Interjú a vámpírral

HARMADIK RÉSZ

Párizsnak már a neve is mámoros örömmel töltött el, rendkívüli érzés volt ez, olyan megkönnyebbülés, amely egészen közel van a boldogsághoz, s én nemcsak attól képedtem el, hogy képes vagyok ilyet érezni, hanem attól is, hogy már-már teljesen elfelejtettem.

Kíváncsi vagyok, érti-e, hogy ez mit jelentett. Szavaim nem képesek érzékeltetni, mert amit Párizs számomra most jelent, az nagyon különbözik attól, amit akkoriban, azokban a napokban, órákban jelentett, és még ma is, ha rágondolok, a boldogsághoz közel álló érzés tölt el. És most több okom van, mint valaha, kimondani: a boldogságot én nem ismerhetem meg soha, és soha nem leszek érdemes rá, hogy megismerjem. Nem vagyok túlzott mértékben a boldogság szerelmese. De Párizs neve efféle érzést kelt bennem.

Az emberi szépség gyakran fájdalmat vált ki bennem, az emberi nagyság pedig azzal a sóvárgással tölt el, amely olyan reménytelenül gyötört a Földközi-tengeren. Párizs viszont — Párizs a keblére ölelt, úgyhogy teljesen megfeledkeztem magamról. Megfeledkeztem arról a kárhozott, hajszolt, természetfölötti lényről, aki rajong az emberi bőrért, az emberi öltözékért. Párizs elárasztott, fölemelt, megjutalmazott; bőségesebben, mint bármilyen ígéret.

Először is meg kell értenie, hogy Párizs New Orleans szülőanyja volt: ő adta New Orleans-nak az életét, első lakóit, és mindig is ő volt New Orleans példaképe. De New Orleans, bár szép és eleven volt, mindig iszonyúan törékenynek tűnt. Volt valami örök vadság, primitívség benne, valami, ami belülről és kívülről egyaránt fenyegette az egzotikus és kifinomult életet. A faburkolatú utcák minden hüvelykjét, a zsúfolt spanyol házak minden tégláját abból a kietlen vadonból szerezték be, amely öröktől fogva körülvette a várost, készen rá, hogy elnyelje. Forgószél, árvíz, malária, pestis, no meg Louisiana párás éghajlata fáradhatatlan munkálkodott minden deszkapalánkon, minden kőhomlokzaton, úgyhogy New Orleans szűnni nem akaró álomnak tűnt buzgó, törekvő lakóinak képzeletében — álomnak, amelyet egy rendíthetetlen, ámbár öntudatlan közakarat óvott a pusztulástól.

Párizs viszont külön világ volt, egész és önmagában teljes világ, amelyet a történelem mélyített és alakított; torony magasságú épületeivel, masszív katedrálisaival, impozáns sugárútjaival, ódon, kanyargós, középkori utcáival olyan hatalmasnak és elpusztíthatatlannak látszott a harmadik napóleoni korszakban, mint a természet maga. Mindent felölelt ő és boszorkányosan bohém népe, elárasztva a képtárakat, színházakat, kávéházakat — lángelméket, — szentséget, filozófiát és háborút, frivolságot és a legnemesebb művészetet hozva létre. Azt lehetett volna hinni, hogy ha rajta kívül az egész világ sötétségbe merül, minden, ami finom, ami szép, ami lényeges, az Párizsban a legpompásabb virágba borulhat. Még a fenséges fák is, amelyek pazar sátrat borítottak az utcák fölé, összhangban voltak Párizzsal — nem is beszélve a szépséges és tartózkodó Szajna hullámairól, amint átkígyózott a város szívén, úgyhogy a föld is, amelyet annyi vér és eszme formált, itt nem volt többé föld — Párizzsá lett.

Újjáéledtünk. Szerelmesek voltunk, és a kelet-európai kóborlás csüggesztő éjszakái után teljes mértékben beletörődtem, hogy Claudia a Kapucinus bulváron álló Saint-Gabriel Szállóba költöztetett be bennünket. Úgy hírlett, ez Európa egyik legnagyobb hotelje, hatalmas szobái mellett eltörpült a mi városi házunk emléke, ám ugyanakkor pompája, kényelme felidézte bennünk a régi otthont. Az egyik legelegánsabb lakosztályt kaptuk. Ablakaink a gázvilágítású sugárútra néztek, ahol kora este sétálóktól nyüzsögtek az aszfaltozott gyalogjárók, és végtelen kocsisorok haladtak el pazarul öltözött hölgyeket és gavallérjaikat szállítva az Operába, az Opera Comique-ba, a balettelőadásokra, színházakba, bálokba és fogadásokra, véget nem érő áradatban a Tuilériákon.

Claudia kedvesen és logikusan fejtette ki nekem költekezése indokait, de láttam, bosszantja, hogy mindent rajtam keresztül kell megrendelnie — fárasztó volt ez számára. A szálloda, mondta, teljes szabadságot biztosít, éjszakai elfoglaltságunk észrevétlen marad az európai turisták állandó nyüzsgésében, lakosztályunkat kifogástalanul rendben tartja az ismeretlen személyzet, míg a hatalmas ár, amit fizetünk, az elkülönülés lehetőségét és biztonságunkat garantálja. De ennél többről volt itt szó. A vásárlás a hóbortjává, a szenvedélyévé vált.

„Ez az én világom” — fejtegette, miközben kis bársonyszéken ülve a nyitott erkélyajtó mellett kétüléses hintók hosszú sorát figyelte, amint egymás után megállnak a hotelbejárat előtt. „Enyém kell hogy legyen, akarom” — mondta, mintha magában beszélne. És úgy volt, ahogyan akarta: pompázatos rózsaszínű és arany tapéta, damaszt- és bársonyhuzatú bútorok tömege, hímzett párnák és selyemholmik a mennyezetes ágyon. Több tucat rózsa került naponta a márvány kandallópárkányra és az intarziás asztalokra, zsúfolásig megtöltötte öltözőszobájának függönyös falmélyedését, végtelen tömegben verődött vissza a rézsútosan álló tükörben. És végül az erkélyt is valóságos kamélia- és páfrányerdővel töltötte meg. „Hiányoznak nekem a virágok” — merengett — „mindennél jobban hiányoznak.” Ezeket kereste a festményeken is, amelyeket üzletekből és galériákból hoztunk haza, csodálatos vásznakat, amilyeneket sohasem láttam New Orleansban — a klasszikus stílusban festett élethű csokroktól, amelyek csábítanak, hogy érintsük meg a háromdimenziójú asztalra hulló szirmokat, egy új, zavarba ejtő stílusig, amelyeken akkora erővel lángolnak a színek, hogy megsemmisítenek minden vonalat, s minden bizonytalanná válik, mint a delíriumot közvetlenül megelőző víziókban, amikor megelevenednek a virágok, s lobognak, mint a gyertyaláng.

Otthon éreztem itt magam, és megint csak felhagytam az éteri egyszerűségről szőtt álmaimmal Claudia szeretetteljes ragaszkodása kedvéért. Illatos volt itt a levegő, akárcsak egykori udvarunkban, a Royale utcán, és minden elevenen csillogott a gázvilágítás elképesztően pazar fényében, amely még a gazdagon díszített magas mennyezeteket is megfosztotta az árnyékoktól. A fény végigsuhant az aranyozott kacskaringókon, fel-felvillódzott a csillárok cirádáin. Sötétség nem létezett. Vámpírok nem léteztek.

Jóllehet azon voltam, hogy folytassam kutatásomat, jólesett arra gondolni, hogy apa és lánya egy órát a kétkerekű kocsiban tölt, és a civilizált luxusvilágból a Szajna partjára hajt, átmegy a hídon a Latin negyedbe, hogy annak sötét, szűk utcáin áldozat helyett ezúttal a történelem után nyomozzon. Majd visszatértünk a tiktakoló órához, a vörösréz kandallóbakhoz és az asztalra kirakott kártyákhoz. Verskötetek, színházi műsorfüzetek és körös-körül a hatalmas szálloda halk zümmögése, távoli hegedűszó, egy nő pergő, élénk hangja, amelybe hajkefe surrogása vegyül és egy férfi, odafenn a legfelső emeleten, újra meg újra elismétli az éjszakai levegőnek: “Értem, most kezdem, most kezdem érteni…”

„Elégedett vagy?” — kérdezte Claudia, talán csak azért, hogy lássam: nem feledkezett meg rólam, mostanában ugyanis órákig hallgatott, és szó sem esett vámpírokról. De valami nem volt rendben. A derűs nyugalmat, elmélkedést, emlékezést tépelődés, lappangó elégedetlenség váltotta fel. S noha ez eltűnt a szeméből, amikor szóltam vagy válaszoltam neki, az indulat, úgy rémlett, ott bujkál közvetlenül a felszín alatt. „Tudod te jól, hogy én mit szeretnék” — feleltem, makacsul azzal áltatva magam, hogy az én akaratom is számít. „Kis padlásszobát a Sorbonne közelében, elég közel a Szent Mihály útja zsivajához, és elég messze innen. De leginkább azt szeretném, amit te szeretnél.” Láttam, hogy felélénkül, de elnézett mellettem, mintha azt mondaná: „Az úgyis reménytelen, ne húzódj hát túl közel, ne kérdezd tőlem, amit én kérdek tőled, hogy elégedett vagyok-e.”

Túl világos, túl éles az emlékezetem. Az emlékek élének le kell kopni, hogy enyhüljön a megoldatlan dolgok fájdalma. Mint medalionba zárt képek, oly közel van a szívemhez megannyi emlék, de szörnyű képek ezek, egyetlen művész vagy fényképezőgép sem örökítené meg soha. Újra meg újra látom Claudiát a zongora mellett azon az utolsó éjszakán, amikor Lestat zongorázott, már a halálra készülve, látom az arcát Lestat gúnyolódása közepette, a fintort, ami azonnal álarccá változott. Lestat életben maradhatott volna, ha jobban figyel rá. Persze az sem biztos, hogy egyáltalán meghalt.

Valami felgyülemlett Claudiában, ami lassan tárult csak fel a világ legkelletlenebb szemtanúja előtt. Új szenvedély támadt fel benne, olyan gyűrűk és karkötők iránt, amilyet gyerekek nem viselnek. Fesztelenül járt-kelt, kihúzva magát ami nem jellemző gyerekek mozgására, mindenféle kis divatáruboltokba tért be, és parancsolón bökött rá ujjával parfümre vagy kesztyűre, amit maga fizetett ki. Mindig ott voltam a közelében, és mindig kényelmetlenül éreztem magam, nem azért, mert bármitől is féltem ebben a nagy városban, hanem mert féltettem őt. Áldozatai számára mindig az „eltévedt gyerek”, az „árva” volt, de most megváltozott, volt benne valami erkölcstelen és megbotránkoztató, és éppen ezzel csábította magához áldozatait. De ez gyakran titokban zajlott le, egy óra hosszat egyedül maradtam, és a Notre-Dame díszes épülettömbje körül sétáltam, vagy valamelyik park szélén ültem a kocsiban.

És azután egy éjjel, amikor a szálloda lakosztályának luxuságyán arra ébredtem, hogy a könyvem kényelmetlenül alámszorult, észrevettem, hogy nincs otthon. A személyzetet nem mertem megkérdezni, hogy látták-e. Az volt a szokásunk, hogy a közelükbe érve eltűnünk — névtelenek voltunk. Átkutattam a folyosókat, a szomszédos utcákat, még a báltermet is, ahol szinte megmagyarázhatatlan rettegés fogott el attól a gondolattól, hogy ott van egyedül. Végül megláttam az előcsarnok oldalbejáratánál — könnyű esőtől csillogott a haja szalagkötős kalapjának karimája alatt, úgy száguldott, mint aki pajkos csíny elkövetésére indul, a férfiak és nők arca felderült a bájos gyermek láttán, amint felfelé indult az impozáns lépcsőházban, és úgy ment el mellettem, mintha észre se vett volna. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen furcsán, ilyen könnyedén semmibe vesz.

Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, éppen a köpenyét vetette le, és arany esőcseppek záporában rázta meg a haját. A kalap összegyűrt szalagjai kioldódtak, és én szinte kézzel fogható megkönnyebbülést éreztem a szalagok, a gyerekes ruha láttán, és különösképp megnyugtató volt számomra, hogy egy kis porcelánbabát tartott a karjában. Hozzám továbbra sem szólt, a babával foglalatoskodott. A baba apró lábai kapcsokkal vagy dróttal voltak összeerősítve fodros ruhája alatt, és csilingeltek, mint a csengő. ,,Ez egy babahölgy” — szólt felpillantva rám. „Látod? Babahölgy.” Letette a tálalóasztalra.

„Tényleg az” — helyeseltem halkan.

„Egy asszony csinálta” — mondta — „teljesen egyforma gyerekbabákat készít, egész boltnyi gyerekbabát, de én azt mondtam neki: Én egy felnőtt babát szeretnék.”

Gúnyos, rejtelmes volt a hangja. Ott ült, nedves hajtincsei csíkokban hullottak magas homlokára, és a babának szentelte minden figyelmét. „Tudod, miért csinálta meg nekem?” — kérdezte. Azt kívántam, bárcsak árnyékba borulna a szoba, bárcsak sötétbe húzódhatnék a tűz fényköréből, bárcsak ne ülnék úgy az ágyon, mint egy kivilágított színpadon, s ne kellene látnom őt puffos ujjú ruhájában, megannyi tükrében megsokszorozódva.

„Mert te gyönyörű gyermek vagy, és örömet akart szerezni neked.”

Hangtalanul nevetett. „Gyönyörű gyermek” — ismételte meg, és rám pillantott. „Még mindig annak hiszel?” Elsötétült arccal kezdett megint játszani a babával, egészen a porcelánmellig lehúzta ujjával a csöppnyi horgolt ruha nyakkivágását. „Igen, hasonlítok a gyerekbabáihoz, az vagyok én is. Látnod kéne, ahogy a boltjában dolgozik, ahogy a babái fölé hajol, mindnek egyforma az arca, a szája.” Ujjával megérintette a saját ajkát. Úgy rémlett, valami hirtelen elmozdult, valami rezgés támadt a szoba falaiban, és a tükrökben megremegett a képe. Mintha a föld sóhajtott volna az alapzat alatt. Kocsik dübörögtek az utcákon, de messze, távol tőlünk. És ekkor Claudia, a testében még mindig gyermek Claudia, egyik kezével megragadta a babát, másikat ajkához illesztette, és az a kéz, amelyik a babát tartotta, most összepréselte, összemorzsolta a játékot, míg csak halomnyi törött, zúzott üvegként nem hullott kitárt, véres kezéből a szőnyegre. Majd tépni-marcangolni kezdte a parányi ruhát is, és szanaszét szórta a cafatokat. Elfordultam, de a kandalló fölötti meg döntött tükörben láttam, hogy tekintetét rám függesztve tetőtől talpig végigfürkész.

„Miért fordítod el a fejed, miért nem nézel rám?” — kérdezte, s hangja lágyan csengett, mint egy ezüstcsengő. De aztán halk, nőies nevetéssel így folytatta:

„Azt hitted, örökre a lányod maradok? Mi vagy te, bolondok apja vagy apák bolondja?”

„Lehetnél hozzám kedvesebb is” — feleltem.

„Hm… kedvesebb…” Mintha bólintott volna. Lobogó tűznek láttam őt a szemem sarkából: kék lángok, arany lángok csaptak felém.

„És mit gondolnak rólunk ők?” — kérdeztem olyan szelíden, ahogy csak tudtam. „Odakint!” A nyitott ablak felé intettem.

,,Sok mindent” — mosolygott. „Sok mindent. Az emberek bámulatosan értenek a magyarázatokhoz. Láttál már törpéket a parkokban, cirkuszokban? Torzszülöttek, s az emberek fizetnek, hogy nevethessenek rajtuk.”

„Én csak tanítványa voltam egy varázslónak!” — fakadtam ki hirtelen önkéntelenül. „Tanítványa!” — ismételtem meg. Meg akartam érinteni, megsimogatni a haját, de csak ültem gyáván, féltem, hogy haragja, mint a meggyújtott gyufa, tüstént fellángol.

Újra mosolygott, ölébe húzta kezemet, és saját kezével próbálta betakarni. „Igen, a tanítványa” — nevetett. „De egyvalamit mondj meg nekem, egyetlen dolgot, abból a fenséges magasságból. Milyen volt… szeretkezni?”

Felpattantam mellőle, köpenyemet, kesztyűmet kerestem, akárcsak egy tökkelütött földi halandó. „Nem emlékszel?” — kérdezte rendíthetetlen nyugalommal, mikor az ajtó rézkilincsére tettem a kezem.

Hátamon érezve tekintetét, szégyenkezve megálltam, megfordultam, és úgy tettem, mint aki töpreng: hová menjek, mit csináljak, miért állok itt?

„Sietős valami volt” — mondtam, szemét keresve tekintetemmel. Milyen áthatóan, milyen hidegen kék volt! Milyen komoly! „És hát… ritkán volt élvezetes… valami heves és sajgó, ami gyorsan tovatűnt. A gyilkolás halovány árnyéka, úgy hiszem.”

„Ahá!…” — mondta. „Olyan mint amit én csinálok most veled: megbántalak… ez is a gyilkolás halovány árnyéka?”

„Igen, hölgyem” — feleltem. „Azt hiszem, ez helyes megállapítás.” Sietve meghajoltam, és jó éjszakát kívántam neki.

Csak jóval azután lassítottam le lépteimet, hogy elváltam tőle. Már a Szajna túloldalán jártam. Sötétségre vágytam. Rejtőzni akartam előle, elrejteni felfakadó érzelmeimet és azt az erős, emésztő félelmet, hogy nem tudom boldoggá tenni, teljesen alkalmatlan vagyok rá, és magamat sem tudom boldoggá tenni, mert képtelen vagyok a kedvében járni, képtelen vagyok elnyerni a tetszését.

A világot adtam volna, ha ezzel kedvére tehetek, azt a világot, amely most a mienk volt, és amely egyszerre tűnt üresnek és örökkévalónak. Megsebeztek a szavai és a tekintete, és hiába jutott eszembe számtalan magyarázat — mert hisz szüntelen azok jártak az agyamban s formálódtak kétségbeesett, suttogó szavakká az ajkamon, miközben letértem a Szent Mihály útjáról, és mind messzebbre keveredtem a Latin negyed egyre ódonabb és sötétebb utcái közt — egyetlenegy se tudta se csitítani azt a mély elégedetlenséget, amit benne éreztem, se önnön fájdalmamat. Végül felhagytam a próbálkozással, és egyetlen mondatot ismételtem szüntelen. Körülvett az utcák középkori, fekete csendje, és vakon követtem szeszélyes kanyarulatait. Kétoldalt keskeny, magas bérházak szegélyezték lépteimet, ingatagnak tűntek, mintha bármely pillanatban leomolhatnának, hogy varratként zárják el további utamat a közömbösen fénylő csillagok alatt. „Nem tudom boldoggá tenni, nem teszem boldoggá, és boldogtalansága nőttön-nő.” Megbabonázott ez a mondat, rózsafüzérként, varázsigeként ismételgettem, mintha megváltoztathatná a tényeket, Claudia szükségszerű kiábrándulását egész vállalkozásunkból, aminek eredménye ez a céltalanság és a tudat, hogy egyre távolodik tőlem, hogy hatalmas igényei árnyékában egészen eltörpülök. Még a babakészítő iránt is vad féltékenység fogott el, akivel megosztotta az apró, csilingelő babahölgy utáni vágyakozását, mert ő olyasmit tudott adni neki, amit úgy szorított magához, mintha én ott se lennék. Mi következik ebből, hova vezethet ez? Amióta hónapokkal ezelőtt Párizsba érkeztem, soha még nem éreztem ilyen áthatóan, hogy milyen hatalmas ez a város, amelyben a tekergő, sötét kis sikátorból bármely pillanatban átléphetek az élvezetek birodalmába, és soha nem éreztem ilyen intenzíven, hogy milyen hasztalan. Hasztalan Claudia számára, ha nem tud megbirkózni a haragjával, ha, mint ahogy maga is oly dühösen és keserűen észleli, nem tud határt szabni neki. Tehetetlen volt. Mégis erősebb nálam. És én tudtam, akkor is tudtam, mikor magára hagytam a szállodában, hogy haragvó tekintete mögül töretlen szeretet sugárzik felém.

És akkor, miközben szédülten és kimerülten tévelyegtem, a vámpírok kiolthatatlan érzéke figyelmeztetett, hogy követnek.

Először az az oktalan gondolatom támadt, hogy ő jött utánam. Mivel okosabb nálam, messziről is a nyomomra talált. De ekkor ugyanilyen bizonyossággal egy másik lehetőség is felmerült bennem, meglehetősen kegyetlen lehetőség mindazok után, ami köztünk történt. A lépések az övéinél súlyosabbak voltak. Egy halandó járt erre, óvatlanul lépegetve a halál felé.

Továbbmentem tehát, már-már újra készen, hogy jól megérdemelt fájdalmas gondolataimba visszasüppedjek, mikor egy hang így szólt bennem: „Figyelj, te bolond!” És akkor ráébredtem, hogy ezek a messzi távolból visszhangzó léptek tökéletes összhangban vannak az enyéimmel. Csak véletlen lehet, gondoltam. Mert ha tényleg halandó jár erre, túl távol van emberi fül számára. De amint ez a gondolat megállított, a lépések is elhaltak. „Louis, ne ámítsd magad!” — suttogtam, s nekiindultam újból, de a léptek ismét felhangzottak. Kipp-kopp, szólt a visszhang, most gyorsabban, ahogy én is gyorsítottam lépteimet. Ekkor azonban valami egészen különös dolog történt. Miközben a mögöttem koppanó léptekre figyeltem, megbotlottam egy lehullott tetőcserépben, és a falnak estem. Mögöttem a léptek tökéletesen utánozták esésem éles, csosszanó ritmusát.

Döbbentem álltam. Amit éreztem, jóval több volt, mint puszta félelem: riadt éberség lett úrrá rajtam. Az utca teljesen sötét volt. Még halvány fény sem szűrődött ki egyetlen padlásablakból sem. Mint már említettem, a lépések nagyon messziről hallatszottak, ami azt jelentette, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, de egyben azt is, hogy nem emberi lépteket hallok. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Szinte ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy rákiáltsak erre a lényre, hogy üdvözöljem, hogy a lehető leghamarabb és legtökéletesebben tudtára adjam, hogy készen állok a találkozásra, már kerestem a módját, és várom, hogy szembekerüljünk egymással. De közben féltem. Az látszott ésszerűnek, hogy folytassam utam, és várjam meg, míg utolér. Így tettem hát, ám lépteim ismét gúnyt űztek belőlem, és a köztünk lévő távolság nem csökkent. Egyre nőtt bennem a feszültség, egyre fenyegetőbb lett a sötétség körülöttem, és a visszhangzó lépésekre fülelve egyre csak azt suttogtam:

„Miért követsz, miért akarod a tudtomra adni, hogy a nyomomban vagy?”

Egy éles kanyarnál befordultam, és a következő saroknál fénysugár villant felém. Kaptató vezetett odáig. Nagyon lassan haladtam felfelé, a szívem olyan hangosan vert, hogy szinte belesüketültem, féltem a pillanattól, amikor ki kell tárulkoznom a fényben.

Amint így tépelődve épp a sarok előtt megálltam, valami morajt és csörömpölést hallottam fentről, a mellettem álló ház felől, mintha a tető készülne leomlani. Az utolsó pillanatban ugrottam hátra; egy halom cserép zúdult nagy robajjal az utcára, s az egyik súrolta a vállamat. Most megint csend lett. A cserepeket bámultam, hallgatóztam, vártam. Majd óvatosan, oldalvást befordultam a sarkon a fény felé, és a kaptató tetején, a gázlámpa alatt minden kétséget kizáróan ott állt előttem egy másik vámpír fenyegető alakja.

Döbbenetesen magas volt, ugyanakkor szikár, mint jómagam, hosszú, fehér arca fényesen csillogott a lámpafényben, nagy fekete szeme leplezetlen csodálkozással bámult rám. Jobb lábát kissé behajlította, mintha lépés közben állt volna meg hirtelen. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nemcsak fekete haja ugyanolyan hosszú és dús, mint az enyém, és ugyanúgy is van fésülve, s nemcsak ugyanolyan kabátot és körgallért visel, mint én, hanem a pózt, ahogy megálltam, és az arckifejezésemet is a megtévesztésig hűen utánozta. Nagyot nyeltem, lassan végigmértem, és közben igyekeztem titkolni, milyen hevesen ver a szívem, amíg ő ugyanígy végigmér engem. Amikor azt láttam, hogy pislog egyet, rájöttem, hogy én is éppen pislogtam, és ahogy a karomat felemeltem és összefogtam a mellemen, ő lassú mozdulattal ugyanazt tette. Őrjítő volt. Sőt annál is rosszabb. Alig rezdült az ajkam, rezdült az övé is, és így halottá vált minden szó, amit kimondani készültem, és nem találhattam helyettük új szavakat, hogy szembeszálljak ezzel az őrülettel, és leállítsam. S közben az a félelmetes termet, az a metsző, fekete pillantás, az a roppant figyelem, ami persze mind csak merő gúny volt, de mégis rám összpontosult. Ő volt a vámpír — én csupán tükör.

„Bravó!” — mondtam röviden, kétségbeesve, és ahogy kimondtam, természetesen rögvest visszhangozta a szót. Ez mindennél jobban feldühített, mégis azon kaptam magam, hogy bár minden pórusomból ömlik a verejték és lábam hevesen remeg, szám tétova mosolyra húzódik. Ő is mosolygott, de tekintetéből, az enyémmel ellentétben, állatias kegyetlenség áradt, és így e pusztán gépies mosoly baljós hatást keltett.

Léptem egyet előre, ő szintén, aztán hirtelen megálltam és rábámultam, és ő is ezt tette. De ekkor lassan, nagyon lassan felemelte jobb karját, pedig én meg se mozdítottam a magamét, és kezét ökölbe szorítva, többször gyors egymásutánban a mellére ütött, hogy szívdobogásomon gúnyolódjék. Nevetés tört ki belőle. Fejét hátravetette, vámpírfogai elővillantak, és úgy tűnt, az egész utcát betölti a nevetés.

Gyűlöltem. Teljes szívemből. „Mit akar tőlem?” — kérdeztem, szavaimat azonnal elmosta a gúnyos visszhang. „Sarlatán” — mondtam éles hangon. „Pojáca.” Ez a szó elnémította. Elhalt az ajkán, ahogy kimondta, és az arca megkeményedett.

Ezután ösztönösen cselekedtem. Hátat fordítottam neki, és elindultam, talán azért, hogy utánam jöjjön, és kérdezze meg, ki vagyok. De egy hihetetlenül gyors mozdulattal ismét előttem termett, mintha csak ott öltött volna testet. Újra hátat fordítottam neki, és ekkor ismét a lámpa alatt kerültem szembe vele; csupán haja lebbenése jelezte, hogy közben helyet változtatott.

„Magát keresem! Azért jöttem Párizsba, hogy megtaláljam!” Minden erőmet összeszedve mondtam ki mindezt, s ő most nem visszhangozta szavaimat, nem mozdult, csak állt, és merőn nézett rám. Ekkor lassú, kecses mozdulattal felém lépett, és láttam, hogy ez most már a saját teste és modora. Kezét kinyújtotta, mintha meg akarná rázni az enyémet, majd hirtelen hátralódított, s én elvesztettem egyensúlyomat. Éreztem, hogy ingem csuromvizesen tapad a testemre, miközben felálltam; kezem mocskos volt a nedves faltól.

Ahogy szembefordultam vele, egyetlen mozdulattal leterített.

Szeretném valahogy érzékeltetni az erejét, hogy fogalmat alkothasson róla. De csak akkor tudná elképzelni, ha megtámadnám, és egyetlen erős ütéssel leteríteném, s maga azt sem látná, hogy megmozdult a karom.

De ekkor valami így szólt bennem: „Mutasd meg neki a saját erődet.” Gyorsan talpra álltam, és mindkét karomat kinyújtva teljes erőmből rávetettem magam. De akkor ott már csak az éjszaka volt, a lámpaoszlop alatt kavargó üres éjszaka, s én csak álltam ott egyedül, forgattam a fejem, felsültem, a bolondját járatta velem. Ekkor már tudtam, hogy próbára akar tenni, figyeltem a sötét utcát, a kapumélyedéseket, minden lehető helyet, ahol elbújhatott. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt a próbát, de nem láttam kiutat belőle. Azon tűnődtem, hogyan tudnám ezt minél megvetőbb módon a tudtára adni, amikor újra ott termett, és akkorát lódított rajtam, hogy ismét elterültem a lejtős macskaköveken. Éreztem cipője orrát a bordáim között. Feldühödtem, s valahogy sikerült elrántanom a lábát. Hihetetlen volt, hogy a markomban érzem a ruháját, a lábszárát. Nekivágódott a szemközti kőfalnak, és vicsorgott tomboló haragjában.

Ezután zűrzavaros dolgok történtek. Szorosan fogtam a lábát, ő pedig újból meg akart rúgni. És egyszer csak, miután rám zuhant, és kiszabadította magát szorításomból, két erős kéz a magasba emelt. Nem nehéz kitalálni, mi történhetett volna. Ha akarja, elröpít akár többméternyi távolságba; könnyedén kitelt volna az erejéből. És összetört, összezúzott tagjaimmal lehet, hogy elvesztettem volna az eszméletemet. Igaz, nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok elveszteni az eszméletemet, s dulakodás közben ez fura módon szöget ütött a fejembe. Sosem került sor rá, hogy kipróbáljam. Mert bármennyire összezavarodtam, azt biztosan tudtam, hogy valaki közbelépett, keményen küzdött vele, és arra kényszerítette , hogy eresszen el.

Amikor felpillantottam, az utcán feküdtem, és egy villanásnyi ideig, éppen csak addig, amíg a szem a lecsukott szemhéj mögött még őrzi az imént látott képet, két alakot láttam. Hallottam a fekete ruha suhogását, a cipők kopogását a macskaköveken, és megint üres volt az éjszaka. Zihálva ültem fel, veríték csorgott az arcomon, tekintetemmel végigpásztáztam az utcát magam körül, aztán fölöttem az égbolt halvány csíkját. Lassanként egy alak körvonalai rajzolódtak ki, éppen ott, a falon, ahová meredten bámultam. Olyan szögben kuporgott egy párkányon, hogy hajára és merev, fehér arcára halvány fénysugár vetődött. Különös arc volt, szélesebb és nem olyan sovány, mint az előbb. Nagy, sötét szem szegeződött rám. Mozdulatlannak tűnő ajka azt suttogta felém:

„Nem esett baja.”

Nemcsak hogy nem esett bajom, de már újra talpon voltam, támadásra készen. De az alak csak kuporgott, mintha a fal része volna. Fehér kezével most benyúlt a mellényzsebébe. Egy kártyát húzott elő, fehér volt az is, mint a kéz, amely felém nyújtotta. Nem mozdultam, hogy átvegyem tőle. „Jöjjön el holnap este” — suttogta nyugodt, kifejezéstelen arccal, és most is csak az egyik szeme látszott a fényben. „Nem bántom magát” — mondta. „Az a másik sem fogja bántani. Nem engedem.” És a keze olyasmit művelt, amit csak a vámpírok tudnak — úgy látszott a sötétben, mintha elhagyná a testét, és a kezembe helyezte a meghívót. A bíborszínű felirat azonnal megcsillant a fényben. Az alak pedig felfelé mászva a falon, mint a macska, eltűnt a manzárdok ormai között.

Tudtam, éreztem, hogy nincs már ott rajtam kívül senki. Szívem hangos dobogása szinte betöltötte az üres sikátort, ahogy a lámpa alatt elolvastam a meghívót. Az utca neve ismerős volt; többször jártam már színházban arrafelé. De a színház neve megdöbbentett: „Théátre des Vampires”. A megjelölt időpont este kilenc óra volt.

A kártya hátoldalán a következőket olvastam. „A kis szépséget is hozza el. Szeretettel várom. Armand.”

Semmi kétség, hogy a szöveget ez a vámpír írta, aki a meghívót átadta nekem. Nagyon kevés időm maradt, hogy még pirkadat előtt visszaérjek a szállodába, és Claudiának mindezt elmeséljem. Olyan gyorsan futottam, hogy az emberek, akik mellett a bulvárokon elhaladtam, nem is vették észre, miféle árnyék suhan el mellettük.

A Théátre des Vampires-ba csak meghívóval lehetett belépni, és másnap este az ajtónálló egy pillanatig alaposan megnézte a kártyámat, miközben halkan hullott az eső mindenkire: a párra, amely megállt a pénztár bezárt ablaka előtt; a gyűrött, ócska plakátokra, amelyeken a köpönyeges vámpír denevérszárnyként kiterjesztett karokkal éppen a halandó áldozat meztelen vállát készül megragadni; az emberekre, akik mellettünk nyomakodtak befelé a zsúfolt előcsarnokba, ahol — mint azt magam is azonnal észrevettem — kizárólag emberekből állt a tömeg. Egyetlen vámpír sem volt közöttük, még az ajtónálló fiú sem, aki végül is beengedett minket a beszélgetésfoszlányok és nedves gyapjúfelöltők kavalkádjába, a kesztyűs női kezek közé, amelyek a kalapok filckarimáján és a tincseken-loknikon matattak. Lázas izgalommal igyekeztünk észrevétlenek maradni. Korábban már táplálkoztunk, nehogy bőrünk vakító fehérsége, szemünk izzó ragyogása eláruljon bennünket az utcai nyüzsgésben. A sebtében, kelletlenül elfogyasztott vér íze a számban tovább fokozta a kellemetlen érzést, ami úrrá lett rajtam, de nem volt most időm ezzel törődni. Ez most nem a gyilkolás éjszakája volt, hanem a megvilágosodásé, végződjék bárhogyan. Meg voltam győződve erről.

