Kiberiáda

AUTOMÁTÉ BARÁTJA

Volt egyszer egy robot, aki hosszú és veszélyes útra készült. Hallott ez a robot egy csuda hasznos szerkentyűről, amelyet feltalálója műbarátnak nevez. Úgy gondolta, vidámabban telik majd az idő, ha útitársa lesz, még ha csupán gép is, elment tehát a feltalálóhoz, és megkérte, mesélne valamit a műbarátról.

— Szolgálatodra — felelte a feltaláló. (Mint tudjuk, a mesékben mindenki tegeződik, még a sárkányokat sem urazzák, csak a királyokat szólítják felségednek.) Azzal elővett a zsebéből egy marék fémgolyócskát, olyanokat, mint az apró sörét.

— Mi ez? — csodálkozott a robot.

— Mi neved, ó, jövevény, mert a mese megfelelő helyén elfelejtettem megkérdezni? — érdeklődött a feltaláló.

— Automáté a nevem.

— Az nekem túl hosszú, Autominak foglak szólítani.

— Autominak ugyan az Automásokat becézik, de legyen, ahogy kívánod — felelte amaz.

— Nos hát, kedves Automi, ez itt egy marék elektronikus barát. Tudnod kell, hogy szakmám és hivatásom a miniatürizálás. Egyszóval, a nagy és súlyos készülékekből aprókat és hordozhatókat csinálok. Minden ilyen szemecskében egy hallatlanul okos és sokoldalú elektronikus agy lakik. Nem mondom éppen, hogy lángész, mert az túlzás lenne, olyasféle, mint a hazug reklám. Mellesleg most éppen elektronikus lángelmék gyártásán fáradozom, és addig nem is nyugszom, míg olyan kicsiket nem tudok fabrikálni, hogy ezerszám elférjenek a zsebemben; ha majd zsákba öntöm és súlyra árulom őket, mint a sódert, akkor érem csak el kitűzött célomat. No de most nem a távlati terveimről van szó. Egyelőre darabonként árulom a műbarátokat, nem is drágán: akkora briliánst kérek darabjáért, amennyit nyom. Beláthatod, hogy ez igazán szolid ár. Gondold meg: a műbarátot csak a füledbe kell rakni, attól kezdve éjjel-nappal jó tanácsokat sugdos, és ellát mindenféle tájékoztatással. Itt egy darab puha vatta, ezzel dugd be a füledet, hogy a haver ki ne pottyanjon, ha oldalra hajtod a fejed. No, megveszed? Ha egész tucatot vennél, olcsóbban adhatnám…

— Egyelőre egy is elég lesz — mondta Automáté. — De előbb tudni szeretném, mit várhatok tőle tulajdonképpen. Segít, ha nehéz helyzetbe kerülök? — Hát persze, hiszen arra való! — magyarázta vidáman a feltaláló.

Tenyerébe szórt egypár golyócskát, fémesen csillogtak, hiszen ritkafémekből készültek, s így folytatta: — Fizikai értelemben vett segítségre persze nem számíthatsz, de hiszen nem is arról van szó.

Buzdító megjegyzések, jó és gyors tanácsok, magvas elemzések; hasznos útmutatások, intések, találó észrevételek, vigasztaló szavak, aranymondások, amelyek visszaadják önnön erődbe vetett hitedet, továbbá mély gondolatok, amelyek minden nehéz, sőt veszedelmes helyzeten átsegítenek: mindez csak egy kis része műbarátaim repertoárjának. Tökéletesen hűségesek és odaadók, állandóan éberek, mert sohasem alusznak, azonkívül hallatlanul tartósak, tetszetős formájúak, és magad is láthatod, milyen könnyen kezelhetőek! No, szóval csak egyet veszel?

— Egyet — felelte Automáté. — És mondd, kérlek, mi lesz, ha netalán ellopják tőlem? Visszajön hozzám? Romlást hoz a tolvajra?

— Sajnos, nem — ismerte be a feltaláló. — Éppoly buzgón és híven szolgálja, mint korábban téged. Ne kívánj túl sokat, Automikám. Ő nem hagy el téged a bajban, ha te el nem hagyod. De hát nem veszítheted el, ha szépen a füledbe rakod, és bedugod egy kis vattával…

— No jó — nyugodott meg Automáté: — És hogyan beszéljek hozzá?

— Egyáltalán nem kell beszélned, a hangtalan suttogást is tökéletesen hallja. Ami a nevét illeti, Enjáminnak hívják. Szólítsd egyszerűen Énikémnek.

— Jól van — mondta Automáté.

Lemérték Énit, a feltaláló kapott érte egy szép briliánst, a robot pedig, örülve, hogy van útitársa, jó barátja, vidáman vágott neki a hosszú útnak.

