Interjú a vámpírral

ELSŐ RÉSZ

— Értem — szólt a vámpír elgondolkodva, és lassú léptekkel átment a szobán az ablak felé. Sokáig állt ott, a Divisadero utca halovány derengésében és az elhaladó járművek fel-felvillanó fényében. A fiú világosabban láthatta már a szoba berendezését, a kerek tölgyfa asztalt, a székeket. Egyik falra mosdókagyló volt szerelve tükörrel. A fiú az asztalra tette aktatáskáját, és várt.

— Mennyi magnószalag van magánál? — kérdezte a vámpír, és a fiú felé fordult úgy, hogy az láthatta a profilját. — Elegendő egy élettörténethez?

— Feltétlenül, ha ez az élet jó. Szerencsés esetben három-négy embert is meginterjúvolok egy éjszakán. De a történetnek jónak kell lenni. Így van rendjén, nem igaz?

— A legteljesebb mértékben — felelt a vámpír. — Szeretném hát elmondani életem történetét. Nagyon szeretném.

— Nagyszerű — mondta a fiú. Sebtében kivette magnóját az aktatáskából, ellenőrizte a kazettát és az elemeket. — Arra vagyok legfőképp kíváncsi, miért hisz ebben, miért…

— Nem — vágott közbe a vámpír. — Így nem kezdhetjük. Elő van minden készítve?

— Igen — szólt a fiú.

— Akkor üljön le. Meggyújtom a fenti lámpát.

— Azt hittem, a vámpírok nem szeretik a fényt — mondta a fiú. — Ha úgy gondolja, hogy a sötétség fokozza a hangulatot… — De nem folytatta. A vámpír háttal állt az ablaknak, és nézte őt. Arcából most semmit sem látott a fiú; a mozdulatlan alakban volt valami nyugtalanító. Újra szólni akart, de mégis inkább hallgatott. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a vámpír az asztal felé indult, és a felettük csüngő villanyzsinór után nyúlt.

Egyszeribe éles sárga fény árasztotta el a szobát. A fiú a vámpírra bámult, és tátva maradt a szája. Ujjai táncolva kerestek támasztékot az asztal szélén. — Úristen! — suttogta, és tágra nyílt szemmel, szótlanul nézte a vámpírt.

Mintha színtelen csontból faragták volna, a vámpír arca teljesen fehér és sima volt. Tekintete élettelennek tűnt, akár egy szoboré, csupán a ragyogóan fénylő zöld szempár — mint koponyában égő kettős láng — pillantott le áthatóan a fiúra. Majd szomorkásan elmosolyodott, és halottfehér arca egy torzkép roppantul hajlékony, de elenyészően kevés vonalával húzódott mosolyra. — Látja? — kérdezte halkan.

A fiú megremegett, és felemelte a kezét, mintha védekezni akarna az erős fénytől. Lassan végigjáratta szemét az elegáns szabású fekete zakón, amelyet csak futólag pillantott meg a bárban, a körgallér hosszú ráncain, a fekete selyem nyakkendőn és a fénylőn fehér galléron, olyan fehéren, mint a vámpír teste. Nézte a vámpír dús, fekete haját, a fülcimpára fésült hullámokat, a fehér gallér szélét súroló fürtöket.

— Még mindig óhajtja az interjút? — kérdezte a vámpír.

A fiú kinyílt száján nem jött ki mindjárt hang. Majd így szólt: — Igen.

A vámpír leült vele szemben, előrehajolt, és nyájasan, bizalmasan így szólt: — Ne féljen. Indítsa el nyugodtan a magnót.

S ekkor átnyújtotta kezét az asztalon. A fiú visszahőkölt, verejték csorgott le arcán. A vámpír a fiú vállára tette kezét, és így szólt: — Higgye el, nem bántom. Én akartam ezt a lehetőséget. Fontosabb nekem, mint gondolja. Kezdje el, kérem. — Visszahúzta kezét, nyugodtan ült és várt.

A fiú sebtében végigtörölte zsebkendőjével homlokát és száját, azt dadogta, hogy a mikrofon benne van a gépben, megnyomta a gombot, és szólt, hogy a magnó megindult.

— Nem volt mindig vámpír, ugye? — kezdte.

— Nem — felelte a vámpír. — Huszonöt éves koromban, ezerhétszáz-kilencvenegyben lettem vámpír.

A fiút meglepte a pontos válasz, amit ő is elismételt, mielőtt megkérdezte: — Hogyan történt?

— Erre egyszerűen lehet válaszolni, és én nem szeretek egyszerű válaszokat adni — mondta a vámpír. — A történetet szeretném a maga valóságában elmondani…

— Jó — vágta rá gyorsan a fiú. Újra meg újra összehajtotta zsebkendőjét, és megtörölte a száját.

— Tragédia történt — kezdte a vámpír. — A testvéröcsémmel… Meghalt. — Nem folytatta tovább. A fiú a torkát köszörülte, és megint megtörölte az arcát, aztán türelmetlen mozdulattal zsebébe gyömöszölte a zsebkendőt.

— Fájó emlék, ugye? — kérdezte bátortalanul.

— Annak látszik? — tudakolta a vámpír. — Nem az — rázta meg a fejét. — Pusztán arról van szó, hogy egyvalakinek mondtam csak el ezt a történetet. És az is olyan régen volt. Nem, nem fáj már…

— Akkoriban Louisianában éltünk. Földet kaptunk az államtól, és két indigócserje-ültetvényt telepítettünk a Mississippi partján, New Orleans közvetlen közelében.

— Innen van hát az akcentus… — szólt halkan a fiú.

A vámpír egy pillanatig meghökkenten nézett rá. — Akcentussal beszélek? — kérdezte nevetve.

A fiú zavartan sietett választ adni. — Már a bárban észrevettem, amikor a foglalkozása után érdeklődtem. Kissé élesebben ejti a mássalhangzókat. Nem gondoltam volna, hogy a francia nyelv az oka.

— Semmi baj — nyugtatta meg a vámpír. — Nem vagyok annyira megbotránkozva, amennyire mutatom. — Csak megfeledkezem róla néha. De hadd folytassam…

— Folytassa — szólt a fiú.

— Az ültetvényekről beszéltem. Voltaképpen nagy szerepük van abban, hogy vámpír lettem. De erre rátérek majd. Ottani életünk fényűző és egyben puritánul egyszerű volt, amit mi módfelett kellemesnek találtunk. Sokkal jobban éltünk ott, mint ahogy Franciaországban valaha is élhettünk volna. Lehet, hogy Louisiana ősvadon világa tüntette ilyennek fel, ám ha ilyennek tűnt, akkor ilyen is volt. Emlékszem a külföldről hozatott bútorokra, amelyek zsúfolásig megtöltötték a házat. — A vámpír mosolygott. — És a csembalóra — finom hangszer volt. A nővérem játszott rajta. Nyári estéken a nyitott erkélyajtó előtt a billentyűkhöz ült. Most is emlékszem a muzsika törékeny, finom hangzuhatagára, a háttérben elterülő mocsárra, az ég felé törő, mohalepte ciprusokra. A mocsár hangjaira, állatok kórusára, madárzsivajra. Mindannyian szerettük, úgy hiszem. Becsesebbé tette számunkra a rózsafa bútort, élvezetesebbé, kívánatosabbá a muzsikát. Még nem egészen egy év múlva is, amikor a lilaakác tönkretette a manzárdablakok zsaluját, és indáival a meszelt téglákba hatolt… Igen, szerettük. Mindannyian, kivéve fivéremet. Nem hiszem, hogy valaha is panaszkodott volna bármire, de tudtam, miként érez. Apám akkor már nem élt, én voltam a családfő, és szüntelenül a fivérem védelmére kellett kelnem anyámmal és nővéremmel szemben. Látogatóba akarták hurcolni, összejövetelekre vinni New Orleansba, holott minden ilyesmitől irtózott. Emlékezetem szerint már tizenkét éves kora előtt minden effélével felhagyott. Az ima volt egyedül fontos számára, az imádkozás és a szentek életéről szóló bőrkötéses könyvek. Távol a háztól kápolnát építtettem számára, és ő a nap jó részét, gyakran a kora estéket is ott töltötte. Hát nem a sors iróniája, hogy ő volt az, aki annyira különbözött tőlünk, annyira más volt, mint mindenki, én meg olyan szabályszerű? Az égvilágon semmi rendkívüli, semmi szabálytalan, szokatlan tünet nem volt észlelhető nálam. — A vámpír mosolygott.

Esténként néha elmentem hozzá, és a kápolna mellett, a kertben találtam rá. Nyugodtan üldögélt egy kőpadon. Elmondtam, mennyi bajom van a rabszolgákkal, mennyire nem bízom a felügyelőben, az időjárásban, ügynökeimben… minden problémámról beszámoltam. Végighallgatott, megjegyzéseket tett, megértőn, együttérzőn viselkedett, és én azzal a határozott benyomással jöttem el, hogy ő mindent megoldott helyettem. Úgy éreztem, semmit sem tudnék megtagadni tőle, és ünnepélyesen megfogadtam, hogy ha beleszakad is szívem az elvesztésébe, nem akadályozom, hogy annak idején majd papi pályára lépjen. Mondanom sem kell, tévedtem. — A vámpír elhallgatott.

A fiú egy pillanatig rábámult, majd összerezzent, mintha elmélyült gondolatokból rázták volna fel, és akadozva szólalt meg, mint aki képtelen rátalálni a helyes szavakra. — Hogyan… hát nem akart pap lenni? — kérdezte. A vámpír tűnődve nézett rá, mintha szavai jelentését próbálná felfogni. Majd így szólt:

— Önmagammal kapcsolatban tévedtem, amikor azt mondtam, nem tagadnék meg semmit tőle. — Pillantása a túlsó falra esett, majd az ablaküvegen állapodott meg. — Látomásai támadtak.

— Valódi látomásai? — kérdezte a fiú, de megint csak tétovázva, mintha valami másra gondolna.

— Nem hiszem — felelt a vámpír. — Tizenöt éves korában történt. Nagyon szép gyerek volt, a bőre csodálatosan bársonyos, szeme nagy és kék. Termete izmos, nem olyan vézna, amilyen én most vagyok, vagy akkoriban voltam… de a szeme… amikor belenéztem, olyan volt, mintha egyedül állnék a világ végén… szélfútta óceán partján. A hullámok halk moraján kívül nem létezett más. Nos — folytatta, tekintetét még mindig az ablaküvegre szegezve —, látomások jelentek meg előtte. Eleinte csak célozgatott rá, és teljesen felhagyott a táplálkozással. A kápolnában élt, a nappal vagy éjszaka bármely órájában ott lehetett találni, amint a csupasz kockaköveken térdel az oltár előtt. De magát a kápolnát elhanyagolta. Nem törődött már a gyertyákkal, nem cserélte ki az oltárterítőket, még a faleveleket sem söpörte el. Egyik éjjel iszonyúan megrémültem: egy álló órán keresztül figyeltem a rózsalugasból, és ezalatt egyszer sem mozdult el térdeplő helyzetéből, egyszer sem engedte le kereszt alakban széttárt karjait. A rabszolgák mindannyian őrültnek hitték. — A vámpír tűnődve húzta fel szemöldökét. — Én magam meg voltam győződve, hogy csak… túlbuzgó. Hogy talán túlságosan messze ment Isten iránti szeretetében. Azután beszélni kezdett nekem a látomásairól. Hogy Szent Domonkos és Szűz Mária megjelent előtte a kápolnában. Tudatták vele, hogy el kell adnia louisianai birtokunkat és minden más vagyonunkat, a pénzt pedig Isten művének megvalósítására kell fordítania Franciaországban. Fivéremből nagy hitvezér lesz, neki kell visszatérítenie az országot korábbi hitbuzgalma felé és szembeszállnia az ateizmus és a forradalom eszméivel. Minthogy saját pénzzel természetesen nem rendelkezik, nekem kell eladni az ültetvényeket, New Orleans-i házainkat, és átadni neki a pénzt.

A vámpír újra elhallgatott. A fiú mozdulatlanul ült, és elképedve nézett rá. — Bocsásson meg — suttogta. — De hát mit szólt ehhez? Eladta az ültetvényeket?

— Nem adtam el — mondta a vámpír, éppoly nyugodt arckifejezéssel, amilyennel történetét elkezdte. — Kinevettem. Ő pedig… indulatba jött. Egyre csak hajtogatta, hogy magától Szűz Máriától származik a parancs. Ki vagyok én, hogy megszegem? Kicsoda? , kérdezte csendesen, mintha újra csak ezen gondolkozna. Voltaképp kicsoda? Minél inkább meg akart győzni, annál jobban nevettem. Képtelenség, mondtam neki, éretlen, mondhatni beteges elme szüleménye. Kár volt felépíteni a kápolnát, folytattam. Sürgősen lebontatom. Ő pedig iskolába fog járni New Orleansban, és kiveri a fejéből az efféle ostoba gondolatokat. Nem emlékszem már mindenre, amit mondtam. De hogy mit éreztem, arra igen. Megvető, elutasító szavaim mögött harag és kiábrándultság rejtőzött. Keserűen csalódtam. Egyáltalán nem hittem neki.

— De hát ez érthető — szólt közbe gyorsan és már nem olyan elképedten a fiú, amikor a vámpír kis szünetet tartott. — Akadt volna egyáltalán valaki, aki hisz neki?

— Tényleg olyan érthető? — nézett a vámpír a fiúra. — Szerintem csúf önteltség volt részemről. Várjon, megmagyarázom. Ahogy már mondtam, szerettem az öcsémet: volt idő, amikor élő szentnek tartottam. Buzdítottam imáiban, elmélkedéseiben, és — miként említettem — kész voltam papnak adni. És ha valaki azt mondja nekem, hogy egy szentnek Arles-ban vagy Lourdes-ban látomásai vannak, készséggel elhittem volna. Katolikus voltam, hittem a szentekben. Gyertyát gyújtottam márványszobraik előtt a templomban, ismertem képeiket, jelképeiket, nevüket. De a fivéremnek nem hittem, nem tudtam hinni. Nemcsak látomásaiban nem hittem, a látomásnak még a gondolatát sem tudtam egy pillanatra sem elfogadni. Miért nem? Mert a fivérem volt. Szent életű lehetett, furcsán viselkedő, különc is a legteljesebb mértékben, ám Assisi Szent Ferenc soha. Az én testvérem soha. Az én testvérem nem lehet az. Mi ez, ha nem önteltség? Érti már?

A fiú egy ideig gondolkodott, majd bólintott, és azt mondta, érti.

— Egyébként lehet, hogy tényleg voltak látomásai — szólt a vámpír.

— Hát maga nem tudja biztosan… hogy voltak-e vagy sem?

— Csak azt tudom, hogy egy pillanatra sem rendült meg hitében. Tudom most és tudtam azon az estén, amikor bánattól megtörve kiment a szobámból. Egy pillanatra sem rendült meg. És pár perc múlva vége volt.

— Hogyan? — kérdezte a fiú.

— Az erkélyajtón át kiment a teraszra, és a kőlépcső tetején egy pillanatra megállt. Azután lezuhant. Mire leértem, már nem élt. Nyakát szegte. — A vámpír döbbenten rázta a fejét, de arca továbbra is nyugodt maradt.

— Látta, amikor lezuhant? Elvesztette az egyensúlyát? — tudakolta a fiú.

— Nem láttam, de két szolga ott volt. Azt mondták, hogy a magasba pillantott, mintha a levegőben látna valamit. Majd egész testével előrelendült, mint akit szél sodor magával. Egyikük szerint mondani készült valamit, amikor lezuhant. Én is gondoltam, hogy mondani akar valamit, de épp abban a pillanatban fordultam el az ablaktól. Háttal álltam, amikor hallottam a zuhanást. — A magnóra nézett. — Nem tudtam megbocsátani magamnak. Úgy éreztem, én okoztam a halálát — mondta. — És mintha mindenki más is engem tartott volna felelősnek.

— De hogy tehették? Hiszen azt mondja, szemtanúk látták, amikor lezuhant.

— Közvetlenül nem vádoltak. Azt viszont tudták, hogy valami kellemetlen dolog történt közöttünk. Hogy percekkel a halála előtt vitatkoztunk. A szolgák hallották, anyám is hallotta. Anyám szüntelenül faggatott, hogy mi történt, miért kiabált az öcsém. A nővérem is részt vett a vallatásban, én pedig, érthető módon, nem voltam hajlandó nyilatkozni. Megrendültségemben, elkeseredettségemben képtelen voltam bárkit is elviselni, csupán egyetlen ködös szándék élt bennem: ne tudjanak meg semmit a „látomásairól”. Ne tudják meg, hogy nem szent, hanem… megszállott lett belőle. Nővérem beteget jelentett, hogy ne kelljen elviselnie a temetést, anyám pedig mindenkinek elmondta a környéken, hogy valami szörnyűséges dolog történt a szobámban, amit nem vagyok hajlandó felfedni. Anyámnak köszönhetően még a rendőrség is kihallgatott. Végül eljött hozzám a pap, mert tudni akarta, mi történt. Senkivel sem voltam hajlandó közölni. Csak vitatkoztunk, mondtam. Kijelentettem, hogy nem voltam a teraszon, amikor lezuhant, ám mindannyian úgy meresztettek rám a szemüket, mintha én öltem volna meg. És közben úgy éreztem, hogy valóban én öltem meg. Két napon át ültem a koporsója mellett a szalonban, és arra gondoltam, hogy én öltem meg. Mereven néztem az arcát, míg csak fekete pöttyök nem tűntek fel a szemem előtt, és kis híján elájultam. A koponya hátsó része szétzúzódott a kövön, és a feje elformátlanodva nyugodott a párnán. Kényszeríteni kellett magam, hogy nézzem, hogy behatóan szemügyre vegyem, hisz alig tudtam elviselni a fájdalmat, a hullaszagot, és közben szüntelen kísértést éreztem, hogy megpróbáljam felnyitni a szemét. Tébolyult gondolatok, tébolyult ösztönök. Főként az a gondolat gyötört, hogy kinevettem, nem hittem neki, rideg voltam hozzá. Miattam zuhant le.

— Ez tényleg megtörtént? — suttogta a fiú. — Olyat mond el nekem… ami igaz?

— Igen — felelt a vámpír, és meglepődés nélkül nézett rá. — De hadd mondjam tovább. — Amint pillantása a fiúról ismét az ablakra tévedt, kevés érdeklődés látszott benne hallgatója iránt, azt pedig szemmel láthatóan valamilyen néma belső küzdelem kötötte le.

— De azt mondta, nem tudja a látomásokról, hogy… hogy maga, aki vámpír… nem tudja biztosan, vajon…

— Sorrendben akarom elmondani a dolgokat — mondta a vámpír. — Ahogyan történtek. Nem, a látomásokról nem tudok biztosat. Mind a mai napig. — S megint csak várt, míg a fiú megszólalt.

— Folytassa, kérem.

— El akartam adni az ültetvényeket. Nem kívántam látni többé a házat és a kápolnát. Végül bérbe adtam egy szövetkezetnek, amely megműveli számomra a földeket, kezel és irányít mindent, hogy nekem ne kelljen odamenni; anyámat és nővéremet pedig egyik New Orleans-i házunkba költöztettem. Öcsémtől — mondanom sem kell — nem tudtam menekülni. Másra sem tudtam gondolni, mint hogy teste ott rothad a földben. New Orleansban temettük el, a St. Louis temetőben, és jóllehet ezután nagy ívben elkerültem a helyet, szüntelenül őrá gondoltam. Részegen vagy józanul magam előtt láttam oszladozó testét a koporsóban, és ezt nem tudtam elviselni. Álmomban újra meg újra megjelent a lépcső tetején, és én karon fogtam, kedvesen szóltam hozzá, unszoltam, hogy menjen vissza a hálószobába, nyájas szavakkal bizonygattam, hogy hiszek neki, és imádkozzon, hogy Istenben is hinni tudjak. Pointe du Lac-on (ez volt az ültetvény neve) rebesgetni kezdték a rabszolgák, hogy kísértetként látták a teraszon, és a felügyelő nem tudott többé rendet tartani közöttük. Kellemetlen kérdéseket tettek fel társaságban a nővéremnek, aki hisztériás rohamot kapott. Nem volt hisztérika, de véleménye szerint az volt a helyes viselkedés, hát hisztériát színlelt. Jómagam állandóan ittam, és egyre kevesebbet tartózkodtam otthon. Úgy éltem, mint aki meg akar halni, de nincs bátorsága hozzá. Sötét utcákon és sikátorokban járkáltam egyedül, mulatóhelyeken eszméletlenre ittam magam. Inkább fásultság, mint gyávaság miatt két alkalommal tértem ki párbajozás elől, és közben hőn óhajtottam, hogy megöljenek. Ekkor történt, hogy megtámadtak. Bárki megtehette volna — matróz, tolvaj, dühöngő őrült, bárki előtt nyitva állt a lehetőség. A támadó azonban egy vámpír volt. Alig néhány lépésre a kapunktól fogott el egy éjszakán, és halottként hagyott ott, legalábbis én úgy hittem.

— Úgy érti… hogy… kiszívta a vérét? — kérdezte a fiú.

— Igen — mondta a vámpír. — A véremet szívta. Ez a módja, így csinálják.

— De maga élve maradt — szólt a fiatalember. — Azt mondja, holtan hagyta ott.

— Csaknem a halál beálltáig szívta a vérem, míg jól nem lakott. Amint rám találtak, ágyba fektettek. Zavart voltam, egyáltalán nem voltam tudatában, mi történt velem. Arra gyanakodtam, hogy az ivás agyvérzést idézett elő. Biztosra vettem, hogy meghalok, evés-ivás nem érdekelt többé, sem az, hogy beszéljek az orvossal. Anyám papot hívatott. Akkor már lázas voltam, és mindent elmondtam a papnak, testvérem látomásait éppúgy, mint saját viselkedésemet. Emlékszem, a karjába kapaszkodtam, és újra meg újra megeskettem, hogy senkinek nem mondja el. „Tudom, hogy nem öltem meg, fejeztem be szavaimat. De most, hogy meghalt, nem tudok élni. Azok után, ahogyan bántam vele.”

„Nevetséges, felelte. Persze hogy tovább tud élni. Nincs magának más baja, mint az, hogy csak magával foglalkozik. Édesanyjának szüksége van magára, nővéréről nem is beszélve. Fivérét pedig megszállta az ördög.”

Szavaitól úgy elképedtem, hogy tiltakozni sem tudtam. Az ördög idézte elő a látomásokat, magyarázta tovább. Az ördög féktelen, sokfelé kiterjeszti uralmát. Egész Franciaország az ördög hatása alá került, a forradalom volt az ő legnagyobb győzelme. Csakis az ördögűzés menthette volna meg öcsémet, az imádkozás és a böjtölés, meg hogy leszorítva tartsák, míg az ördög tombol a testében és ide-oda próbálja dobálni. „Az ördög dobta le a lépcsőn, ez teljesen nyilvánvaló, jelentette ki. Maga nem a fivérével beszélt bent a szobában, maga az ördöggel beszélt.”

Ez aztán végleg felbőszített. Mindeddig azt hittem, hogy elértem tűrőképességem határát, de tévedtem. Tovább beszélt az ördögről, fekete mágusokról a rabszolgák között és a megszállottság különféle példáiról a világ más részein. Eszelős düh fogott el. Ízzé-porrá zúztam mindent a szobában, miközben kis híján őt is megöltem.

— De hát az ereje… a vámpír…? — kérdezte a fiú.

— Nem voltam magamnál — magyarázta a vámpír. — Olyan dolgokat csináltam, amikre egészségesen nem lettem volna képes. A jelenet ma már zavaros, elmosódott, groteszk. Arra azonban jól emlékszem, hogy a ház hátsó ajtaján és az udvaron keresztül a konyhába kergettem, és ott addig vertem fejét a téglafalba, amíg kis híján meggyilkoltam. Amikor halálos kimerülten megfékeztek, eret vágtak rajtam. Ostobák. De valami mást akartam mondani. Ekkor döbbentem rá saját önteltségemre. Talán mert a papban láttam meg a tükörképét. Megvetése fivérem iránt, az ördög sablonos ócsárlása, és még a puszta gondolatnak is az elutasítása, hogy a szentség szinte megfogható közelségbe került — mindez az én magatartásomat tükrözte.

— De hát ő hitt az ördögtől való megszállottságban.

— Ez sokkal evilágibb fogalom — vágta rá tüstént a vámpír. — Emberek, akik nem hisznek többé Istenben, vagy a jóságban, még mindig hisznek az ördögben. Nem tudom, miért. Persze tudom. A rossz mindig lehetséges. A jóság örök érvényűen nehéz. Világosan kell látnia azonban, hogy a megszállottság voltaképpen egy másfajta megfogalmazása az őrültségnek. A pap számára, érzésem szerint, mindenesetre az volt. Biztosra veszem, hogy látott már őrültet. Talán ott is állt a dühöngő őrült mellett, és megszállottnak nyilvánította. Nem kell a sátánt látni, amikor kifüstölik. De egy szent jelenlétét látni… Elhinni, hogy a szentnek látomása van. Kereken elutasítani, hogy ilyesmi előfordulhat közöttünk, nem más, mint önteltség.

— Erre sosem gondoltam így — mondta a fiú. — De magával mi történt? Mondta, hogy gyógyulása érdekében eret vágtak, és ezzel majdnem megölték.

A vámpír nevetett. — Igen, valóban így volt. Ám a vámpír visszajött azon az éjszakán. Pointe du Lac-ra, az ültetvényemre fájt a foga.

Nagyon késő volt, nővérem már aludt. Mintha tegnap történt volna. Az udvar felől jött be, hangtalanul nyitotta ki a terasz ajtaját — magas, világos bőrű férfi volt, haja szőke rengeteg, mozgása kecses, akár egy macskáé. Kendővel óvatosan betakarta nővérem szemét, és kissé lecsavarta a lámpa kanócát. Ott szunyókált a nővérem a lavór és a vizes ruha mellett, amellyel homlokomat borogatta, és reggelig meg sem moccant a kendő alatt. Addigra azonban én már jelentősen megváltoztam.

— Mi volt ez a változás? — tudakolta a fiú.

A vámpír sóhajtott. Hátradőlt székében, és a falakat nézte. — Először azt gondoltam, hogy ő csak egy másik orvos, vagy valaki, akit a család hívott oda, hogy próbáljon észre téríteni. De ez a gyanú nyomban eloszlott. Agyamhoz lépett, lehajolt, hogy arca a lámpafénybe került, és láttam, hogy egyáltalán nem közönséges földi halandó. Szürke szeme izzón égett, és az oldalán lecsüngő két fehér kéz nem emberi lény keze volt. E pillanatban, azt hiszem, már mindent tudtam, és mindaz, amit mondott, már csak következmény volt. Azt akarom ezzel mondani, hogy amint megpillantottam, amint érzékeltem a belőle kisugárzó rendkívüli hatást, és tudtam, nem olyan teremtmény, amilyet valaha is láttam, egyszeriben semmivé váltam. Énem, amely nem volt képes elfogadni egy rendkívüli emberi lény jelenlétét maga mellett, megsemmisült. Addigi eszméim, még bűntudatom és halálvágyam is, teljesen jelentékteleneknek tűntek. Tökéletesen elfeledtem önmagamat! — tette hozzá, és szótlanul kebléhez érintette öklét. — Teljesen elfeledtem magamat. És ugyanebben a pillanatban teljes mértékben tisztában voltam a lehetőség fontosságával. Ettől fogva mindinkább fokozódó ámulat töltött el. Ahogy beszélt hozzám, és elmondta, mivé lehetek, milyen volt és milyen irányt vett az ő élete, szénné égett a múltam. Láttam életemet, mintha kívül lennék rajta, a hiúságot, az önérdek szolgálatát, az állandó menekülést apró-cseprő kellemetlenségektől, a színlelt tiszteletadást Istennek, Szűz Máriának és még egy sereg szentnek, akiknek nevétől hemzsegtek imakönyveim, és akiknek egyike sem hozott fikarcnyi változást szűk látókörű, anyagias, önző életemben. Láttam valódi isteneimet… a legtöbb ember isteneit. Étel, ital és a kisszerű élet biztonsága. Ócska kacat, semmi más.

Zavarral vegyes elképedés tette feszültté a fiú tekintetét. — Úgy határozott tehát, hogy vámpír lesz? — kérdezte. A vámpír egy pillanatig hallgatott.

— Határoztam? Nem ez a helyes kifejezés. Nem állíthatom ugyan, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a szobába lépett, elkerülhetetlen volt ez. Nem, valójában nem volt elkerülhetetlen. De azért mégsem mondhatom, hogy én határoztam úgy. Hadd tegyem hozzá, hogy amikor befejezte mondanivalóját, másfajta döntés nem maradt számomra, és én mentem a kijelölt úton anélkül, hogy hátrapillantottam volna. Egy esetet kivéve.

— Egy esetet? Mit?

— Utolsó napkeltémet — szólt a vámpír. — Azon a reggelen még nem voltam vámpír. És láttam az utolsó napkeltémet. Tökéletesen fel tudom idézni, jóllehet annak előtte egyetlen napkeltére sem emlékezem. Először az erkélyajtók tetején tűnt fel a fény, halvány szín a csipkefüggöny mögött, majd felvillanó fényfoltok csillogtak mind erősebben a falevelek között. Végül a nap besütött az ablakon, és csipkeárnyékok lepték el a kőpadlót, a még most is szunnyadó nővéremet, a vállát és fejét borító kendőt is csipkeárnyak folyták körül. Melege lett, ledobta magáról a kendőt anélkül, hogy felébredt volna, majd szemébe sütött a nap, és ő még szorosabban hunyta le szemhéját. Ezután az asztal fénylett fel, ahol két karjára fektetve fejét, aludt, majd a korsó vize csillant meg a napfényben. Napmeleget éreztem én is a paplanon fekvő kezemen és az arcomon. Feküdtem az ágyban, a vámpír szavaira gondoltam, búcsút mondtam a napkeltének, és elmentem, hogy vámpírrá változzak. Ez volt… az utolsó napkelte.

A vámpír újból kinézett az ablakon. És amikor elhallgatott, a fiú szinte hallotta a hirtelen beállt csendet. Majd utcai zaj ütötte meg fülét. Egy teherautó fülsiketítő zajt csapott, a villanyzsinór is megmozdult a rázkódástól.

— Hiányzik magának? — kérdezte halkan a fiú, amikor elült a zaj.

— Voltaképpen nem — mondta a vámpír. — Annyi minden más van. De hol tartottunk? Tudni akarja, hogyan történt, hogyan lettem vámpír?

— Igen — mondta a fiú. — Hogy ment pontosan végbe a változás?

— Nem tudom pontosan megmondani — szólt a vámpír. — Beszélhetek róla, feltálalhatom olyan szöveg kíséretében, ami nyilvánvalóvá teszi maga számára, mi mindent jelentett ez nekem. De pontosan nem tudom elmondani, ahogyan a szexuális élményről sem lehet pontosan számot adni olyasvalakinek, akinek soha nem volt része benne.

A fiatalemberben — úgy rémlett — másik kérdés is felvetődött, de mielőtt szólni tudott volna, a vámpír folytatta.

— Mint már mondtam, ez a Lestat nevű vámpír az ültetvényt akarta. Nagyon is evilági indok egy örökké tartó életért cserébe, de hát az ő ítélőképessége hagyott némi kívánnivalót. A világ csekély számú vámpírjainak körét nem tekintette exkluzív klubnak. Emberi problémái voltak — vak édesapa, aki nem tudta, nem volt szabad tudnia, hogy vámpír a fia. Az apjával való törődés és egyéb szükségletek nehézzé tették az életét New Orleansban, ennélfogva Pointe du Lac-ra akarta rátenni a kezét.

Másnap este kimentünk az ültetvényre, a legszebbik szobába költöztettük a világtalan apát, és én nekikezdtem az átváltozás folyamatának. Nem mondhatom, hogy ez különféle lépésekből állt — ámbár volt egy, amely után nem létezett többé visszaút. De az átváltozás több aktust foglalt magában, s az első a felügyelő halála volt. Lestat álmában kapta el őt. Átváltozási folyamatom részeként nekem végig kellett néznem, helyeselnem, egyszóval szemtanúként részt vennem egy emberélet kioltásában, hogy ezzel elkötelezettségemet bizonyítsam. Kétségkívül ez volt a legnehezebb feladat számomra. Említettem már, hogy nincs bennem halálfélelem, csupán a fínyásság tartott vissza attól, hogy magam vessek véget életemnek. Mások életét viszont mélységesen tiszteltem, és azután, hogy elvesztettem fivéremet, valósággal irtóztam a haláltól. Végig kellett néznem, amint a felügyelő riadtan ébred álmából, két kézzel próbálja ledobni magáról a vámpírt sikertelenül, majd Lestat markának szorításában vergődik, s végül vérétől megfosztva elernyed. És meghal. Nem halt meg rögtön. Majd egy egész órát töltöttünk szűk hálószobájában, és néztük a haldoklását. Mint már mondtam, átváltozásom része volt ez. Lestat különben nem maradt volna ott. Azután meg kellett szabadulnunk a felügyelő holttestétől. Majdnem belebetegedtem ebbe. Amúgy is legyengültem, lázas voltam, kevés erőtartalékkal rendelkeztem, és a hullával való foglalatoskodás — méghozzá ilyen szándékkal — undorral töltött el. Lestat nevetett, és érzéketlenül világosított fel, hogy ha egyszer vámpír leszek, annyira megváltoznak érzéseim, hogy én is nevetni fogok. Nem volt igaza. Soha nem nevetek a halálon, bármilyen gyakran és rendszeresen idézem elő magam is.

De vegyük sorjában a dolgokat. Fel kellett hajtanunk a folyó menti útra, amíg szabad mezőkre nem értünk, ahol otthagyhattuk a felügyelőt. Feltéptük a kabátját, elloptuk a pénzét, és nem feledtük el szeszes itallal bemocskolni a száját. Ismertem a feleségét, New Orleansban lakott, és előre tudtam, mennyire kétségbe esik, amikor megtalálják a holttestet. De még a szánalomnál is jobban fájlaltam, hogy soha nem fogja megtudni, mi történt, hogy férjét nem rablók találták részegen az úton. Amint ütöttük-vertük a hullát, sebeket ejtettünk az arcán és a vállán, egyre inkább feltámadt bennem az izgalom. Tudnia kell, hogy Lestat vámpír különleges volt, rendkívüli az egész idő alatt. Nem volt emberibb számomra, mint egy bibliabeli angyal. Ám e feszült helyzet próbára tette iránta érzett elragadtatásomat. Vámpírrá válásomat kettős megvilágításban láttam. Az egyik teljes mértékben a bűvölet volt — Lestat lenyűgözött a halottas ágyamon. A másik önpusztítás utáni vágyam. A teljes elkárhozás óhaja. Ez volt a nyitott ajtó, amelyen Lestat első és második alkalommal is bejött. Most viszont nem magamat, hanem mást, másokat pusztítottam el. A felügyelőt, a feleségét, a családját. Visszarettentem, és alapjaiban megrendült józanságom maradványaival elmenekülhettem volna Lestattól, ha az ő csalhatatlan ösztöne nem érzékeli, mi jár a fejemben. Csalhatatlan ösztön… — A vámpír elmerengett. — Hadd mondjam meg, milyen erős ösztöne van a vámpírnak: az emberi arckifejezés legcsekélyebb változása éppoly nyilvánvaló számára, akár egy kézmozdulat. Lestat természetfeletti időzítő képességgel rendelkezett. A kocsiba rántott, és hazafelé hajszolta a lovakat. „Meg akarok halni, mormogtam. Ez elviselhetetlen. Meg akarok halni. Neked hatalmadban áll megölni engem. Hagyj meghalni.” Nem akartam ránézni, nehogy megigézzen varázslatos szépsége. Halkan, nevetve mondta ki a nevemet. Mondtam már, hogy eltökélt szándéka volt megszerezni az ültetvényt.

— De vajon elengedte volna magát? — kérdezte a fiú. — Bármilyen körülmények között?

— Nem tudom. Most már, hogy jól ismerem őt, azt mondanám: inkább megölt volna, mint hogy elengedjen. Én pedig éppen ezt akartam. Mindegy, mit akartam. Vagy inkább: amiről azt hittem, hogy akarom. Ahogy a házhoz értünk, kiugrottam a kocsiból, és — ó, én tökfej! — a kőlépcsőhöz mentem, ahol fivérem lezuhant. A ház hónapok óta lakatlan volt, a felügyelő saját házában élt, és a louisianai hőség és nyirkosság kezdte már szétrepeszteni a lépcsőket. Minden hasadékból fű hajtott ki, még apró vadvirágok is előbukkantak. Amint az alsó lépcsőkre telepedtek, fejemet a téglára fektettem, és kezemmel megérintettem a kis viaszszárú vadvirágokat, emlékeimben újból éreztem az éjszakai nedvesség hűsét. Nyalábnyi vadvirágot húztam ki fél kézzel a laza porrétegből. „Meg akarok halni. Öljön meg!” — szóltam a vámpírhoz. „Most már gyilkosságban is vétkes vagyok. Nem tudok élni!” Türelmetlenül vigyorgott, mint mindazok, akik nyilvánvaló hazugságokat kénytelenek végighallgatni. Majd egy szempillantás alatt rám vetette magát, pontosan úgy, ahogy emberemmel tette. Vadul nekivetettem magam. Cipőmet a mellébe mélyesztettem, és olyan erővel rugdostam, ahogy csak tudtam, fogai a torkomba fúródtak, halántékom lázasan lüktetett. Majd egész teste lendületével, amely nagyon is gyors volt ahhoz, hogy lássam, egyszeriben a lépcső alján termett, és lenézően szólt: „Azt hittem, meg akar halni, Louis.”

A vámpír nevének hallatára a fiú halk és váratlan hanggal reagált, amit a vámpír gyors megerősítéssel nyugtázott. — Igen, ez a nevem. — És folytatta történetét.

— Ott feküdtem hát, megint csak tehetetlenül saját gyávaságommal és ostobaságommal szemben — mondta. — E közvetlen szembenézés a tényekkel idővel talán meghozta volna a bátorságot, hogy végezzek magammal, és ne másoknak nyafogjak, kunyeráljak, hogy öljenek meg. Láttam, amint magam felé fordítok egy kést, amint elsorvadok a nap nap utáni szenvedéstől, amit oly szükségesnek tartottam, mint gyóntatószékből kirótt penitenciát, szüntelenül reménykedve, hogy hirtelen utolér a halál, és méltóvá tesz az örök kegyelemre. És mintha ábrándkép lett volna, megpillantottam magam, ahogy a lépcső tetején állok, pontosan ott, ahol a fivérem is állt, és levetem magam a téglákra.

De nem jutott idő a bátorságra. Vagy mondjam azt, hogy Lestat programjában csak az ő tervére jutott idő, másra nem. „Figyelj rám, Louis”, mondta, és mellém heveredett a lépcsőn, olyan kecses és bizalmas mozdulattal, ami nyomban egy szerelmest juttatott eszembe. Visszahőköltem. De ő körülfogott jobb karjával, és a mellkasához húzott. Soha nem voltam még ilyen közel hozzá, és a tompa fényben jól láthattam szemének tündöklő ragyogását, természetellenes maszknak tetsző bőrét. Amint moccanni próbáltam, jobb keze ujjait ajkamra szorította, és így szólt: „Maradj nyugton. Ki fogom szívni a véredet, míg csak a halál küszöbéig nem érsz. Maradj csendben, olyan csendben, hogy szinte halljad véred áramlását az erekben, olyan csendben, hogy halljad ugyanennek a vérnek a beáramlását az én ereimbe. Tudatodnak, akaratodnak kell életben tartani téged.” Erőnek erejével próbáltam kiszabadulni, de ujjai erős szorításával féken tartotta hasra fordult testemet, és amint felhagytam sikertelen ellenszegülésemmel, nyakamba mélyesztette fogait.