Most mindenesetre itt toporogtunk, ebben a nagyon is emberi tömegben, amikor megnyílt a nézőtér ajtaja, és egy fiatal gyerek tartott felénk a tülekedésben, majd kezével a lépcső felé tessékelt bennünket. Az egyik legjobb páholyba vezetett, és bár az elfogyasztott vér feltehetően nem tompította el teljesen bőrünk vakító sápadtságát és Claudiát sem változtatta emberi gyerekké a karomban, úgy tűnt, a jegyszedő fiú mindezt nem veszi észre, vagy ha mégis, nem törődik vele.

„Te kinéznéd belőlük, hogy emberi rabszolgáik vannak?” — súgta Claudia.

„Lestat sosem bízott az emberi rabszolgákban” — súgtam vissza. Néztem, hogyan telnek meg a zsöllyék, és hogyan úsznak el alattam a selyemüléses széksorok között a csodálatosabbnál csodálatosabban felvirágzott kalapok. Mellettünk, a páholyok ívelt sorában fehér vállak villantak elő, gyémántok csillantak meg a gázlámpák fényében.

„Most az egyszer egy kicsit engedd el magad” — hallottam Claudia suttogását. „Ne legyél olyan úriember mindig.”

Kialudtak a fények, először az erkélyen, aztán a földszinti falak mentén. A zenészek kis csapata a zenekari árokban várakozott, a hosszú, zöld bársonyfüggöny meglebbent, majd felizzott a gázfény; a közönség, mintha szürke felleg ülne meg rajta, homályba merült, csak a gyémántok csillantak meg itt-ott, csuklón, nyakon, ujjakon. És a szürke felhővel együtt a csend is leszállt, az összes hang egyetlen kitartóan visszhangzó köhögésben összpontosult. Aztán csend. A csörgődob lassú, ritmikus pergése. Mindössze egy fuvola könnyű dallama kísérte, amely összecsendült az éles, ezüstös dobpergéssel, és a két hang kísérteties, középkort idéző melódiában fonódott össze. Ehhez lantpengetés társult, ami a dob hangját emelte ki. Ekkor különvált, felerősödött a fuvola melankolikus, szomorú dallama. Ez a maga módján elbűvölő zene néma egységbe fogta a hallgatóságot, mintha a fuvolahang fényes szalagként bomlana szét a sötétben. A függöny hangtalanul gördült fel, nehogy a csendet megzavarja. A lámpák felragyogtak, és úgy látszott, a színpad nem is színpad, hanem sűrű erdő, a fény megcsillant az érdes fatönkök és zöld levelek fent sötétségbe vesző sűrűjén, a fákon át alacsony, köves folyópart volt látható, mögötte a folyó csillogó víztükre. Ez az egész háromdimenziós világ selyemvászonra volt festve, és az enyhe huzatban alig láthatón meg-meglebbent.

A látványt elszórt taps fogadta, amely, miután a nézőtér minden oldaláról csatlakoztak hozzá, rövid időre megerősödött, majd fokozatosan elhalt. Sötét, gyászruhás alak haladt fatörzstől fatörzsig a színpadon oly villámsebesen, mintha varázslat röpítette volna a színpad közepére. Köpönyege alól elővillanó egyik kezében ezüstkasza volt, a másikkal vékony pálcikára erősített álarcot tartott láthatatlan arca elé; a Halál orcája fénylett rajta: festett halálfej.

A nézők torkából riadt sóhaj szakadt fel. A Halál állt előttük, kezében tettre készen a kaszával, a Halál a sötét erdő szélén. És a közönség sóhajaival együtt bennem is megrezdült valami: nem félelem volt, de valamilyen emberi érzés, amit a festett színpadkép törékeny varázsa váltott ki belőlem, a fényben ragyogó titokzatos világ, amelyben ez az alak a lebegő fekete köpönyegben egy párduc kecsességével suhant előre-hátra, minden mozdulatával döbbent szisszenést, sóhajt vagy áhítatos morajt csalva ki a közönségből.

Ebben a pillanatban az alak mögött, akinek a mozdulatai ugyanolyan megkapó erejűek voltak, mint a zene, melynek ritmusára mozgott, további lények léptek elő a színfalak mögül. Elsőként egy nagyon hajlott hátú, töpörödött anyóka. Az ősz haj mohaként fedte fejét, karját lehúzta egy nagy virágkosár. Csosszanó, súrlódó léptekkel járt ide-oda a színpadon, fejét a zene és a Nagy Kaszás nekiiramodó lépteinek ritmusára ingatta. Amint azonban meglátta a Halált, az anyóka meghátrált, lassan letette a kosarat, és kezét imára kulcsolta. Fáradt volt, fejét úgy hajtotta kezére, mintha aludna, majd könyörgő mozdulattal nyúlt a Kaszás felé. A fekete alak elindult felé, és lehajolt, hogy egyenesen az arcába nézhessen, amely mifelénk árnyékba borult, majd hirtelen visszahőkölt, karjával legyezve, mintha friss levegőhöz akarna jutni. A közönség soraiból bizonytalan nevetés hallatszott. De amint az öregasszony felpattant, hogy a Halál nyomába eredjen, a nevetés felerősödött.

A zene vidám táncritmusra váltott, és ők ketten körbe-körbe járták a színpadot, az anyóka mindvégig a Halál nyomában, míg az egy fatörzs mögé lapulva, álarcos fejét — akár egy madár — szárnya alá rejtve, el nem tűnt a szeme elől. Ekkor az öregasszony csalódottan, legyőzve felvette kosarát, és, miközben a zene lehalkult és csoszogó lépteihez lassult, elhagyta a színpadot. Nem tetszett nekem. Nem tetszett a nevetés. Láttam, amint a többi alak is színpadra lép, a zene minden mozdulatukat aláfestette: bénák jöttek mankón és hamuszínű koldusok rongyokban, mindannyian a Halál felé nyújtották kezüket, de az perdült egyet, és egyiktől háta görbítésével, másiktól az undor nőies gesztusával menekült, majd egy türelmetlen, unatkozó kézmozdulattal valamennyiüket elutasította.

Ekkor villant a tudatomba, hogy a bágyadt kéz, amely ezeket a komikus mozdulatokat végzi, nem festéktől olyan fehér. Vámpírkéz volt, amely ekkora nevetést fakasztott a közönségből. Vámpír keze, amelyet most, hogy a színpad végre üres volt, vigyorgó halálfejes arcához emelt, mímelve, hogy elnyom egy ásítást. Majd pedig, még mindig álarccal az arca előtt, tökéletes illúziót keltve úgy tett, mintha teljes súlyával nekidőlne a selyemre festett fának, és lágyan álomba merülne. A zene csivitelt, mint a madarak, csobogott, mint a folyóvíz, és a sárga fénykör, amelyet a reflektor vont az alvó köré, egyre inkább elhalványult.

Ekkor újabb fényfolt vetődött a színpadra, amely az erős sugártól szinte szertefoszlani látszott. Egy fiatal lány alakját világította meg, aki a háttérben állt, fenséges termetét sűrű szőke hajkoronája majdnem teljesen beborította. Éreztem, hogy a közönség áhítatos tisztelettel nézi, miképp botorkál a lány a reflektorfényben, körötte a sötét erdő, amelynek sűrűjében útját keresi. De nem talált kiutat; és ő nem volt vámpír. Egyszerű blúzán és szoknyáján nem színpadi festék volt a szennyfolt, és érintetlenül tiszta arca, amellyel a fénybe bámult, akár a Madonna szobra, oly finom metszésű, oly gyönyörű volt, lepelként és glóriaként fonta körül a sűrű hajzuhatag. A fény elvakította, miközben mindenki látta őt. Mikor megbotlott, keserves sóhaj hagyta el ajkát, és ez egy pillanatra elnyomta a romantikusan szárnyaló, törékeny fuvolaszót, amely az ő szépségének adózott. A köréje vont halvány fénykörben a Halál figurája hirtelen felriadt álmából, megfordult, s úgy pillantotta meg a lányt, mint a közönség az imént; kezét döbbent áhítattal emelte a magasba.

A közönség soraiban az apró kacaj elhalt, mielőtt nevetéssé válhatott volna. A lány túl szép volt, és túl átható szomorúság sugárzott szürke szeméből. Az alakítás túl jól sikerült. Ebben a pillanatban a halálfejes maszk hirtelen a színfalak mögé repült, és a Halál sugárzóan hófehér arccal fordult a közönség felé, gyors mozdulattal végigsimított fénylő fekete haján, mellényét igazgatta, képzelt porszemeket söpört le kabátja gallérjáról. A Halál mint szerelmes. Ekkor a sugárzó arckifejezés és fénylő orcák láttán felcsattant a taps, hogy nyugtázza a mesteri illúziót, holott teljesen bizonyos volt, hogy pusztán egy vámpír arcát látják, azét a vámpírét, aki a Latin negyedben a nyomomba szegődött; erre a gúnyos, vigyorgó alakra szegeződött most a sárga reflektorfény.

A sötétben megkerestem Claudia kezét, és megszorítottam. Ő azonban mozdulatlanul ült tovább, teljes bűvöletben. A színpadi erdő, ahonnan az eltévedt lány tehetetlenül nézett a nevetés felé, középen kettéoszlott, így a vámpírnak módja volt oldalról észrevétlenül megközelíteni őt.

A lány a rivalda felé indult, majd hirtelen megpillantotta az alakot, megállt, és mint egy gyermek, felnyögött. Általában is gyermekiesség áradt egész lényéből, holott nyilvánvalóan felnőtt nő volt. Csak finom arcbőrének apró ráncai a szeme körül utaltak némileg a korára. Blúza alatt kicsi, de tökéletes formájú keblek rejtőztek, keskeny csípőjén érzéki ívben feszült a hosszú, poros szoknya. Amint a vámpír elől hátralépett, láttam, hogy szemében üveggyöngyként ülnek meg a lámpafényben hirtelen megvillanó könnycseppek. Éreztem, hogy elszáll belőlem az erő, annyira féltem őt, és annyira vágyódom utána. Szívszaggatóan szép volt.

Mögötte hirtelen egy csomó festett halálfej jelent meg a háttérben, az álarcot tartó alakokat láthatatlanná tette fekete ruhájuk, csak köpenyek szélét, szoknyák ráncait markoló fehér kezek villantak elő a sötétből. Vámpírnők is voltak a férfiak között, és most, ahogy az áldozat felé lopóztak, ügyesen kitervelt módon mindannyian egy halomba dobták álarcaikat; a pálcikák csontokként meredeztek kifelé, a vigyorgó koponyák a sötétbe bámultak.

És ott álltak ők, a hét vámpír, köztük három nő — fehér mellük világított a szűk fekete ruhaderék fölött; fekete hajkoronák, sötét szemek, rideg, szikrázóan fehér arcok. Igen szépek voltak, amint szinte lebegtek a lány, a viruló szépség körül, akinek csillogó aranyhaja és virágszirmot idéző rózsaszín bőre mellett sápadtnak és hidegnek tűntek. Hallottam a közönség meg-megszakadó, halk sóhaját. Igazán látványos volt, ahogy a fehér arcok gyűrűje egyre közelebb nyomult, élén az Úriember Halállal, aki most kezét szívére szorítva, fejét meghajtva akarta elnyerni a közönség együttérzését: hát nem ellenállhatatlan-e ez a lány? Egyetértő nevetés és sóhajok moraja…

A varázslatos csendet éppen a lány törte meg.

„Nem akarok meghalni…” — suttogta csengő hangján.

„Mi a halál vagyunk” — válaszolta a férfi, s mindenfelől ezt suttogták a lánynak: „Halál”. A lány megfordult, hátravetett haja valóságos aranyeső volt, elhanyagolt és szegényes öltözékével ellentétben gazdag s szinte önálló élőlény. „Segítsenek!” — kiáltotta halkan, mintha félne felemelni a hangját. „Valaki…” — fordult a tömeghez, amelyet nem látott, de tudta, ott kell lennie… Claudia halkan felnevetett. A színpadon a lány csak homályosan fogta fel, hol van és mi történik vele, de még így is sokkal többet tudott, mint az őt bámuló emberek.

„Nem akarok meghalni! Nem akarok!” Finom hangja megtört, és szemét a magas, gonosz tekintetű vámpírra szegezte, a sarlatánra, aki a többiek köréből feléje lépett.

„Mindannyian meghalunk” — válaszolta. „Az egyetlen, amiben minden más halandóval osztozol, a halál.” A zenekarra, majd az erkélyen és a páholyokban ülőkre mutatott.

„Nem” — tiltakozott hitetlenkedve a lány. „Még annyi időm, oly sok évem lenne…” Finom hangja elcsuklott a fájdalomtól. Ellenállhatatlan volt ez a hang, akárcsak meztelen torkának lüktetése és a torka előtt reszkető keze.

„Évek!” — mondta a vámpírmester. „Honnan tudod, hogy annyi éved van még hátra? A halál nem tiszteli a kort! Lehet, hogy a testedben már betegség munkálkodik, hogy belülről emésszen el. De az is lehet, hogy egy férfi leselkedik rád, s kész megölni pusztán a szőke hajadért!” A lány felé nyúlt, mély, telt hangja természetfölöttien csengett. „Kell-e mondanom, hogy mit tartogat számodra a sors?”

„Nem érdekel… Nem félek” — tiltakozott a lány, s tiszta hangja még törékenynek hatott a férfié után. „Vállalnám a kockázatot…”

„És ha így lenne, és még évekig élnél, mi az osztályrészed? A hajlott hátú, fogatlan öregség?” A vámpír felemelte a lány leomló haját, közszemlére téve hófehér nyakát, s lassan kihúzta a blúzát össze fogó zsinórt. Az ócska anyag szétnyílt, a ruhaujjak lecsúsztak a keskeny, rózsaszín vállakról; a lány megpróbálta összefogni a blúzt, de a férfi megragadta a csuklóját, és durván ellökte. A közönség egy emberként lélegzett, a nők színházi látcsövüket szorongatták, a férfiak előrehajoltak. Láttam a fehér, hibátlan bőrön a szív dobogását, ahogy a kis mellbimbókon bizonytalankodva megállt a lecsúszó anyag: a vámpír a lány jobb csuklóját szorosan az oldalához szorította, a piruló orcákon folytak a könnyek, s a lány az ajkába harapott. „Olyan biztosan, mint ahogy most rózsaszín a tested, szürke lesz és ráncos” — mondta a mester.

„Kérlek, hagyj élni” — könyörgött a lány, elfordítva az arcát. „Nem érdekel… Nem számít!”

„Akkor az miért számít, ha most halsz meg? Ha ez a szörnyűség nem riaszt… ez a borzalom?”

A lány zavarodottan, gyámoltalanul rázta a fejét, mint akinek túljártak az eszén. Éreztem, hogy az ereimben már nem csak szenvedély lüktet, hanem harag is. Az élet megvédelmezésének minden felelőssége e lehajtott fejjel álló lány vállára nehezedett, és nem volt méltányos, sőt rendkívül tisztességtelen volt, hogy észérvekkel kell megküzdenie, pedig minden, ami nyilvánvaló és szent, az ő gyönyörű lényében testesült meg. De a vámpír beléfojtotta a szót, elérte, hogy az ellenállhatatlan ösztön kicsinyesnek és zavarosnak tűnjék. Éreztem, hogy a lány egyre gyengül, hogy akarata lassan elhal, és gyűlöltem a mestert.

A blúz a lány derekára csúszott. A felingerelt tömeg felmorajlott a kerek kis mellek láttán. A lány küzdött, hogy kiszabadítsa a csuklóját, de a vámpírkéz vaspántként tartotta fogva.

„Mondjuk, hogy elengednénk téged… tételezzük fel, hogy a Nagy Kaszás erőt venne magán, megkímélné a szépségedet… akkor ugyan kihez forduljon a szenvedélyével? Valakinek meg kell halnia helyetted. Kiválasztanád nekünk azt az embert? Hogy itt álljon és szenvedjen, ahogy te most?” A közönség felé intett. A lány zavara rettenetes volt. „Van nővéred… anyád… gyereked?”

„Nem” — mondta a lány, s fulladozva kapott levegő után. „Nem” — rázta dús haját.

„Valaki biztos átvehetné a helyedet, talán egy barátnő? Válassz!”

„Nem tudok. Nem akarom…” Vonaglott az erős szorításban. A körötte lévő vámpírok mozdulatlanul meredtek rá, szenvtelenül, mintha természetfölötti testük álca lenne. „Nem tudod megtenni?” — gúnyolódott a mester. Tudtam, ha a lány azt felelné, hogy képes megtenni, a mester szörnyű ítélete sújtana le rá azonnal: lám csak, gonosz ő is, maga helyett mást küldene a halálba, megérdemli hát a sorsát.

„Mindenhol a halál vár rád” — sóhajtotta a vámpír, mintha egyszerre megelégelte volna a komédiát. A közönség ezt nem észlelhette, de én igen. Láttam, hogy sima arcán megfeszülnek az izmok. Megpróbált farkasszemet nézni a lány szürke szemével, de az kétségbeesetten, reménykedve elfordította a fejét. A felszálló meleg levegőben éreztem bőrének illatát, hallottam halk szívverését. „Öntudatlan halál… minden halandó osztályrésze.” Közelebb hajolt hozzá, tétovázva, mint akit szenvedély hevít, de harcol ellene. „Hm… de mi a tudatos halált nyújtjuk! Menyasszony lennél. Tudod, mit jelent, hogy a Halál szerelmes beléd?” Majdnem megcsókolta a lány könnyektől fénylő arcát. „Tudod, mit jelent, hogy a Halál tudja a nevedet?”

A lány a félelem martalékaként tekintett rá. Aztán könnyes lett a szeme, az ajka szétnyílt. Egy másik vámpírra bámult, aki lassan előtűnt az árnyak közül. Jó darabig csak állt a csoport előtt, két kezét összekulcsolta, nagy, sötét szeme nem mozdult. Nem úgy viselkedett, mint aki éhes. Nem látszott rajta semmiféle elragadtatás. De a lány most a szemébe tekintett; szenvedése dicsfénybe vonta, s ezáltal ellenállhatatlanul csábítóvá vált. Az elcsigázott nézőket újra lenyűgözte ez a rettenetes szenvedés. Szinte tapintottam a bőrét, kis, hegyes mellét, éreztem, ahogy karjaimba szorítom. Becsuktam a szemem, s hunyt szemem sötétjében nagyon pontosan láttam őt.

Mindenki így érzett, az összes vámpír. A lánynak nem volt esélye.

Ismét feltekintve, a rivalda lámpáinak füstös fényében is csak őt pillantottam meg, aranyló könnyeit, amint a távolabb álló vámpír gyengéden azt mondta: „Nem fáj.”

Láttam, hogy a sarlatán arca megkeményedik, de senki más nem láthatta ezt, csak én. Az emberek csak a lány sima, gyermeki arcát látták, és nyitott ajkát, amely elernyedt az ártatlan csodálkozástól, ahogy a távolabbi vámpírra meredt, és halkan megismételte:

„Nem fáj?”

,,A szépséged ajándék számunkra.” A vámpír zengő hangja erőfeszítés nélkül töltötte be a házat, s mintha maga alá gyűrte volna az egyre növekvő izgalmat. A sarlatán visszavonult, s már csak egyike volt azoknak a türelmes, sápadt arcoknak, amelyek mind ugyanazt a éhséget és egykedvűséget tükrözték. A másik lassan, könnyedén közeledett a lányhoz, aki megfeledkezve meztelenségéről, reszkető pillákkal, ernyedten sóhajtott újra: „Nem fáj.” Elviselhetetlennek éreztem, hogy vágyódik a vámpír után, hogy látnom kell, hogyan pusztítja el a természetfölötti lény iszonytató ereje. Kiáltani szerettem volna, hogy megtörjem aléltságát. És akartam őt. Akartam őt, miközben a vámpír odalépett hozzá, s kezét szoknyája zsinege felé nyújtotta, a lány pedig fejét hátravetve közelebb hajolt, és a fekete anyag lecsúszott a csípőjéről, feltárva az arany csillogást két lába között: a gyermeki pihét, a finoman göndörödő szőrzetet. A vámpír kitárta karját, s háttal a rivalda remegő fényeinek gesztenyeszínű haja is reszketni látszott, amint a lány aranyhaja fekete köpenyére hullott. „Nem fáj… nem fáj…” — suttogta, míg a lány átadta magát neki.

És most, lassan oldalra fordítva áldozatát, hogy mindenki láthassa békés arcát, felemelte; a lány meztelen keblei a köpenyéhez értek, s fehér karjával átfogta a vámpír nyakát. Majd megmerevedett, felkiáltott, amint a vámpír belemélyesztette a fogait, de arca megbékélt, ahogy a sötét nézőtéren végigfutott a közös szenvedély moraja. A férfi fehér keze a kecses vonalú faron ragyogott, s a lány haja nyaldosta, cirógatta a kézfejét. A vámpír felemelte a deszkákról ivás közben, s a lány fehér nyaka ragyogott a sápadt vámpírarc mellett. Gyenge és kábult voltam, az éhség nőtt bennem, s gúzsba kötötte szívemet, ereimet. Kezem egyre erősebben szorította a páholy rézrúdját, míg csak azt nem éreztem, hogy csikorognak a fémeresztékek. Ez a halk, recsegő zaj, amelyet halandó ember meg nem hallhatott, visszatérített érzékeimhez.

Lehajtottam a fejem, be akartam hunyni a szemem. A levegő a nő sós bőrétől illatozott — fülledt, meleg és édes volt. A többi vámpír is közelebb húzódott, a lány combját tartó fehér kéz megremegett, és a gesztenyeszín hajú vámpír elengedte, megfordította, és felmutatta áldozatát — a lány feje hátrahanyatlott, amint továbbadta; az egyik félelmetesen szép vámpírasszony felemelkedett, karjába vette, és simogatta, amint szívni kezdte. Valamennyien odasereglettek, s kézről kézre adták a lányt a megbűvölt nézők szeme láttára — lecsukló feje az egyik férfi vállán nyugodott, s nyakszirtje éppoly csábító volt, mint formás fara, hosszú combjainak makulátlan bőre vagy ernyedt térde között a lágy redők.

Hátradőltem a széken, szám tele volt a nő izével, ereim kíntól lüktettek. Szemem sarkából a gesztenyeszín hajú vámpírt, a hódítót figyeltem — egyedül állt, akár az előbb, és ő is kiszemelt engem a sötétségből, a meleg léghullámokon át rajtam tartotta sötét tekintetét.

A vámpírok egymás után visszahúzódtak, a festett erdő ismét látható lett. A halandó lány törékeny hófehér teste ott hevert a titokzatos fák között; meztelenül pihent meg a fekete ravatal selymén, mintha csak az erdő talaján feküdne, és a zene ismét rákezdte, légiesen és riasztón, egyre hangosabbá válva, amint a fények elhomályosodtak. Minden vámpír eltűnt a sarlatán kivételével, aki az árnyékból felemelte kaszáját és álarcát. Lekuporodott az alvó lány mellé, amint a lámpák elhalványodtak, és az egyre növekvő sötétségben már csak a zenének volt hatalma és ereje. Aztán a hangok is elhaltak…

Egy percig az egész közönség halálos csendben ült, Aztán itt-ott tapsolni kezdtek, s egyszerre mindenki bekapcsolódott. Fény gyúlt a fali gyertyatartókon, az emberek egymáshoz fordultak, s mindenfelé beszélgetés kezdődött. Az egyik sor közepén felállt egy nő, s türelmetlenül fölkapta az ülésről rókaprémét, bár még senki nem adott neki helyet; valaki máris kifurakodott a szőnyeges átjáróhoz, és hirtelen az egész közönség talpon volt, mintha űznék a kijáratok felé.

De aztán ez a moraj a kényes parfümök illatát árasztó tömeg nyugodt, bágyadt mormogásává csitult. Megtört a varázs. Kinyíltak az ajtók, s odakint jó szagú eső, lópaták kopogása és konflisért kiáltó hangok fogadták az embereket. Alattam zilált székek tengere, egy zöld selyempárnán fehér kesztyű világított.

Ott ültem; figyeltem és hallgatóztam, egyik kezemmel eltakarva lehajtott arcomat, könyököm a korláton pihent. Szenvedélyem lassan alábbhagyott, s a lány ízét is kevésbé éreztem ajkamon. De mintha az esőszag az ő illatát hozta volna, és az üres színházban a szívverését hallanám. Mélyet lélegeztem, megízlelve az esőt, s Claudiára néztem, aki végtelenül nyugodtan, kesztyűs kezével az ölében üldögélt.

Keserű lett a szám, megzavarodtam. És akkor megláttam egy magányos jegyszedőt az átjáróban, amint helyükre tette a székeket, és felvette a szőnyegen heverő, elszórt műsorfüzeteket. Tisztában voltam vele, hogy ez a fájdalom, zavar, vak szenvedély, amely makacs lassúsággal csitul el bennem, rögvest megszűnne, ha egy szempillantás alatt mellette teremnék, gyorsan bevonszolnám a sötétségbe, s birtokomba venném, ahogy az a lánnyal történt. Ezt akartam, semmi mást. Claudia a fülembe súgta: „Türelem, Louis, türelem.”

Kinyitottam a szemem. Valaki ott volt a közelben, látómezőm peremén, valaki, aki kijátszotta hallásomat, s érzékeny antennaként érzékelte türelmetlen várakozásomat — legalábbis így gondoltam. Ott volt, túl a páholy függönyös bejáratán, hangtalanul: a gesztenyeszín hajú, szenvtelen vámpír, s a szőnyegezett lépcsőről figyelt minket. Igen, valóban ő volt az, aki a színházjegyet adta. Armand.

Megijesztett volna, ha nem olyan nyugodt, ha az arckifejezése nem oly távolba merengő, oly álmodozó. Úgy tűnt, már hosszú ideje áll a falnál, és szeme se rebbent, amikor észrevettük és odamentünk hozzá. Ha nem őrá figyelek minden idegszálammal, valószínűleg megkönnyebbülést éreztem volna, hogy nem a magas, fekete hajú vámpír áll ott, de akkor nem gondoltam erre. Bágyadtan szemügyre vette Claudiát, és eszébe sem jutott leplezni kíváncsiságát, ahogy az emberek teszik. Claudia vállára tettem a kezemet. „Sokáig kerestünk” — mondtam neki, s szívem kezdett megnyugodni, mintha az ő nyugalma elsöpörte volna nyugtalanságomat, aggodalmamat, mint a tenger, amely magával sodorja a parton heverő holmit. Nem túlzom el ezt a tulajdonságát. Leírni azonban sem most, sem akkor nem tudtam, s bizonytalan érzés fogott el, amikor magamban mégis megpróbálkoztam vele. Úgy éreztem, tudja, mire gondolok; nyugodt tartással és mély barna szemeivel, mintha azt mondta volna: úgyis haszontalan, minden szó haszontalan, mely küszködve megformálódik a fejemben. Claudia nem szólt semmit.

A vámpír elmozdult a faltól, lefelé indult a lépcsőkön, s közben intett a kezével, üdvözölve bennünket, s egyben utasítva, hogy kövessük őt — de mindez egyetlen elmosódott pillanat műve volt. Az övével összevetve minden mozdulatom az emberi gesztusok karikatúrája volt. Kinyitott egy ajtót, s bevezetett minket a színház alatti helyiségekbe — lába csak súrolta a kőlépcsőket, amint lefelé mentünk, s hátát teljes bizalommal tárta elénk.

Nagy, föld alatti bálterembe léptünk be, amelyet egy pincéből alakítottak ki — régebbi volt a fenti épületnél. Felettünk becsapódott az ajtó, s a fény kihunyt, mielőtt alaposabban megszemlélhettem volna a helyiséget. A sötétben ruhasuhogást, majd egy gyufa éles sercenését hallottam. A vámpír arca széles lángnyelvként jelent meg a gyufa felett. Aztán egy másik alak lépett be a fénykörbe, egy fiú gyertyával. A fiú látványa ismét felidézte bennem azt a megrendülést, azt a gyönyört, amelyet a színpadon elterülő meztelen lány, a meztelen testben lüktető vér váltott ki bennem. A fiú megfordult, és rám bámult, egészen olyan szemmel, mint a gesztenyeszín hajú vámpír, aki meggyújtotta a gyertyát, és azt súgta neki: „Menj!” A fény bevilágította a távoli falakat, a vámpír felemelte a gyertyát, s elindult a fal mentén, intve, hogy kövessük. Freskók és faliképek világa tárult elénk: az ide-oda lobogó lángban sötét színek vibráltak; lassan a mellettünk levő kép tartalma is megvilágosodott. Traini rettenetes képét, „A Halál diadalá”-t festették ide olyan óriási méretekben, hogy a félelmetes alakok tömege fölénk tornyosult a félhomályban — kíméletlen csontvázak tehetetlen halottakat szállítottak át egy bűzös árkon, vagy koponyákkal teli kordét húztak, kiterített hullát fejeztek le, bitófákra aggatták föl az embereket. A felégetett, füstölgő táj végtelen pokla felett harang kongott, s az emberek hatalmas tömegekben, mészárlásba igyekvő katonák gondatlanságával masíroztak a pusztulás felé. Elfordultam, de a gesztenyeszín hajú megérintette a kezemet, és továbbvezetett, hogy lássam, amint Brueghel képe, a „Lázadó angyalok bukása” bontakozik ki lassan előttem: a kárhozottakat az égi magasokból lakmározó szörnyek kísérteties káoszába űzik. Mindez olyan élénk, annyira tökéletes volt, hogy megborzongtam. A kéz ismét megérintett, de én nem mozdultam, s a falikép tetejét vettem szemügyre, ahol az árnyékban két szép angyal emelte ajkához trombitáját. Egy pillanatra megtört a varázslat. Eszembe jutott az az első este, amikor beléptem a Notre-Dame-ba, de az emlék rögtön elillant, mintha valami lenge, drága holmit ragadtak volna el tőlem.

A gyertya felemelkedett. Köröttem mindenfelé borzalmak: Bosch förtelmes kárhozottai, Traini felpuffadt, koporsóban fekvő tetemei, Dürer szörnyű lovasai — mindenféle középkori metszetek seregszemléje, az elviselhetetlenségig felnagyítva. A mennyezeten csontvázak és oszlásnak indult hullák, démonok és kínzóeszközök, mintha ez magának a halálnak lenne a katedrálisa.

A terem közepén, ahol végül megálltunk, a gyertyafény mintegy életre keltette a köröttünk lévő képeket. Az önkívület fenyegetett, úgy éreztem, a terem elmozdul, s én zuhanok valahová. Claudia keze után nyúltam. Elmélázva, szenvtelen arccal állt ott, szeme távolinak tűnt, s mit sem törődött velem; gyors léptekkel elindult, cipőjének kopogása visszaverődött a falakról; mintha a halántékomat, a koponyámat kopogtatnák. Halántékomra szorítottam a kezem, s némán a padlóra meredtem, menedéket keresve, mintha valami nyomorúságos szenvedést kellene látnom, ha fölpillantanék, s ezt nem akartam, és nem tudtam volna elviselni. Aztán megint láttam, hogy a vámpír arca a láng felett lebeg, s kortalan szemét sötét pillák árnyékolják. Ajka mozdulatlan volt, de amint rábámultam, mosolyogni látszott, pedig a legkisebb mozdulatot sem tette. Még erősebben figyeltem, s meg voltam győződve róla, hogy az egész csak valami hatásos illúzió, amelynek megfeszített figyelemmel a végére járhatok, de minél jobban figyeltem, annál határozottabbnak tűnt a mosolya, s végül már úgy éreztem, szótlan suttogások, dallamok, gondolatok nyüzsögnek benne. Úgy hallottam ezt, ahogy valami összepöndörödik a sötétben, ahogy a tapéta a tűz hatására felpöndörödik vagy ahogy a festék olvad le az égő baba arcáról. Szerettem volna megragadni, erősen megrázni, hogy mozdulatlan arca felengedjen, s befogadja a halk éneklést — és ekkor hirtelen ő simult hozzám, átkarolt, s szempillája olyan közel volt, hogy láttam, összetapadva ragyog izzó szemgolyója felett, s gyenge, szagtalan lélegzetét a bőrömön éreztem. Ez maga volt a kábulat.

Mozdulni akartam, elhúzódni tőle, de valami nem engedett; a karja erősen szorított, a gyertya a szemembe világított, éreztem melegét is — bár hideg bőröm vágyott rá, mégis meglegyintettem a kezem, hogy eloltsam, de nem találtam a lángot, és csak a sugárzó arcot láttam — Lestat arca sohasem volt ilyen —, azt a fehér, végtelenül sima, inas és férfias arcot. A másik vámpír. Az összes többi. Saját fajtám végtelen sora.

A pillanat véget ért.

Az arcához nyújtottam kezem, s megérintettem — távol volt, olyan távol, mintha soha nem húzódott volna közelebb, de a kezemet nem tolta félre. Zavartan, megkövülten húzódtam vissza.

A párizsi éjszakában megkondult egy harang, s a hang tompa, aranyos körei behatoltak a falakba, az épületfákba, amelyek orgonasípokként vezették a földbe zúgását. És megismétlődött az a suttogás, az alig hallható éneklés. A homályban is láttam, hogyan figyel a halandó fiú, s éreztem húsának meleg illatát. A vámpír könnyedén intett neki, s erre elindult felém — szemében semmi félelem, s így annál izgatóbb volt —, odahúzódott hozzám a gyertyafényben, s átölelte a vállamat.

Soha még nem éreztem, tapasztaltam ezt; soha még tudatos halandó nem kínálta fel magát nekem. De még mielőtt ellökhettem volna magamtól, az ő érdekében, megláttam a kékes zúzódást finom nyakán. Ezt kínálta nekem. Egész testével hozzám simult, s éreztem, ahogy a lábamhoz nyomul megkeményedett nemi szerve. Nyomorult sóhaj tört fel a torkomból, de ő hozzám hajolt, ajkát ajkamhoz szorította, s hidegnek, élettelennek kellett éreznie a csókot, de aztán fogaimat a bőrébe mélyesztettem, testem megmerevedett, s kemény nemi szerve hozzám tapadt, amint szenvedélytől elborítva, felemeltem őt a padlóról. Szívverésének hullámai belém hatoltak, súlytalanná vált, s én vele ringatóztam, felfalva őt magát, felfalva elragadtatását, tudatos gyönyörét.

