Lakott sziget

5.

Csacsu kapitány befejezte az eligazítást, és kiadta a parancsot: — Gaal káplár marad. A többinek oszolj!

Miután a szakaszparancsnokok sorban kivonultak, a kapitány székével hintázva, és a „Nyugi, mama” kezdetű régi katonanótát fütyörészve tanulmányozta Gajt egy darabig. Csacsu kapitány nem hasonlított Toot kapitányra. Zömök volt és barna bőrű, feje búbja nagy darabon kopasz, sokkal öregebb Tootnál, és mostanáig nyolc partvidéki akcióban vett részt. Megkapta a Tüzes Keresztet, és háromszor az „Izzó Gyűlöletért” érdemrendet a tűzvonalban tanúsított bátorságáért. Az emberek még mindig emlegetik fantasztikus párviadalát egy fehér tengeralattjáróval: a tankját telibe találták és az kigyulladt, de ő tovább tüzelt, amíg el nem veszítette az eszméletét súlyos égési sérülései miatt. Azt beszélték, hogy egész testét átültetett bőr borítja. Három ujj hiányzott a bal kezéről. Nyers volt, és egyenes, igazi harcos. A hallgatag Toot kapitánnyal ellentétben ő sosem érezte szükségét annak, hogy érzéseit elrejtse alárendeltjei vagy feljebbvalói elől. Ha jó hangulatban volt, azt az egész brigád tudta, de ha rossz volt a kedve, és a „Nyugi, mama” nótát fütyörészte, nos, akkor vigyázni kellett vele.

Amint egyenesen a szemébe nézett, Gajt elkeserítette a gondolat, hogy így kiábrándította és megharagította ezt a rendkívüli embert. Gondolatban gyorsan számba vette minden kisebb bűnét, a szakaszáét is, de semmit sem tudott felidézni, amit a kapitány nem intézett volna el nyomorék kezének nemtörődöm legyintésével, és zsémbes, torokhangú dörmögésével: — Jól van, hát ilyen a Légió. A pokolba vele!

A kapitány abbahagyta a hintázást és a fütyörészést.

— Én nem szeretem a sok beszédet és irkafirkát, káplár — mondta. — Vagy javaslod Szim jelöltet, vagy nem. Nos?

— Igen uram, javaslom — felelte gyorsan Gaj. — De…

— Nincs „de”, káplár! Igen, vagy nem?

— Igen, uram.

— Akkor mit jelentsen ez a két papírfecni?

A kapitány papírokat húzott elő a zsebéből, széthajtogatta az asztalon, és leszorította őket nyomorék kezével. — Azt mondja: „Javaslom a fent nevezett Mak Szimet, mint lojális és jó képességű személyt”… jó, ezt értem… „kinevezni az előkelő jelölti rangba a Harcos Légió állományába.” És itt a másik feljegyzésed: „A fent nevezettel kapcsolatban kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a parancsnokság figyelmét a Harcos Légió jelölti rangjára javasolt Mak Szim alapos leellenőrzésének szükségességére.” Masszaraks! Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani, káplár?

— Kapitány úr, — felelte Gaj izgatottan — igazán nem tudom, mit mondjak. Tudom, hogy Szim jelölt lojális állampolgár, hűséges a Légió eszményeihez. Biztos vagyok benne, hogy nagy hasznára válik majd a Légiónak. De úgy gondoltam, mivel a Légióba csak feddhetetlen…

— Úgy gondoltad! — csattant fel a kapitány. — Káplár, én megmondom, mit fogsz tenni. Most megfogod az egyik feljegyzést, és összetéped. Értsd meg, nem mehetek oda a brigadéroshoz két nyilatkozattal. Csak vagy az egyikkel, vagy a másikkal: igen, vagy nem. Ez itt a Légió, káplár, nem a filozófia tanszék. Van két perced, hogy átgondold a dolgot.

A kapitány kivett az iratszekrényből egy vastag dossziét, és undorodva az asztalra dobta. Gaj elkeseredetten nézett az órájára. Nehéz döntést kellett meghoznia. Becstelen és légióshoz méltatlan lett volna eltitkolni a hatóságok elől, hogy nem ismeri tökéletesen az embert, akit ajánlott, még akkor is, ha Makról van szó. Másrészt becstelen és légióshoz méltatlan lett volna kibújni a felelősség alól, és azt a kapitányra hárítani, aki csak kétszer látta Maximot, akkor is csak az alakzatban. — Jó, rendben, vegyük át még egyszer. Ami mellette szól: szívvel-lélekkel elfogadta a Légió eszményeit; simán átment az orvosi alkalmasságin; Toot kapitány és doktor Zogu elküldték valami szupertitkos intézetbe, nyilván alapos kivizsgálásra, amin szintén átment. Igaz, erre az utóbbi állításra csak Maxim szava a bizonyíték… azt állította, minden papírját elveszítette. És végül: bátor, és született harcos. Rövid úton elintézte a Patkány bandáját, puszta kézzel. Együttérző, jó természetű, tökéletesen önzetlen. És rendkívül tehetséges. Mi szól ellene: Egyáltalán semmiféle elképzelésünk sincs arról, hogy kicsoda ő, és honnan jött; vagy semmire nem emlékszik a múltjából, vagy nem hajlandó beszélni róla. És nincs semmiféle igazolványa. De miért kéne ezen fennakadnunk? Elvégre a kormányzat jelenleg csak a határokat, és a központi régiót ellenőrzi. Országunk kétharmadát még anarchia szaggatja, járványok, és éhínség sújtja. Az emberek menekülnek ezekről a területekről, és egyiküknek sincsenek igazolványai… a fiatalabbak még azt sem tudják, mi az az igazolvány. És közülük mennyien vannak, akik elvesztették az emlékezetüket! És mennyi a degen! De egy dolgot biztosan tudunk, a legfontosabbat: Maxim nem degen.

— Nos, káplár? — kérdezte a kapitány.

— Igen, uram! — felelte Gaj kissé lazábban. — Szabad?

Felvette a Maxim leellenőrzését javasló feljegyzést, és lassan összetépte.

— Jó döntés! Helyes, légiós! Feljegyzések, jelentések, igazolások… szemét az mind! Az ütközet lesz az igazi próbatétel! Mikor fogjuk a tankjainkat, és megindulunk az atom-aknazár ellen, akkor átkozottul hamar megtudjuk majd, hogy ki van velünk, és ki nincs.

— Igen, uram! — mondta Gaj különösebb meggyőződés nélkül. Megértette az öreg katonát, de érezte, hogy a partvidéki akciók hősének nincs igaza. Az ütközet természetesen fontos, de az ember tisztessége, az valami más dolog. Mindenesetre a kérdésnek semmi köze nincs Maxim ügyéhez. Maxim a velejéig tisztességes.

— Masszaraks! — vakkantott fel a kapitány. — Az Egészségügyi Minisztérium igazolta őt, a többi az ő dolguk. — Dühösen Gajra nézett, és hozzátette: — Egy légiós tökéletesen megbízik a barátjában. Ha nem, akkor bizonyára nem a barátja, és akkor kötelessége, hogy kirúgja. Meglepődtem rajtad, káplár. Rendben, vissza a szakaszodhoz! Igen kevés időnk maradt. Én magam fogom szemmel tartani a jelöltet az akció ideje alatt.

Gaj összecsapta a bokáját, és távozott. Kint, már biztonságban, elmosolyodott. Az öreg katona végül is magára vállalta a felelősséget. Most már tiszta lelkiismerettel tekintheti Maximot a barátjának. Mak Szim. A valódi családnevébe beletörne a nyelve. Vagy önkívületi állapotában találta ki, vagy tényleg rokonságban áll azokkal a hegyi emberekkel. Hmmm, mi is volt a neve annak a régi királyuknak? Zaremcsicsakcsubesmusszaradzsi… Gaj átsétált az alakulótérre, szemével végigpásztázta, a szakaszát keresve. A fáradhatatlan Pandi a háromszintes épület-makett legfelső ablakán hajtotta át az embereket. Csurom vizesek voltak az erőlködéstől, és mivel csak egy órájuk van a hadművelet kezdetéig, ez nem túl jó.

— Mindenki állj! — kiáltotta Gaj a távolból.

— Mindenki állj! — ordította Pandi. — Sorakozó!

A szakasz gyorsan alakzatba állt.

— Vigyázz! — kiáltotta Pandi. Fürgén Gajhoz masírozott, és jelentett: — Káplár úr, a szakasz azt tanulja, hogyan kell rohammal elfoglalni egy várost.

— Vigyázzban áll! — adta ki a parancsot Gaj, hanghordozásával próbálva kifejezni rosszallását, ahogy azt Szerembes káplár művelte volt nagy szakértelemmel. Fel-alá lépdelt az arcvonal előtt, kezét hátrakulcsolva, emberei ismerős arcát figyelve.

Kidülledt szemek — szürke, barna, kék — követték minden mozdulatát, készen rá, hogy végrehajtsák a parancsait. Ez volt az élete, ez a tizenkét erős férfi… a Harcos Légió hat teljes jogú közlegénye a jobbszárnyon, és hat, rendes közlegényi rangra pályázó jelölt a balszárnyon; mindannyian fess fekete kezeslábast viseltek fényes gombokkal, csillogó harci csizmát, és hetykén jobb szemöldökük fölé igazított barettet. De nem, nem mindenki… Az alakzat közepén, a jelöltek jobbszárnyán magasodott Mak Szim, a kedvence. Habár nem jó az, ha egy szakaszparancsnok kiemel valakit a többiek közül. — Hé, hát ez meg mi? — Azok a különös barna szemei nem olyan ridegek, mint a többieké. Nos rendben, időben meg fogja tanulni… És ez micsoda?

Gaj odament Maximhoz, és rábökött kigombolódott legfelső gombjára. Aztán lábujjhegyre állva megigazította a barettjét. — A fenébe, már megint az a hülye vigyor. Rendben, adjunk neki egy kis időt, majd kinövi. Végül is ő a legfiatalabb újonc a szakaszban.

Hogy elkerülje a részrehajlás látszatát, Gaj megigazította Maxim szomszédjának övcsatját, habár ez szükségtelen volt. Aztán hátralépett három lépést, és pihenjt vezényelt a szakasznak.

— Emberek, — mondta, — ma egy rendes akcióban fogunk részt venni, a század alegységeként. A potenciális ellenség ügynökeit fogjuk semlegesíteni. A műveletet a harminchármas séma szerint fogják levezetni. Tudom, hogy ti, tényleges állományúak, tudjátok a szerepeteket, de azt hiszem, jó lesz felfrissíteni azoknak a jelölteknek a memóriáját, akik még a gombjukat sem tudják begombolni. Minden szakaszt az épület egy-egy bejáratához rendelik. A szakasz négy rajra oszlik: három hármas raj a belső munkára, és egy tartalék raj kívülre. A két közlegényből és egy jelöltből álló belső rajok minden lakást szisztematikusan végigjárnak, és emlékezzetek rá: anélkül, hogy felfordulást csinálnátok. Miután a raj behatol egy lakásba, a következőképpen járnak el: a jelölt a bejárati ajtót őrzi; az egyik közlegény semmi mással nem törődik, csak megszállja a hátsó kijáratot, és az rajparancsnok átvizsgálja a lakást. A három jelöltből álló külső tartalék raj, amit a szakaszparancsnok vezet — a jelen esetben én, — az épület bejárata előtt marad, felkészülve arra, hogy azonnali segítséget nyújtson bármelyik belső rajnak, amelyik azt igényli. A belső rajok és a tartalék összeállítását ismeritek. Vigyázz! — Hátrált egy lépést. — Rajonként sorakozó!

Rövid kavarodás után a szakasz rajokra oszlott. Minden ember a helyén állt. Senki sem ügyetlenkedett a gépfegyverével, csúszott el, vagy veszítette el a barettjét, ahogy az a gyakorlatokon lenni szokott. Maxim, arcán újra széles vigyorral, a tartalék raj jobbszárnya fölé magasodott. Gajnak hirtelen az az abszurd gondolata támadt, hogy Maxim úgy tekint az egész műveletre, mint valami szórakoztató játékra. A fenébe, ez nem lehet igaz! Csak megint az az átkozott idióta mosolya.

— Nem rossz, — dörmögte Gaj, egyetértő pillantást vetve Pandira. Az öreg príma munkát végzett… tényleg kiképezte az embereket. — Vigyázz! Szakasz, sorakozó!

Újra egy kis nyüzsgés, jól szervezett és pontos — gyönyörű —, és a szakasz egyenes sorban állt előtte. Jó! Egyszerűen remek! Borzongás futott végig rajta. Hátrakulcsolt kezekkel fel-alá lépdelt a szakasz előtt.

— Légiósok! — mondta. — Mi vagyunk a Mindenható Teremtők ereje és reménysége. Nagyszerű küldetésük teljesítésében csak ránk számíthatnak. — Ez volt az igazság, a tiszta igazság; és volt benne valami lelkesítő. A felsőbbrendűség érzését adta meg az embernek a társadalom többi része felett. — A Harcos Légió a történelem vasökle. Arra hivatott, hogy félresöpörjön minden akadályt büszke lépteink útjából. A Harcos Légió kardját tűzben edzették; lángol a kezünkben, és csak az ellenség vérének folyama tudja lehűteni. Az ellenség alattomos. Gyáva, de megátalkodott. A Mindenható Teremtők megparancsolták nekünk, hogy zúzzuk szét ezt a hitszegő ellenállást, tépjük ki gyökerestül azokat az erőket, amik lehúznak minket a káoszba, az anarchia fertőjébe. Ez a kötelességünk, és mi ezt boldogan teljesítjük. Nagy áldozatot fogunk hozni. Megzavarjuk anyáink, testvéreink, gyermekeink nyugalmát. Megfosztjuk a becsületes munkásokat, becsületes köztisztviselőket, becsületes kereskedőket és nagyiparosokat a jól megérdemelt pihenés lehetőségétől. Ők tudják, miért kényszerülünk behatolni otthonaikba, és legjobb barátaikként, védelmezőikként üdvözölnek minket. Emlékezzetek erre, és ne hagyjátok, hogy bármi eltérítsen benneteket küldetésetektől. A barát az barát, de az ellenség az ellenség. Van valakinek kérdése?

— Nincs! — bömbölte a szakasz.

— Vigyázz! Harminc perc pihenő, és felszerelés-ellenőrzés. Oszolj!

A szakasz szétszóródott, és kettes-hármas csoportokban a kaszárnya felé indult. Gaj lassan követte őket, kissé távolabb Maxim várt rá mosolyogva. — Játsszunk szókitalálóst — javasolta.

Gaj halkan felnyögött. El kéne némítania ezt a kölyköt. Betömni a száját. Istenem, hogy lehet az, hogy egy jelölt ilyen képtelen hülyeségekkel cseszegesse a káplárját fél órával a bevetés előtt?

— Nincs időnk játszadozásra — mondta olyan hűvösen, ahogyan csak tudta.

— Nyugtalanít valami? — kérdezte Maxim együttérzően.

Gaj elkeseredetten rázta meg a fejét. Mi az ördögöt kezdjen vele? Teljes képtelenség elhallgattatni ezt a jólelkű óriást, aki mindennek tetejében a nővére megmentője is, és mindenben sokkal különb nála, leszámítva a katonai fegyelmet. Gaj körbepillantott, és mentegetőzni próbált: — Nézd, Mak, átkozottul kellemetlen helyzetbe hozol. Mikor a kaszárnyában vagyunk, akkor én vagyok a főnök, én adom a parancsokat, és te engedelmeskedsz. Ezt már belevertem abba a buta fejedbe.

— De én kész vagyok engedelmeskedni neked. Gyerünk, adj valami parancsot! Tudom én, mi az a fegyelem.

— Már adtam. Ellenőrizd a felszerelésedet.

— Ne haragudj, Gaj, de nem ezt a parancsot adtad nekünk. Azt parancsoltad, hogy ellenőrizzük a felszerelést, és pihenjünk. Elfelejtetted? Nos én ellenőriztem a felszerelésemet, és most pihenek. Tehát mi lesz a szójátékkal? Kigondoltam egy jót.

— Mak, értsd már meg! Egy alárendelt csak a szabályzatnak megfelelően szólíthatja meg a feljebbvalóját. És csak katonai dolgokkal kapcsolatban!

— Igen, emlékszem. Kilences paragrafus. De csak akkor, ha szolgálatban vagyunk. Pillanatnyilag pihenünk.

— Miből gondolod, hogy én pihenek? — kérdezte Gaj. Egy szögesdrótos léckerítés makettje mögött álltak, ahol, hál' Istennek, senki nem láthatta őket. Senki sem láthatta, ahogy ez a nagy melák a kerítésnek dől, és a káplárja gombját húzogatja. — Nézd, Mak, én csak otthon pihenek, de még ott sem engedhetném meg egy alárendeltemnek, hogy… szállj le a gombomról, és gombold be a sajátodat!

Maxim begombolkozott.

— Gaj, én nem értelek. Szolgálatban így viselkedsz, otthon meg másképpen. Miért?

— Ne menjünk megint bele ebbe. Belebetegszem, hogy mindig újra és újra elmagyarázzam neked ugyanazokat a dolgokat. És ez a vigyorod… mikor fogsz leszokni arról, hogy mosolyogj az alakzatban?

— A szabályzatban semmi olyasmi nincs, hogy nem mosolyoghat az ember — felelte Maxim megfontoltan. — Ameddig te újra és újra elismétled nekem ugyanazokat a dolgokat, nekem is van valami mondanivalóm a számodra, Gaj. Nos, ne sértődj meg azon, amit mondani fogok. Tudom, hogy nem vagy egy… beszélő… egy szavaló…

— Egy micsoda?

— Nem vagy olyan ember, aki szépen tud beszélni.

— Szónok?

— Szónok. Igen, ez az a szó. Nem vagy egy szónok. De nem ez a lényeg. Ma tartottál nekünk egy beszédet. A megfelelő szavakat használtad, jó szavakat. De otthon, mikor a Légióról beszéltél, a feladatról, amit el kell végeznie, és az országotok helyzetéről, az nagyon érdekes volt. A szívedből jött, azok tényleg a te szavaid voltak. De itt mindig ugyanazt ismételgeted újra meg újra, és ezek nem igazán a te szavaid. Minden, amit itt mondasz, az igaz, de mindig ugyanaz. És nagyon unalmas. Nem sértődtél meg, ugye?