Enjámin nagyon kellemes útitárs volt. Reggelente kívánatra fölkeltette, vidám ébresztő nótát fütyörészett halkan a fülébe, később különféle tréfás történeteket mesélt, de Automáté hamarosan megtiltotta, hogy akkor is meséljen, mikor társaságban vannak, a többiek ugyanis már félnótásnak nézték, mert időnként minden látható ok nélkül felröhögött. Így utazott Automáté először a szárazföldön, míg elérte a tengerpartot, s ott már várta egy szép, fehér hajó. Nem sok poggyásza volt, így hát hamarosan elhelyezkedett egy kényelmes kabinban, és elégedetten hallgatta a csörömpölést, amely azt jelezte, hogy felhúzzák a horgonyt, és kezdődik a hosszú hajózás. A fehér hajó néhány napig vígan hasította a hullámokat a derűs napfényben, és álomba ringatta utasait a holdezüstös éjszakában, ám egy reggel szörnyű vihar tört ki. Az árbocnál háromszorta magasabb hullámok zúdultak a recsegő-ropogó hajóra, olyan rémes zúgás támadt, hogy Automáté egy szót sem hallott a szép vigasztalásokból, amelyeket Éni ezekben a nehéz pillanatokban feltehetőleg a fülébe sugdosott.

Egyszerre csak mennydörgő robaj hallatszott, sós víz zúdult a kabinba, s a hajó a rémült Automáté szeme előtt darabokra kezdett válni.

Úgy, ahogy volt, felszaladt a fedélzetre, s alig ugrott be az utolsó mentőcsónakba, jött egy óriási hullám, felborította a hajót, és lerántotta az óceán fortyogó mélyébe. Automáté egyetlen tengerészt sem látott, egyedül kuporgott a mentőcsónakban a háborgó tenger közepén, és remegve várta, mikor zúzza szét a következő hullám ezt a lélekvesztőt vele együtt. Bömbölt a szél, az alacsony felhőkből zápor zúdult a viharos tengerre, úgyhogy még most sem hallotta, mit szól mindehhez Éni. De a kavargásban egyszer csak valami sötétlő foltot vett észre, amelyet el-elöntött a fehér tajték; ismeretlen szárazföld partján törtek meg a hullámok! A csónak recsegve futott fel a köves partra, s az átázott, sós víztől csöpögő Automáté minden erejét összeszedve, rogyadozó lábbal futott a menedéket nyújtó szárazföld belseje felé, minél távolabbra a háborgó óceántól. Aztán összeroskadt egy szikla alatt, és a végsőkig kimerülve, eszméletlen álomba zuhant.

Gyengéd fütyörészésre ébredt. Éni emlékeztette ily módon baráti jelenlétére.

— De jó, hogy itt vagy, Énikém! Most látom csak, milyen áldás, hogy elhoztalak magammal, sőt magamban! — sóhajtott fel Automáté, mély álmából ébredezve. Körülnézett. Sütött a nap, a tenger még hullámzott, de már eltűntek a félelmetes hullámtarajok, a felhők, az eső; sajnos, velük együtt eltűnt a hajó is. Szörnyű erővel tombolhatott az éjszaka a vihar, mert elragadta a csónakot is, amely Automátét megmentette. Feltápászkodott a robot, futni kezdett a part mentén, de már tíz perc múlva visszaért ugyanarra a helyre. Lakatlan és ráadásul parányi szigetre került. Helyzete nem volt éppenséggel vidám. No de sebaj, hisz vele van Éni! Gyorsan tájékoztatta barátját a helyzetről, és tanácsot kért.

— Hajaj, öregfiú! Szép kis csávába kerültél! — sopánkodott Éni. — No várj, hadd gondolkodjam egy kicsit. Mire is van neked szükséged?

— Hogyhogy mire? Hát mindenre: segítségre, ruházatra, létfenntartási eszközökre! Hiszen itt nincs egyéb, mint kő meg homok!

— Ejha! Azt mondod? És teljesen biztos vagy benne? Nem hevernek valahol a parton a hajótörésből idesodródott ládák, tele szerszámokkal, érdekes olvasmányokkal, különböző alkalmakra való öltözékekkel meg száraz lőporral?

Automáté még egyszer végigkutatta a partot, de semmit sem talált, még egy árva deszka sem sodródott ide a hajóról, úgy elsüllyedt az, mint a kő.

— Azt mondod, nincs semmi? Hm, ez nagyon furcsa. A lakatlan szigetekre vetődött hajótöröttekről szóló gazdag irodalom világosan bizonyítja, hogy a hajótörött közelében mindig található balta, fűrész, szögek, édesvíz, olaj, imakönyv, harapófogó, puska és még sok egyéb hasznos holmi. De ha nincs, hát nincs. Akkor talán akad valami barlang, ahol meghúzódhatsz?

— Nem, nincs semmiféle barlang.

— Az sincs? Ejnye, ez már igazán szokatlan! Lennél szíves akkor fölmenni a legmagasabb sziklára, és körülnézni?

— Máris megyek — buzgólkodott Automáté, felkapaszkodott a sziget közepén levő meredek szirtre, és kővé dermedt: a vulkanikus szigetkét mindenfelől csak a végtelen óceán övezte!

Elcsukló hangon tett jelentést Enjáminnak, reszkető ujjával megigazítva a vattát a fülében, nehogy elveszítse barátját. Milyen szerencse, hogy nem esett ki, amikor a hajó elsüllyedt, gondolta még, és mivel megint elfogta a fáradtság, leült egy sziklára, és türelmetlenül várta a baráti segítséget. — Hát ide figyelj, barátom! Hallgasd meg tanácsaimat, amelyekkel segítségedre sietek ebben a nehéz helyzetben — szólalt meg végre Éni epedve várt hangocskája. — Számításokat végeztem, és azokból kiderül, hogy ismeretlen szigetecskén vagyunk, afféle zátonyon, vagy inkább egy tenger alatti hegylánc csúcsán, amely lassan kiemelkedik az óceánból, és három-négy millió év múlva összeköttetése lesz a szárazfölddel.