A vámpír szavai hallatán a fiúnak óriásira nőtt a szeme, egyre hátrább húzódott székében, arca görcsösen megfeszült, szemei összeszűkültek, mintha ökölcsapás elviselésére készülne.

— Vesztett-e valaha nagy mennyiségű vért? — kérdezte a vámpír. — Ismeri ezt az érzést?

A fiú ajkai nem-re formálódtak, de szájából nem jött hang. Torkát köszörülte. — Nem — mondta ki végül.

— Gyertyák égtek az emeleti szalonban, ahol elterveztük a felügyelő meggyilkolását, a teraszon olajlámpás himbálódzott a szélben. Mindezek a fények egybeolvadtak, vibrálni kezdtek, mintha aranyból való lény lebegne fölöttem, a lépcsőházban függve, belegabalyodva kissé a rácsozatba, kígyózva, összecsavarodva, akár a füst. „Figyelj rám, tartsd nyitva a szemed” — suttogta Lestat, ajkát a nyakamon mozgatva. Ajkának mozgásától égnek meredt egész testemen a szőr, és olyan áramütésszerű érzés futott végig bennem, ami hasonlatos volt a szerelmi gyönyörhöz…

Elmélázott, jobb keze ujjai valamelyest egymásba fonódtak az álla alatt, amit mutatóujjával könnyedén ütögetett. — Az eredmény az volt, hogy perceken belül a bénaságig elgyengültem. Rémülten tapasztaltam, hogy már kényszeríteni sem tudom magamat a beszédre. Lestat még mindig átölelve tartott, karja ólomsúllyal nehezedett rám. Olyan erővel emelte ki fogait, hogy a két szúrt sebet hatalmasnak, fájdalommal telítettnek éreztem. És most a mozdulatlanul fekvő fejem fölé hajolt, jobb kezét levette rólam, és kiharapta saját csuklóját. Vér folyt le ingemen, kabátomon, és ő összeszűkült, csillogó szemmel nézte. Úgy rémlett, az idők kezdete óta figyeli, és az a pislákoló fény most a feje mögött függött, mint egy látomás háttérfüggönye. Úgy hiszem, tudtam, mire készül, mielőtt még megtette volna, és tehetetlenül vártam, mint aki évek óta vár. Vérző csuklóját a számhoz szorította és határozottan, kissé türelmetlenül szólt: „Igyál, Louis!” És én ittam. „Kitartóan, Louis!”, és „Siess!”, suttogta jó néhányszor. Ittam, szívtam a vért a nyílásból, csecsemőkorom óta először érzékelve a táplálék szopásának sajátos gyönyörét, a test és a szellem éltető forrásra való összpontosulását. Aztán történt valami. — A vámpír hátradőlt, és összehúzta kissé a szemöldökét.

— Milyen fellengzős dolog szavakba foglalni a szavakba nem foglalhatót — mondta majdnem suttogva. A fiú dermedten ült.

— Vérszívás közben csak azt a fényt láttam. És akkor következett valami, következett valami… a hang. Először tompa dübörgés, azután dobolásra emlékeztető, monoton zaj, ami egyre hangosabb lett, mintha valamilyen óriási teremtmény jönne lassan egy sötét és ismeretlen erdőn keresztül, és közben hatalmas dobot verne. Ezután felhangzott egy másik dob hangja, mintha egy másik óriás jönne néhány méterrel utána, és mindegyik a saját dobjára figyel, ügyet sem vetve a másik ütemére. Mind erősebb lett a hang, míg végül nemcsak a hallásomat, hanem — úgy rémlett — minden érzékemet eltöltötte, ajkamon és ujjaimon, halántékomban és ereimben dobog. Mindenekfelett az ereimben, egyik dob, azután a másik dob, s ekkor Lestat hirtelen elhúzta a csuklóját, én kinyitottam a szememet, és e pillanatban már vissza kellett tartanom magam, nehogy a csuklója után nyúljak, megragadjam, és erőszakkal visszahúzzam a számhoz. Visszatartottam magam, mert rájöttem, hogy a dob az én szívem volt, a másik meg az övé. — A vámpír sóhajtott. — Meg tudja ezt érteni?

A fiú mondott valamit, majd megrázta a fejét. — Nem… úgy értem, igen — szólt. — Azt akarom mondani, azt…

— Hát persze — mondta a vámpír, elfordítva tekintetét.

— Várjon, várjon — kiáltott heves izgalommal a fiú. — Majdnem lement már a szalag. Meg kell fordítanom.

A vámpír türelmesen várt.

— Mi történt azután? — kérdezte a fiú. Nyirkos arcát sebtében megtörölte zsebkendőjével.

— Vámpírként kezdtem látni — mondta a vámpír. Hangja veszített közönyéből, majdhogynem zaklatottá vált. Kihúzta magát, és így folytatta. — Lestat ismét a lépcső alján állt, és olyannak láttam, amilyennek nem láthattam azelőtt. Azelőtt fehérnek tűnt, teljesen fehérnek, szinte világított éjjel, most viszont saját életével, saját vérével volt tele: nem világított, hanem sugárzott. Azután láttam, hogy nemcsak Lestat változott meg — minden megváltozott.

Úgy éreztem, most látok először színeket, formákat. Lestat kabátgombjai úgy elbűvöltek, hogy sokáig semmi másra nem néztem. Lestat nevetni kezdett, és a nevetés hangja sohasem hallott élménynek tűnt. Még fülemben volt szívének dobverésre emlékeztető hangja, és most felhangzott ez az ércesen csengő nevetés. Zavarba ejtő volt, minden hang beleütközött a következő hangba, mint a harangok egybefolyó csengése, míg meg nem tanultam elkülöníteni a hangokat, és ekkor összeölelkeztek, mindegyik halk volt, de megkülönböztethető, fokozódó, de tartózkodó — zengő nevetés. — A vámpír boldogan mosolygott. — Zengő harangszó, harangjáték.

„Ne bámuld már a gombjaimat! — szólt Lestat. -Menj ki a fák közé! Szabadulj meg a testedben levő összes emberi hulladéktól, és ne szeress bele olyan őrülten az éjszakába, hogy azután eltévedj!”

Ez persze bölcs utasítás volt. Amikor a kockaköveken megpillantottam a holdfényt, olyan szerelemre gerjedtem iránta, hogy egy álló órát töltöttem el ott. Fivérem kápolnája mellett mentem el, de nem gondoltam rá. A nyárfák és a tölgyek között hallottam az éjszaka hangját, suttogó nők kórusához volt hasonló, akik mindannyian keblükre akartak vonni. A testem még nem alakult teljesen át, és rögtön fájni kezdett, ahogy lassacskán kezdtem hozzászokni a hangokhoz és a látnivalókhoz. Minden cseppfolyós emberi anyag kipréselődött belőlem. Emberi mivoltomban haldokoltam, de vámpírként éltem-virultam, és életre kelt érzékeimmel bizonyos kényelmetlenséggel s végül félelemmel kellett testem halálánál elnökölnöm. Visszafutottam a lépcsőn, fel a szalonig, ahol Lestat már előszedte a birtok hivatalos iratanyagát, és átvizsgálta az előző év kiadásait és bevételeit. „Gazdag vagy”, mondta, amikor bementem. „Valami történik velem!” — kiáltottam fel.

„Haldokolsz, ennyi az egész. Ne szamárkodj! Nincs több olajlámpád? Ekkora vagyon mellett csak erre az egyetlen lámpára telik? Több bálnaolajra már nem futja? Hozd ide azt a lámpát!”

„Meghalok! — kiáltottam. — Meghalok!”

„Ez mindenkivel megtörténik”, makacskodott, és nem volt hajlandó segíteni rajtam. Ha visszagondolok, még most is megvetem ezért. Nem azért, mert féltem, hanem mert felhívhatta volna a figyelmemet ezekre a változásokra. Megnyugtathatott volna, mondhatta volna, hogy figyeljem halálomat ugyan olyan elbűvölten, ahogyan az éjszakát néztem és érzékeltem. De nem tette. Lestat sohasem volt az a fajta vámpír, amilyen én vagyok. Távolról sem. — Ezt nem kérkedve mondta, inkább úgy, mint aki valóban más.

— Alors — sóhajtott fel —, haldoklásom gyors volt, ami azt jelentette, hogy félelem iránti képességem éppolyan gyors tempóban csökkent. Őszintén sajnálom, hogy nem figyeltem jobban meg a folyamatot. Lestat a teljes elmegyengeség jeleit mutatta. „Az ördögbe is!” — kezdett ordibálni. „Rólad meg nem gondoskodtam. Milyen tökkelütött vagyok!” Szívem szerint helyeseltem volna: Igen, az vagy —, de nem szóltam. „Ma reggel meg kell osztanod velem a fekvőhelyet. Nem gondoskodtam koporsóról a számodra.”

A koporsó akkora rémületet keltett bennem, hogy teljesen felemésztette bennem a rettegés képességének maradék tartalékát is — folytatta nevetve a vámpír. — További, bár enyhébb ijedtséget váltott ki belőlem, hogy egyazon koporsót kell Lestattal megosztanom. Ő eközben apja hálószobájába ment, jó éjt kívánt az öregnek, és ígérte, hogy reggel visszatér. „De hát hová mégy, miért kell így beosztanod az idődet?” — kérdezte az öreg, mire Lestat elvesztette a türelmét. Ez idáig szinte émelyítően kedves volt apjához, most viszont egyszeribe zsarnokoskodni kezdett. „Gondodat viselem, igaz? Különb otthont biztosítok számodra, mint amit te valaha is nyújtottál nekem. Ha naphosszat aludni, éjjel meg inni támad kedvem, akkor, az ördögbe is, megteszem, a fene essék beléd!” Az öregember nyögdécselt. Rendkívüli érzelmi állapotom és szokatlan kimerültségem tartott csak vissza, hogy rosszallásomat kifejezzem. A nyitott ajtón keresztül néztem a jelenetet, az ágytakaró színeitől és az öregember arcának valóságos színorgiájától elbűvölten. Kék erei lüktettek a rózsaszínű és szürkés hús alatt. Még fogainak sárga színét is vonzónak találtam, ajkának remegése csaknem hipnotizált. „Micsoda fiam van, micsoda fiú!” — dünnyögte, nem gyanítva persze, hogy valójában milyen is a fia. „Jó, hát akkor csak menj! Tudom, hogy van valahol egy nőd, akihez reggelenként rögvest odafutsz, amint a férje eltávozik hazulról. Add ide a rózsafüzéremet. Mi van a rózsafüzéremmel?” Lestat káromkodott, és odaadta a rózsafüzérét…

— De… — kezdte a fiú.

— Tessék? — szólt a vámpír. — Félek, hogy nem adok elég alkalmat magának a kérdezésre.

— Azt akartam kérdezni, hogy a rózsafüzéren kereszt van, ugye?

— Ó, a keresztekkel kapcsolatos híresztelés! — nevetett a vámpír. — Arra céloz, hogy mi félünk a keresztektől?

— Azt hittem, nem tud rájuk nézni — vélekedett a fiú.

— Badarság, barátom, merő badarság. Mindenre rá tudok nézni, ami tetszik. A kereszteket pedig igazán kedvelem.

— És a kulcslyukakról terjengő szóbeszéd? Hogy maguk… párává válnak, és áthatolnak a kulcslyukon.

— Bárcsak így volna! — nevetett a vámpír. — Pompás lenne, valóban. De szívesen mennék át minden kulcslyukon, és érezném, ahogy más-más alakjukkal csiklandoznak. De nem így van. — Megrázta a fejét. — Hogy is mondják manapság… hülye duma?

A fiú önkéntelenül felnevetett. Majd elkomolyodott az arca.

— Ne legyen olyan bizalmatlan hozzám — szólt a vámpír. — Mit akar mondani?

— A szíven átszúrt karóról szóló történet — mondta kissé elvörösödve a fiú.

— Hülye duma — felelte a vámpír, gondosan tagolva minden szótagot, úgy, hogy a fiú elmosolyodott. — Semmiféle varázserőről nincs szó. Miért nem gyújt rá? Látom, ott a cigaretta az ingzsebében.

— Köszönöm — szólt a fiú, mint aki hálás a csodálatos ötletért. De amikor szájában volt a cigaretta, úgy remegett a keze, hogy a levélgyufa vékony papírja szétrepedt.

— Engedje meg — mondta a vámpír. Elvette a gyufát, és gyorsan meggyújtva odatartotta a fiú cigarettája elé. A fiú leszívta a füstöt, és közben a vámpír ujjaira szegezte tekintetét. A vámpír az asztal túloldalára húzódott, ruhája halkan megzizzent. — Van egy hamutálca a mosdón — mondta, és a fiú bátortalanul odament érte. Egy pillanatig a csikkeket nézte a hamutartóban, majd megpillantva alul a szemétkosarat, kiürítette, és gyorsan az asztalra helyezte a hamutartót. Amikor letette cigarettáját, látszott rajta ujjainak nedves nyoma. — Ez a maga szobája? — kérdezte.

— Nem — felelte a vámpír. — Ez csak egyszerűen egy szoba.

— Mi történt azután? — érdeklődött a fiú. A vámpír a felső villanykörte körül sűrűsödő füstöt nézte.

— Nos hát… lóhalálában visszamentünk New Orleansba — felelte. — A folyógát mellett, egy nyomorúságos szobában tartotta Lestat a koporsóját.

— És maga belefeküdt a koporsóba?

— Nem volt más választásom. Kértem, hadd maradhassak a szobában, de ő elképedt nevetéssel fogadta kérésemet. „Nem tudod, mi vagy?” — kérdezte.

„De hát varázsereje van? Ilyen alakúnak kell lennie?” — faggattam. Megint nevetett. A koporsó gondolata elviselhetetlennek tűnt számomra, de a vita során rájöttem, hogy voltaképpen nem is félek igazán. Különös érzés volt. Egész életemben rettegtem a bezártságtól. Magas mennyezetű, széles ablakú, franciás házban születtem, ilyenekben nevelkedtem, eleve rettegtem hát attól, hogy bezárnak valahová. Még a templomi gyóntatószékben is kényelmetlenül éreztem magam. Normális félelem volt. Most pedig tiltakozásom közepette ráeszméltem, hogy nem érzek már félelmet. Csak emlékeztem rá. Megszokásból ragaszkodtam hozzá, és hiányzott belőlem az a képesség, hogy értékelni tudjam mostani boldogító szabadságomat. „Nem jól csinálod” — jelentette ki végül Lestat. „És mindjárt itt a hajnal. Hagynom kell, hogy meghalj. Meg fogsz halni, tudod, ugye? A véredet, amit adtam neked, tested minden szövetében, minden erében elpusztítja a nap. De ezt a félelmet egyáltalán nem lenne szabad érezned. Olyan vagy, mint aki elveszíti egyik karját vagy lábát, és továbbra is erősködik, hogy fájdalmat érez ott, ahol a karja vagy a lába volt.” Ez volt bízvást a legbölcsebb dolog, amit Lestat a jelenlétemben valaha is mondott. Nyomban magamhoz is tértem tőle. „Most már befekszem a koporsóba.” — jelentette ki megvető hangon. „Te pedig fölém fekszel, ha felfogtad, mi szolgálja a javadat.” Úgy tettem. Arccal lefelé feküdtem rajta, igencsak zavartan tapasztalva, hogy nem félek, Lestat közelsége pedig — bármilyen jóképű és izgató volt is — utálattal töltött el. Lezárta a fedelet. Kérdeztem, hogy teljesen meghaltam-e már. Egész testem bizsergett és viszketett. „Még nem” — felelte. „Ha meghaltál, látni és hallani fogod a változást, érezni semmit sem fogsz. Ma éjjel meghalsz. Most pedig aludj!”

— Igaza volt? Maga… holtan ébredt fel?

— Igen, vagy inkább megváltozva. Mert hogy életben vagyok, az nyilvánvaló tény. A testem halt meg. Némi idő eltelt ugyan, amíg teljesen megtisztult mindama folyadéktól és egyéb anyagtól, amelyre nem volt többé szüksége, de meghalt. És ennek felismerésével egy másik szakasz kezdődött az emberi érzelmektől való elszakadásomban. Az első dolog, amely már akkor nyilvánvaló lett számomra, amikor Lestattal együtt beraktuk a koporsót egy halottaskocsiba, és másik koporsót loptunk a ravatalozóból, az az volt, hogy egyáltalán nem kedvelem Lestatot. Távolról sem voltam még egyenrangú vele, de sokkal közelebb kerültem hozzá, mint testem halála előtt. Ezt sehogy sem tudom világossá tenni a maga számára, annál a nyilvánvaló oknál fogva, hogy maga az most, ami testem halála előtt én is voltam. Nem értheti meg. Tény, hogy halálom előtt Lestat volt kétségkívül a leglenyűgözőbb élmény, amiben valaha is részem volt. Vigyázzon, a cigarettája már csak egy hosszú hamurúd.

— Ó! — A fiú sietve belenyomta cigarettáját az üveg hamutartóba. -Úgy érti, hogy amikor a szakadék maguk mögött bezárult, ő elvesztette… varázsát? — kérdezte, rászegezve tekintetét a vámpírra, s közben újabb cigarettát szedett elő és gyújtott meg, sokkal könnyebben, mint előbb.

— Igen, pontosan erről van szó — mondta látható örömmel a vámpír. — A visszaút Pointe du Lac-ba nagy hatással volt rám; Lestat szüntelen karattyolása viszont végtelenül untatott, és kedvemet szegte. Természetesen, mint már mondtam, távolról sem voltam egyenrangú vele. Az ő kifejezésével élve, megvoltak a magam elhalt testrészei, amelyekkel meg kellett küzdenem. Erre azon az éjszakán jöttem rá, amikor első ízben kényszerültem ölni.

A vámpír most kinyújtotta kezét az asztal fölött, és óvatosan lesöpört egy kis hamut a fiú kabáthajtókájáról. A fiú riadtan nézte a visszahúzódó kezet.

— Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni — szólt a vámpír.

— Én kérek bocsánatot — mondta a fiú. — De hirtelen az a benyomásom támadt, hogy a karja… abnormálisan hosszú. Egészen idáig kinyújtotta, és a teste még csak meg sem mozdult!

— Téved — felelte a vámpír, keresztbe vetett térdén tartva ismét a kezét. — Túl gyorsan mozdultam előre, nem láthatta. Káprázat volt csupán.

— Hogy elmozdult volna? Hiszen nem mozdult. Pontosan úgy ült, mint most, a széknek támaszkodva. — Márpedig előrehajoltam — ismételte meg határozottan a vámpír. — Tessék, újra megcsinálom. Megismételte, és a fiú ugyanazzal a zavarodott félelemmel nézte. — Még mindig nem látta? — kérdezte a vámpír. — De ha most nézi meg a kinyújtott karomat, egyáltalán nem fogja feltűnően hosszúnak találni. — Felemelte karját, mutatóujja az ég felé meredt, akár egy isten igéjét átadni készülő angyalé. — Alapvető különbséget tapasztalhatott most kettőnk látásmódja között. Számomra e mozdulat lassúnak és kissé erőtlennek tűnt. És ahogy lesöpörtem a kabátját, a hang számomra tökéletesen hallható volt. Higgye el, nem volt szándékomban megijeszteni. De mindebből megértheti talán, hogy visszatérésem Pointe du Lac-ba új élmények ünnepe volt, egy faág puszta himbálózása a szélben is gyönyörűséggel töltött el.

— Igen — mondta a fiú, még mindig látható megrendültséggel. A vámpír egy pillanatig nézte, majd így szólt: — Beszélni akartam magának arról…

— Amikor első ízben ölt — mondta a fiú.

— Igen. De először azt mondanám el, hogy teljes fejetlenség uralkodott az ültetvényen. A felügyelő holttestét megtalálták, a vak öregembert az urasági hálószobában úgyszintén, és senki sem tudta indokolni ottlétét. Engem pedig hasztalan kerestek New Orleansban. Nővérem értesítette a rendőrséget, és jó néhány rendőr már Pointe du Lac-ban tartózkodott, amikor megérkeztem. Ekkor már teljesen besötétedett, és Lestat sietett közölni velem, hogy a rendőröknek a legcsekélyebb fényben sem szabad látniuk engem, különösen jelenlegi sajátos fizikai állapotomban nem, így a ház előtti tölgyfasorban beszéltem velük, figyelmen kívül hagyva kérésüket, hogy menjünk be a házba. Közöltem velük, hogy az előző éjjelt Pointe du Lac-ban töltöttem, a vak öregember pedig a vendégem. Ami a felügyelőt illeti, ő nem lehetett itt, mert üzleti ügyben New Orleansba ment.

Miután ez szerencsésen elintéződött — amiben nem kevés része volt újdonsült szenvtelenségemnek — szembe kellett néznem az ültetvényen felmerülő problémákkal. Rabszolgáim körében teljes zavar uralkodott, egész álló napon át egyikük sem dolgozott. Nagy kékfestő üzemünk volt akkoriban, a felügyelői irányítás nélkülözhetetlennek látszott. Akadt azonban néhány rendkívül értelmes rabszolgám, akik már korábban is hiánytalanul ellátták volna a felügyelő munkáját, ha idejében felismerem képességüket, és nem félek afrikai küllemüktől és magatartásuktól. Alaposan szemügyre vettem most őket, és megbíztam néhányukat az irányítással. A legjobbnak, bizalmam jeleként, odaadtam a felügyelő házát, két fiatal mezei munkásnőt meg betelepítettem a házba, Lestat apjának gondozására, és közöltem velük, hogy a lehető legteljesebb egyedüllétet igénylem, és szolgálatukon kívül azt is díjazom, ha tökéletesen békén hagynak engem, és békén hagyják Lestatot, a barátomat. Akkoriban nem jöttem még rá, hogy ezek a rabszolgák lesznek az elsők, alkalmasint az egyetlenek, akik gyanítani fogják, hogy mi ketten Lestattal nem vagyunk közönséges halandók. Nem tudtam, hogy természetfölötti dolgokban sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkeznek, mint a fehér emberek. Tájékozatlanságomban gyermeteg vadaknak tekintettem még mindig őket, akiket a rabszolgaság állapota is alig-alig volt képes megszelídíteni, civilizálni. Súlyos hiba volt. De hadd folytassam történetemet. Arról akartam beszámolni, amikor először öltem. Lestat, a józan észnek őt jellemző hiányával, alaposan eltolta a dolgot.

— Eltolta? — kérdezte a fiú.

— Nem kellett volna emberekkel kezdenem. De erre magamnak kellett rájönnöm. Lestat meggondolatlanul a mocsárba vette az irányt, közvetlenül azután, hogy a rendőrökkel és a rabszolgákkal elintéződtek az ügyek. Nagyon későre járt, a rabszolgakunyhók koromsötétek voltak. Csakhamar Pointe du Lac fényei is eltűntek, és én módfelett izgatott lettem. Megint csak a régi nóta: nem feledett félelmek, megdöbbenés, zűrzavar. Ha lett volna Lestatban valami kis veleszületett értelem, elmagyarázta volna türelmesen, nyájasan, hogy nem kell félnem a mocsaraktól, hogy kígyókkal, rovarokkal szemben sérthetetlen vagyok, és hogy arra az újdonsült képességemre kell koncentrálnom, hogy látni tudok a sötétben. Ehelyett halálra gyötört állandó rosszallásával. Mással sem törődött, csak az áldozatainkkal, és hogy végére érjen beavatásomnak, méghozzá minél előbb.

Mikor végül az áldozatainkra bukkantunk, valósággal belehajszolt az aktív ténykedésbe. Szökött rabszolgák kis táborára leltünk. Lestat már azelőtt is felkereste őket, és körülbelül egynegyed részüket el is kapta: a sötétből figyelte, mikor hagyja el valamelyikük a tüzet, vagy álmukban kerítette hatalmába áldozatait. Azok meg a legkevésbé sem sejtették Lestat jelenlétét. Több mint egy órát kellett most várnunk, míg az egyik férfi — mindannyian férfiak voltak — elindult a tisztásról, és néhány lépés után a fák közé ért. Kinyitotta nadrágját, hogy elvégezze szükségét. Amikor megfordult, hogy visszainduljon, Lestat megrázott, és így szólt: „Kapd el!” — A vámpír mosolygott a fiú tágra nyílt szeme láttán. — Azt hiszem, én is olyan dermedt voltam a rémülettől, amilyen maga lenne — mondta. — De akkor még nem tudtam, hogy emberek helyett állatokat is ölhetek. Sietve feleltem, hogy nem tudom megtenni. A rabszolga meghallotta. Megfordult, és háttal a távoli tűznek, a sötétséget kémlelte. Azután sebtében, némán, hosszú kést húzott ki az övéből. Nadrágján és övén kívül semmi mást nem viselt, magas, izmos karú, jó erőben lévő fiatalember volt. Francia zsargonban mondott valamit, majd előrelépett. Ráeszméltem, hogy én tisztán látom őt a sötétben, de ő nem láthat bennünket. Lestat hihetetlen gyorsan a háta mögött termett, átfogta a nyakát, és leszorította bal karját. A rabszolga felkiáltott, és megpróbálta lelökni magáról. Lestat ekkor belémélyesztette fogait, és a rabszolga megmerevedett, mint akit kígyó mart meg. Térdre esett, Lestat gyorsan szívta a vérét, mivel a többi rabszolga rohanvást közeledett. „Torkig vagyok veled!”, mondta, amikor visszajött. Mintha a sötétben tökéletesen álcázott fekete rovarok lennénk, úgy figyeltük a rabszolgák mozgolódását, akik észre sem véve bennünket, felfedezték a sebesültet. Hátrafelé vonszolták, lefektették a lombok között, majd a támadó után kutattak. „Rajta hát, még egyet el kell kapnunk, mielőtt visszatérnek a táborba” — mondta Lestat. És azon nyomban egy másik után indultunk, aki levált a többiektől. Még mindig szörnyen izgatott voltam, szentül hittem, hogy nem tudom rávenni magam a támadásra, és nem is éreztem szükségét. Mint mondtam, Lestat sok mindent elmondhatott és tehetett volna. Számtalan módon, számtalan eszközzel gazdagíthatta volna az élményt. De nem tette.

— Hogy érti ezt? Mit tehetett volna? — kérdezte a fiú.

— Embert ölni nem közönséges cselekvés — mondta a vámpír. — Nem pusztán abból áll, hogy teleszívjuk magunkat vérrel. — Megrázta a fejét. — Ez egyben egy másik élet bizonyosságként való átélése, és gyakran a másik élet vérveszteség okozta lassú pusztulásának átélése is. Ilyenkor újra és újra átélem saját életem elvesztését, mint akkor, amikor Lestat csuklójából vért szívtam, és éreztem, amint szíve együtt dobog az enyémmel. Gyakorta ünneplése is ennek az élménynek, mivel a vámpírok számára ez a legeslegnagyobb élmény. — Mindezt a legkomolyabban mondta, mintha más álláspontot képviselő egyénnel vitázna. — Nem hiszem, hogy Lestat valaha is felfogta ezt, de hogy miképp kerülhette meg, nem tudom. Valamit felfogott, de úgy hiszem, nagyon keveset abból, amit tudni kell. Ahhoz semmi esetre sem vette a fáradságot, hogy eszembe juttassa most, mit éreztem akkor, amikor puszta életösztönből görcsösen kapaszkodtam a csuklójába, és nem engedtem el, valamint arra sem gondolt, hogy körültekintően kiválasszon egy helyet, ahol kellő nyugalommal és méltósággal élhetem át első áldozatejtésemet. Hanyatt-homlok rohant át ezen az aktuson, mint olyasvalamin, amit minél gyorsabban magunk után akarunk tudni, akárcsak a megteendő kilométereket. Megmarkolta a rabszolgát, betömte a száját, lefogta a testét, és szabadabbá tette a nyakát. „Végezd el” — mondta. „Most már nem fordulhatsz vissza.” Ellenérzéssel eltelve, csalódottságtól elerőtlenedve, engedelmeskedtem. Letérdeltem a meggörbült, kapálózó ember mellé, és vállához szorítva mindkét kezemet, nyakának támadtam. Még alig kezdtek megváltozni a fogaim, hát szúrás helyett fel kellett hasítanom a nyakát, ahogy sebet ejtettem, folyni kezdett a vér. S amint megtörtént, amint összeforrtam vele és ittam… semmi más nem létezett többé.

Lestat, a mocsár, a távoli tábor zaja mit sem jelentett számomra. Akár rovar is lehetett volna, zúgó, lehulló, eltűnő, semmibe vesző rovar. A megbabonázott, az ember erőteljes viaskodása kezem feszítésétől lecsendesedett, s ezután hallható ismét a dobszó, szívének dobverése — ám ezúttal tökéletesen egy ritmusban az én szívverésemmel. Ez visszhangzott lényem minden rostjában, míg lassabb nem lett a dobogás, s mindkettő halk zajjá vált, azzal fenyegetve, hogy a végtelenségig folytatódik; Elkábultan a súlytalanság állapotában ültem. Ám ekkor Lestat visszarántott. „Már nem él, te idióta!„ — mondta a maga gyöngéd, tapintatos módján. „Ha meghaltak, ne igyál tovább! Ezt jegyezd meg!” Pillanatnyi őrjöngés fogott el, magamon kívül voltam, erősködtem, hogy az ember szíve még ver, és kétségbeesetten újra rá akartam vetni magam. Két kezemet végighúztam a mellkasán, megragadtam a csuklóját. Fel is hasítottam volna, ha Lestat talpra nem ránt és arcul nem üt. Ez a pofon elképesztő volt. Nem a szokványos módon fájt. Másfajta érzetet váltott ki: korbácsütésként érte érzékeimet, úgyhogy zavartan perdültem körbe, és tehetetlenül, merev tartással, egy ciprusfának támaszkodva tértem magamhoz, s a rovarokkal teli éjszaka lüktetett füleimben. „Ha ezt műveled, meghalsz” — mondta Lestat. „Ha rátapadsz, magával ránt a halálba. Különben is, túl sokat ittál már, beteg leszel tőle.” Fülemet sértette a hangja. Heves vágy fogott el, hogy rávessem magam, érezni kezdtem azt, amit megjósolt. Kínzó fájdalom támadt a gyomromban, mintha valami örvény nyelné magába beleimet. Valójában túl gyorsan hatolt a vér a vérembe, de ezt nem tudtam.

Lestat úgy járt-kelt az éjszakában, mint a macska, én meg követtem, halántékom lüktetett, gyomrom is éppúgy fájt még, amikor Pointe du Lac-ba értünk.

Amikor az asztal mellé ültünk a szalonban, és Lestat pasziánszozni kezdett a politúros asztalon, megvetéssel néztem rá. Ostobaságokat dünnyögött. Hozzá fogok szokni ahhoz, hogy öljek, nem jelent majd semmit a számomra. Nem szabad hagynom, hogy megrázkódtasson. Túl erősen reagálok még, mintha nem vetettem volna le a „porhüvelyt”. Nagyon gyorsan megszokom majd mindezt. „Azt hiszed?” — kérdeztem végül, holott egyáltalán nem érdekelt, mit válaszol. Most már értettem a köztünk lévő különbséget. Az ölés élménye számomra döntő változást jelentett. Éppúgy, mint Lestat csuklójából vért szívni. Ezek az élmények annyira lenyűgöztek, és annyira megváltoztatták szemléletmódomat mindenről, ami körülöttem volt, fivérem szalonban függő képétől az erkélyajtó legfelső üvegén beragyogó magányos csillag látványáig, hogy el sem tudtam képzelni olyan vámpírt, aki nem tartja ezt magától értetődőnek. Tudtam, hogy véglegesen megváltoztam. Minden iránt, még az asztalra rakott pasziánszkártyák fénylő sorai iránt is, mélységes tiszteletet éreztem. Lestat másképpen érzett. Vagy semmit sem érzett. Kutya, amiből nem lesz szalonna. Unalmas, akár egy földi halandó, közönséges és boldogtalan, akár egy földi halandó. Végigfecsegte a játszmát, becsmérelte élményeimet, ám ugyanakkor tökéletesen alkalmatlan volt rá, hogy hasonló élményeket éljen át. Reggelre rájöttem, hogy a legteljesebb mértékben fölötte állok, és csúful rászedettnek éreztem magam, amiért ő a tanítóm. Irányítania kell engem a szükséges tanulnivalókban, ha van még egyáltalán tanulnivaló, nekem pedig el kell viselnem egy olyan érzésvilágot, amely magát az életet is gyalázza. Hidegen éreztem iránta. Fensőbbségemben nem volt lenézés. Csupán vágyakozás új élmény után, olyasmi után, ami szép és pusztító, mint első emberölésem. És láttam, hogy ha maximálisan ki akarok használni minden rendelkezésemre álló tapasztalatot, hogy tanuljak belőle, akkor kizárólag a saját képességeimre támaszkodhatok. Lestat hasznavehetetlen volt.

Jócskán elmúlt éjfél, amikor végre felálltam székemről, és kimentem a teraszra. A hatalmas hold gömbölydeden fénylett a ciprusfák fölött, a nyitott ajtókon gyertyafény áradt ki. A ház zömök oszlopait és vastag falait frissen meszelték, frissen söpörték végig a padlódeszkákat is, és nyári esőtől tiszta, vízcseppektől fényes volt az éjszaka. A terasz szélső oszlopához támaszkodtam, fejem egy jázmin lágy indájához ért, mely örökös harcban élt egy lilaakáccal, és arra gondoltam, mi áll előttem térben és időben, és eltökéltem, hogy tapintatosan és tisztelettudóan közelítem meg, mindenből azt sajátítva el, ami a legjobban vezet át a másikhoz. Hogy ez mit jelent, abban magam sem voltam biztos. Érti-e, ha azt mondom, hogy nem kívántam fejest ugrani a megismerésbe, hogy amit vámpírként éreztem, oly lenyűgöző volt, hogy egy cseppjét sem kívántam eltékozolni?

— Igen — vágta rá buzgón a fiú. — Úgy hangzik ez, mintha a szerelemhez hasonlítana.

A vámpír szeme felcsillant. — Úgy van. Olyan, mint a szerelem. Most pedig elmondom magának, milyen kedélyállapotban voltam azon az éjszakán, hogy megtudja: mélyreható különbségek vannak a vámpírok között, és hogy miképp alakult ki Lestat szemléletétől eltérő felfogás bennem. Értse meg: nem azért utasítottam el, mert semmire sem becsülte tapasztalatát. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet hagyni, hogy ilyen érzések kárba vesszenek. Lestat azonban olyasvalamit tett ezután, ami megmutatta nekem, mi módon lássak hozzá az ismeretek elsajátításához.

Pointe du Lac bőségét, gazdagságát módfelett élvezte. Nagyon tetszett neki a szép porcelánkészlet, amelyben apja vacsoráját feltálalták. Szerette megérinteni a bársonyfüggönyöket, lábujjával kirajzolni a szőnyegmintákat. Most pedig kivett egy kristálypoharat az egyik vitrinből, és így szólt: „Szükségem van poharakra.” Csakhogy ezt olyan kaján gyönyörűséggel mondta, hogy ridegen fürkésző pillantással voltam kénytelen reagálni rá. Fölöttébb ellenszenvesnek találtam. „Egy apró trükköt akarok bemutatni neked.” — folytatta. „Már amennyiben szeretsz pohárból inni.” Letette poharát a kártyaasztalra, kijött hozzám a teraszra, lesből vadászó állat módján kezdett újra viselkedni, pillantása elhatolt a ház fényein túl terjengő sötétségbe, bekandikálva a tölgyfák ív alakú ágai alá. Egy pillanat alatt átugrott a terasz rácsán, és hangtalanul ért földet odalenn a salakon, majd előrelendült, és két kézzel megfogott valamit. Amikor odahozta hozzám, elképedve láttam, hogy egy patkányt tart kezében. „Ne légy már olyan átkozottul hülye!” — kiáltott rám. „Nem láttál még patkányt?” Óriási, hosszú farkú, ficánkoló mezei patkány volt. Nyakánál fogta, hogy ne tudjon harapni. „A patkány kimondottan finom tud lenni” — jelentette ki. Majd a borospohárhoz vitte az állatot, elvágta a torkát, és sebtében megtöltötte a poharat vérrel. A patkányt átrepítette a rács fölött, és diadalmasan tartotta oda a borospoharat a gyertya mellé. „Időnként egészen jól el lehet élni patkányokon, mondta. Ne vágj hát ilyen pofát! Patkány, csirke, szarvasmarha. Hajóúton, az ördögbe is, jobb, ha patkányon élsz, hacsak nem akarsz akkora riadalmat okozni, hogy kikutassák a koporsódat. Átkozottul jobb, ha megtisztítod a hajót a patkányoktól.” S olyan élvezettel kortyintott a vérből, mintha burgundit inna. Kissé elfintorodott az arca. „Nagyon gyorsan kihűl.”

„Azt akarod hát mondani, hogy élhetünk állatokon?” — kérdeztem.

„Igen.” Felhörpintette az egészet, majd nemtörődöm módon a kandallóba dobta a poharat. Az üvegszilánkokra néztem. „Remélem, nem sajnálod.” Gúnyos mosollyal mutatott az eltört pohárra. „Őszintén remélem, hogy nem, mert ha sajnálod, akkor sincs mit tenni.”

„Kidobhatlak például apáddal együtt Pointe du Lac-ból” — jelentettem ki. Ez volt, úgy hiszem, ingerültségem első megnyilvánulása.

„Miért tennéd?” — kérdezte tettetett riadalommal. „Hiszen még nem tudsz mindent… igaz?” Nevetett, s lassan járkálni kezdett a szobában. Ujjai végigtapogatták a spinét szaténtakaróját. „Játszol?” — kérdezte.

Valami olyasmit mondtam, hogy „Ne nyúlj hozzá!”, mire ő kinevetett. „Hozzányúlok, ha kedvem tartja” — mondta. „Nem ismered például a módját, ahogyan meghalhatsz. És most olyan kár lenne meghalni, nem igaz?”

„Kell hogy legyen valaki a világon, aki megtanítja nekem mindezeket a dolgokat” — jelentettem ki. „Nyilván nem te vagy az egyetlen vámpír. Apád úgy hetvenesztendős lehet. Nem lehetsz régóta vámpír, így hát valaki nyilván kioktatott…”

„És te azt hiszed, hogy sikerülni fog egyedül vámpírra találnod? Az lehet, barátom, hogy ők látnak téged, te azonban nem látod őket. Nem hiszem, hogy sok választási lehetőséged van e téren. Én vagyok a tanítód, szükséged van rám, és ez ellen nemigen tehetsz semmit. És mindkettőnknek vannak hozzátartozói, akikről gondoskodnunk kell. Apámnak orvosra van szüksége, és akkor még itt van anyád és a nővéred is. Nehogy halandó ember módján közöld velük, hogy vámpír lettél. Mindössze gondoskodj róluk és apámról. Holnap este gyorsan másvilágra küldöd áldozatodat, és azután foglalkozhatsz a birtokod ügyeivel. Most pedig lefeküdni. Mindketten ugyanabban a szobában alszunk, így jóval kisebb a kockázat.”

„Nem, legyen csak tied a szoba” — mondtam. „Nem akarok egy szobában aludni veled.”