Nem, Gaj természetesen nem sértődött meg, de egy apró, jeges tű csak beleszúrt az egójába: mostanáig azt hitte, ő mindig ugyanolyan gördülékenyen és meggyőzően vezeti elő a dolgokat az embereinek, mint azt Szerembes káplár tette. És a kapitány, ő is ugyanazt a beszédet ismételgeti három éve. Nincs ebben semmi meglepő, vagy szégyellnivaló. Végül is igazából semmi nem változott az ország bel- és külpolitikájában az elmúlt három év alatt.

— És azt ki mondta, Mak, hogy az alárendelt megdorgálhatja a felettesét?

— A szabályzat pont az ellenkezőjét mondja — ismerte be Maxim. — Azt hiszem, ez hiba. Nézd, te kikérted a tanácsomat, mikor ballisztikai problémákat próbáltál megoldani, és elfogadtad a javaslataimat, mikor hibát vétettél a számításokban.

— De az otthon volt! Otthon mindent lehet.

— Jó, tegyük fel, hogy rossz irányadatokat adsz meg a tüzérségi lőgyakorlaton. Mondjuk elszámolod a szélfaktort. Akkor mi van?

— Semmilyen körülmények között nem kérdőjelezheted meg a feljebbvalód parancsát.

— Még egy ilyen esetben sem?

— Tüzelsz, a parancs szerint — mondta Gaj szigorúan. — Mak, az utóbbi tíz percben eleget mondtál ahhoz, hogy két hónapra sittre vágjalak miatta. Megértetted?

— Nem, nem! De tegyük fel, hogy harc közben…

— Mi van a harc közben?

— Rossz adatokat adsz meg. Akkor mi van?

Gaj sosem vezetett még szakaszt harci körülmények között. Hirtelen eszébe jutott, mikor Bahtu káplár harcfelderítés közben rosszul olvasta le a térképet. Az egész szakaszt egy szomszédos egység tűzvonalába vezette. Ő maga hátramaradt, és a szakasz felét a halálba küldte. Ők átkozottul jól tudták, hogy tévedett, de senki nem is gondolt rá, hogy kijavítsa.

— Jó Isten! — gondolta Gaj hirtelen — soha meg sem fordult volna a fejünkben, hogy kijavítsuk. Maxim nem értett meg semmit. Minden világos, de ő ezt nem ismeri el. Hányszor végigvettük már! Fogja a legnyilvánvalóbb tényeket, fejtetőre állítja őket, aztán képtelenség meggyőzni róla, hogy nincs igaza. Helyette pont az ellenkezője történik: az ember saját magában kezd kételkedni. Beleszédül, és mielőtt észrevenné, máris teljesen összezavarodott. Pedig ő biztosan nem buta ember. Egy hónap alatt megtanulta a nyelvünket, és két nap alatt tanult meg olvasni és írni. Aztán további két nap alatt elolvasott mindent, amim csak volt. A matematikához és mechanikához jobban ért, mint a szakértők. Vagy vegyük például az eszmecseréit Kaan bácsival.

— Mostanában az öreg minden vacsora melletti eszmecseréjét Maximmal folytatta le. És nekünk is folyton azt bizonygatja, hogy manapság Maxim az egyetlen élő ember, aki ilyen szokatlanul sokat tud a megkövült ősállatokról, és ennyire érdeklődik irántuk. Ő felskiccelt valami különös kinézetű állatokat Maximnak, aztán Maxim rajzolt néhány még azoknál is különösebbet. És arról vitatkoztak, hogy melyik volt a régebbi, melyik származott melyiktől, és miért. A bácsi tudományos könyveket is hozott a könyvtárából, de Maximot gyakran még ez sem győzte meg. A bácsi egyik pillanatban rekedtre ordította magát… a következőben meg darabokra tépte a rajzokat, és megtaposta őket. Tudatlannak nevezte Maximot, még Sapszunál is nagyobb bolondnak. Aztán simogatni kezdte ritkás, szürke haját a tarkóján, és ideges mosollyal azt mondta: „Merész elképzelés… Masszaraks, magának aztán van fantáziája, fiacskám!”

— Ért a matematikához és a mechanikához; a katonai kémiát igen jól ismeri; és az őslénytan? Ki ért mostanában, egy ilyen korban, a paleontológiához? Úgy rajzol, mint egy művész, úgy énekel, mint egy hivatásos énekes. És olyan nagylelkű, hogy az már szinte természetellenes. Elintézett egy csapat banditát, többségüket megölte, segítség nélkül, a puszta kezével. Ha bárki más ilyen csapdába kerül, úgy felhúzta volna magát, hogy ihaj! De ő egy rossz szót sem szólt, sőt, még ő bánkódott miattuk, nem tudott aludni, mérges lett, mikor megdicsértük és megköszöntük neki, egyszer még le is gorombított minket. Elfehéredett, és azt kiabálta, nem jó az, ha valakit gyilkosságért megdicsérnek. És az micsoda munka volt, míg meggyőztem, hogy lépjen be a Légióba! Mindent megértett, mindennel egyetértett, akart is belépni, de azt mondta, akkor lőnie kellene. Emberekre. Ezért hát azt mondtam neki: nem emberekre, hanem degenekre, mindenféle gyülevész népségre, akik rosszabbak a banditáknál is. Abban megegyeztünk, hál’ Istennek, hogy kezdetben, míg hozzá nem szokik a gondolathoz, egyszerűen csak lefegyverzi majd az ellenfeleit. Mulatságos, mégis valahogy ijesztő. Nem csoda, mindig arról hablatyol, hogy egy másik világról jött. Én ismerem azt a világot. A bácsinak van róla egy könyve: „Zartak ködös földje”. Abban azt mondják, Zartak az Alabástrom-hegységben fekszik, és boldog nép lakja. A könyv szerint mind olyanok, mint Maxim. De ha valamelyikük elhagyja a völgyet, rögtön elfelejti hogy honnan jött, és minden mást a korábbi életéről. Csak arra emlékszik, hogy egy másik világból jött. A bácsi azt mondja, hogy ilyen völgy nem létezik, hogy ez csak szófia beszéd, hogy van egy Zartak hegység, de azt olyan alaposan megszórták szuperbombákkal a háború alatt, hogy a hegyi emberek maradandó emlékezetkiesést szenvedtek.

— Miért hallgatsz, Gaj? Rajtam gondolkozol?

Gaj felnézett.

— Nézd csak, Mak. Meg kell hogy kérjelek, tégy meg valamit a kedvemért. A fegyelem miatt sosem mutasd ki, ha valamit jobban tudsz nálam. Figyeld, hogy a többiek hogy viselkednek, és tedd te is pontosan ugyanazt, amit ők tesznek.

— Próbálom — mondta Maxim szomorúan. Kis szünet után hozzátette: — Nehéz hozzászoknom a gondolathoz. Mi nem így intézzük a dolgokat.

— Egyébként hogy van a sebesülésed? — Gaj megpróbált témát váltani.

— Gyorsan gyógyul — felelte Maxim szórakozottan. — Figyelj, Gaj, ez után az akció után menjünk egyenesen haza, jó? Nagyon hiányzik Rada. Neked nem? A többieket letesszük a kaszárnyánál, aztán irány haza a teherkocsival.

Gaj mélyet lélegzett. Abban a pillanatban a hangosbeszélő majdnem a fejük felett függő ezüstszínű dobozából felharsant az ügyeletes tiszt parancsa: — Hatodik század, sorakozó az alakulótéren! Figyelem, hatodik század!

— Elég a szóból, Szim jelölt! — adta ki a parancsot Gaj. — Sorakozó! — Maxim éppen futásnak eredt volna, de Gaj visszatartotta a fegyvere csövével. — Mak, emlékezz, kérlek. Csak úgy, mint a többiek. Ne egyénieskedj. Maga a kapitány fog ma odafigyelni rád.

Három percen belül a század felsorakozott. Sötétedett, keresőfények pásztázták az alakulóteret.

Teherautók motorja duruzsolt lágyan az alakzat mögött. A brigadéros Csacsu kapitány társaságában csendben megszemlélte a századot, szemügyre vett minden egyes légióst, ez volt a szokásos eljárás minden bevetés kezdete előtt. Nyugodt volt; szemei összeszűkültek, szája sarka meglehetős jóindulattal görbült felfelé. Aztán egyetlen szó nélkül bólintott a kapitány felé, és távozott. Kacsázva, nyomorék kezét lóbálva a kapitány az alakzat elé lépett, napbarnította arcát a légiósok felé fordította.

— Légiósok! — bődült el olyan hangon, amitől borzongás kezdett el fel-le futkározni Gaj gerince mentén. — Van itt egy munka számotokra. Végezzétek el rendesen. Század, vigyázz! Gépkocsira! Gaal káplár, középre, előre kilép!

Mikor Gaj odaért hozzá és vigyázzba vágta magát, a kapitány halkan azt mondta: — A te szakaszodnak különleges feladata lesz. Mikor megérkeztek a rendeltetési helyetekre, a járművön maradtok. Én magam fogom átvenni a szakasz parancsnokságát.

6.

A lökhárítók rettenetes állapotban voltak, és az utazás a nyomorúságos macskaköves utakon rendkívül rázósnak bizonyult. Gépfegyvereiket a combjuk közé szorították. Szim jelölt féltő gonddal az övénél fogva tartotta Gajt, mert arra a következtetésre jutott, hogy egy káplárhoz méltatlan lenne, és a tekintélyének sem használna, ha teljes hosszában elterülne a kocsi platóján. Gajnak vagy nem volt kifogása ellene, vagy nem figyelt fel alárendeltje óvatosságára. A kapitánnyal történt beszélgetésük után Gaj nagyon zavartnak tűnt valami miatt, ezért hát Maxim örült, hogy a parancs szerint Gaj mellett kellett maradnia, és segítséget nyújtani neki, ha a szükség úgy kívánja.

A teherautók elhaladtak a Központi Színház előtt, a bűzlő Birodalmi Csatorna mellett gördültek tovább, aztán befordultak a Csizma utcába, egy hosszú főútvonalra, ami ebben az órában teljesen kihalt volt, és kanyargós utcákon kezdtek jobbra-balra forgolódni valami külvárosban, amit Maxim még sosem látott ezelőtt. Mostanra egész jól megismerte a várost, több kerületében tett már látogatásokat. Igen sokat tanult az alatt a negyven-egynéhány nap alatt, és végül megértette, milyen nehéz helyzetben van. A helyzete jóval nyugtalanítóbbnak és jóval hihetetlenebbnek bizonyult, mint amire számított.

Még csak az ábécéskönyvön rágta át magát, mikor Gaj már folyton azt kérdezgette tőle, hogy honnan jött. Hasztalan mutogatott neki rajzokat: Gaj arcán különös mosollyal fogadta őket, és ugyanazt a kérdést ismételgette: „Honnan jöttél?” Maxim végül ingerülten a plafonra mutatott a ceruzájával, és azt mondta: „Az égből.” Legnagyobb meglepetésére Gaj ezt teljesen természetes magyarázatnak gondolta, és elkezdte darálni a szavakat, amikről Maxim először azt hitte, a naprendszerük bolygóinak nevei. De Gaj kinyitott egy térképet, és Maxim látta, hogy azok nem bolygók nevei voltak, hanem a bolygó túlsó oldalán lévő országokéi. Maxim megvonta a vállát, már kimerítette tagadó kifejezéseinek egész szókészletét, és tanulmányozni kezdte a térképet. A beszélgetés itt egyelőre véget ért.

Egy este, néhány nappal később, Maxim és Rada a televíziót nézték. Igen különös műsor volt, játékfilmre emlékeztetett, de nem volt sem eleje, sem vége. Nem volt cselekménye sem, csak szereplők végtelen sora, kissé különös egyéniségeké, akik — egy átlagos humanoid szemével nézve — inkább vademberek módjára viselkedtek. Rada érdeklődéssel figyelte őket, sikongatott, megragadta Maxim ruhaujját, és kétszer könnyekben tört ki. Maxim gyorsan megunta, éppen elszunyókált volna a mélabús zenén, mikor hirtelen egy ismerős valami villant át a képernyőn. Megdörzsölte a szemét. A képernyőn a Pandora látszott. Egy morózus tahorg vonszolta magát keresztül a dzsungelen, fákat gyűrve maga alá. Hirtelen Peter tűnt fel, kezében egy csalikacsával. Nagyon elmélyülten és komoly képpel lépkedett hátrafelé, elbotlott egy földből kiálló fadarabban, és háttal a mocsárba zuhant. Maxim rémülten ismerte fel saját mentogramját. Aztán egy másik következett, és megint egy másik, kísérő szöveg nélkül, ugyanazzal az aláfestő zenével.

Aztán a Pandora eltűnt, átengedve a képernyőt egy poros pókhálókkal borított mennyezet alatt vánszorgó, csontig soványodott vak embernek. — Mi ez? — kérdezte Maxim a képernyőre mutatva.

— Egy tévéműsor — vetette oda Rada. — Érdekes. Figyeld.

Az egésznek nem volt semmi értelme. Hirtelen arra gondolt, ezek bizonyára más, a világűrből érkezett látogatók mentogramjai. De gyorsan elvetette a gondolatot: a televízióban ábrázolt világok túlságosan szörnyűek voltak, túl egyhangúak: levegőtlen kis szobák; végtelen folyosók bútorokkal telezsúfolva, amikből hirtelen gigantikus tövisek sarjadtak; keskeny lépcsőházakna áthatolhatatlan homályába vezető spirális lépcsősorok; rácsos ablakú alagsorok, egymáshoz préselődő, csúszó-mászó testek, fájdalomba merevedett, mozdulatlan arcok bámulnak kifelé a rácsokon át. A képek inkább hasonlítottak valami groteszk delíriumra, mint valódi világokra. Velük összehasonlítva Maxim mentogramjai sziporkáztak a realizmustól.

A hasonló műsorok majdnem naponta ismétlődtek, „Varázslatos utazás” volt a címük. De Maxim soha nem tudta megérteni bennük a poént. A kérdéseire Gaj és Rada csak a vállát vonogatta zavartan. — Ez egy tévéműsor. Így szokták érdekessé tenni. Ez egy varázslatos utazás. Egy tündérmese. Figyeld! Néha mókás, néha félelmetes. — Maxim igen komolyan kételkedni kezdett benne, hogy Víziló professzor kutatásának célja a bolygó lakói és a világűrből érkező látogatók közötti kommunikáció elősegítése lett volna.

Nagyjából tíz nappal később intuitív következtetése indirekt megerősítést nyert. Gaj átment a tisztjelölti iskola levelező tagozatának felvételi vizsgáján, és most matematikát és mechanikát magolt. Az elemi ballisztikában használt diagramok és képletek zavarba ejtették Maximot. Nyaggatni kezdte Gajt, aki kezdetben nem értette, mit is akar tőle. Aztán leereszkedő vigyorral elmagyarázta Maximnak világa kozmográfiáját. Kiderült, hogy a lakott sziget sem nem gömb, sem nem geoid alakú; valójában nem is egy bolygó.

Gaj szerint a lakott sziget maga a Világ, az egyetlen világ az Univerzumban. A bennszülöttek lába alatt a Világszféra szilárd felszíne fekszik. Felettük véges térfogatú, ismeretlen összetételű gigantikus gázgömb, aminek fizikai tulajdonságai még nem ismertek. Van egy elmélet, miszerint ennek a gáznak a sűrűsége gyorsan növekszik a gázbuborék középpontjához közeledve, és bizonyos rejtélyes folyamatok periodikus változásokat okoznak a Világ Világa intenzitásában, ezért van nappal és éjszaka. A Világ Világa rövid távú, naponkénti változásai mellett vannak hosszú távú változások is, ezek hozzák létre az évszakos ingadozásokat, és magukat az évszakokat. A gravitáció a Világszféra középpontjából hat, a felszínére merőlegesen. Röviden, a lakott sziget egy a végtelen, szilárd Világmindenségben levő óriási buborék belső felületén helyezkedik el.

A teljesen megrökönyödött Maxim vitatkozni próbált, de igen hamar kiderült, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszélik, hogy sokkal nehezebb megérteniük egymás gondolkodását, mint Kopernikusz egy elkötelezett hívének megértenie Ptolemaiosz követőjét. Maxim úgy vélte, a bolygó légkörének szokatlan jellemzői adják meg a probléma kulcsát. Először is a szokatlanul magas törésmutató látszólag megemeli a horizontot, és ez ősidők óta azt a különleges elképzelést alakította ki a bennszülöttekben a földjükről, hogy az sem nem sík, sem nem domború, hanem homorú. — Állj meg a tengerparton — javasolják az iskolai tankönyvek — és kövesd a mólót elhagyó hajó nyomát. Először úgy tűnik, mintha egy síkon mozogna, de amint távolodik, emelkedni fog, míg el nem tűnik a világ más részeit beborító légköri párában. — Másodszor a légkör nagyon sűrű, és éjjel-nappal foszforeszkál, ezért soha senki nem láthatja a csillagokat. A nap észlelésének elszigetelt eseteit feljegyezték a krónikákban, és ezek szolgáltak alapul a Világ Világa elmélete megalkotásának számtalan kísérletéhez.

Maxim rájött, hogy egy gigantikus csapdába került, hogy addig nem tud kapcsolatba lépni a Földdel, amíg nem sikerül fenekestül felforgatnia az évezredek alatt kialakult természetes elképzeléseket. A népszerű „masszaraks” szitokszóból ítélve nyilvánvalóan történtek már kísérletek erre, ennek jelentése szó szerint „kifordult világ”. Gaj beszélt neki egy absztrakt matematikai elméletről, ami másképpen írja le a világot. Az elméletet az ősi időkben fogalmazták meg, de a híveit üldözte a hivatalos vallás, és megvoltak a saját mártírjai. A múlt század néhány zseniális matematikusa erőfeszítésének eredményeképpen egzakt matematikai formába öntötték. De akkor is megmaradt tisztán absztrakt elméletnek, habár végül, mint a legtöbb absztrakt elméletnek, akadtak gyakorlati alkalmazásai — a legutóbbi időkben, mikor a szuper-nagyhatótávolságú katonai fegyvereket kifejlesztették.

