Lakott sziget

13.

Az első lövés szétszakította a lánctalpat, és több mint húsz év óta először a szörnyeteg letért jól bejáratott útjáról. A földből betondarabokat kifordítva becsörtetett egy facsoportba, és lassan megfelelő helyzetbe fordult. Széles homloklemeze belefúródott a bozótba, hangos csikorgással félretolva a remegő fákat. Mikor hatalmas, sáros hátsó részén láthatóvá váltak a rozsdás szegecseken fityegő vaslemezek, Zef szép, tiszta lövéssel egy robbanótöltetet küldött a motorba, úgy célozva, hogy elkerülje a reaktort. A robbanás széttépte a tank izmait, inait, és idegrendszerét; a gép fémesen zihált, túlhevült gőz fújt ki az izületeiből, és megállt mindörökre. De valami még élt gonosz, páncélos szívében; egyes megmaradt idegek még küldtek ki véletlenszerű jeleket; vészhelyzeti rendszerei még ki-be kapcsolódtak, mormogtak és habot köpködtek; és az egész lomhán remegett, a földet kaparva megmaradt lánctalpával. Vészjóslóan és értelmetlenül, mint a széttaposott darázs potroha, a rakétakilövő rácsos csöve felemelkedett, aztán visszazuhant a haldokló sárkány fölött. Zef néhány másodpercig figyelte a haláltusáját, aztán megfordult, és bement a fák közé, szíjánál fogva húzva maga után a gránátvetőt. Maxim és Vadkan követték. Mikor kiértek egy csendes tisztásra, amit Zef biztosan már az ide vezető úton kinézett magának, lerogytak a fűre.

— Cigarettaszünet! — mondta Zef.

Sodort egy cigarettát a félkarú Vadkannak, tüzet adott neki, aztán a magáét is meggyújtotta. Állát tenyerébe támasztva Maxim a földön feküdt, és a ritkás erdőn keresztül a haldokló acélsárkányt nézte. Meghajtó kerekei gyászosan csörömpöltek, és radioaktív gőzsugarak lövelltek ki fütyülve szétszaggatott zsigereiből.

— Nos, így kell ezt csinálni, és csak így lehet — jelentette ki Zef oktató hangon. — Ha nem így csináljátok, letépem a fületeket.

— Miért? — kérdezte Maxim. — Meg akartam állítani.

— Azért, — felelte Zef, — mert a gránát lepattanhat, és beeshet a rakétakilövőbe. Akkor aztán mindannyiunknak kaput.

— A lánctalpra céloztam.

— A hátsó részére kell céloznod. — Zef mélyen leszívta a füstöt. — És úgy általában, amíg még új vagy ebben e témában, soha ne kezdj bele semmibe elsőként. Hacsak én nem kérlek rá. Világos?

— Igen.

Maximot sem Zef finom kioktatásai, sem maga Zef nem érdekelték. Vadkan annál inkább. De ő, műkezét az aknakereső ütött-kopott burkolatán nyugtatva, mint szokta, továbbra is közönyös hallgatásba burkolózott. Semmi sem változott. És semmi sem úgy alakult, ahogy Maxim akarta.

Egy hete, mikor az új elítéltek felsorakoztak a barakkok előtt, Zef odament Maximhoz, és beválogatta az ő 104. utász egységébe. Maxim el volt ragadtatva. Nem csak ő ismerte fel a lángvörös szakállú, szögletes, tömzsi figurát, hanem Zef is megismerte őt a tarkabarka rabruhás fegyencek fojtogató tömegében, ahol senki sem törődött a másikkal egy fikarcnyit sem.

Ráadásul Maximnak minden oka megvolt azt hinni, hogy Allu Zefnek, az egykori kiváló pszichiáternek, és művelt, intelligens embernek, a vonat börtönkocsijában összezsúfolt bűnöző népségtől eltérően, van valami kapcsolata a földalatti mozgalommal. Aztán mikor Zef a barakkjukhoz vezette, és megmutatta a priccsét, közvetlenül a félkarú Vadkané mellett, Maxim azt hitte, hogy végre kezd alakulni a jövője. De hamarosan rájött, hogy tévedett: Vadkan nem akart beszélgetni vele. Azon az éjszakán üres arckifejezéssel hallgatta Maxim sietve elsuttogott beszámolóját a csoport vesztéről, a torony lerombolásáról, és a tárgyalásról. — Néha másképpen alakulnak a dolgok — dünnyögte egy ásítás közben, aztán a másik oldalára fordult, és elaludt. Maxim úgy érezte, mintha becsapták volna.

Aztán Zef mászott fel a priccsére. — Telezabáltam magam — közölte Maximmal, és köntörfalazás nélkül a tárgyra térve faggatni kezdte, durván és pimaszul neveket és információkat követelt tőle. Egykor talán kitűnő tudós, művelt ember volt; talán még az ellenállásnak is tagja volt; de azon az éjszakán olyan benyomást keltett, mintha hivatásos provokátor volna, aki, nem lévén jobb dolga elalvás előtt, úgy döntött, hogy egy ostoba újoncot fog molesztálni. Maxim próbálta lerázni, és még jóval azután is, hogy meghallotta Zef egészséges horkolását, éberen feküdt, és felidézte magában, hányszor tévesztették már meg az emberek és események ezen a bolygón.

A gondolatai elkalandoztak. Felidézte a tárgyalást, amit nyilvánvalóan már jóval azelőtt előkészítettek, mielőtt a csoport megkapta volna a parancsot, hogy támadják meg a tornyot; felidézte az írott jelentését, amit valami mocskos besúgó adott, aki mindent tudott a csoportról, és talán a tagja is volt; és felidézte a filmet, amit a toronyból vettek fel a támadás alatt, és a szégyenét, amikor felismerte magát a képernyőn. Ott állt, gépkarabélyával a fényszórókra tüzelve — pontosabban a színpadi lámpákra, amik megvilágították annak a szörnyű színjátéknak a szereplőit. A szorosan bezárt, fojtogatóan bűzlő, férgektől nyüzsgő barakkban rehabosok motyogtak lidérces álmukban, míg egy távoli sarokban, egyetlen gyertya fényénél, más rabok kártyáztak, és érdes hangon kiabáltak egymással.

Másnap újra becsapottnak érezte magát: ezúttal az erdő miatt. Lehetetlen volt akár egyetlen lépést is tenni anélkül, hogy az ember vasba ne botlott volna: halott, átrozsdásodott vasba; rejtőzködő, minden pillanatban gyilkolásra kész vasba; láthatatlan, őt célba vevő vasba; mozgó, a megmaradt utakat vakon felszántó vasba. A föld és a fű rozsdától bűzlött, és radioaktív tócsák gyűltek össze a mélyedések alján; a madarak nem énekeltek, hanem rekedten bömböltek, mintha haláltusájukat vívnák. Itt nem voltak állatok, sem erdei csend. Balról és jobbról egyaránt robbanások dörögtek és morajlottak. Szürke hamu kavargott az ágak között, és a szélrohamok lestrapált motorok bőgését sodorták a fák között.

— És ez így ment éjjel-nappal, szüntelen. Nappal az erdőben dolgoztak, ami voltaképpen nem erdő volt, hanem egy egykori erődített körzet. Tele volt önjáró, automatikus katonai gépezetekkel, páncélkocsikkal, ballisztikus rakétákkal, lánctalpas rakétahordozókkal, lángszórókkal, és mérgesgáz-kilövőkkel. És ezek még mind igen jó állapotban voltak, húsz évvel a háború után; mind élte a maga haszontalan, gépi életét — keresett, célzott, ólmot, tüzet, és halált köpködött. Ezeket kellett tönkretenni, felrobbantani, és szétszerelni, hogy megtisztítsák az utat az újabb sugárzótornyok építéséhez. Éjszakánként Vadkan szokás szerint hallgatott, és Zef kérdésekkel zaklatta Maximot, váltakozva az ostobasággal határos őszinteséggel, vagy meglepően fortélyos agilitással. És ott volt még a szinte ehetetlen étel, a rabok különös dalai, és a verés, amit a légiósoktól kaptak. És napjában kétszer mindenki a barakkokban és az erdőben vonaglott a fájdalomtól a sugáremitterek csapásai alatt. Szökevények holttesteit lóbálta a szél. Éjjel-nappal, szüntelen. Auschwitz. Haláltábor. Fasizmus.

— Miért akarta megállítani a tankot? — kérdezte Vadkan váratlanul. Maxim gyorsan felült. Ez volt az első kérdés, amit Vadkan valaha is kérdezett tőle.

— Meg akartam vizsgálni a szerkezetét.

— Szökést tervez?

— Maxim oldalvást Zefre sandított. — Természetesen nem. Csak kíváncsi vagyok.

— Miért érdeklik ennyire a harci gépek? — Úgy beszélt, mintha a vörös szakállú provokátor ott sem lett volna.

— Nem is tudom. Magam sem vagyok biztos benne. Van itt több ilyen is?

— Egész csomó gép van itt… és mindig egész csomó bolond is — szólt közbe Zef. — El sem tudod képzelni, az átkozott bolondok már hányszor megpróbálták. Bemásztak, vacakoltak egy darabig, aztán feladták. Az egyik átkozott bolond, olyan volt, mint te, felrobbantotta magát.

— Ne aggódjon, én nem fogom magam felrobbantani — mondta Maxim hűvösen. — Ezek a masinák nem annyira bonyolultak.

— De mégis, miért érdeklik annyira? — kérdezte Vadkan. A hátán fekve dohányzott, műkeze ujjai között tartva a cigarettát. — Tegyük fel, megjavít egyet. És aztán?

— Aztán áttör vele a hídon. — Zef felröhögött.

— Miért is ne? — kérdezte Maxim. Teljesen megzavarta ez az ember: hogy kéne viselkednie vele szemben? Talán Zef nem is provokátor. Masszaraks, miért kezdtek ezek hirtelen piszkálni engem?

— A hídon át sosem fogja tudni megcsinálni — mondta Vadkan. — Úgy kilyuggatják, mint egy darab sajtot. És ha mégis megcsinálja, a hidat felhúzva találja majd.

— És a folyó medrén át?

— A folyó radioaktív — köpött ki Zef. — Ha tiszta lenne, nem kellene hozzá tank, hogy átjuss. Most rögtön átúszhatnál bárhova: a partokat nem őrzik. — Újra köpött. — Ha tiszta lenne, akkor őriznék. Felejtsd el ezeket a vad ötleteket, fiacskám. Azért vagy itt, hogy itt is maradj. Láss munkához, és tanulj bele a dolgokba. Mikor beletanulsz, találsz magadnak elég elfoglaltságot. Ha nem figyelsz az öregekre, még a holnapot sem fogod megérni.

— Nem lenne nehéz megszökni — mondta Maxim. — Most rögtön meg tudnám csinálni…

— Te aztán biztos! — mondta Zef vidoran.

— …és ha maguk inkább összeesküvősdit akarnak játszani… — Maxim szándékosan Vadkanhoz beszélt, de Zef megint félbeszakította.

— Én a mai normát akarom teljesíteni — mondta, és felállt. — Különben nem kapunk kaját. Gyerünk!

Előre ment, már a fák között kacsázott. — Tényleg tagja az ellenállásnak? — kérdezte Maxim a félkarútól.

Az egy gyors pillantást vetett rá. — Ugyan már, hogy lenne?

Zef mögött mentek, próbálták követni a nyomát. Maxim ment leghátul.

— Miért került ide?

— Mert szabálytalanul ment át az úton.

Maximnak megint teljesen elment a kedve a beszélgetéstől.

Nem egészen száz lépés után Zef megállást parancsolt nekik, és megkezdődött a munka. — Feküdj! — kiáltotta Zef, és a földre vetették magukat. Előttük egy vaskos fatörzs elnyújtott, csikorgó hang kíséretében elfordult, egy hosszú, vékony ágyúcsövet lökve ki magából. Ide-oda lóbálta, mintha célozni próbált volna vele. Zümmögés, kattanás, aztán egy kis sárga füstfelhő emelkedett fel lustán a fekete fegyvercsőből. — Ennek vége… kész — jelentette ki Zef szakértő hangsúllyal. Ő állt fel először, és leporolta a nadrágját. Felrobbantották a fatörzset, az ágyúval együtt. Aztán egy aknamezőt kellett megtisztítaniuk. Utána egy dombocska következett, egy aktív géppuskával, ami hosszú időre a földhöz szegezte őket. Aztán belebotlottak egy szögesdrót-dzsungelbe, alig tudták átverekedni rajta magukat. Mikor végre sikerült, valami tüzelni kezdett valahol a fejük felett, és körülöttük minden robbanni és égni kezdett.

Maxim összezavarodott, de Vadkan csendben maradt, és nyugodtan feküdt a földön, arccal lefelé, miközben Zef tüzelt a gránátvetőjével. — Futás, utánam! — kiáltotta Zef, és futottak. A hely, ahol az imént feküdtek, lángra lobbant. Zef ismeretlen szavakat használva átkozódott, Vadkan köhécselt. Mikor elérték az erdő sűrűjét, valami hirtelen füttyentett a fejük felett, és mérges gáz zöldes felhője tört át az ágak között. Megint futniuk kellett, áttörve az aljnövényzeten. Zef megismételte az ismeretlen szavakat. Vadkan igencsak betegnek tűnt.

Zef végül kimerülten megálljt kiáltott. Tüzet raktak. Maxim, mint a csapat legfiatalabb tagja, ebédet készített, leves-konzervet melegített a saját csajkájában. Zef és Vadkan, piszkosan és tépetten, a földön hevertek. Vadkan teljesen kimerültnek látszott. Nem volt már fiatal ember, és ez az élet jobban megviselte, mint a többieket.

— Ennek semmi értelme. Hogy tudtuk elveszíteni a háborút ilyen hihetetlen mennyiségű fegyverzettel? — kérdezte Maxim?

— Mi az, hogy 'hogy tudtuk elveszíteni'? — kérdezett vissza Vadkan. — A háborút senki nem nyerte meg. Mindenki veszített, kivéve a Teremtőket.

— Ezt sajnos csak kevés ember értette meg. — Maxim megkeverte a levest.

— Nem vagyok efféle beszédhez szokva — mondta Zef. — Itt csak azt hallja az ember, hogy „Kuss, rehabos!”, meg „Háromig számolok!” Mi is a neved, fiú?

— Maxim.

— Ja, igen. Te csak kavargasd, Mak. Figyelj, hogy oda ne égjen.

Maxim kavargatta, amíg Zef nem szólt, hogy ideje tálalni a levest; már nem bírja tovább. Teljes csendben ettek. Maxim érezte a hangulat változását, és biztos volt benne, hogy ma belopta magát a bizalmukba. De ebéd után Vadkan újra lefeküdt, és az eget bámulta, míg Zef, magában motyogva, fogta a csajkát, és kenyérhéjjal kitörölgette az alját.

— Újítanunk kéne valami kaját — dünnyögte. — Olyan üres a hasam, úgy érzem, mintha egy falatot sem ettem volna, csak az étvágyam jött meg tőle.

Maxim próbált beszélgetést kezdeményezni, hogy vadászniuk kéne ezen a vidéken, de egyikük sem vette a lapot. Vadkan most csukott szemmel feküdt, nyilván aludt. Zef, miután meghallgatta Maxim érveit, azt dörmögte: — Vadászni? Itt? Itt minden szennyezett, radioaktív. — Ő is elnyújtózott.

Maxim felsóhajtott, fogta a csajkát, és a közeli patakhoz ballagott. A víz áttetsző volt, tisztának és ízletesnek tűnt. Ivásra csábított; Maxim kimert egy keveset a tenyerével. De sem nem ihatott belőle, sem a csajkát nem moshatta el itt: a patak érezhetően radioaktív volt. Maxim leguggolt, letette a csajkát, és gondolataiba merült.

Gondolatai valami miatt először Radára terelődtek. Ő étkezés után mindig elmosta az edényeket, és nem hagyta, hogy segítsen neki, azzal az abszurd kifogással, hogy ez az asszonyok dolga. Eszébe jutott, hogy a lány szerette őt, és büszkeséget érzett: az első nő volt, aki szerette őt. Vágyott rá, hogy láthassa, de rájött, hogy ez a hely nem az ő Radájának való. Nem való ez a leggonoszabb embernek sem. Nem emberek, hanem robotok ezreit és ezreit kellene ide küldeni, hogy megtisztítsák a terepet. Vagy ezt, vagy az egész erdőt, és mindent, ami benne van, le kellene tarolni. Hadd nőjön helyette új, ritkás vagy sűrű, sötét, de tiszta erdő. És ha sötét lesz, az természetes sötétség legyen, ne embertől való.

Mikor emlékeztette magát, hogy egész életére ide száműzték, meglepte bíráinak naivitása. Anélkül, hogy megeskették volna rá, elvárták, hogy itt maradjon, önként, örökre, és mindennek a tetejében azért, hogy sugárzótornyok hálózatát építse fel az erdőn át. Még útközben, a foglyokat szállító marhavagonban hallotta, hogy az erdő több száz kilométeren át húzódik dél felé, és a sivatag is tele van szórva katonai berendezésekkel. — Masszaraks, én valamikor ledöntöttem egy tornyot, most meg azt várják tőlem, hogy tisztítsam meg az utat a többinek. Ó, nem. Én nem maradok itt. Ebből elegem van.

Leült, és kényszerítette magát, hogy tisztába tegye a terveit.

— Vadkan nem bízik bennem. Zefben bízik, de bennem nem. És én nem bízom Zefben, habár azt hiszem, nincs igazam. Én valószínűleg ugyanolyan bosszantó és gyanús vagyok Vadkannak, mint Zef nekem. Nos, rendben, Vadkan nem bízik bennem. Ez tehát azt jelenti, hogy megint egyedül vagyok. Természetesen lehetséges, hogy összefutok a Tábornokkal vagy Memóval, de ez nagyon valószínűtlen. Tegyük fel, megpróbálom, és sikerül összeszednem egy csapat idegent, de masszaraks, legyünk őszinték: én nem vagyok valami jó az efféle dolgokban. Túlságosan megbízom az emberekben. Na várjunk csak. Gondolkozzunk. Mit is akarok én?

Néhány percig gondolkodott a problémán.

— Bárcsak Gaj itt lenne. De Gajt egy furcsa nevű különleges egységhez küldték… valami olyasmi, mint a Blitzträger, „Villámhordozó”. Egyedül maradtam. Szükségem lesz egy tankra. Van itt elég fegyver száz hadsereg felfegyverzéséhez is. Húsz év után elég rossz állapotban vannak, de megteszek mindent, amit csak tudok. Tehát Vadkan tényleg nem bízik bennem? — gondolta, szinte kétségbe esve. Felkapta a csajkát, és visszafutott a tűzhöz.

Zef és Vadkan már ébren volt; fejjel egymás felé feküdtek, és halkan, de vehemensen vitatkoztak valamin. — Elég! — mondta hirtelen Zef, mikor észrevette Maximot, és felállt. Vörös szakállát előreszegezve, szemét kidüllesztve rákiáltott: — Hová tűntél, masszaraks? Ki engedte meg, hogy elmenj? Dolgoznod kell, ha kajálni akarsz!

Maxim megdühödött. Életében először azon kapta magát, hogy teli tüdőből ráordít valakire.

— A fenébe, Zef! Semmi másra nem tud gondolni, csak a hasára? Semmi mást nem hallok magától, csak kaját, kaját, kaját! A magáé lehet az adagom, ha attól jobban érzi magát!

Földhöz vágta a csajkát, felkapta a hátizsákját, és karját átdugta a vállszíj alatt. Zef csak bámult rá, döbbenten a nem várt hangerőtől. Aztán dörgő nevetése gördült végig az erdőn. Vadkan csatlakozott hozzá, aztán Maxim is képtelen volt ellenállni, némileg leverten, de ő is nevetni kezdett.

— Masszaraks, neked aztán van hangod, fiú! — Zef Vadkanhoz fordult. — Ne felejtsd el, mit mondtam. De jó, most már elég. Talpra! — kiáltotta. — Menjünk, ha hmmm… kajálni akarunk ma este.

Kiabáltak és nevetgéltek még egy darabig, de aztán elcsendesedtek, és folytatták útjukat az erdőn át. Maxim elkeseredett makacssággal hatástalanította az aknákat, semmisítette meg a sokcsövű géppuskákat, szerelte ki a légelhárító rakéták robbanófejeit. Megint jött a lövöldözés, a sziszegve kilövellő könnygáz, az automata fegyverek által legyilkolt állatok hulláinak visszataszító bűze. Egyre piszkosabbak és ingerültebbek lettek, és egyre rongyosabbak, miközben Zef egyre sürgette Maximot: — gyerünk, gyerünk, ha enni akarsz! — Szegény Vadkan teljesen kimerült, alig vonszolta magát mögöttük, aknakeresőjére támaszkodva.

Ezek alatt a kimerítő órák alatt Maxim egyre jobban megutálta Zefet. Ezért még meg is örült, mikor Zef hirtelen elordította magát, és eltűnt a föld alatt. Piszkos kezével megtörölte izzadt homlokát, komótosan odasétált, ahol Zef eltűnt, és megállt egy fűvel borított, keskeny, sötét hasadék szélén. Mély volt és szuroksötét, és hideg, nedves levegő áradt belőle. Semmit sem látott; csak recsegés, és alig kivehető átkozódás hallatszott a rejtett csapdából.

Vadkan odabicegett, lenézett, és megkérdezte Maximot: — Ott van lent? Mi történt vele?

— Zef! — kiáltotta Maxim előre hajolva. — Hol van, Zef?

— Gyertek le! — morajlott Zef hangja az árokból. — Ugorjatok le, puha az alja.

Maxim Vadkanra nézett. Az a fejét rázta.

— Nem nekem való ez — mondta. — Ugorj, én majd ledobok nektek egy kötelet.

— Ki van ott? — hallották Zef ordítását odalentről. — Masszaraks, lőni fogok!

Maxim lábát lelógatva leült a hasadék szélére, ellökte magát, és ugrott. Szinte azonnal leért, bokáig süppedve a lágy földbe. Leült. Zef valahol a közelben volt. Hogy a szeme alkalmazkodjon a sötétséghez, Maxim csukott szemekkel ült néhány pillanatig.

— Gyere ide, Mak. Van itt valami — hívta Zef. — Vadkan! — kiáltotta. — Ugorj!

Vadkan azt felelte, hogy holtfáradt, és jobban örülne, ha pihenhetne egy kicsit.

— Ahogy gondolod — mondta Zef. — De szerintem ez az Erőd. Később még bánni fogod.

Vadkan gyenge hangon válaszolt: megint rosszul érzi magát, túl rossz állapotban van ahhoz, hogy mindenféle erődökkel foglalkozzon.

Maxim kinyitotta a szemét, és körülnézett. Valami földkupacon ült, egy durva betonfalakkal szegélyezett, hosszú folyosón. A lyuk a mennyezeten vagy egy ventilátor nyílása volt, vagy valami lövedék okozta sérülés. Tőle vagy húsz lépésnyire Zef is a környezetét vette szemügyre egy zseblámpával.

— Mi ez? — kérdezte Maxim.

— Honnan tudjam? Valami óvóhely lehet. Vagy talán tényleg az Erőd. Tudod, mi az az Erőd?

— Nem — felelte Maxim, lekászálódva a földkupacról.

— Nem… mondta Zef, oda sem figyelve. Körbe nézelődött, lámpájával a falakat pásztázva. — Aztán mi a fenét tudsz te? Masszaraks! Az előbb volt itt valaki, vagy valami.

— Ember? — kérdezte Maxim.

— Nem tudom. A fal mellett osont, aztán eltűnt. És az Erőd, cimbora, az olyan dolog, hogy mikor egy napon majd minden munkánkat elvégeztük… Aha, nyomok…

Leguggolt. Maxim leguggolt melléje, és lenyomatokat vett észre a földben a fal mentén.

— Különös nyomok.

— Sosem láttam még ilyeneket.

— Olyan, mintha valaki az öklein járt volna. — Maxim ökölbe szorította a kezét, és belenyomta a földbe a nyomok mellett.

— Nagyon hasonlít — állapította meg Zef. A lámpa sugarát a folyosó mélye felé irányította. Halványan derengett arra valami, vagy forduló, vagy zsákutca fala. — Ne nézzünk körül?

— Csitt! — mondta Maxim. — Csend, és ne mozduljon!

Habár csend volt, élőlény jelenlétét érezte a folyosón. Valaki vagy valami felemelkedett ott elöl; egy kicsi, gyenge, különös szagú lény támaszkodott a falnak. Maxim nem tudta pontosan megmondani, mi volt az, vagy hogy hol volt. Az a valami őket figyelte, és úgy tűnt, bosszantja őt a jelenlétük. Teljesen ismeretlen valami volt, kifürkészhetetlen szándékú.

— Át kell kutatnunk? — kérdezte Maxim.

— Szeretném.

— Miért?

— Körül kellene néznünk. Talán tényleg az Erőd. Ha az, akkor igencsak megváltoznak majd a dolgok. Nem biztos, hogy az, de mert annyi szóbeszéd járja, ki tudhatja, talán van bennük valami…

— Van ott valami — mondta Maxim. — Nem tudom kivenni, mi az.

— Gondolod? Ha ez az Erőd, akkor a legendák szerint vagy a helyőrség túlélő tagjai laknak itt, vagy… A helyőrség, tudod, itt maradt, nem tudnak róla, hogy vége a háborúnak. A háború alatt ők semlegesnek kiáltották ki magukat, bezárkóztak, és megesküdtek, hogy a levegőbe repítik az egész kontinenst, ha bárki közelíteni mer hozzájuk.

— És meg tudták volna tenni?

— Ha ez az Erőd, ők bármit meg tudtak volna tenni. Tényleg. A felszíni robbanások és tüzek miatt valószínűleg azt hiszik, hogy még tart a háború. A parancsnokuk valami herceg vagy fejedelem volt. Szeretnék találkozni és beszélni vele.

Maxim újra a hangokat figyelte. — Nem, ez nem valami herceg vagy fejedelem. Talán valamiféle állat. Vagy…

— Vagy mi?

— Azt mondta, „vagy a helyőrség túlélő tagjai, vagy…”?

— Így van. Nos, az teljes képtelenség, dajkamese. Menjünk, nézzünk körül.

Zef megtöltötte a gránátvetőt, a vállára vette, és megindult előre, lámpájával világítva meg az utat. Maxim mellette maradt. Pár percig mentek a folyosón, aztán egy falhoz érkeztek, és jobbra fordultak.

— Szörnyű zajt csap — mondta Maxim. — Valami jár ott, de maga olyan hangosan zihál…

— Mit vársz tőlem, hogy ne vegyek levegőt? — zsörtölődött Zef.

— És zavar a lámpája.

— Hogy érted azt, hogy zavar? Sötét van.

— Látok a sötétben, — magyaráztam Maxim, — de ha be van kapcsolva a lámpája, semmit nem tudok kivenni. Hadd menjek én előre, maga meg maradjon itt. Máskülönben semmit sem fogunk találni.

— Nos, ha úgy gondolod… — hezitált Zef.

Maxim újra összehúzta a szemét, pihentette a villódzó fény után. Aztán lekuporodva elindult a fal mentén, olyan halkan, ahogy csak tudott. A titokzatos lény valahol a közelben volt, és Maxim minden lépéssel közelebb került hozzá. A folyosó végtelennek tűnt. Jobb oldalát zárt acélajtók szegélyezték. Léghuzat csapott az arcába. A levegő nedves volt, és erősen szaglott a penésztől, meg valami mástól, valami meghatározhatatlan, de meleg és élő dologtól. Zef óvatosan lopakodott mögötte; szorongva, és attól tartva, hogy egyedül marad, úgy döntött, hogy követi Maximot. Maxim magában felnevetett. Csak a pillanat tört részéig terelődött el a figyelme, de a rejtélyes teremtmény abban a pillanatban eltűnt. Előtte volt, majdnem mellette; aztán egy pillanat alatt, mintha felszívódott volna, közvetlenül mögötte bukkant fel.

— Zef! — kiáltott fel Maxim.

— Igen! — dübörgött Zef hangja.

Maxim úgy vélte, ahogy a különös lény ott áll kettejük között. Fejét Zef hangja irányába fordította. — Itt van közöttünk. Ne lőjön!

— Rendben — mondta Zef. — Fenét sem látok. Hogy néz ki?

— Nem tudom. Puha.

— Állat?

— Nem úgy néz ki.

— Azt mondtad, látsz a sötétben.

— Nem a szememmel — mondta Maxim. — Csend!

— Nem a szemeddel… — morogta Zef.

A lény rövid ideig csendesen állt, aztán átment a folyosón, eltűnt, és hamarosan előttük tűnt fel. — Felkeltettük az érdeklődését — gondolta Maxim. Erőnek erejével próbált együtt érezni a rejtélyes teremtménnyel, de valami megzavarta — valószínűleg, gondolta, az emberi intellektus, és a fél-állati test diszharmonikus kombinációja. Tovább oldalazott előre. A lény meghátrált, állandó távolságot tartva kettejük között.

— Van valami? — kérdezte Zef.

— Semmi új. Talán vezet minket valahová, vagy csapdába csal minket.

— El tudunk bánni vele?

— Nem fog minket megtámadni — felelte Maxim. — Kíváncsi, mint mi.

Többet nem mondott, mert a lény megint eltűnt, és Maxim érezte, hogy a folyosó véget ért. Egy tágas terem közepén állt. Ahhoz túl sötét volt, hogy bármit ki tudjon venni, de fém, rozsda, és nagyfeszültség jelenlétét érzékelte. Maxim néhány másodpercig mozdulatlanul állt, míg megállapította a kapcsoló helyét. Odanyúlt, de abban a pillanatban a lény újra megjelent. Ezúttal egy másikkal, hasonlóval, de nem ugyanolyannal együtt. A fal mellett álltak, ahol most Maxim is. Hallotta gyors lélegzésüket. Mozdulatlan maradt, remélve, hogy közelebb jönnek. De nem jöttek. Aztán iszonyú erőfeszítéssel összehúzta a pupilláit, és lenyomta a kapcsolót.