Aztán kissé távolabb pillantottam meg őt; gyenge voltam, kapkodtam a levegőt, karjaimban már semmi sem volt, csak a számban éreztem még a vér ízét. A fiú a vámpírhoz simult, karját a derekára kulcsolta, s ugyanolyan nyugodtan nézett rám, mint a vámpír — szeme elhomályosult, fénye meggyengült a vérveszteségtől. Némán odamentem, s emlékszem, mennyire nem tudtam úrrá lenni vonzalmamon, tekintete kihívást jelentett, ez a tudatos élet dacolt velem: — meg kellene halnia, de nem hal meg — élni fog, s meg fogja érteni, túl fogja élni kapcsolatunkat! Megfordultam. Vámpírok serege volt a félhomályban; megannyi gyertyaláng lobogott a hűvös levegőben. Felettük tussal rajzolt figurák derengtek: egy asszony hullája, amint emberarcú keselyű tépi; kezénél és lábánál fához kötözött, meztelen férfi, mellette egy másik torzója, levágott karjai egy távolabbi ághoz voltak kötözve, feje dárdára tűzve.

Ismét felhangzott az éneklés, az a halk, földöntúli ének. Éhségem lassan csillapodott, de a fejem lüktetett, s a gyertyalángok nagy fénykörökben egyesültek. Valaki hirtelen megérintett, meglökött, úgyhogy majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, s amikor felegyenesedtem, a sarlatánvámpír vékony, szögletes arcát láttam, azt a lényt, akit szívből megvetettem. Fehér kezével felém nyúlt. De a másik, a tartózkodó vámpír előrelépett, s közénk állt. Úgy tűnt, mintha megütné a másikat, mintha megmozdult volna, de aztán nem láttam a mozdulatát — mindketten szoborként álltak, egymásra szegezett tekintettel, s az idő úgy folyt el, mint a békés partról visszahúzódó hullámok. Nem tudom, mennyi ideig álltunk ott hárman az árnyak között, nem tudom leírni, milyen végtelenül mozdulatlanok voltak; a mögöttük pislákoló lángok élni látszottak e dermedt némaság mellett. Emlékszem, a fal mellett botorkálva egy nagy tölgyfa széket találtam, s szinte belezuhantam. Úgy láttam, Claudia ott van a közelben, és suttogó, kedves hangon beszél valakihez. A fejembe vér és forróság tolult.

„Gyere velem” — mondta a gesztenyeszín hajú vámpír. Az arcát fürkésztem, hogy meglássam az ajak mozgását, de reménytelenül elkéstem. Aztán hármasban mentünk lefelé a hosszú lépcsősoron, még mélyebbre szálltunk a város alá. Claudia ment elől, árnya hosszan rávetült a falra. A levegő hűvösebb lett, víz friss illata vegyült bele — a köveken vízcseppek szivárogtak át, s aranygyöngyökként csillogtak a vámpírgyertyáknak fényében.

Kis szobába léptünk be, a falba vágott mély kandallóban tűz égett. A szoba másik végén sziklába illesztett ágy állt, amelyet két rézajtó zárt le. Először világosan láttam mindent: a kandallóval szemben a hosszú könyvespolcokat és a tűz közelében az íróasztalt, a másik oldalon a koporsót. Aztán a szoba reszketve elhomályosodott előttem, s a vámpír kezét vállamra téve, leültetett egy bőrszékre. A tűz melegét a lábamon éreztem, de ez jólesett, s a zavarom is elmúlt egy csapásra. Félig nyitott szemmel dőltem hátra, s megpróbáltam újból szemügyre venni a szobát. A távolabbi ágy színpadnak tűnt, s ugyanaz a fiú feküdt ott vászonpárnákon — fekete haja középen el volt választva, s a fülénél kis fürtökbe göndörödött: a Botticelli-festmények hermafrodita teremtményeire hasonlított álmatag szemeivel; mellette, szorosan hozzásimulva, pici fehér kezét a fiú pirosas bőrén nyugtatva, Claudia feküdt, s arcát a fiú nyakába temette. A gesztenyeszín hajú vámpír összekulcsolt kézzel nézte őket — amikor Claudia felkelt, a fiú megrázkódott. A vámpír felemelte a lányt, ahogy én emelhettem volna fel, a kis kezek megkapaszkodtak a nyakában, szeme félig csukva az aléltságtól, ajkai vértől pirosak. A férfi gyengéden az íróasztalra ültette, háttal a bőrbe kötött könyveknek, s a kis kezek kecsesen pihentek a levendulaszínű ruha ölén. Az ajtók a fiúra csukódtak, aki arcát a párnákba temetve aludt. Valami zavart a szobában, de nem tudtam, mi az. Valóban nem tudtam, mi bajom van, csak azt, hogy valaki — talán saját magam — kirángat két ádáz, emésztő szenvedélyből: a vonzalmamból azok iránt a komor festmények iránt, és a gyilkolásból, amelynek mások szemében obszcén módon átengedtem magam.

Nem tudtam, mi fenyeget, hogy mi az, amitől menekülni akarok. Claudiát néztem, ahogy ott ült a könyvek előtt, az íróasztalon lévő tárgyak — egy fehérlő koponya, egy gyertyatartó és egy nyitott pergamenfóliáns között, amelynek kézzel írott betűi csillogtak a fényben. Fölötte egy középkori, szarvas-patás ördög lakkozott, csillogó képe derengett — bestiális alakja a vele szövetséges boszorkányok fölé magasodott. A lány feje éppen az ördög alatt volt, hajának elszabadult fürtjei őt simogatták, miközben a barna szemű vámpírt bámulta tágra nyitott, csodálkozó szemével. Hirtelen fel akartam emelni, s felgerjedt képzeletemben tehetetlen babának láttam. Az ördögre meredtem — inkább azt a szörnyű pofát néztem, mint Claudia hátborzongató mozdulatlanságát.

„Nem ébreszted fel a fiút, ha beszélsz” — mondta a barna szemű vámpír. „Olyan messziről jöttél, olyan soká utaztál.” Zavarom lassanként alábbhagyott, ahogy a füst oszlik szét a friss légáramtól. Éber és nyugodt tekintettel néztem őt, s őt nézte Claudia is. Ő egyikünkről a másikunkra tekintett, és sima arca, békés szeme öröktől fogva változatlannak tűnt. „Armandnak hívnak” — mondta. „Santiagóval küldtem a meghívót. Tudom a neveteket. Köszöntelek benneteket a házamban.”

Minden erőmet összeszedtem, s amikor megszólaltam, saját fülemnek is furcsán csengett a hangom; elmondtam, hogy attól tartottunk, teljesen egyedül vagyunk a világban.

„De hogyan lettetek?” — kérdezte. Claudia keze kicsit felemelkedett, tekintete Armandról gépiesen rám vetődött. Nemcsak én láttam ezt, neki is észre kellett vennie, de nem mutatta. Rögtön tudtam, mit akart értésemre adni Claudia. „Nem akarsz válaszolni” — mondta Armand, hangja még halkabb és kimértebb volt, mint Claudiáé, és sokkal kevésbé emberi, mint az enyém.

„Te vagy a csoport vezetője?” — kérdeztem.

„Nem abban az értelemben, ahogy gondolod” — válaszolta. „De ha lenne vezető, én lennék az.”

„Nem azért jöttem… bocsáss meg… hogy a keletkezésemről beszéljek. Mivel ez nem rejtély számomra, problémát sem jelent. Így ha nincs olyan hatalmad, amely előtt meg kell hajolnom, nem szeretnék beszélni ezekről a dolgokról.”

„Ha azt mondanám, van ilyen hatalmam, meghajolnál előtte?” — kérdezte.

Bárcsak le tudnám írni beszédmodorát — valahányszor megszólalt, mintha töprengésből merült volna fel, s ez a töprengés nagyon hasonlított ahhoz az állapothoz, amely felé én sodródtam, s amelyből csak nehezen tudtam kirángatni magam, ő azonban meg se mozdult, s mégis ébernek tűnt mindig. Ez nemcsak nyugtalanított, hanem vonzott is egyben, akár a szobája, egyszerűsége, a lényeges dolgok gazdag, meleget árasztó együttese: a könyvek, az íróasztal, a tűz melletti két szék, a koporsó, a képek. A hotelszobák fényűzése ehhez képest közönségesnek, sőt semmitmondónak tűnt. Mindent értettem már, kivéve a fiút, az alvó fiút — őt nem értettem egyáltalán.

„Nem vagyok biztos benne” — mondtam, s képtelen voltam elfordítani a szemem attól a rettenetes középkori sátánról. „Tudnom kellene, honnan… honnan származik. A vámpíroktól vagy… vagy máshonnan.”

„Máshonnan…” — mondta. „Mi az a máshonnan?”

„Az ott” — mutattam a középkori képre.

„Az egy kép” — mondta.

„Semmi más?”

„Semmi más.”

„Akkor nem a sátán… Valamiféle sátáni erő ad neked hatalmat, légy akár a vámpírok vezetője, akár egyszerű vámpír?”

„Nem” — válaszolta olyan nyugodtan, hogy képtelen voltam rájönni, mit gondol a kérdésemről, ha egyáltalán gondol valamit abban az értelemben, ahogyan gondolkodásról beszélünk.

„És a többi vámpírt…?”

„Nem” — mondta.

„Akkor mi…” — előrehajoltam — „…nem vagyunk a sátán gyermekei?”

„Hogyan lehetnénk a sátán gyermekei?” — kérdezte. „Azt hiszed, hogy a sátán teremtette a körülöttünk lévő világot?”

„Nem, úgy hiszem, ez Isten műve, ha egyáltalán valakié. De neki kellett létrehoznia a sátánt is, és azt akarom tudni, nem vagyunk-e az ő gyermekei?”

„Pontosan, s ha hiszed, hogy Isten teremtette a sátánt, ebből az következik, hogy a sátáni erő is Istentől való, ő is csak Isten gyermeke, s mi is azok vagyunk. A sátánnak igazából nincsenek gyermekei.”

Nem tudtam leplezni érzéseimet. Hátradőltem, s ahogy néztem az ördögöt ábrázoló fafaragást, Armandról megfeledkezve gondolataimba mélyedtem. Egyszerű volt az okfejtése, de cáfolhatatlan.

„De miért izgat ez? Amit mondok, bizonyára nem lep meg” — mondta. „Miért hagyod, hogy így hasson rád?”

„Hadd magyarázzam meg” — kezdtem bele. „Tudom, mestervámpír vagy. Tisztellek. De a te szenvtelenségedre én képtelen vagyok. Tudom, mi ez, de nem vagyok a birtokában, és kétlem, hogy valaha is leszek. Ezt el kell fogadnom.”

„Értem” — bólintott. „Láttalak a színházban, láttam szenvedésedet, a lány iránti együttérzésedet. Ugyanezt tapasztaltam, amikor Denis-t ajánlottam fel neked; ha ölsz, te is meghalsz, s úgy érzed, megérdemled a halált. Ám ezzel a szenvedéllyel és igazságérzettel miért akarod a sátán gyermekének nevezni magad?”

„Gonosz vagyok, akár a többi vámpír! Újra és újra öltem, s megint gyilkolni fogok. Áldozatommá tettem azt a fiút, Denis-t, amikor nekem adtad, bár nem tudhattam, túléli-e avagy sem.”

„Miért lennél olyan gonosz, mint bármely másik vámpír? A rossznak tán nincsenek fokozatai? Veszélyes szakadék-e a gonosz, amelynek az első bűnnel rögtön a legmélyére zuhansz?”

„Igen, úgy hiszem.” — fordultam feléje. „Ez a dolog nem olyan logikus, ahogy a te szavaid lefestik. Sötét és üres inkább. Vigasztalan…”

„Nem vagy méltányos.” A vámpír hangjában először villant fel némi érzés. „Biztos, hogy elismered a jóság különböző fokozatait és variációit. A gyerek jósága ártatlanság, aztán ott a szerzetesé, aki mindenről lemondott, és nélkülözve csak a szolgálatnak szenteli magát. Más a szentek, más a derék háziasszonyok jósága. Ez mind ugyanaz lenne?”

„Nem. De egyaránt s mérhetetlenül különbözik a gonosztól” -válaszoltam.

Nem tudtam, hogy így gondolkozom, de most saját gondolatomként adtam elő mindezt. Legmélyebb érzéseim öltöttek formát, és ez nem történhetett volna meg, ha nem mondom ki, ha nem gondolom végig őket a beszélgetés során. Bizonyos értelemben passzív szellemnek tartottam magam. Azt akarom mondani, hogy az eszem csak akkor működött, a vágy és szenvedés zűrzavarából csak akkor kristályosodott ki gondolat, ha egy másik elme megtermékenyítette; ez mélységesen felizgatott, s következtetések levonására késztetett, Valami egészen ritka érzés fogott el: magányosságom egyszerre szertefoszlott. Könnyen magam elé idéztem azt a fájdalmas pillanatot sok-sok évvel ezelőtt, még egy másik évszázadban, amikor Babette lépcsőjének lábánál álltam, éreztem a Lestattal töltött évek állandó rideg kielégületlenségét és a Claudia iránt táplált szenvedélyes, de kudarcra ítélt érzést, amikor a magányosság gyöngéd, engedelmes érzékeim mögé hátrált, s ugyanezek az érzékek közben gyilkolni vágytak. És láttam azt a kelet-európai sivár hegytetőt, ahol szembeszálltam az ostoba vámpírral, s megöltem őt a kolostorromok között. Mintha szellemem asszonyos vágyakozása ismét feltámadt volna, hogy kielégülést találjon. Így éreztem hát, saját szavaim ellenére: „Sötét, és üres inkább! Vigasztalan…”

Armandra néztem, nagy, barna szemébe, feszült, időtlen arcába. Ismét úgy vizsgált engem, mint valami festményt, s én ismét azt éreztem, amit a kifestett bálteremben: a valóságos világ elcsúszott, vonzott a régi önkívület, a rettenetes vágy feltámadt bennem, s beteljesedésének puszta ígérete a csalódás elviselhetetlen lehetőségétől volt terhes. De a kérdés maradt: a gonoszság rettenetes, ősi, kínzó kérdése.

Azt hiszem, úgy temettem kezembe a fejem, mint a nagy bajban lévő halandók, amikor ösztönösen elfedik arcukat — az agyukat szeretnék megmarkolni, mintha a koponyán keresztül kigyúrhatnák az élő szervből a rettenetes gyötrelmet.

„Hogyan valósul meg ez a gonoszság?” — kérdezte. Hogyan hull ki valaki a kegyelemből, s lesz egyik pillanatról a másikra olyan gonosszá, mint a forradalom csőcselékének bírósága vagy a legkegyetlenebb római császár? Elég ehhez a vasárnapi szentmise elmulasztása, vagy az, hogy ráharap a szent ostyára? Vagy ellop egy cipót… vagy szomszédja feleségével hál?”

„Nem…” — megráztam a fejemet. „Nem.”

„De ha a gonoszságnak nincsenek fokozatai, akkor egyetlen bűn is elég hozzá. Nem ezt mondod? Hogy Isten létezik és…”

„Nem tudom, van-e Isten” — mondtam. „Tudomásom szerint… nem létezik.”

„Akkor egyetlen bűn sem számít” — mondta. „Egyetlen bűn sem szül gonoszságot.”

„Ez nem igaz. Mert ha nincs Isten, mi vagyunk a világegyetem legtudatosabb lényei. Csak mi tudunk az idő múlásáról s az emberi élet minden percének értékéről. Hogy egy ember holnap hal-e meg, vagy az utána következő nap, vagy végül is… nem számít. Mert ha nincs Isten, ez az élet… minden másodperce… az egyetlen, amink van.”

Hátradőlt, mint aki pillanatnyilag nem találja a szavakat, nagy szemei összeszűkültek, majd a tűz mélyébe meredtek. Ez volt az első alkalom, mióta értem jött, hogy nem engem nézett, s így nyugodtan megszemlélhettem. Soká ült így, s én szinte megéreztem a gondolatait, mintha oly érzékelhetőek lennének, mint a füst. Nem mintha olvastam volna bennük, de éreztem erejüket. Volt egy bizonyos aurája, s bár arca fiatal volt, ez nem jelentett semmit — végtelenül öregnek, bölcsnek tűnt. Nem tudnám ezt meghatározni, mivel képtelen lennék megmagyarázni, hogy fiatalos vonásaiban és szemében hogyan tükröződött ártatlanság s egyszersmind kor és tapasztalat.

Felállt, kezét könnyedén összekulcsolta a háta mögött. Claudiára nézett, aki mindvégig hallgatott, s én jól értettem, mit jelent némasága. Ezek a kérdések nem az övéi voltak, de el volt ragadtatva a férfitól, várt rá, s kétségtelenül tanult abból, ahogy hozzám beszélt. De ahogy most egymásra tekintettek, valami mást is megértettem. Ahogy a vámpír felállt, látszott, hogy teljesen ura a testének, s mozgásából hiányoznak az emberi gesztusok, amelyek a kényszerűségben, a megszokásban és a tudat hullámzásaiban gyökereznek. Mozdulatlansága természetfölötti volt. És Claudia ugyanilyen mozdulatlan volt. Sohasem láttam még ilyennek. Természetfölötti megértéssel nézték egymást, s ebből én ki voltam zárva.

Én csak valamiféle forgó és vibráló dolog voltam nekik, mint a halandók az én számomra. És amikor Armand megint felém fordult, láttam, hogy megértette: a lány nem hiszi és nem osztja a gonoszról vallott nézetemet.

Vendéglátóm váratlanul kezdett bele ismét a beszédbe. „Ez az egyetlen igazi gonosz” — mondta a lángoknak.

„Igen?” — válaszoltam, érezve, hogy a mindent elemésztő téma ismét megelevenedik bennem, elsöpörve az útjából minden más aggodalmat.

„Így igaz” — mondta, s ettől még nagyobb szomorúság, még mélyebb kétségbeesés fogott el.

„Akkor Isten nem létezik… nem tud a létezéséről?”

„Nem.”

„Nincs tudás” — mondtam, s nem szégyenkeztem egyszerűségem, nyomorult emberi szenvedésem miatt.

„Nincs.”

„És egyetlen vámpír sem vitázik Istennel vagy az ördöggel!?”

„Tudomásom szerint egyetlen sem” — mondta tűnődve, s a tűz fénye a szemében táncolt. És úgy tudom, a magam négyszáz esztendejével én vagyok a világ legöregebb élő vámpírja.”

Csodálkozva néztem rá.

Aztán felfogtam. Beigazolódott, amitől mindig is tartottam: magányosság és reménytelenség az osztályrészem. Minden úgy megy tovább, mint eddig, végtelenül. Kutatásom véget ért. Hátradőltem, s közönyösen figyeltem a nyaldosó lángokat.

Hasztalan volt tovább hallgatnom őt, hasztalan beutazni a világot újra, hogy ismét csak ugyanazt halljam. „Négyszáz év…” — azt hiszem, megismételtem ezeket a szavakat: „Négyszáz év…” Emlékszem, hogy a tűzbe bámultam. Egy hasáb nagyon lassan a lángokba csúszott, látszott, egész éjszakába telik, míg elemészti a tűz — apró lyukacskák voltak rajta, amelyekből kiégett valamilyen anyag, amely át- meg átjárta, s gyorsabban pusztult el, mint a fa — minden kicsiny lyukban egy-egy láng táncolt a nagyobbak között, és ezek a kis lángok fekete szájukkal kórusnak tűntek, kórusnak, mely hangtalanul énekel.

Armand egyszerre megmozdult — suhogó árnyak és fények ereszkedtek le, s máris ott térdelt a lábaimnál, kinyújtott kezébe fogta a fejem, s izzó szemekkel nézett rám.

„Gonoszság, sátán! Mindez csak a csalódottságodból, a keserűségedből fakad. Nem látod? A sátán gyermekei! Isten gyermekei! Csak ezzel a kérdéssel jössz hozzám? Ez az egyetlen erő, amelynek megszállottja vagy, úgyhogy istenekké vagy ördögökké kell tenned minket, amikor pedig az egyetlen létező erő bennünk van? Hogyan hihetsz ezekben a régi, fantasztikus hazugságokban, ezekben a mítoszokban, a természetfölötti értelmében?” Azzal a mozdulatlanul ülő Claudia feje felől lekapta az ördögöt, s ez olyan gyorsan történt, hogy a mozdulatot nem is láttam, csak a gonoszul rám meredő démont, amely a következő pillanatban a lángok közt pattogott.

Valami elpattant bennem, amikor ezt mondta, valami meghasadt, s érzéseim árja eggyé vált minden egyes tagom minden izmával. Felálltam, s hátrálni kezdtem.

„Te őrült vagy” — mondtam, s magam is elcsodálkoztam haragomon és kétségbeesésemen. „Itt állunk egymással szemben, két halhatatlan és kortalan lény, éjszakánként felkelünk, hogy ezt a halhatatlanságot emberi vérrel tápláljuk; az íróasztalodon, korok felhalmozott tudásával a háta mögött, egy tökéletes gyermek ül, aki éppoly démoni, mint mi ketten, s akkor azt kérdezed tőlem, hogyan hihetem, hogy a természetfölöttinek van értelme! Látva, hogy mivé lettem, én bizony mindent el tudnék hinni. Te nem? Jól van, akkor hát a legfantasztikusabb igazságot is elfogadom: hogy mindennek nincs semmi értelme!”

Az ajtó felé hátráltam, távolodva döbbent tekintetétől — kezét most az arca elé kapta, összeszorított ujjai a tenyerébe mélyedtek. „Ne! Gyere vissza…” — suttogta.

„Nem, nem most. Hadd menjek el. Csak egy időre… hagyj elmenni. Semmi sem változott, minden ugyanolyan. De engedd meg, hogy magamba nézhessek… csak engedj el.”

Visszanéztem, mielőtt becsuktam az ajtót. Claudia felém fordult, de ugyanúgy ült, mint előzőleg, keze a térdén nyugodott. Akkor intett, éppen olyan finoman, mint amilyen a mosolya volt; enyhén szomorkás mosolya, amiért elmegyek.

Szerettem volna örökre elmenekülni attól a színháztól, s csak kódorogni Párizs utcáin, hogy fokozatosan elcsituljon bennem a mély megrendülés. De amint a pince kőfolyosóján tapogatóztam, zavar lett úrrá rajtam. Talán alkalmatlan voltam rá, hogy érvényt szerezzek akaratomnak. Képtelenségnek éreztem, hogy Lestatnak meg kellett halnia, ha ugyan meghalt; emlékezetemben most még kedvesebbnek tűnt a lénye, mint valaha. Elveszett volt, mint mi valamennyien. Nem féltékeny őrzője valamiféle tudásnak, amelyet félt megosztani. Nem tudott semmit. Semmi sem volt, amit tudni érdemes. De nem egészen ez volt az, ami fokozatosan megvilágosodott előttem. Helytelen okból gyűlöltem őt, igen, ez igaz. De ezt még mindig nem értettem teljesen. Egyszer csak ott ültem összezavarodva a sötét lépcsőkön, a bálterem fényétől a durva padlózatra vetült saját árnyékom, kezem közé szorítottam a fejem, s fáradtság lett úrrá rajtam. Az eszem azt tanácsolta: Aludj! De még mélyebbről azt hallottam: Álmodj! És mégsem moccantam, hogy visszatérjek a Saint-Gabriel Szállóba, amelyet most biztonságos és levegős helynek éreztem, ahol a kifinomult emberi fényűzés vigasza vár: elheverhetek a vörösesbarna bársonyszéken, lábam az ottománon; figyelhetem, hogyan nyaldossa a tűz a márványlapokat, s arcom a hosszú tükrökben az egész világ számára pusztán egy tűnődő halandó arca. Menekülj oda, gondoltam, menekülj az elől, ami ide húz. S megint arra gondoltam: igazságtalan voltam Lestattal. Gyűlöletem okai nem a valóságos okok voltak, suttogtam, s megpróbáltam kiemelni ezt a gondolatot szellemem sötét, tagolatlan mélyéből — suttogásom kaparásként hangzott a lépcsőház kőboltozatán.

De akkor egy halk hangot hallottam, túl bágyadtat ahhoz, hogy halandóé legyen: „Hogy is van ez? Hogyan voltál igazságtalan hozzá?”

Olyan hirtelen fordultam meg, hogy a lélegzetem kihagyott. Egy vámpír ült a közelemben, olyan közel, hogy cipőjének orra majdnem a vállamhoz ért; lábait felhúzta, s két kezét köréjük kulcsolta. Egy percig azt hittem, rosszul látok. A sarlatánvámpír volt, az, akit Armand Santiagónak nevezett.

De magatartásában semmi sem utalt korábbi önmagára, arra az ördögi, gyűlöletes lényre, akit néhány órával ezelőtt láttam. Felhúzott lábai fölött engem figyelt: kócosan, nyitott szájjal, s tekintetében most nem volt semmi fondorlatosság.

„Ez senkire sem tartozik” — mondtam neki, s félelmem alábbhagyott.

„De egy nevet mondtál; hallottam, egy nevet említettél” — erősködött.

„Egy nevet, amelyet soha többé nem akarok kiejteni” — válaszoltam, és nem néztem rá. Rájöttem, hogyan járt túl az eszemen, miért nem láttam az árnyékát: az én árnyékomban gubbasztott. Elképzeltem, hogy osont felém a lépcsőn, s mögém kuporodott, s ez nyugtalanító érzésekkel töltött el. Minden zavart, ami hozzá kapcsolódott, s figyelmeztettem magam, hogy nem bízhatom benne semmiképp. Akkor úgy véltem, hogy Armand a lehető legnagyobb őszinteséggel mutatta meg magát: hipnotikus erejével szavak nélkül is kicsalogatta belőlem érzéseimet. De ez a vámpír hazug volt. Éreztem hatalmát, nyers, pusztító erejét, amely majdnem Armandéval vetekedett.

„Párizsba jössz, hogy megkeress minket, aztán egyedül üldögélsz a lépcsőn…” — mondta engesztelő hangon. „Miért nem jössz közénk? Miért nem beszélsz velünk róla? Arról, akit emlegettél — tudom, ki volt az, ismerem a nevét.”

„Nem tudod, nem tudhatod. Halandó volt” — mondtam most, inkább ösztöneimre, mint meggyőződésemre hallgatva. Lestat emléke felkavart, s az is, hogy ennek a lénynek tudnia kell a haláláról.

„Azért jöttél ide, hogy a halandók sorsán tűnődj? Hogy igazságot szolgáltass nekik?” — kérdezte, de se szemrehányás, se gúny nem volt a hangjában.

„Azért jöttem, hogy egyedül legyek. Ne sértődj meg. Ez az igazság” — mormogtam.

„De hát ilyen lelkiállapotban, amikor még a lépteimet sem hallod meg… Kedvellek. Gyere fel közénk.” Azzal lassan maga mellé húzott.

Ebben a percben Armand szobájának ajtajából hosszú fénycsík vetődött az átjáróba. Hallottam, hogy közeledik, és Santiago eleresztett. Döbbenten álltam. Armand Claudiával a karján megjelent a lépcső lábánál. Claudia arca ugyanolyan bágyadt volt most is, mint Armanddal folytatott beszélgetésem során. Mintha saját gondolataiba merült volna, és semmit sem látna maga körül; most már nem tudtam mire vélni a viselkedését. Gyorsan átvettem Armandtól, gyengéd tagjai hozzám simultak, mintha mindketten a koporsóban feküdnénk, átadva magunkat a tehetetlen alvásnak.

És akkor Armand egy erőteljes mozdulattal eltaszította Santiagót, aki elesett, de rögtön talpra ugrott, s Armand a lépcső tetejéhez vonszolta, de mindez olyan gyorsan történt, hogy csak összemosódó ruházatukat és cipőjük nyikorgását észleltem. Végül Armand egyedül állt a lépcsők felett, s én felmentem hozzá.

„Nem biztonságos, hogy ma este elhagyd a színházat” — súgta nekem. „Gyanakszik rád. Úgy érzi, mivel idehoztalak, joga van alaposabban megismerni téged. A biztonságunk függ ettől.” Lassan bevezetett a bálterembe. De aztán maga felé fordított, s majdnem a fülemre tapasztotta az ajkát: „Figyelmeztetlek. Egyetlen kérdésre se válaszolj. Kérdezz, s így tárhatod fel az igazság egyik szirmát a másik után a magad számára. De ne válaszolj, ne mondj semmit, különösen a származásodról hallgass!”

Odébb ment, de intett, hogy kövessük a homályba, ahol a többiek mint távoli márványszobrok gyűltek össze; arcuk, kezük ugyanolyan, mint a miénk. Az a gondolat kerített hatalmába, hogy valamennyien ugyanabból az anyagból vagyunk, ez csak néha merült fel bennem a hosszú New Orleans-i évek alatt, de most megzavart, különösen, amikor egyikük vagy másikuk visszatükröződött a hosszú tükrökben, amelyek a szörnyűséges falfestmények közé ékelődtek.

Claudia mintha felocsúdott volna kábulatából, amikor egy faragott tölgyfa székre ültettem. Felém hajolt, s furcsa, összefüggéstelen szavak hagyták el ajkát; olyasmi volt, hogy azt kell tennem, amit Armand mond: semmit se szóljak a származásunkról. Beszélni szerettem volna vele, de láttam, hogy a magas vámpír, Santiago figyel minket, s szemét lassan rólunk Armandra emeli. Vámpírnők gyűltek Armand köré, és én kusza érzésekkel küszködve láttam, hogyan ölelik át a derekát. Nem finom vonásaik s a vámpírokra jellemző üvegkeménységű, de kecses kezük vagy a hirtelen beálló csendben rám szegeződő, elbűvölő szemük döbbentett meg, hanem saját heves féltékenységem. Félelem fogott el, látva, milyen szorosan körülveszik, s ő mindegyiket sorban megcsókolja. Majd velük együtt indult el felém, s ettől még zavartabb lettem.

Emlékszem, Estelle-nek és Celeste-nek hívták azt a két porcelánszépséget, akik a vakok fesztelenségével babusgatták Claudiát: végigfuttatták kezüket a csillogó hajkoronán, még az ajkát is megérintették, s ő ködös és távolba mélázó szemekkel tűrte, tudva, amit én is, de amit a két nő nem fogott fel: a kis testben ugyanolyan éles és határozott női szellem lakozik, mint az övékben. Azon tűnődtem, míg Claudia körbefordult a kedvükért, összefogva levendulaszínű szoknyáját s hidegen mosolyogva rajongásukon, hányszor feledkeztem meg erről jómagam is: úgy beszéltem vele, mint egy gyerekkel, gátlástalanul babusgattam, s a felnőtt fesztelenségével zártam a karomba. Gondolataim elkalandoztak: magam előtt láttam azt az utolsó éjszakát a Saint-Gabriel Szállóban, mintha legalább egy év telt volna el azóta, amikor Claudia gyűlölettel beszélt a szerelemről; újra éreztem a visszhangzó döbbenetet, amit Armand szavai keltettek bennem, melyek nem tártak fel semmit, mert nem volt mit feltárni; és közben figyeltem a köröttem lévő vámpírokat, akik a groteszk falfestmények alatt nyugodtan, elmerülve suttogtak. Sokkal többet tudtam meg róluk így, mintha kérdéseket tettem volna fel; igen, a vámpírélet Párizsban a legrosszabb félelmeimet igazolta; pontosan olyan volt, amilyennek a kis színházi bemutató alapján képzeltem.

Szándékosan voltak tompák a fények; a festmények így érvényesültek kellőképpen, s valaki a vámpírok közül szinte minden éjjel új metszettel vagy festménnyel állított be. Celeste, hideg kezével a karomon, megvetéssel beszélt a képek alkotóiról, és Estelle, aki most az ölében tartotta Claudiát, buzgón bizonygatta nekem, a gyarmatokról érkezett naiv léleknek, hogy vámpírok sohasem követtek el ilyen szörnyűségeket, ők csak összegyűjtik a borzalmak képeit, amelyek újra és újra azt erősítik meg számukra, hogy az emberek sokkal nagyobb gonoszságokra képesek, mint a vámpírok.

„Gonosz dolog ilyen festményeket készíteni?” — kérdezte Claudia halk, színtelen hangján.

Celeste hátravetette fekete fürtjeit, és nevetett. „Ami elképzelhető, meg is tehető” — válaszolta gyorsan, de szemében valami féken tartott ellenségesség tükröződött. „Persze törekszünk rá, hogy az emberek versenytársai lehessünk mindenféle gyilkolási módban, igaz-e?” Előrehajolt, megérintette Claudia térdét, majd idegesen felnevetett, és folytatta. Santiago közelebb húzódott, hogy szóba hozza szobáinkat a Saint-Gabriel Szállóban: ijesztő, mennyire nem biztonságosak, mondta, kezeinek túlzó, színpadias mozdulatával. Döbbenetes volt, mennyire ismeri azokat a szobákat. Ismerte a ládát, amelyben aludtunk, és közönségesnek találta. „Gyere ide!” — szólt hozzám azzal a szinte gyermeki egyszerűséggel, mint a lépcsőn. „Élj velünk, és nem kell álcáznod magad. Mi tudunk vigyázni magunkra. És mondd, honnan jössz?” — kérdezte aztán, térdre esve, kezét székem karfájára téve. „A hangod… ismerem ezt az akcentust, beszélj még.”