Dühbe jött. „Ne csinálj butaságot, Louis! Óva intelek. Semmit sem tudsz tenni saját védelmedért, a világon semmit, ha felkel a nap. A külön szoba külön óvintézkedést követel. A külön óvintézkedés külön lehetőség arra, hogy észrevegyenek.” Ezután temérdek dolgot hozott fel megfélemlítésemre, hogy ezzel engedékenységre bírjon, de mintha a falnak beszélt volna. Áthatóan néztem rá, de szavaira nem figyeltem. Gyengének és ostobának láttam, száraz gallyakból összetákolt, cérnavékony hangon kárpáló lénynek. „Egyedül alszom” — jelentettem ki, és kezemmel óvatosan beárnyékoltam minden egyes gyertyalángot. „Mindjárt itt a reggel” — erősködött.

„Zárkózz hát be!” — mondtam, és átfogva koporsómat, felemeltem és levittem a téglával kirakott lépcsőn. Hallottam, hogy zárak kattannak odafenn az erkélyajtókon, hallottam a függönyök suhogását. Az ég halványult, de tele volt még hintve csillagokkal, egy újabb gyenge esőtől feltámadt a folyó felől érkező enyhe szél, és vízcseppektől lettek foltosak a kockakövek. Kinyitottam fivérem kápolnájának ajtaját, félresöpörtem a rózsákat és töviseket, amelyek csaknem eltorlaszolták a bejáratot, és a kőpadlóra tettem a koporsót, a térdeplő elé. Kis híján látni tudtam a szentek képeit a falakon. „Paul” — szólítottam meg halkan fivéremet — „életemben először semmit nem érzek irántad, sem a halálod iránt, és életemben először mindent érzek irántad, érzem az elvesztésed okozta bánatot, olyannyira érzem, mintha ez idáig egyáltalán nem tudtam volna, mi az érzés…”

A vámpír a fiú felé fordult. — Akkor lettem teljesen, tökéletesen vámpír. Rázártam a zsalukat a rácsos ablakokra, és elreteszeltem az ajtót. Majd bemásztam a koporsóba, amely a sötétben alig-alig fénylő atlaszselyemmel volt bélelve, és bezárkóztam. Így lettem vámpír.

— Ezek szerint olyan vámpírral maradt együtt, akit gyűlölt — szólt a fiú.

— Vele kellett maradnom — felelte a vámpír. — Mint már mondtam, nagyon is kedvezőtlen, hátrányos helyzetben tartott. Célozgatott rá, hogy sok mindent nem tudok, amit tudnom kell, és minderre egyedül csak ő képes kioktatni. De voltaképp jórészt gyakorlati jellegű dolgokra tanított meg, amire magunk is könnyen rájöhetünk. Afféle dolgokra, mint például hogyan kell egy hajóút alkalmával úgy szállítanunk koporsónkat, mintha hozzátartozónk földi maradványait vinnénk eltemetni, hogy senki sem mer kinyitni egy ilyen koporsót, mi pedig éjjel kibújhatunk belőle, hogy megtisztítsuk a patkányoktól a hajót. És hogy ő ismer boltokat és kereskedőket, akik még jóval zárás után is beengednek az üzletükbe, és a legelegánsabb párizsi divat szerint öltöztetnek ki bennünket, ismer ügynököket, akik hajlandók éttermekben és kabarékban pénzügyi akciókat lebonyolítani. Mindezekben a világias dolgokban Lestat megfelelő tanítónak bizonyult. Hogy miféle ember volt életében, nem tudtam, nem is törődtem vele, ám a jelek szerint ugyanabba a társadalmi osztályba tartozott, mint jómagam, ami nem sokat jelentett ugyan számomra, de mindenesetre gördülékenyebbé tette életünket, mint amilyen máskülönben lett volna. Kifogástalan ízléssel rendelkezett, ámbár könyvtáramat „porfészeknek” minősítette, és nemegyszer dühbe gurult, ha olvasás vagy naplóírás közben talált. „Emberi ostobaság”, jegyezte meg, ám ugyanakkor olyan hatalmas összegeket költött a pénzemből Pointe du Lac fényűző berendezésére, hogy még én is, aki mit sem törődöm a pénzzel, felkaptam a fejem. Ha látogatók érkeztek Pointe du Lac-ba — szerencsétlen flótások, akik lóháton vagy kocsin érkezve a folyó menti út felől, ajánló leveleket mutattak fel más ültetvényesektől vagy New Orleans-i tisztviselőktől, és éjszakai szállást kértek tőlünk —, nyájas és udvarias volt hozzájuk, ami lényegesen megkönnyítette a helyzetemet, hisz amúgy reménytelenül össze voltam zárva vele, és újra meg újra felbosszantott a gonoszsága.

— De hát nem bántotta ezeket az embereket? — kérdezte a fiú.

— De igen, gyakran bántotta. Ám hadd áruljak el egy apró titkot, ami nemcsak vámpírokra vonatkozik, hanem tábornokokra, katonákra, még királyokra is. Legtöbben közülünk úgy vannak vele, hogy sokkal inkább látnánk valakit holtan, mint sértett vendégként a házunkban. Különös… persze. De állítom, hogy való igaz. Jól tudtam, hogy Lestat minden éjjel emberekre vadászik. De ha durván, komiszul viselkedett volna családommal, vendégeimmel, rabszolgáimmal, azt nem tudtam volna elviselni. Nem is tette. Ellenkezőleg, különleges örömét lelte a vendégekben. Ha a családunkról van szó, hajtogatta, semmi költséget nem szabad sajnálnunk. Az apjával kapcsolatos fényűzést szinte nevetséges módon túlzásba vitte. A vak öregnek állandóan el kellett mondani, milyen drága, finom az ágykabátja, a köntöse, milyen külföldről érkezett csodálatos függönyt tettek fel az ágyára, milyen francia és spanyol borunk van a pincében, milyen sokat jövedelmez az ültetvény még rossz években is, amikor a partvidékiek az indigócserje termelésének végleges beszüntetését és a cukornádtermelésre való áttérést fontolgatták. Máskor viszont, ahogy már mondtam, durván bánt az öreggel. Olyan éktelen haragra gerjedt, hogy az öregember pityeregni kezdett, akár egy gyerek. „Nem viselem-e a gondodat főúri módon?” — förmedt rá a fia. — „Nem gondoskodom-e minden szükségletedről? Ne nyafogj tovább, hogy templomba akarsz menni, vagy régi barátaidhoz! Micsoda ostobaság! Régi barátaid meghaltak. Miért nem követed te is a példájukat, miért nem hagysz békén engem és a pénzemet?” Az öreg halkan sírdogálva panaszolta, hogy efféle dolgok mit sem számítanak egy öregembernek. Beérte volna azzal, ha a kis farmján maradhat élete végéig. Nemegyszer szerettem volna megkérdezni tőle: Hol volt az a farm? Honnan jöttek Louisianába? — hogy nyomára jussak annak a helynek, ahol Lestat netán egy másik vámpírt ismert. De nem mertem effélével előállni, nehogy az öreg sírni kezdjen, és felingerelje fiát. Ám ezek a dührohamok nem voltak gyakoribbak a szinte túlzásba vitt kedveskedés időszakaszainál, amikor Lestat tálcán vitte oda apjának a vacsorát, és türelmesen megetette, miközben időjárásról, New Orleans-i hírekről, vagy anyám és nővérem foglalatosságairól mesélt neki. Szembetűnően mély szakadék tátongott apa és fiú között műveltség és viselkedés tekintetében egyaránt, de hogy ez miképp alakult ki, arról sejtelmem sem volt. Nagyjából sikerült az egész dologtól mindvégig távol maradnom.

Az élet, mint mondtam, elviselhető volt. Lestat gúnyos mosolya mögött ott bujkált az ígéret, hogy nagyszerű vagy szörnyűséges dolgokról tud, hogy a sötétség olyan rétegeivel áll kapcsolatban, amit én nem is gyaníthatók. Szüntelenül ócsárolt és támadott, amiért becsülöm az értelmet, húzódozom mások megölésétől, szinte ájultan esek össze, ha ölnöm kell. Harsány nevetésben tört ki, amikor felfedeztem, hogy látni tudom magam a tükörben, hogy a kereszt nincs hatással rám, és összeszorított ajkán csúfondáros mosolyával nézett rám, amikor istenről vagy ördögről kérdeztem. „Szeretnék egy éjjel találkozni az ördöggel” — mondta egy alkalommal, gyűlölködőn vigyorogva. „A Csendes-óceán kietlen tájékáig űzném el innen. Én vagyok az ördög.” Megdöbbenésem láttán hahotázni kezdett. Ám valójában a helyzet az volt, hogy iránta érzett ellenszenvemben semmibe se vettem, gyanakodtam rá, és ugyanakkor a kívülálló elbűvöltségével figyeltem. Néha azon kaptam magam, hogy a csuklóját nézem, amelyből vámpíréletemet szívtam, és olyan nyugalom szállt rám, hogy éreztem, amint lelkem elszáll a testemből, vagy inkább testem válik lelkemmé, és ekkor meglátott, rám bámult, a legkevésbé sem sejtve, mit érzek, minek a megismerésére vágyom, és utánam nyúlva, durván kirángatott mindebből. Halandó életemben nem tapasztalt nyílt kívülállással viseltem ezt el, ráébredve, hogy ez a vámpírtermészet része: hogy ülhetek Pointe du Lac-ban, az otthonomban, és órákon át fivérem földi életére gondolhatok, rövidnek és kerek egésznek látva a kifürkészhetetlen sötétségben, megértve most már a hiábavaló, értelmetlen, pusztító szenvedélyt, amellyel elvesztését gyászoltam, és dühödt állatként támadtam másokra. Mindez a zűrzavar olyan volt, mint táncosok féktelen tombolása a ködben, és most, ebben az idegenszerű vámpír mivoltomban mély szomorúság töltött el. De nem rágódtam rajta. Nehogy ezt higgye rólam, hiszen a bánat, a tépelődés borzalmas időfecsérlés lett volna. Inkább körülnéztem az összes ember között, akit ismertem, és az egész életet önmagában becsesnek láttam, elítéltem minden áldatlan bűnt és szenvedélyt, amitől az élet úgy folyna át ujjaim között, akár a homok. Csak most, vámpírként, sikerült megismernem nővéremet. Nem hagytam, hogy az ültetvényen éljen, azt akartam, hogy a városba menjen, amire olyan nagy szüksége volt, hogy élvezze élete fénykorát, saját szépségét, és menjen férjhez, ahelyett, hogy elvesztett fivérünk vagy az én távozásom miatt gyötrődjék, vagy anyánk gondozónője legyen. Gondoskodtam számukra mindenről, amire szükségük lehetett, vagy amit akartak, a legjelentéktelenebb kérést is azonnali figyelemre méltattam. Nővérem nevetve fogadta a bennem végbement változást, amikor esténként találkoztunk és elvittem otthonról, ki a faburkolatú utcákra, végigsétáltunk a fákkal szegélyezett, holdfényes folyóparton, élveztük a narancsvirág illatát és a simogató meleget. Órákon át beszélgettünk legtitkosabb gondolatairól és álmairól, azokról a csapongó kis képzelgésekről, melyeket senkinek sem mert elmondani, még nekem is csak suttogva, amikor kettesben ültünk a gyengén megvilágított szalonban. Bájosan, tapinthatóan állt előttem, vibráló, aranyos kis teremtésnek láttam, aki hamarosan megöregszik, hamarosan meghal, hamarosan elveszíti ezeket a pillanatokat, amelyek megfoghatatlanságukban tévesen… tévesen halhatatlanságot ígértek nekünk. Mintha születési jogunk lenne, amelynek nem tudjuk felfogni a jelentőségét egészen mostanáig, mikor is mi, középkorúak, eljutottunk életünk addigi szakaszáig, amikor annyi évre tekinthetünk előre, amennyit magunk mögött hagytunk. Amikor minden pillanatot — mindegyiket — először ismernünk kell és azután megízlelnünk.

A kívülállás tette ezt lehetővé, az a nagyszerű magányosság, amellyel Lestat és én jártunk-keltünk a halandó emberek világában. És minden anyagi jellegű probléma megszűnt számunkra. Elmondom magának, hogy ez hogyan volt lehetséges.

Lestat mindig tudta, miképp lopja meg azokat az áldozatait, akiket gazdag ruházatuk vagy a pazarlás egyéb biztató jelei alapján szemelt ki magának. De a rejtőzködés és a titoktartás súlyos problémája szörnyű erőfeszítést kívánt tőle. Gyanítottam, hogy az úriemberi küllem mögött a legegyszerűbb pénzügyek terén mélységes tudatlanság rejlik. Én azonban értettem a pénzügyekhez. Ennélfogva bármely pillanatban készpénzhez juthatott, én pedig tudtam, mibe kell befektetni a pénzt. Ha épp nem egy hulla zsebéből lopott valamelyik sikátorban, akkor a város leggazdagabb szalonjainak kártyaasztalánál ült, és vámpírszimatát arra használta, hogy aranyat, dollárt és vagyonátruházó okiratokat szippantson ki ültetvényesek fiaitól — ifjaktól, akiket barátként becsapott, ám modorával elbűvölt. Ez azonban nem nyújtotta neki azt az életet, amire vágyott, megnyitotta hát előttem a természetfölötti világot, hogy szert tehessen egy befektetőre és ügyintézőre, akinek halandó életbeli szakértelme jól jön majd neki ebben a halál utáni életben.

De hadd fessem le New Orleanst, amilyen akkoriban volt, és amilyen később lett, hogy megérthesse, milyen egyszerű volt ott az életünk. Nem találhatott volna még egy New Orleanshoz hasonló várost Amerikában. Nemcsak a különféle társadalmi osztályokhoz tartozó franciákkal és spanyolokkal volt tele, akik a város különleges arisztokráciájának is részét alkották, hanem később mindenféle — főként ír és német — bevándorlókkal is. A nem homogenizálódott és fantasztikus törzsi öltözéket viselő, törzsi életmódot folytató rabszolgák mellett fellelhető volt a színes bőrű szabad emberek egyre fejlődő, növekvő rétege, a mi és a szigetbeliek vérkeveredéséből származó eme csodálatos emberek, akik kézművesek, művészek, költők és szépségükről híres nők pompás és egyedülálló kasztját alkották. Azután meg indiánok, akik gyógyfüveket és fametszeteket kínálgatva lepték el nyári napokon a töltést. És mindezek között, nyelvek és színek e kavalkádja közepette, ott kószáltak a kikötőbeliek — hajósok, akik tömegesen jöttek, hogy elköltsék pénzüket a mulatókban, sötét vagy fehér bőrű szép nőket vásároljanak meg éjszakára, megízleljék a spanyol és francia konyhaművészet remekeit, igyanak a világ különféle boraiból. Adjuk még ezekhez hozzá az amerikaiakat, akik az átalakulásom utáni években, a régi Francia Negyedtől kezdve — ott, ahol a folyam eléri New Orleanst — beépítették a várost a holdfényben templomként ragyogó, pompázatos görög házaikkal. És persze a telepesek, amint fényes hintókban jöttek családjukkal a városba, hogy estélyi ruhát, ezüstöt, ékkövet vásároljanak, elárasztották a régi francia operaház, a Théátre d’Orléans és a Szent Lajos katedrális felé vezető szűk utcákat. A székesegyház nyitott kapuiból a nagymise dallamai kiáradtak a Place d’Armes-on összegyűlt vasárnapi tömeg fölé, a francia piac zajos pörlekedése fölé, a némán, kísértetiesen tovasikló hajók fölé a Mississippi megemelt vizén, amely New Orleans szintjénél magasabban folyt a gátak között, azt a látványt keltve, hogy az ég felé lebegnek a hajók.

Ez volt New Orleans — varázslatos, pompás lakhely. Esténként, az egymást sorban követő gázlámpák fényfoltjaiban egy könnyed méltósággal végighaladó, elegánsan öltözött vámpír sem hívta fel magára jobban a figyelmet, mint más egzotikus lények százai — ha ugyan egyáltalán felhívta, ha volt, aki megállt, és legyezője mögül suttogta: „Milyen sápadt… az a férfi, hogy fénylik… hogy mozog! Nem természetesen.” Ebben a városban eltűnhetett egy vámpír, mielőtt megformálódtak volna a szavak az ajkakon, rábukkanhatott sikátorokra, melyekben látni tudott, akár a macska, sötétbe borult ivókra, ahol asztalra bukó fejjel matrózok aludtak, magas mennyezetű, tágas hotelszobákra, melyekben magányos női alak ült talán, lábfejét hímzett párnán nyugtatta, bokától felfelé csipkés takarókba burkolózott, magányos gyertya homályos világánál hajtotta le fejét, és így nem látta, amint a hatalmas árnyék végigsiklik a mennyezet gipszvirágain, nem látta, amint a hosszú, fehér ujjak előrenyúlnak, ahogy elnyomják a gyenge lángot. Már csak azért is figyelemre méltó hely volt, mert mindenki, aki bármilyen okból hosszabb időt töltött itt, hagyott valamilyen emléket, márványból, kőből vagy téglából készült építményt maga után, és az még most is áll. Állt akkor is, amikor a gázlámpák kimentek a használatból, repülőgépek jöttek divatba, és irodaházak tömegei épültek a Canal úti telkeken. Valamilyen megmagyarázhatatlan szépség és romantika megmaradt, talán nem minden utcában, de elegendő helyen ahhoz, hogy számomra a város ma is és mindörökké akkori látványát nyújtsa, és ha végigmegyek most a Quarter vagy a Garden District csillagfényes utcáin, a múltban érzem magam. Azt hiszem, ez a hátrahagyott emlékektől van így. Legyen az egyszerű házikó vagy korinthoszi oszlopokkal, kovácsoltvas csipkézettel ékes palota. Az épület nem árulja el, hogy ez vagy az az ember ott járt. Azt sem, hogy amit ott és akkor érzékelt, megmarad. A hold, amely New Orleans felett akkor felkelt, most is felkel. Amíg azok a kőből való emlékek állnak, ő is felkel. A hangulat, az érzés, legalábbis itt… ott… ugyanaz marad.

A vámpír bánatosnak látszott. Felsóhajtott, mintha kételkedne most elhangzott szavaiban. — Miről is volt szó? — kérdezte hirtelen, mint aki kissé elfáradt. — Igen, a pénzről. Lestatnak és nekem sok pénzt kellett szereznünk. Említettem már, hogy ő értett a lopáshoz. De ezután a befektetés volt fontos. Amit halomra gyűjtöttünk, fel kellett használnunk. Ezzel viszont elébe vágok a dolgoknak. Állatokat öltem. Erre mindjárt visszatérek. Lestat kizárólag embereket ölt, néha kettőt-hármat vagy még többet egy éjszakán. Annyit szívott csak egyikből, hogy pillanatnyi szomját csillapítsa, és akkor a másikkal folytatta. Minél különb zsákmányra lel, annál jobban ízlik neki, mondta a maga otromba módján. Hamvas fiatal lány volt kedvenc csemegéje az este kezdetén, de a teljes győzelmet az jelentette számára, ha fiatal férfit ölhetett. Egy olyan korú fiatalember, mint maga, különösen vonzotta volna.

— Mint én? — kérdezte halkan a fiú. Előrekönyökölve fürkészte eddig a vámpír szemeit, de most hirtelen kiegyenesedett.

— Igen — folytatta a vámpír, mintha nem vette volna észre a fiú megváltozott arckifejezését. — Az ő elveszejtésüket tartotta Lestat a legnagyobb fogásnak, mert ők az élet maximális lehetőségének a küszöbén álltak. Lestat persze nem fogta ezt fel. Én értettem. Lestat semmit sem értett.

Pontosan elmondom magának, mire törekedett Lestat. A folyó fentebbi szakaszánál feküdt a Freniere-birtok, elsőrangú ültetvény, amely röviddel a cukorfinomítás feltalálása után nagy vagyon reményével kecsegtetett. Úgy vélem, tudja, hogy a cukrot Louisianában finomították. Van valami nagyszerű és ironikus abban, hogy ez a nekem oly kedves vidék finomított cukrot állított elő. És ezt szomorúbban állapítom meg, mint ahogy maga nyilván gondolja. A finomított cukor méreg. Tömény kivonata volt New Orleans életének — olyan édes, ami már végzetes, olyan csábító és ínycsiklandó, hogy minden más érték feledésbe megy… De ahogy mondtam, feljebb tőlünk, a folyó mellett éltek Freniere-ék, egy nagy francia család, amelynek akkori nemzedéke öt fiatal nőből és egy fiatal férfiból állt. Hárman nem szándékoztak férjhez menni, két lány viszont még elég fiatal volt, és mindannyian a fiatalembert tekintették támaszuknak. Neki kellett irányítani az ültetvényt, miként nekem is anyám és nővérem érdekében. Neki kellett foglalkozni a házassági ügyekkel, gondoskodni hozományról, amikor a birtok egész vagyonát — nem csekély kockázattal — a jövő évi cukorhozam biztosítására fektette be. Neki kellett üzleteket kötni, neki kellett harcolni és az anyagi gondokat távol tartani Freniere-ék világától. Lestat eltökélte, hogy ez az ember kell neki. És amikor maga a sors már-már meghiúsította szándékát, Lestat megdühödött. Az életét tette kockára, hogy megkaparintsa az ifjú Freniere-t, aki lovagias ügybe keveredett. Egy spanyol telepes leszármazottját megsértette egy táncmulatságon. Az egész ügy valójában szót sem érdemelt, de a legtöbb louisianai ifjú spanyolhoz hasonlóan, ő is kész volt ok nélkül feláldozni életét. Mindketten készek voltak rá. A Freniere-házban óriási izgalom uralkodott. Lestat tökéletesen tisztában volt ezzel. Mindketten vadásztunk már a Freniere-birtokon, Lestat rabszolgákra és csirketolvajokra, én meg állatokra.

— Maga csak állatokat ölt?

— Igen. Ahogy mondtam, erre később visszatérek.

Mindketten ismertük az ültetvényt, és én rákaptam, hogy a vámpírok egyik legnagyobb élvezetének hódoljak: tudtuk nélkül figyeljem az embereket. Úgy ismertem a Freniere nővéreket, mint a fivérem kápolnáját övező pompás rózsafákat. Páratlanok voltak a maguk nemében. Mindegyik olyan eleven eszű volt, mint a fivérük, de egyikük — nevezzük őt Babette-nek — nemcsak olyan eszes volt, mint a bátyja, hanem sokkal megfontoltabb is. Ám egyiküket sem nevelték az ültetvény gondozására, egyikük sem értett a birtok pénzügyi helyzetének legegyszerűbb kérdéseihez sem. A családfenntartó szerepét egyedül és kizárólagosan az ifjú Freniere töltötte be, és ezzel mindannyian tisztában voltak. Iránta való szeretetükkel, rendíthetetlen meggyőződésükkel, hogy ő találta fel a spanyolviaszt, és hogy bármilyen hitvesi szeretet csupán halvány visszfénye lehet iránta érzett szeretetüknek, egyfajta kétségbeesés párosult. erős, akár az életben maradás vágya. Ha Freniere életét veszti a párbajban, az ültetvénynek vége. Az anyagilag labilis gazdaság vezetése, évenként jelzálogkölcsön felvétele a következő évi termésre, s ennek segítségével a fényűző életmód további biztosítása, mind-mind az ő feladata volt. Elképzelhető tehát, mekkora pánik, mekkora fájdalom lett úrrá a Freniere-házon azon az éjjelen, amikor a fiú a városba ment a megbeszélt párbajra. És képzelje el Lestatot, amint fogát csikorgatja, akár egy vígoperabeli ördög, amiért nem ő öli meg az ifjú Freniere-t.

— Azt akarja ezzel mondani… hogy maga a Freniere nővérekkel érzett együtt?

— Teljes mértékben együtt éreztem velük — mondta a vámpír. — Aggasztó helyzetbe kerültek. Részvéttel voltam a fiú iránt is. Azon az éjjelen bezárkózott apja dolgozószobájába, és végrendeletet csinált. Nagyon jól tudta, hogy ha másnap reggel négykor megöli egy tőrdöfés, családja vele együtt pusztul. Sajnálkozott sorsa felett, de tenni nem tudott ellene. Megfutni a párbaj elől nemcsak társadalmi megsemmisülést jelentett volna számára, de alkalmasint nem is nyílt volna rá lehetőség. A másik fiatalember addig üldözte volna, amíg harcra nem kényszeríti. Amikor éjfélkor elindult az ültetvényről, olyan emberként nézett a halál képébe, aki — mivelhogy egyetlen utat követhet csupán — eltökélte, hogy teljes bátorsággal követi. Vagy megöli a spanyol fiút, vagy meghal: gyakorlottsága, ügyessége ellenére a kimenetelt nem lehetett megjósolni. Olyan mélységes érzelem és olyan nagyfokú bölcsesség tükröződött arcán, amihez foghatót soha nem láttam Lestat viaskodó áldozatain. Első csatámat ott a helyszínen vívtam meg Lestattal. Hónapok óta akadályoztam, hogy megölje a fiút, most viszont végezni akart vele, mielőtt a spanyol fiúnak módja nyílik rá.

Lóháton iramodtunk New Orleans felé, az ifjú Freniere után. Lestat mindenáron utol akarta érni, én meg Lestatot. Mint már mondtam, a párbaj hajnali négyre volt kitűzve. A mocsár szélén, közvetlenül a város északi kapuján túl. Mivel röviddel négy előtt értünk oda, túl kevés időnk maradt, hogy visszatérjünk Pointe du Lac-ba, ami azt jelentette, hogy saját életünk is veszélybe kerül. Olyan dühös voltam Lestatra, mint még soha, ő pedig szentül elhatározta, hogy elkapja a fiút. „Adj neki lehetőséget!” — hajtogattam szüntelen, megragadva őt, mielőtt a fiú közelébe érhetett. Tél derekán jártunk, párás, metsző hideg volt az ingoványban, egyik jeges zápor a másik után söpört végig a tisztáson, a párbaj leendő színhelyén. Én persze nem féltem a természeti elemektől, amiktől maguk esetleg félnek, nem gémberedtem meg tőlük, nem fenyegettek halálos hidegleléssel vagy betegséggel. Ámde a vámpírok éppoly erősen érzik a hideget, mint a halandók, és az áldozat vére gyakran hatásos és gyönyörteljes csillapítása a fázásnak. Ezen a reggelen azonban nem a saját szenvedésem nyugtalanított, hanem a sötétségnek az a kiváló fedezéke, amit a természeti elemek nyújtanak, és ami Freniere-t szerfölött sebezhetővé teszi Lestat támadásával szemben. Nem kell több, mint hogy barátai mellől arrébb lépjen az ingovány felé, és Lestat máris elfoghatja. Így hát a szó szoros értelmében dulakodtam Lestattal, és nem engedtem el.

— Ennek ellenére megőrizte kívülállását, tartózkodó magatartását?

— Hm — sóhajtott a vámpír. — Igen, megőriztem, és vele együtt egy mindenre elszánt haragot. Most, amikor egy teljes család életével készült magát teletömni, e minősíthetetlen tettével, úgy éreztem, teljes mértékben lenézte, semmibe vette mindazt, amit egy vámpír bölcsességével kellett volna szemlélnie. Fogva tartottam tehát a sötétben, köpködött és átkozódott, az ifjú Freniere pedig átvette tőrét barátjától, és kilépett a síkos, nedves fűre, ellenfele felé. Rövid szóváltás után kezdetét vette a párbaj. Pillanatok alatt véget is ért. Gyors mellszúrással Freniere halálosan megsebesítette a másik fiút. Vérezve, haldokolva térdelt a fűben, és érthetetlen szavakat kiáltott ellenfelének. A győztes nem mozdult helyéről. Győzelme láthatóan nem jelentett megkönnyebbülést a számára. Mint megtestesült borzadályra, úgy nézett Freniere a halálra. Társai odaléptek hozzá lámpásaikkal, sürgették, hogy távozzon minél előbb, és hagyja a haldoklót barátaival. A sebesült eközben megtiltotta, hogy bárki is hozzányúljon. És amikor Freniere társaival megfordult, hogy távozzanak, és súlyos léptekkel baktattak mindhárman lovaik felé, a földön fekvő pisztolyt húzott elő. Talán csak én láttam ezt a teljes sötétségben. Mindenesetre odakiáltottam Freniere-nek, amint a fegyver felé szaladtam. Lestat csak erre várt. Amíg esetlenül próbáltam eltéríteni útjából Freniere-t, és a pisztoly felé iramodtam, Lestat, a maga sokéves tapasztalatával és rendkívüli gyorsaságával megragadta az ifjút, és eltüntette a ciprusfák között. Kételkedem, hogy a barátai egyáltalán felfogták, mi történt. A pisztoly elsült, a sebesült összeesett, én pedig végignyargaltam a szinte teljesen befagyott lápon, Lestat nevét kiáltozva.

Aztán megláttam. Freniere elterülve feküdt egy ciprus kidudorodó gyökere fölött, cipője mélyen belemerült a sötét vízbe, és Lestat még most is föléje hajolt, egyik kezét Freniere-nek még mindig a tőrt markoló kezén tartva. Elrántottam a vámpírt, akinek a jobb keze most nekem lódult, olyan villámgyorsan, hogy nem láttam, nem tudtam, hogy lesújtott rám, míg csak én is a vízben nem találtam magam, és mire feléledtem, Freniere persze már nem élt. Láttam, ahogy ott fekszik szemét lehunyva, ajka néma és mozdulatlan, mintha aludna. „A fene essen beléd!” — átkoztam a gyilkost. De aztán megriadtam, mert Freniere holtteste csúszni kezdett a mocsárba. Arca fölé emelkedett a víz, és teljesen ellepte. Lestat ujjongott, majd néhány odavetett szóval emlékeztetett, hogy nem egészen egy óra alatt vissza kell jutnunk Pointe du Lac-ba, és esküvel fogadta, hogy bosszút áll rajtam. „Ha nem kedvelném a déli ültetvényes életet, ma éjjel végeznék veled. Tudom a módját, fenyegetőzött. Mocsárba kergetném a lovadat. Ásnál magadnak egy lyukat, és belefulladnál.” Ezzel ellovagolt.

Még most is, ennyi év után, az iránta érzett düh izzó lávaként tölti meg ereimet. Akkor jöttem rá, mit jelent számára vámpírnak lenni.

— Egyszerűen gyilkos volt — mondta a fiú, s hangja némileg tükrözte a vámpír felindultságát. — Nem volt tekintettel semmire.

— Nem. A vámpírlét a bosszút jelentette számára. Bosszút maga az élet ellen. Az életek kioltása bosszú volt számára, semmi más. Nem csoda hát, hogy nem értékelt semmit. A vámpírlét leghalványabb árnyalatai sem voltak elérhetőek számára, mivel mániákus bosszúszomjjal összpontosította figyelmét a maga mögött hagyott halandó életre. Gyűlölettől emésztve nézett vissza. Irigységtől emésztve, semmi sem nyerte meg a tetszését, csak az, amit másoktól elvehetett. Ha aztán az övé lett, elhidegült iránta, elégedetlen volt vele, mivel az illető dolgot nem önmagáért szerette, s inkább valami másra kezdett vadászni. Bosszú — elvakult, meddő, hitvány bosszúvágy.

Beszéltem már magának a Freniere nővérekről. Kis híján fél hat volt, amikor elértem az ültetvényre. Valamivel hat után már világosodni kezdett, de onnan egészen rövid út volt hazáig. Felosontam a ház felső verandájára, és láttam, hogy mindannyian összegyűltek a szalonban, még csak le sem vetkőztek éjszakára. Pislákoltak már a gyertyák, ők gyászolókként ültek, és várták a hírt. Házi szokásuknak megfelelően, mindannyian feketébe öltöztek, ruhájuk fekete vonalai egybefolytak hollófekete hajukkal, úgyhogy a gyertyák fényében bársonyos, csillámló szellemként tűnt fel az öt arc — végtelenül bánatos, végtelenül bátor mindegyik. Babette arca látszott egyedül elszántnak. Olyannak, mint aki már eltökélte, hogy bátyja halála esetén magára veszi a terheket. Ugyanaz a kifejezés ült arcán, mint a fivéréén, amikor lóra ült, hogy párbajozni menjen. Ami Babette-re várt, az szinte teljesen hihetetlennek, képtelennek tűnt. A megmásíthatatlan halál állt előtte, amiben Lestat volt a bűnös. Így hát olyasvalamit tettem, ami nagy kockázattal járt. Lelepleztem magam előtte. Fényirányítás segítségével. Ahogy láthatja, arcom vakítóan fehér, felülete sima, és nagyfokú fényvisszaverő képességgel rendelkezik, akár a csiszolt márvány.

— Igen — bólintott izgatottan a fiú. — Igazán… nagyon szép. Kíváncsi vagyok, vajon… de mi történt?

— Kíváncsi, hogy jóképű férfi voltam-e halandó koromban — jelentette ki a vámpír. A fiú bólintott. — Az voltam. A testfelépítésemet illetően semmi sem változott bennem. Csak nem tudtam, hogy jóképű vagyok. Az élet, mint már mondtam, apró-cseprő dolgok szélviharát kavarta körülöttem. Semmire nem néztem, még egy tükörbe sem… tükörbe különösen nem… fesztelen pillantással. Most azonban a következő történt. Az ablaküveghez léptem, és megmerítettem arcom a fényben. Abban a pillanatban, amikor Babette az ablaküvegre fordította pillantását. Azután annak rendje és módja szerint eltűntem.

Másodperceken belül az összes nővér tudta, hogy „különös teremtmény” volt látható, kísértetszerű lény, és a két rabszolgalány rendíthetetlenül megtagadta, hogy kutasson utána. Türelmetlenül vártam végig ezeket a perceket, hogy bekövetkezzen az, amit akartam: Babette végül gyertyatartót emelt fel egy kis asztalról, meggyújtotta a gyertyákat, és semmibe véve a többiek félelmét, kimerészkedett egyedül a hideg teraszra, hogy megnézze, mi van ott. Nővérei az ajtóban keringtek, mint nagy fekete madarak, egyikük azt jajveszékelte, hogy fivérük meghalt, ő még a kísértetét is látta. Tudnia kell, hogy Babette, ez az erős lelkű teremtés, sohasem tulajdonította képzelgésnek vagy szellemeknek a látottakat. Hagytam végigjönni a sötét teraszon, mielőtt szóltam hozzá, és akkor is úgy intéztem, hogy csak a körvonalaimat láthassa homályosan az egyik oszlop mellett. „Kérje meg nővéreit, hogy menjenek vissza, szóltam halkan hozzá. A bátyjáról akarok beszélni. Tegye, amit mondok.” Egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán felém fordult, és próbált szemügyre venni a sötétben. „Kevés időm van. A világért sem akarok ártani magának” — folytattam. És ő szót fogadott. Megnyugtatva testvéreit, hogy nincs semmi baj, kérte, hogy csukják be az ajtót, és azok engedelmeskedtek, mint olyan emberek, akiknek nemcsak szükségük van vezetőre, hanem kétségbeesetten akarják is. Ekkor Babette gyertyáinak fénykörébe léptem.

A fiú szemei tágra nyíltak. Ajkához tette a kezét. — Úgy nézett rá… ahogyan rám néz? — kérdezte.

— Olyan naivan kérdi — mondta a vámpír. — Igen, minden bizonnyal úgy néztem rá. Csakhogy gyertyafénynél nem tűnök olyan természetfölöttinek. És előtte nem tettettem magam közönséges halandónak. „Csak néhány percem van” — mondtam azonnal. „De amit mondani akarok, az rendkívül fontos. Fivére bátran küzdött és győzött a párbajban — de várjon. Tudnia kell, hogy ő meghalt. Halála az éjszakai tolvajról szóló közmondást példázza, akivel szemben a maga fivérének minden jósága, bátorsága hatástalan maradt. De nem ez a fő mondanivalóm, hanem a következő. Maga irányíthatja az ültetvényt, és meg is mentheti. Csak az a fontos, hogy ne hagyja magát meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Magára kell vállalnia az ő munkáját, nem törődve egyesek felháborodásával, illendőségre, társadalmi szokásokra vagy józan észre való hivatkozásokkal. Ne hallgasson senkire. Ugyanaz a föld van ma is itt, mint ami tegnap reggel volt, amikor a bátyja még ebben a házban töltötte az éjszakát. Semmi sem változott. Át kell vennie az ő helyét. Ha nem így tesz, elvész a föld, és elvész a család. Csekély kegydíjon fog tengődni az öt nővér, feleannyin vagy még kevesebben, mint amit az élet nyújtani tudna maguknak. Sajátítsa el mindazt, amit tudnia kell. Ne hagyjon fel vele, ne hagyja abba, amíg nem tudja a megoldást. És tekintse a látogatásomat bátorításnak, ha meginogna netán elhatározásában. Kezébe kell vennie saját élete irányítását. Fivére már nem él.”

Láttam az arcán, hogy minden szót hallott. Kérdezgetett volna, ha van rá idő, de amikor azt mondtam, hogy nincs, elhitte. Azután minden képességemet latba vetve, oly gyorsan távoztam, hogy úgy tűnhetett, mintha hirtelen elpárologtam volna. A kertből felpillantva még láttam az arcát a gyertyák fényében. Láttam, hogy ide-oda fordul, kémleli a sötétséget, hátha felfedez. Majd keresztet vetett, és visszament nővéreihez a szobába.

A vámpír mosolygott. — Semmiféle mendemonda nem terjengett a folyóparton Babette Freniere különös látomásáról, de ahogy a mély gyász időszaka és az egyedül maradt nővérek miatti siránkozás véget ért, Babette az egész környék megbotránkozását váltotta ki, mivel úgy határozott, hogy saját maga irányítja a gazdálkodást az ültetvényen. Óriási hozományt tudott biztosítani testvérhúga részére, és a következő évben maga is férjhez ment. Lestat és én pedig szinte soha többé nem váltottunk szót egymással.

— Ő továbbra is Pointe du Lac-ban élt?

— Igen. Nem tudtam biztosan, mindent elmondott-e nekem, amit tudnom kell. Ezért állandó színlelésre volt szükség. Nővérem esküvőjén például nem voltam jelen „maláriás hidegrázás”’ miatt, és valami hasonló vett erőt rajtam anyám temetésének reggelén is. Eközben Lestat és én minden este az öregemberrel vacsoráztunk, és jókora zajt csaptunk a késekkel meg a villákkal, az öreg pedig figyelmeztetett, hogy együnk meg mindent, ami a tányérunkon van, és ne igyuk túl gyorsan a bort. Számtalan alkalommal komisz fejfájástól gyötörten, besötétített hálószobában, állig húzott takarókkal fogadtam nővéremet és a férjét, kérve őket, viseljék el a félhomályt, amelyre szemfájásom miatt van szükség, és közben hatalmas pénzösszegeket bíztam rájuk, hogy fektessék be mindannyiunk számára. Férje szerencsére idióta volt, első unokatestvérek közötti házasságok négy nemzedéken át tartó sorának terméke.

Ezzel tehát nemigen volt baj, a rabszolgákkal viszont problémáink támadtak. Gyanakodni kezdtek, és ahogy már említettem, Lestat gátlástalanul megölt bárkit és mindenkit, akit kiszemelt. Úgyhogy valamilyen rejtélyes halálesetről folyt mindig a szóbeszéd a partnak ezen a részén. A híreszteléseket azonban végül is az indította el, amit belőlünk láttak, s erről személyesen is meggyőződtem, amikor árnyék alakját öltöttem magamra egy este a rabszolgakunyhók körül.

