tárgyra tért: — Lehet, Tehanu, hogy az egész királyságban egyedül te segíthetsz. Ha szólítod azokat a sárkányokat, ahogyan Kalesszint szólítottad annak idején, ha van felettük bármi hatalmad, ha tudsz beszélni velük és megkérdezed miért háborúznak a népem ellen, akkor megteszed és segítesz?

A fiatal lány visszahőkölt Lebannen szavaitól, és az anyjához fordult.

De Tenar nem nyújtott menedéket számára. Csak állt ott mozdulatlan. Kis idő múlva megszólalt: — Tehanu, már régebben is megmondtam: amikor maga a király szólít meg, illenék válaszolnod valamit. Akkor még gyermek voltál, és nem válaszoltál. Most már nem vagy gyerek.

Tehanu hátralépett, hogy mindkettejüktől távolabb kerüljön. Úgy ingatta fejét, mint egy kisgyermek. — Nem tudom hívni őket — mondta gyenge, rekedtes hangján. — Nem ismerem őket.

— És Kalesszint tudod szólítani? — kérdezte Lebannen.

Tehanu a fejét rázta. — Túl messze van — suttogta. — Nem tudom, hol.

— De Kalesszin lánya vagy — mondta Tenar. — Nem tudsz beszélni ezekkel a sárkányokkal?

A lány megtörten válaszolt: — Nem tudom.

Lebannen így szólt: — Ha van rá bármi esély, Tehanu, hogy beszélnek veled, hogy tudsz beszélni velük, akkor kérlek, tegyünk próbát! Nem tudok harcolni ellenük és nem ismerem a nyelvüket, és hogyan tudhatnám meg, hogy mit akarnak tőlünk azok a teremtmények, amelyek elpusztíthatnak egyetlen lélegzetvétellel, egyetlen pillantással? Beszélsz értem, értünk?

Tehanu csendesen állt. Azután oly halkan, alig hallhatóan, válaszolt: — Igen.

— Akkor készülj fel az utazásra. Az este negyedik órájában kihajózunk. Az embereim odavezetnek a mólóhoz. Köszönöm! És neked is köszönöm, Tenar! — fejezte be a beszélgetést Lebannen. Egy pillanatra megfogta a lány kezét, de nem hosszabban, minthogy sietve kellett intézkednie számos dologról, még indulás előtt.

Amikor lement a kikötőbe, megkésve és sietve, a karcsú alak már ott várta, arca csuklya árnyékában rejtezett. Az utolsó ló toporgott és hangosan horkantott, nem akart rálépni a feljáróra. Tehanu tanácskozott néhány szót a gondozóval. Azután megfogta a kantárt, szólt az állathoz valamit, és együtt csendesen felsétáltak a fedélzetre.

A hajók kicsi, zsúfolt házak; éjfél felé Lebannen véletlenül meghallotta két lovász halk beszélgetését a hátsó fedélzeten. — Varázskeze van — mondta az egyik, és egy fiatalabb hang válaszolt: — Igen, varázskeze van, de olyan szörnyen néz ki, nem? — Erre az első: — Ha a lovakat nem zavarja, akkor neked mi közöd hozzá? — És a másik: — Nem tudom, csak zavar.

Később, amikor az Onneva homokjáról belovagoltak a dombok közé, ahol az út kiszélesedett, Taszla előreléptetett Lebannen mellé. — Ő lenne a tolmácsunk, ugye? — kérdezte.

— Ha minden igaz.

— Akkor bátrabb, mint gondoltam. Ha ez történt vele, amikor először beszélt sárkánnyal, akkor megtörténhet újra.

— Mire gondolsz?

— Majdnem halálra égett.

— Nem a sárkány tette.

— Akkor ki?

— Az emberek, akik közé született.

— Hogyan történt? — kérdezte Taszla, egy grimasz kíséretében.

— Csavargók, tolvajok. Öt vagy hatesztendős lehetett. Bármit tett vagy tettek vele, végül leütötték, és belelökték a tábortűzbe. Gondolom, úgy hitték, hogy már halott vagy haldoklik, és akár baleset is lehetett. Otthagyták. A falusiak találtak rá, és Tenar magához vette.

Taszla a fülét vakargatta. — Aranyos történet az emberi kedvességről. Szóval nem is a vén főmágus lánya? Akkor miért mondják, hogy egy sárkány porontya?

Lebannen együtt hajózott Taszlával, harcolt mellette évekkel korábban Szorra ostrománál, és bátor, éber, hidegfejű férfinak ismerte. Ha Taszla gorombasága feldühítette, mindig saját gyenge türelmét okolta. — Nem tudom, miért mondják — válaszolta szelíden. — Csak azt tudom, hogy a sárkány a lányának nevezte.