Miután mérlegelte az összes információt, amihez a bolygójukról most hozzájutott, Maxim két dologra jött rá: hogy a bennszülöttek őt egész idő alatt őrültnek tartották, és ezért szándékosan válogatták ki a mentogramjait a „Varázslatos utazás” számára; és hogy egyelőre jobb lesz, ha tartja a száját, nem reklámozza, hogy egy másik bolygóról érkezett — hacsak nem akar visszakerülni Vízilóhoz. Ez azt jelenti, hogy nem számíthat segítségre a lakott szigeten, hogy csak magára van utalva, hogy az adótekercs elkészítését bizonytalan ideig el kell halasztania, és hogy hajótörése hosszú ideig — masszaraks, talán örökké — fog tartani.

Helyzetének reménytelensége csüggesztő volt, de ő erőt vett magán, és kényszerítette magát, hogy racionálisan gondolkodjon. Édesanyja fájdalmas időknek néz elébe. Rettenetesen nehéz lesz neki, és ez a gondolat egymagában elfojtott benne minden vágyat a racionális gondolkodásra. — A fenébe ezzel a hellyel, ezzel az unalmas, klausztrofóbiás világgal! Rendben van, Mak, választhatsz: vágyakozol a lehetetlenre és rágod a körmöd, vagy összekapod magad, és megpróbálsz élni. Élni úgy, ahogy mindig is akartál Szeretni a barátaidat, dolgozni egy célért, harcolni, győzni, elviselni a vereséget, és visszavágni. Bármit inkább, csak befejezni ezt a búslakodást. — Ejtette a beszélgetést Gajjal a világmindenség szerkezetéről, és egészen új témát nyitott: faggatni kezdte a lakott sziget történelméről, és társadalmi rendszeréről.

Diskurzusuk a történelemről nem volt különösebben eredményes. Gaj tudása hiányos volt, és nem volt a birtokában semmi komoly könyv a témáról. Nem volt ilyen a városi könyvtárban sem. De Maximnak sikerült összegyűjteni néhány tényt. Megtudta, hogy a neki menedéket adó ország egy időben lényegesen nagyobb volt, számos tengerentúli kolóniával rendelkezett, és hogy ezek a kolóniák voltak az okai a szomszédos államokkal, amiknek a neveit már elfelejtette, vívott igen pusztító háborúnak. A háború az egész világot elborította; milliók és milliók pusztultak el; városok ezreit rombolták le; kisebb-nagyobb nemzetek tucatjait törölték el a bolygó színéről; káosz uralkodott el világszerte. Éhínség és járványok következtek. Népfelkeléseket vertek le nukleáris fegyverekkel. Az ország — csakúgy, mint a világ többi része — a totális megsemmisülés felé tartott, míg a Mindenható Teremtők a segítségére nem siettek. A tények arra mutattak, hogy fiatal vezérkari tisztek egy csoportja, két hadosztállyal a parancsnokságuk alatt, elkeseredve amiatt, hogy egy nukleáris húsdarálóba küldték őket elpusztulni, államcsínyt szerveztek, és magukhoz ragadták a hatalmat. Azóta a helyzet határozottan stabilizálódott, és a háború lángja kialudni látszott, habár szabályos békeszerződést sosem kötöttek.

Maxim rájött, hogy az ország politikai rendszere messze nem ideális. De az világos volt, hogy a Mindenható Teremtők rendkívül népszerűek, mégpedig a társadalom minden osztályában. Maxim nem értette a gazdasági indokait ennek a népszerűségnek, de láthatóan kapcsolatban volt a taktikájukkal: a katonai klikk megfékezte a gyáriparosok étvágyát, ennélfogva kedvezett a munkásoknak. És mivel szolgasorban tartotta a munkásokat, kedvezett a gyáriparosoknak is. Persze ez csak találgatás volt a részéről. Gaj meglepődött, mikor Maxim a saját nézőpontjából mutatta be a problémát, mivel a társadalmi osztály fogalma abszolúte semmit nem jelentett számára, és nem tudott elképzelni semmiféle érdekellentétet a társadalmi csoportok között.

Az ország külpolitikai helyzete rendkívül feszült volt. Két nagy független nemzet, Honti és Pandeya, helyezkedtek el északon. Habár senki sem tudott semmit a belügyeikről, köztudomású volt, hogy ezek az országok a legagresszívabb terveket dédelgetik ellenük. Szabotőröket és kémeket küldtek az országba, határincidenseket provokáltak, és készültek a háborúra. Egy efféle háború célja nem volt világos Gaj számára. Soha nem is foglalkoztatta igazán ez a kérdés. Számára egyszerűen csak az északi ellenség voltak. Többet nem is kellett tudnia róluk.

Délen, a határvidéki erdőségeken túl sivatag feküdt, egy föld, aminek növényzetét teljesen elpusztították a nukleáris robbanások. A sivatag országok egész csoportjának területét borította, egykor ezek voltak a legaktívabbak katonailag. Láthatóan senki nem tudta, és nem is érdekelt senkit, mi történik ezen a sok millió négyzetmérföldnyi területen. A déli határvidék állandó támadások célpontja volt a félvad degenek részéről, akik elárasztották a Kék Kígyó folyón túli erdőséget. A déli határvidék problémája rendkívül válságos volt. Annyira súlyos, hogy a Harcos Légió elit erőit oda koncentrálták. Gaj három évig szolgált ott, és hihetetlen történeteket mesélt a tapasztalatairól.

Lehetséges volt, hogy léteznek még más országok is messze délen, túl a sivatagon, a bolygó egyetlen kontinensének másik végén, de ezek jól megőrizték az elszigeteltségüket. Másrészt a Sziget Birodalom, a sarki zóna három hatalmas szigetvilágáról, folyamatosan érzékeltette fenyegető jelenlétét. Fehér tengeralattjárók hatalmas flottája, a legfrissebb pusztító technikával felszerelve, szelte a radioaktív vizeket speciálisan kiképzett brigantikból álló legénységével. Mint a kísértetek, a tengeralattjárók terrorizálták a tengerparti régiót semmivel sem provokált tüzérségi tüzükkel, és portyázó különítményeikkel. A Légiónak kellett a fehér veszedelmet is feltartóztatnia.

Maximot megrázta a káosznak és pusztulásnak ez a leírása. Itt ez a bolygó az értelmes élet pislákoló fénysugarával, de ez az élet éppen azon volt, hogy kioltsa magát egyszer és mindenkorra.

Maxim meghallgatta Rada higgadt és elborzasztó beszámolóját arról, anyja hogyan értesült apja haláláról. Apja, az epidemiológus, megtagadta, hogy elhagyja a járvány sújtotta körzetet, és mivel a kormányzatnak azokban az időkben sem ideje, sem szándéka nem volt arra, hogy megbirkózzon a járvánnyal, egyszerűen ledobtak egy bombát. Anyja halála után a fiatal Rada, hogy támogassa a kis Gajt és a gyámoltalan Kaan bácsit, napi tizennyolc órát dolgozott mosogatóként egy áttelepítő központban, aztán szobalányként egy spekulánsoknak fenntartott luxushotelben. Később rövid ideig börtönben volt. Utána munkanélküli lett, és kéregetnie kellett néhány hónapig.

Maxim hallotta Kaan bácsi történetét is. A bácsi, az egykori kiváló tudós, elmondta, hogyan szüntették meg a Tudományos Akadémiát a háború első évében, és hogyan alakult meg az Ő Császári Felsége Akadémiájának Zászlóalja; az éhínség alatt az evolúcióelmélet megalapozója hogyan őrült meg és akasztotta fel magát; hogyan készítettek levest szöcskéből és gyomokból; hogyan foglalta el az éhező tömeg a Zoológiai Múzeumot, és vitte el az alkoholban tartósított múzeumi példányokat eleségnek.

Maxim meghallgatta Gaj naiv meséit az anti-ballisztikus rakétatornyokról; hogy hogyan fosztották ki kannibálok éjszakánként az építkezési területeket, és raboltak el rehabosokat és légiós őrszemeket; hogyan csaptak le rájuk könyörtelen vámpírok — félig emberek, félig vadállatok, kutyák — a sötétben, mint hangtalan kísértetek. Meghallgatta a nagy áldozatok árán, a háború utolsó éveiben épített ABR-hálózat extatikus dicséretét. Mivel megvédte az országot a levegőből jövő támadásoktól, az ABR-hálózat véget vetett az ellenséges hadműveleteknek. Az ABR-ek még ma is az egyetlen garanciát jelentik az északról jövő agresszió ellen. És azok a gazemberek most azt tervezik, hogy megtámadják az ABR-tornyokat; azok a zsoldosok, asszonyok és gyermekek gyilkosai, akiket Honti és Pandeya vett meg a piszkos pénzével. Gaj arca eltorzult a gyűlölettől. — Ez a mi igazi munkánk! — Öklével az asztalra csapott. — Ezért csatlakoztam inkább a Légióhoz, mint hogy egy gyárban vagy irodában dolgozzam. Igen, én beléptem a Légióba, mert ők most azért harcolnak, hogy megvédjenek mindent, ami kedves nekünk.

Maxim mohón hallgatta, mintha rémtörténetet hallana. Pedig ez még rémisztőbb és fantasztikusabb volt, mert ténylegesen megtörtént valamikor, és történt folyamatosan még most is; a legborzalmasabb rémtettek bármelyik pillanatban újra megtörténhetnek. A saját problémái ezzel összehasonlítva jelentéktelenek tűntek.

A teherautók éles fordulóval bekanyarodtak egy magas téglaházakkal szegélyezett keskeny utcába. — Itt vagyunk, emberek — jelentette be Pandi. A gyalogosok elfordultak, szemüket védve a vakító fényszóróktól. Az egyik teherautó megállt, és egy hosszú teleszkópos antenna szökkent fel a fülkéje felett.

— Mindenki kifelé! — adta ki a parancsot a második és harmadik szakasz parancsnoka. A légiósok leugráltak.

— Első szakasz, mindenki marad, ahol van! — rendelkezett Gaj.

Pandi és Maxim már éppen ugrott volna, de most újra leültek.

— Hármas oszlopban sorakozó! — ordították mellettük a káplárok. — Második szakasz előre, harmadik szakasz utánuk! Lépés, indulj!

Dübörögtek a patkolt csizmák, és valaki elragadtatottan felrikoltott: — Sokáig éljen a Harcos Légió!

— Hurrááá! — kiáltották a sápadt figurák, akik a falnak szorultak, hogy utat adjanak a katonáknak. A járókelők már megszokták a légiósokat.

Maxim jobbján Zojza jelölt még csak kölyök volt. A langaléta ifjonc, arcán sárgás pihékkel, csontos könyökével Maxim bordái közé bökött, és boldogan mosolygott. Maxim visszamosolygott rá. A többi szakasz már elvonult a bejáratokon át; csak a káplárok maradtak hátra, rendületlenül, kifejezéstelen arccal őrizve a kapukat. Az egyik teherautó fülkéjének ajtaja kivágódott, és Csacsu kapitány kiadta a parancsot: — Első szakasz, le a gépkocsiról, és sorakozó!

Maxim leugrott, át az oldaldeszkán. Mikor a szakasz felsorakozott, a kapitány keze egy intésével megállította Gajt, aki éppen hozzá futott jelenteni. Aztán az alakzat elé állt.

— Sisakot fel!

A tényleges közlegények számítottak a parancsra, de a jelöltek lassan reagáltak. A kapitány türelmetlenül várta, hogy Zojza megigazítsa az állszíját. Aztán elkiáltotta magát: — Jobbra át! Futólépés, indulj! — Ő előttük futott, nyomorék kezét lengetve vezette a szakaszt egy sötét kapuboltozaton át a szűk belső udvarba. Aztán befordult egy ugyanolyan homályos és piszkos másik kapuboltozat alá, és megállt egy lepattogzott festésű ajtó előtt.

— Figyelem! — krákogta. — Az első raj és Szim jelölt velem jön. A többiek itt maradnak. Gaal káplár, ha füttyentek, felküld nekem még egy rajt a negyedik szintre. Senkit nem hagynak kimenni. Élve kellenek, csak akkor lőnek, ha feltétlenül szükséges. Első raj és Szim jelölt, utánam!

Belökte az ajtót, és eltűnt mögötte. Maxim ellépet Pandi mellett, és követte a kapitányt. Az ajtó mögött gyengén megvilágított, meredek, kőlépcsős, vaskorlátos lépcsőház volt. Hármasával véve a lépcsőfokokat, a kapitány felfelé iramodott. Maxim utolérte, és meglátta a kezében a pisztolyt. Futás közben leakasztotta a nyakából a saját fegyverét. Egy pillanatra émelygést érzett a gondolattól, hogy emberekre kell lőnie. Aztán eszébe jutott, hogy ezek nem emberek, csak állatok, és megkönnyebbült. A visszataszító mocsok a lába alatt, a beteges fény, a teleköpködött fal, mindez csak megerősítette az elhatározását.

Második szint. Konyhaszag. Egy idős asszony megrettent arca tűnt fel a résnyire nyitott ajtó mögött. Egy halálra rémült macska ugrott el hangos nyávogással Maxim lába alól. Harmadik szint. Valami fafej egy vödör moslékot hagyott a lépcsőforduló közepén. A kapitány felrúgta, és a moslék a lépcsőházaknába folyt. — Masszaraks! — ordított fel Pandi lentről. — El az útból! Lefelé! — förmedt rá a kapitány a sötét sarokban egymást átölelő párocskára. Negyedik szint. Csúf, barna ajtó. Össze-vissza karcolt fémtábla: „Gobbi, fogorvos. Megbeszélt időpont nem szükséges.” Elnyújtott kiáltás az ajtó mögül. A kapitány megállt. — Zárva! — mordult fel. Verejték gördült le sötét arcán. Maxim nem értette. Pandi felrohant, félrelökte, fegyverével az ajtóra célzott, közvetlenül a kilincsgomb alatt, és beleeresztett egy gépfegyver-sorozatot. Szikrák és faszilánkok röpködtek a levegőben. Rögtön ezután lövések dördültek az ajtó mögött, túlharsogva egy hosszan tartó sikolyt. Még több szilánk kezdett röpködni. Valami forró és tömör dolog süvített el Maxim füle mellett. A kapitány szélesre tárta az ajtót.

A szobában sötét volt; sárga villanások füstpamacsokat világítottak meg. — Utánam! — ordította a kapitány, és fejét lehajtva a villanások irányába indult. Maxim és Pandi utána rohant. Előszoba — fülledt meleg, lőporfüst. Veszély balról! Maxim karja kivágódott, egy forró fegyvercsőhöz ért, félrerántotta a fegyvert. Kificamodó izületek roppantak halkan, de jól hallhatóan, és a nagy, puha test megmerevedett, mikor elzuhant. Előtte, a füstben, a kapitány felhorkant: — Ne lőjetek. Élve kellenek! — Maxim eldobta a fegyverét, és berontott a kivilágított szobába. Az könyvekkel és képekkel volt tele, és nem volt bent senki, akire lőni kellett volna. Két férfi vonaglott a padlón. Az egyik sikoltozott. Egy nő feküdt eszméletlenül a karosszékben, a feje hátrahanyatlott. Sápadt volt, szinte áttetsző. A kapitány megállt a sikoltozó férfi fölött, körülnézett, pisztolyát visszatuszkolta a tokjába. Pandi erőből félrelökte Maximot, és besietett a szobába. Mögötte légiósok, egy férfi vaskos testét vonszolták, azét, aki lőtt.

Az izzadt és izgatott Zojza visszaadta Maximnak elhagyott fegyverét. A kapitány feléjük fordította félelmetes, sötét arcát. — Hol a másik? — vicsorogta, és abban a pillanatban lehullt a kék függöny, egy hórihorgas, pecsétes fehér köpenyt viselő férfi ugrott elő az ablakmélyedésből, és egyenesen a kapitány felé fordult. Két hatalmas pisztolyt emelt lassan a szeme magasságába. Szemei üvegesek voltak a fájdalomtól. Zojza felsikoltott.

Maxim oldalt állt, és nem volt ideje megfordulni. Teljes erőből elrugaszkodott, de a férfinak egyszer sikerült meghúznia a ravaszt. Megperzselődött arccal, lőporfüsttől fuldokolva, Maxim megragadta a csuklóját, és a pisztolyok a padlón koppantak. A férfi térdre esett, nyaka elernyedt. Mikor Maxim elengedte, eszméletlenül zuhant a padlóra.

— Nos, jól van — mondta a kapitány. — Ezt tegyétek át oda — utasította Pandit. — És te, — mondta a sápadt, verejtékező Zojzának — futás lefelé, mondd meg a szakaszparancsnokoknak, hogy hol vagyok. Jelentsék, hogy mit végeztek. — Zojza összeütötte a bokáját, és az ajtó felé iramodott. — És mondd meg Gaalnak, hogy jöjjön fel ide… Hagyd abba az ordítozást, te mocsok! — kiáltott rá a padlón nyöszörgő emberre, és könnyedén oldalba rúgta csizmája orrával. — Nincs semmi értelme. Szemét alak. Motozd meg őket! — utasította Pandit. — Fektesd őket sorba. Ide, a padlóra. Azt a nőt is.

Maxim odament a nőhöz, gyengéden felemelte, és az ágyhoz vitte. Zavart volt, és felháborodott. Ez nem az a fajta dolog volt, amire számított.

— Szim jelölt! — vakkantott rá a kapitány. — Azt mondtam, a padlóra! Maximra nézett természetellenesen áttetsző szemével; ajkai szinte görcsösen rángatóztak. Maxim úgy döntött, nem az ő dolga, hogy megítélje, mi a jó, és mi a rossz. Ő csak egy idegen ebben az országban; még meg kell tanulnia, nekik mi a kedves, és mi a gyűlöletes. Felemelte a nőt, és letette a padlóra a zömök férfi mellé, aki az előszobában lövöldözött. Pandi és egy másik légiós kiforgatta a foglyok zsebeit. Mind az öt eszméletlen volt.

A kapitány leült a karosszékbe, sapkáját az asztalra dobta, rágyújtott egy cigarettára, és intet Maximnak. Maxim hetykén összecsapta a bokáját, és odament hozzá.

— Miért dobtad el a fegyveredet? — kérdezte halkan a kapitány.

— Azt parancsolta, hogy ne lőjünk.

— Kapitány úr.

— Igenis, kapitány úr. A kapitány úr azt parancsolta, hogy ne lőjünk.

A kapitány szeme összeszűkült, miközben egy füstfelhőt fújt a mennyezet irányába.