Alighanem valami gond volt az áramkörrel: a fény felvillant egy töredék másodpercre; biztosítékok kattantak valahol, és a fény újra kialudt. De Maximnak sikerült egy pillantást vetnie a rejtélyes teremtményekre. Kicsik voltak, nagyobb kutya méretűek, négy lábon álltak, sötét bunda borította őket, és nagy, nehéz fejük volt. Maximnak nem volt elég ideje, hogy a szemüket megnézze.

Olyan gyorsan eltűntek, mintha egyáltalán ott sem lettek volna.

— Mi történt? — érdeklődött Zef riadtan. — Mi volt ez a villanás?

— Felkapcsoltam a lámpát — felelte Maxim. — Jöjjön ide.

— Hol van? Láttad?

— Alig. Úgy néznek ki, mint az állatok, mint a kutyák, nagy fejjel.

A zseblámpa visszfénye ide-oda ugrált a falakon. Zef beszélt menet közben. — Aha, kutyák. Tudtam, hogy élnek ilyen állatok az erdőben. Élve nem láttam őket, de láttam a tetemüket.

— Nem. — Maxim tétovázott. — Ezek nem állatok.

— Állatok, ebben biztos lehetsz. — Zef hangja visszhangzott a magas boltozat alatt. — Nincs mitől tartanunk. Azt hittem, talán vámpírok. Masszaraks! Igen, ez az Erőd!

Megállt a terem közepén, lámpájával végigpásztázta a falakat, a számlapos kijelzők sorát, és egy kapcsolótáblát, amin üveg, nikkel, és elhomályosult műanyag csillogott.

— Gratulálok, Mak. Biztosan megtaláltuk. Én hülye, nem hittem benne. Én hülye. Hé, hát ez meg mi? Egy elektronikus agy. Ó, a fenébe, legalább a Kovács itt lenne! Figyelj, értesz valamit ezekhez a cuccokhoz?

— Pontosan mihez? — Maxim átment hozzá.

— Ennek az egésznek a működéséhez. Ez egy vezérlőpult. Ha ki tudnánk deríteni, az egész környék a miénk lehetne! Az összes föld feletti fegyvert innen működtetik. Masszaraks, bárcsak ki tudnánk deríteni!

Maxim elvette Zef lámpáját, és letette úgy, hogy a szórt fény megvilágítsa az egész termet. Hosszú évek pora borított mindent, és a sarokban egy asztalon villa, és koszos, elfeketedett tányér hevert egy foszladozó papírlapon. Maxim a vezérlőpultokhoz ment, hogy megpróbáljon bekapcsolni egy elektromos berendezést, és megragadta egy késes kapcsoló fogantyúját. A fogantyú a kezében maradt.

— Kétlem, hogy bármit is működtetni lehetne innen. Először is, az egész berendezés túlságosan kezdetleges. Ez inkább vagy megfigyelő állomás, vagy egyik vezérlő alállomásuk lehetett. Itt minden úgy néz ki, mintha tartalék berendezés lenne. A számítógép túl gyenge. Még egy tucatnyi tankot sem tudna elirányítani. És minden szétesőben van. Van áram, de a feszültség a normális szint alatt: a reaktor valószínűleg lerobbant. Nem, Zef, ez nem olyan egyszerű, mint ahogy képzeli.

Hirtelen észrevette, hogy a falból hosszú csövek állnak ki, végükön gumi szemvédővel. Kihúzott egy alumínium széket, leült, és arcát a szemvédőhöz nyomta. Meglepetésére az optika kitűnő állapotban volt; de még jobban meglepte az, amit látott. Egy teljesen ismeretlen tájképet: halványsárga sivatagot, homokdűnéket, egy épület fémvázát. Erős szél fújt, homokpászmák sodródtak a dűnéken át, és a homályos láthatár felfelé görbült, mint egy tál pereme.

— Nézze, Zef. Hol van ez?

Zef a vezérlőpultnak támasztotta a gránátvetőt, és átvette Maxim helyét.

— Különös. — Zef rövid szünetet tartott. — Ez a sivatag, kétségtelenül. De az nagyjából négyszáz kilométerre van innen. — Hátradőlt, és Maximra nézett. — Képzeld csak el, mennyi időt, és erőfeszítést öltek ebbe itt. A rohadékok! És mire fel? Most a szél fúj a homok felett… de milyen szép hely volt ez valamikor. Tudod, mikor gyerek voltam, a háború előtt, szoktunk itt nyaralni. — Felállt. — Húzzunk innen a fenébe — mondta keserűen, felkapva a lámpáját. — Veled nem tudjuk kideríteni, hogy mi ez. Meg kell várnunk, míg a Kovácsot elkapják, és leküldik ide. Feltéve, hogy leküldik; és nem lövik le, a biztonság kedvéért. Hát, akkor tűnjünk el innen.

— Jó, menjünk. — Maxim szemügyre vette a különös nyomokat a padlón. — Ez sokkal érdekesebb.

— Nem érdekes. Valószínűleg valamiféle állatok futkároztak erre.

A gránátvetőt keresztben a vállára vetette, és a terem kijárata felé indult. Visszanézve a nyomokra, Maxim követte.

— Éhen halok — mondta Zef.

Végigmentek a folyosón. Maxim azt javasolta, törjék fel az egyik ajtót, de Zef úgy vélte, ennek nincs semmi értelme.

— Ezt a munkát komolyan kell csinálni. Most csak vesztegetjük itt az időt. A normát még nem teljesítettük, és ide olyasvalakivel kell visszajönnünk, aki jól ért az efféle berendezésekhez.

— Én a maga helyében — vágott vissza Maxim — nem nagyon szövögetnék terveket ezzel a maga Erődjével kapcsolatban. Először is: itt minden szét van rohadva; másodszor: már foglalt.

— Ki foglalta el? Megint jössz itt a kutya-elméleteddel? Olyan vagy, mint a többiek, a vámpírjaikkal.

Zef elhallgatott. Torokhangú vonyítás hasított a folyosó csendjébe, visszaverődött a falakról, többszörös visszhangot vetett, aztán elhalt. Rögtön utána egy másik követte, valahonnan a távolból. Nagyon ismerős hangok voltak, de Maxim nem tudta felidézni, hol hallotta őket ezelőtt.

— Tehát ezek szoktak üvöltözni éjszakánként! — kiáltott fel Zef. — És mi azt hittük, hogy madarak.

— Különös ez a vonyítás.

— Különös… Nem tudom, de fenemód ijesztő. Mikor elkezdődik az az üvöltözés éjszakánként az erdőben, kirázza a hideg az embert. Hány történetet hallottunk arról a vonyításról! Ami azt illeti, egy köztörvényes egyszer azzal dicsekedett, hogy érti a nyelvüket. Lefordította.

— Mit mondtak?

— Á, marhaság. — Te ezt nyelvnek neveznéd?

— Hol van most az a köztörvényes?

— Eltűnt — felelte Zef. — Egy építő brigádban volt, és a csapata eltévedt az erdőben.

Balra fordultak. Előttük, a távolban, halvány fényfolt tűnt fel. Zef lekapcsolta a lámpát, és a zsebébe tette. Most ő ment elől, és mikor hirtelen, figyelmeztetés nélkül megállt, Maxim majdnem nekiütközött.

— Masszaraks! — motyogta Zef. Egy emberi csontváz feküdt keresztben a folyosó padlóján. Zef levette a válláról a gránátvetőt, és körülnézett. — Ez korábban nem volt itt.

— Igaza van — mondta Maxim. — Nemrég tették ide.

Hirtelen, messze mögöttük, torokhangú vonyítások egész kórusa hangzott fel. A falak felerősítették a visszhangjukat, úgy hangzott, mintha ezernyi torokból törne elő az üvöltés. Egy szólamban vonyítottak, mintha valami különös, négytagú szót kántáltak volna. Maxim megértette, hogy gúnyolják a behatolókat, utánozzák, provokálják őket. Hirtelen a kórus elhallgatott, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy elkezdték.

Zef hangosan fellélegzett, és leeresztette a gránátvetőt. Maxim újra a csontvázra nézett.

— Szerintem ez valami figyelmeztetés.

— Szerintem is. Gyerünk, húzzunk innen a fenébe.

Gyorsan odaértek a mennyezeten levő réshez, felmásztak a földkupacra, és Vadkan aggódó arcát látták, amint lebámult rájuk. A hasán feküdt a lyuk szélén, egy kötelet lógatott le, hurokkal a végén.

— Mi történt? — kérdezte. — Ti ordítoztatok?

— Mindjárt elmesélem — felelte Zef. — Kikötötted a kötelet?

Mikor felértek a felszínre, Zef cigarettát sodort Vadkannak és magának. Meggyújtotta őket, és egy darabig csendben ült, láthatóan próbálta megemészteni az iménti kalandot.

— Rendben — mondta végül. — Röviden, miről is van szó. Ez az Erőd. Lent vezérlőpultok vannak, egy elektronikus agy, meg effélék. Mind siralmas állapotban, de van energia, és ha mindezt a javunkra akarjuk felhasználni, értelmes embereket kell keresnünk, hogy segítsenek. Aztán: a látottak alapján azt mondhatom, ezt a helyet kutyák lakják. És micsoda kutyák! Hatalmas fejük van. És hogy üvöltenek! De ha az ember jól belegondol… azon tűnődöm, talán nem is ők, mert… nézd csak, hogy is mondjam? Szóval, amíg mi Makkal ott bent kóboroltunk, valaki egy emberi csontvázat tett a folyosóra. Nos, ennyi volt.

Vadkan Zefről Maximra pillantott.

— Mutánsok?

— Lehetséges — felelte Zef. — Én egyáltalán semmit nem láttam, de Mak állítólag látott kutyákat — de nem a szemével. Masszaraks, akkor hogy láttad őket?

— Ó, hát a szememmel is láttam őket. És semmi más nem volt ott, leszámítva a kutyákat. Tudnk róla, ha más is lett volna. És ezek a maga kutyái, Zef, nem azok, amire gondol. Ezek nem állatok.

Vadkan semmit sem szólt. Felállt, felhúzta a kötelet, aztán leült megint Zef mellé.

— Isten tudja — dünnyögte Zef. — Talán tényleg nem állatok — itt minden lehetséges. Végül is ez itt a Dél.

— Talán ezek a kutyák a mutánsok? — javasolta Maxim.

— Nem — mondta Zef. — A mutánsok csak nagyon eltorzult emberek. Teljesen normális szülők gyermekei. Mutáns — tudod, hogy mit jelent?

— Tudom — felelte Maxim. — De a kérdés az, meddig mehet el egy mutáció?

Hosszas szünet után Zef azt mondta: — Nos, ha te ilyen művelt vagy, akkor elég a dumából. Talpra! Kevés időnk maradt, és még van egy csomó tennivalónk. Ölni tudnék egy kis kajáért. — Maximra kacsintott. — Tisztára patologikus vágyakozás. Tudod, mit jelent, hogy 'patologikus'?

Habár a délnyugati kvadráns utolsó negyedét még nem tisztították meg, több tisztogatnivalót már nem találtak. Valószínűleg valami hatalmas robbanás történt itt valamikor. Csak félig elkorhadt kidőlt fatörzsek, és összeégett tuskók maradtak a régi erdőből, a helyén új, fiatal, ritkás erdő nőtt ki. A talaj elszenesedett, és tiszta rozsda volt. Mikor Maxim rájött, hogy semmiféle mechanikus berendezés nem élhetett túl egy ilyen robbanást, arra a következtetésre jutott, Zefnek más oka volt, hogy ide vezesse őket.

Egy lötyögő rabruhás, piszkos ember bukkant fel a bozótból, és jött feléjük. Maxim felismerte: ő volt az első bennszülött, akivel ezen a bolygón találkozott: Zef öreg, búbánatos cimborája.

— Várjatok — mondta Vadkan. — Beszélek vele.

Zef utasította Maximot, hogy üljön le, ő maga is leült, és levette a csizmáját, miközben egy fegyencnótát fütyörészett: „Vidám legény vagyok, ismernek a határvidéken.” Vadkan odament az emberhez, és elvonult vele a bokrok közé, ahol suttogva társalogtak. Habár Maxim minden szavukat tisztán hallotta, semmit nem értett, mert valami ismeretlen tolvajnyelvet használtak. Néhány esetben felismerte a „postahivatal” szót. Hamarosan abbahagyta a hallgatózást. Piszkosnak és kimerültnek érezte magát; túl sok volt mára az értelmetlen munka, és a szükségtelen idegfeszültség; túl sok szennyezett levegőt lélegzett be, és túl sok sugárzás érte. Megint eltelt egy nap teljesen eredménytelenül, és irtózott a gondolattól, hogy vissza kell térnie a barakkba.

Az ember eltűnt, Vadkan visszatért, és leült Maxim előtt egy tuskóra.

— Na, akkor beszélgessünk.

— Minden rendben van? — kérdezte Zef.

— Igen — felelte Vadkan.

— Mondtam neked, hogy van érzékem az emberekhez.

— Nos, Mak — mondta Vadkan — leellenőriztük magát, olyan alaposan, amennyire azt a körülmények lehetővé tették. A Tábornok kezeskedik magáért. Mostantól kezdve tőlem kapja a parancsokat.

— Örülök… — Maxim mosolya ferdére sikerült. — De a Tábornok nekem nem kezeskedett magáért — akarta mondani. Ehelyett csak annyit tett hozzá: — Örömmel hallom.

— A Tábornok azt mondja, magára nincs hatással a radioaktivitás, és a sugáremitterek. Ez igaz?

— Így van.

— Tehát bármikor át tudná úszni a Kék Kígyó folyót, és nem lenne semmi baja?

— Mondtam már magának, hogy akár most azonnal is meg tudnák szökni, ha akarnám.

— Mi nem akarunk megszökni. Tehát, ha jól értem, a járőrkocsik egyáltalán nem zavarják magát?

— Úgy érti, a mobil emitterek? Nem, nem zavarnak.

— Nagyon jó! — mondta Vadkan. — Akkor hát a beosztása pillanatnyilag egyértelműen adott. Maga lesz a küldöncünk. Ha parancsot adok, maga átússza a folyót, és táviratokat küld el a legközelebbi postahivatalból. Világos?

— Igen, ez mind világos, de valami más nem az.

Vadkan rezzenéstelen tekintettel figyelte Maximot. Ez a száraz, inas, nyomorék öregember hideg és könyörtelen katona volt, született harcos, rémisztő és figyelemreméltó terméke egy világnak, ahol az emberi élet értéktelen. Nem ismert mást, nem tapasztalt mást, csak a harcot, nem is foglalkozott mással. Figyelően összehúzódó szemében Maxim a saját végzetét látta.

— Igen? — kérdezte Vadkan.

— Szögezzünk le most mindjárt valamit — mondta Maxim határozottan. — Nem akarok vakon cselekedni. Nem áll szándékomban olyan akcióban részt venni, ami szerintem esztelen, és szükségtelen.

— Például?

— Tudom, hogy mi a fegyelem. És azt is tudom, hogy anélkül a munkánk hiábavaló. De úgy érzem, hogy a fegyelemnek ésszerűnek kell lennie, az alárendeltnek éreznie kell, hogy a parancsnak van értelme. Maga azt parancsolja, hogy legyek hírvivő, és én erre kész vagyok. Igényesebb feladatokat is el tudnék látni, de ha szükséges, küldönc leszek. De azt tudnom kell, hogy a táviratok, amiket feladok, nem okozzák mások értelmetlen halálát.

Zef beleszólni készült, de Vadkan és Maxim csendre intették.

— Parancsot kaptam, hogy robbantsam fel a tornyot — folytatta Maxim. — Azt nem mondták, hogy miért van erre szükség. Láttam, hogy esztelen és halálos terv, de végrehajtottam a parancsot. Elvesztettem három bajtársamat, aztán kiderült, hogy az egész akció csapda volt, amit a kormányzat provokátorai állítottak fel. Nos, én most megmondom magának, hogy elegem van az ilyen munkából. Nem vagyok hajlandó több tornyot felrobbantani! És minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy megakadályozzam a hasonló tervek végrehajtását.

— Hát, te aztán átkozott egy bolond vagy! — mondta Zef. — Anyámasszony katonája.

— Miért mondja ezt nekem?

— Hagyd, Zef — mondta Vadkan, szemét még mindig Maximra szegezve. — Más szóval, Mak, maga tudni akar a vezetőség összes tervéről?

— Így van. Nem akarok vakon cselekedni.

— Te tisztára pofátlan vagy — jelentette ki Zef. — Átkozottul pofátlan! Nézd, Vadkan, én akkor is kedvelem a fiút. Tudom… van szemem az emberekhez.

— Igencsak sok bizalmat követel tőlünk — mondta Vadkan hűvösen. — Az efféle bizalmat ki kell érdemelni.

— És gondolom, ezért azt várják tőlem, hogy döntsem le azokat a hülye tornyokat? Igaz, én csak néhány hónapig voltam tagja az ellenállásnak, de az alatt az idő alatt csak egy dolgot hallottam: tornyok, tornyok, és tornyok. Én nem akarok tornyokat döntögetni. Nincs értelme. Én a zsarnokság, éhség, korrupció, hazugság ellen akarok harcolni. Természetesen megértem, hogy maguk szenvednek a tornyoktól, fizikailag szenvednek. De maguk még azt sem tudják, hogyan harcoljanak a tornyok ellen. A hozzáállásuk ostobaság. Teljesen nyilvánvaló, hogy a tornyok reléállomások. Maguknak a Központra kell lecsapniuk, nem a tornyokat kell megpróbálniuk egyenként kiiktatni.

Vadkan és Zef egyszerre kezdett beszélni.

— Honnan tud maga a Központról? — kérdezte Vadkan.

— És hol keresné a Központot? — kérdezte Zef.

— Még a legostobább mérnök is tudná, hogy léteznie kell egy Központnak — mondta Maxim megvetően. — De hogy hogyan találjuk meg… ez az igazi probléma. Felejtsék el a gépfegyvereket, és az emberek értelmetlen legyilkolását. Keressék meg a Központot!

— Először is, tudjuk ezt mi nélküled is. — Zefben forrt az indulat. — Másodszor, masszaraks, senki sem halt meg értelmetlenül! A legostobább mérnök is biztosan rájönne, te taknyos kurafi, hogy meg tudnánk semmisíteni az átjátszó rendszert, és fel tudnánk szabadítani egy egész régiót, néhány torony ledöntésével. De ehhez tudnunk kellene, hogyan kell ledönteni őket. És mi megtudjuk, hogy hogyan. Érted már? És ha még egy szót szólsz arról, hogy az embereink hiába haltak meg, én…

— Várjon csak — mondta Maxim. — Azt mondta, „felszabadítani egy régiót”. Nagyszerű. És aztán?

— Aztán jönnek mindenféle anyámasszony katonái, és azt mondják, hogy semmiért haltunk meg — felelte Zef.

— Gyerünk, Zef, és aztán mi lesz? — Maxim nem hátrált. — A légiósok mobil emittereket visznek oda, és elintézik magukat. Így van?

— Egy fenét! — mondta Zef. — Mielőtt lehetőségük lenne rá, hogy odavigyék, annak a régiónak a lakossága átáll a mi oldalunkra, és a légiósoknak nem lesz könnyű dolguk, ha közbe akarnának lépni. Egy dolog elbánni egy tucat degennel, de egész más elbánni tíz- vagy százezer feldühödött civillel.

— Zef, Zef! — figyelmeztette Vadkan.

Zef türelmetlenül leintette.

— Városlakók, farmerek, és talán katonák százezrei, akik nem tudják majd elfelejteni, milyen szégyenletesen rászedték őket.

Vadkan legyintett, és csalódottan elfordult.

— Várjon csak egy percet — mondta Maxim. — Miről beszél? Hogy a csudába értenék meg hirtelen? Darabokra tépnék magukat. Végül is ők azt hiszik, azok a tornyok az antiballisztikus rakéta hálózat részei.

— És szerinted mik? — kérdezte Zef, furcsán mosolyogva.

— Nos, én természetesen tudom. Elmondták nekem.

— Kicsoda?

— A doktor. És a Tábornok. Nem titok, nem igaz?

— Talán elég lenne ennyi erről a témáról — mondta Vadkan halkan.

— Miért elég? — Zef is halkan válaszolt, szavainak most kultúrált csengése volt. — Pontosan miért is elég, Vadkan? Tudod, hogy én mit gondolok erről. Tudod, hogy miért maradtam itt, miért játszom a szerepemet, és miért fogok itt maradni életem végéig. Tehát miért is elég ez? Mindketten hiszünk benne, hogy ezt a háztetőkről kellene szétkiabálni; de mikor eljön a cselekvés ideje, hirtelen eszünkbe jut a fegyelem, és engedelmesen nagy vezetőink, a nevezetes liberálisok, a felvilágosultság oszlopai kezére játszunk. És most itt van előttünk ez a fiú. Láthatod, miféle ember. Az ilyen embereknek nem kéne tudniuk?

— Talán pontosan az ilyeneknek nem kéne tudniuk — felelte Vadkan, ugyanolyan halkan.

Maxim zavarodottan hol az egyikre, hol a másikra pillantott. Hirtelen mindkét férfi elkedvetlenedni látszott, ugyanaz a kifejezés jelent meg az arcukon. Maxim többé már nem az acélos Vadkant látta, Vadkant, aki dacolt az ügyésszel, és a fafejű bírósággal. És Zef laza, vulgáris stílusa is eltűnt. Valami más tört át rajta: valami szomorúság, rejtett kétségbeesés, sértettség, és alázat. Olyan volt, mintha hirtelen visszaemlékeznének valamire, valamire, amit el kellett volna felejteniük, amit minden erejükkel próbáltak elfelejteni.

— El fogom mondani neki — jelentette ki Zef. Nem engedélyt vagy tanácsot kért Vadkantól, egyszerűen csak kijelentette. Az nem szólt semmit, és Zef belekezdett a történetébe.

Amit felvázolt, az rettenetes volt. Már magában is rettenetes, és rettenetes, mert nem hagyott helyet semmiféle kétségnek. Míg Zef halkan, nyugodtan, kifogástalanul precíz szóhasználattal beszélt, udvariasan szünetet tartva, ha Vadkan közbeszúrt néhány rövid megjegyzést, Maxim feszülten figyelt, hogy valami rést találjon ezen az új világképen. De hiába. A kialakuló kép koherens volt, primitív, és reménytelenül logikus: lefedte mind a Maxim által ismert tényeket, semmit sem hagyva megmagyarázatlanul. Ez volt a legrémisztőbb felfedezés, amit Maxim ezen a lakott szigeten tett.

A tornyokat nem a degenek ellen tervezték. A sugárcsapások a bolygó minden emberi lényének idegrendszerére hatással voltak. A fiziológiai mechanizmusát nem ismerték, de röviden: a sugárzásnak kitett egyén agya elveszíti azt a képességét, hogy kritikusan vizsgálja a valóságot. A gondolkodó embert hívő emberré változtatták, olyanná, aki fanatikusan, dühödten hisz, a saját szeme nyújtotta bizonyítékok ellenében is. A sugárzási mezőn belül a legkezdetlegesebb propaganda-technikákkal is bárkit bármiről meg lehet győzni: készséggel elhisznek bármit, amit úgy mutatnak fel nekik, mint a nyilvánvaló, egyetlen igazságot, az igazságot, amiért majd boldogan élnek, szenvednek, és meghalnak.

A sugárzási mező ott volt mindenütt. Láthatatlanul, mindenütt jelenvalóan, mindent áthatóan. A tornyok gigantikus, az egész országot behálózó hálózata sugárzást bocsátott ki a nap huszonnégy órájában. Több tízmilliónyi lelket tisztított meg minden kétkedésétől, amit a Mindenható Teremtők szavai és cselekedetei iránt tápláltak. A Teremtők milliók elméjét és energiáit irányították. Az emberekbe belevésték az erőszak és agresszió visszataszító eszméinek elfogadását; milliókat tudtak volna ágyúk és géppuskák ellen hajtani; kényszeríteni tudták volna ezeket a milliókat, hogy egymást öljék bármiért, amit csak jónak láttak; ha kedvük tartja, még tömeges öngyilkossági járványt is kiválthattak volna. Minden az irányításuk alatt állt.

Naponta kétszer, délelőtt tízkor és este tízkor, a hálózatot teljes gőzre kapcsolták; és az emberek harminc percre minden emberiességüket elveszítették. Minden rejtett feszültség, ami a tudatalattijukban a rájuk kényszerített hit és a valóság között tátongó szakadék eredményeként felhalmozódott, felszabadult az eszelős elragadtatás kitörésében, a szenvedélyes, szolgai extázisban. A sugárcsapások teljesen elnyomták a természetes reflexeket és ösztönöket, és viselkedési sémák fantasztikus együttesével helyettesítették őket. Ezek a sémák magukba foglalták a Teremtők istenítését. A besugárzott személy elveszítette a képességét a racionális gondolkodásra; úgy viselkedett, mint egy robot.

A Teremtőkre az egyetlen veszélyt azok az emberek jelentették, akik bizonyos élettani sajátságaik szeszélye miatt immúnisak voltak erre a tömeghipnózisra. Őket nevezték degeneknek. Az állandó sugárzási mező nem volt hatással az ő gondolkodási folyamataikra, de a sugárcsapások kínzó fájdalmat okoztak nekik. Viszonylag kevés degen volt — nagyjából a lakosság egy százaléka — de egyedül ők voltak ébren ebben az alvajárók birodalmában; egyedül ők rendelkeztek a képességgel, hogy józanul felmérjenek egy helyzetet, hogy olyannak érzékeljék a világot, amilyen az valójában, hogy hatással legyenek környezetükre, hogy megváltoztassák, kormányozzák azt. A legundorítóbb az volt, hogy maguk a degenek adták a társadalom uralkodó elitjét, a Mindenható Teremtőket. A Teremtők mindegyike degen volt, de relatíve kevés degen volt Teremtő. Azokat, akik nem tudtak, vagy nem akartak bekerülni ebbe az uralkodó elitbe, az állam ellenségeinek nyilvánították, és ennek megfelelően kezelték őket.

Maximot elöntötte a kétségbeesés: lakott szigetét bábfigurák népesítették be. Hitler hatalmas propaganda-apparátusa sehol sem volt a sugárzótornyoknak ehhez a rendszeréhez képest. Az ember kikapcsolhatta a rádiót; elhatározhatta, hogy nem hallgatja Göbbels beszédeit; dönthetett úgy, hogy nem olvas újságot. De itt lehetetlenség volt elkerülni a sugárzási mezőt. Az emberiség történelmében nem volt ehhez fogható. Nem volt semmi a földi ember tapasztalatában, ami útmutatást adhatott volna. Nem volt semmi, amire támaszkodhatott volna. Zef terve, hogy foglaljanak el valami fontos régiót, nem volt több, mint hazardírozás. Egy óriási gépezettel kerültek szembe, ami túl egyszerű volt ahhoz, hogy evolúciós módszerekkel megváltoztathassák, és túlságosan nagy, hogy kevés erővel szétrombolják. Nem volt olyan erő az országban, ami egy ilyen hatalmas nemzetet fel tudott volna szabadítani, egy olyan nemzetet, aminek fogalma sem volt arról, hogy nem szabad emberek alkotják, és Vadkan kifejezésével élve, letért a történelem országútjáról. Ez a gépezet belülről sérthetetlen volt. Kisebb lázongások nem tudták megzavarni alapvető stabilitását. Ha részben tönkretették, hamar magához tért; ha ingerelték, azonnal és egységes egészként reagált az ingerlésre, nem törődve egyedi részeinek sorsával.

Csak egyetlen remény maradt: a gépezetnek van egy Központja, egy vezérlőpultja, egy agya. Elméletileg ezt a Központot meg lehetne semmisíteni; akkor a gépezet beállna egy instabil egyensúlyi helyzetbe. És akkor jönne el a pillanat, amikor meg lehetne kísérelni, hogy ezt a világot visszatérítsék a rendes kerékvágásba, a történelem országútjára. De a Központ helye jól őrzött titok volt. Ráadásul, hogyan lehetne megsemmisíteni? Ez sokkal komplikáltabb, mint egy tornyot megtámadni. Egy ilyen akció jó csomó pénzt igényelne, ráadásul egy hadseregnyi embert, akik immúnisak a sugárzásra. Igen, vagy embereket, akik immúnisak a sugárzásra, vagy egyszerű, könnyen hozzáférhető berendezésekre, hogy megvédjék azokat, akik nem immúnisak. Ilyesmi azonban sosem volt, és előreláthatóan nem is lesz elérhető közelségben. Néhány százezer degent szétszórtak, elszigeteltek, és üldöztek. Sokan tartoztak az úgynevezett törvényes degenek kategóriájába. De még ha ők egyesülni és felfegyverkezni is tudnának, a Teremtők megsemmisítenék apró seregüket, mobil emittereket küldve ellenük.

Miután Zef befejezte a történetét, még sokáig a csend uralkodott. Maxim csak ült a helyén, fejét lehorgasztva, és a száraz, fekete földet kapirgálta egy gallyacskával. Aztán Zef köhintett, és zavartan azt mondta: — Igen, sajnos ez a helyzet.

— Miben reménykednek? — kérdezte Maxim.

Zef és Vadkan csendben maradt. Maxim felemelte a fejét, meglátta az arcukat, és azt motyogta: — Sajnálom. Én… ez annyira… Nagyon sajnálom.

— Harcolnunk kell — mondta Vadkan színtelen hangon. — Harcolunk, és továbbra is harcolni fogunk. Zef felvázolta magának a vezetőség stratégiáinak egyikét. Vannak más tervek is, csak éppen rosszul állják a kritikát, és sosem tesztelték őket. Meg kell értenie, ez egy igen fiatal mozgalom.

— Mondja csak — szólalt meg Maxim lassan — ez a sugárzás ugyanolyan hatást gyakorol a világuk minden nemzetére?

Vadkan és Zef összenézett.

— Nem értem — mondta Vadkan.

— Megmondom, mi jár az eszemben. Van olyan ország, ahol lehet akár néhány ezer olyan is, mint én?