De hadd világítsam meg először e rabszolgák jellemző tulajdonságait. Még csak ezerhétszázkilencvenöt körül jártunk, Lestat és én négy éve éltünk ott viszonylagos nyugalomban. Én befektettem a pénzt, amit ő szerzett, növeltem birtokainkat, lakásokat és házakat vettem New Orleansban, amelyeket bérbe adtam. Az ültetvényen folyó munka keveset hozott… inkább hajlékot, menedéket jelentett számunkra, mint jövedelmező foglalkozást. Azt mondom „számunkra”. Így helytelen. Soha semmit nem írtam alá Lestatnak, és — mint maga is tudja — törvény szerint én még élő ember voltam. De ezek a rabszolgák ezerhétszázkilencvenötben nem rendelkeztek azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a délről szóló filmekből és regényekből ismer. Nem voltak halk szavú, barna bőrű, fakó rongyokba bújt emberek, akik tájszólással beszélnek angolul. Afrikaiak voltak. És szigetlakók, mert egy részük San Domingóból származott. Szurokfeketék voltak és tökéletesen idegenek. Afrikai nyelvükön beszéltek és francia tájszólásban, amikor meg énekeltek, afrikai dalokat fújtak, amelyek hallatán idegennek, egzotikusnak és mindig félelmetesnek tűnt az ültetvény számomra halandó életemben. Babonásak voltak, személyes titkokat és hagyományokat őriztek. Egyszóval nem pusztult még ki teljesen belőlük az afrikai jelleg. A rabszolgaság életük átkaként nehezedett rájuk, de még nem fosztotta meg őket jellegzetes sajátságaiktól. A keresztelést eltűrték, nemkülönben a modern öltözéket, amit a francia katolikus törvények írtak elő számukra, esténként azonban ócska anyagokból csábos ruhákat fabrikáltak, állati csontokból, eldobott fémdarabokból — amelyeket addig csiszoltak, fényesítettek, míg aranyként nem ragyogtak — ékszereket készítettek. Pointe du Lac rabszolgakunyhói besötétedés után idegen birodalommá, afrikai partvidékké váltak, ahová még a legzordabb munkafelügyelő sem óhajtott volna betérni. Ám egy vámpírban mindez nem keltett félelmet.

Legalábbis egy nyári estéig, amikor is árnyék képében arra járva, beszélgetést hallottam a fekete munkafelügyelő kunyhójának nyitott ablakán keresztül, és ez meggyőzött arról, hogy Lestat is, én is tényleges veszélyben vagyunk. A rabszolgák tudták már, hogy nem vagyunk közönséges halandók. A szolgálólányok fojtott hangon mesélték, hogy az ajtórésen át látták, amint üres tányérokból, üres evőeszközökkel vacsorázunk, üres poharakat emelünk ajkunkhoz, arcunk fehér és kísérteties a gyertyafényben, a vak embert tehetetlen bolondként tartjuk hatalmunkban. Kulcslyukon keresztül látták Lestat koporsóját, aki egy ízben irgalmatlanul megverte őket, amiért szobája teraszra nyíló ablakainál ődöngtek. „Nincs ágy odabent” — közölték bizalmasan egymással, bólogatások közepette. „A koporsóban alszik, tudom én azt.” Nem kételkedtek kilétünkben, és erre minden okuk megvolt. Ami pedig engem illet, estéről estére láttak a kápolnából előbukkanni, ami most már jóformán csak egy ormótlan tégla- és kúszónövényhalmaz volt; tavasszal lilaakác, nyáron vadrózsa fonódott rá, moha fénylett a festetlen, régi, soha ki nem nyitott ablaktáblákon, pókok szőttek hálót a kőívekben. Én persze úgy tettem, mintha Paul emléke hívogatna oda, de szavaikból világosan kiderült, hogy nem hisznek el többé efféle hazugságokat. Most már nemcsak a mezőn és a mocsarakban talált rabszolgák halálát tulajdonították nekünk, no meg a szarvasmarhákét és az időnként elhullott lovakét, hanem minden különös eseményt is. Még az árvíz és a villámlás-égzengés sem volt más, mint Isten fegyvere a Louis és Lestat ellen vívott személyes harcban. De ami még nagyobb baj volt: nem volt szándékukban elmenekülni. Ördögök voltunk. Erőnk-hatalmunk mindenhová elért. El kell bennünket pusztítani. És ezen az összejövetelen, melyen láthatatlanul magam is részt vettem, számos rabszolga volt jelen a Freniere-birtokról.

Ez azt jelentette, hogy a hír elterjed az egész partvidéken. Ámbár biztosra vettem, hogy az egész partvidék egyöntetűen ellenáll egy efféle hisztériahullámnak, nem kockáztathattam, hogy bármifajta híre menjen a dolognak. Visszasiettem a házba, hogy közöljem Lestattal, ültetvényes szerepjátszásunk véget ért. Le kell mondania a rabszolgakorbácsról, arany szalvétagyűrűjéről, és be kell költöznie a városba.

Mondanom sem kell, hogy ellenezte a tervet. Apja súlyos beteg, talán meg is hal. Nincs szándékában ostoba rabszolgák elől menekülni. „Mindet megölöm” — jelentette ki nyugodtan — „hármasával, négyesével. Egy részük elszökik, és minden rendben lesz!”

„Őrültségeket beszélsz. Értsd meg, azt akarom, hogy menj el innen.”

„Te azt akarod, hogy elmenjek! Te!” — mosolygott gúnyosan. Egy csomag nagyon finom francia kártyából kártyavárat rakott fel az ebédlőasztalon. „Te nyafogó, gyáva vámpírnyuszi, aki préda után jár éjjel, és macskákat meg patkányokat gyilkol a sikátorokban, és bámul órákon át a gyertyákra, mintha emberek lennének, áll az esőben, akár egy zombi, míg csuromvizes nem lesz a ruhája, padláson őrzött régi szekrénykofferek szagát árasztja magából, a tekintete meg egy megzavarodott állatkerti szamáré.”

„Nem érdekel, hogy mit mondasz. A folytonos meggondolatlanságod sodort mindkettőnket veszélybe. Én elélhetek egyedül is a kápolnában, miközben a ház romba dől. Mit bánom, felőlem romba dőlhet!” — mondtam neki. Mert ez volt a színtiszta igazság. „De neked minden kell, amiben soha nem volt még részed, ószeresboltot csinálsz a halhatatlanságból, és ebben mindketten groteszk figurákká válunk. Most pedig menj, nézd meg apádat, és közöld velem, mennyi van még hátra neki az életből, mert addig itt maradhatsz, amennyiben a rabszolgák nem lázadnak fel ellenünk.”

Azt felelte, hogy én nézzem meg az apját, mert én vagyok az, aki mindig „néz”, és én meg is tettem. Az öreg tényleg halálán volt. Anyám halálától többé-kevésbé megkímélt a sors, mert ő nagyon hirtelen halt meg egy délután. Kézimunkakosarával találták, nyugodtan ült az udvarban, úgy halt meg, ahogy este aludni tér az ember. Most azonban természetes halálnak voltam a szemtanúja, lassú, túlontúl lassú haláltusának. Mindig is szerettem az öreget: jólelkű volt, becsületes és jámbor, kevéssel is beérte. Nappal a teraszon szundikált a napsütésben, vagy a madarakat hallgatta, este meg elszórakoztatta, ha bármiről fecsegtünk Lestattal. Tudott sakkozni, gondosan kitapogatott minden figurát, és bámulatos pontossággal tartotta észben a sakktáblán kialakult helyzetet. Lestat sosem játszott vele, én viszont gyakran. Most levegő után kapkodva feküdt az ágyán, izzadt, forró homlokkal, párnája verejtékfoltos volt. S miközben nyöszörgött, és a halálért imádkozott, Lestat a másik szobában a spinéten kezdett játszani. Lecsaptam a hangszer fedelét, kis híján ujjait is eltaláltam. „Nem fogsz játszani, mialatt haldoklik!” — mondtam. ,,A pokolba is, dehogynem fogok” — válaszolt. „Még dobolok is, ha kedvem tartja.” És elvett egy nagy ezüsttálat a pohárszékről, átdugta ujját a fogóján, és verni kezdte a tálat fakanállal.

Szóltam, hogy hagyja abba, különben én hagyatom vele abba. Majd mindketten elhallgattunk, mert az öregember hívta, hogy menjen oda. Beszélnie kell Lestattal, mondta, mielőtt meghal. Nógattam, menjen oda hozzá. Borzasztó volt hallani az öreg jajveszékelését. „Miért menjek? Hosszú évek óta gondját viselem. Nem elég ez?” Körömreszelőt húzott ki a zsebéből, leült az öreg ágya elé, és reszelni kezdte hosszú körmeit.

Eközben éreztem, tudtam, hogy rabszolgák csellengenek a ház körül. Figyeltek, hallgatóztak. Őszintén reméltem, hogy az öreg perceken belül meghal. Egyszer-kétszer tapasztaltam már gyanakvást néhány rabszolga részéről, de ekkora számban még sohasem gyűltek össze. Nyomban csengettem Danielnek, annak a rabszolgának, akinek átadtam a felügyelői házat és állást. Mialatt vártam rá, hallottam, hogy az öregember Lestathoz beszél, Lestathoz, aki keresztbe vetett lábakkal ült, és felhúzott szemöldökkel, elmélyült figyelemmel reszelte, egyre csak reszelte csodás körmeit. „Az iskola volt” — mondta az öreg. „Ó, tudom, hogy nem felejtetted el… mit mondhatok neked…” — siránkozott.

„Jobb, ha megmondod, szólt Lestat, mert rögvest meghalsz.” Az öreg dermesztően felkiáltott, és gyanítom, hogy az én torkomból is feltört valamilyen hang. Valósággal irtóztam Lestattól. Kedvem lett volna kikergetni a szobából. „Ezt te is tudod, ugye? Még egy agyalágyultnak is tudnia kell” — mondta Lestat az apjának.

„Sosem fogsz megbocsátani nekem, ugye? Sem most, sem halálom után” — szólt az öregember.

„Nem tudom, miről beszélsz” — mondta Lestat.

Most már végleg kijöttem a béketűrésből, és az öreg is egyre izgatottabb lett. Könyörgött Lestatnak, hogy hallgassa meg jó szívvel. Ettől az egésztől összeborzadtam. Daniel közben megérkezett, és ahogy megláttam, tudtam, hogy Pointe du Lac-on minden elveszett. Ha jobban odafigyelek, láthattam volna már korábban is erre utaló jeleket. Daniel merev pillantással nézett rám. Szörnyetegnek tartott. „Monsieur Lestat édesapja nagyon beteg. Haldoklik” — mondtam, nem véve tudomást arckifejezéséről. „Csendet akarok ma éjjel, a rabszolgák mindannyian maradjanak kunyhóikban. Orvos érkezik.” Meresztette rám a szemét, mintha hazudnék. Majd ridegen elfordította rólam a tekintetét, és kíváncsian nézett az öregember ajtaja felé. Arca úgy elváltozott, hogy nyomban felálltam és benéztem a szobába. Lestat görnyedten ült az ágy lábánál, hátát a tartóoszlopnak támasztotta, körömreszelője bőszen járt ide-oda a kezében, ő maga pedig akkora fintorokat vágott, hogy mindkét hatalmas vámpírfoga szembetűnően látható lett.

A vámpír elhallgatott, hangtalan nevetéstől rázkódtak a vállai. Rápillantott a fiúra. A fiú félénken nézett az asztalra. Előbb már kitartóan és mereven szemlélte a vámpír száját. Látta, ahogy az ajkak másféle szövetből vannak, mint a vámpír bőre — ezüstösek és finom metszésűek, mint amilyen bárkinek az ajka lehet, ámde halálfehérek, és most elővillantak a fehér fogak is. Addig mosolygás közben sem villantotta elő a vámpír teljesen a fogait, és a fiú még csak nem is gondolt mostanáig ilyen fogakra. — Elképzelheti, hogy ez mit jelentett — szólt a vámpír. — Meg kellett ölnöm.

— Hogy mit?

— Meg kellett ölnöm. Futni kezdett. Mindenkit fellármázott volna. Lehet, hogy másként is el lehetett volna intézni, de nem volt időm. Így hát utánamentem, és elfogtam. De amikor olyan foglalatosság közepette találtam magam, amit négy év óta nem űztem, megtorpantam. Hisz ez ember volt. Csontnyelű kést tartott kezében, hogy védje magát. Könnyen elvettem tőle, és a szívébe döftem. Azonmód térdre omlott, ujjai a pengét szorították, és vér csordult ki belőlük. És a vér látványa, illata megőrjített. Úgy hiszem, hangosan felnyögtem. De nem nyúltam utána, nem akartam. Emlékszem, hogy Lestat alakját láttam ekkor előbukkanni a pohárszék fölötti tükörben. „Miért tetted ezt?” — kérdezte. Megfordultam, hogy szembenézzek vele, eltökélten, hogy nem fog ilyen elgyengült állapotban látni. „Az öreg félrebeszél” — folytatta, ő nem érti mit mond. „A rabszolgák tudják… menj a kunyhókhoz, és állj őrt, nyögtem ki. Én majd gondját viselem az öregnek.”

„Öld meg!” — mondta Lestat.

„Megőrültél!” — feleltem. „Hiszen az apád!”

„Tudom, hogy az apám!” — mondta Lestat. „Ezért kell megölnöd. Én nem ölhetem meg! Ha tehetném, már rég megtettem volna, az ördög vigye el! Kezét tördelte. Ki kell jutnunk innen. Nézd csak meg, mit csináltál, amikor ezt itt megölted. Nincs veszíteni való időnk. Perceken belül itt fog jajveszékelni a felesége… vagy valaki nála is rosszabbat küld majd ide.”

A vámpír sóhajtott. — Ez valóban így volt. Lestatnak igaza volt. Hallottam, amint a rabszolgák összegyűlnek Daniel házikója körül, és várnak rá. Daniel volt olyan bátor, hogy egyedül eljöjjön a kísértetjárta házba. Ha nem tér vissza, a rabszolgák elvesztik majd a fejüket, csőcselékké válnak. Kértem Lestatot, csendesítse le őket, használja fel fehér gazda minőségében összes hatalmát felettük, és ne riogassa őket rémségekkel, majd bementem a hálószobába, és becsuktam az ajtót. Ott még egy megrázkódtatás várt rám, a megrázkódtatások éjszakáján. Soha nem láttam még Lestat apját olyannak, amilyen akkor volt.

Ült az ágyban, előrehajolt, beszélt Lestathoz, kérte, hogy válaszoljon neki, és elmondta, hogy jobban megérti keserű haragját, mint a fia maga. Élőhalott volt. Semmi más nem tartotta életben összeesett testét, csak egy szenvedélyes kívánság: szemei a bennük felvillanó fénytől még mélyebben süllyedtek a koponyába, és ajkának remegése még rettentőbbé tette elsárgult száját. Az ágy lábához ültem, és megrendülten, hogy ilyen állapotban látom, megfogtam a kezét. El nem tudom mondani, mennyire megrázott a látvány. Mert amikor én idézek elő halált, az gyors és öntudatlan, az áldozat mintha megigézetten szunnyadna. Ez azonban lassú pusztulás volt, a test megtagadta az engedelmességet az idő vámpírjának, amely évek óta szüntelenül szívta ki erejét. „Lestat” — szólt az öreg, „most az egyszer ne légy kegyetlen hozzám. Most az egyszer legyél az a fiú, aki voltál. A fiam.” Újra meg újra ismételte. „A fiam, a fiam”, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam jól, a tisztalelkűségről és a tisztalelkűség elpusztításáról. Azt azonban láttam, hogy nincs önkívületben, ahogy Lestat gondolta, hanem a tisztánlátás valamiféle szörnyű állapotát éli át. A múlt terhe ólomsúllyal nehezedett rá, és a jelen, a halál, amely ellen teljes elszántsággal küzdött, a legkevésbé sem tudta enyhíteni a terhet. De tudtam, hogy minden ügyességemet bevetve, elámíthatom, és odahajolva hozzá, ezt suttogtam: „Apa”. Nem Lestat hangján, a magamén, halkan szólítva. Ő azonban megnyugodott, s azt gondoltam, most már meg tud halni. De a kezembe kapaszkodott, mintha óceán sötét hullámai sodornák a mélybe, és egyedül én tudnám megmenteni. Most valami vidéki tanítóról beszélt, érthetetlenül motyogva nevét, aki ragyogó képességűnek találta Lestatot, és kérte, hogy szerzeteseknél neveltesse fiát. Átkozta magát, amiért hazahozta a gyereket, amiért elégette a könyveit. „Meg kell bocsátanod nekem, Lestat!” — kiáltotta.

Megszorítottam a kezét, abban a reményben, hogy ez válaszként szolgál, de ő folytatta. „Mindent elértél az életben, de éppoly rideg és könyörtelen vagy, mint amilyen én voltam akkor, az állandó robot, hideg és éhezés közepette! Emlékezz, Lestat! Te voltál a legszelídebb, a legjóságosabb mindenki közül. Ha te megbocsátasz, Isten is megbocsát nekem.”

E pillanatban az igazi Ézsau lépett be a szobába. Intettem, hogy maradjon csendben, de nem akarta tudomásul venni. Gyorsan fel kellett hát kelnem, hogy az apa ne hallja messziről jövő hangját. A rabszolgák elfutottak előle. „De odakinn vannak, összegyűltek a sötétben. Hallom őket” — mondta Lestat. Majd haragos pillantást vetett az öregre. „Louis, öld meg!” — szólt, első ízben fordulva szelíd, kérő hangon hozzám. Majd dühösen rám förmedt:

„Tedd meg!”

„Hajolj a párnája fölé, és mondd neki, hogy mindent megbocsátasz, megbocsátod, hogy kivett gyerekkorodban az iskolából. Mondd meg most neki!”

„Minek?” — fintorgott Lestat, amitől koponyaszerűvé vált az arca. „Kivett az iskolából! Menjen a pokolba! Öld meg!”

„Nem!” — mondtam. „Meg fogsz bocsátani neki, vagy öld meg magad. Rajta! Öld meg apádat!”

Az öreg könyörgött, hogy mondjuk meg, miről beszélünk. „Fiam, fiam” — hívta, és Lestat ide-oda ugrált, mint a feldühödött mesebeli törpe. A csipkefüggönyökhöz léptem. Láttam, hallottam, hogy a rabszolgák — árnyékban szövődött, egyre közeledő alakok — körülfogják Pointe du Lac kastélyát. „József voltál a testvéreid között” — mondta az öreg. „A legkülönb közülük, de hogyan is tudhattam volna? Csak akkor tudtam, amikor elmentél, amikor teltek-múltak az évek, és nem hoztak számomra megnyugvást, vigaszt. Azután visszajöttél hozzám, és magaddal vittél a farmról, de az már nem te voltál. Nem ugyanaz a fiú volt.”

Ekkor nekimentem Lestatnak, és a szó szoros értelmében odavonszoltam az ágyhoz. Soha nem láttam még ennyire gyengének és ugyanakkor ennyire felbőszültnek. Lerázott magáról, a párna mellé térdelt, és fenyegető tekintettel meredt rám. Eltökélten álltam, és suttogtam: „Bocsáss meg!”

„Rendben van, apa. Nyugodj meg, Nincs bennem semmi harag irántad” — mondta, kényszeredett, halk hanggal leplezve dühét.

Az öregember megfordult a párnáján, halkan, megkönnyebbülten mormolva valamit, de Lestat már elment. Az ajtóban megtorpant, és fülére tette mindkét kezét. „Jönnek!” — suttogta, és megfordulva, hogy lásson, így szólt: „Az isten szerelmére, öld meg!”

Az öreg sosem tudta meg, mi történt. Kábulatából nem ébredt fel többé. Épp elég vért vettem tőle, majd felnyitottam a sebet, hogy gonosz szenvedélyem kielégítése nélkül haljon meg, mert ennek a gondolatát sem tudtam volna elviselni. Nem érdekelt már, ha így találják meg a holttestet, hiszen torkig voltam Pointe du Lac-kal, Lestattal és hogy Pointe du Lac sikeres birtokosának tartanak. Felgyújtom a házat, és felélem a vagyont, amelyet különféle nevek alatt pontosan ilyen alkalomra tettem félre.

Lestat eközben a rabszolgák nyomába eredt. Senki nem tudja elképzelni, mekkora pusztulást, mennyi halált hagyott maga után Pointe du Lac-ban ezen az éjszakán. Vele mentem. Azelőtt mindig az ő kegyetlensége volt a rejtélyek, titokzatos események okozója, most viszont én mutattam meg méregfogaimat az embereknek, akik menekültem előlem. Kitartó előrenyomulásom győzelmet aratott esetlen, szánalmas gyorsaságukon, amint a halál vagy a tébolyultság fátyla leereszkedett. A vámpír hatalmas és létének bizonyossága vitathatatlanul beigazolódott, így hát a rabszolgák minden irányban szétszóródtak. Visszafordultam, felrohantam a lépcsőkön, hogy a fáklyával tűzbe borítsam Pointe du Lac-ot.

Lestat szökellve jött utánam. „Mit csinálsz? Megőrültél?” — kiáltotta. De a lángokat nem lehetett már megfékezni. „Elmentek, te meg elpusztítasz, megsemmisítesz mindent.” Ide-oda járkált a pompázatos szalonban, saját múlékony tündöklése közepett. „Mentsd ki a koporsódat! Három órád van hajnalig!” — mondtam. A ház egyetlen hatalmas máglya volt.

— Magának ártani tudott volna a tűz? — kérdezte a fiú.

— De mennyire! — felelte a vámpír.

— Visszament a kápolnába? Biztonságos volt?

— Nem. Egyáltalán nem. Mintegy ötvenöt rabszolga széledt el a kert körül. Sokan közülük nem kívánták a szökött rabszolgák életét élni, és minden bizonnyal egyenesen Freniere-be indultak volna, vagy lefelé a folyó mentén, a Bel Jardin ültetvény irányába. Nekem sem volt szándékomban ott maradni éjszakára. De már nem volt idő máshová menni.

— És az az asszony, Babette? — kérdezte a fiú. A vámpír mosolygott. — Igen, Babette-hez mentem. Freniere-ben élt ifjú férjével. Annyi időm még maradt, hogy kocsiba tegyem koporsómat, és elmenjek hozzá.

— És mi lett Lestattal?

A vámpír felsóhajtott. — Lestat velem jött. Eredetileg New Orleansba készült, és igyekezett rávenni, hogy tartsak vele. De amikor látta, hogy mindenképp Freniere-ben akarok megbújni, ő is amellett döntött. New Orleansig amúgy sem jutottunk volna el. Világosodott. Nem annyira, hogy halandó szeme látta volna, de Lestat és én láttuk.

Ami Babette-et illeti, valamikor korábban újra ellátogattam hozzá. Mint mondtam, az egész környéket megbotránkoztatta azzal, hogy egyedül maradt az ültetvényen, nem volt férfi, még csak egy öregasszony sem a házban. A legnagyobb problémát az jelentette Babette számára, hogy ha anyagi téren boldogulni akart, el kellett viselnie a társadalmi kiközösítést. Érző lény volt, akinek a jómód önmagában nem jelentett semmit; család, hozzátartozók… ez volt fontos a számára. Noha az ültetvényt kézben tudta tartani, a botrány megviselte. Belül, önmagában feladta már. Egy este elmentem hozzá a kertbe. Nem engedtem, hogy rám nézzen, de a legbarátibb hangon elmondtam neki, hogy ugyanaz vagyok, aki már régebben is itt járt. Hogy ismerem az életét és a szenvedését. „Ne várja, hogy az emberek megértsék, mondtam neki. Ostobák. Elvárnák, hogy fivére halála miatt maga is visszavonuljon. Mint olajat a lámpában, úgy használnák fel életét. Szembe kell szállnia velük, erkölcsi tisztasággal és meggyőződéssel kell ezt tennie.” Egész idő alatt csendben figyelt rám. Tanácsoltam neki, hogy rendezzen bált valamilyen nemes cél érdekében. Vallási jellegű ügy érdekében. Szemeljen ki egy kolostort New Orleansban, bármelyiket, és rendezzen egy jótékony célú bált. Hívja meg elhunyt édesanyja legkedvesebb barátnőit gardedámnak, és mindezt teljes meggyőződéssel tegye. Teljes meggyőződés és erkölcsi tisztaság — erre kell ügyelnie mindenekfölött.

Babette zseniális ötletnek találta. „Nem tudom, mi maga, és ezt úgysem fogja elárulni, mondta. (Igaza volt, tényleg nem volt szándékomban.) Csak arra gondolhatok, hogy maga egy angyal.” Kérte, hadd láthassa arcomat. Vagyis a magához hasonlók módján kérte, akiket nem olyan fából faragtak, hogy bárkitől bármit is kérjenek. Nem mintha Babette büszke lett volna. Egyszerűen határozott volt és becsületes, ami legtöbbször a kérést… Úgy látom, kérdezni akar valamit — torpant meg a vámpír.

— Dehogyis — felelt a fiú, aki el akarta titkolni, mi jár a fejében.

— Bármit kérdezhet tőlem, minden félelem nélkül. Ha valamit úgy magamban akarnék tartani… — E szavaknál a vámpír arca egy pillanatra elkomorult. Összehúzta szemöldökét, s ekkor egy kis horpadás keletkezett homlokán, mintha benyomta volna az ujjával valaki. A kis horpadás kimondottan fájdalmas kifejezést kölcsönzött arcának. — Ha valamit úgy magamban akarnék tartani, hogy rá se tudjon kérdezni, akkor meg sem említeném — jelentette ki.

A fiú azon kapta magát, hogy a vámpír szemeit bámulja, a szempilláit, amelyek a szemhéj lágy bőrébe ágyazott finom fekete drótszálaknak látszottak.

— Kérdezzen — sürgette a fiút.

— Babette, ahogyan róla beszél… — kezdte a fiú. — Mintha sajátságos érzelmei lennének iránta.

— Olyan benyomást keltettem magában, hogy nem tudok érezni? — tudakolta a vámpír.

— Nem, egyáltalán nem. Nyilvánvaló részvétet érzett az öregember iránt. Ott maradt, hogy erőt öntsön belé, amikor saját maga is veszélyben volt. És mennyire együtt érzett az ifjú Freniere-rel, amikor Lestat meg akarta ölni… mindezt elmagyarázta. De azt szeretném tudni… volt-e valamilyen különleges érzelme Babette iránt? Ez az érzelem volt-e az oka Freniere védelmezésének?

— Maga szerelemre gondol — szólt a vámpír. — Miért habozik nevén nevezni?

— Mert maga kívülállásról, közönyről beszélt — mondta a fiú.

— Maga szerint az angyalok közönyösek? — kérdezte a vámpír.

A fiú egy pillanatig gondolkodott. — Igen — mondta.

— Az angyalok nem képesek hát szerelmet érezni? — érdeklődött a vámpír. — Nem tekintenek-e Isten arcára mélységes szerelemmel?

— Szerelemmel vagy rajongással — szólt a fiú pillanatnyi gondolkodás után.

— Mi a különbség? — kérdezte tűnődve a vámpír. — Mi hát a különbség? — A talányos kérdés nyilván nem a fiúnak szólt. Önmagától kérdezte. — Angyalok szerelmet éreznek és büszkeséget… a bűnbeesés büszkeségét… és gyűlöletet. A kívülállók erős, ellenállhatatlan érzelmeit, akikben érzés és akarat egyazon dolog — mondta végül. Merő tekintettel nézte az asztalt, mintha átgondolná a mondottakat, és nem lenne teljesen megelégedve velük. — Erős érzelem… fűzött Babette-hez. Nem a legerősebb, amit valaha is éreztem emberi lény iránt. — A fiúra nézett. — De nagyon erős volt. Babette a maga módján tökéletes emberi lény volt számomra…

Elmozdult székében, körgalléra halk zizzenéssel követte mozdulatát, majd az ablak felé fordította arcát. A fiú előrehajolt, ellenőrizte a magnószalagot. Majd egy másik szalagot vett ki aktatáskájából, elnézést kért a vámpírtól, és betette a gépbe. — Attól tartok, tapintatlanul bizalmas dolgot kérdeztem. Nem akartam… — mondta némi aggodalommal.

— Semmi effélét nem kérdezett — felelt a vámpír, hirtelen rápillantva a fiúra. — A kérdés pontosan a lényegre vonatkozik. Ismerem a szerelem érzését, és bizonyos mértékig szerelmes voltam Babette-be, bár nem ez volt a legnagyobb szerelem, amit valaha is éreztem. Inkább előképe volt annak.

Visszatérve történetemhez, Babette jótékonysági estélye jól sikerült, biztosította visszatérését a társadalmi életbe. Vagyona hathatósan elnémított minden kételyt, amely kérőinek családjában felmerülhetett, és Babette férjhez ment. Nyári estéken ellátogattam hozzá, állandóan ügyelve rá, hogy ne lásson, ne tudja, hogy ott vagyok. Csupán meg akartam győződni, boldog-e, és hogy boldognak láttam, engem is átjárt a boldogság.

Most pedig Lestattal jöttem Babette-hez. Ő már régen megölte volna Freniere-éket, ha meg nem akadályozom, és most azt gondolta, hogy én is ezt szándékozom tenni. „Miféle békességhez vezetne ez?” — kérdeztem. „Te hülyének tartasz engem, holott te voltál mindig az. Azt hiszed, nem tudom, miért tettél vámpírrá? Nem tudtál egyedül élni, a legegyszerűbb dolgokat sem tudtad elintézni. Évek óta én látok el mindent, te pedig csak ülsz, és megjátszod a magasabb rendűt. Nincs már mit mondanod nekem az életről. Nincs szükségem rád, ki nem állhatlak. Te vagy az, akinek szüksége van rám, és ha csak egyetlen Freniere rabszolgához is hozzányúlsz, lerázlak a nyakamról. Meg fogunk ütközni egymással, és úgy hiszem, nem kell hangsúlyoznom, hogy nekem a kisujjamban is több a sütnivaló, mint neked a fejedben. Tedd amit mondok.”

Nem mondtam ezzel semmi újdonságot neki, mégis meghökkent és tiltakozni kezdett, hogy sok mondanivalója van számomra különféle dolgokról — hirtelen halált okozó emberekről, akiket megölhetnék, helyekről szerte a világban, ahová sohasem szabad elmennem, és így tovább, és így tovább, badarságok halmaza, amit alig tudtam elviselni. Nem is volt időm rá. Freniere munkafelügyelőjénél égtek a lámpák, így próbálta a szökött rabszolgák és saját izgalmát csillapítani. És a Pointe du Lac-beli tűzvész még mindig látható volt az égbolton. Babette fel volt öltözve, és intézkedett — kocsikat és rabszolgákat már korábban küldött Pointe du Lac-ba, hogy segítsenek az oltásban. Tudta, hogy valami szörnyűséges dolog történt, de nem természetfölötti eseményre, hanem gyilkosságra gyanakodott. Dolgozószobájában ült, és feljegyzést írt az ültetvény naplójába a tűzről, amikor rátaláltam. Közel volt már a reggel, csak néhány perc állt rendelkezésemre, hogy rábírjam: segítenie kell. Nem engedve, hogy felém forduljon, beszélni kezdtem hozzá, és ő nyugodtan meghallgatott. Közöltem, szükségem lenne egy szobára, ahol ma éjjel pihenhetek. „Sohasem ártottam magának. Most egy kulcsot kérek csupán, és ígéretét, hogy ma estig senki sem próbál belépni abba a szobába. Azután majd mindent elmondok.” — Kétségbeesés környékezett. Az ég pirkadt. Lestat a koporsókkal néhány méternyire volt, a gyümölcsösben. „De miért jött ma éjjel hozzám?” — kérdezte. „Miért ne magához jönnék?” — feleltem. Nem segítettem-e magának akkor, amikor legnagyobb szüksége volt irányításra, amikor egyedül maga állt szilárdan a másoktól függő, gyenge emberek között? Nem szolgáltam-e kétszer is jó tanáccsal? És nem őrködöm-e azóta is boldogsága fölött?” Lestat alakját pillantottam meg az ablaknál. Arca rémültnek látszott. „Adja ide az egyik szoba kulcsát. Ne engedjen senkit a közelbe estig. Esküszöm, sohasem hozok magára bajt.” „És ha én nem… ha azt hiszem, hogy maga az ördög küldötte!” — szólt most, és hátra akarta fordítani a fejét. A gyertya után nyúltam és eloltottam. Meglátott, amint ott álltam háttal a világosodó ablakoknak. „Ha nem teszi meg, és ha ördögnek hisz, én meghalok, szóltam. Adja ide a kulcsot, ha kedvem tartaná, megölhetném most magát, érti?” Most egészen közel léptem hozzá, és jobban megmutattam magam, úgyhogy tátva maradt a szája, és a szék karfájába kapaszkodva visszahúzódott. „De nem fogom. Inkább meghalnék, mintsem megöljem magát. Meghalok, ha nem adja ide a kulcsot, amire szükségem van.”

Kívánságom teljesült. Hogy mit gondolt, nem tudom. De ideadta nekem az egyik földszinti raktárhelyiség kulcsát, ahol bort érleltek, és biztosra veszem, hogy látta, amikor Lestattal együtt bevittük a koporsókat. Az ajtót nemcsak kulcsra zártam, de el is torlaszoltam. Amikor este felébredtem, Lestat fent volt.

— Így hát Babette megtartotta a szavát.

— Igen, de egy tépéssel tovább ment. Nemcsak tiszteletben tartotta bezárt ajtónkat, hanem kívülről be is csukta.

— És a rabszolgák históriái… hallotta őket?

— Igen, hallotta. Lestat fedezte fel először, hogy be vagyunk zárva. Dühbe jött. Úgy tervezte, hogy amilyen gyorsan lehet, New Orleansba megy. Most már teljes mértékben rám gyanakodott. „Addig volt szükségem rád, amíg apám élt” — jelentette ki, kétségbeesetten kutatva valamilyen nyílás után.

Börtönben voltunk.

„Figyelmeztetlek hogy nem fogok semmit sem eltűrni tőled.” Még csak hátat sem óhajtott fordítani nekem. Feszülten füleltem, hogy hangokat halljak a fenti szobából, hőn óhajtva, hogy hallgasson már el, és a legkevésbé sem szándékozva elárulni Babette-tel kapcsolatos érzéseimet vagy reményeimet.

Valami másra is gondoltam. Maga érzésről és kívülállásról kérdez engem. Egyik megjelenési formája — érzéssel vegyes kívülállás — azt jelenti, hogy az ember egyszerre két dologra tud gondolni. Gondolhatunk arra, hogy nem vagyunk biztonságban és meghalhatunk, és gondolhatunk valami nagyon elvont és távoli dologra is. Pontosan ez történt velem. Szótlanul és mélyrehatóan gondoltam arra, hogy milyen fennkölt barátság fűzhetett volna engem Lestathoz, milyen kevés akadálya lett volna ennek, és milyen sok megosztanivaló kettőnk között. Talán Babette közelsége váltotta ki bennem ezt az érzést, mert hogyan tudhatnám valaha is igazán megismerni Babette-et, hacsak nem a végső módszer segítségével: elvenni életét, halálos ölelésben eggyé forrni vele, amikor lelkem egyesül a szívemmel, és tőle nyeri táplálékát. De a lelkem anélkül akarta megismerni Babette-et, hogy ölnöm kelljen, anélkül, hogy elraboljam tőle az éltető leheletet, megfosszam vérének minden cseppjétől. Lestattal pedig milyen bizalmasan ismerhettük volna egymást, ha jellemszilárd vagy legalább valamicskét gondolkodó lény lett volna! Az öreg szavai jutottak eszembe. Lestat, a ragyogó tanítvány, a könyvbarát, akinek elégették a könyveit. Én csak azt tudtam, hogy gúnyosan fitymálta a könyvtáramat, porfészeknek nevezte, könyörtelenül csúfot űzött olvasni vágyásomból, elmélkedéseimből.

Ekkor észrevettem, hogy fejünk fölött elcsendesül a ház. Időnként lépések hallatszottak, deszkák reccsentek, és a hasadékaikból átszűrődő fény halovány, egyenetlen világossággal szolgált. Láttam, hogy Lestat végigtapogatja a téglafalakat, és hétpróbát kiálló rideg vámpírarca az emberi csalódottság eltorzult maszkját ölti. Tudtam, hogy útjainknak most rögtön szét kell válniuk, és ha a szükség úgy hozza, egy óceánt emelek kettőnk közé. És rájöttem, hogy azért viseltem el őt ilyen sokáig, mert nem volt bennem önbizalom. Önmagamat csaptam be, amikor el akartam hitetni magammal, hogy az öregember, a nővérem és annak férje miatt maradok vele. Azért maradtam Lestattal, mert tartottam tőle, hogy mint vámpír, olyan jelentős dolgokat tud, amelyeket egyedül nem lennék képes felfedezni, és ami még fontosabb, ő volt az egyetlen fajtámból való, akit ismertem. Soha nem mondta el nekem, hogyan lett vámpír, vagy hogy hol bukkanhatok rá másik fajtánkbelire. Ez kezdetben is és a további négy éven keresztül is módfelett zavart. Gyűlöltem őt és el akartam hagyni, de vajon elhagyhattam?

Mialatt e gondolatok jártak a fejemben, Lestat folytatta heves kirohanását: nincs szüksége rám, nem fog eltűrni semmit, főként bárminemű fenyegetést Freniere-ék részéről. „Készen kell állnunk, amikor az ajtó kinyílik. Ne feledd” — mondta végül — „gyorsaság és erő, ebben nem tudnak vetekedni velünk. És félelem. Emlékezz mindig rá: félelmet kelteni. Ne légy most érzelgős. Nagy árat fizetnénk érte.”

„Egyedül akarsz élni ezután?” — kérdeztem. Azt akartam, hogy ő mondja ki. Nekem nem volt bátorságom. Vagy inkább, nem voltam tudatában saját érzéseimnek.

„New Orleansba akarok menni” — mondta. „Érthetően figyelmeztettelek, hogy nincs szükségem rád. De hogy innen kijussunk, ahhoz szükségünk van egymásra. Még nem jöttél rá, hogyan használd képességeidet. Nem érzékeled ösztönösen, mi vagy. Használd rábeszélő képességedet, ha jön ez az asszony. De ha másokkal jön, akkor légy felkészülve, hogy aszerint cselekedj, ami vagy.”

„És az mit jelent?” — kérdeztem, mert ez még sohasem tűnt akkora rejtélynek számomra, mint ekkor. „Mi vagyok?”

Lestat nyíltan kimutatta felháborodását. Égnek emelte két kezét.

„Légy felkészülve” — szólt, vicsorgatva pompázatos fogait. Gyorsan a deszkafedélre pillantott. „Lefeküsznek odafenn, hallod őket?” Hosszú idő után, miközben Lestat fel-alá lépkedett, én meg tűnődve ültem helyemen, azon elmélkedve, mit tehetek, vagy mit mondhatok Babette-nek, és, még mélyebbre hatolva, választ próbáltam találni egy nehezebb kérdésre — mit érzek Babette iránt? —, hosszú idő múltán fény villant az ajtó alatt. Lestat készült, hogy ráugorjon, bárki nyitná is ki. Babette volt. Egyedül jött, lámpával kezében, és nem látta meg Lestatot, aki mögötte állt, hanem egyenesen rám nézett.