— Ha azt parancsoltam volna, hogy hagyd abba a beszédet, gondolom, nem haraptad volna le a nyelvedet, igaz?

Maxim csendben maradt. A beszélgetés idegesítette, de emlékezett Gaj instrukcióira.

— Mivel foglalkozott az apád?

— Tudós, kapitány úr.

— Él még?

— Igen, kapitány úr.

A kapitány szigorúan Maximra nézett.

— Hol van most?

Maxim rájött, hogy túl sokat fecsegett. Most ki kellene menteni magát valahogy.

— Nem tudom, kapitány úr. Pontosabban nem emlékszem, kapitány úr.

— De arra emlékszel, hogy tudós volt. Mi másra emlékszel még?

— Nem tudom, kapitány úr. Sok mindenre emlékszem, de Gaal káplár szerint ezek hamis emlékek.

Sietős léptek visszhangzottak a lépcsőházban. Gaj belépett a szobába, és vigyázzba vágta magát.

— Foglalkozz ezekkel a félholt mocskokkal — adta ki a parancsot a kapitány. — Van elég bilincs?

Gaj átpillantott a válla fölött a foglyokra.

— Engedelmével, kapitány úr, kölcsön kell kérnünk párat a második szakasztól.

— Fogj hozzá!

Gaj kirohant. Még több csizma vert visszhangot a lépcsőházban, feltűntek a szakaszparancsnokok, hogy jelentsék, hogy minden a tervnek megfelelően zajlott le. Két gyanús alakot letartóztattak. A lakók, mint mindig, aktív segítséget nyújtottak. A kapitány megparancsolta, hogy végezzenek gyorsan, és ha elkészültek a feladatukkal, rádión adják le a 'Tamba' kódot a főhadiszállásnak. Mikor a szakaszparancsnokok távoztak, újabb cigarettára gyújtott, és egy darabig csendben maradt. Figyelte, ahogy a légiósok könyveket vesznek le a polcokról, átlapozzák őket, aztán az ágyra dobják.

— Pandi, — szólt oda halkan, — legyen gondod a festményekre. De vigyázz azzal ott. Nehogy tönkre tedd, azt magamnak akarom. — Újra Maxim felé fordult. — Te mit gondolsz róla?

Maxim ránézett. Tengerpart, széles, kiterjedt vízfelület horizont nélkül, félhomály, és egy nő emelkedik ki a tengerből. Szeles, hűvös idő volt. A nő láthatóan fázott.

— Szép festmény, kapitány úr — mondta Maxim.

— Felismered a helyet?

— Egyáltalán nem, kapitány úr. Sosem láttam ezt a tengert.

— Nos, és milyen tengert láttál?

— Egy teljesen másmilyent, kapitány úr. De ez megint valami hamis emlékem, kapitány úr.

— Képtelenség. Ez ugyanaz a tenger. Leszámítva azt, hogy te nem a partról láttad, hanem egy hajó hídjáról. És alattad fehér fedélzet volt. A törzsön volt egy másik híd is, valamivel alacsonyabb. A parton, a hölgy helyén, egy tank volt. És te a tornyára céloztál. Masszaraks!

— Nem értem, — mondta Maxim hűvösen. — Én nem céloztam soha sehol semmire.

— Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos? Elvégre, Szim jelölt, te nem emlékszel semmire!

— De arra emlékszem, hogy sosem céloztam sehol semmire.

— Kapitány úr!

— Arra emlékszem, hogy sosem céloztam sehol semmire, kapitány úr. És nem értem, miről beszél, kapitány úr.

Gaj lépett be, két jelölt kíséretében. Elkezdtek nehéz bilincseket rakni a foglyokra.

— Ezek itt szintén emberi lények — mondta váratlanul a kapitány. — Van feleségük, gyerekeik. Szeretnek valakit, és őket is szereti valaki.

A kapitány nyilvánvalóan gúnyolódott, de Maxim pontosan azt mondta, amit gondolt: — Igen, kapitány úr. Ők szintén emberi lénynek tűnnek.

— Nem erre számítottál?

— Nem, kapitány úr. Valami egészen másra számítottam.

Habár a szeme sarkából látta Gaj riadt arckifejezését, mert émelygett, és belefáradt a hazudozásba, hozzátette: — Azt hittem, tényleg degeneráltak lesznek, mint a meztelen, piszkos… állatok.

— Meztelen, piszkos hülyék, — csattant fel a kapitány. — Nem az erdőben vagy, tudod? Itt ezek úgy néznek ki, mint az emberek. Derék, kedves emberek, akik kínzó fejfájást kapnak az erős érzelmektől… úgy, mint te — tette hozzá váratlanul.

— Nekem soha nem fáj semmim, kapitány úr. Önnek igen?

— Micsoda?

— Olyan ingerültnek tűnt, hogy én arra gondoltam…

— Kapitány úr! — Gaj szólalt meg reszkető hangon. — Kérek engedélyt jelenteni. A foglyok magukhoz tértek, uram.

A kapitány ránézett, és ironikusan elmosolyodott. — Ne aggódj, káplár. A cimborád ma bebizonyította, hogy igazi légiós. Ha ő nincs, most Csacsu kapitány lenne itt kiterítve, golyóval a fejében. — Felnézett a plafonra, és kifújt egy jókora füstfelhőt. — Jó orrod van, káplár. Most azonnal elő kéne léptetnem ezt a csibészt tényleges közlegénnyé; masszaraks, még tisztet is csinálnék belőle! Megvannak a képességei, hogy brigadéros lehessen: szeret a tiszteknek kérdéseket feltenni. De most már értem, káplár. Jó okod volt rá, hogy megírd azt a jelentést. Ezért várunk egy kicsit, mielőtt előléptetnénk. — A kapitány felkelt, döngő léptekkel megkerülte az asztalt, és megállt Maxim előtt. — Egyelőre még rendes közlegényt sem csinálunk belőle. Kitűnő harcos, de még zöldfülű. Gatyába kell ráznunk… Vigyázz! — kiáltott fel hirtelen. — Gaal káplár, vigye el a foglyokat! Pandi közlegény és Szim jelölt, fogják a festményemet és minden papírt a lakásban, és hozzák le nekem a teherautóhoz.

Megfordult, és elhagyta a szobát. Gaj szemrehányóan Maximra nézett, de nem szólt semmit. A légiósok rúgásokkal és lökésekkel talpra állították a foglyokat, és az ajtóhoz vezették őket. Azok nem tanúsítottak ellenállást, de úgy imbolyogtak és hajladoztak, mint egy darab kocsonya. A zömök férfi, aki az előszobában lövöldözött, hangosan nyögött, és félhangon átkozódott. A nő ajkai hangtalanul mozogtak; szemei üvegesen csillogtak.

— Hé, Mak! — mondta Pandi. — Vedd le a takarót az ágyról, és csomagold bele a könyveket. Húzd le a lépcsőn… Én viszem a festményt. Ja, és ne felejtsd itt a fegyveredet, fafej! Csodálkozol, hogy a kapitány miért kapott le a tíz körmödről, igaz? Eldobtad a fegyveredet. Képzeld csak el, hogy a csatában eldobod a puskádat. Balfék!

— Állítsd le magad, Pandi — mondta Gaj dühösen. — Fogd a festményt, és gyerünk!

Az ajtóban Pandi visszafordult Maxim felé, ujjával megkopogtatta a homlokát, aztán eltűnt. Hallották, hogy teli torokból a „Nyugi, mama” nótát énekli a lépcsőn lefelé menet. Maxim az asztalra fektette a fegyverét, és odament a könyvkupachoz, amit az ágyra és a padlóra borítottak. Azelőtt sosem látott ezen a bolygón ennyi könyvet egy helyen, csak a városi könyvtárban. A könyvesboltokban persze volt ennyi könyv, de nem ennyi féle.

A lapok megsárgultak a kortól. Néhány könyvet dedikáltak, és néhány, Maxim meglepetésére, érzékelhetően radioaktív volt. Nem volt rá ideje, hogy kellően megvizsgálja őket.

Maxim összecsomagolt két batyura valót, aztán szünetet tartott, hogy körülnézzen a szobában. Üres, elferdült polcok, sötét foltok, ahol valamikor festmények lógtak… a képeket kitépték a keretükből, és összetaposták őket. Nyoma sem volt fogorvosi felszerelésnek. Felvette a batyukat és elindult az ajtó felé, aztán eszébe jutott a fegyvere, és visszament érte. Az asztalon, üveglap alatt, két fénykép feküdt. Az egyiken egy sápadt asszony négy év körüli fiút lovagoltat a térdén. A másikon gyönyörű hegyi táj látszott, régi, leomlott toronnyal. Maxim a hátára vetette a fegyvert, és visszament a batyukhoz.

7.

Minden reggel, reggeli után, a brigád összegyűlt az alakulótéren, hogy meghallgassák a napiparancsot, mielőtt szétszéledtek, és a dolgukhoz láttak volna. Maxim számára ez volt a nap legidegesítőbb része, leszámítva az esti létszámellenőrzést. A parancskihirdetés mindig a hűség és lelkesedés frenetikus kinyilvánításával ért véget. Maxim kényszerítette magát, hogy elnyomja utálkozását az elmebaj ezen kitörését illetően, ami magával ragadta az egész brigádot, a parancsnoktól a legalacsonyabb rangú jelöltig. Szemrehányást tett magának, amiért egy kívülálló, egy idegen szkepticizmusa él benne; próbálta ösztönözni, meggyőzni magát, hogy meg kell értenie a lelkesültségüket, és neki magának is részt kell venni benne. De nem sikerült.

Mivel gyermekkora óta önuralomra nevelték, arra, hogy kérdezzen, és hogy utálja a fellengzős frázisokat, uralnia kellett ingerültségét bajtársai között, az alakzatban. A parancskihirdetést követően, amikor három nap fogdára ítélnek valami jelöltet, mert vitatkozott egy közlegénnyel, az emberek mintha elveszítenék a józan eszüket és a humorérzéküket. Szájuk kinyílik, és vad lelkesedéssel hurrá!-t ordítanak. Aztán könnyes szemmel a Harcos Légió indulóját éneklik, legalább négyszer megismételve. Még a konyhások is kirohannak, és csatlakoznak hozzájuk, őrjöngve rázzák késeiket és fazekaikat. Emlékeztetve magát, hogy ez az ő világuk, és neki kell alkalmazkodnia, erőt vett magán, hogy csatlakozzon az énekléshez, és elnyomja magában a nevetségesség érzését.

A mai érzelemkitörést a 127-es parancs előzte meg, amiben Dimba közlegényt káplárrá léptették elő; a 128-as, amiben megemlítették Szim jelöltet egy akció során tanúsított bátorságáért; és a 129-es, amiben elrendelték a negyedik század barakkjának javítását. A brigadéros szárnysegédje éppen csak vissza tudta tenni a parancsokat bőr irattartójába, mikor a brigadéros lekapta fejéről a sapkáját, és reszelős fejhangon rázendített: „Előre, légiósok, ti vasemberek!” És ez így ment tovább. Maxim ma különösen kényelmetlenül érezte magát, mikor látta, hogy könnyek gördülnek végig Csacsu kapitány barna arcán. A légiósok bömböltek, mint a bikák, puskatusukkal verték a ritmust jókora övcsatjukon. Hogy megszabaduljon a műsor látványától és hangjaitól, Maxim kancsalított, és úgy üvöltött, mint egy felbőszült tahorg, így hangja elnyomta mindenki másét… legalábbis neki úgy tűnt. „Előre, rettenthetetlen férfiak!” ordította, és most csak a saját hangját hallotta. Istenem, micsoda idióta szöveg. Alighanem valami káplár költötte. Az embernek rettenetesen szeretnie kell a munkáját ahhoz, hogy ezekkel a szavakkal menjen a csatába. Kinyitotta a szemét, és egy csapat megriadt fekete madarat látott csendben átrepülni az alakulótér fölött. „Gyémánt páncél sem véd meg téged, ó, ellenség…”

Minden ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött. A brigadéros üveges szemei az alakzatot pásztázták. Egyszerre csak eszébe jutott, hogy hol van, és kiadta a parancsot: — Tisztek, vezessék az egységeiket szolgálati helyeikre! — Az emberek még kábultan, meglepetten néztek egymásra. Csacsu kapitánynak kétszer kellett elkiáltania a „jobbra igazodj” parancsot, mire a sorok összerendeződtek. A század elmasírozott a kaszárnya irányába, és a kapitány kiadta a parancsot: — Az első szakaszt őrszolgálatra osztom be. A többi szakasz végzi a rendes feladatát. Oszolj!

Szétszéledtek. Gaj harcrendbe állította a szakaszát, és kiosztotta a feladatokat. Maximot és Pandi közlegényt a kihallgató szobához rendelte, és sietősen elmagyarázta Maximnak a feladatát: a fogoly jobbján áll; ha az a legcsekélyebb kísérletet is teszi, hogy felkeljen a helyéről, akkor erővel visszatartja; a brigadérosnak tartozik engedelmességgel, és a rangidősnek; ez Pandi közlegény lesz. Röviden: figyelje Pandit, és tegye pontosan azt, amit ő tesz.

— Ha rajtam múlna, én nem rendelnélek téged erre a posztra, ezt sosem bízzuk jelöltekre, de a kapitány megparancsolta. Szedd össze magad, Mak. Nem tudok eligazodni a kapitányon. Vagy megpróbál gyorsan előrelökni téged — sokat beszélt rólad a tegnapi akció kiértékelőjén a szakaszparancsnokoknak, és egy parancsban is megemlített — vagy le akar káderezni. Hogy miért, azt nem tudom. Talán az én hibám… a jelentés, amit beadtam. Vagy talán a tiéd… mert olyan sokat fecsegsz. — Gondterhelten szemügyre vette Maximot. — Pucold ki a csizmádat, húzd meg az öved, és vegyél fel kesztyűt. Ó, neked nincs is… a jelöltek nem kapnak. Rendben, futás a raktárba. Húzz bele, harminc perc múlva indulunk.

A raktárban Maxim összetalálkozott Pandival, aki egy megrepedt sapkajelvényt cserélt ki.

— Vessen egy pillantást erre a fickóra, káplár! — mondta Pandi a szállásmesternek, megveregetve Maxim vállát. — Ki látott már ilyet? Kilenc napja van a légióban, és már parancsban említették a nevét. Velem rendelték szolgálatra a kihallgató szobához. Alighanem fehér kesztyűért szaladt le ide. Jó kesztyűket adjon neki, káplár. Megérdemli. Ez a legény egy hős!

A káplár morgott valamit, végigtúrta a felszereléssel megrakott polcokat, odadobott néhány pár fehér pamutkesztyűt a pultra Maxim elé, és megvetően azt mondta: — Itt van. Ti nevezitek magatokat hősöknek, azok miatt a holdkórosok miatt, akiket elkaptatok? Persze, mikor a beleiket hasogatja a fájdalom, nektek csak annyit kell tennetek, hogy összeszeditek, és zsákba dugjátok őket. Itt még az öregapám is hős lehetne. Hátrakötött kézzel is.

— Az öregapád ész nélkül iszkolt volna el onnan, ha valaki két pisztollyal ugrott volna neki — felelte Pandi. — Már majdnem azt hittem, hogy a kapitánynak annyi!

— Annyi neki! — dörmögte a szállásmester. — Hat hónap a déli határon, és nektek tényleg annyi lenne. Az kéne neked, fiacskám. Aztán majd meglátnánk, ki iszkol el ész nélkül.

Mikor már kint voltak, Maxim a legtisztelettudóbb hangnemben megkérdezte Panditól: — Pandi közlegény úr, miért vannak a degeneknek olyan fájdalmai? És úgy látszik, mindegyiknek ugyanabban az időben. Hogy lehet ez?

— A félelem teszi. Ők degenek. Érted? Többet kéne olvasnod, Mak. Van egy brosúra, „A degenek: szokásaik és eredetük”. Okvetlenül olvasd el, különben soha nem érsz el semmit. Csak bátorsággal nem jutsz messzire. — Szünetet tartott. — Nézd, mi, normális emberek, izgatottak leszünk, dühösek, vagy megijedünk, és nem történik semmi. Esetleg izzadunk, vagy remegünk. De az ő testük rendellenes. Degenerált. Ha ők felbosszantják magukat valamivel, rájuk jön a cidri, vagy valami ilyesmi, hirtelen rettenetes fejfájás kapja el őket, és fájdalom az egész testükben. Őrjítő fájdalom. Érted? Így tudjuk azonosítani őket. És, természetesen, letartóztatjuk őket. Fogjuk rá, ezek a kesztyűk jók lesznek. Épp az én méretem. Mit gondolsz?

— Nekem túl szűk, uram — panaszkodott Maxim. — Cseréljünk.

A cserével mindketten meg voltak elégedve. Hirtelen Maximnak eszébe jutott, hogy vonaglott a fájdalomtól Fank a kocsiban. És a járőröző légiósok letartóztatták. — Mitől ijedhetett meg? Vagy mitől dühödött fel? Nem tűnt izgatottnak, nyugodtan vezette a kocsit, még fütyörészett is. De körülnézett, és meglátott egy járőrkocsit. Vagy az már azután volt? Igaz, borzasztóan sietett, és a furgon elállta az utat. Talán ezen bosszantotta fel magát? Jó Isten, mit beszélek? Bárkinek lehet dührohama. És őt talán csak a baleset miatt tartóztatták le. Vajon ki ő, és kinek beszélt rólam? Meg kell találnom Fankot.

Kifényesítette a csizmáját, kipucoválta magát egy nagy tükör előtt, nyakába akasztotta a fegyverét, és újra megszemlélte magát a tükörben. Abban a pillanatban meghallotta Gaj parancsát a sorakozóra. Miután sasszemmel végigvizsgálta az embereit, és leellenőrizte, hogy ismerik a feladatukat, Gaj a századirodára rohant jelenteni. Hamarosan Csacsu kapitány bukkant fel Gaj kíséretével. Ő szintén gondosan leellenőrzött minden embert. — Vigye a szakaszát, káplár. — A szakasz elmasírozott a főhadiszállás irányába.