Egy pillanatra megrémített, hogy francia beszédemnek idegenes a hangzása, de nem ez aggasztott a legjobban. Erős akaratú és szembeszökően birtokló alkat volt, és saját birtoklási vágyamat tükrözte, amely percről percre erősödött bennem. Ezalatt a vámpírok tovább beszélgettek körülöttünk. Estelle elmagyarázta, hogy a vámpírok színe a fekete, s Claudia kedves kis pasztellszínű ruhája gyönyörű, de ízléstelen. „Beleolvadunk az éjszakába” — mondta. Arcát Claudiáéhoz szorította, s halkan felnevetett, hogy enyhítse szavai élét — Celeste is, Santiago is nevetett, s az egész terem felélénkült a csengő kacajtól; a festett falak visszaverték a természetfölötti hangokat, s meg-megrebbentek a gyenge gyertyalángok. „No de ezeket a fürtöket elfedni!” — mondta Celeste, Claudia aranyhajával játszadozva. Csak ekkor vettem észre, hogy valamennyien feketére festették hajukat — Armand kivételével —, fekete ruházatuk mellett ez is hozzájárult ahhoz a nyugtalanító benyomáshoz, hogy valamennyien ugyanannak a művésznek a vésője és ecsetje alól kikerült szobrok vagyunk. Nem hangsúlyozhatom eléggé, mennyire megzavart ez a benyomás. Mintha felkavart volna valamit a lelkem legmélyén, de nem tudtam rájönni, mi lehet az.

Az egyik keskeny tükörhöz léptem, s vállamon át figyeltem őket. Claudia ékszerként ragyogott közöttük — akár a halandó fiú, aki lenn aludt. Rájöttem, hogy rettenetesen unalmasnak tartom őket: bárhova tekintettem, unalom, unalom, a szikrázó vámpírszemek egymást ismétlik, szellemességük olyan, mint a tompán kongó rézharang.

Gondolataimból csak az zökkentett ki, hogy szükségem van még tudásra. „A kelet-európai vámpírok…” — mondta Claudia. „Szörnyűséges teremtmények, mi közük van hozzánk?”

„Hazajáró lelkek” — válaszolta Armand abból a távolságból, amely elválasztotta őket; hangja suttogásnál is halkabb volt; csak vámpírfülek számára érzékelhető. A teremre csend borult. „A vérük más, hitvány. Úgy szaporodnak, mint mi, de a mi tudásunk, a mi gondosságunk nélkül. A régi időkben…” Hirtelen elhallgatott. Láttam arcát a tükörben. Különös módon merev volt.

„Hadd halljunk a régi időkről” — mondta Celeste éles, emberi hangon, amelybe különös rosszindulat vegyült.

„Igen, beszélj a boszorkánytalálkozókról” — mondta Santiago is —, „meg a láthatatlanná tevő füvekről.” Elmosolyodott. „És a máglyahalálról!”

Armand Claudiára függesztette a szemét. „Őrizkedj azoktól a szörnyetegektől” — mondta, és Santiagóra, majd Celeste-re nézett. „Úgy csapnak le rád, mintha ember lennél.”

Celeste megrázkódott, s valami megvetőt mondott — úgy, ahogy az arisztokrata beszél közönséges távoli rokonairól, akik ugyanazt a nevet viselik. De én Claudiát figyeltem, mert a szeme ismét elhomályosult, mint az előbb. Hirtelen elfordította a tekintetét Armandról.

A beszélgetés megint felhangosodott, a vámpírok mesterkélten csevegtek az esti gyilkosságokról, s hangjuk a legcsekélyebb érzelmet sem árulta el, miközben elmeséltek egy-egy találkozást — időről-időre felizzott egy-egy szavuk, mellyel kegyetlenségre buzdították egymást: egy magas, vékony vámpírt azzal szorítottak sarokba, hogy feleslegesen romantizálja a halandók életét, nincs benne kellő szellemesség, hogy visszautasítja a pillanatnyilag legszórakoztatóbb dolgot, amit tehetne. Egyszerű lény volt, vállát vonogatta, nem tudott visszavágni, s hosszú percekig elképedve hallgatott, mintha torkán akadt volna a vér, és szívesebben visszatérne koporsójába máris. Mégis maradt, nem tudott elszakadni a természetellenes csoporttól, amely a halhatatlanságot nyárspolgárok klubjává alakította. Milyennek találta volna őket Lestat? Vagy ő járt itt? És miért ment el? Lestatnak senki sem parancsolt — úr volt a maga kis körében, de itt hogy dicsérték volna találékonyságát, ahogy macska módjára játszott áldozataival! És a mulasztás… mennyit beszéltek mindenféle mulasztásokról, mint ahogy vámpírinas koromban engem is folyton az izgatott, amit elmulasztok. „Elmulasztottad azt a gyereket! Micsoda mulasztás! Meg kellett volna ijesztened azt a szegény asszonyt; őrületbe kellett volna kergetned azt a férfit, igazán csak egy csöppnyi furfang kellett volna hozzá.”

Forgott velem a világ. Közönséges emberi fejfájás gyötört. Legszívesebben itt hagytam volna ezeket a vámpírokat, csak Armand távoli alakja tartott vissza. Most úgy tűnt, nagyon távol van a többiektől, bár elég gyakran bólogatott, s néha elejtett egy-egy szót, mint aki közéjük tartozik — kezét alkalomadtán felemelte székének oroszlánmancsáról. Szívem hevesen dobogott, amikor láttam, hogy az egész társaságból senki sem ejti úgy rabul a pillantását, mint én. De nem jött oda hozzám, csak tekintete tért vissza rám újra meg újra. Figyelmeztetése a fülemben csengett, de nem törődtem vele. Csak arra vágytam, hogy menekülhessek a színházból, és türelmetlenül álldogálva haszontalan és végtelenül unalmas információkat gyűjtöttem.

„De nincs bűnötök, nem követtetek el főbenjáró vétket?” — kérdezte Claudia. Ibolyaszínű szemét rám szegezte a tükörből, mivel háttal álltam neki.

„Bűn! Unalom!” — kiáltotta Estelle, s fehér ujjával Armandra mutatott, aki távoli posztján, a terem végében halkan nevetett. „Az unalom maga a halál!” — kiáltotta, s vicsorított vámpírfogaival, úgyhogy Armand bágyadtan homlokához emelte a kezét a félelem színpadias gesztusával.

Aztán Santiago szólalt meg, aki hátratett kézzel figyelt addig. „Bűn!” — mondta. „Igen, van egy bűn. Az, amiért addig üldöznénk a másik vámpírt, míg meg nem semmisítettük. Kitaláljátok, mi az?” Claudiáról rám, majd ismét Claudia álarcszerű arcára nézett. „Tudnotok kellene, hiszen annyira titokban tartjátok, ki az, aki vámpírt csinált belőletek.”

„És miért?” — kérdezte Claudia; szeme kissé kitágult, de két keze mozdulatlanul hevert az ölében.

A terem lassanként teljesen elcsöndesedett, s az összes fehér arc Santiago felé fordult, aki előrelépett, és háta mögé kulcsolt kezekkel Claudia fölé tornyosult. Csillogott a szeme, hogy a figyelem központjába került; mögém surrant, s kezét vállamra tette. „Kitalálod, melyik az a bűn? A mestered nem mondta meg neked?”

Kezével maga felé fordított, s gyorsuló szívverésem ütemére ütögette a mellemet.

„Olyan bűn ez, amely a halált jelenti bármelyik vámpír számára, aki elköveti. A saját fajtád meggyilkolása!”

„Aááá!” Claudia felkiáltott, majd gyöngyöző nevetésben tört ki. Suhogó levendulaszínű selyemruhájában, frissen kopogó léptekkel odajött hozzám, átszelve a termet. Megfogta a kezem, s azt mondta:

„Attól féltem, a legfőbb bűn Vénuszként a habokból születni — ahogy ez velünk történt. Vámpírmester! Gyere, Louis, menjünk!” Fejével biccentett, és megfogta a kezem, hogy induljunk.

Armand nevetett, Santiago némán állt. Amikor az ajtóhoz értünk, Armand odajött hozzánk. „Holnap is szívesen látunk titeket” — mondta. „És azután is.”

Azt hiszem, levegőt sem kaptam, míg ki nem értünk az utcára. Még mindig esett, s bár minden ázott és kihalt volt, az utca szépnek tűnt. A szél elszórt papírdarabokat sodort magával; lópatkók ritmikus kopogásával lassan egy fényes hintó vonult el. Az ég haloványlilán derengett. Gyorsan szedtem a lábam, s mivel Claudia nem tudott velem lépést tartani, karomba vettem.

„Nem szeretem őket” — mondta dühösen, amint közeledtünk a Saint-Gabriel Szállóhoz. Még a hatalmas, fényesen megvilágított csarnok is aludt a pirkadati órán. Elosontam az álmos képű alkalmazottak mellett. „Az egész világon őket kerestem, és most viszolygok tőlük!” Ledobta köpönyegét, s a szoba közepére lépett. Az erkélyablakokat zápor verte. Egymás után felcsavartam a fényeket, s a karos gyertyatartót a gázlánghoz emeltem, mintha Lestat vagy Claudia lennék. Aztán megkerestem a vörösesbarna bársonyszéket, ahogy azt a pincében elképzeltem, s kimerülten belesüppedtem. Mintha a szoba egy pillanatra fellobogott volna — szemem az aranykeretes tájképre szegeződött, amely pasztellszínű fákat és békés vizeket ábrázolt; s a vámpírvarázs megtört. Itt nem érhetnek el minket, gondoltam, de tudtam közben, hogy ez nem igaz, ostoba önáltatás.

„Veszélyben vagyok, veszélyben” — mondta izzó haraggal Claudia.

„De honnan tudhatnák, mit tettünk vele? Azonkívül mi vagyunk veszélyben! Gondolhatod-e egy percig is, hogy nem ismerném be bűnrészességemet? És ha valóban egyedül tetted volna…” Felé nyújtottam kezem, de ádáz tekintetétől karom erőtlenül lehanyatlott. „Gondolod, hogy elhagynálak a veszélyben?”

Mosolygott. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. „Nem, nem, Louis. Nem hagynál el. A veszély hozzám kapcsol…”

„A szerelem kapcsol hozzád” — mondtam gyengéden.

„Szerelem?” Eltűnődött. „Mit értesz ezen?” És mintha látná a szenvedést tekintetemben, hozzám lépett, és kezét arcomra tette. Hideg és kielégületlen volt, akárcsak én, a halandó fiú felkeltette mohóságomat, de nem elégített ki.

„Hogy te mindig biztosra veszed a szerelmemet!” — mondtam. „Hogy mi házasok vagyunk…” De már amikor kimondtam ezeket a szavakat, éreztem, hogy régi meggyőződésem meginog; ugyanazt a gyötrelmet éreztem, mint előző este, amikor halálos szerelmemen gúnyolódott. Elfordultam tőle.

„Elhagynál Armandért, ha csak intene neked…”

„Soha” — mondtam neki.

„Elhagynál, ő éppen úgy akar téged, mint te őt. Rád várt…”

„Soha…” Felálltam, és a ládához léptem. Az ajtók zárva voltak, de vámpírok számára ez nem lett volna akadály. Csak úgy védekezhettünk ellenük, ha olyan korán felkelünk, ahogy a fény engedi. Claudiához fordultam, hívtam, hogy jöjjön. Mellettem állt. Arcomat hajába akartam temetni és a bocsánatáért esdekelni. Mert igaza volt, pedig szerettem most is, ugyanúgy szerettem, mint mindig. Ahogy magamhoz szorítottam, így szólt: „Tudod-e, mi az, amit egyetlen szó nélkül újra és újra elismételt nekem; tudod-e, mi volt a lényege a kábulatnak, amelybe ringatott, hogy a szemem csak őt lássa, hogy úgy rángathasson, mintha zsinóron függő bábu volnék?”

„Tehát érezted” — suttogtam. „Tehát ugyanazt érezted…”

„Erőtlenné tett!” — mondta. Újra láttam, ahogy a könyvek előtt ült az íróasztalon, láttam gyenge nyakát, holt kezeit.

„De miket beszélsz? Hogy beszélt hozzád, hogy…”

„Szavak nélkül!” — mondta. A gázlángok elhalványultak, s a gyertyák fénye most meg se rebbent. Eső verte az ablaküveget. ,,Tudod, mit mondott? Hogy meg kellene halnom!” — suttogta. „Hogy el kellene engednem téged.”

A fejem ráztam, de szörnyeteg szívemben nőtt az izgalom. Azt mondta, amit igaznak hitt. Ezüstös hártya ereszkedett a szemére. „Magába szívja az életemet” — mondta, s elviselhetetlen volt látni drága ajkának reszketését. Magamhoz szorítottam, de szeme könnyel volt tele. „Életet szív ki a fiúból, aki a rabszolgája, és életet szív belőlem, akit rabszolgájává akar tenni. Téged szeret. Szeret. Téged akar, s nem engedi, hogy útjába álljak.”

„Nem érted őt!” Az érzéseimmel küzdöttem, s csókoltam őt, csókokkal akartam elborítani arcát, ajkát.

„Nem, túlságosan is jól értem őt” — suttogta még akkor is, amikor csókoltam. „Te nem érted őt. A szerelem elvakított, tudása, hatalma megigézett. Ha tudnád, hogy issza a halált, jobban gyűlölnéd, mint Lestatot. Louis, nem szabad visszatérned hozzá. Veszélyben vagyok!”

Másnap kora este otthagytam; meg voltam győződve róla, hogy a színház vámpírjai közül csak Armandban lehet megbízni. Claudia vonakodva engedett el, és én nagyon nyugtalan voltam riadt tekintete láttán. A gyengeséget nem ismerte, mégis félelmet és levertséget láttam a szemében, amikor eleresztett. Siettem küldetésemre, és a színház előtt várakoztam, míg csak az utolsó látogató el nem ment, és az ajtónállók a zárakkal bíbelődtek.

Nem vagyok benne biztos, minek néztek. Színésznek, akár a többieket, aki nem szedte le a festéket az arcáról? Nem számított. Csak az volt fontos, hogy beengedjenek: senki sem szólított meg, amikor elmentem mellettük és a bálteremben lézengő egy-két vámpír mellett, míg végül Armand nyitott ajtaja előtt álltam. Azonnal meglátott; nyilván messziről hallotta lépteimet, üdvözölt és hellyel kínált. A fiúval volt elfoglalva, aki az íróasztalnál ült, és egy ezüsttányérról húst és halat evett ebédre. Fehérboros palack állt mellette, s bár lázas és gyenge volt még az előző estétől, pirosas bőre, testének meleg kipárolgása kínzó vágyat ébresztett bennem. Armand viszont nyugodtan ült a tűznél egy bőrszéken, szemben velem, s karját összekulcsolva a fiúra nézett, aki megtöltötte poharát, s üdvözlésre emelte. „Mesterem” — mondta, de szeme rám villant, ahogy elmosolyodott. A pohárköszöntő azonban Armandnak szólt.

„A rabszolgád” — suttogta Armand, s szenvedélyes sóhaj hagyta el ajkát. Figyelte, amint a fiú odaadással iszik, élvezettel szemlélte nedves ajkát, nyakának friss bőrét, ahogy a bor lecsúszott a torkán. A fiú most egy falatnyi fehér húst vett fel, szemét Armandra függesztve megette. Mintha így Armand is részese lett volna a lakomázásnak, mintha így szívta volna magába az életnek azt a részét, amelyet már csak a szemével tudott élvezni. S bár teljesen elmerült ebben az élvezetben, mégis kiszámított élmény volt — nem élte át azt a gyötrelmet, mint én, évekkel azelőtt, amikor Babette ablaka alatt állva emberi életre vágyakoztam.

Amikor a fiú befejezte, feltérdelt, s karjával átölelte Armand nyakát — mintha jéghideg húsát ízlelgette volna. Visszaemlékeztem arra az éjszakára, amikor Lestat először jött hozzám — égő szemekkel, s fehér arca világított. „Most már tudod, mi vagyok neked.”

Végül az egész befejeződött. A fiúnak alvásra volt szüksége, és Armand rázárta az ágy rézajtóit. Az egésztől elbágyadva el is szunnyadt néhány perc alatt, Armand pedig szemben velem üldögélt; szép nagy szeme nyugodtnak és ártatlannak tűnt. Amikor úgy éreztem, tekintetével magához akar vonzani, lesütöttem a szemem — örültem volna, ha tűz pattog a kandallóban, de ott csak hamu volt.

„Azt mondtad, ne beszéljek a származásomról, de miért?” — kérdeztem, feltekintve rá. Mintha érezte volna tartózkodásomat, de nem sértődött meg, csak enyhén elcsodálkozott. De gyenge voltam, túl gyenge még ahhoz is, hogy a csodálkozását elviseljem, és elfordítottam a tekintetem.

„Megölted azt a vámpírt, aki létrehozott téged? Ezért nincs itt, ezért nem mondod meg a nevét? Santiago ezt gondolja.”

„És ha ez igaz, s nem tudunk meggyőzni az ellenkezőjéről, elpusztítanál minket?” — kérdeztem.

„Semmit sem tennék ellened” — válaszolta nyugodtan. De ahogy már mondtam, nem vagyok vezető abban az értelemben, ahogy kérdezted.”

„De a többiek vezérüknek tartanak, ugye? És Santiago… már kétszer távol tartottad tőlem.”

„Erősebb vagyok, mint ő, öregebb. Santiago még nálad is fiatalabb” — mondta. Egyszerűen beszélt, büszkeség nélkül. Ezek puszta tények voltak.

„Mi nem akarunk harcban állni veletek.”

„Márpedig az már elkezdődött” — felelte. „De nem velem, hanem azokkal odafenn.”

„De mi az oka, hogy Santiago gyanakszik ránk?”

Lesütötte a szemét, és elgondolkozott — állát öklén nyugtatta. Végtelennek tűnő idő után felnézett. „Mondhatnék okokat” — mondta. „Túl csendesek vagytok. A világon csak kevés vámpír létezik, s halálosan rettegnek, nehogy viszálykodás törjön ki köztük — fiókáikat nagy gonddal választják ki, s gondoskodnak arról, hogy tiszteljék a többieket. Ebben a házban tizenöt vámpír van, s féltékenyen ragaszkodnak ehhez a számhoz. A gyenge vámpíroktól félnek: ezt is hadd mondjam meg. Nyilvánvaló a számukra, hogy valami hiba van benned: túl sokat érzel és gondolkozol. Ahogy magad mondtad, nem sokra tartod a vámpírok szenvtelenségét. Aztán itt van ez a titokzatos gyermek, aki nem tud megnőni, nem tudja ellátni magát. Ebből a fiúból, aki olyan sokat jelent nekem, még akkor sem csinálnék vámpírt, ha az élete komoly veszélyben lenne, mert túl fiatal, a tagjai nem elég erősek, s a halandók osztályrészét még alig tapasztalta, te pedig magaddal cipeled ezt a gyermeket. Milyen vámpír alkotta őt, kérdezik a többiek, talán bizony te? Lásd be, magadban hordozod ezeket a hibákat és ezt a titkot, és mélységesen hallgatsz róluk. Hogyan bízhatnának benned? És Santiago ürügyet keres. De egy másik ok közelebb van az igazsághoz, mint mindaz, amit elmondtam. És ez pusztán csak annyi, hogy amikor először találkoztál Santiagóval a Latin negyedben, sajnálatosan… pojácának nevezted.”

„Aááá.” Hátradőltem.

„Talán jobb lett volna, ha semmit sem mondasz.” Elmosolyodott, hogy lássa, értem-e az iróniát.

Meghánytam-vetettem, amit mondott, s közben ugyanolyan súllyal esett a latba Claudia különös figyelmeztetése, hogy ez a szelíd tekintetű fiatal férfi azt mondta neki: „Halj meg!”, s nem kevésbé az, hogy egyre nőtt bennem a báltermi vámpírok iránti undor.

Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy mindenről beszámoljak neki. Mindenről, csak Claudia félelméről nem, még nem, bár nem tudtam elhinni, amikor a szemébe néztem, hogy hatalmát ellene kívánta fordítani, mert ezek a szemek azt mondták: élj. Azt mondták: tanulj. Ó, mennyire szerettem volna megvallani mindazt, amit nem értettem — hogy mennyire elcsodálkoztam, amikor sokévi keresés után azt kellett látnom, hogy ezek a vámpírok itt ócska ficsúrok, akik a halhatatlanságot nyárspolgárok klubjává változtatták. De minden szomorúságomon és zavaromon át végül átderengett a felismerés: miért is lenne másképp? Mit vártam? Keserű kiábrándulásom Lestatból talán feljogosított rá, hogy hagyjam meghalni? Mert nem akarta megmutatni, mit kell önmagamban felfedeznem? Mik is voltak Armand szavai? Az egyetlen létező erő bennünk van…

„Hallgass rám” — mondta ekkor. „Óvakodnod kell tőlük. Az arcod mindent elárul. Ha most kérdőre vonnálak, ellent sem állnál nekem. Nézz a szemembe!”

Nem engedelmeskedtem. Tekintetem az egyik kis festményre függesztettem az íróasztal fölött, amíg csak vonalak és színek puszta harmóniáját nem láttam a Madonna és a gyermek helyett. Tudtam, hogy amit mond, igaz.

„Ha akarod, állítsd meg őket, közöld velük, hogy semmi rosszat nem akarunk. Miért nem teszed meg? Te magad mondod, hogy nem vagyunk az ellenségeid, bármit is tettünk…”

Leheletnyi sóhaj hagyta el ajkát. „Pillanatnyilag megállítottam őket” — mondta. De nem kívánok felettük olyan hatalmat, amilyen ahhoz lenne szükséges, hogy végleg megállítsam őket. Ha ilyen hatalmat gyakorolnék, meg is kellene védenem a hatalmamat s azzal ellenségeim támadnának. És én nem akarok örökké ellenségekkel foglalkozni, amikor csak biztos helyre és békére vágyom. Vagy arra, hogy ne is legyek itt egyáltalán. Elfogadtam egyfajta kormánypálcát, de nem azért, hogy uralkodjam felettük, hanem hogy távol tarthassam őket magamtól.”

„Tudnom kellett volna” — mondtam, tekintetem még mindig a festményre függesztve.

„Akkor hát óvakodnod kell tőlük. Celeste-nek nagy a hatalma, mivel ő a legöregebbek egyike, s féltékeny a gyermek szépségére. És Santiago, miként magad is látod, csak némi bizonyítékra vár, hogy a törvényen kívül álltok.”

Lassan megfordultam, s ismét ránéztem: hátborzongatóan mozdulatlan volt megint; mintha nem is élne. A pillanat végtelennek tűnt. Úgy hallottam a szavait, mintha ismét mondaná: „Csak biztos helyre és békére vágyom. Vagy arra, hogy ne is legyek itt egyáltalán.” Olyan erős vágyat éreztem iránta, hogy minden erőm megfeszítésével tudtam csak féken tartani. Azt kívántam, bárcsak Claudia biztonságban lehetne ezek között a vámpírok között, és ne vádolhassák meg semmiféle bűnnel, amit tőle magától vagy bárki mástól megtudhatnának — így szabaddá válnék, s addig maradhatnék ebben a szobában, amíg szívesen látnak, elviselnek, de bármiféle feltételt elfogadnék, hogy maradhassak.

Ismét magam előtt láttam a halandó fiút, nem úgy, ahogy az ágyon elterülve aludt, hanem amint Armand oldalánál térdelt, s karját a nyaka köré fonta. Számomra ez volt a szerelem képe. A szerelemé, amelyet magam is éreztem. Értse meg, ez nem testi vonzalom volt. Nem erről beszélek, bár Armand szép és egyszerű volt, és vele semmiféle nemi kapcsolat sem lett volna visszataszító. A vámpírok számára a testi szerelem csúcspontja és kielégülése egyetlen dolog: a gyilkolás. Másféle érzés vonzott hozzá: olyan mester volt, amilyen Lestat sohasem. Tudtam, Armand nem hallgatna el előlem semmilyen tudást. Úgy hatolna át rajta, mint fény az ablaküvegen; sütkérezhetnék benne, magamba szívhatnám s növekedhetnék. Lehunytam a szemem. Mintha megszólalt volna, de annyira halkan, hogy nem voltam biztos benne. Mintha azt mondta volna: „Tudod, miért vagyok itt?”

Megint ránéztem, tűnődve, ismeri-e gondolataimat, olvas-e bennük, ha egyáltalán elképzelhető ilyen erő, ilyen hatalom. Csak most, sok évvel később bocsátottam meg Lestatnak, hogy közönséges teremtményként nem tudott megtanítani erőim használatára — még mindig erre vágytam, fenntartás nélkül. De mindent szomorúság hatott át, szomorúság gyöngeségem és rettenetes vívódásom miatt. Claudia várt rám. Claudia, a lányom és szerelmem.

„Mit tegyek?” — suttogtam. „Hagyjam itt őket, hagyjalak itt téged? Annyi év után…”

„Ők nem jelentenek neked semmit” — felelte.

Mosolyogtam és bólintottam.

„Mit akarsz tenni?” — kérdezte a lehető legkedvesebb és legegyüttérzőbb hangon.

„Nem tudod, nincs meg hozzá a hatalmad, hogy tudd?” — kérdeztem. „Nem olvasol úgy a gondolataimban, mintha írott szavak lennének?”

Megrázta a fejét. „Nem úgy, ahogy gondolod. Csak azt tudom, hogy te és a gyermek valóban veszélyben vagytok. Azt is tudom, hogy magányosságod az ő szerelme ellenére is szinte elviselhetetlen.”

Ekkor felálltam. Ez könnyűnek tűnhet; egyszerűen felállni, az ajtóhoz menni, és szaladni végig a folyosón, de minden erőmet össze kellett szednem hozzá; még azt a furcsa valamit is, amit szenvtelenségnek neveztem.

„Kérlek, tartsd távol őket” — mondtam az ajtóban, de nem tudtam visszanézni rá, még szelíden követelő hangját sem kívántam többé hallani.

„Ne menj el” — mondta.

„Nincs más választásom.”

Már a folyosón voltam, egyszerre mégis annyira közelről hallottam, hogy meghökkentem. Mellettem állt, tekintetünk összetalálkozott, s egy kulcsot nyomott a kezembe.

„Van ott egy ajtó” — intett a folyosó vége felé. Eddig azt hittem, puszta fal van ott. „A lépcsők egy mellékutcára vezetnek; senki más nem használja rajtam kívül. Arra menj, akkor elkerülheted a többieket. Nyugtalan vagy, s ezt észreveszik.” Megfordultam, hogy azonnal induljak, bár egész lényemmel maradni szerettem volna. ,,De hadd mondjak neked valamit” — szólt, és a kezét könnyedén a szívemre tette. „Használd a benned lévő erőt. Ne rettenj vissza tőle! Hasznosítsd! És ha meglátnak, arcod legyen álarc, s ha bárkire ránézel, gondold azt: óvakodj! Tekintsd ezt a szót amulettnek, amelyet azért adtam, hogy a nyakadban viseld. Ha a szemed Santiagóéval vagy akár más vámpíréval találkozik, beszélj velük udvariasan, de gondolj erre a szóra, mindig csakis erre az egy szóra. Emlékezz rá, mit mondok. Egyszerűen beszélek veled, mert tiszteled az egyszerűséget. Megérted, és ez az erőd.”

Elvettem a kulcsot, de arra már nem emlékszem, hogyan nyitottam ki az ajtót, vagy hogyan mentem fel a lépcsőkön. Arra sem, hogy ő hol volt, és mit csinált. Csak azt tudom, hogy kilépve a színház mögötti mellékutcára, egészen közelről, halkan azt mondta:

„Gyere el hozzám, amikor tudsz.” Körülnéztem, de nem lepett meg, hogy nem látom. Korábban már azt is mondta, ne hagyjam el a Saint-Gabriel Szállót, s hogy a többieknek bűnösségem legapróbb bizonyítékát sem szabad kiszolgáltatnom. „Tudod” — mondta, — „megölni egy másik vámpírt rendkívül izgató, s ezért tilos halálbüntetés terhe mellett.”

Aztán magamhoz tértem. Láttam az esőtől csillogó párizsi utcát, s hogy mindkét oldalon magas, keskeny épületek emelkednek, láttam, hogy a mögöttem becsukódó ajtó tömör, sötét falnak tűnik, és hogy Armand már nincs itt.

Bár tudtam, hogy Claudia vár rám, s ahogy elmentem az utcai gázlámpák fölé magasodó hotelablak alatt, megláttam piciny alakját, amint ott állt a viaszbimbós virágok között; letértem a boulevard-ról, s hagytam, hogy elnyeljenek a sötét mellékutcák, mint annak idején New Orleansban is megannyiszor. Nem mintha nem szerettem volna, inkább túlságosan is erős volt a szenvedélyem iránta; éppolyan erős, mint Armand iránt. Most mindkettejük elől menekültem, s hagytam, hogy a gyilkolási vágy örömmel fogadott lázként nőjön bennem, nemcsak öntudatomat fenyegetve, hanem fájdalmat is jósolva.

Az eső utáni párából egy férfi tartott felém. Úgy emlékszem rá, mint valakire, aki álombéli tájon kóborol, mivel az éjjel körülöttem sötét és valószínűtlen volt. A domb bárhol lehetett volna, és Párizs lágy fényei elmosódottan pislogtak a ködben. A férfi részeg volt, s szikrázó szemekkel vakon sétált a halál karjaiba — lüktető ujjaival megtapogatta arccsontjaimat.

Még nem vesztettem el józanságomat, s nem estem kétségbe. Azt mondhattam volna: Menj tovább! Azt hiszem, ajkam az Armandtól kapott szót formálta meg: Óvakodj! De hagytam, hogy merész, részeg karját a derekamra tegye; engedtem rajongó tekintetének, hangjának, amely melegséget ígért, s azt kérte, hogy lefesthessen; a nyitott ingéből áradó telt, édes festékszagnak. A Montmartre-on keresztül követtem, s azt mormogtam a fülébe: „Nem tartozol a halottak közé.” Vadul burjánzó kerten, édes illatú, nedves füvek között vezetett át, és nevetett, amikor azt mondtam: „Eleven vagy, eleven.” Megsimogatta az arcom, s végül megfogta az állam, amint az alacsony bejárat fényébe vezetett; kivörösödött arcát fényesen világították meg az olajlámpák, s meleg szivárgott körülöttünk, amint az ajtó becsukódott.

Láttam nagy, szikrázó szemgolyóit, szemének piros hajszálereit, és meleg keze égette hideg éhségemet, amint egy székhez vezetett. Mindenfelé lobogó arcokat, a lámpák füstjéből kiemelkedő ábrázatokat láttam a kályha tüzének pislogásában, a vásznakon a színek csodavilága vett körül minket az alacsony, lejtős tető alatt, a szépség lángolása, amely ott dobogott és lüktetett. „Ülj le, ülj le” — mondta, lázas kezeit mellemre téve — megragadtam őket, de kicsúsztak szorításomból; az éhség hullámokban tört rám.

Most távolabbról láttam; feszültem figyelt, palettája a kezében, és a hatalmas vászon eltakarta mozgó karját. Gondolatok nélkül, gyámoltalanul sodródtam a festményekkel, rajongó tekintetével, míg el nem tűntek Armand szemei s Claudia kopogó cipősarka, amint rohant lefelé a macskaköves sikátoron, elhagyva engem.

„Tele vagy élettel…” — suttogtam. „Csontok, válaszolta. Csontok…” És magam előtt láttam a csonthalmokat, amelyeket a New Orleans-i sekély sírokból szedtek ki, hogy a sír mögötti kamrákba helyezzék őket, s így másokat temethessenek a keskeny parcellákba. Behunytam a szemem. Éhségem kínzó gyötrelemmé vált, szívem egy másik szívért kiáltott, és akkor éreztem, hogy lép előre, hogy megigazítsa a beállítást — végzetes lépés! végzetes megtántorodás! Felsóhajtottam. „Menekülj!” — súgtam neki. „Óvakodj!”

És akkor történt valami arcának nedves ragyogásával; beteges bőrének tört hajszálereiből elfolyt valami. Meghátrált, s az ecset kiesett a kezéből. Fölé emelkedtem, éreztem, amint fogaim ajkamhoz szorulnak, éreztem, ahogy szemem beissza arcának színeit, fülemet eltölti küszködő kiáltása, s kezem teli van erős, harcoló húsával, míg csak magamhoz nem vontam, s föl nem téptem a gyámoltalanul birkózó húst, hogy az életet adó vérhez juthassak. „Halj meg!” — suttogtam, amikor teste elernyedt szorításomban, s feje a kabátomra hullott. „Halj meg!” S éreztem, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy rám nézzen. Megint ittam, ő megint harcolt, míg ernyedten, döbbenten s közel a halálhoz, le nem csúszott a padlóra. De szemei nem csukódtak le.

A vászon elé telepedtem — gyengén, de megbékélve, s a homályos, szürkülő szemeket néztem és saját, vértől piros kezemet s fényűzően meleg bőrömet. „Ismét halandó vagyok” — suttogtam neki. „Élek. A véred éltet.” Szemei lezárultak. A falnak dőltem, és saját arcomra meredtem.

Még csak vázlat volt, de a merész fekete vonalakból máris tökéletesen kibontakozott az arcom és a vállam, s a festő itt-ott már színfoltokba is belekezdett: ott volt szemem zöldje, orcám fehérsége. De micsoda iszonyat volt látni arckifejezésemet! Pedig tökéletesen eltalálta, és semmi rémes nem volt benne. A zöld szemek kifejezéstelenül bámultak rám az elnagyolt vázlatból, s ott volt a mindenen átgázoló s egyszersmind közömbös sóvárgás, amit ő nem értett meg. A száz évvel azelőtti Louis-t láttam, amint a miséző pap szentbeszédét hallgatja: ajka bágyadtan megnyílik, haja kócos, ernyedt keze ölében nyugszik. A halandó Louis. Azt hiszem, nevettem, kezemet arcomhoz szorítva nevettem, hogy majdnem kibuggyantak a könnyeim is — amikor elhúztam az ujjaimat, ott volt a halandó vérrel színezett könnyek nyoma. És már ismét éreztem annak az öldöklő szörnyetegnek a bizsergését, amely újra gyilkolni fog, s most megragadta a képet, s el akart menekülni a kis házból.