Sohasem láttam még így. A haját leengedte éjszakára, sötét hajtömeg hullámzott fehér köntöse fölött, arca feszült volt és lázasan fénylett az aggodalomtól, félelemtől, nagy barna szempárja még óriásabbnak látszott. Mint már mondtam, szerettem őt erejéért, becsületességéért, lelki nagyságáért. Szenvedélyes szerelmet — emberi értelemben véve — nem éreztem iránta. De csábítóbbnak találtam, mint bármelyik nőt, akit halandó életemben ismertem. Karja és melle még a puritán köntösben is gömbölydeden teltnek látszott, mintha cselszövő lélek öltözött volna pompásan gazdag, rejtelmes testbe. Én, aki kemény vagyok, szikár, és egyetlen célnak szentelem magam, éreztem, ellenállhatatlanul vonzódom hozzá, és tudván, hogy ez csak halállal tetőződhet be, elfordítottam a fejemet tőle, és azon tűnődtem, vajon ha a szemembe nézne, élettelennek, lélektelenek találná-e.

„Maga az, aki már korábban is járt nálam” — mondta, mintha nem tudná biztosan. „És maga Pointe du Lac birtokosa. Igen, maga!” Mialatt beszélt, tudtam, hogy a leghátborzongatóbb történeteket hallotta nyilván az előző éjszakáról, és nem lehet elhitetni vele semmiféle hazugságot. Két alkalommal folyamodtam természetellenes megjelenési formámhoz, hogy eljussak hozzá, beszéljek vele, amit sem eltitkolni, sem bagatellizálni nem lehetett most.

„Nem akarom bántani, kezdtem. Kocsira, lovakra van mindössze szükségem… a lovakra, melyeket a legelőn hagytam az éjjel.” Úgy rémlett, nem hallja szavaimat, közelebb húzódott azzal a határozott szándékkal, hogy a lámpa fénykörébe von.

És ekkor megláttam Lestatot mögötte, árnyéka a téglafalon egybeolvadt Babette árnyékával. Ideges volt és veszedelmes. „Ideadja a kocsit?” — ismételtem meg kérésemet. Magasra emelte a lámpát, rám nézett, és épp amikor el akartam fordítani tekintetemet, láttam, hogy arca elváltozik. Mozdulatlan, kifejezéstelen lett, mintha lelke veszítené el eszméletét. Lehunyta szemét, és tagadóan rázta meg fejét. Arra gondoltam, hogy akaratlanul bár, de én idéztem elő e révületet nála. „Mi maga!” — suttogta. — „Az ördög küldötte. Az ördög küldte, amikor eljött hozzám!”

„Ördög!” — kiáltottam fel. Ez mélyen elcsüggesztett. Ha ezt hiszi, akkor rossznak fogja tartani a tanácsomat — kételkedni fog önmagában. Élete gazdag volt, jótettekkel teli, tudtam, hogy nem szabad kételkednie magában. Mint minden erős ember, ő is magányérzettől szenvedett állandóan, valamelyest kívülálló volt, egyfajta titkos lázadó. És az egyensúly, életének alapja, felborulhat, ha kételkedni kezd saját jóságában. Leplezetlen irtózással bámult rám. Úgy tűnt, mintha irtózatában megfeledkezne a maga gyenge, védtelen, támadásnak kitett helyzetéről. Lestat pedig, akit úgy vonzott a gyengeség, mint szomjúságtól tikkadt embert a víz, megragadta Babette csuklóját, aki felsikoltott, és elejtette a lámpát. A lángok felszökkentek a szétfröccsent olajban, és Lestat hátrafelé, a nyitott ajtó felé rángatta az asszonyt. „Adjon kocsit!” — mondta neki. Adjon azonnal, és lovakat is! Halálos veszélyben van! Ne beszéljen ördögökről.”

Eltapostam a lángokat, és nekitámadtam Lestatnak, rákiáltva, hogy engedje őt el. Mindkét csuklóját lefogta, és Babette dühbe jött. „Ha nem hallgatsz el, felvered a házat!” — szólt hozzám Lestat. „Őt pedig megölöm! Szerezzen kocsit… vigyen bennünket oda! Szóljon a lovásznak!”

Lassan nyomultunk át a sötét udvaron, gyötrődésemet szinte elviselhetetlennek éreztem; Lestat előttem volt, és mindkettőnk előtt Babette, aki hátrálva ment, szeme merőn nézett ránk a sötétben. Hirtelen megállt. Egyetlen halvány fény világított fent a házban. „Semmit sem adok maguknak!” — jelentette ki. Lestat karja után nyúltam, és közöltem vele, hogy ezt nekem kell elintézni. „Ha nem hagyod, hogy beszéljek vele, mindenki előtt felfed bennünket” — súgtam oda Lestatnak.

„Akkor láss neki, és akadályozd meg” — mondta utálkozva. „Légy határozott. Ne tétovázz!”

„Amíg én beszélek vele, te menj… menj az istállóhoz, és szerezd meg a kocsit meg a lovakat. De ne ölj!” Hogy engedelmeskedett-e vagy sem, azt nem tudom, de amint odaléptem Babette-hez, elszáguldott. Harag és elszántság tükröződött Babette arcán. „Távozz tőlem, sátán!” — szólt. Ott álltam előtte szótlanul, csak a tekintetemmel tartottam fogva éppoly kétséget kizáróan, ahogy ő tartott fogva engem.

Ha hallotta is Lestatot az éjszaka csendjében, nem adta jelét. Gyűlölete irántam lángolt, mint a tűz.

„Miért mondja ezt nekem?” — kérdeztem. „Talán rossz tanácsot adtam? Ártottam magának? Segíteni jöttem, erőt adni. Magára gondoltam akkor is, amikor nem is kellett volna ezt tennem.”

Fejét rázta. „Miért, miért beszél így velem?” — kérdezte. „Tudom, mit művelt Pointe du Lac-ban, sátáni életet élt! A rabszolgák elképesztő történeteket mesélnek! Az emberek egész álló nap a Pointe du Lac felé vezető folyóparti utat járják. A férjem is ott járt. Látta a romokban heverő házat, a rabszolgák holttesteit mindenfelé a gyümölcsösben, látta a földeket. Mi maga? Miért beszél velem nyájasan? Mit akar tőlem?” A bejárati oszlopokba kapaszkodott, és lassan a lépcsőház felé hátrált. Valami megmozdult odafent, a kivilágított ablakban.

„Nem tudok most válaszolni erre” — mondtam neki. „Higgye el, ha mondom: egyedül azért jöttem, hogy jót tegyek magával. És ha rajtam múlt volna, semmi kincsért nem okoztam volna bajt és kellemetlenséget magának az éjjel.”

A vámpír elhallgatott.

A fiú előrehajolt ültében, szeme tágra nyílt. A vámpír gondolataiba, emlékeibe merülve, megkövülten ült, és merőn nézett a távolba. A fiú hirtelen lesütötte szemét, mintha így kívánná a tisztesség. Ismét a vámpírra pillantott, majd elfordította tekintetét, arca éppoly csüggedt volt, mint a vámpíré, mondani kezdett valamit, de elhallgatott.

A vámpír feléje fordult, és fürkészve nézte, olyannyira, hogy a fiú elvörösödött, és nyugtalanul fordította el újra a pillantását. De azután felnézett, egyenesen bele a vámpír szemébe. Nyelt egyet, de állta a vámpír rászegeződő pillantását.

— Ezt akarta? — kérdezte halkan a vámpír. — Ez az, amit hallani akart?

Hangtalanul hátratolta székét, és az ablakhoz lépett. A fiú majdhogynem kábán ült, a széles vállakat és a körgallér hosszan leomló kelméjét nézte. A vámpír felé fordította kissé a fejét. — Nem válaszol. Nem azt kapja tőlem, amit akar, ugye? Maga interjút akart. Valamit, amit le lehet adni a rádióban.

— Nem baj. Eldobom a szalagokat, ha akarja. — A fiú felállt. — Nem mondhatom, hogy mindent értek, amit mond nekem. Ha ezt állítanám, tudná, hogy hazudok. Hogyan kérhetem hát, hogy folytassa, ha nem mondom meg, mit értek… ahhoz képest, amit értek, szinte semminek számít az, amit valaha is értettem azelőtt. — Egy lépést tett a vámpír felé. Úgy látszott, a vámpír a Divisadero utcát nézi odalenn. Azután lassan hátrafordította fejét, a fiúra pillantott, és mosolygott. Arca derűs, szinte gyengéd volt. A fiú egyszerre kényelmetlenül érezte magát. Zsebébe dugta kezét, és az asztal felé fordult. Fürkészőn nézett a vámpírra, és így szólt: — Lesz szíves… kérem, folytatni?

A vámpír összefont karral megfordult, és az ablaknak támaszkodott. — Miért? — kérdezte.

A fiú zavarba jött. — Mert hallani szeretném. — Vállat vont. — Mert tudni szeretném, mi történt.

— Rendben van — mondta a vámpír, ugyanazzal a mosollyal ajkán. Visszament a székhez, leült a fiúval szemben, kissé megfordította a magnót. — Csodálatos szerkentyű, igazán… hadd folytassam hát.

Meg kell értenie, hogy amit akkor Babette iránt éreztem, az kapcsolat utáni vágy volt, minden akkori vágyamnál erősebb, nem számítva… fizikai vágyódásomat… a vér után. Oly erős volt bennem ez a vágy, hogy megéreztette velem, milyen mély a magányossághoz való képességem. Amikor régebben beszéltem vele, az rövid, de közvetlen kapcsolat volt, egyszerű és kielégítő, mint megfogni valakinek a kezét. Megszorítani. Óvatosan elengedni. Mindezt a szükség, a csüggedés pillanatában. Ám most meghasonlottunk egymással. Babette számára szörnyeteg voltam, amit én magamra nézve borzalmasnak találtam, és bármit megtettem volna, hogy legyőzzem benne ezt az érzést. Emlékeztettem, hogy annak idején helyes tanácsot adtam neki, márpedig az ördögnek semmilyen szolgálója nem tudna helyesen cselekedni, még ha szándékában állna is.

„Tudom!” — felelte. De ezzel azt akarta mondani, hogy bennem sem bízik jobban, mint magában az ördögben. Közelebb léptem hozzá, mire hátrálni kezdett. Felemeltem a kezem, elhúzódott, és a korlát felé nyúlt támaszért. ,,Jól van hát” — mondtam, mélységesen elkeseredve. „De akkor miért nyújtott védelmet múlt éjjel? Miért jött be hozzám egyedül?” Furfangos kifejezést olvastam le arcáról. Megvolt a maga indoka, de azt semmi esetre sem fedi fel előttem. Lehetetlen volt számára, hogy szabadon, nyíltan beszéljen velem, és olyan kapcsolatot teremtsünk, amilyenre vágytam. Elcsigázottan néztem rá. Késő éjszaka volt már, láttam-hallottam, hogy Lestat a borospincébe osont, és kivitte a két koporsónkat, szükségét éreztem, hogy távozzak, meg még másnak is… szükségét éreztem, hogy öljek és vért szívjak. De nem ez csigázott el. Valami más, valami sokkal rosszabb. Úgy éreztem, mintha ez az éjszaka csupán egy lenne az éjszakák ezrei közül, hogy vég nélküli a világ, hogy az éjszaka éjszakába hajlik, s végül hatalmas ívelt vonalat alkot, amelynek nem látom a végét, éjszakát, amelyben egyedül bolyongok hideg, közömbös csillagok alatt. Azt hiszem, elfordultam tőle, és kezemet a szememre tettem. Egyszeribe levertnek, gyengének éreztem magam. Akaratlanul is egy hang hagyta el számat. És ekkor, az éjszakának e határtalan és kietlen vidékén, ahol egyedül álltam, és ahol Babette csupán ábrándkép volt, egy lehetőség merült fel hirtelen előttem, lehetőség, amelyet sohasem mérlegeltem, lehetőség, mely elől menekültem, bármennyire elbűvölt is a világ, bármennyire magamévá tettem is a vámpír ösztönét-tudatát, rajongtam színért és formáért, hangért és énekért, halk szelídségért és véget nem érő változásért. Babette megmozdult, de nem figyeltem rá. Valamit kivett a zsebéből, nagy kulcskarikája csilingelt a kezében. Elindult a lépcsőn felfelé. Hadd menjen, gondoltam.

„Sátánfajzat!” — suttogtam. „Távozz tőlem, sátán!” — ismételtem. Dermedten, tágra nyílt szemmel, gyanakvó pillantással állt a lépcsőn. A falon függő lámpa után nyúlt, kezébe vette, szorosan tartotta, akár egy tömött pénztárcát, és közben mereven nézett rám. „Azt hiszi, az ördög küldött?” — kérdeztem.

Bal keze ujjaival a lámpa kampóját fogta gyorsan körül, jobb kezével keresztet vetett, alig hallható latin szöveget mormolt, és elsápadó arccal, felvont szemöldökkel észlelte, hogy ennek hatására semmiféle változás nem történt. „Azt várta, hogy füstfelhőben levegőbe repülök?” — kérdeztem. Közelebb húzódtam, mert gondolataim erejénél fogva függetlenné váltam tőle. „És hova mennék?” — tettem fel a kérdést. „Talán a pokolba, ahonnan jöttem? Az ördöghöz, akitől jöttem? A lépcső alján álltam. És ha azt mondanám, hogy semmit sem tudok az ördögről? És ha azt mondanám, még azt sem tudom, létezik-e?” Az ördög volt az, aki megjelent a gondolataimban, az ördög volt az, akire most gondoltam. Elindultam Babette-től. Éppúgy nem hallott engem, mint maga most. Nem figyelt rám. Felpillantottam a csillagokra. Tudtam, hogy Lestat már készen áll. Mintha évek óta állna már menetkészen a kocsival, és évek óta állna Babette a lépcsőn. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy öcsém itt van, időtlen idők óta van itt, halkan, izgatottan szól hozzám, iszonyúan fontos, amit mond, de mire kimondja, már tovaszálltak szavai, mint patkányok zörgése egy hatalmas ház szarufáin. Sercegés hallatszott, fény villant fel. „Nem tudom, sátánfajzat vagyok-e, vagy sem! Nem tudom, mi vagyok!” — kiáltottam Babette-nek, magam számára is fülsiketítő hangon. „A világ végéig kell élnem és még csak nem is tudom, mi vagyok!” Fény lobbant fel előttem, a lámpa fénye, amelyet meggyújtott egy gyufával, és most úgy tartotta, hogy nem láthattam az arcát. Egy pillanatig csak a fényt láttam, majd a súlyos lámpa teljes erővel a mellemnek vágódott, az üveg darabokra tört a téglákon, és dühös lángok csapkodták arcomat, lábamat. „Oltsd el, oltsd el, te elmebeteg, mert még porrá égsz!” — kiáltott Lestat a sötétből. Vakságomban is éreztem, hogy valami vadul csapkod. Lestat kabátja volt. Tehetetlenül vágódtam neki az oszlopnak, tehetetlenné válva a tűztől, a kétségbeejtő rádöbbenéstől, hogy Babette el akart pusztítani, és a felismeréstől, hogy nem tudom, mi vagyok.

Mindez másodpercek alatt játszódott le. A tűz elaludt és én kezemet a téglákon tartva, térdeltem a sötétben. Lestat a lépcső tetején újra megragadta Babette-et, én pedig Lestat után rohantam, megmarkoltam a nyakát, és húzni kezdtem hátrafelé. Dühödten támadt nekem, és belém rúgott, én azonban belecsimpaszkodtam, és magammal húztam lefelé, a lépcső aljához. Babette halálra vált. Láttam sötét körvonalait kirajzolódni az égbolt előterében és a szemében felvillanó fényt. „Gyerünk hát!” — szólt Lestat feltápászkodva. Babette a torkára szorította kezét. Sérült szememet erőltetve próbáltam jobban szemügyre venni. Vérzett a torka. „Ne feledje!” — szóltam hozzá. „Megölhettem volna. Vagy hagyhattam volna, hogy ő ölje meg. Nem tettem. Ördögnek nevezett. Tévedett.”

— Akkor hát az utolsó pillanatban állította meg Lestatot — jegyezte meg a fiú.

— Igen. Lestat a villámcsapás gyorsaságával ölt és ivott vért. De Babette fizikai létét mentettem csak meg. Ez később derült ki számomra.

— Másfél óra múlva már New Orleansban voltunk Lestattal. A kocsi a halálosan kimerült lovakkal egy mellékutcában állt meg, egyetlen háztömbnyire egy új spanyol fogadótól. Lestat egy öregembert csípett el a karjánál fogva, és ötven dollárt adott neki. „Vegyen ki nekünk egy lakosztályt” — utasította — „ és rendeljen pezsgőt! Mondja, hogy két úr részére kell, és fizesse ki előre! Amikor visszajön, újabb ötven dollárt kap. Nyugodt lehet afelől, hogy szemmel tartjuk.” Csillogó szemével megbabonázta az idegent. Tudtam, hogy amint visszatér a szállodai szoba kulcsaival, Lestat megöli. Így is történt. A kocsiban ülve ernyedten néztem, ahogy az ember mindjobban gyengül és végül meghal, s amikor aztán Lestat elengedte, úgy omlott össze, mint egy zsák kavics a kapualjban. „Jó éjt, királyfi” — búcsúztatta Lestat — „ itt az ötven dollárja.” És zsebébe tette, mintha pompás tréfát űzne.

Besurrantunk a szálloda udvari bejáratán, és felmentünk lakosztályunk pompás szalonjába. A pezsgő sziporkázva csillogott egy jéggel telt vödörben. Két pohár állt az ezüsttálcán. Tudtam, hogy Lestat megtölti az egyik poharat, aztán csak ül, és bámulja az ital halványsárga színét. Én pedig, a révületbe esett ember, feküdtem a kanapén, és úgy néztem merev tekintettel rá, mintha semmi sem lenne fontos, amit tesz. El kell hagynom, vagy meghalok, gondoltam. Jó lenne meghalni. Igen, meghalni. Azelőtt is meg akartam halni. Meghalni vágyom most is. Olyan kristálytisztán, olyan halálos nyugalommal éltem át.

„Betegesen érzékeny vagy!” — szólalt meg váratlanul Lestat. „Mindjárt megvirrad.” Elhúzta a csipkefüggönyt, és megpillantottam a sötétkék égbolt alatt kiemelkedő háztetőket, s fenn a magasban az Orion-csillagképet. „Menj ölni!” — szólt Lestat, és felhúzta az ablaküveget. Kilépett az ablakpárkányról, hallottam, amint a szállóval szomszédos háztetőre lép. A koporsókért ment, legalábbis az egyikért. Hirtelen lázas szomjúság töltött el, és utána mentem. Halálvágyam állandósult, mint értelembe ágyazott érzelemtől mentes, tiszta gondolat. De táplálkoznom azért kellett. Említettem már, hogy akkoriban nem öltem embereket. Elindultam a háztetőn patkányt keresni.

— De miért… mondta, hogy Lestatnak nem kellett volna úgy irányítania, hogy maga emberekkel kezdje? Azt akarta… azt akarja mondani, hogy maga számára esztétikai és nem morális választás volt ez?

— Ha akkor kérdez, azt mondom, hogy esztétikai, és hogy fokozatosan akartam megérteni a halált. Hogy egy állat halála mekkora gyönyörűséget és élményt jelent számomra, azt éppen csak kezdtem felfogni, és az emberi halál élményét az alaposabb megértés időszakára akartam tartalékolni. De morális döntés volt, mert minden esztétikai döntés valójában morális döntés.

— Nem értem — mondta a fiú. — Én azt hittem, hogy az esztétikai döntések tökéletesen immorálisak lehetnek. Vegyük a sablonos példát: a művészt, aki elhagyja feleségét, gyerekeit, hogy festeni tudjon. Vagy Nérót, aki hárfázott, miközben Róma égett.

— Mindkettő morális elhatározás volt. A művész felfogása szerint mindkettő magasabb célt szolgált. A konfliktus nem esztétika és erkölcs között általában, hanem a művész és a társadalom erkölcse között rejlik. De ezt gyakran nem értik, és ennek folyománya lesz az elkallódás, a pusztulás, a tragédia. Egy festőművész például, aki festéket lop az áruházból, azt képzeli, hogy elkerülhetetlen, de ugyanakkor erkölcstelen elhatározásra jutott, úgy tekint magára, mint aki elvesztette a kegyelem állapotát, ezt követi a kétségbeesés, hitvány felelőtlenség, mintha az erkölcs üvegből való világ lenne, amelyet egyetlen cselekedettel ízzé-porrá lehet zúzni. De akkoriban nem törődtem ezzel. Nem tudtam efféle dolgokról. Úgy véltem, pusztán esztétikai okokból ölök állatokat, és nem vallottam színt olyan súlyos morális kérdésben, hogy puszta mivoltomnál fogva kárhozott vagyok-e, vagy sem.

Mert Lestat ugyan említést sem tett nekem ördögökről vagy pokolról, én kárhozottnak hittem magam, mikor átálltam hozzá, ahogyan Júdás is annak tekinthette magát, amikor nyaka köré vetette a hurkot. Érti már?

A fiú nem válaszolt. Szólni próbált, de nem tudott. Vörös foltok gyúltak ki arcán. — Az volt? — suttogta.

A vámpír csak ült és mosolygott, halvány mosoly derengett fel időnként ajkán. A fiú úgy meresztette rá a szemét, mintha először látná.

— Talán… — szólt a vámpír, kihúzva magát, és keresztbe vetve a lábát. — …talán vegyük egyenként a dolgokat. Talán folytatnom kellene történetemet.

— Legyen szíves… — mondta a fiú.

— Ahogy már mondtam, izgalom fogott el azon az éjszakán. Mind ez idáig nem vallottam színt a vámpír mivoltommal kapcsolatos kérdésben, most azonban teljes erővel sújtott le rám, megrendített, és e megsemmisült állapotban nem kívántam élni. A halálvágy viszont — így van ez az emberi léleknél is — heves sóvárgást váltott ki bennem az után, ami legalább a fizikai vágyamat kielégíti. Lehet, hogy ürügynek használtam ezt. Elmondtam már, mit jelent az ölés aktusa a vámpírnak, ebből aztán elképzelheti, mekkora a különbség patkány és ember között.

Lementem Lestat után az utcára. Több háztömböt magam mögött hagytam. Az utcák sárosak voltak, a háztömbök szigetként emelkedtek a vízlevezető árkok fölött, és mai szemmel nézve, az egész város rendkívül sötétnek látszott. A fények jelzőtüzeknek tűntek egy sötét tengeren. Még a lassan közeledő pirkadatban is csak a házak tetőablakai, magasban épült erkélyei emelkedtek ki a sötétségből, és a szűk sikátorok, amelyekre bukkantam, szurokfeketének látszhattak földi emberek számára. Kárhozott vagyok? Sátánfajzat? Lényemben ördög vagyok hát? — faggattam magam szüntelen. És ha így van, miért lázongok ellene, miért reszketek, amikor Babette égő lámpát dob rám, miért fordulok iszonyodva el, amikor Lestat gyilkol? Mivé lettem, amikor vámpír lettem? Merre tartok? És ámbár halálvágyam elfeledtette velem szomjamat, szomjúságom mind mohóbb lett, ereim a fájdalomnak valóságos nyilaivá váltak húsomban, halántékom lüktetett, és végül nem bírtam tovább. Egyfelől gyötörve a vágytól, hogy ne cselekedjek — éhezzek, gondolatokba merülve elsenyvedjek —, másfelől űzve-hajtva, hogy öljek, álltam egy néptelen, sivár utcában, és gyereksírás hangja ütötte meg fülemet. Odabenn volt. A falak mellé húzódtam, és szokott közönyösségemben sírásának jellegét próbáltam csak megállapítani. Elcsigázottságot, sajgó fájdalmat, elhagyatottságot fejezett ki. Olyan régóta sírhatott már, hogy hamarosan magától a kimerültségtől kell majd abbahagynia. Kezemet a nehéz ablaktábla fája alá csúsztattam, és megrántottam. A retesz engedett. Ott ült a kislány a sötét szobában egy halott nő mellett, aki már napok óta nem élhetett. A szoba zsúfolva volt bőröndökkel, csomagokkal, mintha jó néhány ember távozni készült volna, de az anya csak félig volt felöltözve, bomlásnak indult már a teste, és a gyereken kívül senki sem volt a szobában. Pillanatok múlva vett csak észre, de akkor azután nekifogott mondókájának, hogy segítenem kell az anyján. Legfeljebb ötéves lehetett, nagyon sovány volt, arca piszoktól és könnyektől mocskos. Könyörögve kért, hogy maradjak. Hajóra kellett volna szállniuk, mondta, még mielőtt a pestis kitört, apjuk várja őket. Rángatni kezdte anyját, szívszaggató, kétségbeesett sírásban tört ki, majd újra rám nézett, és ömlött szeméből a könny.

Meg kell mondanom, hogy addigra már csaknem elepedtem a szomjúságtól. Nem bírtam volna ki még egy napot vérszívás nélkül. Többféle lehetőség is akadt: patkányok hemzsegtek az utcákon, közvetlen közelben valahol kétségbeesetten vonított egy kutya. Elszökhettem volna, ha kedvem tartja, jóllakottan, könnyedén visszajöhettem volna. De a kérdés egyre csak ott lüktetett bennem. Kárhozott vagyok? Ha igen, miért érzek ekkora szánalmat a gyerek iránt, sovány kis arca iránt? Miért kívánom megérinteni csöppnyi puha karját, ölemben tartani, érezni ahogy feje hozzám simul, míg én selymes haját simogatom lágyan? Miért teszem ezt? Ha elkárhoztam, akkor meg kéne ölnöm, tápláléknak használni csupán egy átkos lét fenntartására, mert ha kárhozott vagyok, gyűlölnöm kell őt.

S mikor erre gondoltam, Babette gyűlölettől dúlt arca jelent meg előttem, amikor kezében tartotta a lámpát, hogy meggyújtsa, és Lestatot láttam gondolatban, gyűlöltem őt, és éreztem, igen, éreztem, hogy kárhozott vagyok, ez itt a pokol, és ekkor lehajoltam, puha kis nyakába mélyesztettem a fogamat, és halk kiáltást hallatva, a forró vért ajkamon érezve, így suttogtam: „Egy perc az egész, és a fájdalomnak vége.” De ő szorosan hozzám simult, úgy, hogy kisvártatva semmit sem tudtam mondani. Négy éve nem ízleltem embert, négy éve nem tudtam, voltaképp mi ez, most viszont hallottam szívének félelmetes ritmusát, nem ember, nem állat szívét, hanem a gyerek gyors, kitartó szívverését, amint egyre erősebben dobog, nem hajlandó meghalni, ver, mint ököl az ajtón, és kiált: Nem fogok meghalni, nem akarok meghalni, nem tudok meghalni, nem halhatok meg!… Azt hiszem, amikor felálltam és átölelve tartottam, szíve még erősebben, a megállás minden reménye nélkül döngette enyémet, a pompás ifjonti vér túl gyorsan tódult ki számomra, forgott körülöttem a szoba, és a gyerek lehajtott feje, nyitott szája fölött akaratom ellenére az anya arcára néztem a homályban, akinek félig nyitott szemhéja mögül úgy pillantott rám a szeme, akár egy élő emberé. Ledobtam a gyereket. Úgy feküdt ott, mint egy rongybaba. És amikor dermedt iszonyattal fordultam el az anyától, hogy meneküljek, ismerős figura jelent meg az ablak mögött. Lestat volt, aki nevetve lépett hátra, és meghajlott testtel ugrándozott-táncolt a sáros utcán. „Louis, Louis” — szólt csúfondárosan, s felém bökött cérnavékonyságú ujjával, mintegy jelezve, hogy most aztán tetten ért. S átugorva az ablakpárkányon, félresöpört engem, felkapta a halott bűzlő testét az ágyról, és táncra perdült vele.

— Jóságos isten! — suttogta a fiú.

— Igen, ugyanezt mondhattam volna én is — helyeselt a vámpír. — Bele-belebotlott a gyerekbe, ahogy mind nagyobb körben táncolva-énekelve rángatta magával az anyát, akinek a feje előrebukott, csapzott haja arcába hullott, és fekete váladék folyt ki a száján. Ekkor ledobta. Én már kívül voltam az ablakon, s futni kezdtem az utcán, ő meg utánam. „Félsz tőlem, Louis?” — kiáltotta. „Megijedtél? A gyerek él, Louis, lélegzett, amikor otthagytad. Menjek vissza, és csináljak vámpírt belőle? Jól jönne nekünk, Louis, és gondold el, milyen szép ruhákban járathatnánk. Várj meg, Louis! Visszamegyek érte, ha akarod!” Futva jött utánam a szálloda felé vezető úton, végig a háztetőkön át, ahol reméltem, hogy magam mögött hagyom, míg csak be nem ugrottam a szalon ablakán, dühösen megfordultam, és bevágtam az ablakot. Kinyújtott karral verte, mint a madár, amelyik át akar repülni az üvegen, és rázni kezdte az ablakkeretet. Teljesen magamon kívül voltam. Ide-oda járkáltam a szobában, azon tűnődve, hogyan ölhetném meg. Elképzeltem, hogy teste salakká ég az alattam fekvő szomszédos háztetőn. Józan eszemet teljesen elveszítve, féktelen düh fogott el, és amikor a törött ablaküvegen át belépett, olyan verekedésbe kezdtünk, mint még soha. A pokol állított meg, a pokol gondolata, hogy mi ketten gyűlölettől dulakodó pokolbeli lények vagyunk. Elvesztettem önbizalmamat, célomat, erőmet. Lent voltam a földön, ő meg hideg pillantással, de még hullámzó kebellel állt fölöttem. „Bolond vagy, Louis” — mondta. Hangja nyugodt volt. Olyan nyugodt, hogy magamhoz tértem tőle. „Felkelőben van a nap” — folytatta, kissé lihegve még a verekedéstől, és összeszűkült szemmel nézte az ablakot. Sohasem láttam még ilyennek. A verekedés felszínre hozott valami benne rejlő pozitívumot, de az is lehet, hogy nem a verekedés tette. „Hozd be a koporsódat, szólt hozzám, a harag legcsekélyebb nyoma nélkül. De holnap este…beszélni fogunk.”

Most aztán igazán elképedtem. Lestat és a beszélgetés! El sem tudtam képzelni. Lestat és én valójában sohasem beszéltünk. Úgy hiszem, elég alaposan beszámoltam magának harcainkról, dühös összecsapásainkról.

— Elkeseredetten áhítozott a maga pénze, a maga házai után — jegyezte meg a fiú. — Vagy talán félt az egyedülléttől, éppúgy, mint maga?

— Ezek a kérdések nekem is eszembejutottak. Még arra is gondoltam, hogy Lestat meg akar ölni, valamilyen számomra ismeretlen módon. Nem voltam például biztos benne, hogy miért ébredek fel minden este akkor, amikor felébredek, automatikusan ér-e véget halálszerű álmom, és miért következik ez be néha korábban, mint máskor. Egyike volt ez azoknak a dolgoknak, amiket Lestat nem akart megmagyarázni. Ő gyakran már előttem fent volt. Mint említettem, minden gyakorlati jellegű dologban előttem járt. Némi kétségbeeséssel zártam magamra aznap reggel a koporsót.

El kell magyaráznom, hogy a koporsó lezárása mindig nyugtalanító dolog. Olyan, mint a műtét előtti altatás manapság. Véletlen hiba is halált okozhat.

— De hogyan ölhette volna meg magát? Nem tehette ki a napvilág hatásának, hiszen azt ő maga sem tudta volna elviselni.

— Ez igaz, de felkel előttem, és leszögezheti a lezárt koporsómat. Vagy felgyújtja. Főképp arról van szó, hogy nem tudtam, mit csinálhat, mit tudhat, amit én még nem tudok.

De hát ezzel kapcsolatban akkor úgysem tehettem semmit, és minthogy még mindig a halott asszonyra és a kisgyerekre gondoltam, meg aztán a nap is felkelőben volt, nem maradt erőm, hogy vitatkozzak vele, inkább álomra — szörnyűséges álomra — hajtottam fejem.

— Maga álmodik!? — kiáltott fel a fiú.

— Gyakran — mondta a vámpír. — Néha azt kívánom, bárcsak ne álmodnék. Mivel ilyen álmaim, ilyen hosszan tartó, eleven álmaim halandó életemben nem voltak, és ilyen gyötrelmes lidércnyomásaim sem soha. Kezdetben annyira belemerültem ezekbe az álmokba, hogy nemegyszer úgy éreztem, küzdök a felébredés ellen. Fektemben néha órákon át ezekre az álmokra gondoltam, míg csak félig el nem múlt az éjszaka, és álmaimtól elkábulva gyakran ide-oda kóboroltam, és próbáltam megfejteni jelentésüket. Sok tekintetben olyan megfoghatatlanok voltak, mint a halandók álmai. Álmodtam például a fivéremről, hogy valamilyen élet és halál közti állapotban a közelemben van, és segítséget kér tőlem. Nemegyszer álmodtam Babette-ről, és gyakran — szinte mindig — sivár, kietlen háttere volt álmaimnak, az a sivár, kietlen éjjel, amikor Babette megátkozott. Olyan volt, mintha minden szereplő kárhozott lelkem nyomorúságos otthonában járkálna és beszélne. Nem emlékszem, mit álmodtam aznap, talán meg nagyon is jól emlékezem, mit vitattunk meg Lestattal másnap este. Úgy látom, maga is szeretné tudni.

Nos, amint mondtam, elképesztett Lestatnak ez az újdonsült nyugalma, előzékenysége. De aznap esti ébredésemkor nem találtam ilyennek, legalábbis eleinte nem. Nők voltak a szalonban. Néhány gyertya borította fénybe a kis asztalokat és a hidegtálakat, Lestat pedig átölelte és csókolta az egyik nőt. A nő nagyon részeg és nagyon szép volt, nagy termetű babaszépség, gondosan elrendezett főkötője szép lassan lehullott meztelen vállára és félig szabadon hagyott mellére. A másik nő a vacsora romjai fölött ült az asztalnál, és egy pohár bort ivott. Láttam, hogy mindhárman megvacsoráztak (Lestat csak úgy tett, mintha vacsorázna… meglepődne, mennyire nem veszik észre az emberek, hogy a vámpír csak színleli az evést), és az asztalnál ülő nő unatkozik. Az egész látvány rettentő nyugtalansággal töltött el. Nem tudtam, mit forgat Lestat a fejében. Ha bemennék a szobába, a nő figyelme rám terelődne. Hogy mi fog történni, azt el sem tudtam képzelni, annyi azonban világos volt, hogy Lestat szándéka szerint mindkettőt el kell tennünk láb alól. A nő, aki mellette ült a kanapén, máris ugratta csókjai miatt, hidegsége miatt és hogy híján van a szerelmi vágynak. A másik nő az asztal mellől látható elégedettséggel figyelt mandulavágású fekete szemével, és amikor Lestat felkelt, odajött hozzá, és csupasz fehér karjaira tette mindkét kezét, a vendég arca felragyogott. Lestat pedig, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja a nőt, az ajtó hasadékán keresztül megpillantott. Egy pillanatig rám bámult, azután tovább beszélgetett a hölgyekkel. Lehajolt, és elfújta a gyertyákat az asztalon. „Nagyon sötét van itt!” — mondta a kanapén heverő nő. „Hagyj minket békén!” — szólt a másik. Lestat leült, és intett, hogy üljön az ölébe. A nő szót fogadott, bal karját Lestat nyaka köré fonta, jobb kezével hátrasimította a férfi szőke haját. „Jéghideg a bőre” — jegyezte meg, kissé visszahőkölve. „Nem mindig” — felelte Lestat, és a nő nyakába temette arcát. Elbűvölten figyeltem. Lestat mesterien ügyes és mélységesen elvetemült volt. Páratlan ügyességéről akkor győződhettem meg, amikor fogait a nő nyakába mélyesztette, hüvelykujjával leszorította áldozata torkát, másik karjával szorosan magához ölelte, úgyhogy alaposan teleszívta magát, mielőtt a másik nő bármit is észlelt volna. „A barátnője nem bírja a bort” — jegyezte meg, észrevétlenül felszökve a székről, és odaültetve az eszméletlen nőt, akinek két karja összefonódott asztalra bukó arca alatt. „Ostoba teremtés” — szólt a másik nő az ablak mellől, ahonnan a kinti fényeket nézte. New Orleansban — mint ahogy bizonyára tudja — akkortájt sok volt még az alacsony épület. És az ilyen tiszta éjszakákon a lámpafényes utcák szépek, látványosak voltak az új spanyol szálloda magasan fekvő ablakaiból nézve, a csillagok — mintha tenger fölött ragyognának — alacsonyaknak, közelieknek tűntek a lámpák tompa fényében. „Én jobban fel tudom hevíteni a maga hideg bőrét, mint ő” — mondta a nő Lestat felé fordulva, én pedig — bevallom, némi megkönnyebbüléssel — arra gondoltam, hogy Lestat őt is gondjaiba veszi. Ám ő nem ilyen egyszerű tervet szőtt. „Azt hiszi?” — kérdezte. Megfogta a nő kezét, mire az így szólt: „De hiszen meleg!”

— Úgy érti, hogy a vértől lett meleg? — mondta a fiú.

— Igen — hagyta helyben a vámpír. — Miután a vámpír ölt, olyan meleg lesz a bőre, amilyen a magáé.

— Tovább folytatva elbeszélését, a fiúra pillantott, és elmosolyodott. — Ahogy említettem… Lestat most kezében tartotta a nő kezét, és azt mondta, hogy a másik nő hevítette fel. Arca természetesen kipirult és nagymértékben megváltozott. Magához húzta a nőt, az pedig megcsókolta, és nevetve jegyezte meg, hogy a férfi lángoló szenvedélye olyan, akár egy tüzes kemence.

„Ó, igen, de azért nagy árat kell fizetni” — szólt amaz, színlelt bánattal. „Bájos barátnőjét… „ — vállat vont — „kimeríthettem.” Hátralépett, mintegy invitálva a nőt, hogy menjen oda az asztalhoz. Az szót fogadott, és fölényes arckifejezéssel lehajolt, hogy szemügyre vegye barátnőjét, de aztán nem érdekelte tovább — míg csak észre nem vett valamit. Egy szalvétát. A torkon ejtett seb utolsó vércseppjeivel. Felemelte, és próbálta szemügyre venni a sötétben. „Engedje le a haját” — szólt halkan Lestat. A nő közönyösen leengedte, az utolsó fürtöket is lebontotta, szőkén, hullámosan omlott le haja a hátán. „Selymes, dicsérte Lestat, bársonyosan puha. Így képzelem el magát, ahogy egy selyemágyon hever.”

„Miket mond!” — szólt enyhe gúnnyal a lány, és tréfásan hátat fordított neki.

„Tudja-e, miféle ágyon?” — kérdezte Lestat. Ő pedig nevetett, mondván, hogy nagyon is jól el tudja képzelni: Lestat ágyáról van szó. Visszanézett a feléje közeledő férfira, aki anélkül, hogy egyszer is levette volna róla a pillantását, óvatosan meglegyintette a másik nőt, aki hátrabukva leesett a székről, és meredt szemmel terült el a padlón. Barátnőjének elakadt a lélegzete. Bukdácsolva próbált menekülni a holttesttől, kis híján feldöntve egy szélső kis asztalt. A gyertya felborult és kialudt. „Oltsa el a lámpát… oltsa el” — szólt halkan Lestat. S mint verdeső lepkét vette karjaiba a nőt, és belemélyesztette fogait.

— Maga mit gondolt, mialatt ezt nézte? — kérdezte a fiú. — Nem akarta megakadályozni, mint annak idején, amikor Freniere-t készült megölni?