— Hagyd az évmilliókat, azt mondd meg, hogy most mit csináljak?! — kiáltott fel Automáté.

— A sziget távol esik a hajójáratok útvonalától. Az esély, hogy véletlenül feltűnik a közelben valami hajó, egy a négyszázezerhez.

— Te jó ég! — jajdult fel kétségbeesve a hajótörött. Ez szörnyű! Hát akkor mit tanácsolsz?

— Rögtön megmondom, csak ne szakíts folyton félbe. Menj ki a tengerpartra, és lépkedj be a vízbe, hogy körülbelül mellig érjen.

Így nem kell majd túlságosan lehajolnod, mert az kényelmetlen lenne.

Ezután alámerülsz, és annyi vizet szívsz magadba, amennyit csak bírsz. Tudom, hogy keserű, de nem tart sokáig. Még jobb, ha közben tovább gyalogolsz a mély víz felé. Egyszerre csak elnehezülsz, a sós víz kitölti belső részeidet, egy pillanat alatt megszakít minden szerves folyamatot, és így egykettőre életedet veszted. Ily módon megmenekülsz a hosszú sínylődéstől és lassú haldoklástól ezen a szigeten, továbbá az óhatatlanul bekövetkező szellemi zavaroktól. Azt is megteheted, hogy egy-egy nehéz követ veszel a kezedbe. Noha ez nem feltétlenül szükséges, mindazonáltal…

— Megőrültél! — fakadt ki Automáté, felugorva a földről. — Fojtsam magam a tengerbe? Öngyilkosságra beszélsz rá? Szép kis tanács! És te nevezed magad a barátomnak?!

— Hát hogyne! — felelte Éni. — Egyáltalán nem őrültem meg, nem is lennék rá képes. Én sohasem veszítem el szellemi egyensúlyomat. Annál jobban fájlalnám, kedves barátom, ha végig kellene néznem, amint csúnyán megzavarodsz, és hosszú kínok között pusztulsz el itt a tűző napon. Biztosítlak, hogy gondosan elemeztem a helyzetet, és sorra kizártam a megmenekülés minden lehetőségét. Nem készíthetsz csónakot vagy tutajt, mert nincs hozzá anyagod; hajó, mint már mondtam, nem vetődik erre; a sziget fölött nem szállnak el repülőgépek, és te magad sem tudsz effélét építeni. Választhatod persze a lassú halódást a gyors és könnyű halál helyett, de teljes szívemből lebeszéllek erről a balga döntésről. Ha jól beszívod a vizet…

— A ménkű csapjon beléd azzal a rohadt vízzel! — ordított fel dühtől remegve Automáté. — És egy ilyen barátért adtam én egy gyönyörűen csiszolt briliánst! Tudod, micsoda a te feltalálód? Közönséges csaló, szélhámos, kapcabetyár!

— Biztosan visszavonod a szidalmaidat, ha végighallgatsz — felelte higgadtan Éni.

— Szóval, még nem mondtál el mindent? Netalán azzal akarsz szórakoztatni, hogy a rám váró síron túli életről beszélsz? Köszönöm szépen!

— Síron túli élet nem létezik — hűtötte le Éni. — Hazudni pedig nem áll szándékomban, mert nem is akarok, és nem is értek hozzá. Nem így fogom fel a baráti vigaszt. De figyelj most jól ide, öregem! Mint tudod, bár erre általában nem gondoltok, a világ mérhetetlenül változatos és gazdag. Tele van nagyszerű, lármás, kincses városokkal, királyi palotákkal, viskókkal, szelíd dombokkal és vad szirtekkel, susogó ligetekkel, hűs tavakkal, fonó sivatagokkal és végtelen északi hómezőkkel. Te azonban mindig csak egyetlen árva helyet érzékelhetsz mindazok közül, amelyeket felsoroltam, meg a milliónyi közül, amelyet nem említettem. Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy azon helyek szempontjából, ahol nem vagy jelen, olyan vagy, mint a halott, hiszen nem gyönyörködsz a paloták kincseiben, nem forgolódsz a déli országok körtáncaiban, nem csodálod a szivárványos északi jéghegyeket. Éppoly tökéletesen nem léteznek számodra, ahogyan nem léteznek majd a halálban. Így hát, ha elmélyülten végiggondolod, amit mondtam, megérted, hogy ha nem vagy mindenütt, minden káprázatos helyen, akkor majdnem sehol sem vagy. Tartózkodási hely, mint mondottam, milliószor millió van, te pedig csak ezt az egyet, ezt az unalmas, egyhangúságával szinte bosszantó, sőt undorító helyet érzékelheted: ezt a sziklaszigetkét. Mármost, a „mindenütt” és a „majdnem sehol” között óriási a különbség, és egész életednek az utóbbi az osztályrésze, hiszen mindig csak egyetlenegy helyen voltál egyszerre. A „majdnem sehol” és a „sehol” között viszont, őszintén szólva, mikroszkopikus a különbség. Az érzékelés matematikája tehát azt bizonyítja, hogy tulajdonképpen már most is alig élsz, mert majdnem mindenütt nem vagy jelen, pontosan úgy, mint egy megboldogult! Ennyit előszörre. Másodszor: nézd ezt a kaviccsal kevert homokot, amelytől úgy sajog az a kényes lábad — olyan értékesnek látod? Aligha. Itt ez a töméntelen sós víz, ez a ronda víztömeg: hát kell ez neked? Dehogyis kell! Itt van néhány szikla, meg a forró, ízületeidet kiszárító kék égbolt fölötted. Kell neked ez a kibírhatatlan hőség, ezek az izzó, süket kövek? Hát persze hogy nem kellenek! Vagyis egyáltalán semmi sem kell neked mindabból, ami körülvesz, amin állsz, és ami az ég kupolájával beborít. És mi marad, ha mindezt elvesszük? Egy kis zúgás a fejedben, nyomás a halántékodban, búgás a melledben, egy kis térdremegés meg egyéb zűrzavaros rángatózás. Mármost kell neked ez a zúgás, búgás, szorítás vagy rángatózás? Dehogy kell, barátom! Ha pedig erről is szívesen lemondasz, akkor ugyan mi marad? Esztelenül rohangáló gondolatfoszlányok, néhány szó, jobban mondva szitok, amelyeket magadban énrám szórsz, a barátodra, meg a fojtogató düh és az émelyítő félelem. Hát kell neked, kérdem végül, ez az ocsmány félelem és tehetetlen méreg? Világos, hogy ezekre sincs semmi szükséged. Ha pedig ezeket a meddő érzelmeket is levonjuk, egyáltalán semmi sem marad, a világon semmi, a színtiszta nulla, és éppen ezzel a nullával, vagyis az örök egyensúly, halhatatlan csend és tökéletes nyugalom állapotával óhajtalak téged, mint igaz barátod, megajándékozni!

