Kiberiáda

HOGYAN KEZDŐDÖTT A KÖDÖK MENEKÜLÉSE?

A csillagászok azt tanítják, hogy minden, ami csak létezik tejútrendszerek, ködök, csillagok —, állandóan távolodik, menekül egymástól, és e szüntelen távolodás következtében a Világmindenség évmilliárdok óta tágul.

Sokan csodálkoznak ezen az általános menekülésen, és ha gondolatban visszatekint enek, arra a véleményre jutnak, hogy hajdanában, nagyon régen, az egész kozmosz egyetlen pontba tömörült, egyetlen csillagcsöppecske volt, aztán érthetetlen okb ól felrobbant, s ez a robbanás máig is tart.

Miután ezt kiokoskodták, persze furdalja az oldalukat a kíváncsiság, mi lehetett a robbanás előtt, de nem tudnak rájönni. Pedig egyszerű a dolog, és mindjárt el is beszéljük.

Az előző Világmindenségben élt két tervezőmérnök, a kozmogónia páratlan mesterei. Nem volt olyan csodamű, amit ők meg ne tudtak volna építeni. Persze ahhoz, hog y valamit építeni lehessen, először meg kell tervezni, a tervet pedig ki kell go ndolni, mert különben honnan vennék? Így hát a két mérnök, Mikromill és Gigacián, folyvást azon töprengett, honnan tudhatnák meg, mi mindent lehetne még építeni azokon a csodaműveken kívül, amik eszükbe jutnak.

— Mindent meg tudok csinálni, ami eszembe jut — kesergett Mikromill —, de nem mi nden jut eszembe. Ez korlátoz mindkettőnket: nem tudunk mindent elgondolni, ami elgondolható, pedig talán valami mást lenne értelmesebb megcsinálni, nem azt, am i eszünkbe jut! Mit szólsz ehhez?

— Kétségkívül igazad van — felelte Gigacián —, de látsz-e megoldást?

— Bármit csinálunk is, anyagból csináljuk — elmélkedett tovább Mikromill —, tehá t az anyagban rejlik minden lehetőség. Ha házat gondolunk ki, házat építünk; ha palotát, akkor palotát; ha gondolkodó csillagot képzelünk el, azt is meg tudjuk csinálni. De az anyagban több lehetőség van, mint a mi fejünkben; tehát szájat k ellene adni az anyagnak, hogy maga mondja meg, mit lehet még csinálni belőle!

— Szájra csakugyan szükség van — helyeselt Gigacián —, de ez nem elég, mert a sz áj csak azt mondja, amit az elme kigondolt. Ezért nemcsak szájat kell az anyagna k adnunk, hanem gondolkodásra kell bírnunk, s akkor biztosan minden titkát feltá rja előttünk!

— Igazad van! — szólt Mikromill. Ez a munka megéri a fáradságot. Így képzelem: m ivel minden, ami létezik, energia, tehát energiából kell gondolkodást építenünk, a legkisebb adaggal, vagyis a kvantummal kezdve; a gondolkodáskvantumot pedig a tomokból épített minél kisebb kalitkába kell zárni. Atommérnöki feladat ez: fő a miniatürizálás! Ha majd százmillió lángelme könnyen elfér a zsebemben, akkor el értük célunkat: ezek a lángelmék egyre többen lesznek, és bármelyik marék gondol kodó homok megmondja, akárcsak egy számtalan személyből álló tanács, hogy mit cs ináljunk és hogyan!

— Nem, nem így kell eljárni! — vitázott Gigacián. — Ellenkezőleg, hiszen minden, ami létezik, tömeg. A Világmindenség egész tömegéből kell tehát egyetlen agyat építeni, gondolkodástól izzó gigászi agyat; ha ezt vallatóra fogom, a teremtés m inden titkát elárulja nekem. Erre csak ő képes. A te zseniális porod haszontalan szemét, mert ha minden gondolkodó parány másvalamit fog mondani, sohasem igazod sz ki rajtuk, és tudásod nem gazdagodik!