— Nem — felelte a vámpír. — Nem tudtam volna megakadályozni. És értse meg: tudtam, hogy ő minden éjjel öl embereket. Állatok a legkisebb mértékben sem elégítették ki. Állatokra csak akkor fanyalodott, amikor minden más lehetőség meghiúsult, önként soha nem választotta őket. Ha éreztem is némi részvétet a két nő iránt, mélyen maga alá temette a bennem dúló izgalom. Még mindig mellkasomban éreztem az éhező gyerek szívének kalapácsütését. Még mindig égettek a magam megosztott énjének problémái. Dühös voltam, amiért Lestat ilyen bemutatót rendezett a számomra, várva a nők megölésével addig, amíg felébredek. Újra eltűnődtem, meg tudok-e valamiképp szabadulni tőle, és az iránta érzett gyűlölet meg a saját gyengeségem tudata jobban eltöltött, mint valaha.

Eközben megtámasztotta szépséges testüket az asztalnál, és ide-oda járkálva a szobában, meggyújtotta az összes gyertyát, míg úgy nem fénylett a szoba, ahogy lakodalomkor szokott. „Gyere be, Louis” — szólt. „Szereztem volna egy ilyen bájos hölgyet neked is, de tudomásom szerint te olyan ember vagy, aki azt maga választja meg. Kár, hogy Freniere kisasszony szeret égő lámpákkal dobálózni. Az ilyesmi kissé idétlenné tenne egy baráti összejövetelt, nem gondolod? Különösen szállodában.” Úgy ültette le a szőke lányt, hogy a szék damaszt-támlájának egyik oldalán nyugodott a feje, a sötétebb hajú nő pedig mellére horgasztott állal feküdt, arca már elfehéredett, vonásai megmerevedtek, olyan volt most, mint azok a nők, akiket személyiségük izzása tesz széppé. A másik viszont, úgy tűnt, alszik csupán, és nem lehetett biztosan tudni, tényleg meghalt-e. Lestat most két sebet ejtett rajta, egyiket a torkán, másikat a bal melle fölött, és mindkettőből bőségesen folyt még a vér. Felemelte a lány csuklóját, kézzel felhasította, megtöltött két borospoharat, és szólt, hogy üljek le. „Megválok tőled” — jelentettem ki tüstént. „Szeretném ezt most a tudtodra adni.”

„Számítottam rá, hogy ez bekövetkezik, felelte, hátradőlve székén, és arra is számítottam, hogy szóvirágokkal ékes stílusban fogod bejelenteni. Mondd el, mekkora szörnyeteg vagyok, milyen ördögien gonosz alak.”

„Nem mondok véleményt rólad. Nem érdekelsz engem. Saját mivoltom az, ami érdekel, és rá kellett jönnöm, nem bízhatom benne, hogy erről az igazságnak megfelelően felvilágosítsz. A tudást személyes hatalom céljára használod” — mondtam neki. Számos emberhez hasonlóan, akik efféle kijelentést tesznek, nem vártam őszinte választ tőle. Semmit sem vártam tőle. Inkább saját szavaimra figyeltem. Most azonban láttam, hogy arca ugyanolyan kifejezést ölt, mint amikor kijelentette, hogy beszélni fogunk egymással. Hallgatott engem. Egyszeriben zavarba jöttem. Épp oly fájón éreztem a köztünk tátongó szakadékot, mint valaha.

„Miért lettél vámpír?” — böktem ki. „És miért lettél ilyen vámpír? Bosszúálló, emberek öldöklésében örömét lelő, akkor is, amikor nincs rá szükség. Ezt a lányt… miért ölted meg, amikor egy is elég lett volna? És miért rémítetted úgy meg, mielőtt végeztél vele? És miért támasztottad meg ilyen groteszk módon, mintha rá akarnád venni az isteneket, hogy sújtsanak le rád gyalázkodásodért?”

Szó nélkül hallgatott végig, és a beálló csendben megint csak elbizonytalanodtam. Lestat szeme nagy volt, tekintete elgondolkodó. Láttam már ilyennek, de nem tudom mikor; minden bizonnyal nem olyankor, amikor velem beszélt.

„Mit gondolsz, mi a vámpír?” — kérdezte komolyan.

„Nem állítom, hogy tudom. De te igen. Mondd meg hát, micsoda?” — kérdeztem. Nem válaszolt. Mintha érezte volna a benne rejlő tettetést, kicsinyes bosszút. Csak ült, és változatlanul nyugodt arckifejezéssel nézett rám. Én folytattam. „Meg fogom majd tudni, ha itt hagylak. Az egész világot bejárom, ha kell, hogy más vámpírokat találjak. Tudom, hogy léteznek, semmi okát nem látom, miért ne léteznének nagy számban. S bízom benne, hogy olyan vámpírokra lelek, akiknek több közös vonásuk van velem, mint amennyi neked. Vámpírok, akik úgy értelmezik a tudást, mint én, és olyan titkok megismerésére használják magasabb rendű vámpír mivoltukat, amiről te még csak nem is álmodsz. Ha nem mondtál mindent el nekem, megtudom majd magam, vagy tőlük, amikor rájuk találok.”

Megrázta a fejét. „Louis” — szólt — „te még mindig szerelemmel csüngsz saját halandó éneden! Korábbi lényed ábrándképeit kergeted. Freniere meg a nővére… ők a képmásai számodra annak, ami voltál és ami még mindig szeretnél lenni. És a halandó élettel folytatott idilledben érzéketlen vagy vámpír mivoltod iránt!”

Rögvest tiltakoztam ez ellen. „Vámpír mivoltom életem legnagyobb élménye, mindaz, ami előtte történt, kusza, zavaros emlék csupán. Vakként mentem végig a halandó életen, egyik szilárd tárgytól a másikig tapogatózva. Csak amikor vámpír lettem, méltányoltam első ízben az életet a maga egészében. Míg vámpír nem lettem, sosem láttam élő, lüktető emberi lényt; nem tudtam, mi az élet, amíg vörös sugárban nem ömlött ajkamon, kezemen végig!” Azon kaptam magam, hogy a két nőre bámulok, a sötétebbik félelmetesen kék árnyalatot öltött, a szőke lélegzett. „Nem halt meg!” — kiáltottam fel hirtelen.

„Tudom. Hagyd békén!” — szólt Lestat. Felemelte a lány csuklóját, újabb vágást csinált a másik seb mellett, és megtöltötte poharát. „Értelmes dolgokat mondsz” — jelentette ki, miután kortyolt egyet. Művelt vagy, intelligens. Én sosem voltam az. Amit tudok, nem könyvekből tanultam, hanem figyeltem az emberek beszélgetését. Nem jártam elég ideig iskolába. De ostoba azért nem vagyok, és neked hallgatnod kell rám, mert veszélyben vagy. Nem ismered vámpír mivoltodat. Olyan vagy, mint a felnőtt, aki visszatekintve gyerekkorára rájön, hogy nem értékelte azt kellőképpen. Az emberek nem mehetnek vissza a gyerekszobába, nem játszhatnak játékszereikkel, és nem kérhetik, hogy árasszák el őket szeretettel, gondoskodással, pusztán azért, mert most már felismerik annak értékét. Így van ez veled is és halandó éneddel. Lemondtál róla. Szépsége megvilágosodott előtted, de új szemeddel nem térhetsz vissza az emberi melegség világába.”

„Ezzel én is kellőképp tisztában vagyok.” — feleltem. „De miben áll a mi jellegünk, a mi természetünk? Ha én állatok vérén is tudok élni, miért nem élek inkább azon, mintsem emberi lényeknek szenvedést és halált okozva járjam a világot?”

„És ez boldoggá tesz téged?” — kérdezte. „Kóborolsz az éjszakában, koldusmódra patkánnyal táplálkozol, lődörögsz Babette ablakánál, gondterhesen, ám tehetetlenül, akár az istennő, aki eljött éjjel, hogy őrizze Endümión álmát, de meg nem kaphatta őt. S tegyük fel, hogy karjaidba veheted imádottadat, irtózás, utálat nélkül néz rád, és azután mi lesz? Néhány rövid esztendő, hogy lásd amint elszenvedi a halandóság minden gyötrelmét, és végül a szemed előtt hal meg. Boldogságot ad ez? Ostobaság ez, Louis. Csalóka ábránd. És ami ténylegesen előtted áll, az a vámpírtermészet, vagyis az ölés. Mert én biztosítalak, hogy ha ma éjjel az utcákat járod, és leütsz egy nőt, aki olyan gazdag és szép, mint Babette, és szívod a vérét, míg a lábadhoz nem zuhan, nem vágyakozol többé Babette profilja után a gyertyafényben, nem kívánsz többé az ablaknál fülelni, hogy halljad a hangját. Tele leszel, Louis — miként ez számodra eleve elrendeltetett — az összes élettel, amit hatalmadban tartasz, s mikor újra megszomjazol, ugyanarra és ugyanarra és megint csak ugyanarra fogsz vágyódni. A vörös ebben a pohárban éppilyen vörös lesz, a tapétán a rózsák éppoly finoman rajzoltak. Ugyanúgy látod majd a holdat, ugyanolyan reszkető fényét a gyertyának. Ugyanazzal az általad oly becsben tartott érzékenységgel fogod látni teljes szépségében a halált, az életet meg olyannak, amilyennek a halál küszöbén állók ismerik. Nem érted ezt, Louis? Minden teremtmény közül egyedül te láthatod büntetlenül a halált. Te… egyedül… a kelő hold fényében… sújthatsz le, akár Isten keze!”

Hátradőlt, kiürítette poharát, tekintetét az eszméletlen nő felé fordította, akinek keble felemelkedett, szemöldöke összehúzódott, mintha magához akarna térni, és nyöszörgött. Lestat soha nem beszélt még így velem, nem is hittem képesnek rá. „A vámpírok gyilkosok.” — jelentette ki. „Ragadozók. Mindent látó szemük biztosítja kívülállásukat. A képességet, hogy az emberi életet a maga teljességében lássák, nem valamiféle érzelgős sajnálkozással, hanem örömteljes elégedettséggel, hogy végére jutottak ennek az életnek, hogy részük van az istenség tervében.”

„Így látod te!” — tiltakoztam. A lány újra felnyögött, arca falfehér volt, feje a széktámlára csúszott.

„Ez az igazság.” — felelte. „Te arról beszélsz, hogy más vámpírokat keresel. A vámpírok gyilkosok! Nincs szükségük rád meg az érzékenykedésedre! Látni fognak téged jóval azelőtt, hogy te felfedezed őket, látni fogják gyengeségedet, gyanakszanak rád, az életedre törnek. Még akkor is meg akarnának ölni, ha olyan lennél, mint én. Mivelhogy magányos ragadozók, és úgy kell nekik a társaság, mint macskának a dzsungelben. Féltékenyen őrzik titkukat és saját területüket, és ha mégis találnál egyet vagy többet mások társaságában, azt csak biztonsági okok indokolnák, és egyik rabszolgája lenne a másiknak, ugyanúgy, ahogy te nekem.”

„Nem vagyok a rabszolgád” — vetettem közbe. De már amikor szavait hallottam, rádöbbentem, hogy egész idő alatt a rabszolgája voltam.

„Így erősödnek a vámpírok… rabszolgaság által. Hogy is lehetne másképp?” — kérdezte. Újra megfogta a lány csuklóját, aki felkiáltott, amikor a kés beleszaladt. Lassan felnyitotta szemét, miközben Lestat a pohár fölé emelte csuklóját. A lány hunyorgott, és próbálta nyitva tartani szemét, de mintha fátyol fedte volna. „Fáradt, ugye?” — kérdezte tőle Lestat. A lány rábámult, mint aki nem látja jól. „Fáradt!” — ismételte meg, közel hajolva a lányhoz és szemébe nézve, „Aludni akar.” „Igen” — nyögte halkan a lány. Lestat felemelte, és a hálószobába vitte. Két koporsónk a fal mellett állt a szőnyegen, és egy bársonyfüggönyű ágy is volt a szobában. Lestat nem az ágyra tette a lányt, hanem lassan leeresztette a maga koporsójába. „Mit csinálsz?” — kérdeztem, a küszöbhöz lépve. A nő egy rémült gyerek tekintetével nézett körül. „Ne…” — mondta nyöszörögve. És amikor Lestat lecsukta a fedelet, felsikoltott. A koporsóban tovább sikoltozott.

„Miért teszed ezt, Lestat?” — kérdeztem.

„Mert kedvem telik benne.” — válaszolta. „Élvezem.” Rám pillantott. „Nem mondom azt, hogy neked is élvezned kell. Tartalékold esztétikai ízlésedet tisztább dolgokra. Ölj gyorsan, ha kedved tartja, de ölj! Tanuld meg végre, hogy gyilkos vagy.” Viszolyogva emelte fel két kezét. A lány abbahagyta a visítást. Lestat egy hajlított lábú széket húzott a koporsó mellé, és lábát keresztbe vetve, a koporsófedélre nézett. Politúros fekete koporsója volt, nem teljesen négyszögletes, mint manapság, hanem mindkét végén elkeskenyedett, és ott volt a legszélesebb, ahol a halott keze a mellén nyugszik. Az emberi test formáját követte. A koporsó kinyílt, és a lány döbbenten, eszelős tekintettel, elkékült, reszkető ajakkal ült fel. „Feküdjön le, drágám.” — mondta Lestat, és visszanyomta a lányt, aki már-már hisztérikusan meresztette fel rá a szemét. „Maga meghalt, drágám” — szólt Lestat, az pedig sikoltozott és kétségbeesetten hánykolódott-csapkodott a koporsóban, akár egy hal, mintha ki tudna menekülni a koporsó valamelyik oldalán vagy az alján. „Ez koporsó, koporsó!” — kiáltotta. „Engedjen ki!”

„De hát végül mindannyiunknak koporsóba kell feküdnünk.” — mondta a lánynak. „Feküdjön nyugodtan, drágám. Ez a maga koporsója. Legtöbbünk sose tudja meg, hogy valójában milyen is. Maga tudja” — beszélt tovább. Nem tudtam, figyel-e rá őrjöngése közben a lány, vagy sem. De ekkor meglátott engem az ajtóban, lecsendesedett, Lestatra nézett, majd rám. „Segítsen rajtam!” — szólt hozzám.

Lestat rám pillantott. „Arra számítottam, hogy ösztönösen érzed majd ezeket a dolgokat, ahogy én éreztem” — mondta. „Amikor először részesítettelek a gyilkolás élményében, azt hittem, hogy olthatatlan vágyat fogsz érezni a következőre, azután ismét a következőre, hogy úgy tekintesz majd minden emberi életre, mint egy teli pohárra, miként én teszem. De te nem így tettél. És én közben óvakodtam attól, hogy mindenre megtanítsalak, mert jobb volt, hogy te vagy a gyengébb. Figyeltem, amint árnyékként lapulsz az éjszakában, nézed a lehulló esőt. Könnyen kézben tartható, hiszékeny alak, gondoltam. De te gyenge vagy, Louis. Célpontként szolgálsz. Vámpírok-emberek számára egyaránt. Ez a Babette-ügy mindkettőnket leleplezett. Mintha mindkettőnk elpusztítására törnél.”

„Nem bírom nézni, mit művelsz” — jelentettem ki, hátat fordítva. A lány tekintete a húsomba mart. Ott feküdt a koporsóban, és egész idő alatt, amíg Lestat beszélt, merőn nézett rám.

„Nem bírod nézni! Tegnap este láttalak azzal a gyerekkel. Vámpír vagy, ugyanaz, mint én!” — mondta Lestat.

Felállt és felém indult, de a lány újra felemelkedett, és ő megfordult, hogy visszataszítsa. „Mit gondolsz, csináljunk belőle vámpírt? Osszuk meg az életünket vele?” — kérdezte. „Nem” — vágtam rá nyomban.

„Miért? Mert csak egy ringyó?” — kérdezte. „Méghozzá milyen átkozottul drága ringyó” — tette hozzá.

„Életben maradhat? Vagy túl sok vért vesztett?” — érdeklődtem.

„Megható kérdés, de nem maradhat életben” — felelte.

„Akkor öld meg.” A lány sikoltozni kezdett. Lestat továbbra is ülve maradt. Feléjük fordultam. Lestat mosolygott, a lány az atlaszselyembe fúrta arcát, és zokogott. Már-már teljesen eszét vesztette, sírt és imádkozott. Szűz Máriához fohászkodott, hogy mentse meg, hol az arcára, hol meg fejére tette kezét, csuklója vérrel mocskolta be a haját és a selyematlaszt. A koporsó fölé hajoltam. Valóban haldoklott, szeme izzott, de körülötte már elkékült a bőr, és ekkor már mosolygott a lány. „Ugye nem hagy meghalni?” — suttogta. „Ugye megment?” Lestat odanyúlt és megfogta a csuklóját. „Már túl késő, drágám” — mondta. „Nézzen a csuklójára, a mellére.” Azután megérintette a lány torkán a sebet. A lány két kézzel a torkához nyúlt, lélegzete elakadt, szája tátva maradt, sikoltását elfojtotta. Lestatra néztem. Nem tudtam megérteni, miért csinálja ezt. Arca olyan sima volt, mint most az enyém, a vértől kissé felhevült, de máskülönben tartózkodó s minden érzelemtől mentes.

Nem sandított intrikus színész módján sokatmondón rá, nem vágyott arra, hogy szenvedni lássa a lányt, mintha effajta kegyetlenség lenne a tápláléka. Figyelmesen nézte csupán. „Soha nem akartam rossz lenni, panaszolta sírva a lány. Csak azt tettem, amit tennem kellett. Engedjen el! Nem halhatok meg így. Nem!” Zokogott, könnytelenül, vékony hangon. „Engedjen el! Paphoz kell mennem. Elenged, ugye?”

„De hát a barátom pap.” — szólt mosolyogva Lestat, mintha sebtében kiagyalt tréfának szánná. „Ez a maga temetése, drágám. Vendégvacsorán vett részt, és ott meghalt. De Isten egy másik lehetőséget adott a bűnbocsánatra. Nem érti? Vallja be barátomnak a bűneit.” Először a fejét rázta, majd könyörgő szemmel rám nézett. „Igaz ez?” — suttogta. „Úgy látom, nem bánta meg a bűneit, kedvesem.” — szólt Lestat. „Le kell zárnom a fedelet.”

„Hagyd abba, Lestat!” — kiáltottam rá. A lány újra sikított, és én már nem tudtam elviselni a látványt. Lehajoltam, és megfogtam a kezét. „Nem emlékszem a bűneimre” — mondta, amikor éppen a csuklóját néztem, eltökélten, hogy megölöm. „Ne erőltesse. Mondjon Istennek csak annyit, hogy sajnálja, amit tett, azután meghal, és ezzel vége.” Visszafeküdt, és behunyta a szemét. Fogaimat a csuklójába mélyesztettem, és szívni kezdtem a vérét. Egyszer moccant csak meg, mintha álmodna, egy nevet mondott, és azután, amikor éreztem, hogy szívverése elérte már a hipnotikus lassúság fokát, elhúzódtam tőle, és szédelegve, pillanatnyi zavarodottságban nyújtottam ki kezemet az ajtókeret felé. Mintha álomban láttam volna a lányt. Szemembe világítottak a gyertyák. Láttam, hogy teljesen mozdulatlanul fekszik. Lestat csendes nyugalommal, mozdulatlan arccal ült mellette, akár egy gyászoló. „Louis, szólt hozzám. Hát nem érted? Akkor fogsz csak megnyugodni, ha ezt életed minden éjjelén megteszed. Más megoldás nincs. Ez viszont mindent jelent.” Majdhogynem gyengéd hangon beszélt, azután felállt, és vállamra tette két kezét. Húzódozva érintésétől, de nem elég határozottan, hogy ellökjem magamtól, átmentem a szalonba. „Gyere ki velem az utcára. Későre jár. Nem ittál eleget. Hadd mutassam meg neked, mi vagy. Csakugyan! Bocsásd meg, ha gondatlan voltam, ha túl sokat bíztam a természetre. Gyere!”

„Nem tudom elviselni, Lestat.” — jelentettem ki. „Rosszul választottad meg a társadat.”

„De Louis, hiszen még meg sem próbáltad!” — felelte.

A vámpír itt elhallgatott. Vizsgálódva nézett a fiúra. A fiú elképedten ült és nem szólt.

— Amit mondott, igaz volt. Nem ittam eleget, és a lány félelmétől megrendülten hagytam, hogy a hátsó lépcsőn át kivezessen a szállodából. Emberek jöttek a Condé utcai bálteremből, tolongtak a szűk utcában. A fogadókban ünnepi lakomákat rendeztek, a telepes famíliák nagy számban vettek ki szállást a városban, és átvergődni e tömegen kész lidércnyomásnak tűnt. Kibírhatatlanul gyötrődtem. Emberi voltom óta nem éreztem ilyen lelki vívódást. Lestat minden szava beigazolódott. Megnyugodni csak akkor tudtam, ha öltem, és csak addig a percig, amíg öltem, és nem volt kérdéses számomra, hogy embernél alsóbbrendű lény elpusztítása csupán bizonytalan sóvárgást idéz elő, kielégületlenséget, ami emberek közelébe késztetett, hogy üvegen át figyeljem életüket. Nem voltam vámpír. És fájdalmamban ostoba módon, gyerekesen kérdeztem: Nem térhetnék vissza? Nem lehetnék újra ember? Jóllehet a lány vére még meleg volt bennem, és éreztem a testi izgalmat és erőt, feltettem e kérdést. Az emberarcok mint sötét hullámokon táncoló éjszakai gyertyalángok suhantak el mellettem. Sötétségbe süllyedtem. Belefáradtam a várakozásba. Újra meg újra hátrafordultam az utcán, felnéztem a csillagokra, és gondolkodtam. Igen, igaz. Tudom, hogy igaz, amit mond, hogy amikor ölök, megszűnik a vágyakozás, de nem tudom elviselni ezt az igazságot, képtelen vagyok rá.

Megragadó pillanat jött el váratlanul. Az utca teljesen néma volt. Messzire bolyongtunk el a régi városközponttól, a töltések közelébe értünk. Nem voltak fények, egyetlen ablakból jött csak világosság, emberek nevetése hallatszott a távolból. Ide azonban senki sem jött. Senki nem volt a közelünkben. Könnyű szél támadt fel váratlanul a folyó felől, a meleg éjszakai levegő felszállt, és Lestat olyan mozdulatlanul állt mellettem, mintha kőből faragták volna. A csúcsíves tetők hosszú, alacsony sora fölé vaskos törzsű, sűrű lombú tölgyek emelkedtek, számtalan hang remegett-rezgett a sötétben, az alacsonyan függő csillagok alatt. A fájdalom pillanatnyilag elmúlt, zavarodottságom elillant. Behunytam a szemem, hallottam a szél hangját, hallottam a folyó halkan és sebesen áramló vizének hangját. Ennyi elég volt, ha csak egyetlen pillanatra is. Tudtam, hogy nem marad velem, hogy elfut majd tőlem, mintha karjaim közül tépnének ki valamit, és én utánafutok — kétségbeejtőbb magányban, mint bárki Isten oltalma alatt —, hogy visszaszerezzem. És ekkor, a pillanat elmúltával, egy hang mellettem mélyen beledübörgött az éjszaka hangjába, dobpergés, amely ezt harsogta: „Tedd, amit természeted diktál!” A pillanat elmúlt. Álltam, mint a lány a szalonban, kábultan, a leghalványabb sugallatra készen. Bólintottam Lestatnak, és ő is bólintott felém. „A fájdalom szörnyűséges számodra.” — szólt. „Jobban érzed, mint bárki más, mert te vámpír vagy. Nem akarod, hogy folytatódjék.”

„Nem.” — feleltem. „Azt fogom érezni, amit a lánnyal éreztem, egyesülve vele, súlytalanul, szorosan tartva, akár a táncban.”

„Azt és még többet.” Keze erősebben szorította a kezemet. „Ne térj ki előle, gyere velem.”

Gyorsan vezetett végig az utcán, valahányszor tétováztam, visszafordult felém, mosolyogva nyújtotta ki kezét, és én olyan csodálatosnak éreztem jelenlétét, mint halandó életemnek azon az éjjelén, amikor odajött hozzám, és azt mondta, vámpírok leszünk. „A gonoszság nézőpont kérdése, suttogta most. Mi halhatatlanok vagyunk. Várnak ránk a dús lakomák, amelyeket nem tud helyesen megítélni a lelkiismeret, és nem tudnak bűnbánat nélkül megismerni a halandó emberek. Isten öl, mi is azt fogjuk tenni. Válogatás nélkül veszi el a leggazdagabbat és a legszegényebbet, így teszünk majd mi is, mert egyetlen teremtménye Istennek sem olyan, mint mi, egyetlenegy sem olyan hasonlatos őhozzá, mint mi, sötét angyalok, de nem a pokol bűzös határai közé szorítva, hanem bejárhatják Isten földjét, egész birodalmát. Ma éjjel gyereket akarok. Olyan vagyok, mint egy anya… gyereket akarok!”

Tudnom kellett volna, mire gondol. Nem tudtam. Magával ragadott, megigézett. Úgy kezelt, mint halandó koromban, vezetett, irányított. „Fájdalmad véget ér.” — mondta.

Fénylő ablakok utcájába értünk. Kiadó szobák, hajósok, dereglyések utcájába. Beléptünk egy szűk ajtón, üresen kongó kőfolyosóra értünk, amelyben mint a szelet, úgy hallottam saját lélegzetemet, és ahol Lestat végigsurrant a fal mellett, majd egy ajtónyílás világánál kirajzolódott árnyéka egy másik férfi árnyéka mellett, fejük összehajolt, suttogásuk száraz levelek zizegésére emlékeztetett. „Mi van?” — húzódtam hozzá közelebb, amikor visszajött, hirtelen megriadva, hogy ez a lelkes életöröm meghal bennem. Újra azt a hátborzongató tájékot láttam magam előtt, mint akkor, amikor Babette-tel beszéltem, éreztem a magány fagyos hidegét, a bűn fagyos hidegét. „Itt van!” — szólt Lestat. „A te sebesült gyereked. A lányod.”

„Mit mondasz? Miről beszélsz?”

„Megmentetted, suttogta. Tudtam én. Kinyitottad rá és halott anyjára az ablakot, és a járókelők idehozták a gyereket.”

„A gyerek! A kislány!” — böktem ki, a meglepetéstől lihegve. De Lestat már be is vitt az ajtón, és egy hosszú kórterem végébe léptünk, ahol mindegyik faágyban egy gyerek feküdt, keskeny, fehér takaró alatt, és az egyetlen gyertya a kórterem másik végében világított, ahol egy nővér hajolt kicsiny íróasztal fölé. Végigmentünk az ágysorok között. „Éhező gyerekek, árvák.” — szólt Lestat. „Pestises, lázas gyerekek.” Megállt. Egy kislány feküdt az ágyban. Ekkor odajött egy férfi, és suttogni kezdett Lestattal; megható gondoskodás az alvó kicsinyekről. Valaki sírt egy másik szobában. A nővér felállt, és odasietett.

Az orvos lehajolt, és a takaróba burkolta a gyereket. Lestat pénzt vett ki a zsebéből, és az ágy végére tette. Az orvos elmondta, mennyire örül, hogy eljöttünk a kislányért, és hogy a legtöbben árvák, hajón érkeztek, némelyik olyan kicsi, hogy fel sem tudja ismerni anyja holttestét. Azt hitte, hogy Lestat az apa.

Pillanatok múlva Lestat már rohant a gyerekkel az utcákon, a fehér takaró még fehérebbnek tűnt fekete kabátja és körgallérja mellett, s ahogy szaladtam utána, még az én tapasztalt szememnek is úgy tűnt néha, mintha senki sem fogná a takarót, szabadon szállna át az éjszakán, ide-oda mozgó alak repülne a széllel, mint egy falevél, kiegyenesedne, légörvényt kavarna, szüntelenül próbálkozva a szél fölé kerekedni, hogy végleg elszabadulhasson. Amikor a Place d’Armes mellett a lámpákhoz közeledtünk, sikerült utolérnem. A gyerek sápadtan feküdt Lestat karjaiban, két orcája még mindig telt volt, mint a szilva, noha megfosztották vérétől, és a halál árnyékában volt. Kinyitotta szemét, vagy inkább csak a szemhéj csúszott fel, és a hosszú, felfelé kunkorodó szempillák alatt fehér csíkot láttam. „Mit csinálsz, Lestat? Hová viszed?” — kérdeztem. Holott nagyon is jól tudtam. A szálló felé tartott, és a szobánkba akarta vinni a gyereket.

A halottakat úgy találtuk, ahogyan otthagytuk, az egyik gondosan el volt helyezve a koporsóban, mintha temetkezési vállalkozó műve lenne, a másik az asztal mellett ült a széken. Lestat, mintha nem látná, hogy ott vannak, elhaladt mellettük, súrolta őket, én meg elbűvölten figyeltem. A gyertyák mind leégtek, csak a hold és az utca fénye szolgált némi világossággal. Láttam jegesen fénylő arcélét, amint lefektette a gyereket a párnára. „Gyere ide, Louis, nem ittál még eleget, tudom, hogy nem.” — mondta azon a nyugodt, meggyőző hangon, amivel olyan ügyesen tartott hatalmában egész este. Erős markú, meleg kezébe fogta a kezemet. „Nézd Louis, milyen dundi és aranyos, mintha a halál sem tudná megfosztani üdeségétől: lám, az élni akarás ereje! Kővé faraghatja csöppnyi ajkát, gömbölyded kacsóját, ám elhervasztani nem tudja! Emlékezz, mennyire kívántad, amikor ott, abban a szobában megláttad.” Tiltakoztam. Nem akartam megölni a gyereket. Előző éjjel sem akartam. Két, egymásnak ellentmondó dolog jutott eszembe hirtelen: emlékeztem, milyen erősen vert a szíve az én szívem mellett, és vágyódtam ez után, olyan hevesen vágyódtam, hogy hátat fordítottam az ágyban fekvő gyereknek, és kirohantam volna a szobából, ha Lestat nem fog olyan erősen. És emlékeztem az anya arcára, az iszonynak ama pillanatára, amikor ledobtam a gyereket, és Lestat bejött a szobába. De most nem gúnyolódott velem, most össze akart zavarni. „Kívánod őt, Louis. Nem érted, hogy ha egyszer megölöd őt, utána azt ölheted meg, akit akarsz? Tegnap este megkívántad, de elgyengültél, és ezért nem halt meg.” Éreztem, hogy igazat beszél. És újra elfogott az extázis, arra gondolva, hogy szorosan hozzátapadok, és kicsi szíve dobog, egyre csak dobog. „Túl erős számomra… a szíve… a szíve nem adja fel.” — mondtam. „Tényleg olyan erős?” — kérdezte mosolyogva. Maga mellé húzott. „Vedd el őt, Louis. Tudom, hogy kívánod.” És én kívántam. Az ágy mellé húzódtam, és figyeltem a gyereket. Lélegzetvételkor alig mozdult a keble, s egyik kezecskéje nem talált kiutat a hosszú szőke hajból. Elviselhetetlen volt ránézni, kívánni, hogy ne haljon meg, és kívánni őt, és minél inkább néztem, annál inkább éreztem bőrének ízét, amint háta mögé csúsztatom a karomat, és magam felé húzom őt, éreztem bársonyosan puha nyakát. Bársonyosan lágy, igen, ilyen volt, bársonyosan lágy. Próbáltam mondogatni magamnak, hogy legjobb neki, ha meghal — mert ugyan mi lehet belőle? —, de ez hazug gondolat volt. Akartam őt! Karjaimba vettem hát, égő arca az arcomhoz ért, haja a csuklómra hullt és a szempillámat súrolta, édes gyerekillat, gyereké, aki betegség, halál ellenére erős, és a vére lüktet. Nyöszörgött, megmoccant álmában, és ez több volt, mint amit el tudtam viselni. Megölöm, mielőtt felébred és megtudja. Torkába haraptam, miközben hallottam, hogy Lestat meglepő módon így szól: „Kicsi a torok, kicsi legyen a seb is!” És én szót fogadtam.

Nem mondom el újra, milyen volt, csak annyit említek, hogy éppúgy magával ragadott, mint első ízben. Az ölés mindig magával ragadó, de ez több volt annál: térdem megrogyott, félig az ágyon feküdtem, szívtam a vérét, megint kalapált az a szív, és nem lassult le, nem adta fel. És amint folytattam, amit elkezdtem, és a bennem rejtőző ösztönök vártak — várták, hogy lelassuljon a szív, Lestat hirtelen elrántott tőle. „De hát nem halt meg” — suttogtam. Ám az élmény véget ért. A szoba bútorzata előbukkant a sötétből. Elkábultan ültem, a kislányt néztem, nagyon is legyengülve ahhoz, hogy mozduljak, fejem az ágy fejlapjához csúszott vissza, kezem a bársonyterítőre nehezedett. Lestat hirtelen felkapta a gyereket, beszélt hozzá, egy nevet mondott: „Claudia, Claudia, figyelj rám, gyere ide, Claudia!” A hálószobából kihozta a szalonba, és olyan halkan szólt hozzá, hogy alig hallottam. „Beteg vagy, tudod? Azt kell tenned amit mondok, hogy meggyógyulj.” Az ezt követő csendben észretértem. Rájöttem, mit csinál, felvágta csuklóját, odanyújtotta a gyereknek, és az ivott. „Ez az, drágám, folytasd!” — mondta neki. „Innod kell, hogy meggyógyulj.”

„A fene essen beléd!” — kiáltottam, mire haragtól égő tekintettel pisszegett le. A pamlagon ült a csuklójához tapadt kislánnyal. Láttam, hogy fehér kezecskéje a férfi kabátujját markolja, és láttam, amint Lestat emelkedő kebellel szívja be a levegőt, és arca oly mértékig eltorzul, amilyennek még soha nem láttam. Felnyögött, és újra suttogni kezdett a gyereknek, hogy ne hagyja abba. Amikor beléptem a szobába, dühös pillantást vetett ismét rám, mintha azt mondaná: Megöllek!

„Miért teszed ezt, Lestat?” — súgtam neki. Most már próbálta eltaszítani a gyereket, de az nem akarta abbahagyni. Ujjaival Lestat karjára és ujjaira tapadt, száját annak csuklójához szorította, és felmordult. „Hagyd abba, hagyd abba!” — szólt Lestat. Nyilván fájt már neki. Elhúzódott tőle, és mindkét kezével átfogta a kislány vállát. A kicsi kétségbeesetten próbált fogaival a csuklóhoz érni, de nem tudott, mire naiv, gyermeteg elképedéssel nézett rá. Lestat hátralépett, kezét előrenyújtotta, attól félve, hogy a kislány megmozdul. Zsebkendőt szorított a csuklójára, és odébbment, a csengőzsinór felé. Szemét még mindig a kislányra szögezve, erősen meghúzta a csengő zsinórját.

„Mit tettél, Lestat?” — kérdeztem tőle. „Mit tettél?” A kislányra néztem. Nyugodtan, felfrissülten ült, tele volt élettel, sápadtságnak, gyengeségnek nyoma sem volt rajta, lábát kinyújtotta a damaszton, fehér köntöse — akár egy angyalé — vékonyan, puhán övezte kicsiny alakját. Lestatra nézett. „Engem aztán nem” — szólt hozzá az — „soha többé! Érted? De megmutatom neked, mit tegyél!” Amikor követeltem, hogy nézzen rám, és adjon választ, hogy mit tesz, lerázott magáról. Karjával akkora ütést mért rám, hogy a falnak repültem. Ekkor kopogtak az ajtón. Tudtam, mit szándékozik tenni. Újra kinyújtottam a kezem utána, de olyan gyorsan fordult meg, hogy még csak nem is láttam, amikor megütött. Elnyúlva hevertem a széken, mikor megláttam, épp az ajtót nyitotta ki. „Igen, jöjjön be, kérem, baleset történt” — mondta a fiatal szolgának. Azután becsukta az ajtót, és hátulról elkapta a fiút, úgyhogy az sosem tudta meg, mi történt. És Lestat még a test fölé térdelve ivott, amikor intett a gyereknek, az pedig lesiklott a kanapéról, letérdelt, megfogta a felkínált csuklót, sebtében feltolva az ing kézelőjét. Először rágni kezdte, mintha meg akarná enni a húst, de aztán Lestat megmutatta neki, mit tegyen. Hátradőlt, hagyta, hogy a gyerek igya meg a többit, szemét a fiú mellére szegezte, és a kellő időben előrehajolt:

„Ne igyál többet, haldoklik… Sosem szabad innod, miután a szív megállt, mert újra beteg leszel, halálos beteg. Érted?” De a kislány már jóllakott, és Lestat mellé ült. Hátukat a kanapé lábához támasztották, lábukat kinyújtották a padlón. A fiú pillanatokon belül meghalt. Kimerültnek, betegnek éreztem magam, mintha ezer éve tartana ez az éjszaka. Ültem, és figyeltem őket. A gyerek szorosan Lestat mellé húzódott, odabújt hozzá, ő meg átölelte a kislányt, ámbár közönyös tekintetével továbbra is a holttestre nézett. Azután rám pillantott.

„Hol van a mama?” — kérdezte halkan a gyerek. Hangja is olyan volt, mint a szépsége — tiszta, világos, akár egy kis ezüstcsengő. Érzéki hang volt, mint ahogy ő maga is érzéki volt. Szeme olyan nagy, mint Babette-é, és világos. Én alig-alig voltam tudatában annak, hogy mindez mit jelent. Persze tudtam, hogy mit jelenthet, de megbénított a döbbenet. Lestat felállt, felemelte őt is a padlóról, és odalépett hozzám. „Ő a mi lányunk” — mondta. „Velünk fogsz most már élni.” Sugárzó mosollyal nézett rá, de tekintete hideg maradt, mintha rémítő tréfa lenne az egész, majd rám nézett, arca mélységes meggyőződést árult el, és felém tolta a gyereket. A kislány az ölembe ült, karjaimat köréje fontam, és megint csak éreztem, milyen bársonyosan lágy, milyen telt és sima a bőre, mint az átmelegedett gyümölcs héja, mint a napfénytől langyos szilváé. Hatalmas, foszforeszkáló szemét bizalomteli kíváncsisággal függesztette rám. „Ez itt Louis, én meg Lestat vagyok” — mondta Lestat a gyereknek, lezökkenve mellé. A kislány körülnézett, kijelentette, hogy ez szép szoba, nagyon szép, de ő a mamáját akarja. Lestat kivette a fésűjét, végigszántott vele a kislány haján, ügyelve, hogy fésűjével ne húzza meg a tincseket. A haj kiszabadult, és atlaszselyemként hullt alá. A leggyönyörűbb gyermek volt, akit valaha láttam, és most már hideg vámpírtűzzel izzott. Hogy egy nőnek a szeme néz rám, azt máris láttam. Ő is fehér lesz és szikár, mint mi, de nem veszíti el az alakját. Most már világos lett számomra, amit Lestat a halálról mondott, amire célzott. Megérintettem a nyakát, ott, ahol a harapás okozta két seb vöröslött, és még kicsit vérzett. Felvettem Lestat zsebkendőjét a padlóról, és gyengéden megtöröltem a gyerek nyakát. „A mamád nálunk hagyott. Azt akarja, hogy boldog legyél.” — mondta Lestat, változatlan és rendíthetetlen meggyőződéssel. „Tudja, hogy mi nagyon boldoggá tudunk téged tenni.”