— De én élni akarok! — ordított Automáté: — Élni akarok! Élni!!

Érted?!

— Ahá, tehát már nem arról van szó, mit érzékelsz, hanem arról, hogy mit kívánsz — jegyezte meg tárgyilagosan Enjámin. — Élni kívánsz, tehát azt akarod, hogy jövőd legyen, amely jelenné válik, hiszen ebből áll az élet. Semmi egyéb nincsen benne. No de élni nem fogsz, mert nem maradhatsz életben, mint már megállapítottuk. A kérdés csak az, hogy milyen módon szűnsz meg élni: hosszú kínlódás után vagy könnyen, simán, mikor egyetlen nagy szippantással beszíva a vizet…

— Elég! Pofa be! Kotródj innét! — üvöltött fel teljes erejéből Automáté, miközben ökölbe szorított kézzel egy helyben ugrált.

— Ezt meg hogy gondolod? — válaszolt Enjámin. — Nem is firtatom most ezt a sértő formát, ezt a parancsolgatást, amely szerintem a barátság felmondására hasonlít, de hogy mondhatsz ilyen esztelenségeket? Mi értelme rám kiabálni, hogy „kotródj”? Hát van nekem lábam, hogy elmehetnék? Vagy akár kezem, hogy elkúszhatnék? Hiszen jól tudod, hogy nincsen. Ha meg akarsz tőlem szabadulni, légy szíves, vegyél ki a füledből, amely, biztosítlak, egyáltalán nem a legkellemesebb hely a világon, és dobj el akárhová!

— Meg is teszem! — horkant fel bőszen Automáté. — Várjál csak! — De hiába turkált a fülében. Túlságosan gondosan helyezte el a barátját, és most semmiképpen sem tudta kiszedni, bár vadul rázta a fejét, mint egy őrült.

— Úgy látom, ez nem megy — jegyezte meg kisvártatva Éni. — Alighanem együtt maradunk, bár te sem óhajtod és én sem. De ha már így van, bele kell nyugodni a ténybe, mivel a tényeknek az a tulajdonságuk, hogy mindig nekik van igazuk. Ez vonatkozik mellesleg mostani helyzetedre is. Jövőre vágyol, mégpedig mindenáron. Én ezt oktalanságnak találom, no de legyen. Engedd hát meg, hogy nagy vonalakban lefessem a jövődet, mert az ismert mindig jobb az ismeretlennél. Jelenlegi dühöd rövidesen átadja helyét a tehetetlen kétségbeesésnek, az pedig, a menekvésre irányuló lázas, de hasztalan erőfeszítések után a fásult eltompulásnak. Ezalatt a tűző nap, amelyet még itt, személyed árnyékos helyén is érzek, a fizika és a vegytan könyörtelen törvényei szerint egyre jobban kiszárítja egész lényedet. Először kiszárad ízületeidben a zsiradék, és a legkisebb mozdulatra is förtelmesen csikorogni és nyikorogni fogsz, szegény barátom! Aztán, mikor a koponyád felhevül a hőségtől, különböző színű forgó karikákat látsz majd, de ez nem hasonlít a gyönyörködtető szivárványhoz, mivel…

— Fogd már be a pofád, te hóhér! — vonított fel Automáté. — Egyáltalán nem akarom hallani, hogy mi lesz velem! Maradj csöndben, érted?!

— Nem kell úgy kiabálnod. Jól tudod, hogy a leghalkabb suttogást is meghallom. Szóval, nem akarsz tudni jövőd kínjairól? Másfelől meg át akarod élni őket? Micsoda logikátlanság! No jó, akkor elhallgatok.