Érvről érvre, szóról szóra, a két mérnök csúnyán összekapott, és már említés sem történt arról, hogy közösen lássanak hozzá a feladathoz. Elváltak hát, egymás m ódszerét csepülve, és mindegyik a maga módján kezdte a munkát: Mikromill nekiáll t kvantumokra vadászgatni, atomkalitkákba zárta őket, s mivel legszorosabban a k ristályokban voltak, gyémántokat, kalcedonokat és rubinokat fogott gondolkodásra. A rubinok voltak a legtanulékonyabbak, annyi okosságot töltött beléjük, hogy c sak úgy sziporkáztak. Voltak mindenféle egyéb értelmes drágakövei is, bölcsen zö ldellő smaragdok, gyors eszű sárga topázok, de mégiscsak a vörös rubinoknak ment a legjobban a gondolkodás. Míg ő csillogó, fényes kavicsokkal fáradozott, Gigac ián az óriásoknak szentelte idejét: roppant erőfeszítéssel munkába vett napokat és egész tejútrendszereket, olvasztotta, keverte, kavarta, összegyúrta őket, kön yökig csillagporosan formálgatta művét, végül olyan gigászi kozmóriást teremtett, hogy szinte már semmi sem maradt azon kivül, csak ő maga és Mikromill a drágak öveivel.

Mire befejezték a munkát, már nem is az érdekelte őket, melyikük tud meg több ti tkot a teremtményétől, hanem csakis az, hogy melyik főzi le a másikat, melyikük választott jobban. Versenyre hívták ki egymást. Gigacián ott várta Mikromillt a kozmóriás mellett, amelynek széle, hossza, magassága több fényévszázad volt, söt ét csillagfelhők alkották a szélét, lélegzetvételében napok nyüzsögtek, galaxisk arokkal hadonászott, tejútlábakon topogott, gravitációizületei könnyedén mozogta k, száztrillió vasglóbuszból állt a feje, rajta napszőrméből készült, lángoló, b olyhos kucsma. Így kiöltöztette Gigacián a kozmóriását, nemhiába röpködött annyi t egyik fülétől a másikig, noha mindegyik utazás hat hónapig tartott. Mikromill viszont egy szál maga érkezett a versenytérre, üres kézzel; zsebében volt egy pa rányi rubin, azt akarta szembeállítani a kolosszussal.

Felkacagott erre a látványra Gigacián.

— Ugyan, mit mondhat az a morzsa? — hetvenkedett. — Ugyan, mit tudhat ehhez a ga laktikus észóriáshoz, ehhez a végtelen csillagbölcsességhez képest, amelyben nap okról napokra száll a gondolat, roppant gravitáció erősíti, felrobbanó szupernov ák teszik világossá a koncepciókat, s az űr sötétsége mélyíti az elmélkedést?

— Öndicséret és hencegés helyett inkább kezdjünk hozzá — szólt Mikromill. — Vagy tudod, mit? Miért kérdezgessük mi a teremtményeinket? Hadd versenyezzenek ők eg ymással! Ütközzön meg az én mikroszkopikus géniuszom a te kozmóriásoddal páros v iadalban, amelyben bölcsesség a pajzs, éles elme a kard!

— Legyen! — mondta Gigacián. Magukra hagyták hát versenyzőiket a viadal terén. K eringett, keringett a vörös rubin a sötétségben, az űróceánok fölött, melyekben csillaghegyek úsztak a végtelen, fényes monstrum körül, és így csipogott: — Hé, te ormótlan fajankó, te túlméretezett tűzbarom, képes vagy te egyáltalán g ondolkodni!?

Már egy év múlva elértek e szavak a kolosszus agyához, s abban forogni kezdtek a mesteri harmóniává szerkesztett firmamentumok. Elcsodálkozott a vakmerő szavako n, s kíváncsi volt, ki merészelt így szólni hozzá.