De ekkor a férfi állati hangot hallatva, hirtelen felemelkedett a földről, s megragadta a cipőmet, de keze lecsúszott a bőrről. Óriási lelkierővel szállt szembe velem — felnyúlt a képért, s elfehéredő kezével erősen megragadta. „Add vissza!” — morogta. „Add vissza!” Én őt és a saját kezemet néztem, s könnyedén fogtam a képet, amit ő olyan kétségbeesetten akart megmenteni, mintha magával vihetné az égbe vagy a pokolba. Én voltam az a lény, akit a vére sem változtathatott emberré, ő az, akit a gonoszságom sem győzhetett le. És akkor, önuralmamat vesztve, kiszabadítottam a képet a kezéből, fél kézzel ajkamhoz rántottam őt, s dühödten feltéptem a torkát.

Amikor beléptem szállodai lakosztályomba, a képet a kandallópárkányra helyeztem, és sokáig néztem. Claudia ott volt valahol, de éreztem valaki másnak a jelenlétét is, mintha az egyik felettem lévő balkonon állt volna valaki; a félreismerhetetlen személyes illat elárulta. Nem tudtam, miért hoztam el a festményt, miért harcoltam érte, s ez jobban megszégyenített, mint a gyilkolás — ugyan miért ragaszkodtam hozzá? Kezem remegett, lehajtott fejem lassan felemeltem, s erőfeszítésem eredményeként a szobák lassanként kibontakoztak a szemem előtt; a virágok, a bársony, a gyertyatartók. Azt akartam, hogy közönséges halandóként biztonságban legyek. És akkor, mintha párafüggönyön át látnám, megpillantottam egy asszonyt.

Nyugodtan ült Claudia pazar fésülködőasztala mellett; a félelem legapróbb jele nélkül, mozdulatlanul; zöld taft ruhaujjai és szoknyái a megdöntött tükrökben megsokszorozódtak, mintha egész társaság gyűlt volna össze a szobában. Sötétvörös haja középen elválasztva s füle mögé fésülve, bár egy csomó fürtöcske elszabadult, s keretbe foglalta sápadt arcát. Két nyugodt, ibolyaszínű szemét és puha, szép ívű, festetlen száját, amely semmit sem árult el személyiségéről, felém fordította, mosolygott, de szeme tűzben égett. „Igen, olyan, amilyennek mondtad, és máris szeretem.” Felállt, finoman megemelte a sötét, rengeteg taftot, s a három tükröcske egyszerre kiüresedett.

Végtelenül megzavarodtam, úgy éreztem, nem vagyok képes megszólalni. Megfordultam, s megpillantottam az óriási ágyon heverő Claudiát: kis arca merev és nyugodt volt, bár összeszorított öklével a selyemfüggönybe kapaszkodott. „Madeleine” — suttogta, — „Louis félénk.” Jéghidegen figyelt, de Madeleine csak mosolygott, s közelebb húzódva hozzám, mindkét kezét ruhája kivágásának csipkeszegélyére tette, s úgy húzta el, hogy lássam a két kicsi jelet a torkán. Mosolyát mintha letörölték volna, egyszerre mogorva és érzéki lett, szemét összehúzta, s azt lihegte: „Igyál!”

Elfordultam tőle, s öklömet döbbenten felemeltem, de nem találtam szavakat. Akkor Claudia megfogta a csuklómat, s könyörtelenül rám nézett. „Tedd meg, Louis” — parancsolta. „Mert én nem vagyok képes rá.” Fájdalmas volt a nyugalma, de kemény, kimért hangjában indulat parázslott. „Nem vagyok elég nagy és erős! Tedd meg!”

Kiszabadítottam magam, s úgy fogtam a csuklóm, mintha megégette volna. Az ajtóra pillantottam; a legbölcsebb az lett volna, ha azonnal elmegyek. Éreztem Claudia erejét és akaratát, s a halandó asszony szemében ugyanaz az elszántság lobogott. De Claudia visszatartott; nem kedves könyörgéssel, nyomorúságos rábeszéléssel, amitől szétfoszlott volna saját ereje, s én csak szánalmat érzek iránta, és összeszedem saját erőmet. Azzal szegezett oda, hogy indulatai még szemének jéghideg pillantásán is áttörtek, s úgy fordult el tőlem, mintha máris legyőzték volna. Értetlenül néztem, ahogy visszahanyatlik az ágyra, fejét lehajtja, s lázasan mozgó ajakkal csak azért pillant fel, hogy a falakat vegye szemügyre. Meg akartam érinteni, megmagyarázni neki, hogy lehetetlent kér — csillapítani szerettem volna az őt belülről emésztő tüzet.

A finom, halandó asszony letelepedett az egyik székbe a tűz mellé; suhogó és színjátszó taftruhája úgy vette körül, mintha részese lett volna az őt körüllengő titokzatosságnak, a nő szenvtelenül figyelő tekintetének, sápadt, lázas arcának. És gyerekes, durcás szája, törékeny arca láttán önkéntelenül odafordultam hozzá. A vámpírcsók a seben kívül nem hagyott nyomot, a halvány rózsaszín húson nem látszott visszafordíthatatlan változás. „Milyennek lát minket?” — kérdeztem, s láttam, szemét Claudiára szögezi. Nyilvánvalóan felizgatta ez a kicsiny szépség, a kis, gödröcskés kezekben szunnyadó rettenetes asszonyi szenvedély.

Rám vetette tekintetét. „Azt kérdezem… milyennek lát minket? Szépnek, varázslatosnak látja-e fehér bőrünket, kegyetlen szemünket? Ó, nagyon jól emlékszem, milyen homályos a halandók látása, s hogyan égette át a vámpírszépség e homály fátylát, milyen csalogató volt, és mennyire rászedett! Igyál, mondja nekem. Fogalma sincs, az Istenre mondom, mit kér!”

De Claudia felkelt az ágyról, és odajött hozzám. „Hogy merészeled?!” — suttogta. „Hogy merészelsz kettőnk nevében dönteni! Tudod-e, mennyire megvetlek? Tudod-e, hogy fekélyként rág belülről ez a megvetés!?” Remegett csöpp teste, keze sárga ruhájának redőzött dereka fölött reszketett. „Ne fordítsd el a fejed! Elegem van a szenvedésedből! Semmit sem értesz. A gonoszságod abban áll, hogy nem tudsz gonosz lenni, és ezért nekem kell szenvednem. Nem tűröm ezt tovább!” Ujjai csuklómba martak s én riadtan elfordultam tőle, tanácstalanul ekkora gyűlölet és düh láttán, amely ébredő bestiaként rontott rám a tekintetéből. „Kiszakítani a halandó kezekből, mint két bősz szörnyeteg valami lidérces mesében, ti haszontalan, vak szülők! Apák!” Fröcskölt a gyűlölettől. „Csak gyűljenek a könnyeid! Nem tudsz annyit sírni, hogy jóvátedd, amit velem tettél. Hat év halandóként, hét, esetleg nyolc… Én is ilyen lehettem volna!” Madeleine-re mutatott, aki arcához emelte kezeit, s szeme könnyes lett. Felnyögött, s nyögéséből Claudia nevét lehetett kihallani, de ő nem figyelt rá. „Igen, ha ilyen lehetnék, tudnám, milyen érzés az oldaladon sétálni. Szörnyetegek! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben!” Szemét elborították a könnyek, szavai elhaltak.

„Add őt nekem!” — mondta, fejét lehajtva; lehulló fürtjei fátyolként takarták el arcát. „Add nekem! Vagy pedig fejezd be, amit azon az éjszakán a New Orleans-i hotelben tettél velem! Nem fogok tovább élni ezzel a gyűlölettel, ezzel a haraggal a szívemben. Képtelen vagyok…” Haját hátravetette, két kezét fülére tapasztotta, mint aki nem akarja hallani a saját hangját; zihálva kapkodta a levegőt, s keserű könnyek csordultak végig az arcán.

Mellétérdeltem, kinyújtva karjaimat, mintha meg akarnám ölelni. De nem mertem megérinteni, még a nevét sem merészeltem mondani, nehogy már az első hangokkal kitörjön belőlem a reménytelen, visszafojthatatlan zokogás, a szörnyű fájdalom. „Óóó!” Megrázta a fejét, szétmaszatolta arcán könnyeit, s összeszorította a száját. „Még mindig szeretlek, és ez a legnagyobb gyötrelem. Lestatot soha nem szerettem. De téged! Gyűlöletem mértéke ez a szerelem — a kettő ugyanaz! Most tudod, mennyire gyűlöllek!” Szeme vöröses ködén át rám villantotta tekintetét.

„Igen” — suttogtam. Lehajtottam a fejem. De ő már Madeleine karjaiban volt, aki kétségbeesetten átölelte, mintha — ó, a sors szánalmas iróniája! — neki kellene Claudiát tőlem és saját magától is megvédelmeznie. Azt súgta neki: „Ne sírj! , ne sírj!” Olyan hevesen simogatta arcát és haját, hogy egy halandó gyermek bőrét felhorzsolta volna.

De Claudia hirtelen mindenről megfeledkezett — szemét lehunyta, arca kisimult, szenvedélyét mintha lehűtötték volna; karját Madeleine nyakába fűzte, és feje a taftra és csipkére hullott. Csendben feküdt, arcán a könnyek nyomai, mintha mindaz, ami kitört belőle, elgyöngítette volna, s kétségbeesetten keresné a feledést; mintha a környező szoba és én ott sem lennénk.

Ott voltak együtt: az érzékeny halandó gátlástalanul zokogott, meleg karjaiban tartva egy csöppnyi lényt, melyet nem érthetett, ezt a fehér, heves, természetellenes gyermeket, s azt hitte, hogy szereti. Ha nem éreztem volna ugyanazt a szánalmat az őrült, vakmerő nő iránt, aki a kárhozottakkal flörtölt, mint saját magam halandó lénye iránt, kirángattam volna a karjai közül azt a démont, hogy magamhoz szorítsam, hevesen cáfolva újra meg újra minden szavát. De csak térdeltem megkövülten, s arra gondoltam: A szerelem azonos a gyűlölettel — féltékenyen magamba zártam ezt a tudást, s az ágyra hanyatlottam végül.

Hosszú időbe telt, mire Madeleine észrevette, hogy Claudia már nem sír, szoborszerű mozdulatlansággal ült Madeleine ölében, könnytől csillogó szemét rám emelte, megfeledkezve a köréje hulló lágy, vörös hajról és a nő még mindig simogató kezéről. Magamba roskadva az ágy oldalának dőltem, a vámpírszemekbe meredve, s képtelen voltam — de nem is akartam — egyetlen szóval is megvédeni magam. Madeleine Claudia fülébe suttogott, s könnyei a lány hajfürtjeire hullottak. És akkor Claudia kedvesen azt mondta neki: „Menj el.”

„Nem.” Megrázta a fejét, s szorosan magához ölelte Claudiát. Aztán behunyta a szemét, s rettenetes nyugtalanságában, valami szörnyű gyötrelemtől kínozva egész testében megremegett. De Claudia már vezette is kifelé, s az asszony döbbent és sápadt arccal, engedelmesen ment mellette; a zöld taft a kis sárga ruha köré omlott.

A fogadószoba átjárójában megálltak; Madeleine keze zavartan, rebbenő szárnyként verdesett a torka körül, majd lehanyatlott. Úgy nézett maga köré, mint a vámpírszínház szerencsétlen áldozata a színpadon, aki nem tudta, hol is van. Claudia ellépett tőle valamiért, s láttam, amint egy nagy babával jött vissza. Feltérdeltem, hogy megnézzem. Hollófekete hajú, zöld szemű kislánybaba volt, csipkékkel és szalagokkal díszítve; tágra nyitott szemekkel édes arcocskáján, s porcelánlábacskái megcsendültek, amikor Claudia Madeleine karjába tette. Az asszony szeme megkeményedett, amint a babát tartotta, és a haját simogatta; arcán iszonyú grimasz jelent meg. Halkan felnevetett. „Feküdj le” — mondta neki Claudia; a heverő párnáiba süppedtek, s a suhogó taft helyet adott, amint Claudia is ledőlt, s átölelte a nő nyakát. Láttam, hogy a baba lecsúszik és a padlóra esik, de Madeleine máris megragadta és lóbálva tartotta, majd hátrahajlította a fejét, szemét lezárta, s Claudia fürtjei az arcát simogatták.

Visszatelepedtem a padlóra, s az ágy puha oldalának dőltem. Claudia igen halkan, szinte suttogva beszélt; azt mondta Madeleine-nek, legyen türelemmel, és maradjon nyugton. Rettegtem a lány lépteitől, bár a szőnyeg letompította őket, a behúzott ajtó hangjától, amely kizárta az asszonyt, és a gyűlölettől; mely halálos páraként szállt le közénk.

De amikor felnéztem, Claudia dermedten, gondolataiba merülve állt ott — a gyűlölet és keserűség eltűnt az arcáról, olyan üres volt a tekintete, mint a babáé.

„Mindaz, amit mondtál, igaz” — mondtam neki. „Megérdemlem a gyűlöletedet. Attól a perctől kezdve, hogy Lestat a karjaimba tett.”

Nem vett tudomást rólam; lágy fényben úsztak a szemei. Szépsége elviselhetetlen fájdalomként mart a lelkembe. Tűnődve szólt: „Az ő akarata ellenére is megölhettél volna. Megtehetted volna.” Szeme nyugodtan pihent meg rajtam. „Meg akarod most tenni?”

Átkaroltam, magamhoz húztam, meglágyult hangja megmelengetett.

„Megőrültél, hogy ezt mondod nekem? Hogy most akarom-e!?”

„Azt akarom, hogy tedd meg” — mondta. „Hajolj le, mint akkor, és cseppenként szívd ki a véremet, amennyit csak bírsz! Kicsi vagyok, nem bírja ki a szívem. Nem fogok ellenállni. Törékeny vagyok, s úgy morzsolhatsz szét, mint egy virágot.”

„Igazán ezt akarod? Azt gondolod, amit mondasz?” — kérdeztem. „Miért nem szegezel kést a mellemnek, miért nem forgatod meg a szívemben?”

„Meghalnál velem?” — kérdezte ravasz, gunyoros mosollyal. „Valóban meghalnál velem?” — sürgetett. „Nem érted, mi történik velem? A mestervámpír, akinek a rabja vagy, megöl engem, nem fog a szerelmeden velem osztozni, egy cseppjén sem, hát nem látod? Az ő hatalmát olvasom ki a szemedből. Látom boldogtalanságodat, szomorúságodat, szerelmedet iránta, ezt nem rejtheted el. Fordulj meg, nézz rám az utána sóvárgó szemeiddel, hallgass rám!”

„Soha többé… nem… hagylak el. Megesküdtem neked, hát nem? Nem adhatom neked azt az asszonyt.”

„De én az életemért küzdök! Add nekem, hogy gondoskodjék rólam, hogy tökéletes legyen az álcázás, amely nélkül nem élhetek! És akkor, mit bánom én, legyél az övé! Az életemért küzdök!”

Majdnem eltaszítottam. „Nem, nem, ez őrültség, boszorkányság” -tiltakoztam. „Te nem akarsz osztozni vele, te akarod annak a szerelemnek minden cseppjét. Ha nem tőlem kapod meg, akkor Madeleine-től. Armand hatalmasabb, mint te, és semmibe vesz téged, s te a halálát kívánod, ahogy Lestatot is megölted. Nos, ezúttal nem leszek a cinkosod, nem segédkezem a halálában! És Madeleine-ből nem csinálok vámpírt, nem fogom kárhozatra ítélni a halandók légióit, akiket ő gyilkolna meg! Nincs többé hatalmad felettem. Nem és nem!”

Ó, bárcsak megértett volna!

Egy percig sem hittem el Armand elleni vádjait, azt, hogy ez a független lény, aki felülemelkedett a bosszúvágyon, önző módon a halálát kívánhatná. De most nem ez foglalkoztatott — valami sokkal rettenetesebb történt, valami ésszel felfoghatatlan, valami, amit most kezdtem csak érteni, amihez képest haragom csak gúnyolódás volt, hiábavaló kísérlet, hogy szembeszálljak szívós akaratával. Gyűlölt és megvetett, ahogy maga vallotta meg, és a szívem összeszorult, mintha megfosztva attól a szerelemtől, amely egy életen át erőt adott, halálos csapást mért volna rám. Ez volt a kés! Úgy éreztem, meghalok érte, a szerelméért, mint az első éjszakán, amikor Lestat nekem adta, és megmondta a nevét — ez a szerelem enyhítette öngyűlöletemet, ez tette lehetővé létezésemet. Ó, Lestat jól megértette ezt, és most meghiúsul a terve.

De ennél is több volt emögött — olyan területeket érintett, amelyektől visszariadtam, amint föl-alá járkáltam a szobában, kezemet hol kinyitva, hol ökölbe szorítva; nemcsak a gyűlöletet éreztem könnyes szemében. hanem a fájdalmat is. Feltárta a szenvedését előttem! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben! Befogtam a fülem, mintha még mindig beszélne, és könnyeim kiapadhatatlanul patakzottak. Mennyi éven át hittem kegyetlenségében, melyhez nem férhet hozzá semmi fájdalom! És fájdalom, tagadhatatlan fájdalom volt az, amit megvallott. Ó, hogy nevetett volna Lestat! Ezért szegezte neki a kést, mert nevetett volna. Ahhoz, hogy teljesen tönkretegyen, elég, ha megmutatja a fájdalmát. A gyermek, akiből én csináltam vámpírt, szenvedett. Gyötrődését a sajátomként éltem át.

A másik szobában volt egy ágy Madeleine-nek, egy koporsó; és Claudia átment oda, magamra hagyott elviselhetetlen érzéseimmel. Jólesett a csend. Valamikor az éjszaka még hátralévő óráiban a nyitott ablaknál találtam magam, s éreztem az eső lassan szálló páráját. Csillogott a páfrányleveleken, az édes fehér virágokon, amelyek megdőltek, hajladoztak, hogy végül letörjenek a szárukról. Virágszőnyeg borította a kis balkont, az eső csendesen verte a szirmokat. Gyengének és végtelenül elhagyatottnak éreztem magam. Ami ma este történt köztünk, nem tehető meg nem történtté, de amit én tettem Claudiával, az sem.

Legnagyobb döbbenetemre mindenfajta megbánás hiányzott belőlem. Talán az éjszaka, a csillagtalan ég, a párába dermedt gázlámpák nyújtották a nem kért vigaszt, s én nem tudtam, miként fogadjam ebben az ürességben és magányban. Egyedül vagyok, gondoltam, egyedül. Ez igazságosnak tűnt, s így még kellemesnek is találtam. Elképzeltem, hogy örökre magányos leszek, s mintha halálom éjszakáján, amikor vámpírerő költözött belém, elhagytam volna Lestatot, s azóta is egyre távolodnék tőle, s már nincs szükségem se rá, se senki másra. Az éjszaka azt suttogta: „Te vagy az éj, és csak az éj ért meg téged, s fogad karjaiba.” Egyesülni az árnyakkal. Lidércálmok nélkül. Megmagyarázhatatlan békesség…

De éreztem, e békesség hamarosan véget ér; úgy oszlik szét, mint a sötét felhők. Lassan, hátulról rám nehezedett Claudia elvesztésének fájdalma, mintha a zsúfolt és szokatlanul idegen szoba sarkából egy furcsa alak lopózott volna mögém. De kintről, miközben hirtelen támadt heves szél próbálta elsöpörni az éjszakát, hívást hallottam, valamiféle élettelen dolog hívott, valami, amit addig nem ismertem, s egy bennem szunnyadó erő mintha válaszolt volna, nem ellenállva ennek a másik erőnek, de kifürkészhetetlen, hideg eréllyel. Csendesen mentem át a szobákon, halkan nyitva az ajtókat, amíg azt nem láttam, hogy a vibráló gázlángok homályos fényében a heverőn alvó nőre esik az árnyékom. A baba petyhüdten hevert a mellén.

Mielőtt mellétérdeltem, felnyitotta a szemét, és a felgyülemlett sötétben láttam a másik szempárt, amint figyel, lázas kis vámpírarcot, amint vár valamire.

„Gondoskodni fog róla, Madeleine?” Láttam, amint megragadja a babát, s arcát melléhez szorítja. Kinyújtottam utána a kezem, de nem tudtam volna megmondani, miért, még akkor sem, amikor válaszolt.

„Igen!” Még egyszer, kétségbeesetten megismételte: „Igen!”

„Azt hiszi, hogy ő is baba?” — kérdeztem, s kezem a baba fejére tettem, de ő elhúzta előlem. Összeszorította a száját, és rám meredt.

„Olyan gyerek, aki nem hal meg!” — mondta, de úgy, mintha átkozódna.

„Aáá…” — suttogtam.

„Elegem van a babákból” — mondta, a heverő párnái közé dobta a játék babát. Babrált valamivel a mellén, akarta is, nem is, hogy lássam, végül megragadta és rázárta az ujjait. Tudtam, mi az, már előzőleg észrevettem. Aranytűs medalion volt. Bár le tudnám írni a szenvedélyt, amely kerek arcának vonásait, lágy, kisbabás száját eltorzította!

„A gyerek, aki meghalt?” — találgattam, s figyeltem őt. Magam elé idéztem a bababoltot, az azonos arcú babákat. Megrázta a fejét, és olyan erővel húzta meg a medaliont, hogy a tű felszakította a taftot. Félelmet láttam benne, pusztító pánikot. A keze vérzett a tűtől, amikor felnyitotta. Elvettem tőle a medaliont. „A lányom” — suttogta, s az ajka remegett.

Porcelánra festett babaarc volt, Claudia arca. A művész, aki festette, mesterkélt, édeskés képén az ártatlanság gúnyrajzát alkotta meg — a kislánynak ugyanolyan hollófekete haja volt, mint a félredobott babának. Az asszony rémülten meredt a sötétbe.

„Bánat…” — mondtam gyöngéden.

„,Elegem van a bánatból” — mondta, s szeme összeszűkült, amint rám nézett. „Ha tudná, mennyire vágyom a maga hatalmára — felkészültem rá, rettenetesen sóvárgok utána.” Mélyeket lélegezve felém fordult, s ruhája alatt hullámzott a keble.

Heves csalódottság dúlta fel vonásait. Fejét, hajfürtjeit rázva elfordult. „Bárcsak halandó férfi lenne, férfi és szörnyeteg!” — mondta haragosan. „Bárcsak meg tudnám mutatni önnek a hatalmamat…” Gonosz mosollyal, kihívóan nézett rám. „Elérném, hogy akarjon, kívánjon engem! De ön természetellenes lény!” Szája legörbült. „Mit adhatnék önnek? Mit tehetek, hogy átadja, amije van?” Kezét maga elé emelte, s mintha férfikéz volna, cirógatni kezdte a mellét.

Különös pillanat volt, különös, mert nem láttam előre a szavai által kiváltott hatást, azt, ahogy most láttam: csábító, karcsú derekát, keblei gömbölyűségét, finom, durcás ajkait. Nem is sejtette, milyen a bennem lévő halandó férfi, mennyire megkínzott a nemrég kiszívott vér. Jobban kívántam, mint gondolhatta, mert nem értette a gyilkolás természetét. A férfi büszkeségével akartam ezt bebizonyítani, s megalázni azért, amit mondott nekem, olcsó kis hiúságáért, undorral teli tekintetéért, melyet elfordított tőlem. De ez maga volt az őrület. S az őrület nem lehetett elég ok ahhoz, hogy örök életet adjak neki.

És akkor kegyetlenül azt kérdeztem: „Szerette azt a gyermeket?” Soha nem fogom elfeledni az arcát, azt a végtelen gyűlöletet. „Igen.” Szavai sziszegéssé torzultak. „Hogyan merészeli…?!” A medalion után nyúlt, de én erősen fogtam. Bűntudata, és nem a szeretet kínozta. Bűn volt az a bolt, a halott gyermeket formázó babákkal telezsúfolt polcok. De ez a bűn tisztában volt a halál visszavonhatatlanságával. Volt az asszonyban valami keménység, aminek az ereje felvette a versenyt az én gonoszságommal. Kinyújtotta a kezét. Megérintette a mellényemet, és nyitott ujjait mellemre szorította. Térdelve magamhoz húztam — haja arcomat súrolta.

„Tarts erősen, amikor hatalmamba veszlek, mondtam, s láttam, hogy szeme kitágul, ajka megnyílik. És amikor úgy érzed, aléltabb már nem is lehetnél, erősen figyeld a szívverésemet. Tarts ki, és mondd újra meg újra: Élni fogok!”

„Igen, igen” — bólogatott, s izgalmában szíve majd kiugrott a helyéről.

Kezei égették a nyakamat; ujjait gallérom alá csúsztatta. „Nézd azt a távoli fényt: egy másodpercre se téveszd szem elől, s ismételd csak: Élni fogok!”

Levegő után kapkodott, amikor felszakítottam a húsát, a meleg áram belém hatolt, keblét hozzám szorította, teste tehetetlenül felemelkedett a heverőről. Csukott szememen át is láttam az övét, kötekedő, kihívó száját. Erősen szívtam, s éreztem, hogyan gyengül el; keze tehetetlenül lehanyatlott. „Szorosan, szorosan”, suttogtam vére forró áradása közben; szívverése a fülemben dübörgött, mohó ereim a vérétől duzzadtak. „A lámpa, suttogtam, azt figyeld!” Szíve lelassult, majd megállt, feje visszahullott a bársonyra, szemei halálosan eltompultak. Egy pillanatig úgy éreztem, mozdulni sem tudok, s aztán mintha valaki más emelte volna csuklómat a számhoz, míg a szoba forgott körülöttem. Arra a fényre összpontosítottam a figyelmem, amelyet neki mutattam, miközben megízleltem a csuklómból kicsorduló vért. „Igyál! Igyál!” — mondtam neki, s ajkához szorítottam csuklómat. De holtan feküdt. Magamhoz öleltem, a vér lecsorgott az állán. Végre kinyitotta a szemét, és éreztem szája gyengéd nyomását, amint kezei karomra fonódtak, és szívni kezdett. Suttogva ringattam, s kétségbeesve igyekeztem megtörni aléltságát — aztán éreztem, minden véredényemben éreztem, hogy hirtelen felerősödik a szívás. Kezem a heverőre tapadt, Madeleine szíve hevesen dobogott a szívemen, ujjai karomba, kinyújtott tenyerembe vájtak. Fogával szélesebbre hasította a sebet, és csak szívott hevesen, kíméletlenül, hogy majdnem felkiáltottam, elhúzódtam, de magammal húztam őt is, életem átfolyt a karomon, nyögő lélegzete felvette szívásának ritmusát. És az ereim egyre jobban és egyre erősebben megannyi megfeszült huzalként rángatták szívemet, míg csak el nem szakítottam tőle magam, s vérző csuklómat markomba szorítottam.

Véres, nyitott szájjal bámult rám. Örökkévalóságnak tűnt, amíg merev tekintete rám szegeződött. Elmosódott látásom megkettőzte, majd megsokszorozta, végül egyetlen reszkető formává esett össze. Keze szájához emelkedett, de a szemei nem moccantak, csak egyre nagyobbak lettek a bámuló arcban. Akkor lassan felállt, de úgy, mintha valami láthatatlan erő emelte volna fel a heverőről — ennek a hatalomnak a foglyaként nézett körül, súlyos szoknyája mereven mozdult, mintha egy darabból öntötték volna, mintha egy zenedoboz faragott díszeként tehetetlenül táncolna körbe-körbe a zene hangjára. Tekintete a taftruhára esett, megragadta és úgy szorongatta, hogy suhogott és zizegett, majd elengedte, s gyorsan eltakarta a füleit; szorosan lezárta a szemét, majd tágra nyitotta. Úgy láttam, megpillantotta a lámpát, azt a távoli, gyenge gázlángot, amely a másik szobából szűrődött át a kettős ajtón. Odaszaladt, s úgy figyelte, mint egy élőlényt. „Ne érintsd meg!” — mondta Claudia, és gyengéden megfogta a kezét. De Madeleine meglátta a balkon virágait; hozzájuk lépett, kinyújtott tenyere hozzáért a szirmokhoz, majd az esőcseppeket az arcára törölte.

A fal mellett álltam, s figyeltem minden mozdulatát. Kezébe vette és elmorzsolta a virágokat, a szirmok köréje hullottak; ujjhegyeit a tükörre nyomta, és saját szemébe mélyedt. Zsebkendőt kötöttem sebemre, s fájdalmam alábbhagyott. Várakoztam, s láttam, Claudia nem emlékszik arra, mi fog következni. Együtt táncolt a két nő, s a bizonytalan, aranyos fényben Madeleine bőre egyre sápadtabb lett. Claudiát karjára emelte, s együtt forogtak; a gyerek kis arca mosolya mögött is éber és óvatos maradt.

Ekkor Madeleine elgyengült. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, de ismét kiegyenesedett, s gyengéden letette Claudiát, aki lábujjhegyre állva átölelte. „Louis.” — Csendesen jelt adott nekem. „Louis…”

Intettem neki, hogy jöjjön onnan. Madeleine, aki most láthatóan nem vett rólunk tudomást, saját kinyújtott kezeit bámulta. Arca sápadt és kimerült volt; hirtelen az ajkához kapott, majd az ujjbegyén lévő sötét foltra meredt. „Nem, nem!” — figyelmeztettem Claudiát, s kezét megragadva magamhoz szorítottam. Madeleine hosszan felnyögött.

„Louis!” Claudia azon a természetfölötti hangon suttogott, amelyet Madeleine még nem érthetett meg.

„Haldoklik. Te akkor még gyerek voltál, nem emlékezhetsz rá, nem hagyott nyomot benned” — súgtam, megsimítva a haját, de közben is Madeleine-t néztem, aki egyik tükörtől a másikhoz lépett, s arcán patakzottak a könnyek. Testét lassanként elhagyta az élet. „De Louis, ha ő meghal…” — sírt fel Claudia.

„Nem.” Letérdeltem, s végtelen szomorúságot láttam a kis arcocskán. „A vér elég erős volt, élni fog. De félni fog, rettenetesen félni.” Kedvesen és határozottan megszorítottam a kezét, s arcon csókoltam. Csodálkozás és félelem vegyült a tekintetében, amikor rám nézett. Ugyanezzel a kifejezéssel figyelte, amint Madeleine-hez léptem. Zokogott, kinyújtott kézzel megtántorodott, de elkaptam, s szorosan fogtam. Szeme természetellenes fényben égett, ibolyaszínű tűz tükröződött a könnyeiben.

„Ez halandó lényed halála, csak a halandó lényedé” — mondtam gyengéden. „Látod az eget? Most itt kell hagynunk, s te hozzám simulsz, lefekszel mellém. Halálos álomba fogok merülni, s nem tudlak vigasztalni. Ott fogsz feküdni s harcolni az elmúlással. De csak simulj hozzám a sötétben, hallod? Erősen fogd a kezemet, ahogy én is teszem, míg csak érzek valamit.”

Egy percre tekintetembe feledkezett, s én érzékeltem az őt övező csodát: szemem ragyogásában ott volt az összes szín, s ezek még erősebben tükröződtek az ő szemében. Gyengéden a koporsóhoz vezettem, s ismét azt mondtam, ne féljen. „Ha majd felkelsz, halhatatlan leszel, mondtam. A halál természetes okai nem árthatnak neked. Gyere, feküdj le.” Láttam az ijedtséget a szemében, ahogy visszahőkölt a keskeny doboz előtt — a szaténbélés sem nyugtatta meg. Bőre azzal a fénnyel kezdett ragyogni, mint a mienk — az enyém és Claudiáé. Tudtam, csak úgy lesz bátorsága a koporsóba feküdni, ha melléfekszem én is.

Végigtekintettem a hosszú szobán, s láttam, hogy Claudia a furcsa koporsó mellett állva figyel. Szemében még mindig meghatározhatatlan gyanú, hűvös bizalmatlanság sötétlett. Madeleine-t az ágya mellé ültettem, s megindultam a sötéten izzó szemek felé. Nyugodtan letérdeltem, s karomba zártam Claudiát. „Nem ismersz meg?” — kérdeztem. „Nem tudod, ki vagyok?”

Rám tekintett. „Nem” — válaszolta.

Mosolyogva bólintottam. „Ne haragudj rám” — mondtam. „A számla ki van egyenlítve.” Erre oldalra hajtotta a fejét, s gondosan tanulmányozni kezdett. Akarata ellenére elmosolyodott, s beleegyezőleg bólintott.

„Mert, látod” — mondtam ugyanazon a nyugodt hangon, — „ma ebben a szobában nem ő, nem ez az asszony halt meg. Sok éjjelbe, talán évekbe fog telni, amíg meghal. Ami ma itt meghalt, emberségemnek utolsó maradéka.”

Arca elsötétült; nyugalma fátyolként szakadt szét. Ajka kinyílt, de csak egy rövid lélegzetre. Akkor így szólt: „Nos, akkor igazad van. Valóban. A számla ki van egyenlítve.”

„El akarom égetni a bababoltot!”

Ezt Madeleine mondta. Egymás után tűzbe dobálta halott lánya összehajtogatott ruháit, a fehér csipke- és megszürkült vászonholmikat, a megráncosodott cipőket, naftalinszagú sapkákat. „Most már mindez semmit sem jelent!” Hátralépett, és a lobogó tüzet bámulta. És győzelmes, heves rajongással teli pillantást vetett Claudiára.