Csak megjegyzem, hogy helytelenül jársz el, mikor rám összpontosítod haragodat, mintha én lennék sajnálatos helyzeted okozója. A szerencsétlenség előidézője, mint tudod, a vihar volt, én pedig a barátod vagyok, és a részvétel a rád váró gyötrelmekben, a kínok és a haldoklás felvonásokra osztott színjátékában már most, előre is őszinte fájdalommal tölt el. Mélységes aggodalom fog el a gondolatra, hogy mi lesz, mikor az olaj…

— Hát nem akarsz elhallgatni? Vagy képtelen vagy csöndben maradni, te ronda szörnyeteg?! — hörögte Automáté, s a fülére csapott, amelyben barátja üldögélt. — Ó, csak lenne kéznél valami ágacska vagy drót, amivel kikotorhatnálak! Hej, de boldogan tipornálak szét!

— Lenne szíved elpusztítani engem? — szomorodott el Éni. — Nem is érdemelsz te meg egy műbarátot, vagy bármiféle testvéri együttérzést!

Automáté erre megint őrjöngeni kezdett, és így veszekedtek, érveltek és vitatkoztak, míg dél is elmúlt, és a szegény robot, belefáradva az ordítozásba, ugrálásba és ökölrázásba, ereje fogytán egy sziklára heveredett, és csak egy-egy reménytelen sóhajtást hallatva, bámulta az óceán végtelen ürességét. Egyszer-kétszer hajófüstnek nézte a láthatár mögül kikandikáló felhő csücskét, de reményét Enjámin már csírájában elfojtotta, emlékezetébe idézve, hogy a lehetőség egy a négyszázezerhez; ez Automátét újabb kétségbeesésbe és dührohamokba kergette, annál is inkább, mivel Éninek, mint kiderült, minden alkalommal igaza volt. Végre aztán elhallgattak. A hajótörött a sziklák hosszabbodó árnyékát bámulta a part fehér homokján, majd Enjámin megszólalt: — Miért hallgatsz? Talán már látod a karikákat, amelyeket említettem?

Automáté nem is válaszolt.

— Ahá! — monologizált Éni. — Tehát nemcsak a karikák, hanem minden valószínűség szerint az a fásult eltompulás is bekövetkezett, amelyet oly pontosan sikerült megjósolnom. Igazán furcsa, milyen értetlen tud lenni egy értelmes lény, különösen ha a körülmények szorongatják.

Lakatlan szigetre kerül, ahol el kell pusztulnia, bebizonyítják neki, mint a kétszer kettő négyet, hogy ez elkerülhetetlen, megmutatják az egyetlen kiutat a helyzetből, az egyetlen lehetőséget, hogy használja az eszét és akaratát: vajon hálás lesz érte? Szó sincs róla, ő holmi reményre vágyik, ha pedig remény nincs, mert nem is lehet, akkor látszatokba kapaszkodik, és inkább az őrületbe merül, mint a vízbe, amely…

— Ne beszélj vízről!! — hörgött Automáté.

— Csak ki akartam domborítani irracionális indítékaidat — magyarázta Éni. — Már semmire sem beszéllek rá. Azaz, semmiféle cselekedetre, mert ha lassan akarsz meghalni, illetve semmit sem csinálsz, és így hozzákezdesz a lassú meghaláshoz, akkor ezt az egész dolgot jól át kell gondolni. Milyen hamis és esztelen dolog félni a haláltól, mint állapottól, noha inkább dicsőítésre méltó! Mi hasonlítható a nemlét tökéletességéhez? Igaz, a hozzá vezető agónia, mint olyan, nem valami vonzó jelenség, de másfelől még sohasem volt olyan gyenge testű vagy lelkű lény, aki ki ne bírta volna, vagy akinek ne sikerült volna teljesen, maradéktalanul és véglegesen meghalnia. Az egész ügy tehát szinte szóra sem érdemes, ha egyszer minden anyámasszony katonája, minden szamár és léhűtő képes rá. Sőt, többet mondok: ha egyszer mindenki meg tudja csinálni (és alighanem elismered, hogy így van, legalábbis én még sohasem hallottam senkiről, akinek ne sikerült volna), akkor legjobb nyugodtan elgyönyörködni a küszöb után megkezdődő irgalmas semmi gondolatában. A haldoklás befejeztével ugyanis már nem lehet gondolkodni, minthogy a halál és a gondolkodás kölcsönösen kizárja egymást, tehát okvetlenül még életünkben érdemes alaposan és részletesen magunk elé képzelni mindazon kiváltságokat, előnyöket és gyönyöröket, amelyekkel a halál majd eláraszt bennünket!

Gondold csak el, kérlek: semmiféle fáradozás, félelem, szorongás, semmiféle testi vagy lelki szenvedés, semmiféle átkos kaland, és micsoda biztonság! Még ha minden gonosz hatalom összefogna és ellened esküdne is, akkor sem árthatna neked! Ó, milyen páratlan a halott édes biztonsága! És ha még hozzátesszük, hogy ez nem holmi pillanatnyi, futó, röpke biztonság, hanem teljességgel visszavonhatatlan és csorbíthatatlan, akkor valóságos elragadtatással…

— Hogy dögölnél meg! — rebegte gyönge hangon Automáté, s e tömör szavakat rövid, de zamatos káromkodás követte.