— Kétlem — felelte Zef. — Hacsak azok között nem… azok között a mutánsok között. Masszaraks, ne sértődj meg, Mak, de te nyilvánvalóan mutáns vagy. Egy szerencsés mutáció. Egy a millióhoz az esélye.

— Nem sértődtem meg. Tehát vannak mutánsok. Beljebb az erdőben?

— Igen — mondta Vadkan. Fürkésző pillantással nézett Maximra.

— Pontosan mi van arrafelé?

— Erdő, aztán sivatag.

— És mutánsok?

— Igen. Félig állatok. Őrült vademberek. Figyelj, Mak, hagyd ezt.

— Látta őket valaha is?

— Csak halottakat — mondta Zef. — Néha elfogják őket az erdőben. Aztán felakasztják őket a barakkok elé, hogy javítsák a morált.

— De miért?

— Bolond! — mordult fel nyersen Zef. — Ezek állatok! Gyógyíthatatlanok, és veszélyesebbek bármilyen állatnál. A saját szememmel láttam őket. A legrosszabb álmaidban sem láttál olyat, mint azok.

— Akkor miért terjeszkednek a tornyok abba az irányba? Meg akarják szelídíteni őket?

— Hagyja ezt, Mak — mondta újra Vadkan. — Reménytelen. Azok gyűlölnek minket. De tegye azt, amit legjobbnak gondol. Mi senkit nem tartunk vissza.

Csendben ültek. Hirtelen egy ismerős üvöltés süvített át az erdőn. Zef kissé felemelkedett.

— Rakétahordozó tank — mondta. — Ne kapjuk el? Nincs túl messze. A tizennyolcas kvadránsban… De nem, inkább holnap…

Maxim hirtelen döntésre jutott. — Majd én lerendezem. Menjenek csak, utolérem magukat.

Zef kétkedőn nézett rá. — Elbírsz vele? Inkább robbantsd fel.

— Gondolkodjon, Mak! — mondta Vadkan.

Zef Maximra nézett, és elvigyorodott.

— Ohó, hát ezért kell neked a tank! Nem buta a kölyök! Nem, engem nem teszel bolonddá. Félreteszem neked a vacsorádat, arra az esetre, ha meggondolnád magad. És ne felejtsd el, sok önjáró tank alá van aknázva. Tehát óvatosan! Menjünk, Vadkan. Majd utolér bennünket, ha úgy akarja.

Vadkan még mondott volna valamit, de Maxim már felállt, és elindult ösvényt keresni a bozóton át. Nem akart további szóváltásba bonyolódni. Gyorsan ment, anélkül, hogy hátrafordult volna, a gránátvetőt a hóna alatt tartva. Most, hogy döntött, megkönnyebbülést érzett. Az előtte álló feladat sikere egyedül rajta múlott.

14.

Hajnalra Maxim az önjáró tankkal felmanőverezett az útra, és az orrát délnek fordította. Már mennie kellett volna. Ehelyett kimászott a vezérlőfülkéből, leugrott az összetöredezett kövezetre, leült az út szélére, és piszkos kezét megtörölte a fűben. Mögötte a rozsdás szörnyeteg békésen mormogott, rakétájának hegyes orrát a borongós égre irányítva.

Habár egész éjjel dolgozott, nem volt fáradt. A bennszülöttek alapos munkát végeztek: a tank elég jó állapotban volt. Nem volt aláaknázva, és Maxim meglepve tapasztalta, hogy manuális vezérlés is volt benne. Ha valaki egy ilyen tankkal felrobbant, az vagy a lestrapált reaktor miatt lehetett, vagy a vezető technikai inkompetenciája miatt. Igaz, a reaktor kapacitásának csak húsz százalékával működik, és a burkolat meglehetősen viharvert, de Maxim elégedett volt. Ez minden várakozását felülmúlta.

Meglehetősen világos volt, majdnem hat óra. A fegyenceket ebben az időben szokták sorba állítani, sietve megetetni, és kihajtani munkára. Mostanra már biztosan felfedezték a távolmaradását, valószínűleg szökevénynek minősítették, és halálra ítélték. Vagy talán Zef kiagyalt valami mentséget… egy kificamodott bokát, vagy súlyos sebesülést.

Az erdő elcsendesedett. A „kutyák”, akik az éjszaka egymást szólongatták, mostanra elcsendesedtek, feltehetően visszatértek föld alatti világukba. Valószínűleg vidáman dörzsölgették össze a mancsukat, ha eszükbe jutott, az előző nap hogy megijesztették azokat a kétlábú lényeket. Ezeket a kutyákat fel kellett volna kutatnia, de egyelőre itt kellett hagynia őket. Azon tűnődött, vajon ők immúnisak-e a sugárzásra. Különös teremtmények.

Az éjszaka folyamán, amíg a motoron dolgozott, kettő közülük csendben figyelte őt a bokrok közül. Aztán egy harmadik érkezett, és felmászott egy fára, hogy jobban lásson. A búvónyíláson kihajolva elhessentette; a hecc kedvéért megismételte, már amennyire tudta, azt a négytagú szót, amit tegnap a kórus kántált. A lény a fán feldühödött; szemei villogtak, szőre felborzolódott, és torokhangon üvöltözve gyalázta Maximot. A másik kettőt a bozótban nyilván sokkolta ez a dühkitörés: elrohantak, és nem is tértek vissza. A fán átkozódó példány sokáig maradt, képtelen volt lehiggadni. Sziszegett, köpködött, fenyegető mozdulatokat tett, mintha támadni készülne, és kivillantotta fehér agyarait. Már majdnem reggel lett, mire végül távozott, belátva, hogy Maximnak nem áll szándékában elfogadni a kihívását, hogy becsületes harcban mérjék össze az erejüket. Emberi mérték szerint aligha számítottak értelmesnek, de érdekes teremtmények voltak. Majdnem biztos, hogy volt valamiféle társadalmi szerveződésük. Végül is egy katonai helyőrségben éltek, az Erőd hercegének parancsnoksága alatt. A róluk szóló információ szegényes volt, csupa szóbeszéd és legendák… Ó, hogy szeretett volna elmerülni egy kád jó forró vízben! A bőre égett; szivárgott a reaktor. Ha Zef és Vadkan csatlakozott volna hozzá, árnyékolnia kellett volna a reaktort két vagy három acéllemezzel — kétoldalt le kellett volna szerelnie a páncélzatot.

Távoli puffanás visszhangzott végig az erdőn: az utászok megkezdték munkanapjukat. Teljesen értelmetlenül. Még egy puffanás. Egy géppuska kezdett kelepelni, jó ideig folytatta, aztán csend lett. Tiszta idő volt, meglehetősen világos. A felhőtlen ég tejfehéren foszforeszkált. Az út betonja harmattól csillogott, de a tank körül a föld száraz volt: a páncélja egészségtelen meleget sugárzott.

Hirtelen Zef és Vadkan bukkant fel az aljnövényzetből, és tartott az út felé. Mikor meglátták a tankot, gyorsabban kezdtek futni. Maxim felállt, hogy eléjük menjen.

— Hát élsz! — üdvözölte Zef. — Nem lep meg. De hoztam neked egy kis kenyeret. Edd meg gyorsan!

— Köszönöm. — Maxim elvette a vastag szelet kenyeret.

Vadkan csak állt ott, és aknakeresőjére támaszkodva figyelte.

— Aprítsd be gyorsan, aztán tünés! — mondta Zef. — Vissza fognak jönni érted.

— Kik? — Maxim abbahagyta a rágást.

— Nem ismerjük a részleteket. Valami tetőtől talpig begombolt idióta. Teli torokból ordítozott. Tudni akarta, miért nem vagy ott. Engem majdnem lelőttek. Így hát erősen a szemébe néztem, és jelentettem neki, hogy meghaltál az aknamezőn, és nem találtuk meg a holttestedet.

Zef körbesétálta a tankot. — Micsoda disznó szerencse. — Leült, és sodort egy cigarettát.

— Ez különös — mondta Maxim, harapva egy falat kenyeret. — Miért? Újabb vizsgálat lesz?

— Lehet, hogy Fank? — kérdezte Vadkan halkan.

— Fank? Középtermetű, szögletes arc, hámló bőr?

— Nem valószínű — mondta Zef. — Ez egy hosszú, vékony fickó volt, tele pattanással. Igazi tökfilkó — a Légiótól.

— Az nem Fank.

— Talán Fank parancsára? — kérdezte Vadkan.

Maxim megvonta a vállát, és szájába tömte az utolsó darab kenyérhéjat.

— Nem tudom — mondta. — Eddig azt hittem, Fank valahogy a földalatti mozgalommal volt kapcsolatban, de most már nem tudom, mit higgyek.

— Azt hiszem, jobban tenné, ha eltűnne innen — mondta Vadkan. — Ámbár, az igazat megvallva, nem is tudom, mi a rosszabb, a mutánsok, vagy az a légiós bürokrata.

— Rendben, hagyjuk, hadd menjen — mondta Zef. Úgysem dolgozna nekünk futárként, így legalább visszajuttat némi információt… Ha túléli.

— Gondolom, maguk nem jönnek velem.

Vadkan a fejét rázta. — Nem. Sok szerencsét!

— Szabadulj meg a rakétától — javasolta Zef. — Még felrobbantod magad. Nos, a helyzet a következő. Van még előtted két előretolt állás. Könnyen át tudsz csúszni közöttük. Dél felé figyelnek. Azon túl rosszabb lesz. A sugárzás rettenetes, nincs mit enni, mutánsok… És azon túl — homok, és semmi víz.

— Köszönöm — mondta Maxim. — A viszontlátásra!

Felugrott a lánctalpra, felnyitotta a búvónyílást, és bemászott a forró félhomályba. Már éppen meghúzta volna a botkormányokat, mikor eszébe jutott, hogy van még egy kérdése. Kidugta a fejét.

— Miért titkolják a tornyok igazi rendeltetését az ellenállás egyszerű tagjai elől?

Zef a homlokát ráncolta, és kiköpött. Vadkan szomorúan válaszolt: — Mert a vezetőség többsége azt reméli, hogy egyszer majd megszerzik a hatalmat, és felhasználják a tornyokat, ugyanúgy, de más céllal.

— Milyen más céllal? — kérdezte Maxim szomorúan.

Pár másodpercig egyenesen egymás szemébe néztek, aztán Zef elfordult, és a nyelvével gondosan végigsimítva összeragasztotta a cigaretta papírját.

— Vigyázzanak magukra! — mondta Maxim, a botkormányok felé fordulva.

Dübörögve és csörömpölve, lánctalpait csikorgatva, a tank gurulni kezdett.

Nehéz volt a tankot vezetni. Nem volt ülés a vezetőnek, és a kupac fű és faág, amit Maxim az éjjel odakészített, nagyon gyorsan szétesett. A kilátás szörnyen rossz volt, és a tank nem akart felgyorsulni. Harminc kilométeres sebességnél valami a motorban zörögni és sercegni kezdett, égett benne a kenőolaj. De a tank képessége, hogy megbirkózzon bármilyen tereppel, kitűnően megmaradt. Úton vagy út mellett — nem számított neki: bokrokon tört át zavartalanul, sekély keréknyomokon gördült át, kidőlt fatörzseket zúzott össze. Nem számítottak neki a töredezett útburkolaton átnövő facsemeték, és boldogan szortyogott, mikor átkelt egy fekete vízzel telt mély gödrön. Gyönyörűen tartotta az irányt, de fordulni vele bonyolult volt.

Mivel az út meglehetősen egyenes volt, a fülke pedig piszkos és levegőtlen, Maxim végül beállította a kézi gázkart, kimászott, és kényelembe helyezte magát a búvónyílás szélén, a rakéta rácsos állványa alatt. A tank teljes gőzzel haladt, mintha ez lett volna az az út, amire eredetileg beprogramozták. Volt valami magabiztos egyszerűség a viselkedésében, és Maxim, mert szerette a gépeket, tenyerével gyengéden megveregette a páncélját.

Az idő kellemesen telt. Jobbra és balra az erdő suhant el mellette, a motor morajlott, a radioaktivitás elhanyagolható volt, és a viszonylag tiszta szellő kellemesen hűsítette forró bőrét. Maxim felemelte a fejét, egy pillantást vetett a rakéta himbálózó orrára. Meg kellett szabadulnia tőle: felesleges súly volt. Nem, fel nem robbant volna — régóta működésképtelen volt, a múlt éjjel leellenőrizte. De több mint egy tonnát nyomott, és nem volt értelme tovább hurcolni magával.

Miközben a tank kúszott tovább, Maxim végigmászott a rakétaállvány mentén, kereste a kioldó berendezést. Megtalálta, de alaposan be volt rozsdásodva, dolgoznia kellett rajta egy ideig. Amíg ezzel foglalkozott, a tank kétszer is letért az útról, méltatlankodva bömbölt, és fákat döntött ki. Maximnak minden alkalommal vissza kellett rohannia a vezérlőbe, hogy lecsendesítse az ostoba vasszörnyet, és visszamanőverezzen vele az útra. Végül megjavította a kioldó berendezést, és a rakéta súlyosan legördült, az úttesthez ütődött, és nehézkesen az útszéli árokba gurult. A tank könnyebben ment tovább. Abban a pillanatban Maxim észrevette az első előretolt őrhelyet.

Az erdő szélén két nagy sátor, és egy furgon állt. Füst gomolygott a tábori konyha felett. Két légiós derékig levetkőzve mosakodott, az egyik csajkából öntötte a vizet a másikra. Egy fekete köpenyes őrszem az út közepén állt, és a tankot nézte. Jobbra két oszlop, egy keresztrúddal összekötve; valami hosszú és fehér lógott róla, majdnem leért a földig. Maxim lehúzódott a vezérlőfülkébe, hogy ne lássák tarka rabruháját, és fejét kidugta a búvónyíláson. Az őrszem tátott szájjal bámult a tankra, visszahúzódott az útpadkára, aztán zavartan a furgon felé pillantott. A félmeztelen légiósok abbahagyták a mosakodást, és szemüket a tankra meresztették. Néhány további ember, akiket odavonzott a tank moraja, futva jött a sátrak és a furgon felől. Az egyik tiszti egyenruhát viselt. Meglepettnek tűntek, de nem ijedtnek. A tiszt a tankra mutatott, mondott valamit, és mindenki nevetett. Mikor Maxim odaért az őrhöz, az kiáltott valamit, amit elnyomott a motor hangja, és Maxim visszakiáltott neki: — Minden rendben! Maradj ott, ahol vagy!

Az őr szintén nem érthetett egy szót sem belőle, de az arckifejezése elégedettnek tűnt. Intett a tanknak, hogy mehet, és visszatért a helyére, az út közepére. Minden jól alakult.

Fejét elfordítva Maxim közelről láthatta, mi himbálózik a keresztrúdon. Csak a másodperc töredékéig pillantott rá, aztán gyorsan leült, és szemét összeszorítva megragadta a botkormányokat. — Ó Istenem, ezt nem kellett volna. Mi az ördögért fordítottam el a fejemet? Csak tovább kellett volna mennem, és sosem tudtam volna meg semmit. — Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. — A fenébe, ezzel szembe kell néznem! Hozzá kell szoknom. Most, hogy belevágtam ebbe a feladatba, nincs jogom hozzá, hogy elfordítsam a fejemet. Biztos, hogy mutáns volt; még a halál sem tud valakit ilyen szörnyen eltorzítani, csak maga az élet. Velem is ezt fogja tenni. Nem bújhatok el előle: hozzá kell szoknom. Lehet, hogy több száz kilométernyi, akasztófákkal szegélyezett út áll előttem.

Mikor újra kidugta a fejét a búvónyíláson és visszanézett, már sem az őrállomást, sem magányos út menti akasztófáját nem látta. Bárcsak most rögtön hazamehetne! Továbbmenne ezzel a tankkal, és az utazás végén ott várná… az otthona. A szülei, és a barátai. Reggel felébredne, megmosakodna, és a reggelinél elmesélné a rémes álmát egy lakott szigetről. Megpróbálta maga elé képzelni a Földet, de nem tudta: szinte meghaladta a fantáziáját, hogy elképzeljen egy helyet a Világmindenségben, ahol tiszta, vidám városok vannak, milliárdnyi jó, és intelligens ember, és kölcsönös bizalom mindenütt. — Nos, munkát kerestél, — gondolta, — most aztán megkaptad. Kemény, piszkos munka, de kétlem, hogy valaha is találhattál volna ennél fontosabbat.

Előtte, az út túlsó oldalán, valamiféle jármű tűnt fel, lassan vánszorgott dél felé. Kis lánctalpas traktor volt, fém rácsszerkezettel megpakolt utánfutót húzott. Nyitott vezetőfülkéjében rabruhás férfi ült, pipázott. Közönyösen Maximra és a tankra pillantott, aztán elfordult. — Vajon miféle vázszerkezet lehet? — gondolta Maxim. — Az biztos, hogy ismerősnek tűnik. — Hirtelen rájött, egy torony része volt. — Be kellene tolnom az egészet az árokba, és néhányszor átmenni rajta. — Körülnézett; az arckifejezése nyilván megrémítette a traktor vezetőjét. A rabruhás hirtelen lefékezett, készen arra, hogy leugorjon, és elfusson. Maxim elfordult.

Nagyjából tíz perccel később megpillantotta a második őrállomást. Egyenruhás rabszolgák óriási hadseregének előőrse volt ez (habár talán ezek a rabszolgák voltak, bizonyos értelemben, a legszabadabb emberek az egész országban). Két modern ház, csillogó horganyzott bádogtetővel. Egy kis ember emelte dombon zömök, szürke őrház nyugodott, feketén ásító lőrésekkel. A torony első néhány vázeleme már föléje magasodott; a domb körül daruk és traktorok álltak, acélgerendák hevertek körben szétszórva. Jobbra és balra néhány száz méternyire az úttól az erdőt kiirtották, és tarka ruhás emberek piszmogtak itt-ott a tisztásokon. Egy hosszú, alacsony barakk látszott a házak mögött. Előtte egy ruháskötélen szürke rongy száradt. Kissé távolabb, közvetlenül az út mellett, erkélyes fatorony állt; szürke egyenruhás őr járkált az erkélyen, ahol géppuska állt háromlábú állványon. Több katona az erkély alatt gyűlt össze; arcukon látszott, hogy nehezen birkóznak meg az unalommal és a rovarokkal. Mindannyian dohányoztak.

— Talán itt is minden hűhó nélkül át tudok jutni — gondolta Maxim. — Ez itt a világ vége, fenét sem törődnek itt semmivel. — Tévedett. A katonák abbahagyták a rovarok hessegetését, és a tankot bámulták. Egyikük, egy igen ismerősnek tűnő sovány fickó, szorosra húzta sisakjának szíját, kisétált az út közepére, és felemelte a kezét. — Vesztegeted az idődet, cimbora — gondolta Maxim. — A fejembe vettem, hogy átjutok itt, és semmi sem fog megállítani. — Lejjebb csúszott, közelebb a botkormányokhoz, kényelmesen elhelyezkedett, és lábát a gázpedálra tette. A katona továbbra is elállta az utat, kezét felemelve. — Na, adok egy kis gázt — gondolta Maxim. — Lesz egy kis jó hangos motorbőgés, az majd elijeszti az utamból. Ha nem mozdul — nos, a háború, az háború…

Hirtelen felismerte a katonát. Gaj volt az, vékony, beesett arccal, buggyos katonai gyakorlóban.

— Ó, Istenem — motyogta Maxim.

Lába lecsúszott a gázpedálról, és kikapcsolta a gyújtást. Gaj leengedte a kezét, és lassan feléje sétált. Maxim nevetni kezdett: végül is minden jóra fordult. Újra bekapcsolta a gyújtást, és felkészült.

— Hé! — kiáltotta Gaj, puskatusával megkopogtatva a páncélt. — Ki vagy?

Maxim nem válaszolt.

— Van bent valaki? — A kétség árnyéka költözött Gaj hangjába.

Patkolt csizmája végigcsörömpölt a páncélon, balról kinyitotta a búvónyílást, és bedugta a fejét a fülkébe. Mikor Maximot meglátta, leesett az álla. Maxim megragadta a gyakorlójánál fogva, behúzta, lenyomta a lába alatt levő gallyakra, és rálépett a gázra. A tank felbődült, és megugrott. — Tönkreteszem a motort — gondolta Maxim. Gaj tekergőzött és forgolódott; sisakja lecsúszott az arcába; semmit sem látott, és vakon rúgkapált, hogy fegyverét kihúzza maga alól. Hirtelen fegyverek dörgése és kattogása töltötte be a fülkét: géppuskatűz találta el a tank hátulját. Bent biztonságos volt, de kellemetlen, és Maxim türelmetlenül figyelte, ahogy az erdő fala közeledett hozzájuk. Egyre közelebb és közelebb kerültek hozzá. Végül az első bokrok. Egy tarka ruhás figura elugrott az útból. Most már erdő vette körül; a lövedékek kopogása a páncélon megszűnt, és előtte az út több száz kilométeren át tiszta volt.

Gajnak végül sikerült előhúznia a fegyverét; ugyanabban a pillanatban Maxim letépte Gaj sisakját, és meglátta izzadt, vicsorgó arcát. Elnevette magát, mikor az őrjöngő düh, rettegés, és gyilkolási vágy először megrökönyödéssé, aztán csodálkozássá, végül örömmé oldódott Gaj arcán. Ajkai mozogtak, a „masszaraks” szót formálták.

Maxim elengedte a botkormányokat, és megölelte. Vállát megfogva mondta neki: — Gaj, cimbora, örülök, hogy látlak!

Lehetetlen volt beszélgetni a motorzaj miatt. Maxim kinézett a kémlelőnyíláson. Előttük az út egyenes volt, így hát megint beállította a kézi gázadagolót, kimászott a fülkéből, és maga után húzta Gajt.

— Masszaraks! — szólalt meg a kissé gyűrött Gaj. — Megint te vagy az!

— Örülök, hogy látlak! — ismételte Maxim.

— Mi ez az egész? — kiabált Gaj. — Kezdeti öröme már elszállt, és idegesen nézett körül. — Hová megyünk? Miért?

— Délre — mondta Maxim. — Elegem volt a vendégszerető országotokból!

— Megszöktél?

— Igen!

— Megőrültél. Megkímélték az életedet.

— Ki kímélte meg az én életemet? Ez az én életem! Hozzám tartozik!

Nehéz volt így beszélgetni; túl kellett volna kiabálniuk a motort. A beszélgetés valahogy heves vitává fajult. Maxim beugrott a búvónyíláson, és lelassította a gépet. A tank lassabban ment, de a dübörgés és csörömpölés is csökkent. Mikor Maxim visszamászott, Gaj a homlokát ráncolta, és arcán elszánt kifejezés látszott.

— Kötelességem, hogy visszavigyelek — jelentette ki.

— Nekem meg az a kötelességem, hogy kihozzalak innen — felelte Maxim.

— Nem értem. Neked teljesen elment az eszed. Innen lehetetlen megszökni. Vissza kell menned. Masszaraks, én nem tudlak visszavinni. Le fognak lőni. Délen meg megesznek azok a kannibálok. A fenébe veled, meg az őrült ötleteiddel!

— Nyugi, Gaj, ne kiabálj. Adj rá lehetőséget, hogy megmagyarázzam.

— Semmit nem akarok hallani. Állítsd meg a tankot!

— Várj már egy percet — makacskodott Maxim. — Hagyj beszélni!

Gaj hajthatatlan maradt. Követelte, hogy állítsák meg a jogtalanul elfoglalt tankot, és térjenek vissza. A motor robaja túlharsogta a szitkok sorát. A helyzet, masszaraks, rettenetes. Reménytelen, masszaraks! Elől, masszaraks, a biztos halál vár. Visszamenni, masszaraks, ugyanaz. Maxim fafejű és bolond, de ez a dobása lesz az utolsó.

Maxim szándékosan nem akarta félbeszakítani Gaj tirádáját. Rájött, hogy az utolsó torony sugárzásának hatása valahol errefelé ér véget, talán már véget is ért: az utolsó őrállomás feltehetően a legtávolabbi sugárzási övezet külső határán helyezkedett el. Szegény ördög, hadd öntse ki a szívét; a lakott szigeten nincs értéke a szónak. — Átkozz csak, akit akarsz, — gondolta magában, — de én akkor is kiszabadítlak innen. Nem neked való ez az ország. Valahol el kell kezdenünk, és te leszel az első. Nem akarom, hogy bábu legyél, akkor sem, ha élvezed.

Mikor Gaj abbahagyta Maxim szidását, beugrott a búvónyíláson, és a vezérléssel kezdett bütykölni, próbálta megállítani a tankot. Nem sikerült, ezért megint kimászott, fején a sisakjával. Láthatóan elhatározta, hogy leugrik, és visszatér a posztjára. Dühös volt. Maxim elkapta a nadrágjánál fogva, visszahúzta, és kezdte elmagyarázni neki a szituációt.

Több mint egy órát beszélt, néha szünetet tartva, hogy elfordítsa a tankot. Gaj először megpróbálta félbeszakítani, befogta a fülét, és megpróbált leugrani a mozgó járműről. De Maxim kitartott, csak beszélt és beszélt, újra és újra elismételte ugyanazokat a dolgokat, magyarázott, győzködött, rábeszélt és lebeszélt. Végül Gaj kezdett odafigyelni rá. Töprengővé, zaklatottá vált, mindkét kezével sisakja alá nyúlt, és a fejét vakarta; aztán átment támadásba, és faggatni kezdte Maximot. Azt akarta tudni, honnan vette ezeket a tényeket, és ki tudná bizonyítani, hogy nem csak egy rakás hazugság az egész. Maxim folyamatosan pufogtatta a tényeket, és mikor fegyvertára kimerült, megesküdött rá, hogy az igazat mondta. Mikor Gaj még erre sem válaszolt, fafejűnek nevezte, robotnak, bábunak. Közben a tank folyamatosan haladt dél felé, egyre mélyebbre a mutánsok földjén.

— Nos, rendben van. Ki fogjuk próbálni, most rögtön. — Maxim méregbe gurult. — Számításaim szerint már jó ideje elhagytuk a sugárzási mezőt, és tíz perc múlva tíz óra lesz. Mit szoktatok csinálni tíz órakor?

— Tíz-nulla-nullakor sorakozó — felelte komoran Gaj.

— Pontosan. Felsorakoztok egyenes sorokban, és teli torokból ordítjátok, hogy készek vagytok véreteket ontani az ügyért. Emlékszel?

— És ez egyenesen a szívünkből jön — mondta Gaj.

— Nem, ezt úgy verték bele az üres koponyátokba. Nem érdekes, nagyon hamar meg fogjuk látni, honnan is jön. Mennyi az idő?

— Hét perc múlva tíz - felelte Gaj csüggedten.

— Nos?

Gaj az órájára nézett, és elcsukló hangon énekelni kezdett: „Előre, légiósok, ti vasemberek…”

Maxim vetett rá egy gúnyos pillantást. Gaj belezavarodott, és összekeverte a szavakat.

— Ne bámulj rám! — mondta mérgesen. — Felidegesítettél. Különben is, nehéz úgy énekelni, hogy nem vagyunk alakzatban.

— Ne gyere ezzel a dumával. Ugyanolyan jól szoktad csinálni alakzaton kívül is. Félelmetes volt nézni téged és Kaan bácsit. Te a „Vasemberek”-et bömbölted, a bácsi a „Dicsőség a Teremtőknek”-ot nyúzta. És Rada szintén. Tehát, Gaj, mi történt hirtelen az erős késztetéseddel, hogy gyújtogass és gyilkolj a Teremtők dicsőségéért?

— Ne merészelj így beszélni a Teremtőkről! Ha igaz, amit mondasz, az csak azt jelenti, hogy a Teremtőket becsapták.

— Ki csapta be őket?

— Nos… Sok ember van, aki…

— Tehát a Teremtők nem mindenhatók?

— Nem akarok erről vitatkozni — jelentette ki Gaj. Arca még komorabb lett, szeme elvesztette csillogását, alsó ajka lefittyedt.

Feltűnően megváltozott külseje két rabra emlékeztette Maximot, a vonaton, útban a fegyenctelep felé. Függők voltak, szerencsétlen emberek, akik nagyon erős narkotikumokra szoktak rá. Mikor megvonták tőlük a mérget, sem enni, sem aludni nem tudtak, csak ültek volna egész nap, mint Gaj, tompa szemekkel, lefittyedő alsó ajakkal.

— Mi a baj, Gaj? Fáj valamid?

— Nem — felelte Gaj leverten.

— Miért duzzogsz?

— Nem is tudom. — Gaj megrántotta a gallérját. — Elég pocsékul érzem magam. Azt hiszem, lefekszem.

Átmászott a búvónyíláson, és felhúzott térdekkel elfeküdt a gallyakon. — Tehát így megy ez — gondolta Maxim. — Nem olyan egyszerű, mint gondoltam. — Kezdett aggódni. — Majdnem két órával ezelőtt kiértünk a mező hatósugarából, tehát Gaj nem kapja meg a szokásos sugáradagját. Annak a mezőnek a belsejében élt egész életében. Talán szüksége van rá. Lehet, hogy megbetegszik? — Nézte a sápadt arcot a búvónyíláson át, és egyre félelmetesebbnek találta. Végül már képtelen volt tovább türtőztetni magát, leugrott a fülkébe, lekapcsolta a motort, kivonszolta Gajt, és lefektette a fűre az út szélén.

Gaj motyogott és rángatózott álmában. Aztán reszketni kezdett; vállát felhúzta, mintha próbálta volna felmelegíteni magát. Maxim a térdére fektette Gaj fejét, ujjait a halántékára szorította, és koncentrálni próbált. Már hosszú ideje nem végzett pszichomasszázst, de tudta, hogy a betegen kívül mindent ki kell zárnia a tudatából. Asszimilálnia kell a beteget a saját, egészséges szervezetébe. Tíz vagy tizenöt percig megtartotta ezt a testhelyzetet, és mikor visszatért normális tudatállapotába, látta, hogy Gaj jobban van. Arcszíne javult, légzése normális volt, és a reszketése megszűnt. Maxim fűből párnát készített neki, és mellette ült egy darabig, elhessegetve a rovarokat. Hirtelen eszébe jutott az előttük álló hosszú utazás, és a szivárgó reaktor. Ez veszélyes volt Gaj számára; ki kellett találnia valamit. Felkelt, és visszament a tankhoz.