Arrafelé fordította hát a fejét, ahonnét a kérdést föltették, de mire odafordíto tta, eltelt két esztendő. Fürkészte a sötétséget fényes galaxis-szemével, de sem mit sem látott, mert a rubin már rég nem volt ott, hanem most a háta mögül csiri pelte: — De nagy mamlasz vagy te, csillagfelhős, naphajú haverom, de tohonya fráter vag y te! Ahelyett, hogy azt a napkitöréskócos, loncsos fejedet forgatod, mondd meg inkább, képes vagy-e kettőt meg kettőt összeadni, mielőtt a kék óriások fele kié g az agyadban vagy kialszik az öregségtől!

Megharagudott a kozmóriás erre a pimaszkodásra, gyorsan meg akart fordulni, hisz en a háta mögül szóltak hozzá; egyre gyorsabban forgott, és testének tengelye kö rül örvényleni kezdtek a tejútrendszerek, spirálissá csavarodtak a galaxisok egy enes karjai, gömbbé formálódtak a csillaghalmazok, s minden nap és bolygó pörögn i kezdett, mint a búgócsiga; de mire fénylő szemét ellenfelére villanthatta voln a, az már a másik oldalról csúfolódott.

A vakmerő kristály egyre gyorsabban keringett, a kozmóriás meg csak forgott, for gott maga körül, de semmiképpen sem tudta utolérni, pedig már pörgettyűként forg ott, mígnem aztán akkora sebességre tett szert, olyan iszonyúan megnőtt a fordul atszáma, hogy meglazultak a gravitáció kapcsai, felhasadoztak a tér feszes varra tai, amelyeket Gigacián oly nagy gonddal készített el, megrepedtek a villamos vo nzás abroncsai, s mint egy túlpörgetett centrifuga, egyszerre csak darabokra has adt, és a világ minden tája felé szétrepült a kozmóriás, spirális csapokkal hado nászva, tejútrendszereket szórva, és ezzel a centrifugális erővel kezdődött a kö dök menekülése. Mikromill ezután kijelentette, hogy ő győzőtt, hiszen Gigacián k ozmóriása felrobbant, mielőtt egy szót is szólhatott volna; Gigacián viszont egy re azt hajtogatta, hogy a verseny célja nem a szilárdság, hanem az ész mérése vo lt, tehát azt kellett volna megállapítani, melyikük versenyzője okosabb, nem ped ig azt, melyik robban fel hamarabb. Ennek semmi köze sem volt a verseny tárgyáho z, Mikromill tehát galádul becsapta őt.

Attól kezdve még ádázabbul veszekedtek. Mikromill mai napig keresi a rubinját, a mely elkallódott valahol a katasztrófában, de nem tudja megtalálni, mert akármer re néz, vörös fényeket lát, rögtön odarohan, de mindig csak az öregségtől hamvad ozó csillagok vöröslenek, tehát elölről kezdi a keresgélést, és megint hiába. Gi gacián viszont egyre azon töri magát, hogy gravitáció-zsineggel vagy sugár-cérná val újra összefércelje felrobbant kozmóriását, a legkeményebb sugárzást használv a tűnek. De amit összevarr, rögtön felfeslik újra, olyan iszonyú erővel meneküln ek már a ködök. És így aztán egyiküknek sem sikerült az anyag titkait megtudnia, holott gondolkodni is megtanították, szájat is adtak neki, de mielőtt a döntő b eszélgetésre sor került volna, megtörtént a baj, amelyet a tudatlanok a világ te remtésének neveznek.

Pedig csak Gigacián kozmóriása robbant fel Mikromill rubinja miatt, de olyan ala posan, hogy mind a mai napig szanaszéjjel repül. Aki pedig nem hiszi, hogy így v olt, kérdezze csak meg a tudósokat, nem igaz-e, hogy minden égitest szüntelenül pörög a tengelye körül, mint a búgócsiga; mert ebből is látszik, hogy minden azz al a kerge forgással kezdődött.