— Mennyire sajnálom, hogy nem tehetem! — válaszolta rögtön Éni. — Nem csupán önző irigységből sajnálom (hiszen, mint éppen említettem, nincs pompásabb dolog a halálnál), de a legtisztább altruizmus is arra késztetne, hogy elkísérjelek a megsemmisülésbe. Mindamellett nem tehetem, mivel feltalálóm elpusztíthatatlannak gyártott, nyilván mérnöki ambíciójától fűtve. Tudod, ha elgondolom, hogy itt maradok majd sókéreggel borított, kiszáradt tetemedben, amelynek felbomlása bizonyára lassú lesz, hogy itt ülök majd, és csak önmagamnak beszélhetek, igazán elfog a szomorúság. És mennyit kell majd várakoznom, míg végre eljön az a hajó, négyszázezerből az első, amely a valószínűségszámítás szerint végűl is rátalál erre a szigetre…

— Micsoda?! Te nem pusztulsz itt?! — mordult fel Automáté, akit Enjámin legutóbbi szavai felráztak fásultságából. — Szóval te élni fogsz, míg én… Ó! Azt már nem! Soha! Soha!! Soha!!!

És bősz ordítással talpra szökkent, ugrálni kezdett, rázta a fejét, teljes erejéből kotort a fülében, a legfurább bakugrásokat és táncfigurákat mutatva be — de hiába. Közben Éni vadul sipogott: — Hagyd már abba! Mi van, máris megőrültél? Hiszen még korai!

Vigyázz, kárt teszel magadban! Még eltöröd vagy kificamítod valamidet! Vigyázz a nyakadra! Hiszen ennek nincs értelme! Más lenne persze, ha képes lennél egy csapásra, tudod… de így csak nyomorékká teszed magad! Mondom, hogy elpusztíthatatlan vagyok, és punktum, hát mire jó ez a kínlódás? Még ha kiráznál is, akkor sem tehetsz velem semmi rosszat, akarom mondani jót, hiszen mint fentebb bőven kifejtettem, a halál irigylésre méltó dolog. Au! Hagyd már abba! Hogy lehet így ugrándozni!

Automáté azonban tovább hányta-vetette magát, semmivel sem törődve, sőt odáig ment, hogy döngetni kezdte a fejével a követ, amelyen korábban ült. Addig verte belé a fejét, szikrázó szemmel és lőporfüsttel az orrlyukaiban, egészen megsüketülve saját csapásaitól, míg Enjámin egyszer csak kirepült a füléből, és elgurult a kövek közé, halk, megkönnyebbült kiáltással, hogy végre kiszabadult.

Automáté nem is vette rögtön észre, milyen hatékonynak bizonyultak erőfeszítései. Elnyúlt a naptól izzó kövön, pihent egy darabig, aztán, noha még kezét-lábát sem bírta mozdítani, így mormogott: — Semmi, semmi, csak pillanatnyi elgyengülés. De kirázlak én, széttiporlak én, barátocskám, hallod? Hallod?… Hé! Mi ez?!

Hirtelen felült, mert megérezte, hogy üres a füle. Kábultan körülnézett, aztán feltérdelt, és lázasan keresni kezdte Enjámint az apró kavicsok között.

— Éni! Éniiii!!! Hol vagy? Szólj már!! — kiáltozta vadul. Enjámin azonban, óvatosságból-e vagy valami más okból, meg sem mukkant.

Automáté most gyengéd szavakkal kezdte csalogatni, biztosította, hogy már megváltozott a véleménye, egyetlen kívánsága, hogy megfogadja műbarátja jó tanácsát, és a vízbe fojtsa magát, csak előbb szeretné még egyszer meghallgatni a halál dicséretét. De ez sem vezetett eredményre, Enjámin megátalkodottan hallgatott. Ekkor a hajótörött, vadul szitkozódva, nekilátott rendszeresen átvizsgálni minden talpalatnyi területet. Egyszer csak, mikor egy marék kavicsot már éppen el akart dobni, még egyszer a szeme elé emelte, és megremegett a kaján örömtől, mert megpillantotta a kavicsok között Enjámint, aki tompán, alattomosan, fémesen csillogott.

— Á! Itt vagy, bogárkám! Itt vagy, drágalátos barátocskám! Megfogtalak, te híres halhatatlan! — sziszegte Automáté, óvatosan ujjai közé szorítva Énit, aki egy pisszenést sem hallatott. — No, most majd meglátjuk, mi van azzal a híres szilárdságoddal! Most majd kiderül, mennyire vagy elpusztíthatatlan. Nesze!!!

Utolsó szavai közben egy kőlapra tette Énit, majd teljes erejéből rácsapott acélsarkával, és biztonság kedvéért még körbe is fordult rajta. Éni meg se mukkant, csak a szikla csikorgott, mintha acélfúróval fúrnák; Automáté lehajolt, és látta, hogy a fémgolyócska sértetlen, csak a szikla csorbult ki alatta. Enjámin most a kőlap gödröcskéjében feküdt.

— Mi az, ilyen erős vagy? Majd keresünk egy keményebb követ! — vicsorgott Automáté. Végigfutkosta az egész szigetet, összeszedte a legkeményebb kovaköveket, bazalt— és pordarabokat, hogy azokon tiporja szét Enjámint. Miközben taposta, hol színlelt nyugalommal beszélt hozzá, hol szitkokkal árasztotta el; mintha arra várt volna, hogy a fémgolyócska válaszol, sőt talán kegyelemért kezd könyörögni.