Eltartott egy darabig, míg eltávolított néhány lapot a tank oldaláról, a rozsdás szegecsekkel szilárdan rögzített páncélborításból; aztán a lapokat a kerámia védőpajzshoz erősítette, ami a reaktort és a motort választotta el a fülkétől. Éppen az utolsó lapot készült feltenni, mikor egy idegen közeledését érzékelte. Óvatosan kidugta a fejét a búvónyíláson. Hideg borzongás futott végig a hátán.

Az úton, körülbelül tíz lépésnyire a tanktól, három alak állt. Maxim nem fogta fel azonnal, hogy emberek. Igaz, ruhát viseltek, és közülük ketten egy rudat vittek a vállukon átvetve, amiről egy kis, őzhöz hasonló patás állat véres feje lógott lefelé. És a harmadik alak tyúkmellén egy ismeretlen gyártmányú, hatalmas puska volt keresztbe vetve. — Mutánsok. Ezek mutánsok. — Hirtelen eszébe villantak mind a hallott mesék és legendák, és most egészen hihetőnek tűntek: kannibálok, vademberek, állatok. Fogait összeszorítva leugrott a páncélburkolatra, és teljes magasságában kiegyenesedett. A puskát tartó alak komikusan váltogatta rövid karikalábait, anélkül, hogy elmozdult volna a helyéről. Felemelte a kezét, rajta két, sokizületű ujjal, hangos, sziszegő hangot adott, aztán érdes hangon megszólalt: — Akarsz enni?

Maxim ellazult. — Igen.

— Nem fogsz lelőni?

— Nem — mosolyodott el Maxim. — Megígérem.

15.

Gaj a durva, házi készítésű asztalnál ült, és a fegyverét tisztogatta. Délelőtt 11:45 körül járt, és számára a világ szürke és színtelen, hideg és örömtelen, sivár és fájdalmas volt. Nem volt kedve gondolkodni, látni, hallani. Még aludni sem. Csak annyit akart, hogy fejét az asztalra fektesse, és meghaljon.

A szoba kicsi volt, egyetlen, üveg nélküli ablakkal, ami a határtalan rozsdaszínű, romokkal teleszórt, elvadult bozóttal benőtt pusztaságra nézett. A szoba tapétája kiszáradt és felpöndörödött, vagy a melegtől, vagy a kortól; a parketta összezsugorodott, és az egyik sarokban szénné égett. Egykori gazdájából semmi sem maradt, leszámítva egy nagy, bekeretezett fényképet a törött üveg alatt. Közelről az ember kisilabizálhatta, hogy egy idős férfit ábrázolt nevetséges oldalszakállal, mókás kalapban, ami úgy nézett ki, mintha bádogból készült volna.

Gaj jobban örült volna, ha nem látja a körülötte levő dolgokat; üvölteni szeretett volna, mint egy kivert kutya, de Maxim szigorú parancsba adta: — Tisztogasd meg azt a fegyvert! — Öklével az asztalra csapva megparancsolta: — Minden alkalommal, mikor érzed, hogy rád jön az a rohadt érzés, ülj le, és tisztogasd meg azt a fegyvert! — Így hát tisztogatnia kellett.

Ugyanaz a Makszim. Ha maxim nem lett volna, már régen lefeküdt, és meghalt volna. Kérlelte őt: — Ne hagyj magamra, a Isten szerelmére! Maradj velem, gyógyíts meg! — De Maxim visszautasította. Most saját magának kell kikúrálnia magát. Maxim biztosította róla, hogy ez a betegség nem végzetes, hogy el fog múlni, de küzdenie kell ellene, és neki magának kell legyőznie.

— Rendben — gondolta Gaj lomhán. — Úgy lesz. Le fogom győzni. Igen, ez még ugyanaz a Maxim. Nem ember, nem Teremtő, nem isten — Maxim. — És Maxim azt is tanácsolta: — Légy dühös! Mikor rád jön az a rohadt érzés, jusson eszedbe, hogy honnan ered, ki szoktatott hozzá, és miért. Légy átkozottul dühös, és őrizd a gyűlöletedet. Hamarosan szükséged lesz rá. Nem vagy egyedül. Negyven millió olyan van, mint te, akit bolonddá tettek, megmérgeztek. — Masszaraks, nehéz ezt elhinni, miután egész életét katonai szolgálatban töltötte, ahol az ember mindig tudta, hová kell állnia. Minden egyszerű volt, mindenki együtt volt, és nagyszerű érzés volt, hogy olyan vagy, mint mindenki más. Aztán jött Maxim, tönkretette a karrierjét, szó szerint elhurcolta a szolgálattól, egy másik életbe, aminek számára nincs értelme; ahol, masszaraks, neki magára kell gondolnia, meghoznia a maga döntéseit, mindent magának kell csinálnia. Igen, Maxim elhurcolta, és kényszerítette, hogy alaposan szemügyre vegye az országát, az otthonát, mindent, ami kedves neki, és egy pöcegödröt mutatott neki, undort, és hazugságokat. Ha az ember visszagondol rá… tényleg, nem volt valami szép dolog. Gyomorforgató volt felidézni, hogy viselkedtek, ő, és légiós cimborái. Hát még Csacsu kapitány!

A harag hirtelen fellobbanásával Gaj a helyére tolta a závárt. De aztán megint erőt vett rajta a tehetetlenség és apátia, és ahhoz már nem volt elég az akarata, hogy betegye a tárat. Teljesen elveszettnek érezte magát.

A nyikorgó, megvetemedett ajtó kinyílt, és egy apró, komoly arc kukucskált be rajta. Ha nem lett volna a kopasz feje és gyulladt, pilla nélküli szemhéja, még szimpatikus is lehetett volna. Tanga volt az, a szomszéd kislány.

— Mak bácsi azt akarja, hogy azonnal jöjjön a térre! Mindenki magára vár!

Gaj mogorván ránézett a szeme sarkából, durva vászonból készült kis ruhába bújtatott csenevész testére, kórosan vékony, barna foltokkal borított gyufaszál-karjára, dagadt térdű karikalábára, és szégyellte magát, hogy undorodott tőle. Gyerek, nem tehet róla. Elfordult, és azt mondta: — Nem megyek. Mondd meg neki, hogy nem érzem jól magam. Beteg vagyok.

Az ajtó megnyikordult, és mire újra felnézett, a lány már eltűnt. A fegyvert ingerülten ledobta az ágyra, odament az ablakhoz, és kihajolt rajta. A kislány elképesztő sebességgel siklott át a falak romjai között, ott, ahol valamikor az utca volt. Egy totyogó kisgyerek szegődött a nyomába néhány lépésen át, megragadta a ruháját, elesett, feküdt egy kis ideig, aztán felemelte a fejét, és rettenetes basszus hangon bömbölni kezdett. Az anyja előrohant a romok közül. Gaj visszahőkölt, megrázta a fejét, és visszament az asztalhoz. — Sajnálom, de ezt nem tudom megszokni. Lám, micsoda szemét alak vagyok… Ha egyszer összefutok azzal, aki felelős ezért, hát nem fogom elhibázni. Miért nem tudom megszokni? Amit ezalatt az egy hónap alatt láttam, az száz rémálomhoz elég lenne.

A legtöbb mutáns kis közösségekben élt. Mások kóboroltak, vadásztak, és jobb élőhelyeket kerestek; keresték az északra vezető utat, az utat, ami elkerüli a légiósok gépfegyvereit, és elkerüli azokat a szörnyű vidékeket, ahol azonnal belehalnának a kínzó fejfájásba. Mások apró falvak gazdaságaiban telepedtek le, miután túlélték a háborút, és a három atombombát. Egyet erre a városra dobtak le, és kettőt az elővárosokra, több kilométernyi növényzettől megfosztott, csillogó salakkal borított földet hagyva maguk után. A telepesek csenevész, elfajzott gabonát vetettek, gondozták hátborzongató zöldségeskertjeiket, ahol a paradicsom olyan kicsi volt, mint egy bogyó, és a bogyók olyan nagyok voltak, mint egy paradicsom; és olyan szörnyű kinézetű állatokat neveltek, amiknek a látványától elment az ember étvágya. Szánalmas emberek — a mutánsok, a vad déli degenek, akikről egész csomó ostoba mese, és legenda terjengett — jámbor, beteges, eltorzult emberi karikatúrák voltak. Csak az öregek voltak normálisak, de nagyon kevesen maradtak; mindannyian betegek voltak, idő előtti halálra kárhoztatva. Gyermekeik és unokáik sem számíthattak hosszú életre ezen a világon. Sok gyermekük született, de majdnem mind meghalt születésekor, vagy csecsemőkorban. Akik túlélték ezt a kort, azok gyengék voltak, és folyton ismeretlen betegségektől szenvedtek. A nyomorékok rémisztő látványt nyújtottak. De mindegyikük értelmesnek tűnt. Tagadhatatlan, hogy a mutánsok jóságos, szívélyes, vendégszerető, békés emberek voltak. De képtelenség rájuk nézni, gondolta Gaj. Kezdetben Maximot is megviselte ez a különös látvány, de ő gyorsan hozzászokott, tudott uralkodni az érzelmein.

Gaj betette a tárat a gépfegyverbe, és fejét két kezével megtámasztva kínos helyzetén töprengett.

Ez nem is kérdéses. Maxim nyilvánvalóan értelmetlen küldetésbe fogott. Összegyűjtötte a mutánsokat, felfegyverezte őket, és azt tervezte, hogy visszaszorítja a Légiót, legalábbis az elején, a Kék Kígyó folyóig. Nevetséges! Járni is alig tudnak; sokan menet közben meghalnának — még attól is, ha megemelnének egy zsák gabonát — és velük akarta megtámadni a Légiót! Képzetlenek, gyengék… teljesen alkalmatlanok. Még ha összehívta is azokat… azokat a felderítőiket… egyetlen kapitány fél kézzel kiirtaná az egész hadseregüket. Azaz a hadseregüket, Maxim nélkül. Maximmal együtt egy kapitány és a százada el tudná intézni őket. — Maxim egy teljes hónapon át rohangált az erdőben, faluról falura, közösségről közösségre, próbálta rábeszélni az öregeket és a befolyásos embereket, hogy támogassák őt. Én is vele rohangáltam, mindenhová magával hurcolt. Nem hagyott nekem békét. Az öregek nem akartak csatlakozni hozzá, és azt sem akarták engedni, hogy a felderítőik csatlakozzanak. Így hát most összegyűltek, hogy tanácskozzanak róla… de én nem megyek!

A világ most derűsebbnek tűnt számára. Amint körülnézett, már nem érezte magát annyira nyomorultul. Pulzusa felgyorsult, és halvány remények kavarogtak benne, remények, hogy a mai tanácskozás sikertelen véget ér, hogy Maxim visszajön majd, és azt mondja: — Elég volt. Itt már semmit nem tehetünk. — Elindulnak majd, tovább, délre, a sivatagba. Azt mondják, azt szintén mutánsok lakják, de nem olyan ijesztőek és betegesek, mint ezek. Sokkal emberszerűbbek. Állítólag van valamiféle kormányzatuk, még hadseregük is. Talán náluk elérhetnének valamit. Igaz, arrafelé minden radioaktív; egyik bombát a másik után dobták rájuk, azért, hogy elszennyezzék a területet. Hallott már az ilyen különleges, szennyező bombákról.

Amint eszébe jutott a radioaktivitás, Gaj kutatni kezdett a zsákjában a sárga tabletták doboza után. Lenyelt belőle kettőt, és megvonaglott az átható, égető érzéstől. Szednie kellett ezt a vackot; ez a hely is szennyezett volt. A pirulák nélkül már beadta volna a kulcsot. Hálás volt értük a hercegnek. A herceg rendkívüli ember volt. Semmi sem zavarta, semmi sem kedvetlenítette el, még itt, ebben a pokolban sem. Segített az embereken, gyógyította őket, faluról falura járt, még egy gyárat is felállított, hogy gyógyszereket készítsen.

Hirtelen kitárult az ajtó. Maxim, egy szál rövidnadrágban, dühösen berontott a szobába.

— Ne keress kifogásokat. Gyerünk!

— Nem akarok — felelte Gaj. — A pokolba velük! Beteg leszek, ha csak rájuk nézek. Nem tudok.

— Ugyan már! Derék emberek, és igencsak tisztelnek téged. Ne gyerekeskedj már!

— Ó, persze, tisztelnek.

— Bizony ám! Nemrég a herceg kérdezte, hogy itt maradsz-e. Azt mondta, ő hamarosan meghal, és kellene egy igaz ember, aki a helyére áll.

— Ó, persze, a helyére áll — motyogta Gaj, nem tudván ellenállni Maxim kérlelésének.

— Bosku is engem nyaggatott. Túl szégyenlős, hogy közvetlenül neked szóljon. „Hadd maradjon Gaj” — mondta. „Tanítani fog minket, védelmezni, kiképez majd néhány príma harcost” Tudod, hogy beszélt rólad Bosku?

Gaj feladta. — Jó, rendben. Vihetem a fegyveremet?

— Vigyed. Nem is kell kérdezned.

Gaj a hóna alá kapta a fegyvert, és kilépett a szobából. Lementek a korhadt lépcsőn, átléptek néhány az ajtónál, a porban játszó gyereket, és végigmentek az utcán, a tér felé. — Mennyi ember pusztulhatott el itt, mikor ledobták azt a bombát! Azt mondják, gyönyörű város volt valamikor. Azok a rohadékok lerombolták az egész országot. Nem csak megölték és megnyomorították az embereket, hanem valami gonosz lelkeket is rájuk hoztak, amikhez hasonlót sem látott még senki. És nem csak itt.

A herceg elmondta nekik, hogy valami kutyára emlékeztető állatok éltek az erdőben a háború előtt. Azt már elfelejtette, hogy hívták őket. Értelmesek és jóindulatúak voltak, öröm volt foglalkozni velük. Természetesen katonai célokra idomították őket. Aztán felbukkant egy nyelvész, aki megfejtette a nyelvüket. Tényleg volt nekik, ráadásul meglehetősen összetett. Szerették utánozni az embert, és a torkuk élettani felépítése lehetővé tette, hogy néhányuknak megtanítsanak nagyjából ötven-hetven szót. Mindent összevéve, bámulatos állatok voltak. Megbarátkozhattunk volna velük, mondta a herceg, taníthattuk volna egymást, és segíthettünk volna egymásnak. — Azt beszélik, hogy kipusztultak, de ez nem igaz. Harcra képezték ki őket, hogy ellenséges területre hatoljanak be, katonai hírszerzési feladattal. Aztán kitört a háború, és nem maradt idő rájuk, sem bármi másra. És ők szintén megváltoztak, mutálódtak… ezért kerültünk most szembe a vámpírokkal. Nagyon veszélyes teremtmények. — Még a Déli Különleges Körzetben is kiadták a parancsot a harcra ellenük. A herceg őszintén elismerte: — Ez számunkra a véget jelenti. A vámpírok végül az egész térségben át fogják venni a hatalmat.

Gaj visszaemlékezett rá, mikor Bosku és vadászai egy őzet lőttek az erdőben. — Vámpírok üldözték a vadat, és úgy döntöttek, hogy megküzdenek érte. És a mutánsok… miféle harcosok ezek? Egyet lőttek az ósdi flintáikból, aztán eldobták őket, a földre vetették magukat, és a kezükkel eltakarták a szemüket, hogy ne lássák, amint a dögök szétmarcangolják őket. És Maxim, ő is elvesztette a fejét. Jó, nem egészen, de nem akart harcolni a vámpírokkal. Nekem kellett helyettük elvégeznem a piszkos munkát. A lőszer mind elfogyott, ezért a puskatust használtam. Szerencsére nem voltak sokan. Mindössze hatan. Kettő elpusztult, egy megszökött, hármat leütöttem. Megkötöztük őket, úgy terveztük, hogy reggel elvisszük a faluba, és kivégezzük őket. Aztán éjjel körülnézek, és mit látok? Maxim csendben felkelt, és odament hozzájuk. Leült melléjük, babusgatta, a kezével masszírozta, aztán eloldozta őket. Azok persze nem voltak bolondok, elhúzták a csíkot. Mondtam neki: „Mak, mi a fene volt ez?” „Magam sem tudom” — mondta, „de érzem, hogy nem volna helyes kivégezni őket. Nem helyes embereket megölni, és ezeket sem. Ezek sem nem kutyák, sem nem vámpírok.”

— De mennyire, hogy vámpírok! Úgy jönnek-mennek, mint a bőregerek! Varázsló szolgái… Repülnek, de nem egerek! Máskülönben hogy tudnának éjnek idején a falvakban kószálni, gyerekeket rabolni? És még csak be sem mennek a házakba, a gyerekek — úgy, álmukban — kimennek hozzájuk. Talán csak egy rakás hazugság az egész, de én magam is láttam egy-két dolgot. Még emlékszem, mikor egy napon a herceg elvitt minket, hogy megnézzük az Erőd legközelebbi bejáratát. Gyönyörű, békés rétet láttunk, rajta egy dombocskát. A dombocskában egy barlang volt. Megnéztük, és láttuk, hogy a barlang bejárata előtt az egész mező halott vámpírokkal volt tele. Legalább két tucatnyian voltak, egyik sem nyomorék vagy sebesült. Egy csepp vér sem volt a füvön. De a legmeglepőbb Maxim diagnózisa volt, miután megvizsgálta őket. Azt mondta, nem halottak, hanem egyfajta transzban vannak, mintha hipnotizálták volna őket. A kérdés az, hogy ki tette. Kétségtelenül, titokzatos egy hely. Az ember csak nappal tud eljutni oda, akkor is csak óvatosan. Ha Maxim ott nem lett volna, én villámgyorsan elhúztam volna a csíkot. De hová mehettem volna? Erdő mindenütt, és az erdő tele van gonosz szellemekkel. Tank nincs — a tankunk elsüllyedt a mocsárban. Hazaszökni? Látszólag kézenfekvő lenne — hazamenni az enyéimhez. De az enyéim ők most? Ők is nyomorultak, bábok. Miféle ember az olyan, akit gépekkel irányítanak? Nem, ez nem nekem való… Undorító.

Maxim és Gaj kilépett a térre, egy parlagon hagyott földdarabra; a közepén egy emlékmű megolvadt maradványa állt. Az egyetlen megmaradt kunyhó felé fordultak, ahol a város képviselői gyűltek össze, hogy híreket cseréljenek, jó tanácsokat a vetéshez vagy a vadászathoz, vagy egyszerűen csak üldögéljenek, szunyókáljanak, vagy a herceg történeteit hallgassák a régmúlt időkről.

Az emberek már összegyűltek a nagy tisztaszobában. Igencsak visszataszító látványt nyújtottak. Még a herceg is. Habár láthatóan nem volt mutáns, torz volt ő is, arcát dudorok és sebhelyek borították. Gajék beléptek, üdvözölték egymást az ott levőkkel, és leültek a földre, a körbe. Bosku, aki a tűzhely mellett ült, levette a teafőzőt a parázsról, és töltött mindkettőjüknek egy csésze jó erős teát. Cukor nélkül. Gaj átvette a csészéjét — egy szokatlanul szép, felbecsülhetetlen értékű királyi porcelánt. Letette maga elé, fegyvere tusát térdei közt a padlónak támasztotta, homlokát a bordázott csőhöz nyomta, és behunyta a szemét, hogy ne kelljen rájuk néznie.

A herceg megnyitotta a tanácskozást. Ő volt az Erőd katonai főorvosa. Mikor az atombombák hullani kezdtek az Erődre, a helyőrség fellázadt, és kitűzték a fehér zászlót. Mivel kitűzték a megadás fehér zászlaját, a saját erőik rögtön ledobtak rájuk egy termonukleáris bombát. Az igazi herceget, az Erőd parancsnokát, a katonák darabokra tépték. Dühükben minden tisztjüket megölték. Hirtelen rájöttek, hogy ott állnak vezető nélkül, és vezető nélkül elvesztek: a háború még tombolt, mind az ellenség, mind a sajátjaik támadták őket, és a katonák közül senki sem ismerte az egész Erőd tervrajzát. Egy gigantikus egérfogóba kerültek. Aztán bakteriológiai hadviselés következett — spóra-bombák. Egy egész arzenált dobtak le rájuk, járványok törtek ki. A helyőrség fele megszökött, szétszéledtek a négy égtáj felé; a megmaradt katonák háromnegyede meghalt, és a főorvos átvette a vezetést a túlélők felett. Rákaptak, hogy hercegnek szólítsák, kezdetben csak tréfából, aztán rajta ragadt a cím.

— Barátaim! — szólalt meg a herceg. — Azért vagyunk itt, hogy megvitassuk Mak barátunk javaslatait. Nagyon fontos javaslatok ezek. Hogy milyen fontosak, azt magatok is meg tudjátok ítélni abból a tényből, hogy a Varázsló is megtisztelt minket a jelenlétével, és talán szólni is fog hozzánk.

Gaj felemelte a fejét. Tényleg: a sarokban, a falnak dőlve, ott ült maga a Varázsló.

Habár félelmetes volt ránézni, lehetetlen lett volna nem megtenni. Még Maxim is megbámulta, és így szólt Gajhoz: — Öregem, ez a Varázsló tényleg rendkívüli személyiség.

A Varázsló kicsi, zömök, jó húsban lévő ember volt; keze és lába rövid, de erős, és nem volt különösebben torz. Mindenesetre a „torz” szó nem igazán volt alkalmas a leírására. Óriási koponyáját ezüstös prémhez hasonló sűrű, vastag szálú haj borította; szája kicsi volt, különös formájú ajkakkal, amitől úgy tűnt, mintha fütyülni készülne a fogai között; arca sovány, szemei alatt táskákkal. Maguk a szemek hosszúak és keskenyek voltak, pupillái függőlegesek, mint a kígyóé. Ritkán beszélt, vagy jelent meg a nyilvánosság előtt — egyedül élt, egy pincében, a város túlsó végén — de roppant nagy tekintélynek örvendett. Először is nagyon intelligens és bölcs volt, habár nem volt több húsz évesnél, és sosem tette ki a lábát a városból. Bármilyen probléma merült is fel, kikérték a tanácsát. Rendszerint nem válaszolt a kérdéseikre; hallgatása azt jelentette, hogy a probléma jelentéktelen, magától is megnyugtatóan megoldódik. De ha életbevágó kérdésről volt szó — az időjárásról, vagy hogy mit, mikor vessenek — akkor mindig válaszolt, és sosem tévedett. Csak a város vénei látogatták meg, és ők sosem beszéltek másoknak ezekről a látogatásokról, de az emberek meg voltak győződve róla, hogy a Varázsló sosem nyitotta ki a száját, még akkor sem, ha tanácsot adott. Mindössze annyit tett, hogy ránézett az emberekre, és azok tudták, hogy mit kell tenniük. Másodszor, rendkívüli hatalommal bírt az állatok felett. Sosem kért élelmet vagy ruházatot a közösségtől: mindenfajta állat, a rovarokat és békákat is beleértve, szolgálta őt. Legfőbb szolgái óriási denevérek voltak, akikkel beszélni is tudott. Azt is mondták, hogy ismeri az ismeretlent. Ez túl volt a felfogóképessége határán, és Gaj úgy gondolta, csak üres szavak: egy fekete, üres világ, ami megelőzte a Világ Világa megjelenését; a halott, jeges világ a Világ Világa kialvása után; végtelen pusztaság, egynél több Világ Világával. Senki sem tudná megmagyarázni, mit jelentenek, még Mak is csak a fejét rázná, és elismerően dünnyögné: — Micsoda gondolatmenet!

A Varázsló csak ült ott a sarokban, bámult a semmibe. A vállán egy bagoly gubbasztott. A Varázsló időnként valamiféle falatkát húzott elő a zsebéből, és a madár csőrébe tette; az mozdulatlanul állt egy pillanatig, aztán kiegyenesítette a nyakát, és láthatóan erőlködve lenyelte a falatot.

— Nagyon fontos javaslatok ezek — folytatta a herceg. — Ezért kérlek benneteket, nagyon figyeljetek. És te, Bosku barátom, főzzed a teát egy kicsit erősebbre, mert úgy látom, valaki elbóbiskolt. Kérlek, el ne aludjatok! Szedjétek össze magatokat; lehet, hogy a sorsotok fog eldőlni ma itt.

A gyülekezet egyetértően mormogott. Egy fehér sörényű férfi, aki már-már elbóbiskolt a falnak dőlve, most kihúzta magát, és előreült az első sorba.

— Nem aludtam — dünnyögte. — Csak pislogtam néhányat, ez minden. De fogd rövidre a beszédet, mert különben mire a végére érsz, én már elfelejtem az elejét.

— Rendben, — egyezett bele a herceg, — rövidre fogom. A katonák délnek szorítanak minket, a sivatagnak. Nem fognak kegyelmezni nekünk, nem fognak egyezkedni. Azok közül a családok közül, akik megpróbáltak észak felé áttörni, senki sem tért vissza. Feltehetően elpusztultak. Tíz-tizenöt éven belül teljesen beszorítanak minket a sivatagba, ott pedig élelem és víz hiányában el fogunk pusztulni. Azt beszélik, a sivatagos területet emberek lakják. Én ezt nem hiszem, de sok köztiszteletben álló vezető igen. Azt mondják, a sivataglakók ugyanolyan kegyetlenek és vérszomjasak, mint a katonák. Mi, békeszerető emberek, nem tudjuk, hogyan kell harcolni. Sokan közülünk halálukon vannak, és nem fognak annyi ideig élni, hogy megláthassák népünk pusztulását. De mi vagyunk népünk vezetői; ezért hát kötelességünk, hogy ne csak magunkra gondoljunk, hanem gyermekeinkre is… Bosku, kérlek, adj egy csésze teát a mi kedves pékünknek. Azt hiszem, elbóbiskolt.

A pék felébredt, és foltos kezébe nyomtak egy csésze forró teát. A herceg folytatta.

— Mak barátunk javasolt egy kivezető utat. Ő a katonáktól jött át hozzánk. Gyűlöli a katonákat, és azt mondja, nem számíthatunk tőlük irgalomra. Zsarnokaik becsapták őket, és égnek a vágytól, hogy elpusztítsanak bennünket. Mak először fel akart fegyverezni minket, és harcba vezetni, de mostanra meggyőződött róla, hogy túl gyengék vagyunk, és nem tudunk harcolni. Aztán úgy döntött, hogy bölcsebb lenne, ha kapcsolatba lépne a sivataglakókkal. Ő szintén hisz a létezésükben, és tárgyalni akar velük, és a katonák ellen akarja vezetni őket. Mi közünk nekünk ehhez? Azt akarja, hogy járuljunk hozzá ehhez a vállalkozáshoz, engedjük meg, hogy a sivatagi emberek átvonuljanak a területünkön, és támogassuk őket élelemmel, amíg ők a háborúskodással vannak elfoglalva. Mak barátunk azt is javasolta, hogy adjunk neki engedélyt összehívni minden felderítőnket, aki csatlakozni akar hozzá. Ő majd megtanítja őket harcolni, és átvezeti őket a Kék Kígyó folyón, hogy ott felkelést szítsanak. Röviden ez a helyzet. Döntenünk kell ma, kérlek benneteket, fejtsétek ki a véleményeteket.

Gaj oldalvást Maximra pillantott. Ahogy ott ült, Mak hatalmas volt és megingathatatlan, mint egy szikla. Nem, nem is mint egy szikla, hanem mint egy óriási akkumulátor, készen arra, hogy kisüsse félelmetes energiatartalékát. A túlsó sarkot figyelte, a Varázslót, de megérezte Gaj pillantását, és feléje fordult. Gajnak eszébe jutott, mennyire megváltozott a barátja. Mak már jó ideje nem villogtatta híresen káprázatos mosolyát, nem énekelte hegyvidéki dalait; tekintete elveszítette régi melegségét, megkeményedett, megüvegesedett, mint Csacsu kapitányé. Többé már nem rohangált fel-alá, mint egy vidám kiskutya, bekémlelve minden sarokba. Most már több önuralmat mutatott. Valami komolyság, céltudatosság látszott rajta, mintha valami olyan célpontra célozna, amit csak egyedül ő láthat. Igen, azóta a nap óta, amikor a nehéz katonai pisztoly golyói eltalálták, Mak gyökeresen megváltozott. Nos, talán jobb is, hogy így történt.

De amit most tervezett, az félelmetes volt: öldökléshez, szörnyű öldökléshez vezetett.

— Van itt valami, amit én nem értek — jelentette ki egy kopasz szörnyszülött, aki díszes ruházatából ítélve idegen lehetett. — Mi az ördögöt akar ez az ember? Hogy azok a barbárok ide jöjjenek, hozzánk? Mindenkit meg fognak ölni. Azt hiszitek, nem tudom, milyenek azok a barbárok? Mindannyiunkat meg fogják ölni.

— Vagy békével jönnek ide, vagy sehogy — felelte Mak.

— Jobb lenne, ha egyáltalán nem jönnének — mondta a kopasz idegen. — Jobb, ha szóba sem állunk azokkal a barbárokkal. Én inkább szembeszállok a katonák géppuskáival.

— Természetesen ez mind igaz — mondta Bosku elgondolkozva. — De másrészt a barbárok elűzhetnék a katonákat, és minket nem zavarnának. Akkor minden jóra fordulhatna.

— Miből gondolod, hogy minket nem zavarnának? — kérdezte a fehér sörényű ember. — Mindenki más zargat minket, időtlen idők óta. Miért pont ők lennének a kivételek?

— De meg fog velük egyezni — fejtegette Bosku. — Hagyják békén a mi erdei népünket, különben nem jöhetnek.

— Kicsoda? Ki fog megegyezni? — kérdezte a pék, a fejét forgatva.

— Mak, természetesen. Mak fog tárgyalni velük.

— Ó, hát Mak. Nos, ha Mak fog tárgyalni velük, akkor talán hozzánk sem fognak érni.