„Szeretnék még inni” — szólt a gyermek, a padlón fekvő holttest felé fordulva.

„Nem, ma éjjel már nem szabad, majd holnap éjjel” — felelte Lestat. És elment, hogy kivegye a nőt a koporsóból. A gyerek lecsúszott az ölemből, és utánament. Figyelte, amint Lestat ágyba fekteti a két nőt meg a rabszolgafiút, és állig betakarja őket. „Betegek?” — kérdezte. „Igen, Claudia.” — felelte Lestat. „Betegek és meghaltak. Amikor iszunk belőlük, meghalnak.” Odament a gyerekhez, és lendületes mozdulattal újra a karjába repítette. Ott álltunk, és kettőnk között a gyerek. Engem megigézett a lénye, átváltozása, minden mozdulata. Nem volt többé gyerek, vámpírgyerek volt. „Louis el akart hagyni bennünket” — mondta Lestat, arcomról a gyerek arcára emelve tekintetét. „El akart menni. De most már nem akar. Maradni fog, hogy gondot viseljen rád, és boldoggá tegyen.” Rám nézett. „Ugye nem mégy el, Louis?”

„Aljas fickó! Szörnyeteg!” — mondtam fojtott hangon.

„Így beszélni a lányod előtt!” — méltatlankodott.

„Nem vagyok a lányod” — mondta ezüstcsengésű hangján a gyerek. A mama lánya vagyok.”

„Nem, drágám, most már nem” — válaszolta Lestat. Az ablakra pillantott, majd becsukta mögöttünk a hálószobaajtót, és megfordította a kulcsot a zárban. „A mi lányunk vagy, Louis lánya és az én lányom, tudod? És most kivel szeretnél aludni? Louis-val vagy velem?” Rám nézett, és hozzátette: „Talán inkább Louis-val aludj. Mert én, ha fáradt vagyok… nem vagyok túl kedves.”

A vámpír elhallgatott. A fiú sem szólt semmit. — Vámpírgyerek! — suttogta végül. A vámpír hirtelen felpillantott, mint aki megriadt, de aztán nem mozdult. Haragos tekintetet vetett a magnóra, mintha valami szörnyűséget látna.

A fiú észrevette, hogy a szalag már csaknem teljesen lement. Sietve kinyitotta aktatáskáját, új kazettát vett elő, és kissé esetlenül betette. Míg a felvételi gombot benyomta, a vámpírra nézett. A vámpír arca fáradt volt, elkínzott, pofacsontjai erősebben kiálltak, és a csillogó zöld szempár óriásira nőtt. Sötétedéskor kezdték, ami korán jött ezen a San Francisco-i téli estén, és most már csaknem este tíz óra volt. A vámpír kiegyenesedett, mosolygott, és nyugodt hangon kérdezte: — Folytathatjuk?

— Azért tette ezt a kislánnyal, hogy magát megtartsa?

— Nehéz ezt megmondani. Egyszerűen bejelentette. Meggyőződésem szerint Lestat még önmaga előtt sem szívesen vélekedett, beszélt saját indítékairól, feltevéseiről. Olyan lény volt, akinek cselekedni kell. Az ilyen emberre komoly nyomást kell gyakorolni, hogy megnyíljék, és bevallja, hogy mégiscsak van rendszer és megfontolás az életében. Ez történt azon az éjszakán Lestattal. Olyan nyomás alá került, amikor önmaga előtt is fel kellett fednie, miért él úgy, ahogyan él. A szándék, hogy engem maga mellett tartson, kétségkívül szerepet játszott a folyamatban. De visszatekintve úgy gondolom, hogy ő maga akarta tudni, milyen indokok késztetik ölésre, ő maga akarta megvizsgálni életét. Amikor beszélt, felfedte, mit hisz. De azt csakugyan akarta, hogy maradjak vele. Úgy élt velem, ahogyan egyedül sosem tudott volna élni. Én pedig, mint már mondtam, óvakodtam tőle, hogy bármilyen értéket átírassak rá, ami módfelett feldühítette. Erre nem tudott rávenni. — A vámpír felnevetett. — Vegye csak szemügyre mindazt, amire rá tudott venni! Milyen furcsa! Rá tudott venni, hogy gyereket öljek, de arra nem, hogy megváljak a pénzemtől. — Megcsóválta a fejét. — De maga is láthatja, hogy itt egyáltalán nem kapzsiságról volt szó. A tőle való félelem tett szűkmarkúvá vele szemben.

— Úgy beszél róla, mintha már nem élne. Azt mondja: Lestat ilyen volt, vagy olyan volt. Meghalt? — kérdezte a fiú.

— Nem tudom — mondta a vámpír. — Lehetséges. De erre még rátérek. Claudiáról beszéltünk, igaz? Valamit még el akartam mondani Lestatról, azt, hogy végül is mi vezérelte azon az éjszakán. Lestat, mint tudja, senkiben sem bízott. Olyan volt, mint a macska — magányos ragadozónak nevezte magát. S ennek ellenére kapcsolatot teremtett velem azon az éjjelen. Egyszerűen azzal, hogy megmondta az igazat, bizonyos mértékig leleplezte magát. Csúfondáros, lekezelő viselkedését félretette, kis időre megfeledkezett szűnni nem akaró haragjáról. És Lestat számára ez feltárulkozást jelentett. Amikor ott álltunk egyedül a sötét utcán, olyan bensőséges kapcsolatban éreztem magam vele, mint halálom óta még soha. Én inkább azt hiszem, hogy bosszúból terelte Claudiát a vámpíréletbe.

— Nemcsak maga, hanem a világ elleni bosszúból? — vetette fel a fiú.

— Igen. Ahogy mondtam, Lestatnál mindennek a hajtóereje, mindennek a célja a bosszú.

— És ez az egész az apával kezdődött? Az iskolával?

— Nem tudom. Nem hiszem — mondta a vámpír. — De szeretném folytatni.

— Folytassa, kérem. Folytatnia kell. Úgy értem, hogy még csak tíz óra van. — A fiú megmutatta az óráját. A vámpír megnézte, majd rámosolygott a fiúra. A fiú arca elváltozott. Kifejezéstelen lett, mintha valamilyen megrázkódtatás érte volna. — Még mindig fél tőlem? — kérdezte a vámpír. A fiú nem felelt, de kissé elhúzódott az asztal szélétől. Teste megnyúlt, lábait kinyújtotta, majd visszahúzta a csupasz padlón.

— Véleményem szerint módfelett együgyű lenne, ha nem félne — jegyezte meg a vámpír. — De ne féljen! Folytassuk?

— Igen — mondta a fiú. A gép felé intett.

— Hát bizony — kezdte a vámpír — elképzelheti, hogy mademoiselle Claudiával nagymértékben megváltozott az életünk. Teste meghalt, de érzékei életre keltek, éppúgy, mint az én érzékeim. És én nagyra értékeltem benne ennek a jeleit. Ám jó néhány napig nem ébredtem tudatára, mennyire igényelem őt, mennyire kívánok beszélni, együtt lenni vele. Először csak arra gondoltam, hogy óvjam őt Lestattól. Minden reggel betettem a koporsómba, és ha mód volt rá, Lestat társaságában, le nem vettem róla a szemem. Lestat pontosan ezt akarta és próbálta elhitetni velem, hogy árthat Claudiának. „Nincs rémítőbb látvány egy éhező gyereknél” — mondta nekem -„de egy éhező vámpír még annál is rémítőbb, Párizsban is hallanák a sikoltozását, ha bezárná, hogy éhen haljon.” De mindez nekem szólt, hogy ott tartson a közelében. Egyedül megszökni féltem, azt meg el sem tudtam képzelni, hogy Claudiával kockáztassam meg. Gyerek volt. Gondozásra volt szüksége.

És a gondozásában sok gyönyörűség rejlett. Halandó élete öt esztendejét azonmód elfeledte, legalábbis úgy tűnt, mivel titokzatosan hallgatag volt. Időnként már félni kezdtem, hogy eszét vesztette, hogy a halandókori betegség és a vámpírrá válás nagyfokú megrázkódtatása együttesen megfosztották őt józan eszétől, de ez aligha volt igaz. Egyszerűen oly mértékben különbözött Lestattól és tőlem, hogy nem tudtam megérteni, mert kisgyerek létére kegyetlen gyilkos volt, aki gyerekes mohósággal volt képes könyörtelenül hajszolni a vért. Noha Lestat engem változatlanul fenyegetett, hogy veszélyt hoz Claudiára, őt magát egyáltalán nem fenyegette, sőt szerette, büszke volt szépségére, és lelkesen tanítgatta, hogy ölnünk kell ahhoz, hogy éljünk, és hogy mi magunk sohasem halhatunk meg.

Említettem már, hogy pestis dühöngött akkoriban a városban, és Lestat magával vitte őt a bűzös temetőkbe, ahol halomban hevertek a sárgaláz és a pestis áldozatai, és éjjel-nappal hallani lehetett a lapátolás hangját. „Ez a halál” — mondta neki, egy nő rothadó tetemére mutatva — „amit nem tudunk elszenvedni. A mi testünk mindig olyan marad, amilyen most, friss és eleven, de tétovázás nélkül kell előidéznünk a halált, mert csak így élhetünk.” Claudia tiszta és kifürkészhetetlen pillantással nézte a látványt. Az első években nem volt benne se értelem, se a leghalványabb félelem. Szótlanul és szépségesen játszott a babáival, óránként átöltöztette őket. Szótlanul és szépségesen ölt. Jómagam, Lestat utasítása nyomán megváltozva, sokkal nagyobb számban kutattam most már emberek után. De nemcsak megölésük csillapította a fájdalmat bennem, amely folytonosan gyötört Pointe du Lac-ban, a csendes, sötét éjszakákon, amikor Lestat és az öregember társaságában üldögéltem, hanem hatalmas és váltakozó számuk is mindenhol, a sohasem csendesedő utcákon éppúgy, mint a mindig nyitva tartó mulatókban, a hajnalig tartó bálokban, ahonnan zene és nevetés áramlott ki a nyitott ablakokból, emberek tömege vett körül, élettől lüktető áldozataim, akiket nem a nővérem és Babette iránt érzett nagy szeretettel néztem, hanem valamiféle kívülállással és a szükséglet érzésével. Öltem őket, öltem mindenféle zsákmányt, és öltem mindenütt; vámpírszemmel és könnyed vámpírmozgással jártam be ezt a nyüzsgő, növekedő várost, áldozataimtól körülvéve, akik csábítgattak, meghívtak vacsoraasztalukhoz, kocsijukba, bordélyházaikba. Rövid ideig maradtam, csupán amíg megszereztem azt, amit meg kellett szereznem, enyhülést érezve nagy szomorúságomban, amiért pompás idegenek végtelen sorát szolgáltatja a város számomra. Igen. Idegeneken éltem. Csak annyira húzódtam közel hozzájuk, hogy lássam a lüktető szépséget, a páratlan arckifejezést, halljam az új, szenvedélyes hangot, aztán öljek, mielőtt még a viszolygás, a félelem vagy a szomorúság feltámad bennem.

Claudia és Lestat megbűvölték áldozataikat, hosszasan időztek a pusztulásra szánt ember társaságában, és élvezték a pompásan groteszk helyzetet, hogy az illető mit sem sejtve a halállal köt barátságot. De én még mindig képtelen voltam ezt elviselni. S ily módon áldás volt számomra a növekvő népesség, erdő, amelyben elvesztem, képtelenül rá, hogy megálljak túl gyorsan keringve-forogva ahhoz, hogy gondolkozzak vagy fájdalmat érezzek, s inkább újra meg újra meg újra eleget tettem a halálhoz szóló meghívásnak, semmint magam hívtam a halált.

Ezalatt egyik új spanyol házamban laktunk a Royale utcában, tágas, emeleti luxuslakásban, egy műhely fölött, melyet egy szabónak adtam bérbe. Eldugott kert volt a ház mögött, erős fal az utca felé, fából készült ajtótáblákkal és elreteszelt nagykapuval ellátva, egyszóval sokkal fényűzőbb és biztonságosabb hely, mint Pointe du Lac. Szolgáink szabad emberek voltak, színesek, akik pirkadat előtt magunkra hagytak bennünket, és hazamentek. Lestat összevásárolta a Franciaországból és Spanyolországból érkezett legújabb importcikkeket: kristályüveg csillárokat és keleti szőnyegeket, festett paradicsommadarakkal ékes selyem lámpaernyőket, kupola alakú, nagy aranykalitkákban éneklő kanárikat, nemes márványból vésett görög isteneket és gyönyörűen festett kínai vázákat. Én éppúgy nem igényeltem luxuscikkeket, mint azelőtt, de a művészet, kézművesség, művészi tervezés alkotásainak új áradata valósággal lenyűgözött, és azon kaptam magam, hogy órákon át nézegetem a szőnyegek bonyolult mintázatát vagy hogy miként változtatja meg a lámpa fénye egy holland festmény sötét színeit.

Claudia a romlatlan gyermek néma bámulatával csodálatosnak találta mindezt, és elálmélkodott, amikor Lestat festőt fogadott fel, hogy egyszarvúak, arany madarak és gyönyörű vizű folyók fölé hajló és gyümölcstől roskadozó fák bűvös erdejét pingálja a gyerekszoba falaira. Varrónők, cipészek, szabók végtelen sora árasztotta el lakásunkat, hogy a legdivatosabb holmikba öltöztessék Claudiát. Mindig olyan volt hát, akár egy látomás, nemcsak kunkorodó szempillájú, tündöklő hajú gyerekszépség, hanem pompázó tünemény a kiváló ízlésre valló, szépen díszített sapkákban, parányi csipkekesztyűkben, élénk színű bársonykabátokban és pelerinekben, búzakék szalagos, puffos ujjú, áttetszően vékony fehér ruhákban. Lestat úgy játszott vele, mint egy szépséges babával, és én is úgy játszottam vele, mintha szépséges baba lenne, és az ő könyörgése bírt rá, hogy lemondjak színehagyott fekete öltözékemről, és a legújabb divat szerinti zakóra, selyem nyakkendőre, puha szürke kabátra és kesztyűre, valamint fekete körgallérra cseréljem. Lestat úgy vélekedett, hogy vámpírok számára a legmegfelelőbb szín minden alkalommal a fekete, ez volt alkalmasint az egyetlen esztétikai alapelv, amelyet állhatatosan vallott, de nem ellenzett semmilyen elegáns vagy akár szertelen dolgot. Élvezte, milyen jól festünk mi hárman a Francia Operaház vagy az Orleans Színház páholyában, ahová a lehető leggyakrabban elmentünk. Lestat — nem kis meglepetésemre — rajongott Shakespeare-ért, de az operákat gyakran végigaludta, és csak az utolsó percben ébredt fel, hogy késő esti vacsorára invitálhassa valamelyik szépséges dámát, ahol aztán minden ügyességét felhasználta, hogy magába bolondítsa, majd erőszakos eszközökkel mennybe vagy pokolba küldje, és gyémántgyűrűjét Claudiának ajándékozza hazatértekor.

Én magam egész idő alatt Claudiát tanítottam, apró kis kagyló formájú fülébe súgtam, hogy az örök életnek semmi haszna számunkra, ha nem látjuk meg a szépséget magunk körül, a halandók alkotásait mindenütt; szüntelenül fürkésztem néma pillantásának mélységét, amikor átvette a könyveket, amelyeket adtam neki, suttogta a verset, amelyre tanítottam, és könnyed, de biztos érintéssel zongorázta saját különös dallamait. Órákig el tudott mélyedni egy könyv képeiben, és hallgatni, ahogy olvasok, míg végül olyan mozdulatlanságba merevedett, hogy már a puszta látvány is őrölni kezdte idegeimet, és arra késztetett, hogy letegyem könyvemet, és visszanézzek rá a megvilágított szobában, azután megmoccant, mint életre kelt baba, és halkan kért, hogy olvassak tovább.

És aztán furcsa dolgok kezdtek történni, mert bár keveset beszélt, és még mindig dundi, párnás kacsójú gyerek volt, székem karfájához bújva találtam, amint éppen Arisztotelészt, Boéthiust vagy egy Európából frissen érkezett regényt olvas. Vagy az előző este hallott Mozart-darabot pötyögtette biztos füllel, és már-már kísértetiesen összpontosított figyelemmel ült órák hosszat ott, felfedezve a muzsikát — a dallamot, a szólamot, míg végül összekapcsolta a kettőt. Claudia rejtély volt. Nem lehetett rájönni, mit tud vagy mit nem tud. Látni, ahogy gyilkol, hátborzongató volt. Állt a sötét téren, szenvtelenebb arccal, mint amilyenre Lestat valaha is képes volt, és várta, hogy egy jószívű úr vagy hölgy rátalál. Mint félelemtől dermedt kisgyerek, suttogva kért segítséget barátságos és a szépségében gyönyörködő pártfogóitól, majd amikor magukkal vitték a térről, két karját nyakuk köré fonta, és látása fátyolos lett az epesztő szomjúságtól. Eleinte gyorsan végzett áldozataival, míg meg nem tanult játszadozni velük, játékboltba vagy kávéházba vezette őket, ahol, hogy kipiruljon sápadt kis arca, egy csésze gőzölgő csokoládét vagy teát rendeltek számára, amit ő eltolt magától, és várt, egyre csak várt, mintha elviselhetetlen szívélyességüket lakmározná be alattomban.

De amikor ezzel végzett, a társam volt, a tanítványom, a velem töltött hosszú órákon mind gyorsabban sajátította el az ismereteket, melyeket tőlem kapott, s eközben egyfajta szótlan megértés alakult ki közöttünk, amelyen Lestat kívül maradt. Hajnalban együtt tértünk nyugovóra, szíve szívem mellett dobogott, s nemegyszer, amikor elnéztem őt — amikor muzsikált vagy festett, és nem tudta, hogy a szobában állok —, arra a rendkívüli élményre gondoltam, amelyben senki mással, egyedül ővele volt részem: megöltem, megfosztottam életétől, összes vérét kiszívtam abban a végzetes ölelésben, amelyben oly sok más embernek volt része; embereknek, akik most a nyirkos földben porladnak. Ő azonban élt, élt, hogy átölelhessen, hogy csöppnyi Ámor-nyilát ajkamhoz nyomja, csillogó szemét az enyémhez közelítse, míg szempillánk össze nem ér, és nevetve keringtünk körbe-körbe a szobában, mintha eszeveszett valcert járnánk. Apa és lánya. Szerelmes a szerelmesével. Elképzelhető, milyen jó volt, hogy Lestat nem irigyelte ezt tőlünk, csak messziről mosolygott rajta, és várt, amíg Claudia odament hozzá. Akkor elvitte hazulról, az ablak alól integettek nekem, majd továbbmentek, hogy megosszák, amit megosztottak: vadászatot, csábítást, ölést.

Évek teltek így. Évek, évek és újabb évek. Csak némi idő elmúltával fedeztem fel egy nyilvánvaló tényt Claudiával kapcsolatban. A maga arckifejezéséből arra következtetek, hogy már kitalálta, és csodálkozik, miért nem találtam ki én is. Erre csak azt mondhatom, hogy az idő nem ugyanaz az én számomra, és nem volt ugyanaz akkoriban sem a számunkra. A napok nem fonódtak egymáshoz, feszes, meg-megránduló láncot alkotva, csak a hold kelt fel minduntalan a csapkodó hullámok felett.

— A teste! — szólt a fiú. — Nem nőhetett meg soha.

A vámpír bólintott. — Démongyereknek kellett maradnia örökké — mondta halkan, mintha csodálkozna rajta. — Mint ahogy én is az a fiatalember maradtam, aki halálomkor voltam. És Lestat? Ugyanígy van ő is. De Claudia észjárása! Vámpírészjárása volt. Feszülten figyeltem, hogyan következik be nála az asszonnyá érés. Többet beszélt, bár mindig is gondolkodó lény maradt, és órákon keresztül türelmesen, félbeszakítás nélkül hallgatott meg. A babaarcból azonban egyre inkább mindent értő, felnőtt szempár pillantott szét, és a gyermeteg ártatlanság, sőt némiképp a türelem is elveszni látszott az elhanyagolt játékszerek között valahol. Volt valami félelmetesen érzéki abban, ahogyan gyönggyel hímzett, csipkés, csöppnyi hálóingében a kanapén henyélt. Titokzatos és ellenállhatatlan erejű csábító lett, hangja tisztán csengő és behízelgő, mint régen, noha nőies zengéssel telítődött, s olykor megdöbbentően éles tudott lenni. Miután szokásához híven napokig békésen hallgatott, hirtelen gúnyolni kezdte Lestat jóslásait a háborút illetően, vagy miközben vért ivott egy kristálypohárból, kijelentette, hogy nincsenek könyvek a házban, szert kell tehát tennünk rájuk, ha másként nem, akkor lopunk, és rideg hangon közölte, hogy hallott a Faubourg St. Marie egyik pompás palotájában található könyvtárról, és hallott egy nőről, aki úgy gyűjti a könyveket, mintha ritka kavicsok vagy préselt pillangók lennének. Azt akarta, hogy vigyem be a nő hálószobájába.

Ilyen pillanatokban megdöbbentem, oly mértékig kiszámíthatatlan, előre nem sejthető volt az észjárása.

De aztán ölembe ült, ujjait a hajamba fúrta és keblemre hajtott fejjel szendergett, halkan suttogva, hogy csak akkor leszek olyan felnőtt, mint ő, ha már tudom, hogy a gyilkolás a fontosabb, nem a könyvek, nem a muzsika. „Mindig csak a muzsika…” — suttogta. „Baba, babuska” — mondtam neki. Mert az volt. Varázslatos baba. Kacagás, végtelen értelem, gömbölyded orcák, rózsabimbó száj. „Hadd öltöztesselek, hadd fésüljelek” — kértem, régi szokásunkhoz híven, jól tudva, hogy mosolygó, enyhén unott arccal néz majd rám. „Tedd, amiben kedved telik” — lehelte a fülembe, amint lehajoltam, hogy gyöngyházgombjait begomboljam. „Csak jöjj velem ölni ma éjjel! Sosem mutatod meg, hogyan ölsz, Louis!”

Most már külön koporsót akart magának, amivel olyan fájdalmat okozott, hogy leplezni voltam kénytelen előtte. Miután jól nevelt ember módján beleegyeztem, tüntetően eltávoztam hazulról, hiszen nem is tudom, hány éven át aludtam vele, mintha csak része lenne életemnek. Az Orsolya-zárda mellett, mint sötétben eltévedt árvára, találtam rá, egyszeribe felém szaladt, és emberi kétségbeeséssel kapaszkodott belém. ,,Ha bánt téged, inkább nem akarom” — közölte oly halkan, hogy ha mindkettőnket átölel valaki, akkor sem hallotta volna meg szavait, nem érzékelte volna szájának mozgását. „Veled maradok mindig. De látnom kell, értsd meg. Egy gyereknek készült koporsót.”

El kellett hát mennünk a koporsókészítőhöz. Kész színház volt, tragédia egy felvonásban: ott hagyni őt a fogadószobában, és az előszobában bizalmasan közölni az emberrel, hogy a kislány meg fog halni. Beszéltem szeretetről, meg hogy a koporsókészítőnek meg kell a koporsót csinálni a gyerek számára, méghozzá a legjobb minőségben, de a gyereknek nem szabad tudni róla. A koporsókészítőt megrendítette a tragédia, és elképzelve őt a fehér atlaszselyemben kiterítve, élemedett kora ellenére egy könnyet préselt ki szeméből.

„Mire való ez, Claudia?” — próbáltam lebeszélni. Irtóztam az egész dologtól, irtóztam macska-egér játékot űzni a tehetetlen emberrel. De mint reménytelen szerelmese, elvittem oda, leültettem a pamlagra, összefont kezét ölében tartotta, kicsiny sapkáját lehajtotta, mintha nem tudná, mit suttogunk róla a hallban. A temetkezési vállalkozó öreg és rendkívül kifinomult színes bőrű volt, aki tüstént félrehúzott, nehogy meghallja a „csöppség”. „De miért kell meghalnia?” — kérdezte esengve, mintha én lennék az Isten, aki elrendelte. ,,A szíve miatt. Nem maradhat életben” — feleltem, s a szavak, úgy éreztem, különös erőt, zavaró utózengést öltöttek magukra. Az elérzékenyülés ezen a vékony, mély ráncokkal barázdált arcon zavarba hozott, eszembe juttatott valamit — sajátságos fényt, gesztust, valaminek a hangját… gyerek sír egy bűzös szobában. Ekkor kinyitotta tágas szobáinak sorát, és megmutatta a koporsókat, feketére lakkozottakat és ezüstöket; Claudia ez utóbbit választotta. S máris távoztunk a koporsóraktárból, s nagy hirtelen megfogtam Claudia kezét. „A rendelést felvették” — mondtam neki. „De én megőrülök ettől!” Szinte fuldokolva szívtam a friss utcai levegőt, s ekkor észrevettem, hogy teljes részvétlenséggel figyeli arcomat. Kicsiny. kesztyűs kezét az enyémbe csúsztatta. „De én akarom, Louis” — mondta türelmesen.

És azután egyik éjjel Lestat társaságában felment a temetkezési vállalkozóhoz a koporsóért, és a gyanútlan koporsókészítőt holtan hagyták, az íróasztalán heverő iratok mocskos halmazára borulva. Ott hevert a koporsó a hálószobánkban, és amikor még új volt, Claudia óránként többször is megnézte, mintha mozogna vagy élne, esetleg olyan titkot fedne fel előtte, amilyenre változó dolgok képesek. De nem aludt benne. Velem aludt.

Egyéb dolgokban is megváltozott. Nem tudom a pontos időpontokat, sem azt, hogy milyen sorrendben következtek be e változások. Már nem ölt válogatás nélkül, nyakra-főre. Szelektált, igényeket támasztott. A szegénység izgatta, és kérte Lestatot vagy engem, hogy a Faubourg St. Marie-n keresztül vigyük kocsival a folyópartra, ahol a bevándorlók éltek. Főleg nők és gyerekek megszállottja volt. Minderről Lestat számolt be nagy élvezettel, mert én nem szívesen mentem, előfordult, hogy semmi módon sem hagytam magam rábeszélni. Claudiának volt ott egy családja, akiket egyenként küldött a másvilágra. Kérte, hogy elmehessen a Lafayette nevű külváros temetőjébe, és ott, a márvány sírkövek között bolyongva kutasson olyan hajléktalan nyomorultak után, akik utolsó filléreiken egy üveg bort vesznek, és egy korhadt sírboltban keresnek hálóhelyet. Lestatra ez mély, szinte lenyűgöző hatással volt. Micsoda képet kerekített róla! Gyermekhalálnak nevezte őt el. Nővérhalálnak, Édeshalálnak is hívta, engem meg gúnyosan, mély meghajlás kíséretében a Könyörületes Halál névvel illetett, amit úgy ejtett ki, mint amikor egy nő, összecsapva kezét, egy pletyka legizgalmasabb szavát kürtöli világgá: ó, irgalmas egek! , a legszívesebben megfojtottam volna.

De nem civakodtunk. Magunkban tartottuk véleményünket. Alkalmazkodtunk új körülményeinkhez. Tágas lakásunk könyvekkel volt tele, földtől mennyezetig fénylő bőrkötetek végeláthatatlan soraival, így Claudia és én örökletes kedvtelésünket űztük, Lestat pedig pompázatos holmik beszerzésével foglalatoskodott. Míg csak Claudia kérdezni nem kezdett. A vámpír elhallgatott. A fiú a korábbihoz hasonló aggodalmas tekintettel nézte, mint akinek a türelem túl nagy erőfeszítést igényel. A vámpír egymáshoz érintette hosszú fehér ujjait, mintha templomtornyot építene, aztán behajlította és erősen összeszorította tenyerét. Úgy rémlett, teljesen megfeledkezett a fiúról. — Tudnom kellett volna, hogy ez elkerülhetetlen, és látnom kellett volna az előjeleit. Mert annyira hozzáhangolódtam, olyan fenntartás nélkül szerettem, oly mértékig társam volt minden ébren töltött órámban, egyetlen társam a halálon kívül, akit valaha is a magaménak mondhattam. Tudnom kellett volna. De valami tudta benne, hogy sötétség és feneketlen mélység tátong közvetlen mellettünk, mintha állandóan egy meredek szikla mellett járnánk, és váratlanul, de már túl későn, meg is pillantjuk, ha elvétjük az utat, vagy túlságosan elmerülünk gondolatainkban. Néha a fizikai világ nem is létezett körülöttem, csak ez a sötétség maradt meg. Mintha a föld egy rétege megnyílna, és láthatnám az irdatlan hasadást, amely elnyeli a Royale utcát, és az összes épület porrá zúzódik a robajban. De ami a legrosszabb volt: az épületek átlátszóak voltak, pókháló vékonyságúak, mint a színpadi selyemfüggönyök. De… egészen zavart vagyok. Mit is mondtam? Hogy nem vettem tudomást az őbenne rejlő tünetekről, hogy kétségbeesetten ragaszkodtam a boldogsághoz, amit nyújtott számomra. Akkor is, azelőtt is. Minden egyebet figyelmen kívül hagytam.

De jöttek a jelzések. Elhidegült Lestattól. Órákon át merőn bámult rá. Ha Lestat szólt hozzá, sokszor nem válaszolt, és nem lehetett tudni, semmibe veszi-e őt, vagy nem hallja. Ingatag házi békénk szertefoszlott a sérelemtől. Lestat nem igényelte, hogy szeressék, de levegőnek nézni nem hagyta magát, és egy ízben már rá is támadt, fenyegette, hogy pofon vágja, és én szerencsétlen, kénytelen voltam verekedni vele, mint utoljára évekkel korábban, Claudia érkezése előtt. „Nem gyerek már” — súgtam Lestatnak. „Nem tudom, micsoda. Felnőtt nő.” Biztattam, hogy vegye könnyedén, és Lestat hol megvetést színlelt iránta, hol nem vett tudomást róla. Ám egy este izgatottan jött be, és elmondta, hogy Claudia nyomon követte; noha előzőleg visszautasította, hogy vele menjen ölni, később utána ment, és követte. „Mi ütött belé?” — ordibált rám, mintha én hoztam volna világra, és tudnom kellene. Aztán szolgáink eltűntek egy éjjel. A két legjobb szobalány, akit valaha is felfogadtunk, anya és lánya. Elküldtük hozzájuk a kocsist, aki azzal tért vissza, hogy eltűntek, majd az apa jött a bejárathoz, és verte a kopogtatót. Hátrább, a téglajárdán állt meg, és azzal a fenyegető gyanakvással nézett rám, ami előbb vagy utóbb minden ember arcára kiült, aki ismert már bennünket egy ideje, hírnökei voltunk a halálnak, mint sápadtság a gyilkos láznak. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy ők — anya és lánya — nem voltak itt, és kutatni fogunk utánuk. „Claudia volt!” — sziszegte Lestat a sötétből, amikor bezártam a kaput. „Csinált velük valamit, és veszélybe sodort mindannyiunkat. Majd én kiszedem belőle!” És súlyos léptekkel felvágtatott az udvari csigalépcsőn. Tudtam, hogy Claudia elment, kisurrant, míg a kapuban voltam, és még valami mást is tudtam: hogy sajátságos bűz terjeng az udvaron át a lezárt, használaton kívüli konyhából, bűz, amely kellemetlenül vegyült el a lonc szagával, bűz, amely temetőben érezhető. Hallottam, hogy Lestat lejön az emeletről, amikor odamentem a téglaházikó rozsdától megvetemedett ajtajához. Minthogy a szögek elporladtak, kinyíltak az ajtótáblák, és hallottam, hogy Lestat zihálva vesz lélegzetet, amint beléptünk a bűzlő sötétségbe. Ott feküdtek együtt a téglán, anya és lánya, az anya karjával átfogta a lány derekát, a lány feje az anya mellére hanyatlott, mindketten ürülékkel és rovarok hadával voltak borítva. Hatalmas szúnyogfelhő szállt fel, amikor az ajtótábla kidőlt, és én görcsös undorral hessegettem el őket magamról.

Hangyák másztak háborítatlanul a halottak szemhéján és száján, ezüstös csiganyomok végtelen térképét fedeztem fel a holdfényben. „Átkozott nőszemély!” — fakadt ki Lestat, én pedig megragadtam a karját, szorosan fogtam és minden erőmmel ellenszegültem. „Mit akarsz tenni vele?” — faggattam makacsul. „Mit tehetsz? Már nem gyerek, aki azt csinálja, amit mondunk, pusztán azért, mert mondjuk. Meg kell tanítanunk.”

„Tudja!” — hátrált el tőlem Lestat, a kabátját söpörgetve kezével. „Tudja! Évek óta tudja, mit kell csinálni! Hogy mit lehet kockáztatni és mit nem. Nem fogom tűrni, hogy az engedélyem nélkül ilyet tegyen! Nem engedem meg.”

„Ezek szerint mindannyiunknak ura vagy? Nem tanítottad meg erre. Azt hitted, hogy az én jámbor alárendeltségemből szívja majd magába. Most már egyenrangúnak tekinti magát velünk, és minket is egyenrangúnak egymással. Vedd tudomásul, hogy mindent el kell magyaráznunk neki, meg kell tanítanunk arra, hogy tartsa tiszteletben ami a mienk. Mint ahogyan mindannyiunknak tiszteletben kell tartanunk.”

Elsompolygott, szemmel láthatóan elfogadta, amit mondtam, jóllehet ezt nem szívesen ismerte volna be előttem. Bosszúvágyát a városon kívül töltötte ki. De amikor fáradtan és jóllakottan hazatért, Claudia még mindig nem volt otthon. A kerevet bársonytámlájának dőlt, és kinyújtóztatta hosszú lábait. „Eltemetted őket?” — kérdezte.

„Nincsenek már ott” — mondtam. Nem volt kedvem még magamnak sem elmondani, hogy a régi, használaton kívüli konyhai kályhában elégettem maradványaikat. „De itt van még az apa, akivel el kell intézni a dolgot, és itt van a fivér is” — folytattam. Féltem az indulatától. Szerettem volna azon nyomban valamilyen tervet kiagyalni, hogy gyorsan megszabaduljunk az egész problémától. De ő azt mondta, hogy az apa meg a fivér nem léteznek többé, hogy a töltés menti kis házukba eljött ebédre a halál, és ott maradt áldást mondani, amikor mindenki elintéztetett. „A bor” — suttogta, végigfuttatva ujját az ajkán. „Túl sok bort ittak mindketten. Azon kaptam magam, hogy bottal veregetem a kerítéspóznákat, hátha dallamot csalok elő” — mondta nevetve. „De nem szeretek szédülni. Te igen?” És amikor rám nézett, mosolyognom kellett rajta, mert a bor dolgozott benne, és kedélyesebbé tette. Ahogy az arca nyájas és értelmes kifejezést öltött, odahajoltam, és így szóltam hozzá:

„Hallom Claudia lépteit a lépcsőn. Légy kedves hozzá. Most már úgyis megtörtént.” Belépett, kalapjának szalagja kioldódott, csöpp kis cipőjére rászáradt a piszok. Feszülten figyeltem, Lestat csúfondárosan mosolygott, ő pedig oly mértékig nem vett tudomást róla, mintha nem is lenne ott. Egy csokor krizantém volt a kezében, olyan hatalmas csokor, hogy még kisebbnek látszott mellette. Kalapja hátracsúszott, egy pillanatig fennakadt a vállán, majd leesett a szőnyegre. Aranyhaján keresztül átvillantak a krizantém sárga szirmai. „Holnap lesz mindenszentek ünnepe” — mondta. „Tudod?”

„Igen” — feleltem. Ez az a nap, amikor New Orleansban minden hívő kimegy a temetőbe szerettei sírját gondozni. Bemeszelik a kriptafalak vakolatát, megtisztítják a márványlapokra vésett neveket. Végül virággal díszítik a sírokat. A házunkhoz igen közeli St. Louis temetőben, ahová az összes nagy louisianai családot temették, s ahová fivérem is került, még kis vaspadokat is állítottak a sírok elé, ahová a családtagok leülhettek, hogy fogadjanak más famíliákat, akik ugyanilyen célból jöttek ki a temetőbe. Ünnepnap volt ez New Orleansban, a halál ünneplése — vélhették volna a turisták, akik nem értették, miről van szó, de ez voltaképpen a túlvilági élet ünneplése volt. „Egy utcai árustól vettem” — mondta Claudia. Hangja halk és kifürkészhetetlen volt. Tekintete fénytelen, mentes minden érzelemtől.

„A kettőnek, akiket a konyhában hagytál!” — csattant fel indulatosan Lestat. Claudia most először fordult feléje, de nem szólt. Csak nézett rá, mintha sose látta volna még. Majd néhány lépéssel közelebb ment hozzá, és újból fürkészve pillantott rá, mintha kifejezetten tanulmányozná. Előreléptem. Éreztem Lestat haragját. Claudia ridegségét. Most felém fordult. Egyikünkről a másikra nézve, megkérdezte:

„Ki csinálta közületek? Melyik tett azzá, ami vagyok?”

Nem mondhatott vagy tehetett volna semmit, ami jobban megdöbbent. Pedig elkerülhetetlen volt, hogy hosszú hallgatása így szakad félbe. Velem azonban láthatóan igen keveset törődött. Tekintetét Lestatra szögezte. „Úgy beszélsz rólunk, mintha mindig azok lettünk volna, amik most vagyunk” — mondta halkan, kimérten, gyerekes tónusa asszonyian komoly hanggá érlelődött. „A kintiekről mint halandókról, rólunk mint vámpírokról beszélsz. De ez nem volt mindig így. Louis-nak volt egy halandó nővére, emlékszem rá. Van is róla egy kép a bőröndjében. Láttam, amikor nézte! Louis is halandó volt, mint ő, és én is. Honnan volna különben ez a méret, ez az alak?” Széttárta karjait, a krizantém a padlóra hullott. A nevét suttogtam. Talán el akartam terelni a figyelmét. Lehetetlen volt. Az árapály megfordult. Lestat pillantása szenvedélyes elragadtatástól, rosszmájú örömtől izzott.

„Te tettél azzá, amik vagyunk, ugye?” — vádolta őt a lány.

Lestat elképedést színlelve ráncolta a homlokát. „Hogy mik vagytok ti?” — mondta. „Talán mások szeretnétek lenni, mint amik vagytok?” Felhúzta térdét, előrehajolt, szeme összeszűkült. „Tudod-e, mióta vagy ilyen? El tudod képzelni magadat? Keressek egy vén banyát, hogy megmutassam, milyen lennél halandóként most, ha akkor magadra hagylak?” Claudia elfordult tőle, egy pillanatig úgy állt, mint aki nem tudja, mitévő legyen, majd a kandalló melletti székhez ment, felkapaszkodott rá, és gyámoltalan gyerekként összekuporodott. Térdét felhúzva ült, bársonykabátja nyitva volt, selyemruhája a térde körül megfeszült, és elmélyült tekintettel nézte a hamut a kandallóban. De pillantásában nem volt semmi gyámoltalanság. Szeme önálló életet élt, mintha csak a teste lenne ördögtől megszállott.

„Ha halandó lennél, talán már nem élnél” — bizonygatta Lestat, ingerülten Claudia hallgatásától. „Hallod, mit mondok? Miért kérdezed most ezt tőlem? Miért csinálsz ekkora ügyet belőle?” És hatalmas szóáradatba kezdett, jobbára ugyanazt emlegetve, amit nekem már sokszor elmondott: Ismerd meg saját mivoltodat, ölj, légy az, ami vagy! Ám, furcsamód, mellébeszélés volt mindez. Mert Claudiának nem voltak kétségei az ölést illetően. Hátradőlt székében, és lassan Lestat felé fordította tekintetét. Megint gondosan szemügyre vette, mintha dróton rángatható báb lenne. „Te csináltad ezt velem? És hogyan?” — kérdezte összehúzott szemmel. „Hogyan csináltad?”