— A kútfői varázslód, ez az Ónix, nagyon gyorsan kijelentette, hogy nem veszed majd hasznát ebben az ügyben. De ő beszéli az Ősi Nyelvet, nemdebár?

— Igen. Néhány szóval hamuvá égethet. Hogy mégsem teszi, ez talán az irántam való tisztelete miatt van, gondolom.

Taszla bólintott. — Tudom.

Egész nap olyan ütemben haladtak, amilyet a lovak engedtek, és estére egy kis dombvidéki városkához értek, ahol a lovak ehettek és pihenhettek, és a lovasok különféle kényelmetlen ágyakban alhattak. Akik nem szoktak hozzá a lovagláshoz, most úgy érezték, nem igazán megy a járás sem. Az ottani népek mit sem hallottak a sárkányokról és dúlásukról. Csak annak egyszerre szörnyű és dicső mivolta nyomasztotta őket, hogy egy egész csapat gazdag idegen lovagolt be hozzájuk zabot és szállást kérve, amiért ezüsttel és arannyal fizettek.

A lovasok még hajnalhasadás előtt távoztak. Az Onnevát közel száz mérföld választotta el Resbeltől. Ezen a második napon át kellett jutniuk a Faliorn-hegység alacsony hágóján, és le kellett ereszkedniük a nyugati oldalon. Jenán, Lebannen egyik legmegbízhatóbb tisztje, messze a többiek előtt lovagolt; Taszla képezte a hátvédet; Lebannen vezette a főcsoportot. Félig álomba merülve ügetett az éj tompa csendjében, amikor közeledő patkócsattogás riasztotta fel. Jenán jött visszafelé. Lebannen elnézett arra, amerre a férfi mutatott.

Épp egy tágas domboldalra jutottak egy erdőből, és a gyorsan tisztuló félhomályban belátták az egész hágót. Kétoldalt a hegyek fekete tömegekként magasodtak a felhős hajnal távoli, vöröslő ragyogásában.

De ők nyugat felé néztek.

— Az közelebb van, mint Resbel — állította Jenán. — Talán tizenöt mérföldnyire.

Tehanu kancájának — bár alacsony termetű volt —, a csapat legnemesebb állataként az volt az erős meggyőződése, hogy neki kellene vezetnie a többieket. Ha a lány nem tartotta volna vissza, akkor szép lassan addig előzget, mígnem ő kerül az élre. Így a kanca hamar utolérte Lebannent, aki visszafogta nagy lovát, és Tehanu most ott állt meg mellette, ugyanarra nézve.

— Lángol az erdő — mutatta neki a király.

Csak a sebhelyes arcfelet látta, és úgy tűnt, mintha Tehanu vakon bámulna; de a lány látott, és a gyeplőt fogó, összeroncsolt keze megremegett. A megégetett gyermek még fél a tűztől, gondolta Lebannen.

Micsoda kegyetlen, gyáva könnyelműség szállhatta meg, amikor felkérte a lányt: „Gyere, beszélj a sárkányokkal, és mentsd meg a bőrömet!” És egyenesen a tüzek forrásához vitte?

— Visszafordulunk! — adta ki a parancsot hirtelen elhatározásra jutva.

Tehanu felemelte ép kezét, és előremutatott. — Nézzétek! Ott!

Egy szikra a máglyából, izzó parázsszem emelkedett a hágó fekete vonala fölé; lángoló tűzsasként egy sárkány repült egyenesen feléjük.

Tehanu felállt a kengyelben és éles, rikoltó kiáltást hallatott, mint egy sirály vagy sólyom. Egy szót kiáltott, egyetlen szót: — Medeu!

A termetes lény iszonytató sebességgel közeledett, bár szinte lustán csapkodott hosszú, vékony szárnyaival. Már nem tükröződtek pikkelyein a lángok és előbb feketének látszott, majd az egyre erősödő hajnalfényben bronzosan csillant.

— Tartsátok a lovakat! — mondta Tehanu megtört hangján, ahogy Lebannen szürke heréltje meglátván a sárkányt erőszakosan rángatta a gyeplőt, és hátrálni kezdett. A király még uralta hátasát, de mögötte az egyik ló rémülten nyerített fel, azután toporzékolás hallatszott és a gondozók kiáltásai. A varázsló Ónix érkezett futva, megállt Lebannen mellett. Hátason ülve vagy kiszállva a nyeregből, végül mind egy helyben maradtak, és figyelték a közeledő sárkányt.

Tehanu újra elkiáltotta azt a szót. A sárkány visszahőkölt, lelassított, odaért, megállt és a társaságtól úgy ötven lábnyira lebegett a levegőben.

— Medeu! — szólította meg Tehanu újra, és mint elnyúlt visszhang, válasz érkezett: — Me-de-uuu!

— Mit jelent? — kérdezte Lebannen a varázslóhoz hajolva.

— Nővér, testvér — suttogta Ónix.