A fehér sörényű ember hirtelen felállt.

— Én elmegyek — jelentette ki. — Ebből semmi jó nem kerekedik ki. Megölik Makot, és minket is. Miért kímélnének minket? Nekünk úgyis végünk, tíz éven belül. Az én falumban két éve egyetlen gyerek sem született. Hadd éljem le a maradék éveimet békében. Döntsetek a magatok nevében, amit akartok. Engem nem érdekel.

Esetlenül botladozva kiment az ajtón.

— Mak — szólalt meg a Piócás — meg kell hogy bocsáss nekünk, de mi nem bízunk meg akárkiben. Hogy bízhatnánk a barbárokban? Azok a sivatagban élnek, homokot esznek és isznak. Rettenetes népség, vasdrótból vannak tekercselve. Nem tudnak sem nevetni, sem sírni. Mit számítunk mi nekik? Nem többet, mint a moha a talpuk alatt. Tehát idejönnek, megölik a katonákat, aztán elfoglalják a földünket, és felégetik az erdőnket. Minek nekik a mi erdőnk? Ők a sivatagot szeretik. Újra mondom, ez nekünk a véget jelentené. Nem, én nem bízom bennük. Nem bízom bennük, Mak. A terved reménytelen.

— Nem, Mak — mondta a pék — nekünk ez nem kell. Hadd haljunk meg békében; ne zavarj minket. Te gyűlölöd a katonákat, el akarod pusztítani őket, de minket ez nem érdekel. Mi nem gyűlölünk senkit. Szánj meg minket, Mak. Senki más nem szán meg minket. Habár te jóravaló ember vagy, Mak, nem érzel szánalmat irántunk. Így van, Mak?

Gaj megint Makra pillantott, aztán zavartan elfordította a szemét.

Maxim elvörösödött. — Ez nem igaz — mondta. — Én szánlak benneteket. De nem csak benneteket. Én…

— Neem, Mak — erősködött a pék. — Szánj minket, és csak minket. Mi vagyunk a legboldogtalanabb emberek a világon, és te tudod ezt. Felejtsd el a gyűlöletedet. Szánj minket, és ez minden.

— Miért szánna meg minket? — hallatszott Mogyoró hangja, aki egészen a szeméig be volt pólyálva. — Ő maga is katona. Mikor szánt meg minket egyetlen katona is? Az a katona még nem született meg, aki minket megszánna.

— Megmondom én nektek, mi lesz ennek a vége — mondta a kopasz idegen komolyan. — Mondjuk, hogy a barbárok erősebbek, mint a katonák. Megölik a katonákat, lerombolják a tornyaikat, és elfoglalják az egész Északot. Rendben van. Mi nem fogjuk sajnálni a katonákat. Hadd mészárolják le mindet. De mi mit nyerünk rajta? Ez akkor is a végünket jelenti: barbárok lesznek délen, barbárok lesznek északon, és barbárok lesznek itt is. Ránk nem lesz szükségük, így hát elpusztítanak minket. Ez az egyik lehetőség. Most tegyük fel, hogy a katonák visszaverik a barbárokat. Visszaverik a barbárokat, és a háború végigvonul a földünkön, dél felé. Aztán mi lesz? Nekünk megint csak annyi: katonák északon, katonák délen, katonák itt is. És mi már ismerjük ezeket a katonákat.

Az emberek egyetértően zúgtak. Az idegen jól kifejezte az érzéseiket. De még nem fejezte be.

— Hadd fejezzem be! — Dühös volt. — Higgadjatok le. Még nem hallottatok mindent. Az is lehetséges, hogy a katonák leöldösik a barbárokat, és a barbárok a katonákat. Akkor, úgy tűnik, mi képesek lennénk életben maradni. De nem, még így sem működik a dolog. Mert még ott vannak a vámpírok. Míg a katonák élnek, a vámpírok rejtőzködnek; félnek a golyóktól. A katonáknak parancsuk van, hogy lőjenek a vámpírokra, amint meglátják őket. De ha egyszer a katonák eltűnnek, nekünk tényleg végünk. A vámpírok felfalnak minket, még a csontunkat sem hagyják meg.

— Igaza van, igaza van! — harsant fel több hang is. — Igen, testvérek, megfeledkeztünk a vámpírokról. Ők nem alszanak; várnak, hogy eljöjjön az ő idejük. Nem kell nekünk semmi, Mak. Hadd maradjanak úgy a dolgok, ahogy vannak. Több-kevesebb sikerrel sikerült túlélnünk az elmúlt húsz évet, és kitartunk még húszig. Aztán majd meglátjuk.

— Nem szabad odaadni neki a felderítőinket! — Az idegen felemelte a hangját. — Nem számít, ők maguk mit akarnak. Mit számít nekik — ők nem itthon élnek. Azok a hatujjú fickók minden napjukat és éjszakájukat odaát töltik. Lopnak, és abból élnek. Könnyen átjutnak; nem félnek a tornyoktól. Nem fáj tőlük a fejük, sem semmijük. És velünk mi a helyzet? A vadak nyugatra mennek. Csak a felderítőink tudják őket visszaterelni hozzánk. Nem, ne adjuk neki a felderítőinket! Vissza kell szereznünk a befolyásunkat felettük. Kicsúsztak a kezünkből. Katonákat ölnek meg, rabolnak el, és kínoznak meg. Nem viselkednek emberi lényekhez méltóan. Nem, ne hagyjuk őket elmenni, mert teljesen demoralizálódnak!

— Ne hagyjuk elmenni őket! Nem! Nem! — kiáltozták az emberek támogatóan.

Az idegen végül elcsendesedett, leült a helyére, és belekortyolt kihűlt teájába. A tanácskozás visszatért a normális kerékvágásba. Az öregek mozdulatlanul ültek, próbáltak nem Maximra nézni.

Bosku szomorúan bólintott. — Meg kell értened, Mak, milyen nyomorúságos a mi életünk. Nincs számunkra megváltás. Mivel szolgáltunk rá erre?

— Azzal, hogy teljesen feleslegesen megszülettünk — mondta Mogyoró. — Meggondolatlanul, rossz időben születtünk… Feleslegesen születtünk. Csak szenvedésre. Igen, szenvedésre.

— Egyensúly. — Hangos, rekedt hang szakította félbe hirtelen a vitát. — Mondtam már magának, Mak. Nem akar megérteni engem.

A hang forrása rejtély volt. A szoba elcsendesedett; az emberek ünnepélyesen lehajtották a fejüket. Csak a Varázsló vállán ülő madár mozgolódott, kinyitotta és becsukta sárga csőrét. Maga a Varázsló mozdulatlanul ült, szemei csukva, vékony ajkai szorosan összezárva.

— De remélem, most meg fog érteni — folytatta a hang. Úgy tűnt, mintha maga a madár beszélne. — Maga tönkre akarja tenni ezt az egyensúlyt. Nos, ez bizonyára lehetséges; megvan hozzá a hatalma. De a kérdés az, miért tenné? Ki kérte rá? Senki. Akkor hát mi hajtja?

A madár felborzolta a tollát, és fejét egyik szárnya alá dugta, de a hang folytatta. Gaj most értette meg, hogy maga a Varázsló beszélt, anélkül, hogy arcán egyetlen izom is megmozdult volna, vagy ajkait szétnyitotta volna.

Félelmetes volt, nem csak Gaj, de még a herceg szerint is. Egyedül Maxim nézett a Varázslóra, konokul, szinte kihívóan.

— Igen, — folytatta a Varázsló, — én tudom, mi hajtja magát. A megzavart lelkiismeret türelmetlensége! A maga lelkiismeretét elkényeztette az állandó odafigyelés; a legkisebb kényelmetlenség miatt már nyöszörögni kezd, és az értelme tisztelettudóan fejet hajt előtte, ahelyett, hogy ráripakodna, és alaposan a helyére tenné. A maga lelkiismeretét megzavarta a dolgok fennálló rendje, és az értelme engedelmesen és sietősen keresni kezdte a módját, hogy megváltoztassa ezt a rendet. De a rendnek megvannak a maga törvényei, törvények, amik hatalmas embertömegek törekvéseiből erednek, és megváltoztatni őket csak ezeknek a törekvéseknek a megváltoztatásával lehet. Egyik oldalon az embertömegek törekvései állnak; a másikon a maga lelkiismerete, ami a maga törekvéseit testesíti meg. A lelkiismerete arra hajtja, hogy megváltoztassa a dolgok fennálló rendjét, azaz hogy lerombolja ennek a rendnek a törvényeit, a törvényeket, amiket a tömegek törekvései határoztak meg; arra ösztönzi, hogy megváltoztassa milliónyi emberi lény törekvéseit, hogy a magáéhoz igazítsa azokat. Ez képtelenség, és történelmietlen. Az értelme, amit elhomályosít és megbénít a lelkiismerete, elveszítette a képességét, hogy megkülönböztesse, mi a jó az embereknek, és mi az, amit csak maga képzel, hogy jó nekik, amit a lelkiismerete diktál. Meg kell őriznie a tisztánlátását. Ha nem akarja, vagy nem tudja, annál rosszabb magának. És nem csak magának. Azt mondja, azon a világon, ahonnan jött, az emberek képtelenek rossz lelkiismerettel élni. Hát ne éljen. Ez sem rossz alternatíva — magának sem, és másoknak sem.

A Varázsló elhallgatott, és minden szem Maximra szegeződött. Gaj nem értette meg teljesen az elhangzottakat. Ez nyilván egy régebbi vita folytatása lehetett. Az is világos volt, hogy a Varázsló Maximot intelligens, de kiszámíthatatlan személyiségnek ítélte, akinek cselekedeteit inkább szeszélye, mintsem a szükségszerűség kormányozza. Ez bántotta Gajt. Természetesen Maxim kissé hóbortos volt, de sosem kímélte magát, és csak jót akart mindenkinek. És ez a törekvése mély meggyőződésből eredt, nem felszínes szeszélyből. Természetesen a sugárzástól elbolondított negyvenmillió ember nem akar semmiféle változást. Elvégre elbolondították őket. A Varázsló ítélete igazságtalan volt.

— Nem tudok egyetérteni magával — mondta Maxim hűvösen. — A saját fájdalmától hajtott lelkiismeret kijelöli az elvégzendő feladatot; az értelem végrehajtja azt. A lelkiismeret meghatározza az eszméket; az értelem megkeresi a hozzájuk vezető utat. Pontosan ez az értelem feladata: hogy megtalálja az utat. Lelkiismeret nélkül az értelem csak saját maga számára dolgozik; azaz nem csinál semmit. Ami pedig az ellentétet illeti az én törekvéseim és a tömegek törekvései között… Létezik egy bizonyos eszme: az embernek lelkileg és fizikailag szabadnak kell lennie. Az emberek ezen a világon még nincsenek tudatában ennek az eszmének, és a hozzá vezető út igen nehéz. De valamikor el kell kezdeni. És nekem az a szándékom, hogy most rögtön elkezdem.

— Igaz — mondta beleegyezően a Varázsló. — A lelkiismeret tényleg eszméket határoz meg. De az eszméket azért nevezik eszméknek, mert szemmel láthatóan különböznek a valóságtól. Csak ezt akartam mondani, és megismétlem: ne dédelgesse a lelkiismeretét, inkább tegye ki minél gyakrabban a valóság poros szeleinek, és ne aggódjon, ha néhány folt, vagy durva heg jelenik meg rajta. De erre majd magától is rájön. Egyszerűen még nem tanulta meg, hogy a dolgokat a nevükön nevezze. De majd meg fogja. Például a lelkiismerete meghatározta a feladatot, hogy meg kell dönteni a Teremtők zsarnokságát. Az értelme mérlegelte a helyzetet, és útmutatást adott: „Mivel belülről lehetetlen lerombolni ezt a zsarnokságot, kívülről kell lecsapnunk; a barbárokat kell rájuk uszítani. És ha közben legázolják az erdő népét, és a Kék Kígyó folyót eltorlaszolják a holttestek; és ha ez egy nagyobb háborút robbant majd ki — ez mind egy nemes eszme érdekében történik majd.” „Nos hát,” mondja majd a maga lelkiismerete, „akkor majd egy kicsit durvább leszek, a nagy ügy érdekében.”

— Masszaraks! — fakadt ki Maxim, dühösebben, mint amilyennek Gaj valaha is látta. — Igen, masszaraks! Minden úgy van, ahogy mondja! De mit tehetnék? A Kék Kígyó folyón túl bábokká változtatták az embereket.

— Helyes, helyes — mondta a Varázsló. — A másik dolog az, hogy a terve gyengécske: a sivatagi barbárok nekirontanak a tornyoknak, és visszaverik őket. A mi felderítőink nem igazán alkalmasak semmiféle komoly feladatra. A terve keretein belül szövetségre kellene lépnie, például a Sziget Birodalommal. De nem ez a lényeg. Attól félek, elkésett, Mak. De nehogy azt higgye, hogy le akarom beszélni. Az számomra teljesen nyilvánvaló, hogy maga valódi erőt képvisel. És a megjelenése közöttünk egymagában is jelzi az egyensúly elkerülhetetlen megbomlását kis világunk felszínén. Ne álljon meg. De ne hagyja, hogy a lelkiismerete meggátolja a világos gondolkodásban, és engedje, hogy az értelme félresöpörje a lelkiismeretét, ha szükséges. Azt tanácsolom, emlékezzen erre: én nem tudom, a maga világán hogy van ez, de a miénken erő nem marad sokáig gazdátlanul. Mindig van valaki, aki megpróbálja az uralma alá hajtani — vagy titokban, vagy valami nemesnek hangzó ürüggyel. Ez minden, amit mondani akartam.

A Varázsló meglepő fürgeséggel felállt, rövid lábain elosont a fal mentén, és eltűnt az ajtó mögött. Az egész gyülekezet tüstént követte. Habár csak halványan értették a Varázsló és Maxim vitáját, nyilván elégedettek voltak, hogy a helyzetük változatlan marad, hogy a Varázsló nem engedi meg, hogy ez a veszélyes vállalkozás megvalósuljon. Érezték, hogy a Varázsló szánja őket, és gondoskodik róla, hogy semmi bántódásuk ne essék. Most talán majd úgy tudnak élni, mint azelőtt; egy egész örökkévalóság terült el előttük — jó tíz év, talán még több is. Bosku ment ki utoljára az üres teáskannával, és csak Gaj, Mak, a herceg, és a pék maradtak a szobában. A pék elaludt a sarokban, kimerülten a szellemi megerőltetéstől. Gaj zavartnak, és lehangoltnak érezte magát. — Amilyen szerencsétlen vagyok én egész életemben… Az első felében báb voltam, ostoba bolond. És most a másik felét vagabundként, hazátlan emberként élhetem le. Barátok nélkül, múlt nélkül.

— Gondolom, most csalódott, ugye, Mak? — A herceg arckifejezése bűntudatot tükrözött.

— Nem, nem igazán — felelte Maxim. — Épp ellenkezőleg, megkönnyebbültem. A Varázslónak igaza van: a lelkiismeretem még nem kész az ilyen feladatok vállalására. Utazgatnom kell még, több mindent látni, trenírozni a lelkiismeretemet. Maga mit javasol, herceg?

Az agg herceg felállt, megdörzsölte zsibbadt oldalát. Járkálni kezdett a szobában.

— Először is azt javaslom, ne menjen a sivatagba — mondta. — Akár laknak ott barbárok, akár nem, nem fog ott találni semmi magának valót. Ahogyan a Varázsló tanácsolta, érdemes lenne kapcsolatot létesíteni a Sziget Birodalommal, habár azt tényleg nem tudom, hogyan fogjon hozzá. Gondolom, el kellene mennie a tengerhez, és ott kezdeni… Feltéve, ha a Sziget Birodalom nem csak legenda, és ha ők is akarnak beszélni magával. Azt hiszem, a legbölcsebb lépés az lenne, ha visszatérne északra, és tenné tovább a dolgát. Emlékezzen, mit mondott a Varázsló: Mak, maga erőt képvisel. És ahogy maga mondta, a tornyok hálózatának kell, hogy legyen egy központja. És az Észak feletti hatalom annak a kezében van, aki a Központot irányítja. Át kellene vennie az irányítást.

— Félek, ez nem nekem való — mondta lassan Maxim. — Most nem tudnám megmondani az okát, de úgy érzem, ez nem nekem való. Nem akarom irányítani a Központot. Egy dologban igaza van: nincs semmi keresnivalóm sem itt, sem a sivatagban. A sivatag túl messze van. És itt nincs senki, akire számíthatnék. De sok van még, amit meg kell ismernem: Pandeya, Honti, a hegyvidék, és a Sziget Birodalom — valahol… Hallott már a fehér tengeralattjárókról? Még nem? Én már igen, és Gaj is. És ismerünk egy embert, aki látta őket, és harcolt velük. Tehát a Sziget Birodalom képes harcolni. Nos, jól van. — Maxim felugrott. — Nincs rá okunk, hogy tovább időzzünk itt. Köszönjük, herceg, sokat segített. Gyere, Gaj.

Kimentek a térre, és megálltak az emlékmű összeolvadt maradványai mellett. Gaj szomorúan nézett körül. A sárga romok ingadozni és hajladozni látszottak a forró levegőben. Habár fojtogató és bűzös volt, most már nem akaródzott neki elhagyni ezt a szörnyű, de már ismerős helyet; keresztülvonszolni magát az erdőn, és kitenni magát a rejtőzködő veszélyeknek, amik minden lépésnél ott lesnek az emberre. Abban a szent pillanatban inkább szeretett volna visszamenni a kis szobájába, játszani a kis Tangával. Megtanítaná töltényhüvellyel fütyülni, ahogy megígérte.

— Mi a tervük, hová mennek? — kérdezte a herceg, gyűrött, kifakult kalapjával védve arcát a portól.

— Nyugatra — felelte Maxim. — A tengerhez. Nagyon messze van innen?

— Háromszáz kilométer, és át kell menniük néhány nagyon szennyezett területen. Várjanak, van egy ötletem. — Hosszú szünetet tartott, és Gaj nyugtalankodni kezdett, egyik lábáról a másikra nehezedett. Maxim türelmesen várt. — Ó, nekem is jobb így — mondta végül a herceg. — Hogy elmondhatom az igazságot, amit mostanáig magamban őrizgettem. Arra gondoltam, hogy ha a helyzet itt túl gyorsan rosszabbodik, és az idegeim felmondják a szolgálatot, akkor majd hazarepülök, akkor is, ha lelőnének, mikor odaérek. De most… nos, már túl késő.

— Egy repülőgép? — kérdezte Maxim, és reménykedve nézett a hercegre.

— Igen. A Hegyi Sas. Jelent ez magának valamit? Nem, persze hogy nem. És magának, fiatalember? Magának sem…. Egykor nagyon híres bombázó volt ez, uraim. Ő császári felsége Kirnu herceg saját bombázója. Tehát én megtartottam magamnak. Először a sebesülteket akartam rajta kimenteni, de túl sokan voltak. Aztán minden sebesült meghalt… hagyjuk ezt. Vigyék, barátaim. Van benne elég üzemanyag, hogy félig megkerüljék a világot.

— Köszönöm, herceg — mondta Maxim. — Nagyon hálás vagyok önnek. Sosem fogom elfelejteni.

— Ne aggódjanak miattam — mondta az öregember. — Nem jókedvemben adom maguknak. Ha sikerülne, amivel próbálkoznak, ne feledkezzenek meg erről a szerencsétlen népről.

— Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell, masszaraks! Lelkiismerettel, vagy a nélkül! És soha nem fogom elfelejteni egyiküket sem.

16.

Gaj még soha nem utazott repülőgépen. Valójában életében most először látott repülőgépet. Rendőrségi helikoptereket, és a katonai parancsnokság repülő platformjait többször látta már. Egyszer még részt is vett egy levegőből indított támadó akcióban: a szakaszát felrakták egy helikopterre, aztán leszálltak egy útra, ahol a pocsék élelmezés miatt fellázadt rabok gyülevész csapata vánszorgott a híd felé. A legkellemetlenebb emlékei voltak arról a légi akcióról: a helikopter nagyon alacsonyan repült, és úgy rázkódott és imbolygott, hogy a gyomra felkavarodott tőle. Emlékezett a rotor elképesztő bömbölésére, a benzingőzre, és a szerteszét spriccelő gépolajra.

De ez teljesen más volt. Gaj képzeletét felcsigázta őfelsége saját bombázója. A gép arányai olyan óriásiak voltak, hogy el sem tudta képzelni, hogyan tudna felemelkedni a földről. Arany címerrel díszített, bordázott törzse olyan hosszú volt, mint egy városi háztömb. Fenyegetően és felségesen kiterjesztett gigantikus szárnyai alatt egy egész brigád elrejtőzhetett volna. A hat irdatlan propeller lapátjai a háztetők magasságába nyúltak, és majdnem leértek a földig. A bombázó három keréken nyugodott, mindegyik többszörösen meghaladta egy ember magasságát. Két kerék az első részét támasztotta alá, a harmadik az emeletnyi magas farkat. A csillogó üveggel borított pilótafülke szédítő magasába ezüstös fonálként egy könnyű alumínium létra vezetett. Igazi szimbóluma volt a régi Birodalomnak, szimbóluma a nagyszerű múltnak, szimbóluma az egész kontinensre kiterjedő hajdani hatalomnak. Gaj a nyakát nyújtogatta, reszketett a megilletődöttségtől, és villámcsapásként érték Mak szavai: — Micsoda tragacs! Sajnálom, herceg, ez nem sokat segít rajtunk.

— Ez minden, amivel szolgálhatunk — felelte a herceg hűvösen. — Történetesen ez volt a világ legjobb bombázója. A maga idejében. Ő császári felsége repült vele…

— Igen, igen, persze — egyezett bele gyorsan Maxim. — Csak úgy meglepődtem…

Gaj szinte önkívületben ült a pilótafülkében. A fülkét teljes egészében üveg borította. Különös műszerek tömkelege, bámulatosan kényelmes puha ülések, rejtélyes karok és berendezések, színes vezetékek apró kötegei, használatra készen várakozó különös kinézetű sisakok. A herceg sietősen magyarázott valamit Maknak, mutogatta a műszereket, megmozgatta a karokat. — Igen, igen, világos — dünnyögte Maxim szórakozottan.

A bombázó egy öreg hangárban állt, az erdő szélén. Előtte hosszú, sima, szürkés-zöld mező húzódott, nem volt rajta egyetlen bucka, vagy bozót sem. Az erdő a mezőn túl nagyjából öt kilométerrel kezdődött újra. A fehér égbolt olyan közelinek tűnt a pilótafülkéből, hogy szinte meg lehetett volna érinteni. Izgatottságában Gaj nem is emlékezett rá, elköszönt-e az agg hercegtől. A herceg mondott valamit, Maxim valamit válaszolt rá, nevettek, aztán a kis ajtó becsapódott. Gaj hirtelen felfedezte, hogy széles szíjakkal oda van kötözve az üléséhez, és mellette Maxim a pilótaülésben gyorsan és magabiztosan ügyködik valamiféle karokkal és pedálokkal.

A műszerfalon a számlapok felvillantak, aztán kialudtak. Aztán recsegés következett, majd a motor mennydörgésszerű dübörgése; a pilótafülke megrázkódott, és minden hangot elnyelt a zaj. Jóval alattuk állt a herceg apró alakja, mindkét kezével kalapjába kapaszkodott, és távolodott. Gaj megfordult, és látta, hogy a hatalmas propeller lapátjai eltűnnek, óriási, elmosódott körökké olvadnak össze. A széles mező kezdett közelebb kúszni hozzájuk, egyre gyorsuló iramban. Minden eltűnt: a herceg, a hangár… már csak a mező volt, ami őrült tempóban rohant feléjük, és az irgalmatlan zötykölődés, és a mennydörgő robaj. Fejét erőlködve elfordította, és rémülten fedezte fel, hogy a gigantikus szárnyak hajladoznak, mintha le akarnának esni. Hirtelen a zötykölődés megszűnt, a mező a szárnyak alatt kisiklott a látóteréből, és valami kellemes érzés borította el egész lényét, mintha puha vattában lebegne. A mező eltűnt a bombázó alatt, aztán az erdő is. Az erdő sötétzöld bozóttá változott, hatalmas, rongyos takaróvá, és ez a tarka takaró lassan elsiklott alattuk. Gaj rájött, hogy repülnek.

Elragadtatottan Maximra nézett. Mak teljesen ellazult, bal karját a kartámaszon nyugtatta, jobbja alig mozdult a legnagyobb, valószínűleg a fő vezérlőkaron. Szemét összehúzta, ajkával csücsörített, mintha fütyülne. Tényleg nagyszerű ember, gondolta Gaj. Nagyszerű, és kiismerhetetlen. — Talán mindenhez ért. Egy bonyolult gépezetet vezet, amit még csak nem is látott mostanáig. Ez nem egy tank, vagy egy teherautó, hanem repülőgép, egy legendás jármű. Nem is gondoltam volna, hogy egyet is megőriztek közülük. És ez a fiú úgy bánik vele, mint egy játékszerrel, mintha egész életében csak repült volna. Ez egyszerűen meghaladja az ember felfogóképességét. De gondolom, jó csomó dolog van, amit először látott, mégis hamar rájött, hogy kell bánni vele. És nem csak a gépek tudják, hogy ő a főnök. Ha akarná, Csacsu kapitányt is a kezéből tudná etetni. Még a Varázsló is magával egyenlőként kezelte. És a herceg, az a tanult ember, a főorvos, az arisztokrata, mondhatni azonnal megérezte, hogy van valami különleges Makban. Nézzük csak ezt a masinát, amit rábízott. És én még azt gondoltam, hogy összeházasítom Radával! Mit számít neki Rada? Mit adhatna neki? Egy ilyen férfi grófnőt, hercegnőt is kaphatna magának. És egy ilyen magamfajta, közönséges fickóval barátkozik. Ha ebben a pillanatban azt mondaná, hogy ugorjak ki, én megtenném. Mi mindent láttam és tanultam a jóvoltából! Magamtól egész életemben sem tudtam volna ennyit. És még mennyit láthatok és tanulhatok majd mellette.

Maxim megérezte Gaj pillantását, elragadtatottságát, és áhítatos tiszteletét, fejét feléje fordította, és hónapok óta először rávillantotta szokásos széles mosolyát. Gaj alig tudta elnyomni a késztetést, hogy megragadja erős, nap barnította kezét, hogy kifejezze mélységes háláját. „Édes gazdám, védelmezőm, büszkeségem — parancsolj velem! Itt állok előtted, itt vagyok, készen állok. Vess a tűzbe, tégy eggyé a lángokkal, küldj engem az ellenség ezrei ellen, hogy szembenézzek tátongó puskacsöveikkel, és milliónyi lövedékükkel. Ó, hol vannak ők, a te ellenségeid? Hol van az a vak, elvakult népség, az undorító egyenruhájával? Hol az a gonosz tiszt, aki kezet merészelt emelni rád? Ó, az a gazember, széttépném a puszta kezemmel. Én… Nem, ne most. Mi ez? Gazdám parancsolt valamit; kíván tőlem valamit.”

— Mak? Mak, biztosan én vagyok a hülye, de nem értem, amit mondasz. Nem hallak a gép dübörgése miatt. Ó, milyen hülye vagyok… Persze, itt a sisak a fülhallgatóval. Aha, most már hallak! Parancsolj velem, én állok rendelkezésedre. Meg is halnék érted. Mi a kívánságod? A torony? Miféle torony? Igen, látom a tornyot. Azok a fattyak, kannibálok, gyermekgyilkosok. Mindenütt felállítják a tornyaikat. De mi majd elsöpörjük azokat a tornyokat; acélcsizmával tiporjuk el őket; elsöpörjük őket szemünk tüzével. Vidd a gépet ahhoz a toronyhoz, és adj nekem egy bombát. Kiugrom vele, és nem fogom elhibázni. Majd meglátod! Adj egy bombát! Egy bombát!

Gaj mélyet lélegzett, és feltépte kezeslábasa nyakrészét. A füle csengett, és a világ lebegett és himbálózott a szemei előtt. A kép ködös volt, de a homály gyorsan eloszlott. Torkát száraznak érezte, izmai sajogtak. Aztán meglátta Maxim arckifejezését — sötét volt, rosszalló, egészen rideg. Egy pillanatra valami édes és örömteli dolog emléke villant fel benne, aztán elenyészett. Hirtelen késztetést érzett, hogy vigyázzba vágja magát és összecsapja a bokáját, de rájött, hogy ez nem volna helyes; felbosszantaná Maximot.

— Mak, úgy érzem, mintha valami rosszat tettem volna. Tényleg? — Bűntudatosan körülnézett.

— Én voltam, Gaj, nem te. Teljesen megfeledkeztem azokról a vackokról.

— Miféle vackokról?

Maxim elfordult a székében, kezét a fogantyúra tette, és egyenesen előre nézett. — A tornyokról.

— Miféle tornyokról?

— Túlságosan északnak fordultam. Elkapott minket egy sugárcsapás.

Gaj zavarba jött. — A Vasembereket énekeltem?

— Rosszabb. Ezután óvatosabbaknak kell lennünk.

Gaj igen kellemetlenül érezte magát, elfordult, és kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, hogy mit mondott, mit csinált. Az alattuk levő tájban keresett valami fogódzót. Semmi! Se torony, se repülőtér, se hangár. Csak az a rongyos takaró kúszott alattuk most is. És egy folyó, egy fényét vesztett fémkígyó, ami eltűnt a távolban egy elmosódott füstpamacsban, ott, ahol a tenger falként emelkedett az ég felé. — Vajon miféle zagyvaságokat hordtam itt össze? Igencsak rémes lehetett, mert Mak nagyon zaklatottnak tűnik. Masszaraks, csak nem azt a légiós dumát löktem már megint? Hol az az átkozott torony? Itt az alkalom, hogy ledobjunk rá egy bombát.