A főhadiszálláson a kapitány megparancsolta Pandi közlegénynek és Szim jelöltnek, hogy kövessék, és Gaj elvezette a szakasz maradékát. Pandi és Maxim egy befüggönyözött ablakú kis terembe lépett. Az egész erősen bűzlött a cigarettafüsttől. A túlsó végén egy nagy, üres asztal állt, háromlábú székekkel körülvéve. A falon egy régi csatát ábrázoló öreg festmény lógott. Tíz lépésnyire az asztaltól, az ajtótól jobbra, Maxim egy fém ülőalkalmatosságot látott. Egyetlen lábát szilárdan a padlóhoz csavarozták.

— A helyükre! — adta ki a parancsot a kapitány. Ő előre ment, és leült. Pandi gondosan beállította Maximot jobbra a fogoly széke mögé, ő maga a bal oldalon foglalta el a posztját, és odasúgta neki, hogy álljon vigyázzba. Mindketten megmerevedtek. A kapitány keresztbe vetett lábakkal ült, dohányzott, és közönyösen figyelte a légiósokat. De Maxim biztos volt benne, hogy a kapitány őt tanulmányozza.

Kinyílt az ajtó Pandi mögött. Pandi tett két lépést előre, egy lépést jobbra, és csinált egy „balra át”-ot. Maxim éppen utánozni akarta, de rájött, hogy ő nincs útban. Újra vigyázzba vágta magát. Volt valami ragályos ebben a kamaszoknak való játékban, habár primitívnek tűnt, és nyilvánvalóan alkalmatlannak egy ilyen végveszélyben lévő országban.

— Vigyázz! — vakkantotta Pandi.

A kapitány felkelt, cigarettáját elnyomta egy hamutálcában, könnyedén összecsapta a bokáját, és üdvözölte az asztalhoz újonnan érkezetteket: a brigadérost, egy civil ruhás idegent, és a brigadéros szárnysegédjét egy vastag mappával a hóna alatt. A mogorva brigadéros az asztal közepe táján ült le, és ujjával hímzett gallérja mögé nyúlt, hogy meglazítsa. A civil, csúf, kicsi ember, durván borotvált, petyhüdt arccal, csendben a mellette lévő székhez ment. A szárnysegéd, még állva, kinyitotta a mappát, átválogatta a papírokat, és néhányat átadott a brigadérosnak.

Miután néhány pillanatig látható határozatlansággal álldogált, Pandi visszatért az eredeti helyére, ugyanazzal a katonás járással. Az emberek az asztalnál halkan beszélgettek.

— Eljössz ma a találkozóra, Csacsu? — kérdezte a brigadéros.

— Nem tudok, van néhány elintéznivalóm — válaszolta a kapitány.

— Kár. Fontos megbeszélés lesz ma.

— Túl későn jutott eszembe. Mindenesetre én már kifejtettem a véleményemet.

— Nem túl hatásosan — jegyezte meg a civil halkan a kapitány felé fordulva. — Ráadásul a helyzet változik. A vélemények is megváltoznak.

— De nem itt nálunk, a Légióban — mondta a kapitány hűvösen.

— Nos, uraim, de igazán, — szólalt meg a brigadéros, — mindenki jöjjön el a mai összejövetelre.

— Úgy hallottam, friss tavi gombát hoztak — mondta a szárnysegéd, még mindig a papírok között turkálva. — Saját levében.

— Hallja ezt, kapitány? — kérdezte a civil.

— Nem, uraim — mondta a kapitány. — Megvan a véleményem, és egyszer már kifejtettem. Ami pedig a tavi gombát illeti… — Hozzátett még valamit, amit Pandi és Maxim nem hallhatott, és az egész társaságból kirobbant a nevetés. Csacsu kapitány látható elégedettséggel dőlt hátra a székén. A szárnysegéd abbahagyta a papírok böngészését, és suttogott valamit a brigadérosnak. A brigadéros bólogatott. A szárnysegéd leült, és mintha az üres széknek címezte volna, megszólalt.

— Nole Renadu!

Pandi kinyitotta az ajtót, fejét kidugta a folyosóra, és hangosan megismételte: — Nole Renadu!

Mocorgás hallatszott a folyosóról, és egy választékosan öltözött, de valahogy zilált és viharvert idősebb férfi lépett be a szobába. A lábai kissé bizonytalanok voltak, ezért Pandi megfogta a könyökénél, és leültette a foglyok székére. Az ajtó kattanva bezárult. A férfi hangosan köhögött, kezeit a térdére fektette, és fejét büszkén felemelte.

— Vagy úúúgy… — nyújtotta el a szót a brigadéros a papírokat tanulmányozva. Elhadart valamit, ami úgy hangzott, mint egy nyelvtörő mondóka: — Nole-Renadu-ötvenöt-éves-háztulajdonos-a-városi-tanács-tagja. Úúúgy… Tagja a Veteránok Egyesületének. — A civil a brigadéros mellett ásított, egy újságot húzott elő a zsebéből, a térdére fektette, és belelapozott. — A fogoly… a motozás során elkobozták… akkor és ott… Úúúgy. Mit csinált ön a Trombitás utca nyolcban?

— Én vagyok az épület tulajdonosa — mondta Renadu méltóságteljesen. Megbeszélésem volt a házmesteremmel.

— Ellenőrizte az iratait? — fordult a brigadéros a segédtiszthez.

— Igen, uram. Minden rendben van.

— Úúúgy — mondta a brigadéros. — Renadu úr, ismer ön bárkit is a foglyok közül?

— Nem, senkit — felelte fejét nyomatékosan megrázva Renadu. — Személyesen nem. De az egyikük neve — Ketsef — azt hiszem, valami ilyen nevű lakik az épületben. De nem emlékszem. Lehet, hogy tévedek. Talán nem ebben az épületben. Van két másik is, és az egyikben…

— Bocsásson meg, — szakította félbe a civil, anélkül, hogy felemelte volna a szemét az újságjából. — Miről beszélgetett a többi fogoly a cellában? Nem figyelte?

— Hát… én… hát… — tétovázott Renadu. — Be kell hogy valljam… nos, az önök cellájában… rovarok vannak. Az idő legnagyobb részében azokkal voltunk elfoglalva. Valaki suttogott az egyik sarokban, de én túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy távol tartsam a rovarokat. — Idegesen felnevetett.

— Természetesen, — mondta egyetértően a brigadéros. — Nos, nem hiszem, hogy ezért bocsánatot kellene kérnünk öntől, Renadu úr. Itt vannak az iratai. Ön szabad. Őrparancsnok! — kiáltotta.

Pandi szélesre tárta az ablakot, és kikiabált rajta: — Őrparancsnok, jelentkezzen a brigadérosnál!

— Eszembe sem jutott bocsánatkérést várni — mondta Renadu síri hangon. — Csak magamnak, saját magamnak tehetek szemrehányást. Pontosabban az átkozott génjeimnek. Szabad? — kérdezte Maximtól, az asztalra mutatva, ahol az iratai feküdtek.

— Ott marad, ahol van — mondta Pandi halkan.

Belépett Gaj. A brigadéros átadta neki az iratokat, és elrendelte az elkobzott vagyontárgyak visszaadását. Renadu urat elengedték.

— Rase Muszai, — mondta a segédtiszt a vasszéknek.

— Rase Muszai! — ismételte meg Pandi az ajtón át.

Egy vékony, teljesen kimerült, rongyos köntöst és egyetlen papucsot viselő férfi lépett be. Éppen csak le tudott ülni, mikor a brigadéros ráförmedt: — Bujkáltál, nyavalyás? Rase egy hosszú, zavaros okfejtéssel válaszolt. Ő nem bujkált, beteg felesége és három gyermeke van, a lakbért még nem fizette ki, már kétszer letartóztatták és elengedték, most egy gyárban dolgozik kárpitosként, és nem csinált semmi rosszat. Maxim biztos volt benne, hogy el fogják engedni, de a brigadéros hirtelen felállt, és kihirdette, hogy Rase Muszai, kora negyvenkettő, nős, kétszer letartóztatva, hét évre ítéltetett a védőőrizeti törvény értelmében. Egy pillanatig úgy tűnt, Rase Muszai nem értette meg az ítéletet. Aztán szörnyű jelenet vette kezdetét. A kárpitos zokogott, összefüggéstelenül bocsánatért esedezett, és folyamatosan sírt és kiáltozott, mialatt Pandi kivonszolta a folyosóra. Maxim megint magán érezte Csacsu kapitány tekintetét.

— Kivi Popsu, — jelentette be a segédtiszt.

Egy széles vállú, valami bőrbetegségtől eltorzult arcú fickót löktek be az ajtón. Ennek a visszaeső betörőnek, akit a bűntett helyszínén fogtak el, pimaszul megnyerő modora volt. Először arra kérte a parancsnok urakat, ne ítéljék őt kegyetlen halálra, aztán hisztérikusan nevetgélt, jópofáskodott, és történeteket mesélt magáról, mindegyik ugyanúgy kezdődött: „Bementem egy házba…” A többieknek esélyt sem adott a megszólalásra. Miután tett néhány sikertelen kísérletet hogy kihallgassa, a brigadéros hátradőlt a székén, és méltatlankodva a mellette ülőkre pillantott. Csacsu kapitány szólalt meg monoton hangon: — Szim jelölt, hallgattassa el!

Nem tudván, hogy hogyan hallgattassa el a foglyot, Maxim egyszerűen megragadta Kivi Popsut a vállánál fogva, és keményen megrázta. A fogoly állkapcsa csattanva összezárult; lakatot tett a szájára, és csendben maradt. Akkor a civil, aki odáig tanulmányozta a foglyot, megszólalt:

— Ez kell nekem. Hasznunkra lehet.

— Nagyszerű, — mondta a brigadéros, és parancsot adott, hogy kísérjék vissza Kivi Popsut a cellájába.

Mikor a foglyot kivezették, a segédtiszt azt mondta: — Ezzel végeztünk az apróhallal. Most lássuk a csoportot.

— Kezdjük a vezetőjükkel — javasolta a civil. — Mi is a neve… Ketsef?

A segédtiszt egy pillantást vetett a papírjaira, és újra a rabok székéhez szólt: — Gel Ketsef.

Egy megbilincselt kezű férfit vezettek be a szobába. Szemei vörösek voltak, arca duzzadt. Leült, és tekintetét a brigadéros feje fölött lévő festményre függesztette. — Az ön neve Gel Ketsef? — kérdezte a brigadéros.

— Igen.

— Fogorvos?

— Az voltam.

— Milyen kapcsolatban van a fogorvos Gobbival?

— Megvettem a praxisát.

— Most miért nem praktizál?

— Eladtam a felszerelésemet.

— Miért?

— Pénzügyi problémák miatt.

— Milyen kapcsolatban van Ordi Taderrel?

— Ő a feleségem.

— Gyermek?

— Egy fiú.

— Ő hol van?

— Nem tudom.

— Mit csinált a háború alatt?

— Harcoltam.

— Miért döntött úgy, hogy kormányellenes tevékenységben vesz részt?

— Mert a világtörténelemben még sosem volt ennél visszataszítóbb kormányzat — mondta Ketsef. — Mert szerettem a feleségemet és gyermekemet. Mert maguk megölték a barátaimat, és korrumpálták a népemet. Mert mindig is gyűlöltem magukat. Ez nem elég?

— Elég, — mondta a brigadéros szenvtelenül. — Több, mint elég. Most mondja el nekünk, mennyit fizettek magának a hontiak? Vagy a pandeyaiak?

A férfiből kitört a nevetés — de ez nyomasztó nevetés volt, egy halott ember nevetése.

— Hagyja már ezt! Vessünk véget ennek a bohózatnak. Miért jó ez magának?

— Maga a vezetője ennek a csoportnak?

— Én voltam.

— Kik a tagjai a szervezetüknek?

— Nem tudom.

— Biztos? — kérdezte hirtelen a civil.

— Igen.

— Tudja, Ketsef, — mondta szelíden a civil — a maga helyzete rendkívül súlyos. Mindent tudunk a maga csoportjáról. Még a csoportja kapcsolatairól is tudunk valamennyit. De hogy a maga neve, vagy valaki másé a csoportjából, kikerül-e, mint a forrásunk, teljességgel magán múlik.

Ketsef lehajtotta a fejét, és szótlan maradt.

— Maga! — kiáltott rá Csacsu kapitány. — Maga egy hajdani harctéri tiszt. Nem érti, hogy mit ajánlunk magának? Nem az életét, masszaraks! A becsületét!

Ketsef megint nevetni kezdett, de nem válaszolt. Maxim érezte, hogy ez az ember semmitől sem fél. Sem a haláltól, sem a becsület elvesztésétől. Ő már elviselt mindent, amit el kellett viselnie, és elszánta magát a halálra. A brigadéros megvonta a vállát, és kihirdette, hogy Gel Ketsef, kora ötven, nős, fogorvos, halálra ítéltetett, a közegészségügy védelméről szóló törvény értelmében. Az ítélet negyvennyolc órán belül végrehajtandó. Ha az elítélt hajlandó vallomást tenni, az ítélet megváltozhat.

Miután Ketsefet kivezették, a brigadéros elégedetlenül azt mondta a civilnek: — Nem értelek. Azt hiszem, inkább boldogan beszélt volna. A te nézőpontodból… tipikus fecsegő. Nem, én ezt nem értem.

A civil felnevetett. — Figyelj, barátom, te maradj a magad munkájánál, és én is megmaradok az enyémnél.

A brigadéros megsértődött. — A csoport vezetője… hajlamos a filozofálásra. Nem értelek.

— Láttál már valaha filozofáló hullát?

— Képtelenség.

— Nos, láttál már?

— És te láttál? — kérdezte a brigadéros.

— Igen éppen most — mondta a civil fensőbbségesen. — És, jegyezd meg, nem először. Én élek. Ő halott. Tehát miről is beszélünk?

A kapitány hirtelen felállt, odament Maximhoz, és az arcába sziszegte: — Hogy áll, jelölt? Vigyázz! Szem előre néz! — Tanulmányozta Maximot néhány másodpercig, aztán visszatért a helyére.

— Tehát, — szólalt meg a segédtiszt, — itt van még Ordi Tader, Memo Gramenu, és két másik, aki megtagadta, hogy megnevezze magát.

— Kezdhetnénk velük — javasolta a civil.

A 7313-as szám, egy ösztövér, inas férfi, fájdalmasan duzzadt ajkakkal, belépett, és leült. Ő is meg volt bilincselve, habár egyik karja műkar volt.

— Neve? — kérdezte a brigadéros.

— Melyik? — kérdezte a félkarú rab derűsen.

Maxim megrándult — biztos volt benne, hogy a férfi hallgatni fog.

— Olyan sok van? Mondja meg a valódi nevét.

— A valódi nevem Hét-három-egy-három.

— Úúúgy. Mit csináltak Ketsef lakásában?

— Én eszméletlenül feküdtem. Csak hogy tudja, ebben nagyon jó vagyok. Ha akarja, bemutathatom.

— Ne fáradjon vele — mondta a civil. Nagyon dühös volt. — Tartogassa későbbre a tehetségét. Szüksége lesz rá.

A fogolyból kitört a nevetés. Szívből nevetett, mint a fiatalok, és Maxim elborzadt, mikor rájött, hogy a nevetése őszinte volt. Az asztal körül ülők dermedten figyelték.

— Masszaraks! — A fogoly a vállába törölte a szemét. — Hogy megijedtem! — A civilhez fordult. — De maga, maga még fiatal ember. Meg kell tanulnia, hogy megfontoltan, hivatalosan végezze a munkáját… a pénzéért. Annak óriási hatása lesz a vallatása áldozataira. Micsoda ijesztő helyzet, mikor az ember azon kapja magát, hogy nem egy ellenség, hanem egy bürokrata kezdi vallatni. Vessen egy pillantást a bal karomra. Ő Császári Felsége szakemberei fűrészelték le, három menetben; és minden aktust hosszadalmas hivatali levélváltás kísért. Azok a mészárosok csak egy kellemetlen, unalmas, haszontalan munkát végeztek. Miközben fűrészelték a karomat, nyomorúságosan alacsony fizetésük miatt átkozódtak. És én halálra voltam rémülve. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy ne beszéljek. És most… Látom, hogy gyűlöl engem. Maga engem, és én magát. Nagyszerű! De maga még kevesebb mint húsz éve gyűlöl engem, míg én magát több mint harminc éve. Maga, fiatalember, akkor még az asztal alatt totyogott, és macskákat kínozgatott.

— Aha, — mondta a civil, — egy öreg róka. Azt hittem, már mind kihaltak.

— Arra ne számítson — felelte a fogoly. — Magának még sokat kell tanulnia.

— Azt hiszem, ennyi elég — mondta a brigadéros a civil felé fordulva.

A civil sebesen írt valamit az újságra, és átadta a brigadérosnak. A brigadéros meglepődött, és kétkedve nézett a civilre. A civil elmosolyodott. Aztán vállát megvonva a brigadéros a kapitányt szólította meg. — Csacsu kapitány. Ön tanúja volt az esetnek. Hogy viselkedett a vádlott, mikor letartóztatták?

— A padlón feküdt elnyúlva — felelte a kapitány mogorván.

— Más szóval, nem tanúsított ellenállást. Úúúgy. A brigadéros rövid szünetet tartott, aztán felállt, és kimondta a szentenciát: — A hét-három-egy-hármas rab halálra ítéltetett. A kivégzés időpontja nem meghatározott, előtte a foglyot átnevelő táborba küldjük. — Csacsu kapitány arcán gúnyos értetlenség látszott. A félkarú rab lágyan felnevetett, és a fejét rázta, mikor kivezették.

Behozták 7314-et. Ez volt az a férfi, aki sikoltozva és rángatózva feküdt a padlón. Habár nagyon rémült volt, kihívóan viselkedett. Amint feltűnt az ajtóban, azt kiabálta, hogy nem fog válaszolni a kérdésekre, és nem kér kegyelmet. És tényleg csendben maradt, nem válaszolt egyetlen kérdésre sem, még a civilére sem, aki megkérdezte, nem bántak-e vele rosszul a letartóztatása alatt. Mikor a kihallgatás véget ért, a brigadéros a civilre nézett, és kérdően ráhunyorított. A civil bólintott, és azt mondta: — Add nekem. — Nagyon elégedettnek tűnt.

A brigadéros átfutotta a maradék iratokat, és azt mondta:

— Gyerünk, uraim, együnk valamit.

A bíróság visszavonult. Maxim és Pandi engedélyt kaptak, hogy pihenjben álljanak. Mikor a kapitány szintén elhagyta a szobát, Pandi dühösen mondta: — Láttad ezeket az állatokat? Rosszabbak, mint a kígyók. Ha nem lenne fejfájásuk, hogy tudná megmondani az ember, hogy degenek? Félelmetes belegondolni, hogy mi történne.