Nem hittem neki, olyan biztosra vettem — bár éjszakáról éjszakára el kellett rángatnom azoktól a férfiaktól és nőktől, akikből már nem tudott több vért kiszívni, mert annyira eltelt előző áldozatainak a vérével; s szenvedélyében gyakran felemelte őket, elefántcsontujjaival összezúzta torkukat, oly hevesen, ahogy a vérüket itta — biztosra vettem, hogy előbb vagy utóbb hevessége alábbhagy, s lidérces rémálmának kellékeit is észreveszi, foszforeszkáló húsát, a Saint-Gabriel Szálló pazar szobáit, és felkiált, hogy ébresszék fel, hadd legyen szabad. Nem fogta fel, hogy ez nem kísérlet, s ahogy fiatal vámpírfogait az aranykeretes tükörre vicsorította, láttam, hogy teljesen őrült.

De még mindig nem tudatosodott bennem, mennyire őrült, s mennyire hozzászokott az álmodozáshoz; ez az asszony nem fog a valóság után kiáltani, inkább a valóságot igazítja az álmokhoz; olyan manó, aki forgó rokkakerekét a világ gizgazával táplálja, hogy megteremthesse saját mindenségének szövedékét.

Éppen csak kezdtem érteni mohóságát és varázserejét.

Megvolt benne a babakészítő mesterségbeli tudása, hiszen régi szeretőjével elkészíttette halott gyermekének ezernyi másolatát, melyek annak a boltnak a polcain gyülekeztek, amelyet nemsokára meg kellett látogatnunk. Ehhez járult még a vámpír ügyessége és ereje, úgyhogy még ugyanazon az éjszakán, amikor megakadályoztam a további gyilkolásban, ugyanazzal a kielégíthetetlen mohósággal néhány fadarabból vésővel és késsel olyan tökéletes kis hintaszéket készített, hogy amikor Claudia beleült a tűz mellett, felnőtt nőnek látszott. S ahogy múltak az éjszakák, a hintaszék mellé kis asztalka került, egy játékboltból pici olajlámpást és porceláncsészét hozott a megfelelő csészealjjal; egy női táskából pedig kis bőrkötéses könyvet Claudia feljegyzései számára. Abban a csöppnyi birodalomban, amit Claudia öltözőszobája jelentett; a világ összezsugorodott; az ágyfüggönyöket tartó oszlopok a mellemig értek, a pici tükrök csak az ormótlan óriás lábszárát tükrözték, ha odatévedtem; a festmények Claudia szemmagasságában függtek, s a fésülködőasztalon kis ujjakra illő fekete estélyi kesztyű, éjszínű, mélyen kivágott bársony estélyi ruha és egy gyerekjelmezbálon használt fejék hevert. Claudia, a tündérkirálynő csupasz fehér vállakkal, csillogó hajfürtökkel sétálgatott pici világának gazdag kellékei között, míg én az ajtóból figyeltem, elnyúlva a szőnyegen, hogy könyökömre támaszkodva félszegen és megbabonázva pillanthassak kedvesem szemébe, melyet titokzatos módon meglágyított fényűző szentélye. Milyen szép volt ez a hideg, lenhajú asszony a babaarcával, a fekete csipkében, nedves szemeivel, amint derűsen nézett engem, ahogy a padlón hevertem — olyan hosszan nézett, hogy bizonyára meg is feledkezett rólam, s a szeme már nem engem látott, nem az én esetlen világomat, mely számára nem létezett többé, pedig mennyit szenvedett benne, mindig csak szenvedett, de most, ahogy a játék zenedoboz csilingelését hallgatta, többé nem szenvedett. Kis játék órája láttán megrövidült órák és aranyozott percek látomása ködlött fel bennem, s úgy éreztem, ez a téboly.

Kezemet fejem alá tettem, és felbámultam a csillárra; nehezen szakadtam el az egyik világtól; hogy belépjek a másikba. Madeleine a heverőn ülve szokásos szenvedélyével dolgozott, mintha a halhatatlanság semmiféle nyugalmat nem jelentene; krémszínű csipkét varrt a levendulaszínű ágyterítőre, s időről időre megtörölte fehér, izzadt homlokát.

Lehunyt szemmel azon tűnődtem, hogy a kicsi dolgok birodalma egy nap talán elfoglalja az összes szobát körülöttem, s arra ébredek, hogy Gulliverként meg van kötve kezem és lábam: Szemem előtt megjelentek a Claudia számára épített kis házak, ahol a mezei egér gigászi szörnyeteg, csöppnyi kocsik várakoznak, s egy-egy fa minden kis virág. A halandókat e látvány magával ragadná, térdre esve bekukucskálnának a kis ablakokon, úgy vonzaná őket, mint rovarokat a fény.

De igazából meg volt kötve kezem-lábam így is, s nemcsak Claudia tündéri szépsége kötött gúzsba — fehér vállainak finom titokzatossága és gyöngyházragyogása, testének igéző bágyadtsága és az a varázsos illat, amely Édent ígért —, hanem saját félelmem is. A félelem, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol Madeleine oktatását kellett irányítanom, heves beszélgetéseket folytatva vele gyilkolásról és a vámpírok természetéről; pedig Claudia sokkal könnyebben felvilágosíthatta volna bármiről, mint én, ha bármikor a legcsekélyebb jelét adja, hogy szeretné átvenni tőlem ezt a szerepet, hogy ezeken a szobákon kívül, ahol éjjelenként lágy csókok és elégedett pillantások biztosítottak arról, hogy az a szenvedélyes gyűlölet, amelyet Claudia egyszer, egyetlenegyszer megvallott, soha többé nem térhet vissza, hogy ezeken a falakon kívül azt látnám, hogy elsietett beismerésem beigazolódik: valóban megváltoztam; azt pedig biztosan tudtam, hogy lényemnek halandó része volt az, amely képes a szeretetre. Mit érzek hát Armand iránt, töprengtem, a teremtmény iránt, akiért szabad akartam lenni, és akinek a kedvéért átformáltam Madeleine-t? Tompa fájdalmat? Megnevezhetetlen remegést? Magam előtt láttam Armandot szerzetesi cellájában; láttam sötétbarna szemét, és éreztem, igen, éreztem hátborzongató mágneses vonzását.

Mégsem mozdultam, hogy felkeressem. Nem mertem megismerni veszteségem teljes nagyságát. Azzal sem próbálkoztam, hogy elkülönítsem ezt a többi nyomasztó felismeréstől: hogy Európában nem találtam rá azokra az igazságokra, amelyek enyhíthetnék magányomat, kétségbeesésemet. Nem találtam mást, csak saját kis lelkem zűrzavarát, Claudia fájdalmát és szenvedélyt egy vámpír iránt, aki talán Lestatnál is gonoszabb, őérte lettem olyan, mint Lestat, s mégis ő volt annak az ígérete, hogy a gonoszban jó is lakozik, ha lakozhat egyáltalán.

Mert több volt mindez, mint amit értelmem fel tudott fogni. És az óra a kandallópárkányon ketyegett, és Madeleine látni szerette volna a vámpírszínház előadásait, s megesküdött, hogy minden támadással szemben megvédelmezi Claudiát — de Claudia stratégiáról beszélt, és azt mondta: „Nem, még nem” — én pedig megkönnyebbültem Madeleine szerelme, Claudia iránti vak, mohó szenvedélye láttán. Ó, a szívemben vagy emlékeimben kevés szánalmat érzek Madeleine iránt. Úgy véltem, még nem látott elég szenvedést, még nem érti a halált. Könnyen felgerjedt, könnyen hajlott indokolatlan erőszakra. Féktelen elbizakodottságomban azt hittem, hogy csak az én érzéseim igaziak, csak az én bánatom őszinte halott fivéremért. Sikerült elfelejtenem, milyen teljességgel beleszerettem Lestat színjátszó szemeibe, hogy eladtam lelkemet ezért az ezer színben játszó szempárért, s azt hittem, általa hatalmat kapok ahhoz, hogy a vízen járjak.

Mit kellett volna Krisztusnak tennie, hogy Máté vagy Péter módjára a követői közé álljak? Először is, jól kellett volna öltöznie. Gondosan ápolt szőke frizura, csinos fej — ennyi elég is lett volna.

Gyűlöltem magamat. Most is, mint oly gyakran, beszélgetésük álomba ringatott — Claudia a vámpírmesterségről beszélt, Madeleine pedig engedelmes tűje fölé hajolt. Úgy éreztem, egyetlen érzelemre vagyok képes, saját magam gyűlöletére. Szeretem őket. Gyűlölöm őket. Nem érdekel, itt vannak-e. Ekkor Claudia kezét a fejemre teszi, mintha a régi bizalommal azt akarná mondani, hogy szíve megbékélt. Nem érdekel. És itt van Armand, ez a hatalom, ez a szívet tépő világosság. De őt elválasztja tőlem valami — üvegfal van közöttünk. Kezembe fogva Claudia játékos kezét, most először értem meg igazán mit érez, amikor megbocsátja, hogy én én vagyok; az, akit gyűlöl és szeret, de közben semmit sem érez.

Egy hét múlva elkísértük Madeleine-t a bolthoz, amely tűzhalálra ítélt babáival volt tele. Emlékszem, utána végigsétáltunk az utcán és befordultunk a sarkon. Barlangi sötétség vett körül, és csak az eső hangja hallatszott. S akkor megláttam az égre felcsapó vörös izzást. Harangokat vertek félre, és férfiak ordítoztak; mellettem Claudia suttogva beszélt a tűzről, a tűz áldásos természetéről. A lobogó fényben felszálló vastag füst zavaros érzéseket ébresztett bennem. Féltem. Nem a halandók vad félelmével, hideg félelem volt ez; mintha horog akadt volna az oldalamba. Az öreg városi házra gondoltam, a Royale utcán, és Lestatot láttam magam előtt a lángoló padlón… „A tűz megtisztít…” — mondta Claudia. „Nem, a tűz csak pusztít…” — feleltem. Madeleine előrement, már az utca végén járt: fantom az esőben, amint fehér kezével hadonászik, s int nekünk: fehér bogarak fehér ívei a tűz körül. Emlékszem, Claudia utána sietett, otthagyva engem. Emlékszem lobogó sárga hajtincseire, amikor azt mondta, kövessem… Egy szalag lehullott a földre, s örvénylő fekete vízben lebegett. Lehajoltam, hogy felemeljem, de egy másik, gyorsabb kéz is nyúlt érte.

Armand keze. Döbbenten néztem; igen, ő volt az, az Úriember Halál: csodálatosan valóságos volt fekete köpenyében, ezüst nyakkendőjével, s mégis éteri mozdulatlanságban. A tűz gyenge visszfénye szemében; feketeségét a vörös telt barnává melegítette.

És akkor hirtelen felébredtem, mintha addig csak álmodtam volna; érzékeimet életre keltette közelsége; hogy keze magába zárja az enyémet, s feje meghajol, mintha intene, hogy kövessem — öröm és izgalom töltött el, oly emésztő izgalom, mint annak idején a cellájában. Majd együtt suhantunk a Szajna felé, oly sebesen, hogy az emberek nem is láttak bennünket, mint ahogy mi sem őket. Csodálkoztam, milyen könnyen lépést tudok tartani vele. Kényszerített, hogy ismerjem fel a bennem lakozó erőt, s azt is, hogy korábbi útjaim emberi utak voltak, amelyeket többé már nem kell követnem.

Ó, mennyire szerettem volna vállára tenni a kezem, megállítani, hogy ismét szemébe nézhessek, mint azon az utolsó éjszakán, hogy egyetlen pillanatra hely és idő foglyává tegyem, és ezzel úrrá lehessek izgalmamon! Olyan sok mindent akartam mondani, megmagyarázni! Mégsem tudtam, mit és miért mondanék, de az érzés teljessége, a megkönnyebbülés, ami eltöltött mellette, szinte könnyeket csalt a szemembe. Ez volt az, amit úgy féltem elveszíteni.

Nem tudtam, hol vagyunk, csak azt, hogy kóborlásaim során már jártam erre: régi épületek, kertfalak, kapubejáratok között mentünk, tornyok magasodtak fölénk. Más évszázadokban épült házak, göcsörtös fák és az a sűrű, csendes nyugalom, amely azt jelzi, hogy a tömegnek itt semmi keresnivalója — egy maréknyi halandó lakja a magas, tágas szobákat, a kő elnyeli lélegzetük hangját, s egész életüket.

Armand már az egyik fal tetején állt, és karjával egy átnyúló faágra támaszkodva, másik kezével értem nyúlt — egy szempillantás múlva már mellette voltam, s nedves ágak súrolták arcomat. Felettünk egyik emelet a másik fölé magasodott egészen a magányos toronyig, amely csak halványan derengett a sötét, sűrű esőben. „Figyelj rám” — mondta Armand, — „most felmászunk a toronyba.”

„Nem tudok… lehetetlen…!”

„Még nem ismered a saját erődet! Könnyedén fel tudsz mászni. Ne felejtsd el, hogy ha leesel, nem történik semmi bajod. Tedd, amit én! De jól jegyezd meg: a ház lakói száz éve ismernek, és szellemnek tartanak, így ha véletlenül meglátnak, vagy te pillantod meg őket, ne végy tudomást róluk, nehogy csalódást okozz nekik vagy megzavard őket. Hallod? Tökéletes biztonságban vagy.”

Nem is tudtam, mitől rettegek jobban: attól, hogy fel kell másznom, vagy hogy kísértetnek néznek, de nem volt időm ezen töprengeni, sem holmi szellemességgel vigasztalni magam. Armand elindult fölfelé — cipője megtalálta a kő repedéseit, s két keze karmok biztonságával kapaszkodott a résekbe — szorosan a falhoz simulva mentem utána, s nem mertem lenézni. Egy pillanatra megpihentem, s az egyik ablak feletti vastag, faragott kőívbe kapaszkodva belestem: nyaldosó lángok, sötét váll, egy kéz piszkavassal — egy ember, akinek fogalma sincs róla, hogy figyelik. Aztán eltűnt előlem… Egyre magasabbra másztunk, míg csak el nem értük a toronyablakot; Armand gyorsan belökte, s hosszú lába máris eltűnt a párkány mögött. Aztán a vállamat megragadva felhúzott engem is.

Akaratlanul felsóhajtottam, amint karomat dörzsölgetve körülnéztem a nyirkos, furcsa helyen. Lenn ezüstös háztetők, s itt-ott tornyocskák emelkedtek a hatalmas, susogó facsúcsok fölé; a távolban egy megvilágított bulvár megtört lánca halvány fényben ragyogott. A szoba olyan nedvesnek látszott, mint a kinti éjszaka. Armand tüzet rakott.

Egy penészes bútorhalomból székeket vett ki, s könnyedén széttörte őket, pedig erős, masszív fából készültek. Volt ebben valami groteszk, amit eleganciája s fehér arcának rendíthetetlen nyugalma még jobban kiemelt. Azt tette, amire bármely vámpír képes, de csak vámpír: a vastag darabokat tüzifává tördelte. Semmi emberi nem volt benne, kellemes arcvonásaival és sötét hajával együtt is rettenetes angyalnak tűnt, mely csak felületes hasonlóságot mutat velünk, többiekkel. Mérték után készült kabátja csak káprázat. Bár jobban vonzott, mint bármelyik élőlény Claudia kivételével, izgatottságomban volt valami más is, ami félelemre hasonlított. Nem lepett meg, hogy mikor kész lett, egy nehéz tölgyfa széket tett elém, ő pedig a kandallópárkányra ült, s kezeit a tűz fölött melengette; a lángok vörös árnyékokat vetettek arcára.

„Hallom a ház lakóit” — mondtam. A meleg jólesett, éreztem, ahogy ujjaimat bizsergeti, s a cipőmet szárítja.

„Akkor tudod, hogy én is hallom őket” — mondta lágyan, s bár hangjában nem volt szemrehányás, felfogtam szavaim mélyebb jelentését.

„És ha idejönnek?” — erősködtem, az arcát fürkészve.

„Nem látod rajtam, hogy nem fognak idejönni?” — kérdezte. „Egész éjjel itt ülhetnénk, és sohasem kellene róluk beszélnünk. Tudd meg, ha beszélünk róluk, az csak azért van, mert te így akarod.” Amikor erre nem szóltam, s talán olyan pillantást vetettem rá, amellyel beismertem vereségemet, kedvesen közölte, hogy ezt a tornyot már régen lezárták, s nem törődnek vele; ha észre is veszik a kéményből szálló füstöt vagy a fényt az ablakban, éjszaka senki sem merészkedne fel ide.

A kandalló egyik oldalán néhány könyvespolc volt és egy íróasztal. Az asztalon heverő lapok elsárgultak már, de akadt egy tintatartó is, több tollal. Elképzeltem, hogy a toronyszoba kellemes hely lehet, amikor nincs vihar, mint most, vagy ha a tűz már kiszárította a levegőt.

„Látod” — mondta Armand, — „igazán nincs szükséged a szállodai lakosztályodra. Valójában igen kevésre van szükséged. De mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit és mennyit akar. A ház lakói már nevet is adtak nekem, s a velem való találkozásaik húsz évre elegendő beszédtémát nyújtanak nekik. Ők csak elszigetelt pillanatok az én időmben. Nem bánthatnak, s én arra használom a házukat, hogy egyedül legyek. A vámpírszínházból senki sem tudja, hogy idejövök. Ez az én titkom.”

Feszülten figyeltem, miközben beszélt, és ugyanazok a gondolatok ötlöttek fel bennem, amelyek már a színházbéli cellában is megfordultak a fejemben. A vámpírok nem öregszenek, és azon tűnődtem, fiatalos arca és modora különbözik-e attól, amilyen egy vagy két évszázaddal korábban volt, minthogy arca, bár az érett kor nem hagyta rajta a nyomát, bizonyosan nem volt álarc. Rendkívül kifejező volt, akárcsak szelíd hangja, de továbbra sem tudtam a mélyére hatolni. Csak azt tudtam, hogy ugyanolyan erővel vonz, mint előzőleg, és hogy a szavak, amelyek elhagyták most az ajkam, bizonyos értelemben csak csupán ürügyül szolgáltak. „De mi tart téged a vámpírszínházban?” — kérdeztem.

„Természetesen az, hogy szükségem van rá. De most megtaláltam, amire igazából van szükségem” — mondta. „Miért térsz ki előlem?”

„Sohasem tértem ki előled” — mondtam, s igyekeztem palástolni az izgalmat, amit szavai keltettek bennem. „Meg kell védenem Claudiát, hiszen senkije sincs, csak én. Vagy legalábbis, amíg…”

„Amíg nem jött Madeleine, hogy veletek éljen…”

„Igaz” — mondtam.

„De most Claudia elengedett, mégis vele maradsz, s úgy kötődsz hozzá, mint a kedvesedhez” — mondta.

„Nem, nem érted, ő nem a szerelmem” — mondtam. „Inkább a gyermekem, és nem tudom, hogy elengedhet-e magától.” Ezeket a gondolatokat már sokszor meghánytam-vetettem magamban. „Nem tudom, hogy egy gyereknek hatalmában áll-e elengedni a szülőjét. Addig maradok vele, amíg…”

Elhallgattam. Azt akartam mondani, amíg él. De rádöbbentem, hogy ez üres emberi klisé. Örökké fog élni, s örökké fogok élni én is. De nem ez a helyzet a halandó apákkal is? Lányaik örökké élnek, mivel az apák előbb halnak meg. Hirtelen elbizonytalanodtam, s közben éreztem Armand rendkívüli figyelmét, olyan figyelem volt ez, amiről az ember csak álmodik; arca válaszolt mindenre, amit mondtam. Nem sietett lecsapni akár a legcsekélyebb szünetre, a megértéséről biztosítani, mielőtt még befejeztem volna a gondolatomat, s nem szállt vitába velem leküzdhetetlen indulattól fűtve; nem tett semmi olyat, amitől oly gyakran válik lehetetlenné a párbeszéd.

Hosszú szünet után azt mondta: „Akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon.”

Egy pillanatig azt hittem, nem jól hallok. Hihetetlennek tűnt, amit mondott, s reménytelenül lefegyverzett vele; együttes életünk látomása elhomályosított bennem minden más megfontolást.

„Azt mondtam, hogy akarlak. Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon” — ismételte meg, épp csak egy hajszálnyira megváltoztatott hangsúllyal. Aztán várakozva ült és figyelt. Arca nyugodt volt, mint mindig; kócos, gesztenyeszínű fürtjei alatt, fehér homlokán nyoma sem volt aggodalomnak, nagy szeme töprengő, ajka mozdulatlan.

„Te is ezt akarod, mégsem jössz hozzám” — mondta. „Meg akarsz tudni bizonyos dolgokat, de nem kérdezel. Látod, hogyan távolodik el tőled Claudia, és nincs hatalmadban, hogy megakadályozd, aztán siettetnéd, de nem teszel semmit.”

„Nem értem a saját érzéseimet. Talán te világosabban látod őket, mint én.”

„Fogalmad sincs, mekkora rejtély vagy!” — mondta.

„Te legalább alaposan ismered magad. Én nem állíthatom magamról ugyanezt” — mondtam. „Szeretem Claudiát, mégsem vagyok közel hozzá. Úgy értem, hogy amikor veled vagyok, mint most, tudom, hogy semmit se tudok róla, és senki másról sem tudok semmit.”

„Ő egy korszakot, életed egy korszakát jelenti. Ha szakítasz vele, szakítasz az egyetlen lénnyel, aki megosztotta veled azokat az időket. Ettől félsz; az elszigetelődéstől, az örök élet terhétől, a végtelenségtől.”

„Ez igaz, de az igazságnak csak egy kis része. Az a korszak nem jelent nekem sokat. Ő adta meg az értelmét. Bizonyára a többi vámpír is átéli és túléli ezt, akár száz korszakot is.”

„De hát nem élik túl” — mondta. „A világ fulladozna a vámpíroktól, ha valamennyien életben maradnának. Mit gondolsz, hogy lehet az, hogy én vagyok a legöregebb itt vagy bárhol?” — kérdezte.

Eltűnődtem ezen. „Erőszak által halnak meg?” — kérdeztem végül.

„Nem, szinte soha. Ez nem szükségszerű. Mit gondolsz, hány vámpírnak van ereje a halhatatlansághoz? Először is, rendkívül komor képük van a halhatatlanságról. Azt szeretnék, hogy halhatatlanságukban is megőrizzék életük változatlan és romlatlan formáit: a hintókat, amelyek mindig ugyanolyan elegánsak, a ruhákat, amelyek ugyanolyan szabásúak, mint életük virágjában; azt szeretnék, hogy az emberek mindig ugyanúgy öltözzenek és viselkedjenek, ahogyan megszokták és kedvelték. Akkor, amikor valójában minden változik, kivéve magát a vámpírt; az ő kivételével minden romlik és torzul. Egy rugalmatlan, de akár még hajlékony szellem számára is az öröklét előbb vagy utóbb reménytelenül érthetetlen és értéktelen alakzatok és formák bolondokházának tűnik, ahol büntetését kell letöltenie. Egy este a vámpír felkel, és rádöbben arra, amitől talán már évtizedek óta retteg; hogy egyszerűen nem akar többé élni. Hogy bármilyen életstílus vagy divat tette vonzóvá számára a halhatatlanságot, az eltűnt a föld színéről. És a kétségbeeséstől többé nincs semmi más menekvése, csak a gyilkolás. És az ilyen vámpír elmegy, hogy meghaljon. Senki sem fogja megtalálni a maradványait. Senki sem fogja tudni, hova ment. És ha még egyáltalán megfordul más vámpírok társaságában, senki sem fog tudni közülük a kétségbeeséséről. Már rég nem beszél magáról, sem bármi egyébről. Egyszerűen eltűnik…”

Igen, hát ez lehet az igazság, gondoltam döbbenten, s közben egész lényem fellázadt ez ellen a kilátás ellen. Rádöbbentem reményem és rettegésem mélységére; ó, mennyire mások voltak az érzéseim, mint az általa leírt elidegenedés, az a rettenetes, pusztító kétségbeesés! Hirtelen felháborítónak és visszataszítónak láttam ezt a fajta kétségbeesést. Nem tudtam elfogadni…

„De te ezt nem engednéd meg magadnak. Nézz magadra” — hallottam saját szavaimat. „Ha egyetlen műalkotás sem maradna a világon… márpedig van sok-sok ezer… ha egyetlen természeti szépség sem lenne… ha az egész világ egyetlen üres cellából és egy kis gyertyából állna, én úgy képzelem, te akkor azt a gyertyát tanulmányoznád, elmélyedve a láng vibrálásában, változó színeiben… Mennyi ideig tartanál ki?… És milyen lehetőségeket teremtene ez számodra? Vagy tévedek? Bolond idealista vagyok?”

„Nem” — mondta. Hirtelen elmosolyodott, öröm villant s enyészett el az arcán. De aztán egyszerűen folytatta. „Te úgy érzed, hogy a világnak, amelyet szeretsz, tartozol valamivel, mert számodra ez a világ még érintetlen. Elképzelhető, hogy érzékenységed válik az őrültség eszközévé. Műalkotásokról és természeti szépségről beszélsz. Bárcsak művész lennék, hogy életre keltsem számodra a tizenötödik századi Velencét, mesterem palotáját, a szerelmet, amelyet halandó fiúként éreztem iránta, és a szerelmet, amelyet akkor éreztem, amikor vámpírrá tett. Ó, ha csak egy pillanatra idevarázsolhatnám számunkra azokat az időket! De mire lenne jó? És mennyire elszomorít, hogy az idő nem homályosítja el annak a kornak az emlékét, hogy az egyre gazdagabbá és varázslatosabbá válik a mai világ fényében.”

„Szerelem volt?” — kérdeztem. „Szerelem kötött össze azzal, aki megteremtett?” Közelebb hajoltam hozzá.

„Igen” — felelte. „Olyan erős szerelem, hogy nem engedhetett megöregedni és meghalni. Szerelem, amely türelmesen várt, amíg elég erős nem lettem, hogy a sötétségre születhessek. Azt akarod mondani, hogy nem volt szerelem közted és a téged létrehozó vámpír között?”

„Nem, nem volt.” Nem tudtam elfojtani egy keserű mosolyt.

Arcomat tanulmányozta. „Akkor miért adta neked ezt a hatalmat?” — kérdezte.

Hátradőltem. „Te ezt a hatalmat adománynak tartod!” — mondtam. „Mi másnak tartanád? De bocsáss meg, csodálkozom, hogy lelked gazdagsága ellenére alapjában véve mennyire naiv vagy.” Felnevettem.

„Érezzem magam megsértve?” — mosolygott, s ez a mosoly azt erősítette meg, amit éppen most mondtam. Olyan ártatlannak tűnt… Csak most kezdtem megérteni őt.

„Nem, dehogy” — mondtam, s szívem gyorsabban vert, ahogy ránéztem. „Benned minden megvan, amiről álmodtam akkor, amikor vámpír lettem. Te ezt a hatalmat adománynak tartod!” — ismételtem meg. „De mondd… most is szeretetet érzel a vámpír iránt, aki az örök élettel megajándékozott? Most is ugyanazt érzed?”

Úgy láttam, eltűnődik, majd lassan így szólt: „Miért fontos ez?” Aztán mégis válaszolt: „Nem voltam olyan szerencsés, hogy sok embert és sok dolgot szeressek. De igen, őt szeretem. Talán nem úgy, ahogy te gondolod. Úgy látom, meglehetősen könnyen zavarba hozol. Rejtély vagy. De többé nincs szükségem arra a vámpírra.”

„Én azért kaptam az örök életet, a felfokozott érzékelést és a gyilkolás szükségletét” — magyaráztam gyorsan, — „mivel annak a vámpírnak szüksége volt a házamra és a pénzemre. Érted ezt?” — kérdeztem. „Ó, de annyi minden van amögött, amit mondok. Csak lassan, részleteiben döbbenek rá. Olyan, mintha résre nyitottad volna az ajtót, amelyen át fény sugárzik, s én oda akarok menni, szélesre tárni, hogy beléphessek abba a régióba, amely, azt mondod, létezik mögötte! Amikor valójában nem is hiszek benne! Az a vámpír, aki létrehozott, számomra maga volt a megtestesült gonosz: komor, földhözragadt, sivár, minden tettével elkerülhetetlenül csalódást okozott nekem; pontosan olyan volt, amilyennek a gonoszt képzeltem. Most már tudom. De te, te fölötte állsz mindennek! Nyisd ki nekem az ajtót, tárd szélesre! Beszélj a velencei palotáról, a szerelemről a kárhozattal. Meg akarom érteni.”

„Becsapod magad. Az a palota neked semmit sem jelent” — mondta. „Az a bejárat, amelyet látsz, most hozzám vezet. Ahhoz, hogy úgy élj velem, amilyen vagyok. Gonoszságom végtelenül árnyalt, de bűntelen vagyok.”

„Igen, pontosan” — morogtam.

„És ez boldogtalanná tesz téged” — mondta. „Téged, aki a szobámba jöttél, és azt mondtad, csak egy bűn létezik, az ártatlan emberi élet szándékos kioltása.”

„Igen…” — mondtam. „Mennyire kinevethettél…”

„Sohasem nevettem rajtad” — felelte. Ezt nem engedhetem meg magamnak. A te segítségeddel menekülhetek meg attól a kétségbeeséstől, amely a halálunkat jelenti. Rajtad keresztül kell kapcsolatot találnom a tizenkilencedik századdal, általad érthetem meg úgy, hogy életem ismét megelevenedjék, különben végem van. Rád vártam a Vámpírszínházban. Ha ismernék olyan halandót, akiben megvan ugyanez az érzékenység, szenvedés, elmélyülés, azonnal vámpírrá változtatnám. De ez csak ritkán történhet meg. Nem, rád kellett várnom, a te jöttödet kellett figyelnem. És most harcolni fogok érted. Látod, milyen könyörtelen vagyok a szerelemben? Ezt érted szerelmen?”

,,Ó, de hiszen rettenetes hibát követnél el” — mondtam, és a szemébe néztem. Csak lassan fogtam fel szavait, s oly tisztán láttam tehetetlenségemet, mint még soha. Nem, úgysem tudom kielégíteni, mint ahogy Claudiát se tudtam. Lestatot se. És halandó fivérem, Paul: milyen szörnyű, halálos csalódást okoztam neki!

„Kapcsolatot kell találnom a korral” — mondta nyugodtan. „És ezt rajtad keresztül tudom megtenni… nem tanulni akarok tőled; megtudni olyasmiket, amit bármikor láthatok egy galériában vagy egy óra alatt kiolvashatok akár a legvastagabb könyvekből… nem, te a kor szelleme, a kor szíve vagy” — erősködött.

„Nem, nem!” Tehetetlenül felemeltem a kezemet, s már-már keserű, hisztérikus kacajra fakadtam. ,,Hát nem látod? Miféle korszellem vagyok én? Hiszen mindig is haragban voltam mindennel! Soha nem tartoztam senkihez és semmihez!” Túl fájdalmas, túlságosan igaz volt mindez.

De ekkor ellenállhatatlan mosoly ragyogott fel az arcán. Láttam, mindjárt kinevet, s aztán válla rázkódott ettől a nevetéstől. „De Louis” — mondta gyengéden. „Éppen ez a te korod szelleme. Nem érted? Mindenki úgy érez, mint te. Az, hogy elvesztetted a kegyelmet és a hitet, éppen a század jellemző bűnbeesése.”

Szavai annyira elkábítottak, hogy hosszú ideig csak bámultam a tüzet. A fa nagy része már elégett, csak pislákoló hamu maradt utána, a pusztulás szürke és vörös tája, amely a piszkafa egyetlen érintésére összeomlik. De még árasztotta a meleget, és erős fényt adott. Életem távlatai feltárultak előttem.

„És a vámpírok a színházban?” — kérdeztem halkan.

„Cinizmusukkal tükrözik a kort, amely nem fogja fel, hogy a lehetőségek elmúltak, amely csak eszelősen mesterkélt és önelégült paródiája mindannak, ami csodálatos volt, s dekadenciájában utolsó mentsvára az öngúny, a modoros gyámoltalanság. Láttad őket, ismerted őket egész életedben. Te másként tükrözöd a kort: benned megtört szíve tükröződik.”

„De ez boldogtalanság. A boldogtalanságot egyáltalán nem érted.”

„Nem kétlem. Mondd el, mit érzel, mitől vagy boldogtalan. Mondd el, miért nem jöttél el hét napig, bár égtél a vágytól, hogy meglátogass. Mondd el, mi fűz Claudiához és a másik nőhöz.”

Megráztam a fejem. „Nem tudod, mit kérsz tőlem. Értsd meg, nagyon nehezemre esett, hogy Madeleine-t vámpírrá változtassam. Megszegtem azt a magamnak tett fogadalmat, hogy ezt soha nem fogom megtenni, hogy magányosságom sem kényszeríthet rá. Életünket én nem úgy látom, mint hatalmat és adományt. Átoknak tartom. Nincs bátorságom, hogy meghaljak. De másvalakiből vámpírt csinálni! Másra is ezt a szenvedést hozni, és halálra ítélni mindazokat, akiket később az a vámpír meg fog ölni! Súlyos esküt szegtem meg. És így…”

,,De ha ez vigasztal… bizonyára rájöttél, hogy ebben nekem is részem volt.”

„Hogy megszabaduljak Claudiától, s hozzád jöhessek… igen, tudom. De a végső felelősség az enyém!” — mondtam.

„Nem. Úgy értem, közvetlenül. Én kényszerítettelek! Amikor megtetted, közel voltam hozzád. Latba vetettem minden erőmet, hogy megtedd. Nem tudtad?”

„Nem!”

Lehajtottam a fejem.

„Én akartam vámpírrá változtatni azt a nőt” — mondta halkan. „De úgy gondoltam, a legjobb, ha neked is részed van benne. Másként nem mondtál volna le Claudiáról. Tudnod kell, hogy ezt akartad…”

„Megvetem magam azért, amit tettem!” — mondtam.

„Akkor engem vess meg, ne magadat!”

„Nem! Nem érted? Amikor megtörtént, majdnem tönkretetted azt, amit vonzónak találsz bennem. Ellenálltam neked minden erőmből, amikor még nem is tudtam, hogy a te hatalmad dolgozik bennem. Valami majdnem meghalt bennem! A szenvedély majdnem kipusztult belőlem! Magam is majdnem elpusztultam, amikor Madeleine-t megteremtettem!”