Hirtelen a bombázó hevesen megrázkódott. Gaj ráharapott a nyelvére. Maxim mindkét kezével megragadta a fogantyút. Valami gond van. Gaj óvatosan körülnézett, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy a szárny a helyén van, és a légcsavarok forognak. Aztán felfelé nézett. Szénfekete pacák, mint tintacseppek a vízben, lebegtek a fehér égbolton a feje felett.

— Mik ezek? — kérdezte.

— Nem tudom — felelte Maxim. — Különös. Támadás… Sziklák az égből. A fenébe, már megint! A valószínűsége nulla egész nulla nulla. Úgy néz ki, mintha vonzanám őket.

Gaj már éppen megkérdezte volna, hogy mik azok az égi sziklák, de a szeme sarkából valami furcsa mozgást vett észre odalent. Jobb felől valami súlyos, sárgás dolog dagadt lassan a piszkos-zöld takaró fölé. Először nem jött rá, hogy füstöt lát. Aztán a duzzanat belsejében valami felvillant, és egy hosszú, fekete tárgy siklott elő belőle. Ugyanabban a pillanatban a horizont őrülten megemelkedett, falként magasodott fel előttük. Gaj fegyvere kicsúszott a térdei közül, és végiggurult a padlón. — Masszaraks! — szisszent fel Maxim hangja Gaj fülhallgatójában. — A fenébe! Micsoda hülye vagyok! — A horizont újra kiegyenesedett. Gaj hiába kereste a sárga füstfelhőt. Hirtelen sokszínű szökőkút spriccelt szerteszét újra az erdő felett, egyenesen az útjukban. Megint egy sárga felhő tornyosult hegyként felfelé; aztán villanás, és újra egy hosszú, fekete tárgy emelkedett lassan az ég felé, és robbant szét, mint valami szemkápráztató, fehér labda.

Gaj eltakarta a szemét a kezével. A fehér gömb gyorsan elsötétedett, és óriási tintafoltként sodródott tovább. Lába alatt a padló felszakadt. Gaj kitátotta a száját, levegő után kapkodott. A pilótafülke elsötétedett; szakadozott fekete füstfelhő hömpölygött feléje. A horizont megint elfordult; az erdő balról egészen közelinek tűnt. Gaj a homlokát ráncolta és megborzongott, előre érezte a végzetes csapást, a fájdalmat, a halált. Amint levegő után kapkodott, körülötte minden rázkódott és remegett. — Masszaraks — sziszegett Maxim hangja a fülhallgatóból. Valami gyorsan és hevesen végigkopogtatta mellette a falat, mintha géppuskából lőttek volna rájuk közvetlen közelről. Jeges szélroham vágott az arcába, letépte a sisakját. Gaj összekuporodott, védve a fejét a rettenetes robajtól, és a rátörő széltől. — Ez a vég — gondolta. — Lezuhan a gépünk, el fogunk égni. — De nem történt semmi. A bombázó megingott néhányszor, lebukott, aztán újra felhúzott. A motor bömbölése hirtelen megszűnt, és kísérteties csend követte, amit csak a hasadékon át betörő szél sivítása tört meg.

Gaj várt egy darabig, aztán óvatosan felemelte a fejét, próbálva arcát megvédeni a jeges fuvallattól. Maxim még ott volt mellette. Feszülten ült, mindkét kezével markolva a fogantyút, felváltva figyelve előre, és a műszerekre. Napbarnított arcának izmai megfeszültek. A bombázó furcsán repült; orra különös szögben meredt felfelé. A motorok hallgattak. Gaj a szárny felé nézett, és megdermedt.

A szárny égett.

— Tűz van! — ordította, és megpróbált felugrani, de a szíjak visszatartották.

— Nyugodj meg, és maradj ott, ahol vagy! — parancsolt rá Maxim, anélkül, hogy felé fordult volna.

Gaj erőt vett magán, és egyenesen előre nézett. A bombázó egészen alacsonyan repült. A tenger csillámló, acélszürke felszíne rohant feléjük. — Összetörjük magunkat. — Gaj szíve elszorult. — A fene a hercegbe, meg a nyavalyás bombázójába. És a Sziget Birodalomba is. Ha szép csendben, gyalog jöttünk volna, nem jártunk volna ilyen csúful. Most el fogunk égni, vagy ha nem, akkor össze-vissza törjük magunkat. Maxim biztosan megússza valahogy, de nekem végem. Az ördögbe, nem akarok meghalni!

— Hagyd abba az ugrándozást! — mondta Maxim. — Kapaszkodj. Most…

Az erdő hirtelen véget ért. Gaj becsukta a szemét, mert a tenger acélszürke felszíne rohant feléjük.

Ütődés. Szörnyű recsegés. Még egy ütés. És még egy. Minden szerteszét repült. Ez a vég! Gaj üvöltött a rémülettől. Egy hatalmas erő megragadta, és megpróbálta kitépni a biztonsági öv szorításából, de nem tudta, az visszarántotta. Minden összezúzódott, darabokra tört körülötte. Valami megégette, aztán meleg víz ért a bőréhez. A zaj elcsendesedett. Csak loccsanások és mormogás törte meg a csendet. Valami sziszegett és recsegett, és a padló lassan fel-le kezdett mozogni. Talán most ki kéne nyitnia a szemét, hogy lássa, hogy néz ki a másvilág?

Gaj kinyitotta a szemét, és meglátta a föléje hajló Maximot, aki éppen a biztonsági övét kapcsolta ki.

— Tudsz úszni?

Tehát életben voltak.

— Igen — felelte.

— Jó, akkor gyerünk!

Gaj óvatosan felemelkedett, arra számítva, hogy egy össze-vissza horzsolt, összetört test fájdalmát fogja érezni, de megúszta sérülés nélkül. A bombázó csendesen ringatózott az apró hullámokon. Bal szárnya eltűnt, a jobbat még tartotta egy átlyuggatott fémszalag. Orra egyenesen a part felé nézett, nyilván megpördült leszállás közben.

Maxim gépfegyverét keresztben a hátára vetette, és kinyitotta a pilótafülke ajtaját. Víz tört be, és erős benzinszag. A gép kezdett oldalra dőlni.

— Ugorj! — parancsolta Maxim, és az utána nyomakodó Gaj engedelmesen a hullámok közé vetette magát.

A felszínen lebegett, fejét kiemelte a vízből, és a part felé fordult. Közel volt, és elég biztonságosnak tűnt. Maxim mellette úszott, hangtalanul hasította a vizet; úgy úszott, mint egy hal, mintha a vízben született volna. Gaj, erősen fújtatva, teljes erőből mozgatta kezét és lábát; nehéz volt ruhában és csizmában úszni. Igencsak megörült, mikor lába végül elérte a homokos feneket. Habár a part még távolabb volt, ő felállt, és gyalog gázolt tovább a piszkos, olajos vízben. Maxim tovább úszott, lehagyta, és előtte lépett ki a meredek partra. Mikor Gaj utolérte, Maxim szétvetett lábakkal állt, arcát az ég felé fordítva. Gaj is felnézett. Jó csomó fekete paca úszott az égen.

— Szerencsénk volt — mondta Maxim. — Legalább tizet lőttek fel.

— Tíz micsodát?

— Rakétát. Teljesen megfeledkeztem róluk.

Gaj szintén bosszankodott magában, hogy nem gondolt rájuk korábban. Két órával ezelőtt kellett volna figyelmeztetnie Makot, mikor a herceg felajánlotta nekik a bombázót, és nekik vissza kellett volna utasítaniuk. Visszanézett a tengerre. A Hegyi Sas már majdnem eltűnt szem elől; csak össze-vissza tört farka meredt a víz színe fölé.

— Nos, — mondta Gaj, — úgy látom, ez a dolog a Sziget Birodalommal most már nem fog összejönni. Most mit csinálunk?

— Először is — felelte Maxim — bevesszük a piruláinkat. Kapd elő őket.

— Miért? — kérdezte Gaj. Utálta a herceg piruláit.

— Koszos a víz. Nagyon radioaktív. Ég az egész bőröm. Azonnal vegyünk be négyet fejenként… Inkább ötöt.

Gaj sietve elővette az üvegcsét, és kiöntött belőle tíz sárga pirulát, amit egyszerre bevettek.

— Rendben, akkor menjünk. Fogd a puskád — rendelkezett Maxim.

Gaj fogta a fegyverét, kiköpte szájából a keserű ízt, és Maxim után botorkált a homokban. Meleg volt. Ruhája hamar megszáradt, de a csizmái még szortyogtak. Maxim gyorsan és magabiztosan lépkedett, mintha pontosan tudná, hogy hova kell mennie, habár ebből semmi sem látszott, kivéve a tenger bal felől, meg a mérhetetlen kiterjedésű homokos tengerpart előttük, és tőlük jobbra. Magas homokdűnék emelkedtek a parttól egy kilométerre, és az erdő fáinak borzas koronái időről időre felbukkantak a dűnék mögött.

Nagyjából három kilométert gyalogoltak. Gaj egyfolytában azon tűnődött, hol lehetnek, és vajon hová mehetnek. Legyőzte a kísértést, hogy megkérdezze, úgy döntött, megpróbál rájönni ő maga. De miután alaposan megvizsgálta az összes körülményt, csak arra tudott következtetni, hogy a Kék Kígyó folyó torkolata valahol előttük fekszik, és hogy ők észak felé tartanak. Hogy miért, és hová mennek, az rejtély maradt számára. Végül aztán odament Makhoz, és egyenesen megkérdezte, mit a terve.

Maxim készségesen elmagyarázta, hogy rögtönözniük kell. Csak abban reménykedhetnek, hogy egy fehér tengeralattjáró megközelíti a partot, és ők odaérnek hozzá a légiósok előtt. Mivel a kilátás, hogy ezek között a forró homokdűnék között kell kivárniuk egy ilyen eseményt, nem tűnik különösebben vonzónak, ezért el kellene menniük egy üdülőhelyre, aminek itt kell lennie a közelben. Maga a város már régen megsemmisült, de a források még biztosan működnek, és ott találhatnak valami menedéket. Az éjszakát a városban töltik, aztán majd eldöntik, hogyan tovább. Talán heteket is el kell majd tölteniük a parton.

Gaj óvatosan megjegyezte, hogy kissé különösnek tűnik neki a terv. Maxim rögtön egyetértett vele, és reménykedve megkérdezte, van-e jobb ötlete. Sajnos nincs, mondta Gaj, de azt észben kell tartaniuk, hogy a Légió járőröző tankjai mélyen be szoktak hatolni a Délvidékre a part mentén. Maxim a homlokát ráncolta; ez rossz hír volt. Nyitva kell tartaniuk a szemüket, hogy el ne kapják őket. Alaposan kivallatta Gajt a járőrözés taktikájáról. Megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy a tankokat jobban érdekli maga a tenger, mint a parti terület, és könnyen el lehet rejtőzni előlük a dűnék között. Megnyugodott, és fütyörészni kezdett.

Gaj azon töprengett, mit tehetnének, ha kiszúrja őket egy őrjárat. Mikor összeállt a terve, felvázolta Maximnak.

— Ha megtalálnak minket — fejtegette — azt mondjuk majd, hogy engem elraboltak a degenek. Te üldözőbe vetted, és elintézted őket. Aztán napokig vándoroltunk az erdőben, és végül ide jutottunk.

— És miért jó ez nekünk? — Maxim nem tűnt túl lelkesnek.

— Nos, — mondta Gaj ingerülten, — legalább nem puffantanak le minket ott helyben.

— A fenébe, persze hogy nem. Én nem fogom hagyni, hogy lepuffantsanak. És téged sem.

— És mi van, ha tankkal lesznek?

— Mi lenne? — Maxim hirtelen elhallgatott. — Tudod, nem is rossz ötlet. Fogjunk el egy tankot. Gaj, ez óriási ötlet. Pontosan ez az, ami kell nekünk. Figyelj csak: amint felbukkannak, te a levegőbe lősz. Én a hátam mögé teszem a kezemet, és te beadod nekik, hogy a foglyod vagyok. A többit már én elintézem. Te csak ne legyél láb alatt, és ami még fontosabb, ne lőj többet!

Gaj képtelen volt magában tartani a lelkesedését, és azt javasolta, azonnal kezdjenek neki a terv megvalósításának. A dűnéken kéne végigmenniük, hogy távolról észrevehessék őket.

Felkapaszkodtak egy dűnére.

Amint felértek a tetejére, rögtön megláttak egy fehér tengeralattjárót.

A dűnék mögött egy aprócska, sekély öböl nyílt, a tengeralattjáró ott lebegett védtelenül a vízen, vagy száz méternyire a parttól. Alig hasonlított egy fehér tengeralattjáróra. Gaj először arra gondolt, hogy vagy valami gigantikus, kétpúpú állat teteme lehet, vagy egy ritka sziklaalakzat, ami titokzatos módon keresztültört a homokon. Maxim rögtön rájött, hogy mi az.

Mikor elérték az öblöt és lementek a vízhez, Gaj látta, hogy a hosszú hajótestet és mindkét felépítményt rozsda borítja; fehér festése lepattogzott; az ágyúállások elferdültek; ágyúik lefelé, a víz felé mutattak. Kormos szélű, fekete lyukak ásítottak a burkolatán. Ezt senki nem élhette túl.

— Mit gondolsz, Gaj? Ez tényleg egy fehér tengeralattjáró? Láttál már ilyet azelőtt?

— Azt hiszem, az. Sosem szolgáltam tengerparti őrjáratnál, de mutattak nekünk fotókat és mentogrammokat, volt egy mentofilm is, „Partvédelmi rendszerünk tankjai” címmel. Igen, úgy van, ez egy fehér tengeralattjáró. Biztosan egy vihar behajtotta az öbölbe, megfeneklett a sekély vízben, aztán egy őrjárat észrevette. Látod, hogy ki van lyuggatva? Inkább szitának néz ki, mint tengeralattjárónak.

— Nem kéne megnéznünk? — dünnyögte Maxim, a roncsot kémlelve.

— Nos, hááát… Azt hiszem, meg kéne.

— Mi a gond? Valami baj van?

— Nos, hogy is mondjam… — Hogy is mondhatta volna? Szerembes káplár, több hadjárat veteránja, mesélt neki egy történetet egyik este egy fehér tengeralattjáróról, közvetlenül takarodó előtt. Azt mondta, a tengeralattjárók legénysége nem rendes tengerészekből áll, hanem halottakból, akik második szolgálatukat töltik. A tengeri démonok végigkutatják a tengerfeneket, és összeszedik a vízbefúlt tengerészeket, hogy feltöltsék a legénységet. Hogy mondhatna el Maknak egy ilyen történetet? Kinevetné, pedig nincs ebben semmi nevetni való. Aztán ott van az a történet, amit Leptu közlegénytől hallott, akit valami ismeretlen okból tisztből közlegénnyé fokoztak le. — Figyeljetek, srácok — mondta nekik egyik nap, mikor kissé be volt nyomatva — ezek a ti degenjeitek, mutánsaitok, sugárzásaitok — ez mind csak piskóta. Ezeket túlélhetitek, még úrrá is lehettek rajtuk. De jobban teszitek, ha imádkoztok Istenhez, nehogy egy fehér tengeralattjáróra juttasson benneteket. Inkább a vízbe fulladjatok, mint hogy egy olyanra tegyétek a lábatokat. Én már csak tudom… — Lefokozása előtt Leptu a partvidéken szolgált, egy őrhajó parancsnoka volt.

— Tudod, Mak, mindenféle babona, meg szóbeszéd járja a tengeralattjárókról. Ezeket most nem fogom itt elmesélni neked. De például Csacsu kapitány azt mondta, hogy ezek a tengeralattjárók mind radioaktivitással szennyezettek. Nekünk megtiltották, hogy a fedélzetükre lépjünk.

— Rendben. Te maradj itt, én megyek. Körülnézek, aztán majd meglátom, mennyire szennyezett.

Mielőtt Gaj kinyithatta volna a száját, Maxim már el is merült a vízben, és jó időre eltűnt szem elől. Gaj visszafojtott lélegzettel várta, mikor bukkan újra felszínre. Aztán sötét haja feltűnt a tengeralattjáró lepattogzott festésű oldalánál, közvetlenül a tátongó nyílás alatt. Fürgén, erőlködés nélkül, ahogy a légy a falon, úgy mászott fel négykézláb a napbarnított alak a megdőlt fedélzetre, onnan az orrnál lévő felépítményre, aztán eltűnt. Gaj felsóhajtott, és járkálni kezdett fel-alá a víz mentén, szemét a rozsdás szörnyetegre szegezve.

Csend volt. Csak a hullámok gördültek ki halkan a halott öböl partjára. Nem volt ott semmi más, csak az üres, fehér ég, és az élettelen, fehér dűnék. Minden száraz volt, forró, és kemény. Gaj gyűlölettel nézte a rozsdás csontvázat. — A fenébe, micsoda balszerencse! Más srácok évekig szolgálnak, és sosem látnak tengeralattjárót. Mi járunk talán egy órácskát, és puff! — itt van. Mintha az égből pottyant volna. Üdv a fedélzeten! Hogy hagyhattam magam ilyen zűrbe belerángatni? Ez az egész Mak műve. Az biztos, jól bánik a szavakkal. Érezteti veled, hogy nincs miért aggódnod. Talán azért nem rémültem meg igazán, mikor megláttam a tengeralattjárót, mert mindig másmilyennek képzeltem — élőnek, fehérnek, és elegánsnak, fehérbe öltözött tengerészekkel a fedélzetén. Most látom, hogy csak egy acél csontváz. Tulajdonképpen ez az egész hely halottnak tűnik. Még a szél sem mozdul. — Gaj leverten körülnézett, leült a homokra, fegyverét maga mellé tette, és nekiállt lehúzni a jobb csizmáját. — A pokolba, micsoda csend! Mi van, ha nem jön vissza? Ha az a fémszörnyeteg elnyelte, ha eltűnt nyomtalanul? A fenébe!

Elnyújtott, kísérteties hang emelkedett az öböl fölé. Gaj rémülten ejtette el a csizmáját. — Az istenit, csak egy rozsdás fedélzeti ajtó nyílt ki. Az ördögbe, egészen beleizzadtam! Tehát kinyitotta az ajtót. Ez azt jelenti, hogy egy percen belül kint lesz. — Nem, nem jött ki.

Gaj néhány percig nyakát nyújtogatva tanulmányozta a tengeralattjárót, és figyelmesen hallgatózott. Halotti csend. Ugyanaz a félelmetes csend, mint az előbb, de még félelmetesebbé tette az a kísérteties, rozsdás nyöszörgés. — Talán… talán nem nyílik az ajtó… talán zárva van? Magától bezáródott. — Gaj rémült szemei előtt látomás tűnt fel: egy nehéz acélajtó magától becsapódik Maxim mögött, a nehéz retesz lassan a helyére csúszik. Megnyalta száraz ajkát, és kiszáradt torokkal kiáltani próbált: — Hé, Mak! — Suttogásnak is gyenge volt. Ha legalább hallana valamit… — Hééé! — ordította. — Hééé! — felelték a dűnék komoran. Aztán megint leszállt a csend.

Halotti csend. Már kiáltani sem volt ereje. Szemét még mindig a tengeralattjáróra szegezte. A fegyverével babrált; remegő ujjai megtalálták a kibiztosító kart. Kilőtt egy sorozatot az öböl felé. Rövid, tompa puffanás, mintha a lövések egy pamutbálát találtak volna el. Szökőkút emelkedett a víz sima felszíne fölé, körök formálódtak és terjedtek tovább, egyre nagyobbra nőve. Gaj kissé feljebb emelte a fegyver csövét, és újra meghúzta a ravaszt. Talált! A lövedékek végigsorozták a fémfelületet, sivítva gellert kaptak. Aztán semmi. Tökéletes, halotti csend, mintha egyedül lenne a világon; mintha egyedül volna az örökkévalóságban; mintha valami varázslat röpítette volna ide. Mintha úgy csöppent volna ide erre a halott helyre, mint egy rémálomban, leszámítva azt, hogy nem tud felébredni, és mindörökre itt kell maradnia.

Magáról mit sem tudva, egyik lábán csizmával, Gaj nekiindult a víznek. Először lassan, aztán egyre gyorsabban; végül futva, lábait magasra emelve, zokogva és átkozódva. A rozsdás hajótest egyre közeledett. Végül odaért a tengeralattjáróhoz, megpróbált felmászni a fedélzetre, de képtelen volt rá. Körbejárta a tatot, talált egy kötelet, és kezéről és térdéről a bőrt lenyúzva felkúszott a fedélzetre. Megállt, hogy visszanyerje a lélegzetét. Könny csordogált az arcán. — Hé! — kiáltotta.

Csend.

A fedélzet kihalt volt. Az orr felépítménye a feje fölött függött, mint valami hatalmas, pettyes gomba, és széles, csipkés sebhely tátongott a páncélzaton. Gaj körbejárta a felépítményt, és észrevett egy még nedves, felfelé vezető fémlétrát. A fegyvert a hátára vetette, és felmászott. Örökkévalóságnak tűnt, amíg a fojtogató csendben felfelé mászott, az elkerülhetetlen, az örökké tartó halál felé. Fent négykézlábra ereszkedett, és úgy maradt, megdermedve. A szörnyeteg várt rá: a fedélzeti nyílás szélesre tárva. Gaj odakúszott a tátongó fekete nyíláshoz, és bekémlelt. Feje hirtelen meglódult, gyomra felkavarodott. Elképzelte, hogy Mak ott van lent, az életéért küzd egy egész sereg ördög ellen, és kiabál: „Gaj! Gaj!”; de a súlyos csend vigyorogva elnyeli a kiáltását, elnyomva a hang utolsó foszlányait is, és fojtogatja, összenyomja Makot. Gaj ezt már képtelen volt elviselni, és bemászott a nyíláson.

Fejetlenségében elveszítette lába alól a talajt, és lezuhant a homokos padlóra. Egy poros villanykörtéktől halványan megvilágított acélfolyosón volt. Közvetlenül a bejárati nyílás alatt a padlót évek alatt a szél által behordott finom homok borította. Gaj gyorsan felugrott, és attól félve, hogy már elkésett, kiáltozva rohant végig a folyosón: — Mak, itt vagyok! Jövök már! Jövök!

— Mi az ördögért kiabálsz? — kérdezte Maxim, szinte a semmiből előbukkanva. — Mi történt? Megsebesültél?

Gaj azonnal megállt. Megszédült, nekidőlt a válaszfalnak. Fülében hallotta a szíve dobolását. Nyelve teljesen megbénult. Maxim meglepetten bámult rá. Aztán láthatóan megértette, mi történt Gajjal. Kinyomakodott a folyosóra, megragadta Gajt a vállánál fogva, és gyengéden megrázta. Gaj lassan összeszedte magát.

— Azt hittem… Azt hittem, hogy te…

— Semmi baj, semmi baj. Az én hibám. Szólnom kellett volna, hogy gyere te is. De el voltam foglalva; annyi szokatlan dolog van itt.

— Én csak kiabáltam, kiabáltam neked — mondta Gaj dühösen. — Kiabáltam, aztán lőttem egy sorozatot. Legalább válaszolhattál volna.

— Masszaraks, én semmit sem hallottam — mondta Maxim bűntudatosan. Ez a rádió itt príma darab. Nem is gondoltam volna, hogy tudtok ilyen nagy teljesítményű berendezéseket készíteni.

— A rádió, az rádió. — Gaj bepréselte magát a félig nyitott ajtón. — Te itt szórakozol, amíg én a lelkemet kiteszem miattad. Na jó, mi olyan szokatlan ebben?

Nagyobbacska helyiség volt, rothadó szőnyegekkel. A három félgömb alakú, mennyezethez erősített világítótestből csak egy működött. A szoba közepén, székekkel körülvéve, nagy, kerek asztal állt. A falakon különös fotográfiák, és festmények lógtak. A bársony bútorkárpit maradványai foszlányokban fityegtek. Egy nagy rádió recsegett és bömbölt a sarokban. Gaj még sosem látott ilyet azelőtt.

— Úgy néz ki, tiszti szállás volt — mondta Maxim. — Gyere, nézz körül. Rengeteg látnivaló van itt.

— Mi van a legénységgel?

— Egy lélek sincs itt. Az alsó fülkékben áll a víz. Azt hiszem, ott vannak, mind megfulladtak.

Gaj elképedten nézett rá. Maxim gondterhelt arckifejezéssel fordult el.

— Fenemód szerencsénk van, hogy nem jött össze ez a dolog a Sziget Birodalommal. Gyere csak, nézz körül.

Maxim leült a rádió mellé, és a finomhangolót állítgatta. Közben Gaj a szobát fürkészte a tekintetével, nem tudván, hol is kezdje. Odament a fényképekhez, és tanulmányozni kezdte őket. Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy röntgen-felvételek. Vigyorgó koponyák homályos képei bámultak rá. Aláíráshoz hasonló, olvashatatlan feliratok voltak minden képhez csatolva. A legénység tagjai? Hírességek? Gaj megvonta a vállát. Talán Kaan bácsi ki tudná deríteni.

Egy nagy, élénk színű plakátot vett észre a szemközti sarokban. Nagyon szép volt még így is, hogy megtámadta a penész. Kék tengert ábrázolt, a tengerből egy jóképű, rendkívül izmos, narancsszínű alak bukkant elő. Feje aránytalanul kicsi volt, felét az erőteljes nyak tette ki. Egyik lábával a fekete partra lépett. A harcos egy érthetetlen szöveggel teleírt tekercset szorongatott az egyik kezében, a másikkal lángoló fáklyát emelt a szárazföld felé. Egy város tüzet fogott a fáklyától, és undorító szörnyszülöttek vonaglottak a lángok között. Másik, tucatnyi korcs szörnyeteg négykézláb kúszott-mászott szerteszét. Valami szöveget írtak folyóírással a plakát tetejére. A betűk ismerősek voltak, de a szavak, amiket formáztak, teljesen érthetetlenek.

Minél tovább tanulmányozta Gaj a plakátot, annál kevésbé tetszett neki. Egy plakátra emlékeztette a laktanyából: a fekete egyenruhás, büszke légiós (szintén apró fejjel, és erőteljes izmokkal) undorító, bibircsókos kígyók fejét vágja le merészen egy hatalmas ollóval. Felidézte magában az olló pengéin levő feliratokat: „Harcos” az egyiken, „Légió” a másikon. — Hát, — mondta magában, miközben egy utolsó pillantást vetett a plakátra, — majd meglátjuk, ki kit fog itt felgyújtani, masszaraks!

Elfordult a plakáttól, tett még néhány lépést, aztán megdermedt. Egy ismerős, négyszögletes arc bámult rá üveges szemekkel a finoman lakkozott polcról, homlokára hulló aranybarna fürtökkel, és jól látható sebhellyel a jobb arcán. Puduras kapitány volt, az Acélhős, a Halhatatlan Brigád egyik századparancsnoka, a fehér tengeralattjárók réme (tizenegyet süllyesztett el), aki elesett egy, a túlerőben lévő ellenséggel vívott ütközetben. A hősök koszorúját viselő mellszobra díszítette mindenhol az alakulótereket. Összeaszott, megsárgult fejét itt trófeaként állították ki. Gaj hátralépett. Igen, ez valódi. És amott egy másik fej, ismeretlen, vékony arc. És még egy, meg még egy. Uram Isten, mennyien vannak!

— Mak! Láttad ezt?

— Igen. Vess egy pillantást az asztalon levő albumokra — felelte Maxim. Gaj nagy nehezen elfordította a szemét a kísérteties kollekciótól, és vonakodva odament az asztalhoz. A rádió ismeretlen nyelven kiabált valamit; aztán rövid zenerészlet, statikus recsegés, majd megint beszélt valaki, bársonyos, fensőbbséges hangon: — Megsemmisítés, teljes és végleges megsemmisítés…

Gaj véletlenszerűen kiválasztott egy albumot, és felcsapta bőrbe kötött fedelét. Egy portré. Különös, hosszú arc, bozontos, vállig érő oldalszakáll, horgas orr, szokatlanul metszett orrlyukak. Haragos arc — képtelenség mosolyogva elképzelni. Furcsa egyenruha — két sor jelvénnyel vagy kitüntetéssel. Fontos személyiség. Biztosan valami nagykutya.

Gaj lapozott. Ugyanaz a személy, másokkal együtt, egy fehér tengeralattjáró hídján; itt is mogorva, pedig a társai vigyorognak. A háttérben, életlenül, volt valami, ami úgy nézett ki, mint egy tengerpart, néhány furcsa épület, és groteszk alakú fák elmosódott körvonalai. A következő lap. Gaj visszafojtotta a lélegzetét; egy égő „sárkány”, tornya oldalra billent; egy légiós harckocsizó teste lógott ki a nyitott búvónyílásból; két másik test oldalt, egymás mellett, és felettük ugyanaz a személy állt, kezében pisztollyal. Sűrű, fekete füst szivárgott a sárkányból, de a helyszín ismerős volt — ugyanaz a tengerpart, homokos föveny, és a dűnék. Gaj erejét összeszedve tovább lapozott. Egy csapat, vagy húsz mutáns, kötéllel egymáshoz kötözve; néhány szakavatott kinézetű kalóz, kezükben füstölgő fáklyákkal; és ugyanaz a személy, szemmel láthatóan parancsokat osztogatva, jobb karját kinyújtva, balját egy tőr markolatán nyugtatva. Azok a nyomorultak olyan szörnyen néztek ki, hogy félelmetes volt rájuk nézni. De ami ezután következett, az még félelmetesebb volt.

Ugyanaz a csapat mutáns, de húsukat már elemésztette a tűz. Ugyanaz a személy, a holttesteknek háttal, egy kis virágot szagolgat, és egy másik emberrel beszélget.

Egy hatalmas fa az erdőben, himbálózó holttestekkel teleaggatva. Némelyik a kezénél, mások a lábuknál fogva lógtak — és ezek nem mutánsok voltak. Egyik a rehabosok tarka uniformisát viselte; a másik a légiósok fekete kabátját.

Egy öregember, póznához kötözve. Az arca eltorzult, kiabál valamit. Ugyanaz a személy, gondterhelt arckifejezéssel, egy injekciós tűt vizsgálgat.