Maxim nem válaszolt. Nem volt társalgó hangulatban. A képe erről a világról, ami tegnap olyan kristálytisztának és logikusnak tűnt, most szétmállott és összezavarodott. Pandi tovább beszélt, nem várt választ Maximtól. Fehér kesztyűjét levette, hogy össze ne piszkolja, zsebéből kivett egy csomag pörkölt mogyorót, és néhányat Maximnak kínált. Arról kezdett beszélni, mennyire utálja ezt a szolgálatot. Először is, halálosan félt attól, hogy elkap valamit a degenektől. Másodszor, néhányan közülük, mint az a félkarú fickó, olyan tiszteletlenül viselkedtek, hogy alig tudta türtőztetni magát. Egyszer tűrte, ameddig tudta, aztán állon vágta az egyiket. Majdnem lefokozták jelöltté. A kapitánynak köszönhetően mindössze húsz nap fogdát kapott, plusz negyven nap laktanyafogságot.

Maxim csendben rágta a mogyorót, alig figyelt Pandi fecsegésére. — Gyűlölet, — gondolta. — Ezek gyűlölik amazokat, és viszont. De miért? „A legvisszataszítóbb kormányzat.” Mitől visszataszító? Honnan veszik ezt? Korrumpálta a népét. Hogyan? Mit jelent mindez? És az a civil… tényleg kínvallatásra célzott? Az efféle dolgok évszázadokkal ezelőtt léteztek, a középkorban. De mi a helyzet a fasizmussal? Hitler. Auschwitz. Fajelmélet, népirtás. A világ lerombolása. Gaj… fasiszta lenne? És Rada? Valószínűtlen. A kapitány? Bárcsak érteném a kapcsolatot a rettenetes fejfájás, és a hatóságokkal szembeni engedetlenségük között. Miért van az, hogy csak degenek próbálják lerombolni az ABR-hálózatot? És miért nem minden degen?

— Pandi közlegény úr — kérdezte, — mi a helyzet a hontikkal… ők mind degenek?

Pandi mélyen elgondolkodott.

— Hmmm, hogy is magyarázzam el? Nos, nekünk az a dolgunk, hogy elbánjunk a városi degenekkel, és a vadakkal, az erdőben. A hadsereg embereit arra képezik ki, hogy elbánjanak bárkivel, akivel összefutnak, Hontiban, vagy bárhol másutt. Neked csak annyit kell tudnod, hogy a hontiak a mi legnagyobb ellenségeink. A háború előtt nekünk engedelmeskedtek, de most bosszút akarnak állni. Így van ez. Érted?

— Többé-kevésbé — felelte Maxim. Pandi rögtön rendre utasította. — Egy légiós így nem válaszolhat. A légiós azt mondja: „Igen, uram”, vagy „Nem, uram”. A „többé-kevésbé” civileknek való, meg a káplár nővérének. Te nem felelhetsz így szolgálatban.

Egy ilyen lelkesítő és szívének kedves témáról, ilyen figyelmes és tisztelettudó hallgatóság előtt, Pandi a végtelenségig tudott volna fecsegni. De visszatértek a tisztek. Pandi a mondat közepén elhallgatott, „vigyázz!”-t suttogott, aztán vigyázzállásba dermedt — miután végrehajtotta a szükséges manővereket az asztal és a foglyok széke között. Maxim követte a példáját.

A tisztek kitűnő hangulatban voltak. Csacsu kapitány gőgös arckifejezéssel arról mesélt nekik emelt hangon, '96-ban hogyan készítettek valami tésztafélét a vörösen izzó páncélon, és az milyen ízletesnek bizonyult. A brigadéros és a civil azzal vágtak vissza, hogy a harci szellem átkozottul fontos, de a Harcos Légióban a kosztnak messze a legjobbnak kell lennie; minél kevesebb a konzerv étel, annál jobb. A segédtiszt félig lehunyt szemmel fejből hadart el valamiféle receptet. A többiek elcsendesedtek, és szemükben különös gyöngédséggel hallgatták. A segédtiszt hangja elfulladt a felindultságtól, és megköszörülte a torkát. A brigadéros felsóhajtott, és azt mondta: — Igen. Pompás. De most vissza kellene mennünk dolgozni.

A segédtiszt, még mindig köhécselve, kinyitotta az irattartót, kotorászott a papírok között, és bejelentette: — Ordi Tader.

A nő belépett, ugyanolyan sápadtnak és áttetszőnek tűnt, mint amilyen előző nap volt. Mikor Pandi kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a könyökénél, és leültesse, hirtelen hátrahőkölt, mintha kígyót látott volna, és Maxim azt hitte, meg fogja ütni Pandit. Nem tette; meg volt bilincselve. Csak nyugodtan és tisztán megmondta neki, hogy vegye le róla a piszkos kezét, aztán kikerülte, és leült.

A brigadéros feltette neki a szokásos kérdéseket. A nő nem válaszolt. A civil emlékeztette a gyermekére és a férjére, de ő még mindig nem válaszolt. Egyenes háttal ült a helyén. Maxim nem látta az arcát, csak feszes, vékony nyakát a kócos haj alatt.

Hirtelen halk hangon megszólalt: — Igazi disznók vagytok. Mindannyian. Gyilkosok! De mind meg fogtok halni. Te, brigadéros… téged most látlak először és utoljára. Kegyetlen halálod lesz. Sajnos nem az én kezemtől, de nagyon, nagyon kegyetlen halálod lesz. És ti, ti vérszomjas állatok, én saját kezemmel intéztem el kettőt a fajtátokból. Ha ez a két idióta nem állna mögöttem, ebben a pillanatban megölnélek titeket. — Elakadt a hangja. — És te, fafejű ágyútöltelék, egyszer még elkapunk téged. De a te halálod könnyű lesz. Gel elhibázott, de ismerek embereket, akik majd nem fognak.

Nem szakították félbe, inkább figyelmesen hallgatták.

Úgy tűnt, órákig készek lettek volna hallgatni, mikor a nő hirtelen felállt, és az asztal felé lépett. Pandi elkapta a vállánál fogva, és visszalökte a székre. Akkor teljes erejéből kiköpött, de nem találta el az asztalt. Hirtelen elernyedt, és sírni kezdett. Egy ideig nézték, ahogy sír. Aztán a brigadéros felállt, és halálra ítélte, az ítélet negyvennyolc órán belül végrehajtandó. Pandi megfogta a karjánál fogva, és kitolta az ajtón. A civil összedörzsölte a kezét, mosolygott, és azt mondta: — Szerencsénk volt. Kiváló őrök.

— A kapitánynak köszönheted — válaszolt a brigadéros.

Csacsu kapitány csak annyit mondott: — Csitt! — Mindenki elhallgatott.

A segédtiszt Memo Gramenut hivatta, és átugrotta a szokásos formalitásokat, mert ez kristálytiszta eset volt. Fegyveres ellenállást tanúsított, mikor letartóztatták. Amíg a brigadéros a halálos ítéletet olvasta fel, ő a plafont nézte egykedvűen, sebesült jobb kezét baljával átkarolva. Kificamodott ujjait rongyba bugyolálta. Maxim nem értette a fogoly természetellenes nyugalmát, és hűvös közönyét az eljárás iránt.

Mikor Gramenut kivezették, a segédtiszt megkönnyebbült sóhajjal mappájába gyűjtötte a papírokat, és a brigadéros beszélgetni kezdett a civillel az előléptetési rendszerről. Csacsu kapitány odament Pandihoz és Maximhoz, és megparancsolta, hogy távozzanak. Habár Maxim tisztán látta a fenyegetést a szemében, úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem törődött vele. Arra az emberre gondolt, akinek majd ki kell végeznie a nőt. Képtelenség! De valakinek el kell majd végeznie ezt a munkát a következő negyvennyolc órában.

8.

Gaj felvette a házikabátját, felakasztotta az uniformisát, és Maximhoz fordult. Szim jelölt egy apró kanapén üldögélt, amit Rada helyezett el a számára egy üres sarokban. Egyik csizmáját már levette, és éppen nekikészülődött a másiknak. Szemei a falra szegeződtek. Gaj oldalvást odaosont hozzá, és megpróbált játékosan az orrára csapni. Mint máskor, most sem érte el a célját: Mak éppen időben rántotta hátra a fejét.

— Mi jár a fejedben? — kérdezte Gaj vidáman. — Rada után epekedsz? Nincs szerencséd, bátyó; ma éjszakás műszakban van.

Mak halványan elmosolyodott, és nekilátott a másik csizmájának.

— Miért nincs szerencsém? — kérdezte szórakozottan. — Gaj, tudom, te sosem hazudnál nekem. — Abbahagyta a csizmahúzást. — Mindig azt mondod, hogy pénzt kapnak a munkájukért.

— Kik? A degenek?

— Úgy van. Sokat beszéltél róla, nekem, és a fiúknak. Azt mondtad, a hontiak fizetett ügynökei. És a kapitány is mindennap ugyanezt a történetet adja le nekünk.

— Mi mást mondhatnánk róluk? — Ó, Istenem, Mak most megint előjön majd a szokásos unalmas társalgással. — Te tényleg mókás fickó vagy, Mak. Semmi sem változott velük kapcsolatban, így hát nincs is semmi újdonság, amit elmondhatnánk róluk. A degenek mindig is degenek voltak, és most is azok. Mindig is kaptak pénzt az ellenségeinktől. Most is kapnak. Például éppen a múlt évben értünk tetten egy csoportot, egy egész rakás dohánnyal. Tisztességes ember hogy juthatna ennyi pénzhez? Nem bankárok voltak.

Mak a csizmáit gondosan a fal mellé állította, felállt, és elkezdte kigombolni a kezeslábasát.

— Gaj, — mondta. — Van itt valami, amit én nem értek ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Az ember mond valamit valakiről, aztán mikor ránéz, tudja, hogy az nem lehet igaz. Hogy az egész egy tévedés.

— Előfordul — mondta Gaj, homlokát ráncolva. — De ha most a degenekre gondolsz…

— Pontosan. Figyeltem őket tegnap. Ezek hétköznapi emberek… mint bárki más. Egyesek egy kicsit jobbak, mások egy kicsit rosszabbak. Egyesek bátrak, mások gyávák. De bizonyosan nem azok az állatok, akikre számítottam. Vagy akiknek ti gondoljátok őket. Várj, ne szakíts félbe. Azt nem tudom, hogy veszélyesek-e. Látszólag minden arra mutat, hogy azok. De azt nem hiszem, hogy megvették őket.

— Miért nem hiszed? Nézd, mondjuk, hogy nekem nem hiszel; én egy kis senki vagyok. De mi a helyzet a kapitánnyal? Vagy a brigadérossal?

Maxim ledobta a kezeslábasát, odament az ablakhoz, és homlokát az üveghez nyomva kibámult rajta.

— És ha tévedés történt?

— Tévedés? — Gaj meghökkent. — Ki tévedett? A brigadéros? Mak, te tisztára lökött vagy!

— Rendben. — Mak megfordult. — De most nem róla van szó. A degenekről beszéltünk. Például vegyünk csak téged. Te meghalnál az elveidért, igaz?

— Így igaz! És te is.

— Rendben, mi igen. És éppen erről van szó. Mi az elveinkért halnánk meg, nem a légiós fejadagért, vagy a pénzért. Ajánlj fel nekem egy milliárdot a papír bilétáitokból, és én nem akarnék meghalni érte. Mint ahogy te sem.

— Természetesen — felelte Gaj, azon gondolkozva, micsoda figura ez a Mak, hogy mindig ilyen különös ötletei vannak.

— Nos?

— Hogyhogy nos?

— Nos, rendben — mondta Maxim türelmetlenül. — Te nem lennél hajlandó pénzért meghalni. Én sem. De azt hiszed, hogy a degenek igen? Nevetséges!

— De bizony hogy igen! — Gaj felkapta a vizet. — Azért, mert ők degenek! A pénz többet jelent nekik minden másnál. Nekik semmi sem szent. Egy gyereket megfojtani nekik nem nagy ügy. Volt már rá példa! Fogd már fel, Mak: miféle ember az, aki megpróbálja lerombolni az ABR-hálózatot? Megmondom én neked… hidegvérű gyilkos!

— Én ebben nem vagyok ennyire biztos. Ma kihallgattak néhányat közülük. Ha megnevezték volna a cinkosaikat, megmenthették volna a bőrüket, megúszhatták volna kemény munkával a büntetőtáborban. De ők ezt nem tették. Ez tehát nem azt jelenti, hogy a társaik többet számítanak nekik, mint a pénz? Többet, mint az életük?

— Ezt nem tudhatod biztosan — ellenkezett Gaj. — A törvény szerint minden degent halálra kell ítélni, bírósági tárgyalás nélkül. Magad is láttad, hogy elítélték őket.

Makra nézett, és látta, hogy habozik, és össze van zavarodva. Igazán jószívű, de annyira naiv; nem értette meg, hogy a kegyetlenség az ellenséggel szemben elkerülhetetlen. Bele kéne verni a fejébe, megmondani neki, hogy ne beszéljen ostobaságokat, fogja be a száját, és hallgasson a feljebbvalóira. Mak nem fafej, nem egy buta gyerek; megért mindent, ha rendesen elmagyarázzák neki a dolgokat.

— Nem! — mondta Mak csökönyösen. — Az ember nem tud pénzért gyűlölni valakit. És a degenekben van gyűlölet… több, mint amit én lehetségesnek tartottam, hogy lehet egy emberben. Te nem gyűlölöd őket annyira, mint amennyire ők gyűlölnek téged. És én tudni akarom, hogy miért.

— Akkor figyelj. Elmagyarázom újra. Először is, ők degeneráltak. Gyűlölnek minden normális embert. Természetük szerint rosszindulatúak, mint a patkányok. Másodszor, mi beleavatkozunk a dolgaikba. Ők szeretnék csinálni a piszkos dolgaikat, gyűjteni a dohányt, élni, mint hal a vízben. Erre mi mit csinálunk? „Állj! Kezeket fel!”, ezt mondjuk nekik. Mit vársz tőlük, hogy szeressenek érte?

— Ha mind rosszindulatúak, mint a patkányok, akkor mi a helyzet azzal a háztulajdonossal? Ha mindegyiküket megvették, ahogy mondtad, akkor őt miért engedték el?

Gaj felnevetett.

— A háziúr gyáva. Jó csomó van belőlük is. Gyűlölnek minket, de félnek. Tudják, hogy kifizetődő, ha kedvesek velünk. Amellett ő egy háztulajdonos, gazdag ember. Őt nem olyan könnyű lefizetni. Ő nem kedveli azt a fogorvost. Mókás vagy, Mak, olyan vagy, mint egy gyerek! Tudod, hogy az emberek nem egyformák. A degenek sem.

— Természetesen tudom — szakította félbe Mak. — De vegyük csak a fogorvost. Lefogadnám az ingemben, hogy őt nem vették meg. Nem tudnám bebizonyítani, de érzem a csontjaimban. Az a fogorvos egy bátor, tisztességes ember.

— Egy degenről beszélsz!

— Értsd úgy. Egy bátor, tisztességes degen. Láttam a könyvtárát. Művelt. Ezerszer többet tud, mint te, vagy a kapitány. Miért van ellenünk? Ha minden úgy van, ahogy mondod, egy ilyen művelt ember miért nem tudja ezt? Még mikor halállal fenyegették, akkor is egyenesen a szemünkbe mondta, hogy ő a néppel van, és ellenünk. Miért?

— A művelt degen duplán veszélyes — oktatta Gaj. Gyűlöl minket, csak mert degen. De ha művelt, ezt a gyűlöletet el tudja hinteni mindenfelé. A műveltség, barátocskám, nem mindig áldás. Mint a fegyver, attól függ, kinek a kezében van.

— A műveltség mindig áldás.

— Nem értek egyet. Én szívesebben látnám a hontiakat butának. Akkor végre emberhez méltóan élhetnénk, ahelyett, hogy mindig attól félnénk, hogy rajtunk ütnek. Ha műveletlenek lennének, jobban kézben tarthatnánk őket.

— Igen, — mondta Mak különös hangsúllyal, — tudjuk mi ezt nagyon jól. Nagyon jól tudjuk, hogyan kell kegyetlennek lenni.

— Megint úgy beszélsz, mint egy gyerek. Nagyon örülnénk neki, ha racionális érveléssel meggyőzhetnénk őket. Az biztosan kevésbé költséges és kevésbé véres lenne. De mit tehetünk, ha a meggyőzés nem működik?

— Ez azt jelenti, hogy van meggyőződésük, nem igaz? — vágott közbe Mak. — Ha egy művelt ember, mint az a fogorvos, meg van győződve róla, hogy igaza van, akkor hol jön a képbe a hontiak pénze?

Gaj torkig volt Mak érveivel, ezért végső mentsvárként idézni kezdte a Teremtők Törvénykönyvét. De Mak félbeszakította, hirtelen felkiáltott: — Rada! Elég volt az alvásból! A légiósaid halálra epekednek utánad, a társaságodra vágynak!

Gaj meglepődött, hogy Rada hangját hallja a spanyolfal túloldaláról.

— Egy ideje már ébren voltam. Úgy ordítoztatok, mintha a gyakorlótéren lennétek.

— Mit csinálsz te itthon? — kérdezte Gaj.

Pongyoláját szorosabbra húzva a lány kilépett a spanyolfal mögül.

— Elvesztettem az állásomat — jelentette be. — Tei mama bezárta a boltot. Örökölt egy kis pénzt, és elment vidékre. De beajánlott engem egy jó munkára. Mak, miért van mindened szerteszét? Tedd őket a szekrénybe. Már vagy egy tucatszor kértelek benneteket, hogy ne gyertek be csizmában! Gaj, terítsd meg az asztalt, rögtön eszünk. Mak, te fogytál. Mit művelnek ezek ott veled?

— Mozgás, mozgás! — mondta Gaj. — Együnk valamit.

Rada a konyhába ment. Mikor elhagyta a szobát, Mak, ellágyult arckifejezéssel, követte a szemével.

— Csinos lány, ugye? — kérdezte Gaj. Riadtan látta, hogy Mak arca hirtelen megkeményedik. — Mi bajod van?