Enjámin azonban makacsul hallgatott. Az acélsarok bősz dobbantásait és a kövek csikorgását csak Automáté kacskaringós káromkodása kísérte. Mikor aztán nagy sokára meggyőződött róla, hogy Enjámint valóban nem lehet széttaposni, az elkeseredett és kimerült Automáté megint leült a parton, markában tartva műbarátját.

— Ha nem is tudlak széttaposni — mondta színlelt önuralommal, amelynek leple mögött csak úgy reszketett a dühtől —, légy nyugodt, azért lesz rád gondom. Várhatsz arra a hajóra, öregem, mert bedoblak a tengerbe, és ott is maradsz idők végezetéig. Ott aztán elmélkedhetsz magadban, míg meg nem bolondulsz! Új barátod nem lesz, arról kezeskedem!

— Derék Automáté — szólalt meg váratlanul Enjámin —, ugyan mit árt nekem, ha a tenger fenekére dobsz? Mulandó lény kategóriáiban gondolkodol, ez okozza tévedéseidet. Hiszen értsd meg, az óceán is kiszárad egyszer, vagy fölemelkedik a tenger feneke, és szárazföld lesz belőle. Hogy ez százezer év múlva történik, vagy millió év múlva, az nekem teljesen mindegy. Nemcsak elpusztíthatatlan vagyok, hanem végtelen türelmes is, mint tapasztalhattad, már csak abból is, hogy milyen nyugodtan viseltem elvakult dühöd kitöréseit. Sőt csakis azért nem válaszoltam hívásodra, és hagytam, hogy keressél, mert meg akartalak kímélni a fölösleges fáradságtól. Hallgattam akkor is, mikor ugrándoztál rajtam, nehogy egy vigyázatlan szavammal tovább fokozzam haragodat, mert még megárthatott volna neked.

Automáté e nemes szónoklat hallatára újabb dührohamot kapott.

— Széttaposlak! Porrá zúzlak, te mocsok!! — ordította, és elölről kezdődött az eszeveszett tánc a sziklák tetején, az ugrálás, csapkodás és toppantgatás. De most Éni jóindulatú csipogása kísérte: — Nem hiszem, hogy sikerülne, de csak próbáld! Rajta! Mégy egyszer!

Ne így, mert túl hamar kifáradsz! Páros lábbal! Nagyobbat ugorj! Így — hopp! Hopplá! Magasabbra ugorj, akkor nagyobb erőt fejthetsz ki!

Nem bírod már? Ejnye, hát nem megy? No ez az, látod! Próbáld meg azzal a kővel! Ez az! Nem jó, keress inkább egy másikat. Nagyobb nincs? No, akkor gyerünk! Hajrá! No még egyszer! Mindent bele, drága barátom! Milyen kár, hogy nem segíthetek! Miért hagytad abba? Ilyen hamar kifáradtál? De kár… No nem baj… Majd várok, csak pihenj nyugodtan! Hadd hűtsön le kicsit a szellő… Automáté nagy csattanással a kavicsokra roskadt, és gyűlölködve nézte a tenyerén fekvő fémgolyócskát, miközben akarva, nem akarva, hallgatnia kellett: — Ha nem volnék a műbarátod, azt mondanám, hogy gyalázatosan viselkedsz. A hajó elsüllyedt a viharban, velem együtt megmenekültél, jó tanácsot adtam neked, amilyet csak tudtam, de minthogy meneküléssel nem szolgálhatok, lévén az lehetetlen, az igazság és a jó tanács fejében most mindenáron el akarsz pusztítani engem, egyetlen társadat. Igaz, hogy így legalább lett valami célod az életben, tehát már ezért is hálával tartoznál. Kíváncsi vagyok, miért olyan gyűlöletes számodra a gondolat, hogy én túléllek…

— Majd kiderül, hogy túlélsz-e — csikorogta fél szájjal Automáté. — Még nem dőlt el a játszma.

— Hát te igazán javíthatatlan vagy. Tudod mit, próbálj az öved csatjára tenni. Az acélból van, és az acél talán keményebb a köveknél. Próbáld csak meg, bár a magam részéről biztos vagyok benne; hogy ez sem ér semmit, de olyan szívesen segítenék neked…

Automáté, bár némi habozás után, végül is követte a tanácsot, de csak annyit ért el, hogy övcsatja a bősz csapásoktól tele lett apró gödröcskékkel. E kudarc után Automáté keserű mélabúba süllyedt, és csüggedten, kimerülve, tompán bámulta a fémmorzsát, amely vékony hangján egyre szónokolt: — És ezt nevezik értelmes lénynek, uramisten! Kétségbeesik, mert nem tudja eltörölni a föld színéről az egyetlen testvéri lelket ebben az egész halott mindenségben! Mondd, Automatékám, nem szégyelled magad legalább egy kicsit?

— Hallgass, te fecsegő szemét! — nyögte a hajótörött.