Tehanu leszállt a lóról, és Jenán kezébe nyomta a gyeplőt. Előresétált, le az enyhe lejtőn oda, ahol a sárkány lebegett. Hosszú szárnyaival kicsiket csapott gyorsan, mint ahogyan egy madár lebegne. Ezek a szárnyak azonban ötven láb hosszan nyújtóztak kétoldalt, és csapásaik olyan hangot adtak, mint a dobpergés. Ahogy a lány közelebb ért, kis lángnyelv tört elő a sárkány hosszú és tűhegyes fogai közül.

Tehanu felemelte kezét. Nem a kecses barnát, hanem a megégetettet, a karmot. Felkarjának és vállának sérülése megakadályozta, hogy teljesen felemelje. Alig bírt felnyúlni a fejéig.

A sárkány kicsinyt lentebb ereszkedett, lehajtotta fejét és megérintette a lány kezét remegő cimpájú, keskeny orrával. Mint egy állat, egy kutya, ahogy szaglászva üdvözli az embert, gondolta Lebannen; ahogy a vadász sólyma görnyed a csukló fölé; ahogy a király hajol meg a királynő előtt.

Tehanu beszélt, a sárkány beszélt, mindketten csak röviden, rezgő cintányér szólamaihoz hasonlatos hangjukon. Újabb szóváltás, szünet; a sárkány hosszan beszél. Ónix feszülten hallgatta őket. Még egy szóváltás. A sárkány orrlikaiból füstfoszlányok szálltak fel; merev, parancsoló mozdulat a lány összefonnyadt kezével. Tehanu két szót ejtett ki tisztán.

— Hívd el — fordított a mágus, még mindig suttogva.

A sárkány keményen csapott szárnyaival, lehajtotta hosszúkás fejét és sziszegett. Újra beszélt, majd szinte ugrott egyet a levegőben, magasan Tehanu fölé, ahogy megfordult. Tett egy teljes fordulatot, és a kilőtt nyíl sebességével nyugatnak indult.

— A Legvénebb leányának nevezte — mondta a varázsló, ahogy Tehanu mozdulatlanul állt ott, figyelve a távolodó sárkányt.

A lány megfordult. Kicsinek és törékenynek látszott most a hatalmas hegyoldalon a hatalmas erdő mellett, a szürke hajnali fényben. Lebannen leugrott a lóról, és odaszaladt hozzá. Azt hitte, kimerülten talál majd a lányra, és kezét nyújtotta, hogy felsegítse a lejtőn, de Tehanu rámosolygott. Arca félig szépségesen, félig iszonytatón ragyogott, a nap első sugarainak vörösében.

— Nem támadnak újra. A hegyek közt várnak ránk — mondta.

Azután csakugyan úgy nézett körbe, mintha nem tudná hol van éppen, és amikor Lebannen karon fogta, a lány hagyta magát vezetni. De az öröm és a mosoly még ott időzött arcán, és könnyedén lépdelt.

Amíg a lovászok a hátasokkal foglalkoztak, már a harmatos lejtőn legeltetve őket, addig Ónix, Taszla és Jenán is a lány köré gyűltek, bár tiszteletteljes távolságot tartottak. Ónix szólította meg először: — Tehanu úrnő, sohasem láttam még ily bátor cselekedetet.

— Ahogy én sem — tette hozzá Taszla.

— Féltem — mondta Tehanu nyugodt hangján. — De a testvéremnek neveztem, és ő a nővérének szólított.

— Nem értettem minden szavatokat — folytatta a mágus. — Nincs akkora tudásom az Ősi Nyelv terén, mint neked. Elmondanád, miről beszéltetek?

A lány lassan beszélt, tekintete nyugat felé fordult, amerre a sárkány elröppent. A távoli tűz vöröse eltompult és még inkább halványodott, miközben kelet egyre fényesedett. — Azt kérdeztem tőle: „Miért égetitek fel a király szigetét?” És ő úgy válaszolt: „Ideje visszakapnunk a földjeinket.” Akkor megkérdeztem: „A Legvénebb utasított, hogy tűzzel vegyétek vissza azokat?” Erre ő azt felelte, hogy Kalesszin, a Legvénebb és Orm Irián együtt repültek el nyugaton túlra, hogy a más szelekkel szárnyaljanak. És azt mondta, hogy az itt, a világszeleken maradt fiatal sárkányok szerint, az emberek esküszegő módon ellopták a birodalmukat. Egyre többen hiszik, hogy Kalesszin sohasem fog visszatérni, és nem akarnak tovább várni, inkább kiűzik az embereket a nyugati földekről. De később Orm Irián visszatért, és most Páln-szigeten tanyázik, így mondta. Mondtam, kérje meg, hogy jöjjön el hozzánk. Azt mondta, biztosan el fog jönni Kalesszin lányához.