— Figyelj — mondta Mak. — Ezek bármire képesek. Meg is kínozhatnak valakit. Te többet tudsz erről, mint én. De nőket lelőni… nőket megkínozni.. — Felkapta a csizmáját, és kiment a szobából.

Gaj felmordult, dühösen megvakarta a fejét, aztán kezdte szétrakni a tányérokat. A beszélgetésük kellemetlen utóízt, és ellentmondásos érzéseket hagyott benne. Mak természetesen még zöldfülű, és nem az ő világukból való. De hihetetlen, hogy ezek a vitái Makkal mindig így végződnek. Ő persze rendkívül logikusan érvel. Habár most is képtelenségeket beszélt, minden olyan logikusnak tűnt! Gajnak el kellett ismernie, ha ez a beszélgetés nem lett volna, bajosan jutott volna ilyen alapvetően egyszerű következtetésre, nevezetesen: hogy a fő ellenvetés a degenek ellen az, hogy ők degenek. Ezt leszámítva az összes ellenük felhozott vádról kiderült, hogy képtelenség. — Igen, a lényeg az, hogy ők degeneráltak, és gyűlölnek mindent, ami normális. Ez elég ok nekik, hogy szembeszálljanak velünk, a hontiak aranya nélkül is. Ez talán azt jelenti, hogy a hontiak is degenek? Sosem mondták nekünk, hogy azok lennének. De ha nem, akkor a mi degenjeinknek gyűlölniük kéne őket, ahogy minket is gyűlölnek. Ó, masszaraks! A pokolba ezzel a logikával!

Mikor Mak visszajött, Gaj nekitámadt.

— Honnan tudtad, hogy Rada itthon van?

— Hogy érted azt, hogy honnan? Tejesen nyilvánvaló volt.

— Ha neked annyira nyilvánvaló volt, nekem miért nem szóltál? És masszaraks, miért fecsegsz annyit idegenek jelenlétében? Már tucatszor szóltam emiatt, masszaraks!

— Masszaraks, hát ki idegen volt itt? Rada? Nekem Rada kevésbé idegen, mint a te összes kapitányod!

— Masszaraks! Mit mond a szabályzat a katonai titkokról?

— Masszaraks, és megint masszaraks! Miért piszkálsz? Azt hittem, tudod, hogy itthon van. Azt hittem, vicceltél az éjszakai műszakkal. Egyébként is, miféle istenverte katonai titkokról beszéltünk egyáltalán?

— Minden, ami a szolgálattal kapcsolatos…

— A pokolba veled, meg a szolgálattal! Az ember még a tulajdon nővére előtt sem beszélhet! Menj a fenébe a nyavalyás titkaiddal. Ez képtelenség… Az ember még a száját sem nyithatja ki!

— Kinek képzeled magad, hogy kiabálsz itt velem? Jusson eszedbe, én vagyok az, aki tanítlak téged, te bolond! És még van képed ordítozni velem?

Mielőtt Gaj befejezte volna, Mak már lehiggadt. Odasétált hozzá, és Gaj egyszer csak azt érezte, hogy erős karok ragadják meg, a szoba forogni kezd vele, és a plafon feléje lódul. Fojtott kiáltás hagyta el a száját, aztán Mak, óvatosan a feje fölé emelve, odament vele az ablakhoz.

— Nos, hova is dobjalak téged, és a titkaidat? Ki az ablakon?

— Micsoda hülye vicc, masszaraks! — kiabált Gaj, karjával vadul hadonászva.

— Hát nem akarod, hogy kidobjalak az ablakon? Jó, akkor maradj.

Mak bevitte Gajt a spanyolfal mögé, és ledobta Rada ágyára. Gaj felült, és megigazgatta a köntösét. — Baromi ereje van… — dünnyögte.

Gaj szintén lehiggadt; inkább a degenekre tartogatta a dühét.

Megterítették az asztalt. Rada jött be, egy tál levessel. Mögötte Kaan bácsi, nagy becsben tartott flaskájával. Fűnek-fának bizonygatta, hogy egyedül az védi meg a megfázástól, és az aggkori nyavalyák egész ármádiájától. Leültek, és nekiláttak a levesnek. A bácsi felhajtott egy pohár bort, és régi ellenfeléről kezdett mesélni. Sapszu, mondta, írt egy cikket valami ősi gyík bizonyos csontjainak funkciójáról, és az egész cikk hülyeségen alapult, csak hülyeség volt benne, semmi más, és hülyéknek íródott.

Kaan bácsi meggyőződése szerint mindenki hülye volt, beleértve tantestületi kollégáit és asszisztenseit is. És a diákok? A hülyeség csúcsai. Így hát az őslénytan tudományának sorsa előre eldöntött kérdés volt. Gajt nem sújtotta le különösebben a dolog — mert mi haszna lehetne belőle bárkinek? De Rada nagyon szerette a bácsit, és mindig együtt szomorkodott vele, mikor az a kollégáira panaszkodott, vagy az egyetem kudarcára, hogy támogatást szerezzen egy expedícióra.

Ma a vacsora melletti társalgás más fordulatot vett. Rada, aki mindent hallott a spanyolfal mögül, megkérdezte a bácsitól, miben különböznek a degenek a normális emberektől. Gaj Maximra sandított, és megkérte Radát, ne vegye el az étvágyukat. Javasolta neki, hogy olvassa a degenekről szóló szakirodalmat.

A bácsi kijelentette, hogy ez az irodalom tiszta hülyék számára készült; hogy az a népség a Művelődési Minisztériumban azt hiszi, mindenki olyan tudatlan, mint ők maguk; és hogy a degen kérdés semmi esetre sem olyan egyszerű, mint amilyennek a szakirodalom szántszándékkal lefesti. — Vagy kultúremberekként viselkedünk, vagy úgy, mint bátor, de tudatlan kaszárnya-tisztjeink. — A bácsi felhajtott még egy pohár bort, és belevetette magát egy, a tudományos körökben manapság elterjedt elmélet taglalásába: a degenek nem mások, mint egy új biológiai fajtaváltozat, ami a radioaktív sugárzás hatásának eredményeként fejlődött ki.

— A degenek veszélyesek — ehhez nem fér kétség — mondta a bácsi ujját felemelve. — De sokkal veszélyesebbek, mint gondolod, Gaj. Ők a helyükért harcolnak a világban, a fajuk túléléséért, és a harcuk nem társadalmi helyzet kérdése. Csak akkor fog véget érni, ha vagy az utolsó ember, vagy az utolsó degen-mutáns győztesen hagyja el a biológia történetének küzdőterét. Honti arany? Képtelenség! Diverziók az ABR-hálózat ellen? Kézenfekvő. Nézzétek meg, mi van a Kék Kígyó folyón túl, barátaim. Igen, túl a Kék Kígyó folyón! Onnan jön az igazi veszély. A humanoid szörnyek egyre terjeszkedő telepei onnan jönnek felfelé, hogy eltiporjanak, hogy megsemmisítsenek minket! Gaj, te vak vagy. És a parancsnokaid is. Nektek azért kell harcolnotok, hogy az egész civilizációt megvédjétek, nem csak egy embert, nem egyszerűen csak anyáinkat és gyermekeinket, de az egész emberiséget!

Gaj mérges lett. Őt nemigen érdekli, mondta, az emberiség sorsa. Ő nem hisz ebben az íróasztal mellett kiagyalt őrültségben. Ha azt mondanák neki, hogy lehetséges a vad degeneket a hontiak ellen uszítani, ő egész életét ennek a feladatnak szentelné. A bácsi vaknak és bolondnak nevezte őt. Ő erre azt mondja, a Mindenható Teremtők igazi mártírok, és tényleg egyenlőtlen küzdelembe bocsátkoztak, ha csupa ilyen nyomorult, vak segítő tartozik a parancsnokságuk alá.

Gaj úgy döntött, nem vitatkozik vele, mert a bácsi semmit nem ért a politikához. Mak megpróbált belefolyni a vitába, és beszélni kezdett a félkarú degenről, de Gaj véget vetett erőtlen kísérletének, hogy szolgálati titkot hozzon nyilvánosságra. Szólt Radának, hogy szolgálja fel a második fogást, és megkérte Makot, hogy kapcsolja be a televíziót. — Elég volt mára a szájtépésből — mondta. — Eltávozáson vagyunk; lazítsunk.

De a fantáziája beindult, és mivel semmi értelmes nem volt a tévében, Gaj elkezdett történeteket mesélni a vad degenekről. Tud róluk egy-két dolgot, mivel három évig harcolt ellenük, nem csak ült a fenekén, mint valami filozófus… Rada megsajnálta az öreget, és hencegőnek nevezte az öccsét. Most a bácsi és Mak védték meg őt, és kérték, hogy folytassa. Gaj visszautasította a segítséget: megbántották, mondta, ráadásul egyetlen példa sem jutott eszébe, amivel megcáfolhatta volna a vén szivacs érveit. Hirtelen eszébe jutott, amit Zef, az elítélt foglyok 114-es egységének törzsőrmestere mondott neki egyszer, és boldogan előadta ezt az elméletet a bácsinak. Zef azt mondta, a degenek azért lesznek egyre aktívabbak, mert a radioaktív sivatag egyre összébb szorítja őket. Egyetlen reményük a túlélésre az, hogy utat törnek maguknak a radioaktivitástól mentes területek felé.

— Ki mondta ezt neked? — kérdezte a bácsi lenézően. — Miféle hülye agyalta ki ezt a leegyszerűsítő magyarázatot?

Gaj kárörvendő tekintettel nézett rá, és méltóságteljesen válaszolta: — Ez történetesen Allu Zef, az egyik legkiemelkedőbb pszichiáterünk véleménye.

— Hol találkoztál vele? — érdeklődött a bácsi még gúnyosabban. — A századkonyhán?

Gaj lakatot tett a szájára, és figyelmét a tévé időjárás-jelentésére összpontosította.

Masszaraks, Mak már megint beleártotta magát a vitába.

— Rendben, kész vagyok igazat adni önnek abban, hogy azok a szörnyek ott délen valami új faj. De azt mondja meg nekem, annak a Renadu nevű háziúrnak mi köze van hozzájuk? Renadu szintén degennek bizonyult, pedig nyilvánvalóan nem egy másik fajhoz tartozik.

Mivel ez Gajnak még sosem jutott eszébe, megkönnyebbült, hogy a bácsi rögtön kész volt a válasszal. Miután mindenféle nevekkel illette Makot, elmagyarázta, hogy az eddig fel nem fedezett degenek, a városiak, gyakorlatilag az új faj túlélő maradékai, akiket a központi régióban még a bölcsőjükben szinte teljesen kiirtottak. Ők még emlékeznek azokra a borzalmakra. Sokukat születésükkor megölték, néha az anyjukkal együtt. Csak azok élték túl, akiken az új fajta jegyeit puszta ránézésre nem lehetett észrevenni. Kaan bácsi felhajtotta az ötödik pohár bort, minden gátlásától megszabadult, és megismertette hallgatóságát az egész lakosság orvosi felülvizsgálatának egy hatékony programjával. Ennek, bizonygatta, előbb vagy utóbb meg kell történnie, és jobb előbb, mint később. Nem lehetnek kivételek! A gyomot gyökerestül ki kell tépni, irgalom nélkül.

Ezzel a vacsora véget ért. Rada eltakarította tányérokat az asztalról. A bácsi, anélkül, hogy megvárta volna hallgatósága reakcióit, diadalittasan bedugaszolta a flaskáját, és a szobájába indult. Gaj követte a szemével az öreget, viseltes zakójában, foltozott nadrágban, stoppolt zokniban, elnyűtt cipőben. Átkozott háború! A háború előtt az egész lakás a bácsié volt. Cselédje volt, felesége, fia, különleges porcelánjai, egy csomó pénze, még egy vidéki háza is valamerre. De most a poros, könyvekkel telezsúfolt dolgozószobája szolgált hálószobának, meg minden másnak. Használt ruhák, magány, elfeledettség. Szomorú állapot. Gaj közelebb tolta a karosszéket a tévéhez, elnyújtózott benne, és álmosan figyelni kezdte a képernyőt. Mak egy darabig ott ült mellette, aztán csendben felkelt, és eltűnt a másik sarokban. Átböngészte Gaj kis könyvgyűjteményét, kiválasztott egy tankönyvet, és elkezdte átlapozni.

Miután Rada végzett a tányérokkal, leült Gaj mellé, és horgolásba kezdett, időnként felpillantva a képernyőre. Minden békés és nyugodt volt. Gaj elszundikált.

Képtelen álma volt: elkapott két degent egy vasúti alagútban, elkezdte kivallatni őket, aztán hirtelen felfedezte, hogy az egyikük Mak volt. A másik, gyengéden mosolyogva, azt mondta Gajnak: — Egész idő alatt súlyos tévedésben éltél. Mellettünk a helyed. A kapitány nem hazafi, csak egy felbérelt gyilkos. Egyszerűen csak szeret ölni. — Gaj kétségek közt vergődött, aztán megérezte, hogy minden kezd kristálytisztává válni. Csak még egy pillanat, és minden kétsége elenyészne. Ez a különös helyzet annyira kínos volt számára, hogy szívverése kihagyott néhány ütemet, és hirtelen felébredt.

Mak és Rada jelentéktelen dolgokról beszélgettek csendesen. Fürdésről a tengerben, homokról, és kagylóhéjakról. Hirtelen egy gondolat merült fel benne: vajon tényleg képes lenne kételkedni, tétovázni? Mit jelentettek álmában a kétségek? Felbukkanhatnak vajon az ébrenlét idején is? Egy kis ideig megpróbálta felidézni álma apró részleteit, de azok elsiklottak előle, mint egy darab nedves szappan. Gaj megkönnyebbülten félresöpörte a képtelen gondolatokat.

A tévéműsor unalmas volt, ezért Gaj azt javasolta, igyanak meg néhány sört. Rada kiment a konyhába, és behozott két üveggel a hűtőből. Iszogattak, beszélgettek, és a céltalan diskurzus során kiderült, hogy Mak az eltelt fél óra alatt bevágott egy egész geopolitikai tankönyvet. Rada örömmel vette, de Gaj nem volt hajlandó elhinni. Azt bizonygatta, hogy valaki képes lehet fél óra alatt átfutni egy könyvet, de semmi esetre sem elolvasni, és megtanulni. Ez lehetetlen! Mak próbát követelt, és fogadtak: a vesztes megmondja Kaan bácsinak, egyenesen a képébe, hogy Sapszu kollégája rendkívüli elme, és briliáns tudós.

Gaj véletlenszerűen kinyitotta a könyvet, megkereste a kérdéseket a fejezet végén, és felolvasta: — Ismertesse kormányzatunk morális nagylelkűségét az északi terjeszkedés vonatkozásában. — Mak a saját szavaival válaszolt, de korrektül foglalta össze a szöveget, hozzátéve, hogy saját véleménye szerint a terjeszkedésnek semmi köze a morális nagylelkűséghez; ő úgy látja, az egész probléma Honti és Pandeya kormányzatának agresszivitásából ered. Gaj megvakarta a fejét, lapozott néhányat, és megkérdezte: — Mekkora az átlagos gabonahozam az északkeleti régiókban? — Mak felnevetett, és azt felelte, nincsenek adatok északkeletről. Radát örömmel töltötte el, hogy Gaj képtelen Makot tévedésen kapni. — Mekkora a populációs nyomás a Kék Kígyó folyó torkolatánál? — folytatta Gaj a kérdezést. Mak megadta a számokat, megadta a mérési pontatlanságot, és nem mulasztotta el hozzátenni, hogy a populációs nyomás fogalma számára zavaros. Nem tudja megérteni, egyáltalán miért vezették be. Gaj fejtegetni kezdte, hogy a populációs nyomás az agresszivitás mértéke, de Rada félbeszakította. Gaj, mondta, szándékosan másra terelte a szót, megpróbált kibújni a fogadás alól, mert rájött, hogy rosszul áll a szénája.

Megrettenve a kilátástól, hogy szembe kell szállnia Kaan bácsival, hogy időt nyerjen, Gaj vitatkozni kezdett. Mak egy darabig hallgatta. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, kijelentette, hogy Radának nem szabadna elfogadnia a pincérnői állást, hanem vissza kellene térnie az iskolába. Megkönnyebbülve, hogy másra terelődött a szó, Gaj felkiáltott, hogy ő már legalább ezerszer mondta ezt neki, és javasolta, hogy folyamodjon felvételért a légió női alakulatához, ahol hasznos állampolgár válhatna belőle. De a téma elterelése kudarcba fulladt. Mak csak a fejét rázta, és Rada, ahogy régebben is többször megtette, a legtiszteletlenebb kifejezéseket használva beszélt a női alakulatról.

Gajnak nem állt le vitatkozni vele. Félredobta a tankönyvet, odament a szekrényhez a gitárjáért, és nekiállt felhangolni. Mak és Rada félretolta az asztalt, és egymás felé fordultak, táncolni készültek az „igen — nem” dallamára. Gaj játszott nekik. Ahogy a táncukat figyelte, arra gondolt, micsoda pompás pár lennének. De képtelenség lakást találni. Ha összeházasodnak, neki a kaszárnyába kéne költöznie.

Jó, persze az sem volna olyan rossz. A káplárok közül többen a kaszárnyában laknak. Másrészt, Mak nem úgy viselkedik, mintha nősülést tervezne. Inkább barátként kezeli Radát, habár szokatlan gyengédséggel és tisztelettel. De az világos volt, hogy Rada beleszeretett. Hogy csillognak a szemei! És hogy ne szeretne bele egy lány egy ilyen legénybe! Még az a vén boszorkány Go asszony is vigyorogva dugja ki a halálfejét az ajtó mögül, amint meghallja, hogy Mak végigmegy a folyosón. A házban minden lakó szereti. A légiósok szintén. Csak a kapitány bánik vele furcsán… De még ő sem tagadja, hogy Mak rendkívüli fickó.

A pár egyre csak táncolt, míg csaknem összeestek a kimerültségtől. Akkor Mak átvette a gitárt Gajtol, visszahangolta az ő különös stílusára, és énekelni kezdte hegyvidéki dalait. Tucatnyi volt belőlük, de egyik sem ismerős dallam. A dalok különös hatással voltak Gajra. Noha egyetlen szót sem értett belőlük, néha úgy érezte, sírni szeretne tőlük, néha meg nevetni szeretett volna. Rada már megtanulta némelyiket, és most próbálta dúdolni őket. Egyik kedvence a vicces kis nóta volt egy lányról, aki a hegytetőn ülve várta a barátját. De bármilyen keményen igyekezett, a fiú sosem érhette el… egyik akadály a másik után állta el az útját.