Még több fán lógó test, égő és elégett mutánsok, rehabosok, légiósok, halászok, parasztok, férfiak, nők, öregek, gyerekek. Panorámakép: tengerpart, négy jármű a dűnéken, mindegyik lángol; két fekete ruhás alak felemelt kézzel. Elég! Gaj lecsapta a fedelet, és a padlóra hajította az albumot. Várt pár másodpercet; aztán átkozódva a padlóra dobálta az összes albumot.

— És te tárgyalni akarsz ezekkel! Ezekkel? — kiáltott Maximra. — A nyakunkra akarod hozni ezeket a gyilkosokat?! Ezeket a mészárosokat? — Keményen belerúgott az albumba.

Maxim lekapcsolta a rádiót.

— Nyugodj meg — mondta. — Nem akarok én már semmit. És ne velem kiabálj, a te világod az oka mindennek. Teljesen elállatiasodtatok. Most aztán mit csináljak veletek? Te talán tudod? Nos, akkor mondjad!

Gaj hallgatott.

— Én tudom — mondta Maxim komoran. — Ennek most vége. Nem tárgyalok. Most nem hívhatok senkit az Észak ellen. Vadállatokkal vagyunk körülvéve, és ők azok, akiktől… — Felemelte az egyik albumot a padlóról, és belelapozott. — Istenem, micsoda gyönyörű világot tettetek tönkre! Micsoda világot! Nézd csak, micsoda gyönyörű világ volt ez!

Gaj átnézett a válla fölött. Ebben az albumban nem voltak szörnyűségek, csak tájképek, meglepő szépségű és tisztaságú színes felvételek: pompás növényzettel körülvett kék öblök, a tenger felett trónoló vakítóan fehér város, egy vízesés a szakadékban, egy nagyszerű autópálya, rajta sorban haladó élénk színű autókkal, ősi kastélyok, hófedte hegycsúcsok a felhők felett, egy síelő siklik a hegy lejtőjén, nevető kislány játszik a parti hullámverésben.

— Hol van most már mindez? — kérdezte Maxim. — Mit csináltatok vele, az ördögbe? Elcseréltétek a vas vackaitokra? És még embereknek nevezitek magatokat? — Az asztalra dobta az albumot. — Menjünk!

Az ajtóhoz viharzott, szélesre tárta, és kimasírozott a folyosóra. Mikor a fedélzetre értek, Gajhoz fordult: — Éhes vagy?

— Igen.

— Rendben, pár perc múlva ehetünk. Gyerünk a vízbe!

Gaj érte el elsőnek a partot, lehúzta a csizmáját, levetkőzött, és kiterítette a ruháit száradni. Maxim még a vízben volt, és Gaj nyugtalanul várta: Mak mélyre merült, és már hosszú ideje volt a víz alatt. Végül feljött a felszínre, egy hatalmas halat vonszolt a kopoltyújánál fogva. A hal meglepett képet vágott; nem értette, hogy kaphatták el puszta kézzel. Maxim kidobta a partra.

— Azt hiszem, biztonságos. Alig radioaktív. Valószínűleg mutáns. Bevesszük a piruláinkat, aztán rögtön elkészítem. Megehetjük főzés nélkül. Megmutatom, hogyan kell. Te még nem próbáltad? Add ide a kést.

Gaj átnyújtotta Maximnak a kést, és ő ügyesen és gyorsan kifilézte a halat.

Miután végeztek az evéssel, meztelenül lefeküdtek a fövenyre.

Ha elkap minket egy őrjárat, és megadjuk magunkat, hova visznek bennünket? — kérdezte Maxim hosszú hallgatás után.

— Hogy érted azt, hogy hová? Oda, ahol a büntetésedet töltötted. És engem — a katonai szolgálati helyemre. Miért kérded?

— Biztos vagy benne?

— Biztosabb nem is lehetnék. Ez a vezénylő tábornok parancsa. Miért akarod tudni?

— Most rögtön nekiállunk megkeresni a légiósokat.

— Elkapunk egy tankot?

— Nem, Gaj, a te mesédet fogjuk használni. Elraboltak a degenek, és egy elítélt megmentett.

— Feladod magad? — Gaj felült. — És engem is? Visszamenjünk a sugárzási zónába? Miről beszélsz?

Maxim nem válaszolt.

— Mak, én ott megint istenverte fafejű bolond leszek.

— Nem — felelte Maxim. — Nos, sajnos, Gaj… de igen. De nem úgy, mint azelőtt. Mostantól valami másban fogsz hinni, egy igaz ügyben. Nézd, én tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás. De még így is jobb, sokkal jobb lesz.

— De miért? Miért? — kiáltotta Gaj kétségbeesetten. — Mért kell ez neked?

Maxim végighúzta arcán a kezét.

— Kitört a háború, Gaj. A rádióban mondták. Nem tudom, hogyan kezdődött: vagy mi támadtuk meg a hontikat, vagy ők minket. Mindenesetre háború van!

Gaj rémülten bámult rá. Háború. És Rada? Megint kezdődik minden előröl.

— Nekünk ott a helyünk — folytatta Maxim. — Általános mozgósítás van. Amnesztiát hirdettek az elítélteknek, és elrendelték a besorozásukat. Csatlakoznunk kell hozzájuk, Gaj. Bárcsak a te egységedbe kerülhetnék.

Gaj alig hallotta. Fejét átkarolva ide-oda hintázott, és ezt ismételgette magában: — Miért, miért? A pokolba! A pokolba!

Maxim megrázta a vállát.

— Szedd össze magad! — szólt rá szigorúan. — Most nincs rá idő, hogy elhagyd magad. Hamarosan, nagyon hamar, harcolnunk kell majd. — Felállt, és újra megtörölte az arcát. — Gyorsan szedd össze a dolgaidat, aztán menjünk. Sietnünk kell.

— Gyerünk, Fank, késésben vagyok.

— Igen, uram. Ami Rada Gaalt illeti… kikerült az államügyész hatásköréből, és most nálunk van.

— Hol?

— A Kristályhattyú palotában. Kötelességemnek tartom, hogy megjegyezzem, szerintem kétséges, hogy bölcs dolog volt-e ez az akció. Kétlem, hogy egy efféle nő segíteni tudna nekünk irányítani Makot. Az efféle nők gyorsan felejtenek, és ha még Mak is…

— Azt hiszi, Agyas még magánál is hülyébb?

— Nem, de…

— Agyas tudja, hogy ki vitte el a nőt?

— Attól félek, igen.

— Rendben, tehát tudja. Elég ebből. Mi más jelentenivalója van még?

— Szendi Csicsaku találkozott a Bábossal. Úgy tűnik, a Bábos beleegyezett, hogy összehozza Szendit a Gróffal, azzal a feltétellel…

— Állj! Miféle Csicsaku? A Homlokos Csik?

— Igen.

— Pillanatnyilag nem érdekel az alvilág. Van valami a Mak Szim ügyben? Rendben, akkor figyeljen. Ez a háború minden tervünket összekavarta. Én most elmegyek, harminc-negyven nap múlva jövök vissza. Azt akarom, hogy addigra zárja le a Mak Szim ügyet. Mire visszatérek, Mak legyen itt, ebben az épületben. Adjon neki valami munkát, hagyja dolgozni, és ne korlátozza a szabadságát. De tudassa vele — nagyon diszkréten — hogy tőle függ Rada sorsa. Semmilyen körülmények közt sem találkozhatnak. Mutassa meg neki az intézetet, mutassa meg, min dolgozunk — ésszerű keretek között, természetesen. Beszéljen neki rólam, intelligens, tisztességes emberként mutasson be, kiváló tudósként. Adja oda neki a cikkeimet, kivéve a titkosakat. Alkalmanként ejtsen el célzásokat a kormányzattal való szembenállásomról. Ne hagyja, hogy a legcsekélyebb vágy is ébredjen benne az intézet elhagyására. Ez minden, amit mondani akartam. Kérdés?

— Igen. Mi a helyzet az őrséggel?

— Semmi. Bolondság lenne.

— Állítsunk rá valakit?

— Rendben, de tapintatosan. Nem, mégsem. Ne ijesszük meg. A legfőbb cél az, hogy ne akarja elhagyni az intézetet. Masszaraks, hogy pont ilyenkor kell elmennem! Ez minden?

— Még egy utolsó kérdés. Bocsásson meg, Vándor.

— Igen?

— Kicsoda ő valójában? Miért kell magának?

A Vándor felállt, odament az ablakhoz, és anélkül, hogy megfordult volna, azt mondta:

— Félek tőle, Fank. Ez egy nagyon, nagyon veszélyes ember.

17.

Mikor a csapatszállító vonatot a honti határtól kétszáz kilométernyire félreállították egy mellékvágányra, a kopott, piszkos állomásépület mellé, Zef másodosztályú közlegény a tartálykocsihoz futott forralni való vízért, és egy hordozható rádióval tért vissza. Tájékoztatta társait, hogy az állomáson kitört a káosz, mert egyszerre két brigádot rakodnak ki; a tábornokok ordítoznak egymással. Miközben ő, Zef, elvegyült a segédtisztek és tisztiszolgák tömegében, sikerült egy rádiót újítania.

A vagonnyi katona egyetértő kiáltásokkal üdvözölte a bejelentést. Mind a negyvenen Zef köré csődültek. Képtelenek voltak megállapodni, lökdösődtek, átkozódtak, és siránkoztak, míg Maxim végül rájuk nem ordított: — Csend legyen, szarháziak! — Mikor elcsendesedtek, Zef bekapcsolta a rádiót, és egyik állomásról a másikra tekergette.

Perceken belül néhány igen különös dolgot tudtak meg. Először is, kiderült, hogy a háborús cselekmények még nem kezdődtek meg; nem voltak véres ütközetek. A Honti Háborús Liga tudtára adta az egész világnak, hogy a Mindenható Teremtők, ezek a hatalmat bitorló banditák, bérenceiket, az úgynevezett Honti Igazság Uniót felhasználva, hitszegő provokációt hajtottak végre, és most összevonják csapataikat a sokat szenvedett Honti határain. A Honti Unió viszont a Honti Ligát ostorozta, mint a Mindenható Teremtők fizetett ügynökeit, és részletesen leírta, hogy ez és ez a túlerőben lévő alakulat hogyan szorítottak át a határon egy kis alegységet, akiket már kimerítettek az ezt megelőző harci cselekmények, és nem engedte őket visszatérni. Ezek a tények, és ez szolgált ürügyül az úgynevezett Mindenható Teremtőknek, hogy megindítsák barbár inváziójukat, ami most minden percben várható. Mind a Liga, mind az Unió, szinte egyforma közleményekben, burkolt célzásokat tettek nukleáris aknákról, amik lesben állva várnak a hitszegő ellenség inváziós erőire.

Zef befogott néhány adást olyan nyelveken is, amiket csak ő értett. Elmondta nekik, hogy az Ondol Fejedelemség még létezik, mint független állam, sőt, folytatja gyilkos támadásait Hozzlag szigete ellen. (A vagonban nem volt egyetlen ember sem, Zefet leszámítva, aki korábban hallott volna akár erről a hercegségről, akár a szigetről.) De az éter főleg azon egységek parancsnokainak egymás elleni kirohanásaival volt tele, akik a fő hídfőállás felé próbáltak utat törni maguknak a két lerobbant vasútvonalon át.

A köztörvényes rabok úgy gondolták, fő céljuk az, hogy átmenjenek a határon, ott aztán mindenki a maga ura lesz majd; a politikai foglyok hajlottak rá, hogy borúsabban lássák a helyzetet. Azon a nézeten voltak, azért küldik őket, hogy felrobbantsák magukat a nukleáris aknákon. Ezt senki nem élné túl. Ezért aztán jó ötlet volna, ha mikor a frontra érnek, elrejtőznének, míg minden elcsendesedik. Az nem is volt kérdéses, hogy ennyire ellentétes nézeteket valló emberek között érveken alapuló eszmecsere nem lehetséges; a vita gyorsan egyhangú kirohanásokká alakult a front mögött magukat meghúzó piszkos csirkefogók ellen, akik két napja egy falat kaját sem juttattak nekik, és valószínűleg a pálinka-fejadagjukat is eltüntették. A büntetőzászlóalj katonái eltöltötték volna az éjszaka hátralevő részét a téma különböző variációinak taglalásával, így hát Maxim és Zef áttört a tömegen, és felmásztak durva priccsükre.

Az éhes és ingerült Zef már elaludt volna, de Maxim nem hagyta. — Majd alszol később. Holnap már valószínűleg a fronton leszünk, és még semmiben sem jutottunk megegyezésre. — Zef azt dünnyögte, hogy nincs semmi, amiben meg kéne egyezniük; hogy az ember esze reggel mindig élesebb; hogy Maxim nem vak, láthatja, micsoda ganéba keveredtek; és hogy az ember nem juthat semmire ezekkel a féleszű kurvapecérekkel. Maxim azt felelte, hogy pillanatnyilag nem ez izgatja. A háború oka, hogy kinek jó, és miért, ez az, amiről beszélgetni akar — még nem látja át elég világosan ezt a kérdést.

Zef morgott, ásított, újra tekerte a kapcáit, de miután Maxim eleget nyaggatta és hízelgett neki, végül beleegyezett, hogy kifejtse nézeteit a háború okait illetően.

Legalább három lehetséges ok volt. A legfőbb a gazdasági. Mindenki tudja, hogy mikor egy ország gazdasága pocsék állapotban van, a legkényelmesebb megoldás háborút indítani, ez jó ürügy arra, hogy rögtön mindenki száját befoghassák. A Vadkan, aki jó sokat tud a gazdaságnak a politikára gyakorolt hatásáról, évekkel ezelőtt megjósolta ezt a háborút. Az embereket be lehet csapni a tornyokkal, de a nyomor, az más. Meddig lehet azt mondani egy éhes embernek, hogy tele van a hasa? Végül be fog vadulni; és nem tiszta öröm egy országnyi dühöngő őrültet kormányozni, különösen, ha rájönnek, hogy az őrültekre nincs hatással a sugárzás. Másik lehetséges ok a gyarmatosítás kérdése — piacok, olcsó rabszolgamunka, nyersanyagok, mindez profit forrása a Teremtők személyes befektetései számára. Végül észben kell tartani, hogy a Közegészségügyi Minisztérium és a Hadügy évek óta civakodnak. Holló a hollónak… A Közegészségügyi Minisztérium félelmetes és telhetetlen étvágyú szervezet, de ha a Hadügy elér bármi kis sikert, a tábornokok rövid úton elintéznék a minisztériumot. Másrészről ha a háború patthelyzettel végződne, a minisztérium intézné el rövid úton a tábornokokat. Ezért aztán nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy az egész csetepaté egy ügyes provokáció, amit a Közegészségügyi Minisztériumban főztek ki. Ez lehet a helyzet, a jelenleg tomboló káoszból ítélve, meg abból a tényből, hogy már egy hete kiabálunk torkunk szakadtából, de a hadműveletek még mindig nem kezdődtek el. És talán nem is fognak.

Mikor Zef ide ért a beszédében, a lökhárítók felsivítottak, a vagon megremegett, kívül kiabálás és fütyülés töltötte be a levegőt, és a csapatszállító szerelvény nekilódult. A köztörvényes rabok rázendítettek egy nótára: „Nem lesz itt már se kaja, se pia…”

— Rendben — mondta Maxim. — Hihetően hangzik, amit mondtál. Nos, ha elkezdődik a háború, az hogy érint minket? Mi fog történni?

Zef morgott, hogy ő nem tábornok, aztán nekifogott kifejteni a nézeteit. — A Világháború vége és a Polgárháború kezdete közötti kis szünetben a hontiak egy hatalmas nukleáris aknamezővel kerítették el magukat hajdani hűbéruruktól. Ráadásul bizonyosan volt nekik nukleáris tüzérségük, és a politikusaikban megvolt az előrelátás, hogy ezeket a javakat ne merítsék ki a Polgárháború során, hanem félretegyék őket nekünk. Tehát az invázió nagyjából így fog kinézni: három vagy négy rehabos brigád tankokkal áll majd a támadó ék élén; a hadsereg egy hadteste biztosítja őket hátulról; és egy légiós különítmény nehéz tankokkal és emitterekkel felszerelve követi őket. A magamfajta degenek előre fognak rohanni a sugárcsapásoktól hajtva, és a katonaság versenyt fut velünk az ugyanazokkal az emitterekkel kiváltott őrjöngő lelkesedés hatására. Azokat, akik nem megfelelően reagálnak — és lesznek olyanok — a légiósok tüze pusztítja el. Ha a hontiak nem bolondok, a messze hordó ágyúikkal fognak tüzet nyitni, és elpusztítják a tankokat. De tegyük fel, hogy a hontiak bolondok, és ezért a kölcsönös megsemmisítés mellett kötelezik el magukat. A nagy zűrzavar közepette a Liga megtámadja az Uniót, és az Unió a Liga torkába mélyeszti a fogait. Közben bátor csapataink mélyen behatolnak az ellenség területére, és elkezdődik a dolog legérdekesebb része — amit mi, sajnos, már nem fogunk látni. Dicsőséges harckocsizóink menetoszlopai szétbontakoznak, és szétszóródnak egész Hontiban. Ha igazad van Gajt illetően, akkor az emberek megtapasztalják a sugárzás-elvonás tüneteit. És a tünetek különösen súlyosak lesznek, mert a légiósok szuper dózisokat fognak adni nekik az ellenséges területre való betörés során.

— Masszaraks! — bődült el Zef. — Mintha csak látnám, ahogy azok az idióták kimásznak a tankjaikból, lefekszenek a földre, és könyörögnek, hogy lőjék agyon őket. És a kedves honti polgárok, a honti katonákról nem is beszélve, a dolgok botrányos állásán felbőszülve, nem fogják megtagadni a kérésüket. Nagy mészárlás lesz.

A vonat felgyorsult, és a vagon hevesen himbálózott. Egy távoli sarokban rabok kockáztak; a lámpa ide-oda himbálózott a mennyezet alatt; valaki egyhangúan mormogott — talán imádkozott.

A szemük égett a sűrű cigarettafüsttől.

— Azt hiszem, a vezérkar számításba veszi ezt, — folytatta Zef, — és ezért nem lesz azonnali áttörés. Lövészárok-háború lesz, és a hontiak, minden hülyeségük ellenére, kitalálják, hogy mi következik, és elkezdik levadászni az emittereket. Nem tudom biztosan, hogy mi fog történni — fejezte be. — Azon sem lennék meglepve, ha holnap reggel nem kapnánk kaját. Attól félek, már semmi mást sem fogunk kapni. Most már mi az ördögért etetnének minket?

Hosszú szünet következett.

— Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszünk? Hogy itt a helyünk? — kérdezte Maxim.

— Ez a vezetőség parancsa — dünnyögte Zef.

— A parancs az parancs, — vitatkozott Maxim, — de nekünk is van fej a két fülünk között. Nem kellett volna nekünk is eltűzni a fővárosba Vadkannal együtt? Talán ott több hasznunkat vennék.

— Talán igen, talán nem. Vadkan atomtámadásra számít. Egy csomó torony meg fog semmisülni, egész körzetek fognak felszabadulni. De tegyük fel, nem lesz semmiféle bombázás. Senki sem tud semmit, Mak. El tudom képzelni, micsoda bolondokháza van most a vezetőségnél. — Zef a gondolataiba merült, szakállát simogatta. — Vadkan adta be nekünk ezt a képtelenséget a bombázásról, de nem hiszem, hogy emiatt húzta volna el a csíkot a fővárosba. Ismerem őt; már régóta próbál bekerülni a vezetésbe. Igencsak valószínű, hogy fejek fognak hullani a főhadiszálláson.

— Tehát ott is bolondokháza van — mondta Maxim vontatottan. — Nem készültek fel ők sem.

— Hogy tudtak volna felkészülni? Néhányan közülük azt remélik, hogy lerombolhatják a tornyokat, mások azt, hogy megóvhatják őket. A földalatti mozgalom nem egy politikai párt, inkább olyan, mint a vegyes ecetes gombasaláta.

— Kár. Abban reménykedtem, hogy a földalatti mozgalom eltervezte, hogyan használja ki a háborút — tudod, a nehézségeket, a zűrzavart — hogy előnyt kovácsoljon a potenciális forradalmi helyzetből.

— Francot sem tud a földalatti mozgalom — mondta Zef borúsan. — Honnan is tudhatnák, hogy mi a helyzet, emitterekkel a sarkukban?

— Francot sem ér ez a te földalatti mozgalmad. — Maxim nem tudta tovább türtőztetni magát.

Zef felfortyant. — Álljon már meg a menet! Ki vagy te, hogy megítélsz bennünket? Ki vagy te, masszaraks, hogy követelőzöl itt? Katonai megbízatást akartál? Rendben, megkaptad. Figyelj meg mindent, éld túl, térj vissza, és jelents. Ez neked túl egyszerűen hangzik? Nagyszerű! Annál jobb nekünk. Elég ebből. Fáradt vagyok. Hagyj nekem békét, masszaraks! Aludni akarok.

Hátat fordított Maximnak, és rákiáltott a kockázó emberekre: — Hé, dögbogarak! Takarodó van! Egy-kettő, különben baj lesz!

Maxim a hátára fordult, karját keresztben a feje alá tette, és az alacsony mennyezetet bámulta. Valami mászott mellette. A dögbogarak halkan átkozták egymást, miközben bevackolódtak éjszakára. Egy ember Maximtól balra nyögött, és felkiáltott álmában: halálra ítélték, és most aludt, talán utoljára. Körülötte mindenki horkolt, zihált, és motyogott, valószínűleg utoljára. A világ kietlen, sárga, fojtogató, és reménytelen volt. A kerekek dübörögtek, a mozdony sivított, és füstöt sodort be a szél az apró, rácsos ablakon.

— Itt minden rohadt — gondolta Maxim. — Nincs köztük egyetlen igaz ember sem. Egyetlen tiszta fej sem. És én megint zűrbe kerültem, mert megbíztam más emberekben. Itt senkiben és semmiben nem lehet megbízni. Csak saját magamban. De mire jutok egymagam? Elég történetet hallottam már, hogy tudjam: egymagában az ember fenét sem ér. Talán igaza volt a Varázslónak. Talán ki kéne szállnom ebből az egészből? De nem tudok. Ez a természetem ellen való lenne. És félelmetes dolog az erők kiegyensúlyozójának lenni. De a Varázsló azt mondta, én erőt képviselek. És most, hogy van egy konkrét ellenség, van egy pont, ahol ezt az erőt alkalmazhatom. Itt engem taccsra tesznek. Kétség sem férhet hozzá. De nem holnap! Addig nem, amíg meg nem mutattam, hogy valódi erőt képviselek. Majd meglátjuk… A Központ. Igen, a Központ. Meg kell találnom. Most a földalatti mozgalom minden erejét erre az egyetlen feladatra kell koncentrálnunk. És én vezetni fogom őket. Nekem fognak dolgozni. Igen, barátocskám, nekem fogtok dolgozni. Nézd csak, hogy horkol. Horkolj csak, holnap majd kiviszlek innen… Mikor fogok én újra normális módon aludni? Tiszta, tágas szobában, két tiszta lepedő között? Masszaraks, micsoda szokás ez itt, hogy minden éjjel ugyanazon a pokrócon alszanak? Ó, igen, tiszta ágynemű, és egy jó könyv, mielőtt lekapcsolom a villanyt, és elalszom. A vonat még megy, sokáig nem fogunk megállni. Gondolom, valaki úgy döntött, hogy ez a háború nem kezdődhet el nélkülünk. Vajon mit csinál Gaj a káplárok vagonjában? Rég nem gondoltam már Radára… Elég már, Maxim, te nyavalyás ágyútöltelék. Aludj inkább.

Nem aludt sokáig. A vonat megállt, a nehéz ajtó csikorogva kinyílt, és egy sztentori hang harsant: — Negyedik század! Kifelé, futólépésben! — Reggel öt óra volt, hajnalodott. Az idő ködös, nyirkos. Ásítozva, a csípős hajnali levegőtől dideregve a büntetőszázad nehézkesen kikászálódott a vagonból. A káplárok már a posztjukon voltak; dühösen és türelmetlenül ragadták meg a lábakat, rángatták le az embereket a vonatról, és pofozták őket tovább, ordítozva: — Szakaszonként sorakozó! Igazodj! Hova mész, te barom? Melyik a te szakaszod? Neked beszélek, te hájfejű! Gyerünk, mintha élnél! Igazodj!

Rajokra oszlottak, és felsorakoztak az autók mellett. Néhány szegény ördög, aki eltévedt a ködben, körbe szaladgált a szakaszát keresve, és mindenfelől rájuk ordítoztak. A rosszkedvű és fáradt, borzas szakállú Zef zihálva, de határozott hangon elkiáltotta magát: — Gyerünk már, fürgén, sorakozó! Ma harctéri ellátmányt kapunk… Egy arra járó káplár lekevert neki egy pofont. Maxim azonnal akcióba lépett, és a káplár belehemperedett a sárba. A felvidult rabok szívből nevettek rajta. — Brigád, vigyázz! — kiáltotta egy láthatatlan figura. A zászlóaljparancsnokok éles hangon parancsokat rikoltoztak; a századparancsnokok sorban visszhangozták őket, és a szakaszparancsnokok futkosni kezdtek. Senki sem állt vigyázzban: a rohambrigádosok összegörnyedtek, kezeiket dörzsölgették, vagy helyben futottak, hogy felmelegedjenek; a szerencsésebbek dohányoztak; a sorokban a kajáról morgolódtak — úgy nézett ki, megint nem fognak ételt kapni — és szitkozódtak: — A pokolba ezzel az átkozott háborúval!

— Brigád, pihenj! — kiáltott fel Zef. — Oszolj! Lehet facsarni! — Az emberek már oszolni kezdtek, de a káplárok megint futásnak eredtek, és hirtelen fénylő fekete esőkabátos légiósok fejlődtek fel egyes sorokba, és fegyverrel a kézben futni kezdtek a kocsik felé. Rémült csend járt a nyomukban; az emberek gyorsan felsorakoztak, és kezdték kiegyenesíteni a sorokat.

Egy acélos hang hasított bele a ködbe: — Kurvapecérek! Ha valaki is ki meri nyitni a pofáját, azt lelövöm! — Mindenki megdermedt. Ideges várakozás vette kezdetét. A köd eloszlott valahogyan, láthatóvá téve a csúf állomásépületet, a nedves síneket és távíróoszlopokat. Jobbra, a brigád előtt, emberek sötét csoportja álldogált. Visszafojtott hangokat sodort felőlük a szél, aztán valaki felcsattant: — Hajtsa végre a parancsot!

Maxim hátrapillantott a szeme sarkából: mögöttük mozdulatlan légiósok álltak, gyanakodva és gyűlölködve meresztették rájuk a szemüket esőkabátjuk fekete csuklyája alól.

Egy terepszínű kezeslábasba öltözött alak vált ki a csoportból, lötyögött rajta a bő ruha. A brigád parancsnoka volt, Anipszu ex-ezredes, akit megvesszőztek és börtönbe zártak, mert kincstári üzemanyaggal kereskedett a feketepiacon.

Pálcáját pörgetve az emberek felé fordult.

— Katonák! Nem véletlenül szólok magukhoz, mint katonákhoz, noha mindannyian, magamat is beleértve, még a társadalom kitaszítottjai vagyunk. Legyenek hálásak, amiért megengedték maguknak, hogy ma harcba szálljanak. Néhány óra múlva legtöbben már halottak lesznek, és ez dicsőséget hoz majd számukra. De maguk közül azok, akik túlélik, jól fognak majd élni: katonai fejadag, pálinka, meg minden más. Most elindulunk, hogy elfoglaljuk a kiinduló pozíciónkat. Mikor odaérnek, beszállnak a tankjaikba. Aztán vagy százötven kilométer — nem egy nagy dolog. Maguk nem igazi harckocsizók, de tudják, hogy amit szereznek, az a maguké lesz. Senki sem fog kérdezősködni. Brigád! Jobbra át! Zárt rendben, előre indulj! Tökkelütöttek! Azt mondtam, zárt rendben! Káplárok, masszaraks! Mi a fenét bámulnak? Barmok! Négyes oszlopba fejlődj! Káplárok, állítsák őket négyes oszlopba! Masszaraks!

A légiósok segítségével a káplárok négyes oszlopba rendezték a brigádot, és újra kiadták a „Vigyázz!” parancsot. Maxim a brigádparancsnok közelében állt. Az ex-ezredes merev részeg volt. Dülöngélt, pálcájára támaszkodott, időnként a fejét rázta, és kezével törölgette durva, kékes színű arcát. A zászlóaljparancsnokok, szintén tök részegen, mögötte álltak: az egyik értelmetlenül vihorászott; egy másik makacsul próbált rágyújtani egy cigarettára; a harmadik pisztolytáskáját markolászva tántorgott a sorok között. Az emberek irigykedve szimatolták a pálinkagőzt, és egyetértő mormogás futott végig a sorokon. — Gyerünk már, gyerünk — motyogta Zef. — Ma harctéri ellátmányt kapunk. — Maxim ingerülten oldalba bökte a könyökével.

— Hallgass! — sziszegte a fogai között. — Elegem van belőled.

Ekkor két ember ment oda az ezredeshez: egy csendőr kapitány, fogai közt pipát szorongatva, és egy nagydarab, feltűrt gallérú, hosszú esőkabátot viselő civil. Maximnak ismerősnek tűnt a civil, ezért alaposabban szemügyre vette. A civil suttogott valamit az ezredesnek. Az értetlenül bámult rá. — He? — kérdezte. A civil újra suttogni kezdett, az elítéltek menetoszlopa felé mutogatva. A csendőr kapitány közönyösen pöfékelt a pipájából. — Minek az magának? — ordította az ezredes. A civil előhúzott egy iratot, de az ezredes félresöpörte a kezével. — Nem kapja meg — mondta. — Együtt kell meghalniuk, egy emberként. — A civil tovább erősködött. — A pokolba magával — felelte az ezredes. — Meg a minisztériumával is. Mind meg fognak halni, egytől egyig. Nincs igazam? — kérdezte a kapitánytól. Az egyetértően bólintott. A civil megragadta az ezredes kezeslábasának ujját, és erősen megrázta. Az ezredes majdnem elesett, és arca elsötétült a dühtől; kezét a pisztolytáskájára csúsztatta, és egy katonai pisztolyt húzott elő belőle. — Tízig számolok — közölte a civillel. — Egy. Kettő. — A civil kiköpött, és végigsétált a menetoszlop mellett, az emberek arcát bámulva. Az ezredes folytatta a számolást; mikor elérte a tízet, lőtt. A kapitány ettől megrémült, és meggyőzte, hogy tegye el a pisztolyát. — Mind fel fognak fordulni, egytől egyig — jelentette ki az ezredes. — Velem együtt… Brigád, előre indulj! Egyenest a pokolba, szemét disznók!