„De az, az a szenvedély, az az emberség, nevezd ahogy akarod, nem halt meg mégse. Ha nem maradt volna eleven, nem lennének most könnyek a szemedben. Nem lenne düh a hangodban” — mondta.

Egy percig némán bámultam rá. Aztán erőt vettem magamon, hogy megszólaljak. „Soha többé nem szabad akaratom ellenére bármire rákényszerítened! Nem szabad élned ezzel a hatalommal…” — dadogtam.

„Igen” — felelte, — „tudom, hogy nem szabad. Van benned valamiféle küszöb, amelynél tovább nem terjed a hatalmam. De… Madeleine most már létezik. Szabad vagy.”

„És te elégedett!” — mondtam, erőt véve magamon. „Nem akarok nyers lenni. A tied vagyok. Szeretlek. De zavarban vagyok. Elégedett vagy?”

„Hogyne lennék?” — mondta. „Persze hogy elégedett vagyok.”

Felálltam, és az ablakhoz léptem. A parázs lassan kihunyt, csak a szürke égből sugárzott fény a szobába. Hallottam, hogy Armand is odalép az ablakpárkányhoz. Éreztem a közelségét; szemem egyre jobban hozzászokott az ég fényességéhez, úgyhogy jól láttam profilját és szemét az esőfüggöny előtt. Az eső hangja mindent betöltött, de mindenhonnan másként hallatszott: végigfolyt a tető ereszén, a zsindelyen kopogott, halkan hullott a faágak között, a lejtős ablakpárkányra, a kezem elé csöpögött. A hangok lágyan összevegyültek, átjárták és megszépítették az éjszakát.

„Megbocsátod… hogy rákényszerítettelek azzal a nővel…?” — kérdezte.

,,Nincs szükséged a megbocsátásomra.”

„Neked van rá szükséged” — mondta. „Így aztán nekem is szükségem van rá.” Mint mindig, arca most is rendkívül nyugodt volt.

„Gondoskodni fog Claudiáról? Ki fog tartani mellette?” — kérdeztem.

„Tökéletesen alkalmas rá. Őrült, de manapság ez a lehető legjobb. Gondoskodni fog Claudiáról. Soha nem élt egyedül, így természetes a számára, hogy társainak szentelje magát. Nincs szüksége különleges okra, hogy szeresse Claudiát, hiszen ő nem tudna meglenni nélküle, de ha kell, hát vannak ilyen okok is: Claudia szép külseje, nyugalma, fölénye. Tökéletesek együtt. De azt hiszem… hogy amilyen hamar csak lehet, el kellene hagyniuk Párizst.”

„Miért?”

„Tudod jól, miért. Santiago és a többi vámpír gyanakvással figyeli őket. Valamennyien látták Madeleine-t. Félnek tőle, mert tud róluk, és ők nem ismerik. Nem hagyják békén azokat, akik tudnak róluk.”

„És a fiú, Denis? Mit tervezel vele?”

„Meghalt” — válaszolta.

Megdöbbentem, hogy ezt milyen nyugodtan közölte. „Megölted?” — kapkodtam levegő után.

Bólintott, de nem szólt semmit. Csak nagy, sötét szeméből láttam, hogy indulatom és döbbenetem, amelyet nem igyekeztem palástolni, magával ragadja. Gyengéd, finom mosolyával magához akart vonni; kezét a nedves párkányon fekvő kezemre tette, s éreztem, hogy testem feléje fordul, közelebb húzódik, mintha nem én mozognék, hanem ő mozgatna. „Így a legjobb” — bólintott kedvesen. Aztán azt mondta:

„Mennünk kell…” Lenézett az utcára.

„Armand” — mondtam. „Én nem tudok lemászni…”

„Louis, gyere utánam” — suttogta a párkányon állva. „Még ha le is esnél az utcakőre, sérülésed nem tartana soká. Olyan gyorsan és tökéletesen meggyógyulnál, hogy napok múlva már nyoma sem maradna, csontjaid éppolyan gyorsan gyógyulnának, mint a bőröd. Gyere és ne félj, meglátod, milyen könnyű lesz.”

„Mi ölhet meg?” — kérdeztem.

,,A maradványaid elpusztítása” — mondta. „Nem tudtad? Tűz, feldarabolás… a nap melege. Semmi más. Megsérülhetsz, de a szervezeted minden sérülést begyógyít. Halhatatlan vagy.”

A csendes, ezüstös esőfüggönyön át lenéztem a sötétségbe. Az ide-oda mozgó faágak között fény pislákolt, és a sápadt világosságban megláttam az utcát. Nedves kockakövek, a kocsiszín kolompjának vaskampója, a falba kapaszkodó futónövények. A növényekhez egy nagy fekete kocsi súrlódott, aztán a fény gyengült, az utca sárgából ezüstössé vált, majd eltűnt, mintha a sötét fák nyelték volna el. Vagy még inkább mintha a sötétség felszívott volna mindent. Szédültem. Ingott velem az épület. Armand az ablakpárkányon ülve lenézett rám.

„Louis, gyere velem ma este” — suttogta hirtelen, sürgető hangon.

„Nem” — szóltam szelíden. „Túl korai lenne. Még nem hagyhatom el őket.”

Elfordult, és a sötét égre nézett. Talán sóhajtott, bár nem hallottam. Kezét a párkányon nyugvó kezemre tette. „Rendben…” — mondta.

„Nem soká” — mondtam. Bólintott, és megveregette a kezem, mintha azt mondaná, jól van. Átlendítette a lábát az ablakon, és eltűnt. Csak egy pillanatig tétováztam; szívdobogásom gúnyt űzött belőlem. Aztán átmásztam a párkányon, és sietve másztam utána, de lenézni nem mertem egy pillanatra sem.

Nagyon közel volt már a hajnal, amikor bedugtam kulcsomat a lakosztályom zárjába. A gázlámpák fénye megvilágította a falakat. Madeleine tűvel-cérnával kezében elaludt a kandalló rostélya mellett. Claudia mozdulatlanul állt, és az ablaknál lévő páfrányok közül nézett rám a homályból. Kezében hajkefe csillogott.

Megrendülten álltam ott, mintha e szobák minden érzéki gyönyöre hullámként sodródna át rajtam, testem átitatódott ezzel a zűrzavaros szépséggel, ami annyira más volt, mint Armand varázsa és a toronyszoba. Valami megnyugtatót lehetett itt érezni, és ez zavart engem. A székemet kerestem. Leültem rá, kezemet a halántékomhoz szorítottam. Azután éreztem, hogy Claudia mellettem áll, és megcsókolja homlokomat.

„Armandnál jártál” — mondta. „El akarsz menni vele.”

Ránéztem. Milyen bársonyos, milyen szép volt az arca, és mennyire az enyém! Nem éreztem bűntudatot, amiért engedtem vágyamnak, és könnyedén megérintettem arcát, szemhéját — ilyen meghitt, bizalmas érintkezés veszekedésünk éjszakája óta nem történt közöttünk. „Viszontlátlak még; nem itt, máshol. Mindig tudni fogom, hol vagy!” — mondtam.

Nyakam köré fonta karját. Szorosan átölelt, én lehunytam a szemem, és hajába rejtettem arcomat. Csókokkal borítottam nyakát — csókolgattam izmos, gömbölyű kis karjait, könyökének lágy mélyedését, csuklóját, két nyitott tenyerét. Éreztem, hogy hajamat, arcomat simogatják ujjai.

„Tégy, amit csak kívánsz” — mondta. „Amit kívánsz.”

„Boldog vagy? Megvan mindened, amire vágysz?” — kérdeztem.

„Igen, Louis.” Magához húzott, ujjai a tarkómba kapaszkodtak. „Mindenem megvan, amit akarok. De te valóban tudod-e, mit akarsz?” Megemelte az arcomat, hogy a szemébe nézzek. ,,Féltelek, nehogy hibát kövess el. Miért nem jössz el velünk Párizsból?” — kérdezte váratlanul. „Előttünk az egész világ, gyere velünk!”

„Nem megyek” — húzódtam el tőle. „Te azt akarod, hogy minden úgy legyen, ahogy Lestattal volt. Többé nem lehet úgy. Nem lesz úgy.”

„Madeleine-nel minden más lesz, újszerű. Abból, ami volt, nem kérek többé. Hiszen én magam vetettem véget neki” — mondta. „De tényleg tisztában vagy vele, mi vár rád Armanddal?”

Elfordultam tőle. Volt valami rejtélyes konokság az Armand iránti ellenszenvében, abban, hogy képtelen volt megérteni őt. Újra azt mondta, hogy Armand a halálát kívánja. Nem látta át, amit én átláttam:

Armand nem kívánhatja az ő halálát, mert én sem kívánom. De hogyan magyarázhattam meg neki ezt úgy, hogy ne tűnjek fellengzősnek, elvakultnak Armand iránti rajongásomban. „Ennek így kell lennie. Talán másként nem is lehet” — mondtam, mintha kétségei súlyától világosodott volna meg hirtelen e tény előttem. „Egyedül ő képes erőt adni ahhoz, hogy az legyek, ami vagyok. Nem tudok tovább kettészakadva, gyötrődéstől emésztve élni. Vagy vele megyek, vagy meghalok” — tettem hozzá. „És van valami más is, ami esztelen és megmagyarázhatatlan, és ami csak engem tölt el megelégedéssel…”

„…és az mi?” — kérdezte.

„Hogy szeretem őt” — mondtam.

„Igen, tudom, hogy szereted” — tűnődött. „De attól még engem is szerethetsz.”

„Claudia, Claudia” — szorítottam magamhoz, térdemen érezve súlyát. A mellemhez bújt.

„Csak abban reménykedek, hogy ha szükséged lesz rám, megtalálsz…” — suttogta. „Hogy visszatérhetek hozzád… Olyan sokszor megbántottalak, olyan sok fájdalmat okoztam neked.” Szava elhalt, de ő még ott volt az ölemben, hozzám simult. Éreztem a súlyát, és közben arra gondoltam: kis idő múlva nem lesz már velem. Most csak egyszerűen itt akarom tartani az ölemben. Akkora örömet jelentett mindig ez az egyszerű dolog. A teste, ahogy hozzám simul, ahogy nyakamon nyugszik a keze.

Mintha egy lámpa kialudt volna valahol. Mintha a hűvös, nyirkos levegőben láthatatlanná olvadt volna egy lámpa fénye. Az álom határán voltam. Halandóként elégedetten aludtam volna el, Claudiával az ölemben. És ebben a kellemes, álomittas állapotban különös, kimondottan emberi érzésem támadt, az, hogy a nap nyájasan felébreszt majd, és a csodálatos, megszokott látványban lesz részem — a páfrányokat latom a napfényben, és a napfényt az esőcseppekben. Átadtam magam ennek az érzésnek. Félig lehunytam a szememet.

Később nemegyszer próbáltam visszaemlékezni ezekre a pillanatokra. Újra és újra igyekeztem felidézni, mi is volt az, ami nyugtalansággal töltött el, s mit kellett volna észrevennem. Vigyázatlan voltam, érzéketlen az apró jelekre. Jóval később, legvadabb képzeletemet is felülmúlóan megsebezve és kifosztva, újra végigpergettem magamban azokat az álomittas, csendes pillanatokat, amikor szinte észrevétlenül ketyegett a kandallópárkányon az óra, és egyre sápadtabb lett az ég, de csak arra tudok emlékezni — jóllehet elkeseredetten igyekeztem képzeletemben megállítani az időt, megállítani a futását —, csak arra tudok emlékezni, hogy a fény szelíden megváltozott.

Ha résen vagyok, soha nem hagytam volna, hogy megtörténjen. De súlyos gondjaimba feledkezve óvatlanná váltam. Egy lámpa kialudt, egy gyertya elenyészett saját forró viasztócsájában. Félig lehunyt szemmel fenyegető sötétséget érzékeltem, úgy éreztem, sötétségbe vagyok befalazva.

Ekkor kinyitottam a szemem, és már nem gondoltam se lámpákra, se gyertyákra. Már túl késő volt. Felálltam, Claudia keze végigsiklott a karomon, s akkor egy csapat fekete ruhás férfit és nőt pillantottam meg, ruhájuk minden aranyozott szegélyről, minden politúros felületről magába szívta a fényt. Felkiáltottam, Madeleine-t hívtam, aki riadtan ébredt, akár egy megrettent kismadár, a kanapé karfájába kapaszkodott, és térdre esett, amikor kezek nyúltak felé. Santiago és Celeste tartottak felénk, mögöttük Estelle jött másokkal együtt, akiknek nem tudtam a nevét, betöltötték a tükröket, mozgó, fenyegető árnyékokból szőtt falként közeledtek. Rákiáltottam Claudiára, hogy fusson, és felrántottam az ajtószárnyat. Kitaszítottam rajta, aztán az ajtókeretbe kapaszkodva megrúgtam a hátulról támadó Santiagót.

Amikor a Latin negyedben találkoztunk, gyönge voltam, szinte védtelen, most viszont duzzadt bennem az erő. Lehet, hogy akkor hiányzott belőlem valami, talán a puszta meggyőződés, hogy érdemes önmagamért küzdenem. Most viszont hatalmas erővel támadt fel bennem az ösztön, hogy megvédjem Madeleine-t és Claudiát. Santiago után a szépséges, roppant erejű Celeste ugrott felém, s én teljes erőmből belemélyesztettem az öklömet. Claudia léptei már a távoli márványlépcsőn visszhangoztak. Celeste megtántorodott, belém csimpaszkodott, összekarmolta arcomat, hogy galléromon csorgott a vér. Szemem sarkából láttam rubinpiros csillogását. Most Santiagóra támadtam, megperdültem vele, éreztem karjának rettentő erejét, amellyel lefogott, miközben torkomat igyekezett megragadni. „Harcolj, Madeleine!” — kiáltottam, de csak a zokogását hallottam. Azután megláttam a forgatagban, mozdulatlanul, rémülten, vámpíroktól körülvéve. Azok meg nevettek azzal az ezüstcsengettyűként csilingelő üres vámpírnevetéssel. Santiago az arcához szorította kezét; vérzett a harapásomtól. A mellét, a fejét ütöttem, égő fájdalom lüktetett a karomban, aztán két kar a mellkasomra fonódott, s ahogy leráztam magamról, üveg csörömpölését hallottam a hátam mögött. Ám újra megragadott valaki, és iszonyú erővel megrántott.

Az erőm egy pillanatra sem hagyott el. Nem emlékszem, hogy bárkinek az ereje felülkerekedett volna az enyémen. Sokan voltak, ennyi az egész. A puszta számbeli fölény kényszerített végül mozdulatlanságra, s aztán körülfogtak, és kituszkoltak a szobából. Végiglökdöstek a folyosón, aztán lezuhantam a lépcsőn, a szálló hátsó kijárata előtt egy pillanatra szabad voltam, de máris újra körülfogtak. Celeste arca közvetlenül mellettem tűnt fel, s ha csak egy pillanatra ki tudok szabadulni a szorításból, belemélyesztettem volna a fogaimat. Erősen véreztem, és egyik csuklóm teljesen érzéketlenné vált a kemény szorítástól. Madeleine mellettem volt, s még mindig zokogott. Mindannyiunkat belöktek egy kocsiba, és megállás nélkül ütöttek-vertek. Szívósan kapaszkodtam öntudatomba, miközben záporoztak az ütések a tarkómra, s éreztem, hogy már csurom vér a fejem, a nyakam. Arra gondoltam csupán, hogy érzem a kocsi mozgását, tehát élek, és eszméletemnél vagyok.

Ahogy bevonszoltak bennünket a Vámpírszínházba, Armandért kiáltottam. Elengedtek; és lefelé lökdöstek a pincelépcsőn, előttem és mögöttem vámpírok nyüzsögtek, megannyi fenyegető, hadonászó szörnyeteg. Egy pillanatra megragadtam Celeste-et, aki felsikoltott, s valaki hátulról kemény ütést mért a fejemre.

És ezután megláttam Lestatot, és ez volt a legszörnyűbb csapás, amely valaha ért. A bálterem küszöbén állt, kihúzta magát, szürke szeme élesen villant felém, szája ravasz mosolyra húzódott. Öltözete, mint mindig, most is kifogástalan volt, drága kabátjában, finom ingében éppoly remek látványt nyújtott, mint valaha. S aztán láttam, hogy fehér bőrének minden milliméterét továbbra is hegek borítják. Mennyire eltorzították ezt az ápolt, szép arcot a pókhálószerűen szövevényes vonalak, amelyek át- meg átszelték bőrét az ajka fölött, szemhéján, homlokának lágy ívén! Néma harag, az irgalmatlan hiúság vak dühe izzott szemében, amely mintha azt mondta volna: „Nézd, mivé lettem!”

„Ő az?” — kérdezte Santiago, és nagyot taszított rajtam.

Lestat azonban szemrehányón fordult felé, és érdes, mély hangon így szólt: „Mondtam, hogy Claudiát akarom, a gyereket! Ő volt az!” És most láttam, hogy feje önkéntelen mozdulattal kíséri kifakadását, s keze előrenyúlik, mintha egy szék karfáját keresné. Majd újra kihúzta magát, és rám nézett.

„Lestat” — szóltam, készen arra, hogy belekapaszkodjam az utolsó szalmaszálba, — „te élsz! Életben vagy! Mondd el nekik, hogyan bántál velünk…”

„Nem” — rázta dühösen a fejét. „Te visszajössz hozzám, Louis” — mondta.

Egy pillanatig nem hittem a fülemnek. Egy józan, kétségbeesett hang azt suttogta bennem; használd ki a lehetőséget! — de közben baljós nevetés tört ki belőlem. „Megőrültél?”

„Visszaadom az életedet!” — mondta, és szemhéja megremegett a szavak súlyától, keble hullámzott, keze megint előrelendült, majd erőtlenül lehanyatlott a sötétben. — „Megígérted nekem” — szólt Santiagónak, — „hogy visszavihetem magammal New Orleansba.” Majd tekintetét végigjáratta a körülöttünk álló vámpírokon, és dühtől lihegve fakadt ki. „De hát hol van Claudia? Ő tette ezt velem, megmondtam!”

„Mindjárt, mindjárt” — mondta Santiago. Lestat felé nyújtotta kezét, de ő hátralépett, és kis híján elvesztette az egyensúlyát. Egy szék karfájában kapaszkodott meg, szemét lehunyva állt ott, amíg önuralma visszatért.

„De ő segített neki, támogatta…” — mondta Santiago, közelebb húzódva Lestathoz. Lestat felpillantott.

„Nem” — mondta. „Louis, vissza kell térned hozzám, valamit el kell mondanom neked… arról az éjszakáról a mocsárban.” Ekkor azonban elhallgatott, és úgy nézett körül, mint akit megsebesítettek és ketrecbe zártak.

„Hallgass ide, Lestat” — mondtam. „Te elengeded Claudiát… és én… visszatérek hozzád.” Szavaim ércesen zengtek, közelebb léptem hozzá, szememből szuggesztív erő áradt, mint két fénysugár. Rám nézett, hosszasan szemügyre vett, és egész idő alatt saját gyengeségével viaskodott. Celeste a csuklómra tette kezét. „El kell mondanod nekik” — folytattam, — „hogyan bántál velünk, hogy nem ismertük a törvényeket, hogy Claudia nem ismert más vámpírokat” — mondtam. És míg gépies hangon daráltam mondókámat, állandóan arra gondoltam: Armandnak vissza kell jönnie ma éjjel. Armand biztosan visszatér. Ő véget vet ennek, nem engedi, hogy folytassák.

Valami súrlódott a padlón, majd Madeleine kimerül zokogását hallottam. Megfordultam, egy széken ült, és amikor látta, hogy ráfüggesztem a szemem, még jobban megrémült. Fel akart állni, de nem hagyták. „Lestat” — szóltam, — „mit akarsz tőlem? Megteszem…”

És akkor megláttam, mi idézte elő a zajt. Lestat is látta. Jókora, vaszárakkal felszerelt koporsót cipeltek be a szobába. Rögtön megértettem. „Hol van Armand?” — mondtam kétségbeesetten.

,,Claudia tette velem, Louis. Ő tette velem. Nem te! Neki meg kell halnia!” — mondta Lestat vékony, reszelős hangon, mintha erőfeszítésébe kerülne a beszéd. „Vigyétek ezt el innen, ő hazajön velem!” — mondta dühösen Santiagónak. De Santiago csak nevetett, Celeste is nevetett, s aztán nevettek mindannyian.

„Megígértétek” — könyörgött Lestat.

,,Én nem ígértem semmit!” — felelte Santiago.

„Bolondot csináltak belőled, Lestat!” — jegyeztem meg keserűen, miközben nyitották a koporsót. „Bolondot! Meg kell találnod Armandot. Ő itt a vezér” — kiáltottam. De Lestat szemmel láthatóan nem fogta fel a szavaimat. Ami ezután történt, az színtiszta borzalom — rugdaltam, kapálóztam, hogy kitépjem magam a karjaikból, üvöltöztem, hogy Armand ezt nem fogja tűrni, és hogy ne merészeljék bántani Claudiát. De ők erőszakkal mégiscsak beraktak a koporsóba, s dühödt ellenállásomnak annyi volt csupán a haszna, hogy elterelte a figyelmemet Madeleine kiáltásairól, eszeveszett jajveszékeléséről és a rettegésről, hogy bármelyik pillanatban Claudia jajkiáltása is felhangozhat. Emlékszem, milyen reménytelen, kétségbeesett erőfeszítéssel tartottam vissza egy pillanatra a koporsó fedelét, de karom elgyengült, s aztán meghallottam a fém csikorgását. Rég elhangzott szavak dörömböltek az agyamban, s magam előtt láttam azt a régi mosolygós Lestatot azon a távoli, gondtalan helyen, ahol mi hárman pörlekedtünk egymással.

„Nincs rémítőbb látvány egy éhező gyereknél, de egy éhező vámpír még annál is rémítőbb, Párizsban is hallanák a sikoltását…” Nedves, reszkető testem elernyedt a fullasztó koporsóban, és azt mondogattam, Armand nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen; nincs hely, ahol biztonságosan elrejthetnének bennünket.

A koporsót felemelték, cipők nyikorogtak, ide-oda himbáltak, karjaim a láda oldalának feszültek, egy pillanatra talán lecsukódott a szemem, nem tudtam, mit tegyek. Nem szabad fölnyújtanom a kezem, mondtam magamnak, nem szabad éreznem, milyen vékony a levegőréteg arcom és a koporsófedél között, s aztán a koporsó megbillent, meglódult, ahogy a lépcsőhöz értek vele. Hasztalan próbáltam Madeleine jajveszékelését megérteni, úgy tűnt, Claudiáért kiált, őt hívja, mintha csak segíteni tudna mindannyiunkon. Armandot hívd, jönnie kell, haza kell térnie ma éjjel, gondoltam elkeseredve. Kis híján magam is kiáltozni kezdtem, s csak a rettentő megalázottság érzése tartott vissza, a szégyen, hogy hallanom kellene saját kiáltásomat, amely úgyis be lenne zárva velem együtt.

S közben egy másik rémületes gondolat hasított belém. Mi lesz, ha nem jön? Mi lesz, ha van egy koporsója elrejtve abban a toronyszobában is, és ma éjjel oda tér vissza?… És testem váratlanul fellázadt, mit sem törődve a józan ész parancsával, csapkodni kezdtem a deszkát, s meg akartam fordulni, hogy hátam erejével feszüljek neki a koporsó fedelének. De nem sikerült: túl kicsi volt a hely; fejem visszazuhant a deszkára, verejték csorgott a hátamon és az oldalamon.

Madeleine jajveszékelése elnémult. Csak a cipők nyikorgását hallottam és saját lélegzésemet. Akkor holnap éjjel jön el — igen, holnap éjjel —, és megmondják neki, és ő megkeres és kiszabadít bennünket. A koporsó megbillent. Víz szaga csapta meg orromat, hűvös frissessége a koporsó fülledt melegében is érzékelhető volt, majd a vízszagba föld illata vegyült. A koporsót kíméletlenül ledobták a földre, sajogtak a tagjaim, karomat dörzsölgettem, vigyázva, hogy ne érintsem a koporsófedelet, ne érzékeljem közelségét, nehogy pánik fogjon el.

Azt hittem, most már itt hagynak, de tévedtem. Valamivel foglalatoskodtak a közelben, s ekkor egy másik szag csapta meg az orromat — ismeretlen, nyers szag. Ahogy némán, mozdulatlanul feküdtem, rájöttem, hogy téglát raknak, és malterszag az, amit érzek. Lassan, óvatosan felemeltem a kezem, hogy megtöröljem arcomat. Jól van, akkor hát holnap éjjel jön el, nyugtattam magam. Holnap éjjel eljön, s addig ez a koporsó éppúgy zár magába, mint a sajátom, ez az ár, amit éjszakáról éjszakára fizetnem kell mindenért.

Mégis könny gyűlt a szemembe, és újra püfölni kezdtem a deszkát, ide-oda forgattam a fejemet, gondolataim a másnapot ostromolták és a rákövetkező és az azután következő éjszakát. Hogy eltereljem figyelmemet erről az őrültségről, Claudiára gondoltam — éreztem, ahogy körém fonja karját a Saint-Gabriel Szálló lakosztályának félhomályában, láttam kerek arcocskáját a fényben, szempillájának bágyadtan lágy rebbenését, ajkának bársonyát. Testem megmerevedett, lábam a deszkát rugdalta. A téglák zaja, a halk lépések zaja megszűnt. És én érte kiáltottam, hívtam őt, „Claudia!”, fájdalom lüktetett a nyakamban, körmeimet a tenyerembe vájtam, s aztán lassan, mint egy jeges folyam, az alvás bénultsága kerített hatalmába. Armandot próbáltam hívni — esztelenül, kétségbeesetten, és mialatt szemhéjam elnehezült, s kezem elernyedt, csak homályosan voltam tudatában, hogy valahol ő is alszik már, mozdulatlanul fekve hálóhelyén. Még egyszer utoljára szabadulni próbáltam. Szemem a sötétbe meredt, kezem a koporsó falát tapogatta. De gyenge voltam. És aztán már nem volt semmi.

Egy hangra ébredtem. Távoli volt, de érthető, kétszer szólított a nevemen. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Valami kétségbeejtő dolgot álmodtam, ami azzal fenyegetett, hogy teljesen szertefoszlik, a legcsekélyebb nyomot sem hagyva, hogy mi volt, és valami rémítőt, aminek türelmetlenül vártam az eltűnését. Kinyitottam a szememet, és megérintettem a koporsó tetejét. Tudtam, hol vagyok, és szerencsére ugyanabban a pillanatban már tudtam azt is, hogy Armand hív. Válaszoltam neki, de hangom is a koporsó foglya volt. Egy rémült pillanatig azt gondoltam, hogy Armand hiába keres, mert nem adhatom tudtára, hogy itt vagyok. De azután hallottam, hogy beszél hozzám, és azt mondja, ne féljek. Utána nagy zajt hallottam. Azután megint. Recsegés-ropogás hallatszott, majd dübörögve hullani kezdtek a téglák. Egyik-másik a koporsónak vágódott, és hallottam, hogy egyenként szedi le őket. Úgy hangzott, szögestül tépi ki a zárat. A tető kemény fája recsegett, s gombostűhegynyi fény villódzott a szemem előtt. Belélegeztem a vele együtt behatoló levegőt, és éreztem, hogy verejték lepi el arcomat. A fedél nagy roppanással kinyílt, egy pillanatra elvakított a fény, azután felültem, és ujjam résein keresztül egy lámpa élénk ragyogását pillantottam meg.

„Siess!” — szólt hozzám. „De a legkisebb nesz nélkül!”

„De hát hová megyünk?” — kérdeztem. Nyerstéglából épült folyosót láttam magam előtt, s véges-végig a folyosón ugyanolyan befalazott ajtókat, amilyet Armand lerombolt. Elképzeltem a koporsókat a téglák mögött, s az éhen veszett, elrothadt vámpírokat. De Armand csak húzott maga után, és újra figyelmeztetett, hogy maradjak csendben. Végigosontunk a folyosón. Egy faajtónál megállt, és eloltotta a lámpát. Egy pillanatig teljesen sötét volt, de azután fény csillant meg az ajtó alatti hasadékban. Olyan óvatosan nyitotta ki az ajtót, hogy a sarokvasak sem nyikorogtak. Csak saját lélegzésemet hallottam, s aztán megpróbáltam hangtalanul lélegezni. Az alsó folyosón mentünk tovább, amely az ő cellájához vezetett. Ő megment engem, de egyedül csak engem! Kinyújtottam a kezem, hogy megállítsam, de ő tovább vonszolt maga után. Csak a vámpírszínház melletti utcácskában tudtam megállítani. Mielőtt még szóltam volna, megrázta a fejét.

„Nem tudom őt megmenteni!” — mondta.

,,Az ég szerelmére, csak nem gondolod, hogy nélküle megyek el! Itt van velük.” Megrémültem. „Meg kell mentened, Armand! Nem tehetsz mást.”

„Miért mondod ezt?” — felelte. „Meg kell értened, hogy nincs hatalmam hozzá. Fellázadnának ellenem. Semmi nem indokolná, hogy ne tegyék. Értsd meg, Louis, nem tehetem. Csak azt kockáztatnám vele, hogy elveszítlek. Nem mehetsz vissza.”

Képtelen voltam beletörődni tehetetlenségünkbe.

Armand volt az egyetlen reményem. Azt viszont őszintén állíthatom, hogy túl voltam már minden félelmen. Annyit tudtam csak, hogy vagy visszaszerzem Claudiát, vagy az életemet adom érte. Voltaképpen nagyon egyszerű volt ez, a legkevésbé sem bátorság kérdése. És Armand viselkedéséből, szavaiból azt olvastam ki, hogy utánam jön, ha visszamegyek, és nem fog megakadályozni ebben.

Igazam volt. Visszarohantam a folyosón, s ő futott velem, a bálteremhez vezető lépcső felé. Hallottam a többi vámpírt. Mindenféle hangokat hallottam. A párizsi forgalom zaját. Seregnyi ember zsivaját fölöttünk, a színházban. Ahogy a lépcső tetejére értem, Celeste-et pillantottam meg a bálterem ajtajában. Színházi álarcot tartott a kezében. Épp csak rám nézett, s arca nem árult el se izgalmat, se rémületet, inkább furán közömbös volt.

Ha nekem ront, vagy kiabálni kezd a többiekért, azt meg tudtam volna érteni. De nem csinált semmit. Háttal a bálterembe lépett, megfordult, láthatóan gyönyörködve szoknyája elegáns libbenésében, mintha csak azért forogna, hogy szétterüljön a szoknyája, majd mind szélesebb körökben pörgött a terem közepe felé. Arcára illesztette az álarcot, és halkan szólt a festett arc mögül: „Lestat… barátod, Louis jön látogatóba. Légy éber, Lestat!” Levetette álarcát, és valahonnan gyöngyöző kacagás hallatszott. Láttam, hogy mindannyian ott vannak a teremben: ülő, ácsorgó árnyak. Lestat felhúzott vállal ült egy karosszékben, és nem nézett rám. Valamit babrált a kezével, de nem láttam, micsodát, aztán lassan felpillantott, és dús, szőke haja a szemébe hullott. Félelem volt a szemében. Kétségbevonhatatlan félelem. Most Armandra nézett. Armand szótlanul, lassan, határozott léptekkel ment át a termen, az összes vámpír hátrahúzódott tőle, és figyelmesen nézte. „Bonsoir, Monsieur!” — hajolt meg Celeste, amikor Armand elment mellette, és mint királyi kormánypálcát, úgy tartotta kezében az álarcot. Armand nem nézett rá, Lestatra szögezte tekintetét. „Meg vagy elégedve?” — kérdezte.

Lestat szürke szeme ámulattal tekintett Armandra, és ajka erőlködve próbált szavakat formálni. Láttam, hogy szeme könnyekkel van tele. „Igen” — suttogta, és keze azzal a valamivel viaskodott, amit fekete kabátja alá rejtett. De azután rám nézett, és végigfolytak arcán a könnyek. „Louis” — szólt telt és mély hangon, mérhetetlen erőfeszítéssel. „Meg kell hogy hallgass. Vissza kell jönnöd…” Lehajtotta fejét, és szégyen sütött az arcáról.

Santiago felnevetett valahol. Armand halkan közölte Lestattal, hogy el kell hagynia Párizst, számkivetett lett. Lestat behunyt szemmel, fájdalomtól eltorzult arccal ült ott. Lestat hasonmásának tűnt, sebzett, érző lénynek, akit sohasem ismertem. ,,Kérlek” — könyörgött szelíden. „Itt nem tudok beszélni veled! Nem tudom megértetni veled. Velem jössz… csak egy kis időre… amíg újra önmagam leszek.”

„Őrültség” — feleltem, és hirtelen a halántékomhoz szorítottam mindkét kezemet. „Hol van ő? Hol van Claudia?” Körülhordoztam tekintetem, néztem a szótlan, mozdulatlan arcokat, a fürkészhetetlen mosolyokat. „Lestat” — fordultam most hozzá, és megragadtam a fekete kabát hajtókáját.