Megszólalt az ajtócsengő, de a zene miatt nem hallották. Aztán hangos kopogás után Csacsu kapitány tisztiszolgája vágódott be a szobába.

— Káplár úr, beszélhetnék magával? — bömbölte, lapos pillantást vetve Rada irányába.

Mak abbahagyta a játékot.

— Mi van? — kérdezte Gaj.

— A kapitány úr parancsa, hogy maga, és Szim jelölt azonnal jelentkezzenek a századparancsnokságon. A kocsi lent vár.

Gaj felugrott.

— Várjon a kocsinál. Pár perc múlva mi is ott leszünk. Öltözz gyorsan — mondta Maximnak.

Rada elvette a gitárt, és úgy tartotta a karjában, mint egy kisbabát. Aztán megfordult, és az ablakhoz sétált.

— Mi lehet ez? — kérdezte Mak.

— Honnan tudhatnám? Talán egy próbariadó.

— Azt nem hiszem.

Gaj ránézett, aztán bekapcsolta a rádiót. Semmi riasztó hír. Gyorsan felöltöztek.

— Nos, Rada, mennünk kell — mondta Gaj.

— Akkor menjetek — válaszolta Rada, anélkül, hogy megfordult volna.

— Menjünk, Mak. — Gaj a szeme fölé igazította a barettjét.

— Hívjatok fel, ha ott fognak benneteket — mondta Rada.

A tisztiszolga udvariasan kinyitotta az ajtót Gaj előtt. Felszálltak a kocsira, és elindultak a parancsnokság felé. Nyilván valami vészhelyzet miatt rendelték be őket. A sofőr a szirénát teljes gőzre kapcsolva száguldott velük úti céljuk felé. Gaj némi sajnálkozással gondolt a félbeszakadt kellemes estére. De ilyen a légiósok élete. Egyik pillanatról a másikra az ember megkapja a parancsot, fogja a fegyverét, és megy lövöldözni. Rögtön egy kellemes este után: sör, meleg házikabát, nótázás gitárkísérettel. Ó igen, ilyen a légiós élete, az elképzelhető legjobb élet. Feleség, barátnő? Nincs szükség rájuk. Mak nem akarja elvenni Radát. Nem számít, a lány megvárja. Ha szereti őt, megvárja.

A kocsi beszáguldott az alakulótérre, és a laktanyaépület bejárata előtt fékezett. Gaj leugrott, és felszaladt a lépcsőn. Egy pillanatra megállt az ajtó előtt, ellenőrizte a barettjét és az övcsatját, gyorsan rápillantott Makra, begombolta a gallérját — masszaraks, már megint ki volt gombolva! — és bekopogott.

— Jöjjön be! — kiáltotta egy ismerős hang.

Gaj belépett, és szolgálatra jelentkezett. Csacsu kapitány tányérsapkát és gyapjúköpenyt viselt, az íróasztala mögött ült, dohányzott, és kávét ivott. Előtte egy lőszeres láda volt, tele töltényekkel. Két gépfegyver hevert oldalt az asztalon. A kapitány lassan felállt, mindkét kezével erősen az asztalra támaszkodott. Mereven Makra bámulva beszélni kezdett.

— Szim jelölt! Megmutattad, hogy rendkívüli harcos, és lojális bajtárs vagy. Én kérelmeztem a brigádparancsnoknál az idő előtti előléptetésedet a Harcos Légió tényleges közlegényi rangjára. Sikeresen átestél a tűzpróbán. Most át fogsz esni a vér próbáján.

Gaj el volt ragadtatva: nem számított rá, hogy ez ilyen hamar megtörténik. — Lám, az öreg katona! — gondolta. — Én bolond meg azt hittem, el akarja intézni Makot. — Makra pillantott, és öröme elpárolgott, látva merev arckifejezését, előre meredő szemét. Minden a szabályzat szerint. De ebben a különleges pillanatban ez nem szükséges.

— Én most átadok neked egy parancsot, Szim jelölt — folytatta a kapitány, és átnyújtott Maknak egy iratot. — Ez az első parancs, amit személyesen neked címeztek. És remélem, nem az utolsó. Olvasd el, és írd alá.

Mak átvette a parancsot, és átfutotta. Gaj szívverése megint elakadt — nem az örömtől, hanem valami homályos, baljós előérzettől. Mak arca mozdulatlan maradt, és minden szabályszerűen történt, kivéve, hogy szinte alig észrevehetően tétovázott, mielőtt felvette a tollat, és aláírta a dokumentumot. A kapitány megvizsgálta az aláírást, és a papírt az irattartójába tette.

Felvett egy géppel címzett borítékot az asztaláról. — Gaal káplár, menj az őrszobára, és hozd ide az elítélt foglyokat. Vigyél fegyvert… nem, itt, ezt vigyed.

Gaj átvette a borítékot, vállára vetette a fegyvert, végrehajtott egy hátraarcot, és az ajtó felé masírozott. Még hallotta, hogy a kapitány azt mondja Maknak: — Ne aggódj, jelölt. Nem kell idegeskedni. Csak elsőre olyan ijesztő.

Gaj futólépésben indult a téren át az őrszoba felé. Átadta a borítékot az őrparancsnoknak, aláírta a megjelölt helyen, és sorban megkapta a szükséges elismervényeket. Átadták neki az elítélt foglyokat. A múltkori összeesküvők voltak: a zömök férfi, akinek az ujjait Mak kificamította, és a nő. Masszaraks, ez már sok! A nő… ez teljesen szükségtelen! Ez nem Maknak való munka. Kivezette a foglyokat a térre, és a laktanyaépület felé lökdöste őket. A férfi éppen csak vonszolta magát, sérült kezét babusgatta, de a nő szálegyenesen lépkedett, kezeit mélyen dzsekije zsebébe süllyesztve. Úgy tűnt, mintha teljesen megfeledkezett volna arról, mi történik körülötte. — Masszaraks, és miért ne lenne Maknak való? Mi az ördögért ne? Az a némber ugyanolyan mocsok, mint a többi degen kurafi. Miért kéne kivételt tennünk vele? És masszaraks, miért kéne kivételt tennünk Szim jelölttel? Szokjon csak hozzá!

A kapitány és Mak a kocsinál várták. A kapitány a kormánykerék mögött ült; Mak a platón, fegyvere a térdén hevert. Gaj lenyitotta a plató hátulját, és a foglyok felmásztak. — A földre! — adta ki a parancsot Gaj. Azok engedelmesen leültek az acélpadlóra, és Gaj is leült Makkal szemben. Megpróbálta elkapni Mak tekintetét, de ő a foglyokat nézte. De nem, a nőt nézte, aki térdeit átölelve kuporgott a padlón. Anélkül, hogy hátrafordult volna, a kapitány megkérdezte, készen vannak-e. A teherautó elindult velük.

Csendben utaztak. A kapitány teljes sebességgel hajtott, láthatóan türelmetlen volt, szerette volna minél előbb letudni ezt a munkát. Mak egyfolytában az asszonyt nézte, mintha próbálta volna magára vonni a figyelmét, Gaj pedig egyfolytában próbálta elkapni Mak tekintetét. Az elítéltek egymásba kapaszkodtak, és fészkelődtek a padlón. A férfi beszélgetni kezdett az asszonnyal, de Gaj rákiáltott. A kocsi a városon kívül száguldott, elhagyták a déli kaput, és befordultak egy ismerős — nagyon is ismerős — elhagyatott faluba. Az út a Rózsaszín Barlangokhoz vezetett. A kapitány megint befordult a kocsival, hirtelen fékezett, és megállt egy kőfejtőben. Leállította a motort, és mindenkit leparancsolt a kocsiról.

Már majdnem hajnal volt, gyér köd terjengett a kőfejtőben. Széljárta kőfalai halvány rózsaszínben izzottak. Régen márványt bányásztak itt.

Közeledett az igazság pillanata. Mak továbbra is úgy viselkedett, mint egy mintakatona. Nem tett egyetlen felesleges mozdulatot sem. Arca kifejezéstelen volt, szemét a kapitányra szegezte, parancsra várva. A zömök férfi jól viselkedett, méltósággal tűrte a sorsát. Nem, ő semmi problémát nem fog okozni. De a nő összeomlott, ahogy közeledett a vég. Görcsösen összeszorította az ökleit, a melléhez szorította, aztán leengedte őket. Gaj számított némi hisztériára, de nem úgy nézett ki, mintha majd nekik kellene odavonszolniuk őket a kivégzés helyére.

A kapitány rágyújtott egy cigarettára, felnézett az égre, és odaszólt Maknak: — Vidd el őket ezen az ösvényen. Egy barlanghoz fogtok érni. Látni fogod, hova állítsad őket. Mikor végeztél, a biztonság kedvéért ellenőrizd őket. Ha szükséges, add meg nekik a kegyelemlövést. Tudod, mi az?

— Igen, kapitány úr — válaszolta Mak merev arccal.

— Hazudsz, fiam. Nem tudod. Azt jelenti… a fejükbe. Gyerünk, jelölt. Tényleges közlegényként fogsz ide visszajönni.

Az asszony hirtelen beszélni kezdett. — Ha van köztetek egy igaz ember… mondjátok meg az anyámnak. Kacsafalva, kettes számú ház. A szomszéd falu. A neve…

— Ne alázd meg magad — mordult fel a zömök férfi mély hangon.

— …a neve Illi Tader.

— Ne alázd meg magad — ismételte a férfi emelt hangon. A kapitány az arcába vágott. Erre abbahagyta a beszédet, kezét az arcára tette, és mereven bámult a kapitányra.

— Gyerünk, jelölt — ismételte meg a kapitány.

Mak a foglyok felé fordult, és fegyverével mozgásra ösztökélte őket. Elindultak az ösvényen. Az asszony visszafordult, megint kiáltott: — Kacsafalva, második ház. Illi Tader!

Mak lassan ment mögöttük, fegyverét maga előtt tartva. A kapitány kinyitotta a kocsi ajtaját, és beült oldalvást a kormány mögé, lábait kinyújtóztatva.

— Rendben van. Most várunk egy negyedórát.

— Igen, kapitány úr — válaszolt Gaj gépiesen.

Szemével követte Makot, míg a csoport el nem tűnt egy rózsaszín kiszögellés mögött. — Vennem kéne egy flaska italt hazafelé — gondolta. — Hadd rúgjon be. Azt mondják, az használ.

— Rágyújthatsz, káplár — mondta a kapitány.

— Köszönöm, kapitány úr, de nem dohányzom.

A kapitány kiköpött a fogai között.

— Nem aggódsz, hogy a barátod szégyent hoz rád?

— Egyáltalán nem, kapitány úr — felelte Gaj minden meggyőződés nélkül. — Habár, ha mondhatok valamit, uram, nagyon sajnálom, hogy a nőt kapta. Ő a hegyekből való, és náluk…

— Nincs több köze a hegyekhez, mint neked vagy nekem — mondta a kapitány. És itt nem a nőkről van szó. Jó, majd meglátjuk, mi lesz. Egyébként mit csináltatok, mikor hívattalak benneteket a parancsnokságra?

— Énekeltünk, kapitány úr.

— Mit énekeltetek?

— Hegyvidéki dalokat, kapitány úr. Tud egy csomót.

A kapitány kiszállt a kocsiból, és fel-alá járkált az ösvényen. Abbahagyta a beszélgetést, és nagyjából tíz perccel később fütyörészni kezdte a Légió indulóját. Gaj végig figyelte a lövések hangját, de semmit sem hallott. Kezdett egyre idegesebb lenni. Talán elszöktek Mak elől? Lehetetlen! Lefegyverezték? Még nagyobb képtelenség. Akkor mi az ördögért nem lőtt? Talán túlvitte őket a szokásos helyen? A bűz ott igen erős, és Maknak nagyon éles szaglása van. Olyan finnyás az efféle dolgokra, lehet, hogy egy mérfölddel is tovább ment.

— Nos, Gaal káplár, — mondta a kapitány, abbahagyva a járkálást — ez a helyzet. Attól tartok, nem várhatunk tovább a cimborádra. És attól tartok, téged sem fognak káplárnak szólítani ez után a nap után.

Gaj kétségbeesetten nézett rá. A kapitány elvigyorodott.

— Mi az ördög van veled? Úgy nézel ki, mintha a szemeid ki akarnának ugrani a helyükből. A barátod elszaladt, dezertált. Gyáva, és áruló. Megértetted, Gaal káplár?

Gaj elképedt. Nem attól, amit a kapitány mondott, hanem attól, ahogyan mondta. A kapitány el volt ragadtatva. Olyan volt, mintha éppen akkor nyert volna meg egy nagy összegű fogadást. Gaj gépiesen a kőfejtő felé nézett, és hirtelen meglátta Makot. Egyedül jött visszafelé, fegyverét szíjánál fogva hozta.

— Masszaraks — mondta a kapitány rekedten. Ő szintén meg volt lepve.

Abbahagyták a beszélgetést, és figyelték Makot, amint az közeledett feléjük… lassan, könnyedén átlépve a letört kődarabok felett. Figyelték nyugodt arcát, különös szemeit. Gaj agya veszettül forgott. Miért nem hallott lövéseket? Mak talán megfojtotta őket? Vagy puskatussal végzett velük? Képes lenne ilyet tenni egy nővel? Soha! De a lövések? Nem hallott egyet sem.

Öt lépésnyire tőlük Mak megállt, és egyenesen a kapitány szemébe nézve, a fegyvert a lába elé dobta.

— Isten önnel, kapitány úrmondta. — Elengedtem őket, és most én is megyek. Itt a fegyvere! Itt a ruhája! Gaj felé fordult, és miközben az övét kicsatolta, azt mondta neki: — Gaj, ez piszkos munka. Ezek hazudtak nekünk.

Lehúzta a csizmáit és a kezeslábasát, az egészet csomóba kötötte, és ott ált majdnem meztelenül, ezüst rövidnadrágban, mezítláb, éppen úgy, ahogy Gaj először látta a déli határvidéken. Odament a kocsihoz, és a csomagot a motorháztetőre tette. Gaj megdöbbent. A kapitányra nézett — aztán majdnem megdermedt a rémülettől.

— Kapitány úr! — kiáltotta. — Ne tegye! Nincs eszénél! Ő…

— Szim jelölt! — csattant fel a kapitány, keze a pisztolytáskáján. — Fel a kocsira! Le van tartóztatva.

— Maga azt csak hiszi. Én szabad vagyok. Gajért jöttem. Menjünk, Gaj. Bolondot csináltak belőled. Ezek becstelen emberek. Azelőtt voltak kétségeim felőlük, de most már biztos vagyok benne. Menjünk, Gaj.

Gaj a fejét rázta. Mondani akart valamit, elmagyarázni valamit, de sem ideje nem volt, sem szavakat nem talált rá, hogy elmondja. A kapitány előhúzta a pisztolyát.

— Szim jelölt! A kocsira!

— Jössz? — kérdezte Mak.

Gaj megint a fejét rázta. A pisztolyra nézett. Csak egyetlen gondolat dörömbölt a fejében: Makot rögtön lelövik. Ó Istenem, mit tehetnék?

— Rendben — mondta Mak. — Meg foglak keresni. Kiderítek mindent, és meg foglak keresni. Te nem tartozol közéjük. Mondd meg Radának, hogy szeretem.

Megfordult, és elindult, olyan könnyedén lépett át a kődarabokon, mintha csizma lett volna a lábán. Gaj némán nézte rombusz alakú hátát, várta a lövést, és a fekete lyukat a bal lapockája alatt.

— Szim jelölt — mondta a kapitány, anélkül, hogy felemelte volna a hangját. — Utoljára parancsolom, jöjjön vissza. Különben lőni fogok.

Mak megállt, és újra feléje fordult.

— Lőni? — kérdezte. — Miért? Jó, az indok nem érdekes. Tegye el a pisztolyát.

Pisztolyát csípőjének támasztva Csacsu kapitány Makra célzott.

— Háromig számolok. Szálljon fel a kocsira, jelölt. Egy!

— Gyerünk, adja ide a pisztolyát. — Mak kinyújtotta a karját, és a kapitány felé közeledett.

— Kettő!

— Ne! — kiáltotta Gaj.

A kapitány tüzelt. Mak közel volt hozzá. Gaj látta, hogy a golyó eltalálta a bal vállát. Mak hátratántorodott, mintha akadályba ütközött volna.

— Bolond! — mondta Mak. — Adja ide a fegyverét, maga csökönyös bolond!

Folyamatosan közeledett a kapitány felé, kezét kinyújtva a fegyverért. Vér lövellt ki a vállából. A kapitány furcsa, bizonytalan kiáltással meghátrált, és gyors egymásutánban három lövést adott le a széles, napbarnított mellkasra. Mak hanyatt esett, felkelt, aztán megint elesett. A kapitány még háromszor tüzelt. Mak előre bukott, és elcsendesedett.

Gaj szédült, a lábai rogyadoztak. Összecsuklott, leült a teherautó deszkahágcsójára. A golyók visszataszító, recsegő hangja, ahogy behatoltak legközelebbi barátja testébe, még a fejében visszhangzott. Hamarosan vissza fogja nyerni az erejét, de most még bizonytalanok a lábai, még pihennie kell egy kis ideig.

Mak mozdulatlan teste sziklatömbként hevert a rózsaszín kőtörmelék között. A kapitány visszatért oda, ahol az előbb állt, fegyverét készenlétben tartva rágyújtott egy cigarettára, és mohón beszívta a füstöt. Nem nézett Gajra. Tövig elszívta a cigarettát, a körmére égett; eldobta a csikket, és kettőt lépett a halott ember felé.

— Masszaraks! — morogta, és visszatette a pisztolyt a tokjába.

Sokáig ügyetlenkedett vele, próbálta becsatolni, aztán feladta. Odament Gajhoz, nyomorék kezével megragadta mellén a ruhát, és felrántotta. Zajosan az arcába lihegve, bizonytan hangon megszólalt.

— Rendben van, fiam, nem fokozunk le közlegénnyé. De te befejezted a Légiónál. Megírod a kérvényedet, hogy helyezzünk át a hadsereghez. Szállj be a fülkébe.