A brigád megindult a hernyótalpak vágta hepehupás ösvényen. Az emberek csúszkáltak, és egymásba kapaszkodtak. A menetoszlop leereszkedett egy mocsaras mélyedésbe, elkanyarodott, és eltávolodott a vasútvonaltól. Itt a szakaszparancsnokok utolérték az egységeiket. Gaj felzárkózott Maxim mellé. Arca sápadt és feszült volt, és hosszú ideig nem szólt semmit, habár Zef kérdezgette, hogy mit hallott. A mélyedés fokozatosan kiszélesedett, bokrok tűntek fel, és egy erdőcske látszott elöl homályosan. Az út kanyarulatában, lánctalpaival egy vízzel telt kátyúba süllyedve, hatalmas, idomtalan kinézetű, ódivatú tank bukkant fel. Nem olyan volt, mint a partvédelem tankjai; tornya kicsi volt és szögletes, kicsi ágyúval. Olajfoltos ruhájú, mogorva alakok lézengtek körülötte. Az elítéltek elvonultak mellettük, lazán, zsebre dugott kézzel, nem tartva az alakzatot. Többen óvatosan körülnéztek, abban reménykedve, hogy besurranhatnak a bozótosba. A bokrok nagyon csábítóak voltak, de az út mentén fekete ruhás, gépfegyveres alakok posztoltak két- háromszáz lépésenként. Három üzemanyag-szállító teherautó vánszorgott a kátyúkon át a menetoszlop felé. Mogorva sofőrjeik tudomást sem vettek a fegyencekről, amint elhaladtak mellettük. Az eső egyre erősebb lett, az emberek egyre kedvetlenebbek. Csendben mentek, engedelmesen, mint a barmok, egyre ritkábban pillantva maguk köré.

— Figyelj csak, szakaszparancsnok, — dünnyögte Zef, — tényleg nem kapunk semmi kaját?

Gaj kivett egy darab kenyeret a zsebéből, és odaadta neki.

— Ennyi van — mondta — mindhalálig.

Zef szakállán keresztül a szájába tolta a kenyérhéjat, és rágcsálni kezdte.

— Ez őrült — gondolta Maxim. — Mindenki tudja, hogy a biztos halálba megyünk. Ezek mégis mennek, mint a marhák. Talán valami váratlan dologra számítanak? Talán minden embernek van valamiféle saját terve? Ezek a bolondok semmit sem tudnak az emitterekről. Mindegyik azt hiszi, hogy valahol útközben kiugorhatnak a tankból és elbújhatnak, míg a többi bolond nyomul tovább előre. Röplapokat kellene készítenünk az emitterekről; rádióállomásokat kellene felállítanunk, habár a rádiók csak két frekvencián működnek. Nem számít, akkor is el kell juttatnunk az üzenetünket az emberekhez — a szünetekben, az adáshibák idején. A földalatti mozgalom embereinek ellenpropagandát kellene folytatniuk, nem tornyokat ledönteniük. De ezt majd később; most csak elvonja a figyelmemet. Szemfülesnek kell lennem, meg kell találnom a legapróbb menekülési lehetőséget is. A tankok körül egyetlen fegyvert sem látok, csak a légió lövészeinél. Ezt észben kell tartanom. Ez a völgyteknő jó, mély hely, és az őröket valószínűleg visszavonják, amint áthaladtunk rajta. Őrök? Mindenki, beleértve az őröket is, ész nélkül rohanni fog előre, amint az emittereket bekapcsolják.

Hihetetlenül tisztán látta maga előtt, mi fog történni. Bekapcsolják az emittereket. A fegyencbrigád tankjai dübörögve előre rohannak, a hadsereg egy emberként követi őket. Az egész front mögötti zóna el fog néptelenedni. — Nehéz meghatározni a zóna mélységét, mivel nem ismerem az emitterek hatósugarát — nagyjából két-három kilométer lehet. Így hát két-három kilométer mélységig a zónában nem lesz egyetlen tiszta fejű ember sem, engem leszámítva. Nem, nem csak két-három kilométerig. Jóval tovább. Minden fixen telepített egységet, és minden tornyot is bekapcsolnak, a biztonság kedvéért a legnagyobb teljesítményre. Az egész határövezet meg fog őrülni. Masszaraks, mi lesz Zeffel? Ő nem fog kibírni ekkora dózist. — Maxim vetett egy oldalpillantást az erdőn át békésen lépkedő, vörös szakállú volt pszichiáterre. — De, ki fog tartani. Legrosszabb esetben segítenem kell neki, habár attól félek, nem lesz rá idő. És Gaj — egy percre sem vehetem majd le róla a szemem. Akárhogy is, én leszek a legnagyobb hal ebben a pocsolyában, és senki sem fog tudni megállítani, sőt még csak megpróbálni sem fogja senki.

Amint kiértek az erdőből, hangszórók búgását hallották, motorok bőgését, és izgatott kiáltozást. Elöl, egy észak felé enyhén emelkedő füves lejtőn három sorban tankok álltak. Emberek járkáltak közöttük, a kékesszürke füstfátyol mögött.

— Nahát, emberek, itt vannak a koporsóink — kiáltotta egy vidám hang előttük.

— Nézzétek csak, mit adtak ide nekünk — mondta Gaj. — Háború előtti masinák, konzervdobozok, csupa szemét. Mi lesz velünk, Mak? Tényleg itt fogunk meghalni?

— Milyen messze van ide a határ? — kérdezte Maxim. — És mi van a dombtetőn túl?

— Egy síkság — felelte Gaj. — Lapos, mint az asztal. A határ vagy három kilométernyire van. Aztán kisebb dombok kezdődnek, egészen a…

— Folyó nincs?

— Nincs.

— Vízmosások?

— Nem. Nem emlékszem. Miért?

Maxim elkapta a karját, és erősen megszorította.

— Ne add fel, Gaj. Minden rendben lesz.

— Igazán? Én nem látok ebből semmi kivezető utat. A fegyvereinket elvették, vaktöltényt kaptunk igazi lőszer helyett. Nincsenek gépfegyvereink. Nem számít, merre indulunk, meg fogunk halni.

Aha — mondta Zef kárörvendően, a fogát piszkálva. — Magad alá csurgattál, mi? Ez nem lesz olyan egyszerű dolog, mint foglyokat szájon vágni.

A menetoszlop bekóválygott a tankok sorai közé, és megállt. Nehéz lett volna folytatni a beszélgetést a zaj miatt. Hatalmas hangszórókat állítottak fel a füvön, és egy szalagra felvett hang ismételgette folyamatosan: — A dombtetőn túl várakozik a hitszegő ellenség. Előre, előre! Nem vonulunk vissza! Húzzák maguk felé a botkormányokat, és irány előre. Irány az ellenség. Előre! A dombtetőn túl várakozik a hitszegő ellenség. Előre, előre… — Aztán a hang elakadt egy mondat közepén, és az ezredes ordítozni kezdett. A terepjárója motorháztetején állt, a zászlóaljparancsnokok szilárdan tartották a lábát.

— Katonák! — ordította az ezredes. — Elég volt a beszédből! Beszállni a tankokba! És a vezetők vigyázzanak, mert rajtuk lesz a szemem: ha bárki lemarad, én… — Előhúzta a pisztolyát, és meglengette a levegőben. — Értve vagyok, tökfejek? Kapitány urak, vezessék a legénységüket a tankokhoz.

Pokoli zűrzavar tört ki. Az ezredes a motorháztetőn dülöngélve folytatta az ordítozást, de az ugyanazt a felvett szöveget ismételgető hangszórók beléfojtották a szót. Az elítéltek a harmadik sor tankjai köré csődültek. Kitört a harc, patkolt csizmák meredtek az ég felé. Hatalmas, szürke tömeg kavargott lassan az utolsó sor tankjai körül. Néhány tank megindult, és az emberek szétfutottak. Az ezredes elkékülve próbálta túlkiabálni a hangszórókat, és végső elkeseredésében lövöldözni kezdett a katonák feje fölé. A légiósok hosszú, fekete láncban jöttek futva a fák közül.

— Gyerünk. — Maxim erősen megmarkolta Gajt és Zefet a válluknál fogva, és futólépésben az első sor utolsó tankjához vezette őket.

— Várj egy kicsit — akadékoskodott a meghökkent Gaj. — Mi a negyedik század vagyunk, nekünk oda kellene mennünk, a második sorba.

— Gyerünk tovább, ne állj meg! — mondta Maxim ingerülten. — Talán még mindig vezetni akarod a szakaszodat?

— Katona ez, a csontja velejéig — mondta Zef.

Valaki hátulról elkapta Maximot az övénél fogva. Anélkül, hogy megfordult volna, Maxim megpróbálta kiszabadítani magát, de nem tudta. Hátranézett. A háta mögött, egyik kezével makacsul belé kapaszkodva, másikkal vérző orrát törölgetve, követte őket a személyzet negyedik tagja, a vezető, egy Horog csúfnevű köztörvényes.

— Ó, — mondta Maxim, — rólad teljesen elfeledkeztem. Gyerünk, szedd a lábad!

Mérges volt magára, meg is jegyezte magában a figyelmetlenségét; a nagy felfordulásban megfeledkezett arról az emberről, akinek fontos szerepet szánt a tervében. Abban a pillanatban a légiósok tüzet nyitottak gépfegyvereikből, és a golyók jégesőként kopogtak és pattogtak végig a körülöttük lévő tankok páncélján, arra kényszerítve Maximot, hogy fejét behúzva iramodjon az utolsó tank felé. Mikor odaértek, Maxim megállt.

— Én adom a parancsokat — mondta. — Horog, te vezetsz. Zef, a toronyba! Gaj, te ellenőrizd az alsó búvónyílást. Alaposan, mert leszedem a fejedet!

Megkerülte a tankot, megvizsgálta a lánctalpakat. Golyók röpködtek körülötte mindenfelé, és a hangszórók egyhangúan mormogtak, de ő megfogadta magában, nem fogja hagyni, hogy bármi elvonja a figyelmét. Magában ezt is feljegyezte: „a hangszórók — Gaj — nem elfelejteni.” A lánctalpak elég jó állapotban voltak, de az első meghajtó kerekek nem tűntek túl bizalomgerjesztőnek. — Nem számít, ezek is megteszik. Nem utazunk messzire ezzel a monstrummal. — Gaj sárral borítva mászott ki a tank alól.

— A búvónyilás berozsdásodott! — kiáltotta. — Nem tudom bezárni. Nyitva hagytam. Jó lesz így?

— A dombtetőn túl várakozik a hitszegő ellenség! — ismételte a hang a szalagról. — Előre! Előre! Húzzák maguk felé a botkormányokat.

Maxim elkapta Gajt a gallérjánál fogva, és közelebb húzta magához.

— A barátom vagy, ugye? — Keményen belenézett Gaj tágra nyílt szemébe. — Bízol bennem, igaz?

— Persze!

— Csak nekem engedelmeskedj! Senki másnak! Minden más, amit hallasz, csupa hazugság. Én a barátod vagyok. Csak bennem bízhatsz, senki másban. Emlékezz erre! Megparancsolom: emlékezz rá!

Gaj gyorsan rábólintott, és megismételte: — Igen, igen. Csak neked. Senki másnak.

— Mak! — kiáltott bele valaki a fülébe. Maxim körbeperdült. A furcsán ismerős esőkabátos férfi állt előtte. Masszaraks. Ez a szögletes, hámló bőrű arc, a véreres szemek. Fank volt az. Arca véres volt, az ajka csúnyán felrepedt.

— Masszaraks! — ordította Fank, próbálta túlkiabálni a lármát. — Süket maga? Nem ismer meg?

— Fank — mondta Maxim. — Mit csinál maga itt?

Fank letörölte ajkáról a vért.

— Gyerünk! — kiabálta. — Gyorsan!

— Hová?

— Ki ebből a pokolból!

Megragadta Maximot az övénél fogva, és húzni kezdte. Maxim ellökte a kezét.

— Megölnek minket! — kiáltotta Maxim. — A légiósok!

Fank a fejét rázta.

— Gyerünk! Engedélyem van a maga számára. — Maxim nem mozdult. — Az egész országban kerestem már magát. Majdnem elszalasztottam. Mennünk kell, most azonnal!

— Nem vagyok egyedül! — kiáltotta Maxim.

— Nem értem.

— Nem vagyok egyedül — csattant fel Maxim. — Hárman vagyunk. Nem megyek a többiek nélkül.

— Képtelenség! Miféle hülye lovagiasság ez? Megunta az életét? — Fank fulladozott a sok kiabálástól.

Maxim körülnézett. Gaj sápadtan, remegve kapaszkodott a ruhája ujjába. Mindent hallott.

A szomszédos tanknál két légiós vert egy katonát puskatussal.

— Egy engedély! — ordította Fank, köhögve és fuldokolva. — Egy! — Feltartotta egy ujját.

Maxim a fejét rázta.

— Hárman vagyunk! — Feltartotta három ujját. — Sehová sem megyek a többiek nélkül.

Zef vörös szakálla bukkant elő az oldalsó búvónyílásból. Fank beharapta az ajkát. Láthatóan nem tudta, mi tévő legyen.

— Ki maga? — kiabálta Maxim. — Minek kellek magának?

Fank egy pillanatig ránézett, aztán meglátta Gajt.

— Ez a fickó magával van? — kiáltotta.

— Igen, — felelte Maxim, — és az is ott!

Fank szeme elborult. Kezét előhúzta az esőkabátja alól, egy pisztoly volt benne, és Gajra célzott vele. Maxim teljes erejéből felütötte Fank kezét, és a pisztoly a levegőbe repült. Fank összegörnyedt, sebesült kezét a hóna alá szorította. Maxim egy rövid, pontos ütéssel tarkón vágta, amitől összeesett. Hirtelen légiósok bukkantak fel mellettük, összeszorított fogakkal, dühtől eltorzult arccal.

— Befelé a tankba! — Maxim lehajolt, és megragadta Fankot a hóna alatt.

Fank kövér volt, Maxim nehezen tolta maga előtt. Ő is bebújt utána, búcsúzóul kapott egy ütést a puskatussal. A tank belsejében olyan sötét és hideg volt, mint egy kriptában. Zef félrehúzta Fankot a búvónyílástól, és a padlóra fektette.

— Ki ez? — kérdezte ingerülten. Maxim nem tudott válaszolni, mert miután már régóta rángatta az indítókart, Horognak végre sikerült elindítania a tankot. Maxim felmászott a toronyba, és kidugta a fejét. A tankok közötti sorok most néptelenek voltak, leszámítva a légiósokat. A motorok mind beindultak, a dübörgés elviselhetetlen volt. Sűrű kipufogófüst takarta el a domboldalt. Néhány tank elindult: itt is, ott is fejek bukkantak elő a tornyokból. A szomszéd tankból egy elítélt dugta ki a fejét, intett Maximnak, vágott egy grimaszt, aztán eltűnt. A tank elindult előre, felfelé a domboldalon.

Hirtelen Maxim érezte, hogy valaki megragadja a derekánál fogva, és próbálja visszahúzni. Lehajolva Gaj őrült módjára bámuló szemeit látta. Masszaraks, megint ugyanaz, mint a bombázóban! Gaj mindkét kezével megragadta, és folyamatosan motyogott; arca visszataszítóan eltorzult, ahogy minden ifjúi báj eltűnt róla, és a puszta ostobaság, a gyilkos ösztönök vették át a helyét. — Elkezdődött — gondolta Maxim, erőlködve, hogy kiszabaduljon Gaj szorításából. — Igen, elkezdődött. Bekapcsolták az emittereket.

A tank felkapaszkodott a domboldalon, göröngyök repültek szerteszét a lánctalpak alól. Hátul kékesszürke füst akadályozta a kilátást, és előttük hirtelen kitárult a szürke, agyagos síkság. A távolban Honti alacsony dombjai emelkedtek, és a tank-lavina könyörtelenül száguldott feléjük. A tankok többé már nem tartották az alakzatot, vágtattak előre, időnként egymáshoz súrlódva, komikusan imbolygó tornyaikkal. Az egyik tanknak teljes sebességnél elszállt az egyik lánctalpa; a jármű azonnal megpördült, mint a búgócsiga, és felborult; másik lánctalpa is elszakadt, és csillogó kígyóként repült a levegőbe. Első kerekei tovább pörögtek, és két ember mászott ki villámgyorsan az alsó búvónyíláson. Leugrottak a földre, kezükkel intettek, aztán futottak tovább, előre, a hitszegő ellenség irányába. Egy tüzérségi lövedék robbant a zörgő, bömbölő tankok között, visszhangzó csattanással. Ezzel egy időben hosszú, vörös lángnyelvek csaptak ki a tankok ágyúcsöveiből. A tankok megtorpantak, aztán előre szökkentek, és sűrű, fekete füstbe burkolóztak. Pillanatok alatt mindent elborított a sárgás-fekete füstfelhő. Maximot teljesen megigézte a látvány, a szemét sem tudta levenni róla, olyan lenyűgöző volt a maga kriminális abszurditásával. Közben türelmesen lazítgatta Gaj makacs szorítását, míg Gaj fel nem kiáltott, kinyilvánítva leghőbb vágyát, hogy a saját testével védelmezze Maximot minden veszedelemtől.

Maxim emlékeztette magát, hogy át kell vennie a vezetést. Visszabújt a toronyba, és rácsapott Gaj vállára; aztán megragadta a fém kapaszkodót, és a benzingőztől fuldokolva felmérte a helyzetet a szűk, himbálózó acélfülkében. Fank halottfehér arcára pillantott, aztán a lőszeres rakasz alatt fetrengő Zefre. Félretolta Gajt, és a vezető felé indult.

Horog teljes erejéből húzta a vezérlőkarokat; olyan hangosan énekelt, hogy Maxim a zajon át is hallhatta. Ki tudta venni a „Hálaadás himnusza” szavait. Valahogy meg kell nyugtatnia, át kell vennie a helyét a vezetőülésben, és körül kell néznie ebben a füstben valami alkalmas vízmosás, vagy mélyedés után, ahol megvédhetik magukat a nukleáris robbanásoktól.

Amint elkezdte lefejteni Horog markát a karokról, a hűséges Gaj, akit feldühített, hogy valaki nem engedelmeskedik gazdája parancsának, hirtelen előrelendült, és halántékon vágta a félőrült Horgot egy nehéz villáskulccsal. Horog összecsuklott, elengedte a karokat. Maxim felbőszülten lökte félre Gajt. Nem volt ideje megrémülni, vagy részvétet érezni. Félrehúzta a testet, és beült a vezetőülésbe.

Szinte semmit nem látott a kilátóablakon át: csak egy kis fűsávot, és azon túl a sűrű, kékesszürke füstöt. Képtelenség lett volna bármit megtalálni ebben a homályban. Csak egyet tehetett volna: lelassít, és óvatosan tovább megy, míg a tank mélyen behatol a dombok közé. De veszélyes lett volna lelassítani: ha a nukleáris aknák beindulnak, mielőtt elérné a dombokat, akkor mindnyájan elégnek. Gaj közben végig rajta lógott, abban reménykedett, hogy végre kap valamilyen parancsot.

— Oda se neki, pajtás — dünnyögte Maxim, és félretolta a könyökével. — El fog múlni. Túl leszel rajta. Csak tarts ki.

A tank egy vastag, fekete füstsávon haladt keresztül, és amint kiértek belőle, élesen balra kellett fordulniuk, hogy kikerüljenek egy a lánctalpak alá került embert. Mikor a füsttakaró kissé feloszlott, Maxim barna dombokat pillantott meg a közelben, és egy tank sáros hátulját, amint az tőlük oldalvást kúszott a harckocsizó főerők irányába. Aztán egy égő tankot pillantott meg. Balra fordult, egyenesen egy a dombok között megbúvó mély, bokrokkal borított völgykatlan irányába. Még mielőtt elérték volna, egy lángcsóva szökkent feléjük, és az egész tank megremegett az erős ütéstől. Maxim azonnal reagált, teljes sebességre kapcsolta a tankot. Bokrok, és egy fehér füstfelhő bukkant fel előttük; fehér sisakok, gyűlölettől eltorzult arcok, felemelt öklök; aztán valami fémes dolog recsegett, amint összeroppant a lánctalpak alatt. Maxim összeszorította a fogait, élesen jobbra fordult, és tovább vezette az erősen megdőlt járművet a domboldal mentén. Majdnem felborultak, miközben körbejárta a dombot. Végül egy facsemetékkel benőtt, keskeny mélyedéshez érkeztek. Maxim úgy döntött, itt megáll.

Kinyitotta az elülső búvónyílást, és körülnézett. A hely megfelelő volt; minden oldalról magas, barna dombok vették körül a tankot. Amint Maxim leállította a motort, Gaj valami zagyva, abszurd ritmusú szöveget kezdett bömbölni, egy saját maga költötte ódát nagy és szeretett gazdája, Mak Szim tiszteletére.

— Csend legyen! — parancsolta Maxim. — Hozd ki a többieket, és fektesd őket a tank mellé. Várj, még nem végeztem! Ezek a legjobb barátaim, és a tieid is, ezért csak lassan a testtel! Bánj velük nagyon gyengéden.

— Hová mész? — Gaj megrettent.

— Sehová. Itt leszek, egészen közel.

— Ne menj el. Vagy mehetek én is?

— Parancsot kaptál. Tedd, amit mondtam. És emlékszel, gyengéden!

Gaj tiltakozott, de Maxim nem törődött vele. Lemászott a tankról, és felfutott a domboldalon. Valahol a távolban tankok gördültek, motorok bömböltek teljes erőből, lánctalpak zörögtek, és ágyúk dörögtek. Egy ágyúlövedék süvített el a magasban. Maxim összegörnyedve felfutott a dombtetőre, lekuporodott a bokrok között, és gratulált magának, hogy ilyen nagyszerű menedéket talált a tankjuknak. Lent, látszólag karnyújtásnyira, széles átjáró húzódott a dombok között, és tankok gördültek végig rajta a füsttel borított síkság irányából. Az alacsony, tömpe orrú, hatalmas tankok, óriási, lapos toronnyal és hosszú ágyúkkal, egyetlen tömegként hömpölyögtek előre. Ez nem a büntető alakulat volt, hanem a reguláris hadsereg. Maxim néhány percig úgy nézte ezt a rendkívüli látványt, mintha egy történelmi filmet látna. Habár a levegő rezgett és remegett az őrjítő dübörgéstől és bömböléstől, és a domboldal úgy reszketett a lába alatt, mint egy rémült állat, Maxim úgy érezte, mintha a tankok vészjósló csendben mozogtak volna. Nagyon jól tudta, hogy a páncéllemezek mögött félelemtől félőrült katonák kapkodnak levegő után. De minden búvónyílás zárva volt, és úgy tűnt, mintha minden tank egyetlen szilárd fémtömb lett volna. Mikor az utolsó tank is elhaladt, Maxim lepillantott a fák között megdőlve álló saját tankjára. Úgy nézett ki, mint egy hitvány bádogdoboz, mint egy harci eszköz rozoga paródiája. Igen, az egyik hadsereg vonult el ott lent, hogy megütközzön egy szemben álló, sokkal félelmetesebb hadsereggel. Maxim visszasietett az erdőcskéhez.

Megkerülte a tankot, és hirtelen megállt.

Ott feküdtek egy sorban: Fank, véráztatta arca majdnem olyan kék, mint egy halotté; a vonagló, nyöszörgő Zef, piszkos ujjaival vörös hajába markolva; és a derűsen mosolygó Horog, egy rongybaba halott szemeivel. A parancsát szó szerint végrehajtották. De ott feküdt nem messze Gaj is, összetörve és vérrel borítva; arcán sértődött kifejezéssel, fejét az égtől elfordítva, karjait széttárva. Körülötte a fű szétdúlva és összetaposva; egy sötét foltokkal borított, összelapított sisak hevert a sárban, és egy pár csizma nyúlt ki valami összetört bokorból.

— Masszaraks — motyogta Maxim, mikor elborzadva maga elé képzelte, ahogy néhány perccel ezelőtt két acsargó, üvöltő kutya csapott itt össze halálos küzdelemben, gazdájuk nagyobb dicsőségéért.

Abban a pillanatban a szemben álló hadsereg válaszcsapásra szánta el magát. A csapás Maxim szemét érte. Összegörnyedt a fájdalomtól, szemét összeszorította, amennyire csak tudta, és Gajra vetette magát, próbálta saját testével megvédeni, habár tudta, hogy Gaj már halott. Automatikus reflex volt: nem volt rá ideje, hogy bármire is gondoljon, hogy bármit is érezzen, leszámítva a fájdalmat a szemében. Még földet sem ért, mikor elájult.

Talán csak néhány másodperc telt el, mielőtt visszanyerte volna az eszméletét, de verítékben fürdött. Torka kiszáradt, és a füle úgy csengett, mintha fejbe vágták volna. A világ hirtelen megváltozott: bíborvörös színű lett. Minden tele volt levelekkel, letört ágakkal, perzselő levegővel, gyökerestül kitépett bokrokkal. Égő gallyak, és száraz, forró göröngyök hullottak esőként a vörös égből. A csend hátborzongató volt. Gaj tíz lépésnyire tőle arcra borulva feküdt, levelekkel teleszórva. Mellette ült Zef, egyik kezével még mindig a fejét markolászva, a másikkal a szemét védte. Fank begurult egy vízmosásba, ott vergődött, arcát a földhöz dörgölve. A tank ott állt lent, ahol annak idején felborult. Most visszafordult a lánctalpára. Horog még mindig mosolygott.

Maxim felugrott, félretolta a lehullott faágakat. Gajhoz futott, megragadta, felemelte, belenézett üveges szemébe, és arcát az övéhez szorította. Átkozta ezt a világot, ahol ennyire egyedül volt tehetetlenül, ahol a halál halál volt örök időkre, ahol nem volt rá mód, hogy Gajt életre kelthesse. Sírt, öklével ütötte a földet, megtaposta a fehér sisakot; de észre tért, mikor Zef felsikoltott a fájdalomtól. Most már csak a gyűlölettől és gyilkolásvágytól eltöltve, Maxim, anélkül, hogy visszafordult volna, felkapaszkodott a dombra, vissza a megfigyelő helyére.

Itt is minden megváltozott. A bokrok eltűntek, a kiégett agyag füstölt és recsegett, és a domb északi lejtője égett. Északon a bíborszínű ég egybeolvadt egy feketés-barna tömör füstfallal, és a fal fölé olajosan fénylő narancsszínű felhők emelkedtek, amik a szeme láttára duzzadtak egyre nagyobbra.

Maxim lenézett a dombok közötti átjáróra. Néptelen volt. A tankok lánctalpaitól felszántott és az atomcsapástól kiégett agyag füstölgött; ezernyi lángnyelv táncolt rajta. Dél felé a síkság nagyon szélesnek és kihaltnak tűnt. Most már nem takarta el az égő lőpor füstje; vörös volt a vörös ég alatt, és magányos fémdobozok hevertek rajta, a fegyencbrigád tankjainak megfeketedett roncsai. Végig a síkságon, a dombok felé közeledve, furcsa járművek szakadozott sora gördült.

Tankokra emlékeztettek, leszámítva, hogy ágyútornyok helyett minden járműre magas, rácsos kúp volt szerelve, tetején tompa fényű, kör alakú tárggyal. Gyorsan haladtak, lágyan ringatózva az egyenetlen talajon. Nem voltak sem feketék, mint a balvégzetű fegyencbrigád tankjai, sem szürkés-zöldek, mint a hadsereg tankjai az áttörésnél; sárgák voltak, élénksárgák, mint a Légió járőrkocsijai. A domboktól már nem látszott a sor jobbszárnya. Maximnak nyolc emittert sikerült megszámolnia. Pimaszak voltak, tudták, hogy urai a helyzetnek. Képzeljük csak el — harcba mennek fedezet és álcázás nélkül! Szándékosan mutogatták rikító sárga festésüket, csúf, ötméteres tornyukat, és azt, hogy nincs fegyverzetük. Sofőrjeik valószínűleg teljes biztonságban érezték magukat. A módból, ahogyan előre törtek, látszott, hogy aligha törődtek bármit is a biztonság gondolatával. Terelték az acél csordát sugárostorukkal, és a csorda most a poklon gördült keresztül. Már ők maguk sem tudtak semmit az ostorról, nem tudták, hogy saját magukat is ostorozzák. Maxim kiválasztott egy emittert a balszárnyon, ami a völgykatlan felé tartott. Elindult, hogy elébe kerüljön.

Felegyenesedve ment. Tudta, erőt kell alkalmaznia, hogy kihúzza a fekete egyenruhás légiósokat acél kagylóhéjukból, és pontosan ez volt az, amit most akart. Soha így nem vágyott rá, hogy emberi húst érezzen a kezei között. Mire leereszkedett a völgykatlanba, az emitter már egészen közel ért. A sárga jármű egyenesen feléje gördült, üveg periszkópjaival vakon bámulva. A rácsos kúp esetlenül himbálózott, ritmusát megtörte a jármű bukdácsoló mozgása. Maxim most tisztán láthatta, hogy egy hosszú, fénylő tűkkel sűrűn borított ezüst gömb ringatózik a kúp tetején.

Mikor rájött, hogy nem szándékoznak megállni, Maxim utat engedett nekik, hagyta, hogy elmenjenek mellette, és futott a jármű mellett néhány métert. Aztán felugrott a páncélzatára.