És ekkor megláttam azt a valamit a kezében. Tudtam, mi az. Kitéptem a kezéből, és csak néztem a vékony selymet. Claudia sárga ruháját. Lestat ajkához emelte kezét, és elfordította tekintetét. És halk, visszafojtott zokogás tört ki belőle, miközben én csak bámultam őt és a csöpp kis ruhát. Ujjaim lassan végigtapogatták a könnycseppeket, a vérfoltokat benne, kezem reszketett, ahogy a mellemhez szorítottam. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak álltam ott, az idő megszűnt számomra, mint ahogy a köröttem lévő vámpírok számára is, akiknek könnyed, földöntúli nevetése a fülemben visszhangzott. Emlékszem, szerettem volna befogni a fülemet, de nem akartam elengedni a ruhát, egyre csak azt markoltam, gyűrtem, hogy egészen kicsi legyen, hogy elrejthessem a markomban. Emlékszem, egész sor gyertya égett, egyenetlen sorban gyúltak ki egymás után a festett falak előtt. Egy ajtó nyitva állt, odakint esett az eső, minden gyertya sercegett és a lángok imbolyogtak a szélben, mintha felemelkedtek volna a kanócról, de aztán újra megkapaszkodtak benne. Tudtam, hogy Claudia ott van a közelben. A gyertyák reszkettek, vibráltak a vámpírok kezében. Santiago is fogott egy gyertyát, és intett nekem, hogy menjek át az ajtón. De én nem vettem tudomást róla, nem törődtem se vele, se a többiekkel. Valami azt súgta bennem: ne figyelj rájuk, mert akkor megtébolyodsz. Ők nem fontosak! Csak Claudia fontos. De hol van? Meg kell találnod. Távolról hallottam a vámpírok nevetését, úgy éreztem, mintha testet öltene a kacaj, nem tartozva senkihez.

Azután megpillantottam valamit a nyitott ajtón keresztül — valamit, amit valamikor, nagyon-nagyon régen már láttam. Valamit, amiről rajtam kívül senki sem tudhat. Nem. Lestat tud róla, de ez mit sem számít. Ő már nem emlékszik rá, ahogy mi ketten a Royale-utcában, annak a téglafalú konyhának az ajtajában állva, láttuk azt a két összezsugorodott testet, anyát és lányát egymás karjaiban, a konyhapadlón, meggyilkolva. Ám ők ketten, akik ott feküdtek a csendes esőben, Madeleine és Claudia volt, és Madeleine gyönyörű vörös haja összekeveredett Claudia hajának aranyával, és együtt libbentek, ragyogtak a nyitott ajtón keresztülhatoló szélben. Csak az égett el, ami élt — a haj nem, a hosszú, üres bársonyruha sem, a csipkeszegélyű vérfoltos fehér ingecske sem. A koromtól fekete, megégett és összezsugorodott valamin, ami Madeleine volt, még felismerhetőek voltak az arcának vonásai, és a kéz, amely a gyereket fogta, épen maradt, akár egy múmia keze. Ám a gyerek, az örök gyerek, az én Claudiám, hamuvá lett.

Kiáltás tört fel belőlem, vad pusztító kiáltás, lényem mélyéből felszakadó kiáltás, s zúgott, mint a szél, amelytől örvénylett a hamvakra zuhogó eső, a szél, amely verte a parányi kéz nyomát a téglákon, a szél, amelytől fellebbent az aranyhaj, felemelkedtek, felfelé röppentek a laza hajfonatok. S ekkor ökölcsapás sújtott le rám, és én megragadtam valakit, akit Santiagónak véltem. Ütöttem, rúgtam, vasmarokkal ragadtam meg vigyorgó fehér ábrázatát, s most már üvöltött ő is, kiáltása összefolyt az enyémmel, cipője a hamvakat tapodta, ellöktem, szemem elvakult az esőtől, a könnyeimtől, s végül kinyújtottam a kezem utána, pontosan úgy, ahogy ő is tette. Armand volt, akivel viaskodtam. Armand, aki erőnek erejével rángatott be az udvarról, be a bálterembe, a zsivajba, az érzéketlenül csengő kacajok forgatagába.

Lestat felkiáltott: „Louis, várj meg! Beszélnem kell veled, Louis!”

Láttam Armand meleg pillantású barna szemét, testem elerőtlenedett, és csak homályosan tudatosult bennem, hogy Madeleine és Claudia meghalt. Armand halkan, szinte hangtalanul, így szólt: „Nem tudtam megakadályozni, nem tudtam megakadályozni…” Meghaltak, nem léteztek többé. Santiago kiment az udvarra, ahol némán feküdt mindaz, ami megmaradt belőlük, a szélben meg-meglebbenő haj, a kibomló fürtök. Éreztem, hogy öntudatomat vesztem.

Nem tudtam magammal vinni a holttestüket sem. Armand karjával átölelt, keze a hónom alá nyúlt, így mentünk végig valamilyen faburkolatú, visszhangtól kongó helyen. Utcaszagot éreztem, lovak és lószerszámok friss illatát, majd tisztán láttam magam, amint hónom alatt egy kis koporsóval futok a Kapucinus bulváron, az emberek utat engednek nekem, néhányan felállnak a kávéház teraszának asztalai mellől, és egyikük felemeli a karját. Aztán megbotlottam, és akkor újra láttam Armand barna szemét, újra éreztem, hogy öntudatlanságba merülök. De azért mentem tovább, folytattam utamat, láttam saját cipőm fényét a gyalogjárón. „Megőrült, hogy ilyeneket mond nekem?” — kérdeztem éles, indulatos hangon Lestatról, és saját hangom némi vigaszt jelentett számomra. Nevettem, harsányan nevettem. „Tiszta őrült, hogy így beszél velem! Hallottad?” — kérdeztem. Armand szeme azt mondta: Aludj! Akartam mondani valamit Madeleine-ről és Claudiáról, hogy nem hagyhatjuk őket ott, de éreztem, hogy az a kiáltás újra ki akar törni belőlem — az üvöltés, ami mindent megsemmisít; összeszorított fogakkal próbáltam visszatartani, mert éreztem, elpusztít, ha hagyom.

Azután nagyon is világosan érzékeltem mindent. Harciasan és elvakultan róttuk az utat, olyan emberek módján, akik mértéktelen részegségükben mások iránti gyűlölettel vannak tele, s ugyanakkor saját magukat legyőzhetetlennek tartják. Ugyanígy sétáltam New Orleansban azon az éjjelen, amikor először akadtam össze Lestattal, ugyanezzel a részeg járással, amely bámulatosan határozott, és biztosan célhoz vezet. Láttam egy részeget, aki a gyufájával babrált; pipájához érintette a lángot, beszívta a füstöt. Egy kávéház ablakánál álltam. Az ember a pipáját szívta. Armand várakozva állt mellettem; a zsúfolt Kapucinus bulváron voltunk. Vagy a Templom bulváron? Nem tudtam biztosan. Tombolt bennem a düh, hogy holttestük ott maradt azon a förtelmes helyen. Láttam, amint Santiago lába széttúrja a hamut, ami a gyermekem volt! Kiáltás tört fel összeszorított fogaim közül, a pipás ember felállt és lehelete párával vonta be az üveget köröttünk.

„Takarodj innen” — mondtam Armandnak. „A pokolba veled, ne gyere a közelembe! Figyelmeztetlek: ne gyere a közelembe!” Otthagytam, rohantam végig a bulváron, és láttam, hogy egy férfi és egy nő elhúzódik előlem, s a férfi védelmezőn teszi karját a nő elé.

Futottam. Az emberek látták, hogy futok. Kíváncsi voltam, milyennek látnak, hogy minek képzelik azt a megvadult fehér valamit, ami túl gyorsan mozgott ahhoz, semhogy szemmel követhessék. Elgyengültem, kimerülten álltam meg, ereim égtek, mint amikor éhezem. Gyilkolnom kellene, gondoltam, de még rágondolni is iszonyú volt. Egy templom mellett ültem a kőlépcsőkön, kőbe vésett kis oldalajtónál, amelyet éjszakára elreteszeltek és kulccsal bezártak. Az eső alábbhagyott, legalábbis én úgy éreztem. Az utca sivár volt és csendes, jóval távolabb egy ember ment el finom fekete esernyővel. Armand nem messze állt, a fák alatt. Mögötte, úgy rémlett, fákkal és nedves fűvel borított liget volt, és fátyolos köd szállt fel, mintha meleg lenne a föld.

Most csak a gyomromban és a fejemben lüktető fájdalomra gondoltam, s ez lassan megnyugtatott. S mire a testi fájdalom elcsitult, tudatára ébredtem mindannak, ami történt, hogy milyen messzire kerültünk a színháztól, és hogy Madeleine és Claudia földi maradványai még mindig ott vannak. Tűzben elveszejtett, egymást átölelő áldozatok. Elszántnak éreztem magam, és nagyon közel saját pusztulásomhoz. „Nem tudtam volna megakadályozni” — szólt csendesen Armand. Felpillantottam, és láttam, hogy kimondhatatlanul szomorú az arca. Elfordította tőlem a tekintetét, mintha tudná, hogy hasztalan próbálkozás meggyőzni engem erről, és éreztem mindent elsöprő bánatát. Az az érzésem támadt, hogy ha rázúdítanám minden haragomat, aligha szállna szembe velem. Éreztem azt is, hogy a közönye, passzivitása mindent áthat, s ebből táplálkoznak szavai is, melyeket újra megismételt: „Nem tudtam volna megakadályozni.”

„De igen, meg tudtad volna akadályozni” — válaszoltam csendesen. „Nagyon jól tudod, hogy így van. Te voltál a vezetőjük! Te voltál az egyetlen, aki ismerte saját hatalma határait. Ők nem ismerték. Nem értették. Te többet tudsz, többet értesz, mint ők.”

Nem szólt, s nem nézett rám, de így is láttam szavaim hatását. Láttam arcán a kimerültséget, a tompa, fénytelen szomorúságot a szemében.

„Neked hatalmad volt felettük! Féltek tőled!” — folytattam. „Megállíthattad volna őket, ha hajlandó vagy túllépni a magad által szabott korlátokat. De nem akartad megsérteni a saját magadról kialakított képet. A te drága igazságeszméd! Tökéletesen értelek. A saját tükörképemet látom benned!”

Szeme gyengéden az enyémet kereste — de szólni nem szólt. Kimondhatatlan szenvedés tükröződött az arcán, s már-már feltört belőle az az érzelem, amely fölött, ha szabadjára engedi, többé nincs hatalma. Ő félt ettől az érzelemtől, én már nem féltem. Ő átélte az én szenvedésemet, de én nem éreztem az övét. Nem érdekelt.

„Nagyon is jól megértelek…” — mondtam. „Mindennek a lényege a saját passzivitásom, és ez az igazi gonosz. A gyengeségem, hogy nem tudok szakítani a megromlott, ostoba erkölccsel, ez a szörnyű büszkeség! Ezért engedtem, hogy Claudia vámpírrá legyen, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet. Ezért néztem el, hogy Claudia megölje Lestatot, bár tudtam, hogy bűnös cselekedet, s a vesztét okozza. Kisujjamat sem mozdítottam, hogy megakadályozzam. És Madeleine, Madeleine, engedtem, hogy megtörténjék, bár soha nem lett volna szabad, hogy olyan lénnyé tegyem, mint amilyenek mi vagyunk. Tudtam, hogy bűnösen cselekszem. Nos, hadd mondjam meg neked, már nem vagyok az a passzív, gyenge teremtmény, aki addig szőtte a gonoszság hálóját, amíg roppant nagy és vastag nem lett, s én e gonoszság rászedett áldozata. Vége! Tudom, mit kell tennem. És figyelmeztetlek, bármennyire megkönyörültél is rajtam, amikor ma éjszaka kimentettél a sírból, amelyben elpusztultam volna: fel ne keresd többé a celládat a Vámpírszínházban! A közelébe se menj!”

Nem vártam a válaszára, de talán nem is akart válaszolni. Nem tudom. Úgy mentem el, hogy vissza se néztem. Ha követett, nem volt tudomásom róla. Nem érdekelt.

A Montmartre temetőjébe vonultam vissza. Miért ide, nem tudom biztosan, hacsak azért nem, mert nem volt távol a Kapucinus bulvártól, és a Montmartre akkor még vidékies negyed volt, sötét, békés zug a nagyváros forgataga mellett. Az alacsony házak és konyhakertek között kóborolva gyilkoltam, majd visszatértem a koporsóba, amely napközben menedékül szolgált. Puszta kézzel kapartam ki belőle a földi maradványokat, és a rothadás, a nedvesség, a halálbűz ágyába feküdtem. Nem mondhatnám, hogy itt megnyugodtam, de megkaptam, amire szükségem volt. A sötétben, orromban a temetői föld szagával, távol az emberektől, átadtam magam mindannak, ami átjárta és eltompította az érzékeimet. Így adtam át magam bánatomnak.

De ez nem tartott sokáig.

Amikor másnap este a hideg, szürke téli nap lenyugodott, már ébren voltam, s éreztem, ahogy lassan oldódik a zsibbadtság tagjaimban. A koporsó fekete élőlényei körülöttem rohangáltak, menekülve feltámadásom elől. A gyenge holdfényben megízleltem a hideget, s még ujjaimon éreztem a márványtömb végtelen simaságát, amikor kikeltem a sírból. S ahogy kifelé ballagtam a temetőből, végiggondoltam tervemet, amelyért hajlandó voltam az életemet is feltenni annak a lénynek a roppant szabadságával, aki nem törődik az életével, akinek rendkívüli erőt ad az, hogy kívánja önnön halálát.

Az egyik konyhakertben megpillantottam valamit, ami csak homályos gondolatokat ébresztett bennem, míg a kezemben nem tartottam. Egy kis kasza volt; élesre fent, görbe pengéjéhez még az utolsó kaszálás zöld gyomnövényei tapadtak. Amikor megtisztítottam, és ujjamat végighúztam az éles pengén, tervem kikristályosodott, és gyorsan nekiláttam a többi feladatnak: szereztem egy kocsit és kocsist, aki napokon át hajlandónak mutatkozott követni a parancsaimat — elkápráztatva a kapott készpénztől és a további ígérettől, elhoztam ládámat a Saint-Gabriel Szállóból, és a kocsiban helyeztem el, s megszereztem mindazokat a dolgokat, amelyekre szükségem volt. Aztán ott voltak a hosszú éjszakai órák, amikor színleg kocsisommal poharazgattam és beszélgettem — megnyertem költséges közreműködését, hogy hajnalban elvigyen Párizsból Fontaine-bleau-ba. A kocsiban aludtam: gyenge egészségem megkívánta, hogy semmi áron se zavarjanak. A magány olyan fontos volt a számomra, hogy hajlandó voltam újabb busás összeggel megtoldani a már kifizetett díjat, csak hogy hozzá ne nyúljon még a kilincshez sem, amíg ki nem szálltam.

Amikor meggyőződtem róla, hogy kész követni minden utasításomat, és olyan részeg, hogy a gyeplőn kívül jóformán semmi másra nem tud figyelni, lassan, óvatosan behajtottunk a Vámpírszínház utcájába, s némi távolságban várakoztunk, amíg az ég világosodni nem kezdett.

A színház zárva volt. Amikor a levegő és a fény elárulta, hogy legfeljebb tizenöt perc áll a rendelkezésemre tervem kivitelezéséhez, odalopóztam. Tudtam, hogy odabenn a színház vámpírjai már a koporsójukban fekszenek, és ha egy kései vámpír még csak most készülődne is a lefekvéshez, akkor sem hallaná meg előkészületeimet. A bereteszelt ajtók elé gyorsan deszkákat helyeztem, és beszegeztem a most már kívülről elzárt bejáratokat. Egy járókelő észrevette, mit csinálok, de továbbment, nyilván azt gondolta, a tulajdonos megbízásából deszkázom be az intézmény bejáratát. Tudtam, hogy mielőtt végzek, találkozhatom a jegyárusokkal, jegyszedőkkel és takarítókkal, akik talán odabenn maradtak, hogy vigyázzák a vámpírok nappali álmát.

Rájuk gondoltam, amikor a kocsit Armand sikátorához irányítottam, és meghagytam, várakozzék. Két kis hordónyi petróleumot vittem Armand ajtajához.

Ahogy reméltem, a kulccsal könnyen bejutottam, és egyszerre az alsó átjáróban voltam. Kinyitottam cellájának ajtaját, de Armand nem volt ott. Senki sem volt odabenn. A koporsó eltűnt. Valójában minden eltűnt, kivéve a bútorokat, még a halott fiú elzárható ágya sem volt ott. Gyorsan kinyitottam az egyik hordót, s a másikat magam előtt görgetve a lépcsőkhöz siettem, majd a petróleumot a kiálló gerendákra és a többi cella faajtajára locsoltam. A szag erős volt, erősebb és áthatóbb, mint munkálkodásom zaja, amely aligha riaszthatta fel a vámpírokat. Bár igen csendesen álltam a lépcsőknél, a hordókkal és a kaszával felfegyverkezve, s feszülten figyeltem, nem hallottam sem az őröket, sem a vámpírokat. A kasza nyelét markolva lassan felfelé lopóztam, míg csak a bálterem ajtajához nem értem. Senki sem látta, hogyan fröcskölök petróleumot a lószőr székekre és a kárpitra, sem azt, ahogy egy pillanatra tétován megállok a kis udvar bejáratánál, ott, ahol Madeleine-t és Claudiát megölték. Ó, hogy szerettem volna kinyitni azt az ajtót! A kísértés olyan nagy volt, hogy egy percre szinte elfeledkeztem a tervemről. Majdnem letettem a hordókat, és lenyomtam az ajtókilincset. De tudtam, hogy folytatnom kell, amit elkezdtem. Madeleine és Claudia nem volt már ott. Meghaltak! És ugyan mit tehettem volna, ha kinyitom az ajtót, s újra meglátom maradványaikat, ha megpillantom a csapzott kócos aranyhajat? Nem volt időm, de nem is lett volna semmi értelme. Szaladtam a sötét folyosókon, ahol addig nem jártam, locsoltam a petróleummal a faajtókat, annak biztos tudatában, hogy a vámpírok oda zárkóztak be; macskaléptekkel osontam be magába a színházba, ahol a hideg, szürke fény beszivárgott az elreteszelt ajtókon keresztül, sietségre sarkallva, s én sötét foltokat hagytam a színpad nagy bársonyfüggönyén, a párnázott székeken, a bejárati ajtók kárpitján.

Végre kiürült a hordó; elhajítottam, és elővettem a kezdetleges, magam készítette fáklyát, a gyufát a petróleummal átitatott rongyokhoz érintettem, majd meggyújtottam a székeket. A lángok a vastag selymet és a párnákat nyaldosták, míg én a színpadhoz rohantam; s a következő pillanatban a sötét függöny is lángba borult. Hideg léghuzat táplálta a mohó lángokat.

Másodpercek múlva a színház nappali fényben lobogott; recsegett-ropogott eresztékeiben, amint a tűz a falakon is végigmorajlott, és a proszcénium nagy ívét meg a kinyúló páholyok gipszcirádáit nyalogatta. De arra nem volt időm, hogy megcsodáljam a tüzet, ahogy a hátborzongatóan villódzó fényben pusztítva csapott le minden zugra és falmélyedésre. Az alsó emeletre rohantam, és fáklyámmal felgyújtottam a bálterem heverőjét, a függönyöket és minden éghető holmit, ami a szemem elé került.

Valaki végigdübörgött a fejem feletti padlózaton, ott, ahol sohasem jártam. És akkor meghallottam egy nyíló ajtó félreismerhetetlen hangját. De már túl késő volt; megmarkoltam a kaszát és a fáklyát. Az épület lobogott. El fognak pusztulni. A lépcsőhöz szaladtam; egy távoli kiáltás szárnyalta túl a lángok pattogását és moraját, fáklyám a petróleummal átitatott szarufákat súrolta a fejem fölött, s a lángok elborították a nedves mennyezetet tartó régi fát. Biztos voltam benne, hogy Santiagót hallom, és ahogy elértem az alsó szintet, fenn, magam mögött meg is pillantottam, jött le a lépcsőn, a lépcsőházat elárasztó füst beborította, könnyezett, fulladozott, és kezét felém lódította, miközben azt dadogta: „Te… te… átkozott!” És én megdermedtem, hunyorogtam a füstben, szemem égett és könnyezett, de egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a vámpírt, aki most minden erejét összeszedve olyan gyorsan támadt rám, hogy szinte látni sem lehetett. És amikor a sötét örvény a közelembe ért, meglódítottam a kaszát. A nyakát találtam el; Santiago elzuhant, s mindkét kezével szörnyűséges sebe felé nyúlt. A levegőt kiabálás, sikoltozás töltötte meg, és egy fehér arc, a rettegés álarca derengett Santiago fölött. Egy másik vámpír átszaladt előttem a kis közön, a sikátorra nyíló titkos ajtó felé. De én Santiagóra meredtem, aki szörnyű sebe ellenére feltápászkodott. A kasza ismét meglendült, s már nem volt többé seb… Csak két kéz tapogatózott a fej után, amely már nem volt a helyén.

És a fej, amelyből ömlött a vér, míg a szemek vadul meredtek a lángoló szarufákra, s a sötét, selymes haj csapzott volt és vértől iszamos, a lábam elé esett. Belerúgtam, hogy repült végig a folyosón. Utána rohantam, s a fáklyát és kaszát elhajítva karjaimmal védekeztem a mindent elöntő fehér fény lobogásával szemben, s végre kint voltam az utcán.

Reszkető, csillogó tű volt minden esőcsepp, és meg kellett erőltetnem a szemem, hogy lássam a kocsi sötéten derengő körvonalait. Rekedt parancsomra a gubbasztó kocsis kiegyenesedett, s otromba kezével ösztönösen az ostor után nyúlt; amint kinyitottam az ajtót. A kocsi meglódult, amíg én a láda fedelével bajlódtam, megtántorodtam, de aztán megperzselődött kezem a hűvös, oltalmazó selymet tapintotta, és a lezáruló fedél elrejtett a sötétben.

A kocsi gyorsan maga mögött hagyta az égő épületet, de én még mindig éreztem a füstöt: fojtogatott, szememet és tüdőmet marta, s kezem, homlokom sajgott, ahol megperzselték a nap első, szórt sugarai.

De elhajtottunk, ki a füstből, el a kiáltások elől. Elhagytuk Párizst. Bevégeztetett… A Vámpírszínház porig égett.

Amikor éreztem, hogy a fejem lehanyatlik, ismét Claudiát és Madeleine-t láttam, amint átölelik egymást a komor udvaron, és a gyertyafényben csillogó fejükhöz hajolva gyengéden azt mondtam:

„Nem tudtalak elvinni titeket. De most már valamennyien holtan fekszenek körülöttetek. Ha még nem égtek el, elégnek akkor, amikor emberek jönnek a tűz oltására, megtalálják, és kiteszik őket a nap hevére. De ígérem, meghalnak ők is, ahogy ti; mindenki, aki ott benn volt ma hajnalban, meghal. És bár hosszú életem során sokak halálát okoztam, egyedül az ő haláluk tölt el örömmel és megelégedéssel.”

Két nappal később visszatértem. Láttam az eső áztatta pincét, ahol minden tégla megperzselődött és málladozott, és csontvázként meredeztek a tartóoszlopok. Az iszonyatos falfestményekből, a bálterem egykori díszeiből csak foszlányok maradtak meg a kőtörmelékben; egy festett arc, egy darabnyi angyalszárny.

Az esti lapokkal felfegyverkezve leültem egy zsúfolt kis színházi kávéház sarkában, és ott, a homályos gázlámpák és a sűrű szivarfüst leple alatt olvastam el a tűzvészről szóló beszámolókat. A kiégett színházban csak kevés tetemet találtak, de mindenfelé ruhák és jelmezek hevertek, mintha a híres vámpírszínészek a színházat még a tűz kitörése előtt sietve kiürítették volna. Vagyis csak a fiatal vámpírok csontjai maradtak meg, az öregebbek tökéletesen elpusztultak. Nem történt említés egyetlen szemtanúról vagy túlélőről sem.

De valami határozottan zavart. Nem attól féltem, hogy néhány vámpír esetleg megmenekült. Nem óhajtottam felkutatni őket. A társaság legnagyobb része meghalt, ehhez nem fért kétség. De miért nem voltak emberi őrszemek? Biztos voltam benne, hogy Santiago őröket emlegetett, s én feltételeztem, hogy a jegyszedők és az ajtónállók látták el ezt a feladatot is. Felkészültem rá, hogy kaszámmal szállok szembe velük. De nem voltak ott. Különös és nyugtalanító.

Végül azonban, amikor letettem az újságokat, és végiggondoltam az eseményeket, már nem izgatott ez sem. Csak arra gondoltam, hogy olyan egyedül vagyok a világban, mint még soha. Hogy Claudia visszavonhatatlanul eltávozott. Kevesebb okom volt élni, mint valaha is, és nem is kívántam az életet.

De a fájdalom mégsem lett úrrá felettem, sőt egyáltalán nem éreztem fájdalmat, és várakozásommal ellentétben nem lett nyomorult roncs belőlem. Pedig lehetetlenség olyan gyötrelemmel együtt élni, amilyet Claudia összeégett maradványai láttán éreztem. Ahogy múltak az órák, és a kávéházban egyre sűrűbb lett a füst, és a kis, megvilágított színpadon jól megtermett nők énekeltek, panaszos, szomorú hangon, míg a fény hamis ékszereiken csillogott, azon tűnődtem, e veszteséggel és gyalázattal a szívemben kaphatok-e még vigaszt, feloldozást? De egyetlen teremtett lénynek sem beszéltem volna gyötrelmeimről. S a könnyeim mit sem jelentettek számomra.

Hová menjek hát, ha nem akarok meghalni? Különös volt, ahogy a válasz egyszerre megfogalmazódott bennem. Elhagytam a kávéházat, s a leégett színházat megkerülve a széles Napóleon sugárút felé indultam. Igen, a Louvre-ba kell mennem! Mintha mindig is hívogatott volna, de még sohasem léptem falai közé. Ezerszer elmentem hosszú homlokzata előtt, s azt kívántam, bárcsak legalább egy napig úgy élhetnék, mint egy halandó ember, hogy végigjárhassam tengernyi termét, s megnézzem a nagyszerű festményeket. Most rászántam magam, s egyre csak az a homályos gondolat motoszkált agyamban, hogy a művészeti alkotásokban vigaszra lelek, s ugyanakkor nem hozok halált arra, ami élettelen s mégis csodálatos módon maga az élet.

Valahol a Napóleon sugárúton lépéseket hallottam magam mögött, s tudtam, ez Armand. Mégsem tettem mást, mint kissé lelassítottam a lépteimet, hogy utolérhessen. Sokáig mentünk egymás mellett szótlanul. Nem mertem ránézni. Természetesen egész idő alatt gondoltam rá; tudtam, ha emberek lennénk, és a szerelmemet veszítettem volna el, oly erős lenne a vágy bennem, hogy vigaszt nyújtsunk egymásnak közös fájdalmunkban, hogy végül gyámoltalanul a karjai közé vetném magam. A gát szakadással fenyegetett, de nem tört át. Zsibbadt voltam, és érzéketlenül sétáltam Armand mellett.

„Tudod, mit tettem” — mondtam végül. Letértünk a sugárútról, és magam előtt láttam a királyi múzeum homlokzatának hosszú, kettős oszlopsorát. „Elvitted a koporsód, ahogy figyelmeztettelek…”

„Igen” — válaszolta. Hangjában hirtelen félreérthetetlen vigasz csengett. Elgyöngültem. De egyszerűen túl távol kerültem a fájdalomtól, túl kimerült voltam.

„És mégis itt vagy velem. Meg akarod bosszulni őket?”

„Nem” — mondta.

„A te társaid voltak, te voltál a vezetőjük. Mégsem figyelmeztetted őket, ahogy én téged, hogy rosszat forralok ellenük?”

„Nem” — felelte.

„De bizonyára megvetsz érte. Biztosan tiszteletben tartasz valami szabályt, valami kötelezettséget a saját fajtád iránt.”

„Nem” — mondta halkan.

Meglepett, milyen logikus volt ez a válasz, bár sem megmagyarázni, sem megérteni nem tudtam. És ekkor szakadatlan töprengésem mélyéről valami megvilágosodott előttem. „Voltak őrök, voltak jegyszedők, akik a színházban aludtak. Miért nem voltak sehol, amikor beléptem? Miért nem őrizték az alvó vámpírokat?”

„Mert az én szolgálatomban álltak, és én elbocsátottam őket” — mondta Armand.

Nyugodtan nézett a szemembe, s én azt kívántam, bárcsak ne lenne a világ egyetlen fekete, üres rom, ahol csak hamu és halál van. Bárcsak üde és szép lenne; s bárcsak képesek volnánk szerelmet nyújtani egymásnak.

„Azért tetted, mert tudtad, mire készülök?”

„Igen” — mondta.

„De a vezetőjük voltál! Bíztak benned. Hittek benned. Veled éltek!” — mondtam. „Nem értelek… miért?”

„Válaszd ki a magadnak tetsző feleletet” — mondta nyugodtan és érzéssel, mintha nem akarna bármiféle vádaskodással vagy megvetéssel sújtani, és pontosan azt kell értenem a szavain, amit jelentenek. „Sokféle magyarázat lehetséges. Hidd el azt, amelyikre szükséged van. Éppannyira lehetséges az is, mint bármely másik. Megmondom a valódi, s egyben a legkevésbé igaz okot — azért tettem, mert el akartam hagyni Párizst. A színház az enyém volt, így elbocsátottam őket.”

„De az, amit tudtál…”

„Mondtam már, hogy ez volt a valódi s a legkevésbé igaz ok” — ismételte meg türelmesen.

„Engem is olyan könnyen megsemmisítenél, mint ahogy őket hagytad elpusztulni?” — kérdeztem makacsul.

„Miért tenném?” — kérdezte.

„Istenem” — suttogtam.

„Nagyon megváltoztál” — mondta. „De valami mégsem változott benned!”

Mentem tovább, s a Louvre bejáratánál megálltam. Először úgy tűnt, minden ablak sötét, és a holdvilágtól és a szemerkélő esőtől ezüstösen csillog. Aztán pislákoló fénypontot láttam odabent, talán egy őr járkált a kincsek között. Irigység fogott el. Gondolataimat makacsul erre az őrre összpontosítottam, azt számítgatva, hogyan juthatna egy vámpír a közelébe, miként ölhetné meg és vehetné el lámpását és kulcsait. A terv zűrzavaros volt. Képtelen voltam végiggondolni. Egyetlen valóságos tervem volt az életben, és azt már végrehajtottam.

Végül megadtam magam. Ismét Armandhoz fordultam, a szemébe néztem, és hagytam, hogy szorosan magához szorítson, mintha az lenne a szándéka, hogy áldozatává tegyen. Lehajtottam a fejem, s éreztem, amint erős karjai a vállamra nehezednek. Hirtelen napfénynél világosabban eszembe jutottak Claudia szavai — majdnem utolsó szavai: azért tudom Armandot szeretni, mondta, mert még őt is képes voltam szeretni. Nem is sejthette, milyen mély, ironikus értelem rejlik a szavaiban.

„Igen, mondtam halkan Armandnak, a gonoszság végső diadala, hogy mi ketten képesek vagyunk szeretni egymást. Ki más érezne akár csak morzsányi szeretetet, morzsányi szánalmat vagy könyörületet irántunk? Ki lenne az, aki nem pusztítana el bennünket, ha úgy ismerne, mint mi egymást? De mi mégis szeretni tudjuk egymást.”

Csak állt és nézett, fejét félrehajtotta, ajka mintha szóra nyílt volna, de aztán csak szelíden elmosolyodott, beismerve, hogy nem érti szavaimat.

De én már nem gondoltam rá. Semmire sem gondoltam. Láttam, hogy elállt az eső. A levegő tiszta volt és hideg, az utca fénylett. Be akartam menni a Louvre-ba. „Mit kell tennem, hogy hajnalig csak az enyém legyen a Louvre” — kérdeztem.

Úgy vélte, ez igen egyszerű kívánság. És csodálkozott, hogy ilyen sokáig vártam vele.

Nem sokkal ezután elhagytuk Párizst. A Földközi-tengerhez akartam visszatérni — nem Görögországba, ahogy sokáig tervezgettem, hanem Egyiptomba. Látni szerettem volna a sivatagot, a piramisokat és a királysírokat. Találkozni akartam a sírrablókkal, akik a tudósoknál is többet tudnak a sírokról; le akartam szállni a még feltáratlan sírboltokba, hogy lássam, hogyan temetkeztek a királyok, megcsodáljam a velük együtt eltemetett kincseket. Armand szívesen beleegyezett. Egy kora estén, minden különösebb ceremónia nélkül, kocsival elhagytuk Párizst.

Valamit még szeretnék megemlíteni. Visszamentem a Saint-Gabriel Szállóba, a lakosztályunkba. Az volt a szándékom, hogy Claudia és Madeleine néhány holmiját koporsóba zárva eltemetem Montmartre temetőjében. De nem tettem meg. Rövid ideig tartózkodtam csak a kitakarított szobákban, ahol a személyzet mindent rendbe rakott, mintha Madeleine és Claudia bármikor visszatérhetnének. Madeleine hímzőrámája és fonalgombolyagjai egy varróasztalkán hevertek. Mindent szemügyre vettem, és értelmetlennek találtam a tervemet.

De valamire rájöttem ott, jobban mondva valami, amit halványan addig is tudtam, világosabbá vált előttem. Azon az éjszakán azért mentem a Louvre-ba, hogy feláldozzam a lelkemet; olyan transzcendens gyönyört kerestem, amely kiolthatja bennem a fájdalmat, s teljes önfeledést nyújt. És a vágyam beteljesült. Most pedig, ahogy a hotel előtt a járdán várakoztam a kocsira, hogy Armandhoz vigyen, új fényben láttam az arra járó embereket — a jól öltözött hölgyek és urak nyughatatlan tömegét, újságárusokat, hordárokat, kocsisokat. Azelőtt a művészet az emberi szív mélyebb megértését ígérte. Az emberi szív most már nem jelentett számomra semmit. Nem vetettem meg, egyszerűen elfelejtettem. A Louvre nagyszerű festményei számomra nem voltak bensőséges kapcsolatban a kezekkel, amelyek megalkották őket. A művek elszakadtak tőlük, és olyan élettelenek voltak, mint a kővé változtatott gyermekek. Mint Claudia, aki anyjától elválasztva gyöngy és arany között őrződött meg évtizedekig. Mint Madeleine babái. És éppen úgy, mint Claudia, Madeleine és jómagam, el is hamvadhatott mindegyik.