— Miért hallgassak? Látod, ha rosszat akarnék neked, már rég elhallgattam volna, de én még most is a műbarátod vagyok. Veled leszek a haldoklás kínjaiban, mint hű bajtárs, ha a fejed tetejére állsz is, és te nem fogsz a tengerbe hajítani, drága barátom, mert könnyebb a szenvedés, ha legalább közönsége van. Közönsége leszek tehát elmúlásodnak, amely ezáltal bizonyára jobban sikerül, mint a teljes magányban; mert az érzelem a fontos, mindegy, hogy miféle. A gyűlölet irántam, igaz barátod iránt, ösztökélni fog, és bátrabbá tesz téged, szárnyat ad lelkednek, tiszta és meggyőző csengést biztosít jajgatásodnak, rendszerezi végvonaglásaidat, és rendet teremt utolsó perceid mindegyikében, márpedig ez nem kevés… Ami engem illet, megígérem, hogy keveset fogok beszélni, és nem kommentálok semmit, mert ha másképpen tennék, akaratlanul is összezúzhatnálak módfeletti barátságommal, amelyet nem bírnál elviselni, hiszen őszintén szólva, pocsék egy jellemed van. De én ezt is megoldom, mert jósággal válaszolva gonoszságodra, megsemmisítelek, és ily módon megszabadítalak önmagadtól; és ismétlem, minderre a barátság késztet, nem holmi elfogult megítélés, hiszen őszinte rokonszenvem ellenére tisztán látom természeted rondaságát… — E szavaknál Automáté váratlanul kitörő diadalordítása szakította félbe.

— Hajó! Hajó!! Hajó!!! — rikoltozott a robot eszeveszetten, felugrott és fel-alá kezdett rohangálni a parton, köveket dobált a vízbe, teljes erejéből hadonászott, és főképpen torka szakadtából ordítozott, míg teljesen be nem rekedt — egyébként fölöslegesen, mert a hajó egyenesen a sziget felé tartott, és már le is bocsátotta a mentőcsónakját.

Mint utóbb kiderült, Automáté hajójának kapitánya még az elsüllyedés előtt segélykérő rádiójeleket adott, aminek következtében hajók sokasága kutatta át az egész környéket, s az egyik éppen erre a kis szigetre indult.

Mikor a tengerészekkel megrakott csónak a sekély parti vízre siklott, Automáté először egyedül akart beugrani a csónakba, de rövid gondolkodás után visszafutott Enjáminért, mert félt, hogy a fémgolyócska kiabálni kezd, a jövevények meghallják, és ez kellemetlen kérdésekre adna alkalmat, sőt műbarátja talán még vádaskodásra is vetemedne. Ennek elkerülése végett felkapta Énit, és mivel hamarjában nem tudta hová rejteni, visszadugta a fülébe.

Az üdvözlés és hálálkodás ömlengő jelenetei következtek, miközben Automáté nagyon lármásan viselkedett, mert félt, hogy valamelyik tengerész meghallja Éni hangocskáját. Műbarátja ugyanis egész idő alatt beszélt, ilyesmiket hajtogatva: — Nahát, ez aztán igazán váratlan fordulat! Pedig az esély egy volt a négyszázezerhez… Te aztán szerencsés fickó vagy! Remélem, viszonyunk ezek után kitűnően alakul majd, annál is inkább, mivel semmit sem tagadtam meg tőled a legnehezebb órákban, azonkívül diszkrét vagyok, és ami elmúlt, borítsunk rá fátylat!

Amikor hosszú hajózás után partot értek, Automáté némi csodálkozást keltett környezetében azzal a mindenki számára érthetetlen óhajával, hogy sürgősen el akar látogatni a közeli vasgyárba, ahol nagy gőzkalapács működik. Azt mondják, a vasműlátogatás közben elég különösen viselkedett, odament tudniillik az óriási csarnok acélüllőjéhez, és teljes erejéből rázni kezdte a fejét, mintha az agyát akarná a fülén át belerázni odatartott tenyerébe, még fél lábon is ugrált, de a jelenlevők úgy tettek, mintha semmit sem vennének észre, mert úgy vélték, hogy a szörnyű veszélyből nemrégen megmentett hajótöröttnél bízvást előfordulhat némi hóbortos különcködés, hiszen lelki egyensúlya érthető módon megingott. És valóban, Automáté később sem tért vissza régi életmódjához, hanem furcsa hóbortok rabja lett.

Hol különféle robbanóanyagokat gyűjtött, sőt robbantásokkal kísérletezett a saját lakásában, de ezt a szomszédok meghiúsították, a hatóságokhoz fordulva védelemért; hol meg váratlanul baltákat és karborund fűrészeket kezdett gyűjteni. Máskor azt mesélte ismerőseinek, hogy új típusú gondolatolvasó gépet épít. Később magányos természetű lett, és azt a szokást vette fel, hogy fennhangon beszélgetett önmagával; olykor kihallatszott, amint házában fel-alá futkosva hangosan monologizál, sőt szitkokhoz hasonló szavakat ordít.

Végül, sok év után, újabb mániája támadt: zsákszámra kezdte hazahordani a cementet. Óriási gömböt készített belőle, s amikor megszilárdult, ismeretlen helyre szállította. Azt mesélik, őrnek szegődött egy elhagyott bányába, és valamelyik éjjel egy óriási betontömböt gurított le az egyik aknába, aztán pedig napjai fogytáig a környéken sétálgatott, és mindenféle szemetet összegyűjtött, hogy beledobálja ebbe az aknába. Nos, igazán elég érthetetlen szokásokat vett fel, de ezek a pletykák alkalmasint nagyrészt légből kapottak.

Alig hihetjük, hogy annyi év után még neheztelt volna műbarátjára, akinek pedig oly sokat köszönhetett.