„Miért mondjam el neked? Ez az én tudományom.”

„Miért lenne egyedül a tied?” — faggatta Claudia rideg hangon, könyörtelen pillantással. „Hogyan történt?” A légkör feszültté vált. Lestat felkelt a kanapéról, én is azonmód talpra ugrottam, és szembefordultam vele. „Hallgattasd el” — utasított. Kezét tördelte. „Csinálj vele valamit! Képtelen vagyok elviselni!” Az ajtó felé indult, de megfordult, és olyan közel jött, hogy Claudia fölé magaslott, sötét árnyékba borítva a lányt. Az pedig mereven bámult rá, szeme a teljes közöny pillantásával járt ide-oda a férfi arcán. „Visszacsinálhatom, amit tettem. Veled és vele egyaránt” — fenyegetőzött, ujjával rám mutatva a szoba másik sarkából. „Örülj, hogy azzá tettelek, ami vagy” — tette hozzá gúnyosan. „Vagy ha nem, akkor ezer darabra törlek.”

Így hát a házi békességnek befellegzett, de azért csend honolt. Múltak a napok, és Claudia nem kérdezősködött, ámbár okkultizmusról, varázslókról, fekete mágiáról és vámpírokról szóló könyveket bújt szüntelen. Ezek persze a képzelet szüleményei voltak leginkább. Koholmányok, mesék, néha pusztán borzadályos, romantikus történetek. De ő mindet elolvasta. Hajnalig olvasott, úgyhogy nekem kellett a karomba venni és lefektetni.

Lestat időközben komornyikot és szobalányt fogadott fel, és egy csapat munkást bízott meg, hogy hatalmas szökőkutat állítsanak fel az udvarban, melyen a kőből faragott nimfa vizet önt szüntelen egy széles szájú kagylóból. Aranyhalakat hozatott, és gyökeres vízililiomokkal teli ládákat helyezett a szökőkútba, a virágok kidugták fejüket, és reszketve imbolyogtak az örökké mozgó vízben.

Egy nő látta, amint a Carrolton felé vezető Nyades úton ölt. Történetek jelentek meg róla az újságokban, egy Nyades és Melpomené melletti kísértet járta házzal hozták kapcsolatba, és mindez neki nagy élvezetet szerzett. Egy ideig ő volt a Nyades úti kísértet, majd lassan megfakult a szenzáció. Ekkor egy másik nyilvános helyen követett el újabb szörnyű gyilkosságot, és megint csak mozgásba hozta a New Orleans-iak képzeletét. Mindebbe azonban némi félelem vegyült a részéről. Töprengő lett, gyanakvó, állandóan odajött hozzám megtudakolni, hol van Claudia, hová ment, mit csinál.

„Nem lesz vele semmi baj” — bizonygattam, jóllehet hűvössé vált a kapcsolatom Claudiával, és aggódtam miatta, mintha ifjú nejem lenne. Alig nézett mostanában rám, ahogy előzőleg Lestatról sem vett tudomást, akár faképnél is hagyhatott, mialatt beszéltem hozzá.

„Jobb is lesz, ha vigyáz, hogy ne legyen semmi baj” — mondta Lestat fenyegetően.

„És mit teszel, ha nem vigyáz?” — kérdeztem, inkább félve, mint támadón.

Hideg, szürke szemével rám nézett. „Vigyázz rá, Louis! Beszélj vele!” — mondta. „Eddig minden tökéletes volt, erre tessék! Semmi szükség ilyesmire.”

De végül én intéztem úgy, hogy Claudia forduljon hozzám, és ő úgy is tett. Kora este történt, amikor éppen felébredtem. A ház sötét volt. Láttam, amint a terasz ajtajánál áll, puffos ujjú ruhát viselt rózsaszínű selyemövvel, és leeresztett szempillákkal figyelte a Royale utcai forgalmat.

Hallottam, hogy Lestat a szobájában van, víz fröccsent a korsójából. Meg-megcsapott Claudia kölnivizének gyenge illata, akár a két kapuval odébb lévő kávéházból kiszűrődő zene hangjai. „Nem akar nekem semmit sem elmondani” — szólt halkan Claudia. Nem voltam biztos benne, tudja-e, hogy kinyitottam a szemem. Odamentem hozzá, és letérdeltem mellé.

„Ugye elmondod nekem? Hogyan történt?”

„Ez az, amit igazán tudni akarsz?” — kérdeztem, az arcát fürkészve. „Vagy azt, hogy miért épp veled történt… és hogy mi voltál azelőtt? Nem világos előttem, mit értesz azon, hogy hogyan. Úgy érted, hogyan történik, hogy alkalomadtán te is csinálhasd…”

„Még azt sem tudom, mi az, amiről beszélsz” — szólt Claudia kissé hűvösen. Teljesen felém fordult, és két kezét az arcomra tette. „Ölj velem ma éjjel” — suttogta olyan érzékien, mint egy szerető. „És mondj el nekem mindent, amit tudsz. Mik vagyunk mi? Miért nem vagyunk olyanok, mint ők?” Lenézett az utcára.

„Nem tudok válaszolni a kérdéseidre” — mondtam neki. Arca váratlanul eltorzult, mintha erőlködne, hogy hallja szavaimat a hirtelen támadt zajban. Majd megrázta a fejét. Én azonban folytattam. „Ugyanazokra a dolgokra vagyok kíváncsi, amikre te. Nem tudom. Hogy miképpen lettem vámpírrá, azt megmondom neked… Lestat tett azzá. De hogy voltaképpen hogyan, azt nem tudom.” Claudia feszült arckifejezése mit sem enyhült. A félelem első nyomait láttam arcán, vagy valami rosszabbat és mélyebbet, mint a félelem. „Claudia” — szóltam hozzá, kezemet a kezére téve és óvatosan megszorítva. „Lestat egyetlen okos dolgot mondott neked. Ne tedd fel ezeket a kérdéseket! Számtalan éve vagy társam a kutatásban, amely arra irányul, hogy minden lehetőt megtudjak az emberi életről és az emberi alkotásról. Ne légy társam ebben a másik sóvár keresésben. Ő nem tudja megadni nekünk a válaszokat. És én egyetlenegyet sem ismerek.”

Láttam, hogy nem tudja ezt elfogadni, de nem számítottam a görcsös elfordulásra, a heves mozdulatra, amellyel haját kezdte tépni, de mintha értelmetlen, ostoba mozdulatnak vélné, rögvest abbahagyta. Nyugtalansággal töltött el az a mozdulat. Felnézett az égre. Füstös volt és csillagtalan, a folyó felől gyorsan szálltak a felhők. Ajka hirtelen megremegett, mintha beleharapott volna, majd hozzám fordult, és, továbbra is suttogva, így szólt: „Akkor ő tett engem… ő csinálta… nem te!” Volt valami olyan félelmetes az arckifejezésében, hogy önkéntelenül elfordultam tőle. Aztán a kandallónál álltam, és egyetlen gyertyát meggyújtottam a hosszú tükör előtt. És ott hirtelen megpillantottam valamit, ami megdöbbentett: előtűnt a sötétségből, majd egyre inkább formát öltött, kezdetben olyan volt, mint egy visszataszító álarc, majd háromdimenziós valósággá vált — egy szétmállott koponya. Mereven néztem. Gyenge földszagot árasztott még, de lesikálták. „Miért nem felelsz?” — nógatott Claudia. Hallottam, amint kinyílik Lestat ajtaja. Elmegy, hogy nyomban öljön, vagy legalábbis zsákmány után nézzen. Én még nem mentem.

Hagytam, hogy a kora esti órák mindjobban telítődjenek békés nyugalommal, ahogyan én magam telítődtem mohó vágyakozással, míg a sóvárgás ereje olyan kényszerítő nem lett, hogy még teljesebben, még inkább vakon adtam át magam neki. Tisztán hallottam újra Claudia kérdését, harangszóként szállt a levegőben… és éreztem, miként kalapál a szívem. „Persze hogy ő tett engem vámpírrá! Hiszen maga is megmondta! De te rejtegetsz előttem valamit. Valamit, amire ő célozgat, mikor kérdezem. Azt mondja, hogy nélküled nem lett volna véghezvihető.”

Azon kaptam magam, hogy a koponyára bámulok, de közben hallom szavait, amelyek korbácsütésként zúdulnak rám, és arra kényszerítenek, hogy forduljak meg, és nézzek szembe a korbácsütésekkel. Nem is gondolatként, inkább jeges villanásként cikázott át agyamon, hogy nem marad most más belőlem, csak egy ilyen koponya. Hátrafordultam, és az utcáról beszűrődő fényben két sötét lángként világított Claudia szeme fehér arcában. Baba, akinek kegyetlenül kitépte valaki a szemét, és démoni tűzzel pótolta. Feléje indultam, nevét suttogtam, valamilyen gondolat formálódott ajkamon, azután elhalt, mentem felé, majd eltávolodtam tőle, kabátját, kalapját babráltam. Parányi kesztyűt láttam a padlón, villódzott a homályban, és egy pillanatig picike levágott fejnek hittem.

„Mi bajod van?…” Közelebb húzódott, és felnézett az arcomba. „Mi bánt mindig? Miért bámulsz így a koponyára, a kesztyűre?” Nyájasan kérdezte, de nem elég nyájasan. Egy kis számítás volt a hangjában és mérhetetlen közöny.

„Szükségem van rád” — szaladt ki a számon önkéntelenül. „Nem tudnám elviselni, hogy elveszítselek. Egyetlen társam vagy az örök életben.”

„De hát feltétlenül kell lenni másoknak is! Biztos, hogy nem mi vagyunk az egyetlen vámpírok a földön!” Saját egykori szavaim köszöntek most vissza, ahogy Claudia öntudatra ébredt, és feltolultak benne a kérdések. De nincs fájdalom, fordult meg agyamban. Csak sürgetés van, lélektelen sürgetés. Lepillantottam rá. „Nem vagy ugyanolyan, mint én?” Rám nézett.

„Hiszen te tanítottál mindenre, amit tudok.”

„Lestat tanított ölni.” Felemeltem a kesztyűt a földről. „Gyere, menjünk… menjünk el. El akarok menni hazulról…” Dadogtam, rá akartam erőltetni a kesztyűt. Felemeltem a nagy, fürtös hajtömeget, és óvatosan a kabátjára fektettem.

„Te tanítottál meg látni!” — mondta. „Te tanítottad meg nekem, mi az a vámpírszem” — tette hozzá. „Te tanítottál meg magamba szívni a világot, többre vágyni, mint…”

„A vámpírszemet sohasem értettem így” — mondtam neki. „Másként cseng, amikor te mondod…” Rángatni kezdett, azt akarta, hogy nézzek rá. „Gyerünk, mondtam, van valami, amit meg akarok mutatni…” Gyorsan végigmentem vele a folyosón, le a csigalépcsőn, át a sötét udvaron. De igazából éppúgy nem tudtam, mit kell megmutatnom neki, mint azt, hogy merre menjek. Csak annyit tudtam, hogy magasztos és végzetes ösztönöm diktálja, merre kell mennem.

Átrohantunk a kora esti városon. Most, hogy a felhők eloszlottak, halványlila volt az ég felettünk, a csillagok aprók, alig kivehetők, a levegő fülledt és még akkor is jó szagú, amikor a tágas kertekből szegényes, szűk utcák felé tartottunk, ahol kőrepedésekből bújnak elő a virágok, és az óriásira nőtt oleander vastag, viaszos, fehér és rózsaszín virágú szárakat hajt, akárcsak egy éktelen nagy dudva az üres telkeken. Hallottam a mellettem rohanó Claudia pattogó lépteit, egyszer sem kért, hogy lassítsam a tempót, és végül határtalanul türelmes arccal állt meg, és nézett fel rám, amikor egy sötét és szűk utcába értünk, ahol néhány meredek tetejű, régi francia ház maradt csak a spanyol homlokzatok között, ócska kis házak, vakolatuk lepattogzott a mállott téglákról. Vaktában rátaláltam most a házra, amelyről persze mindig tudtam, hol van, ám elkerültem, visszafordultam e sötét, megvilágítatlan sarok előtt, nem kívántam elmenni az alacsony ablak mellett, ahonnan először hallottam Claudia síró hangját. A ház csendes volt. Az idők során még mélyebbre süllyedt, meglazult ruhaszárító kötelek csüngtek összekötve a sikátor fölött, a gyom magasra nőtt a mélyen fekvő alapzat mellett, a két tetőablak betört üvegét ronggyal pótolták. Megérintettem az összetört ablaktáblákat. „Itt láttalak meg először” — szóltam hozzá, elszánva magam, hogy mindent elmondok neki, de magamon éreztem fagyos tekintetét, tartózkodó pillantását. „Hallottam, hogy sírsz. Bent voltál a szobában, édesanyáddal. Édesanyád már nem élt. Napok óta halott volt, és te nem tudtad. Belekapaszkodtál, nyöszörögtél… szánnivalóan sírtál, sápadt voltál, lázas, éhes. Próbáltad felkelteni őt a halálból, hozzábújtál, hogy melegedj, hozzábújtál, mert féltél. Közel volt már a reggel és…”

Kezemet a halántékomra szorítottam. „Kinyitottam az ablaktáblákat… és bementem a szobába. Szánalmat éreztem irántad. Sajnálatot. De… valami mást is.”

Láttam, hogy ajka elernyed, szeme kitágul. „Te… belőlem táplálkoztál?” — suttogta. „Az áldozatod voltam!”

„Igen, feleltem. Így történt.” Elviselhetetlenül feszült és fájdalmas volt e pillanat. Halálos némán állt a homályban, óriási szemei magukba szívták a fényt, a meleg levegő halk surranással emelkedett fel hirtelen. És ekkor megfordult. Hallottam cipője kopogását, amint futott. És futott. Futott. Megkövülten álltam, figyeltem, ahogy a hang egyre gyengébb lesz, s ekkor megfordultam, a félelem gyökeret vert, óriásira nőtt, leküzdhetetlenné vált bennem, és utánaszaladtam. Elképzelhetetlen volt, hogy ne fogjam el, ne érjem utol azonnal, és ne mondjam meg neki, hogy szeretem, hogy velem kell maradnia, hogy oltalmaznom kell, és minden másodperc, amíg a sötét utcán szaladtam utána, olyan volt, mintha apránként siklana el előlem; a szívem kalapált, kielégítetlenül, hevesen vert, lázongva a megerőltetés ellen. Hirtelen megtorpantam. Egy lámpa alatt állt, és szótlanul meresztette szemét, mintha nem ismerne. Két kezembe fogtam csöppnyi derekát, és a lámpa fényébe emeltem. Dúlt arccal vizsgálgatott, forgatta fejét, mintha nem akarna egyenesen rám nézni, mintha védekezne a rázúduló viszolygás ellen. „Megöltél” — suttogta. „Kioltottad az életemet.” „Igen” — feleltem, úgy fogva át testét, hogy érezzem a szívverését. „Vagy inkább próbáltam kioltani. Elszívni. De neked olyan volt a szíved, amilyennel még soha nem találkoztam, szív, amely egyre csak dobog, rendületlenül dobog, míg végül el kellett hogy engedjelek, el kellett hogy dobjalak magamtól, nehogy addig gyorsuljon a szívverésem, míg végül meghalok. Lestat volt, aki rajtakapott: az érzelmes, a bolond Louis egy aranyhajú gyermekből, szent ártatlanságból, egy kislányból lakomázik. Ő hozott vissza téged a kórházból, ahová elvittek. Fogalmam sem volt, milyen szándékkal tette, azon kívül, hogy kioktasson valódi mivoltomról. „Vedd birtokodba, végezz vele” — mondta. És engem újra elfogott a szenvedély utánad. Tudom, hogy most örökre elveszítettelek. Látom a szemeidben! Úgy nézel rám, ahogyan halandó emberekre nézel, a magasból, a tartózkodó, rideg önelégültség birodalmából, amit én nem tudok megérteni. De megtettem. Újra aljas és elviselhetetlen vágyat éreztem kalapáló szíved után, az arcocskád, a bőröd után. Rózsaszínű és illatos voltál, mint a halandó gyerekek, parányi sóval, porral fűszerezve. Megint a kezemben tartottalak, megint birtokoltalak. És mikor már azt hittem, hogy a szíved megöl engem, és én még csak nem is bánom, Lestat szétválasztott bennünket, és felvágva saját csuklóját, odanyújtotta neked, hogy igyál. És te ittál. Ittál és ittál, amíg csaknem az összes vérét kiszívtad, hogy már támolygott. De akkor te már vámpír voltál. És ugyanazon az éjszakán már emberi vért szívtál, mint teszed azóta is minden éjjel.” Claudia arca nem változott. Bőre olyan volt, mint elefántcsontszínű gyertyák viasza, csak a szemében volt élet. Nem maradt több mondanivalóm számára. Letettem a földre. „Én elvettem az életedet, fejeztem be. Ő visszaadta neked.”

„És itt az eredmény, szólt alig hallhatóan. Mindkettőtöket gyűlöllek.”

A vámpír elhallgatott.

— De miért mondta el neki? — kérdezte tiszteletteljes szünet után a fiú.

— Hogyan kerülhettem volna el? — pillantott fel kissé elképedve a vámpír. -Tudnia kellett. Mérlegelni a két dolgot, szembeállítani egymással. Nem úgy történt, hogy életereje teljében vette őt Lestat birtokba, mint ahogy velem tette. Én sújtottam le rá. Meghalt volna! Nem lett volna földi élet többé a számára. De mi a különbség? Hisz mindannyiunk számára csak évek kérdése a halál. Így hát amit ő, Claudia szemléletesebben látott akkor, az volt, amit minden ember tud: hogy a halál elkerülhetetlenül eljön, hacsak nem választjuk… ezt! — Széttárta két fehér kezét, és a tenyerébe nézett.

— És maga elvesztette őt? Elment?

— Elment? Ugyan hová ment volna? Hiszen apró kisgyerek volt. Ki nyújtott volna menedéket neki? Keresett volna valamilyen sírboltot, akár a mesebeli vámpír, amelyben férgekkel, hangyákkal fekszik együtt nappal, majd felkel, és kísértetként jár egyik vagy másik temetőbe vagy a környékére? De nem ezért maradt. Volt benne valami páratlanul hasonló vonás, valami egyedülállóan rokon jelleg velem. Ez egyébként Lestatban is megvolt. Nem tudtuk elviselni, hogy egyedül éljünk! Szükségünk volt a mi kis együttesünkre. Földi emberek vadona vett bennünket körül, puhatolózó, érzéketlen, elfogult halandóké, a halál eljegyzettjeié.

„Gyűlöletben összezárva” — mondta nekem később csendesen. A hideg kandalló mellett találtam rá, amint egy hosszú szárú levendula apró virágait szedegette. Annyira megkönnyebbültem, amikor ott láttam, hogy bármit megtettem, bármit elmondtam volna. És amikor halkan arra kért, hogy beszéljek el mindent, amit tudok, szíves örömest megtettem. Mert semmi más nem volt ahhoz a régi titokhoz mérhető, hogy az életére törtem. Beszámoltam neki magamról, ahogyan magának is elmondtam, hogyan jött el Lestat hozzám, és mi történt azon az éjszakán, amikor elhozta őt a kórházból. Claudia nem kérdezett semmit, és csak egyszer-egyszer pillantott fel a virágjáról. Amikor véget ért a történet, csak ültem, és újra azt a szörnyűséges koponyát néztem, hallgattam a virágok szirmainak halk zizegését a ruháján, és tompa fájdalmat éreztem fejemben, tagjaimban, ő pedig így szólt hozzám: „Nem vetlek meg!” Felocsúdtam. Lecsúszott a magas, kerek damasztpárnáról, és virágillattal borítva, szirmokkal kezében, odajött hozzám. „Ez halandó gyereknek az illata?” — suttogta. „Louis. Szerelmem.” Karomban tartottam, kicsiny keblébe rejtettem a fejem. Összenyomtam madárvékony vállát, kis keze a hajamban turkált, szorosan tartott, nyugtatott. „Halandó voltam számodra” — szólt, és amikor felemeltem a fejem, mosolyogni láttam, ám ellágyult ajka összezárult, és a következő pillanatban már elnézett mellettem, mint mikor alig hallható, de hallgatásra érdemes zenére figyel valaki. „Örök életű csókkal illettél” — mondta, nem nekem, hanem önmagának. „Vámpír mivoltodban szerettél.”

„Ember mivoltomban szeretlek, ha ugyan volt nekem valaha is ilyen” — feleltem.

„Ó igen” — mondta, még mindig merengve. „Igen, ez a te gyenge pontod, ezért volt olyan elkeseredett az arcod, amikor halandók módján azt mondtam, „gyűlöllek” és ezért nézel most így rám. Az emberi természet. De bennem nincs emberi természet. És semmiféle anyai holttestről meg hotelszobákról szóló történet nem tud emberi természettel felruházni. Semmi efféle nincs bennem. Szemed félelmet árul el, mikor ezt mondom. Ám egyazon nyelven beszélünk. Egyazon szenvedély van bennünk az igazság iránt. Ugyanaz az igény van meg bennem is, hogy az értelem tűjét egyenesen a szívbe szúrjam, mint csőrét a kolibri, amely olyan vadul és sebesen üt-vág, hogy a földi embereknek úgy rémlik, nincsenek is apró lábai, nem tud letelepedni, egyre csak keres-kutat, hogy csőrét új meg új szívekbe döfje. Inkább vagyok én a te vámpír-éned, mint te magad. És a hatvanöt éves álom most véget ért.”

A hatvanöt éves álom véget ért! — mondta, és én nem hittem, nem akartam elhinni, hogy tudja és pontosan érti is, amit mondott. Mert pontosan ennyi idő telt el az óta az éjszaka óta, amikor el akartam hagyni Lestatot, de nem sikerült, és beleszerettem őbelé, és megfeledkeztem nyüzsgő gondolataimról, szörnyűséges kérdéseimről. Most pedig ő nézett szembe a szörnyűséges kérdésekkel, és tudnia kellett a válaszokat. Lassan a szoba közepére jött, és maga köré szórta a levendula gyűrött szirmait. Eltörte és ajkához érintette a virág szárát. Majd amikor végighallgatta az egész történetet, így szólt: „Akkor hát ő tett engem… a te társaddá. Nincs az a lánc, ami képes lett volna ott tartani téged a magányban, ő pedig nem tudott neked semmit sem adni. Nekem sem ad semmit… Volt idő, amikor elragadónak találtam. Tetszett, ahogy jár, ahogy a kövezetet ütögeti sétabotjával, ahogyan a karjában himbált engem. A fesztelenség, amivel ölt, és amire nekem is kedvem támadt. De most már nem tartom elragadónak. Te sohasem tartottad. Mi ketten, te meg én, ide-oda rángatható bábui vagyunk csupán: te, aki gondot viselsz rá, én meg a te védelmező társad. Most már itt az ideje, hogy véget vessünk ennek, Louis.”

„Itt az ideje, hogy elhagyjuk.”

Olyan régen nem gondoltam erre, nem álmodoztam róla. Hozzászoktam Lestathoz, mint az élet egyik tartozékához. Elmosódott hangok keverékét véltem most hallani, ami azt jelentette, hogy belépett a kocsibejárón, és hamarosan a hátsó lépcsőhöz ér. Arra gondoltam, amit mindig éreztem hazaérkezése hallatán — meghatározhatatlan szorongást, meghatározhatatlan zavart. A gondolat, hogy örökre megszabadulok tőle, úgy futott át rajtam, mint elfeledett víz, mint hideg víz egymást követő hullámai. Felálltam, és odasúgtam Claudiának, hogy Lestat jön.

„Tudom” — mosolygott. „Hallottam, amikor befordult a túlsó sarkon.”

„Soha nem fogja hagyni, hogy elmenjünk” — suttogtam, bár felfogtam szavainak jelentőségét. Claudia vámpírérzéke éles volt, kifinomult. „Ha azt hiszed, hogy elenged bennünket, akkor nem ismered” — mondtam neki, megijedve magabiztosságától. „Nem fogja hagyni, hogy elmenjünk.” Mire ő, még mindig mosolyogva, így szólt:

„Ó…csakugyan?” Megegyeztünk, hogy terveket készítünk. Haladéktalanul. Másnap éjjel eljött az ügynököm, és miután a szokott módon kipanaszkodta magát, hogy egyetlen nyomorult gyertya világánál kell üzleti ügyeket intéznie, óceánjáró hajójegyre szóló rendelésemet vitte magával. Claudia és én az első elérhető hajóval Európába készültünk, tekintet nélkül arra, hogy melyik kikötőből kell indulnunk. Mindenekelőtt azonban egy fontos ládát kellett velünk együtt hajóra tenni, egy ládát, amelyet óvatosan kell házunkból elszállítani a nap folyamán, és nem a csomagraktárba, hanem a kabinunkba berakni a hajón. Hátravoltak még a Lestattal kapcsolatos intézkedések. Úgy terveztem, hogy ráhagyom több boltomnak és városi házamnak, valamint a Faubourg Marigny-ben működő kis építkezési vállalatnak a bérleti díját. Kész örömmel írtam alá mindezt. Meg akartam vásárolni szabadságunkat: meggyőzni Lestatot, hogy csak egy utazást teszünk, és ő továbbra is ugyanolyan módon élhet, amilyet megszokott, saját pénzzel fog rendelkezni, és semmiért nem kell hozzám fordulnia. Az elmúlt években anyagi függőségben tartottam. Mondanom sem kell, hogy úgy követelte a pénzt tőlem, mintha bankárja lettem volna, és olyan maró gúnnyal köszönte meg, amilyen csak gazdag szókészletéből telt. Gyűlölte függő helyzetét. Reméltem, hogy elterelem gyanúját, ha kapzsiságát kielégítem. És abban a meggyőződésben, hogy minden érzést leolvas arcomról, rettegésben éltem. Nem hittem, hogy módunkban lesz elmenekülni tőle. Megérti, mit jelent ez? Úgy tettem, mintha hinném, de nem hittem.

Claudia eközben kacérkodott a végzettel, egykedvű nyugalma, ahogy a vámpíros könyveit olvasta, vagy kérdéseket tett fel Lestatnak, a megsemmisülés érzésével töltött el. Lestat gúnyos kitörései nem zavarták őt, néha ugyanazt a kérdést újra meg újra, különböző módon tette fel, és gondosan mérlegelte a legcsekélyebb tájékoztatást is, ami Lestatnak akarata ellenére kicsúszott a száján. „Milyen vámpír tett azzá, aki vagy?” — kérdezte, fel sem pillantva könyvéből, és lehunyva tartotta szemét Lestat vad kirohanásai alatt. „Miért nem beszélsz soha róla?” — faggatta tovább, mintha meg sem hallaná az indulatos tiltakozást. Érzéketlenül hagyta Lestat ingerültsége.

„Mohók vagytok mind a ketten!” — jelentette ki másnap éjjel Lestat, mialatt a szoba közepén fel-alá járkált a sötétben, és bosszúszomjas pillantásokat vetett Claudiára, aki egy gyertyaláng fénykörében ült megszokott helyén, a szoba sarkában, könyvei halomban vették körül. „A halhatatlanság nem elég nektek! Nem, ti Isten ajándék lovának a fogát akarjátok nézni! Bárkinek felajánlhatnám odakinn az utcán, és repesne a szíve örömében…”

„A tied is repesett?” — kérdezte halkan, szinte mozdulatlan ajakkal Claudia.

„…de ti, ti az okát akarjátok tudni. Azt akarjátok, hogy vége legyen? Halált könnyebben tudok nektek adni, mint ahogy életet adtam!” Felém fordult, árnyékát rám vetette Claudia gyenge kis gyertyájának fénye. Fénykörbe vonta Lestat szőke haját, az arcát — a felvillanó pofacsontoktól eltekintve — sötéten hagyta. „Halált akarsz?”

„A tudás nem halál” — suttogta Claudia.

„Felelj! Halált akarsz?”

„És te mindezt csak úgy egyszerűen adod. Tőled származnak Élet és Halál” — mondta Claudia halkan, csúfolódva.

„Úgy bizony” — felelte Lestat. „Tőlem.”

„Semmit sem tudsz” — mondta neki Claudia komolyan, olyan halkan, hogy az utcáról beszűrődő legcsekélyebb zaj máris megszakította, magával sodorta szavait, úgyhogy, amint fejemet a szék támláján pihentetve ültem, önkéntelenül is erőlködnöm kellett, hogy halljam, mit mond. „És feltehető, hogy a vámpír, aki téged vámpírrá tett, az sem tudott semmit, és aki azt vámpírrá tette, az sem tudott semmit, és az előtte levő vámpír sem tudott semmit, és így megy ez tovább visszafelé: a semmiből születő semmi, míg a végén nincsen semmi. És nekünk azzal a tudással kell élnünk, hogy nincsen tudás.”

„Igen” — kiáltott fel Lestat hirtelen, kezeit széttárta, harag helyett valami más árnyalta a hangját.

Mindketten hallgattak. Lestat lassan megfordult, mintha olyan mozdulatot tettem volna, amitől megriadt, mintha felemelkedtem volna mögötte. Eszembe jutott, hogy így fordulnak meg az emberek, amikor magukon érzik leheletemet, és hirtelen rádöbbennek, hogy ahol teljes egyedüllétben hitték magukat… a rémítő gyanúnak ez a pillanata, mielőtt meglátják arcomat, és eláll a lélegzetük. Lestat most rám nézett, és alig lehetett látni ajka mozgását. Aztán megértettem. Félt. Lestat félt! Claudia ugyanazzal a higgadt pillantással nézett rá, semmiféle érzelmet, semmiféle gondolatot nem juttatva kifejezésre.

„Te mételyezted meg ezzel…” — szólt hozzám halkan Lestat. Hangos sercegéssel gyufát gyújtott, majd meggyújtotta a kandallópárkányon álló gyertyákat, leemelte a kormos lámpaernyőket, körbejárt a szobában, és annyi lángot lobbantott fel, hogy az egész szoba fénybe borult. Lestat a márványkandalló párkányának támasztva hátát, egyik fényről a másikra nézett, mintha e fények helyreállították volna némiképp a békét. „Elmegyek itthonról” — mondta.

Abban a pillanatban, ahogy az utcára ért, Claudia felkelt a helyéről, hirtelen megállt a szoba közepén, és kinyújtózott, vékony kis háta meghajlott, karjait, egészen a kicsiny öklökig, kiegyenesítette, fellendítette, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd tágra nyitotta, mintha álomból ébresztené a szobát. Volt valami illetlen a mozdulataiban. A szoba, úgy tűnt, Lestat félelmétől vibrál, utolsó válaszától visszhangzik. Követelte Claudia figyelmét. Nyilván valamilyen önkéntelen mozdulatot tehettem, hogy elforduljak tőle, mert a székem karfájához jött, és erőteljesen a könyvemre szorította kezét, egy könyvre, amelyet órák óta nem olvastam.

„Gyere el velem. Igazad volt. Semmit sem tud. Nincs mit elmondania nekünk. Gondoltad valaha is komolyan, hogy van?” — kérdezte ugyanazon a vékony hangon. „Meg fogjuk találni a fajtánkbelieket” — tette hozzá. „Közép-Európában találjuk meg őket. Ott élnek akkora számban, hogy a róluk szóló történetek — kitaláltak és valódiak egyaránt — köteteket töltenek meg. Meggyőződésem, hogy onnan származnak a vámpírok mindannyian, ha egyáltalán származnak valahonnan. Túl soká maradtunk vele. Gyerünk el hazulról. Hadd tanítsa a test a szellemet.” Azt hiszem, reszkettem az örömtől, mikor e szavakat mondta: Hadd tanítsa a test a szellemet. „Tedd félre a könyveket és ölj” — suttogta. Követtem lefelé a lépcsőn, át az udvaron és egy szűk közön keresztül egy másik utcába. Kitárt karral fordult felém, hogy emeljem fel és vigyem, noha nyilvánvalóan nem volt fáradt, csak a fülem mellett akart lenni, belecsimpaszkodni a nyakamba. „Nem szóltam még Lestatnak a tervemről, a hajóútról, a pénzről” — közöltem Claudiával, s ahogy ott volt súlytalanul a karomban, ringva ütemes lépteimre, rádöbbentem, hogy van valami benne, amit nem értek. „Megölte a másik vámpírt” — szólt. „Ugyan. Miért mondod ezt?” — kérdeztem. De nem ez a kijelentés zavart meg, kavarta fel a lelkemet, mint nyugalomra vágyó kicsinyke tavat. Úgy éreztem, mintha lassan vinne valami felé, mintha lassú sétánknak a sötét utcán ő lenne a kormányosa. „Mert most már tudom” — jelentette ki fensőbbséggel. „A vámpír rabszolgává tette, és ő éppúgy nem akart rabszolga lenni, mint ahogy én nem akarok, így hát megölte. Megölte, mielőtt megtudta, amit megtudhatott volna, és rémületében belőled csinált rabszolgát. És azóta is a rabszolgája vagy.”

„Igazából sohasem…” — feleltem halkan. Éreztem, hogy arcát homlokomhoz szorítja. Bőre hideg volt, ölnie kellett. „Nem a rabszolgája. Inkább valamiféle lélektelen cinkosa” — vallottam be neki, és vallottam be magamnak. Éreztem, hogy az ölés lázas izgalma feltámad bennem, a görcsös éhség a gyomromban, beleimben, lüktet a halántékom — mintha összeszűkülnének az erek, és megkínzott véredények térképe lenne a testem.

„Nem, rabszolga lettél” — erősködött a maga nyugodt, egyszínű hangján, szinte hangosan gondolkodva; a szavak kinyilatkoztatások voltak, rejtélydarabkák. „És én mindkettőnket szabaddá teszem.” Megálltam. A keze szorított, nógatott. A székesegyház mellett húzódó hosszú, tágas sétányon mentünk végig a Jackson téri fények felé. A holdfényben ezüstösen csillogó víz folyt az út közepén, a csatornában.

„Meg fogom ölni” — szólt.

Mozdulatlanul álltam a sétány végén. Éreztem, hogy kicsúszik karomból, mintha kezem ügyetlen támogatása nélkül is el tudna szabadulni tőlem. Letettem a kövezetre. Nemet mondtam neki, fejemet ráztam. Az az érzésem támadt, amiről már beszéltem korábban, hogy a környező épületek — a Cabildo, a székesegyház, a teret szegélyező bérházak — mind selyemből vannak, hogy káprázat az egész; mindjárt megremegnek egy iszonyú szélviharban, majd tátongó szakadék nyílik a földben, ami maga a tiszta valóság. „Claudia!” — ziháltam, és elfordultam tőle.

„Miért ne lehetne megölni?” — kérdezte emelkedő, ezüstös s végül élessé váló hangon. Semmi hasznát nem veszem! Semmit nem kaphatok tőle! Amellett szenvedést okoz, amit nem vagyok hajlandó elviselni!”

„És ha ő venné ilyen kevés hasznát nekünk!” — mondtam. De az indulatos szavak hamisan csengtek. Reménytelenül hamisan. Már távolabb volt tőlem, eltökélten húzta ki kis vállát, gyorsan lépkedett, mint egy kislány, aki vasárnapi sétára indul a szüleivel és elöl akar menni, hogy azt hihessék, teljesen egyedül van. „Claudia!” — szóltam utána, és egy nagy lépéssel utolértem. A vékony kis derék után nyúltam, és éreztem, hogy teste megmerevedik, mintha vassá változna. „Claudia, nem ölheted meg!” — suttogtam. Hátrafelé ment, szökdécselve, kopogó léptekkel a kövezeten, és kiért a forgalmas utcára. Egyfogatú gördült el mellettünk, kitörő nevetéssel, lódobogással, fakerekek nyikorgásával töltve meg a levegőt. Az utca hirtelen elcsendesedett. Kinyújtottam a kezem Claudia után, de csak a Jackson téri kapunál értem utol, amint mindkét kezével a kovácsoltvas keresztrudakat markolja. Lehajoltam melléje. „Akármit érzel is, akármit mondsz is, nem gondolhatod komolyan, hogy megölöd” — mondtam neki.

„Miért ne? Csak te tartod olyan erősnek” — felelt, és szemeit — két hatalmas fénytavat — a téren álló szoborra függesztette.

„Erősebb, mint amilyennek ismered! Erősebb, mint amilyennek hiszed! Hogy is gondolhatod komolyan, hogy megölöd? Nem tudod felmérni, mennyire ügyes és tapasztalt. Nem tudod!” Próbáltam rábírni, hogy mondjon le szándékáról, de láttam, hogy hajlíthatatlan, mint a gyerek, aki elbűvölten bámul egy játékot a kirakatban. Nyelvét a foga közé dugta, és sajátságosan könnyed mozdulattal nyalta meg alsó ajkát, amitől enyhe remegés futott végig testemen. Vér ízét éreztem. Éreztem kezeim közt a tehetetlen zsákmányt. Ölni akartam. Embereket szimatoltam, embereket hallottam a téren, a piac körül, a töltés mentén. Azon voltam, hogy felemelem, kényszerítem, hogy nézzen rám, hogy hallgasson rám, megrázom, ha kell, s ekkor felém fordította nagy, nedves szemeit, és megszólalt: „Szeretlek, Louis.”

„Könyörgök, hallgass akkor rám, Claudia!” — súgtam, kezemben tartva őt, miközben közeli, halk hangok moraja ütötte meg fülemet, emberi beszéd lassú, emelkedő hanglejtése szállt az éjszaka zsongása fölött. „Elpusztít, ha megpróbálod megölni. Nincs rá lehetőség, hogy kockázat nélkül végezz vele. Nem ismered a módját. És ha összeméred vele az erődet, mindent elveszítesz, Claudia, amit én nem tudnék elviselni.” Alig észrevehető mosoly jelent meg az ajkán.

„Nem, Louis” — szólt halkan. „Meg tudom ölni. És hadd mondjak neked valamit négyszemközt. Egy titkot.”

Megráztam a fejem, de ő még közelebb húzódott hozzám, lehunyta szemét, hosszú szempillája majdhogynem súrolta kerekded orcáját. „A titok, Louis, az, hogy meg akarom ölni. Gyönyörűség lesz számomra!”

Szótlanul letérdeltem mellé, ő fürkészve nézett rám, ahogy oly gyakran tette a múltban, majd így szólt: „Embereket ölök minden éjjel. Magamhoz csábítom, a közelembe vonzom őket kielégíthetetlen vággyal, soha nem szűnő mohósággal valami után… nem tudom, hogy mi után…” Ujjait ajkához szorította, szája kissé nyitva volt, hogy láthattam fogai csillogását. „Mit sem jelentenek számomra, mit bánnám, honnan jöttek, hová mennek, ha nem kerülnének az utamba. Őt azonban gyűlölöm! Azt akarom, hogy haljon meg, és a halálba is küldöm. Élvezni fogom!”

„De Claudia, ő nem halandó lény. Halhatatlan. Nem érheti semmiféle betegség. Az időnek nincs hatalma fölötte. Olyan életet fenyegetsz, amely a világ végéig fennmarad.”

„Igen, pontosan így van!” — mondta tiszteletteljes áhítattal. Egy élet, amely talán századok óta tart. Micsoda vér, micsoda erő! Gondolod, hogy birtokomban lesz az ő ereje meg a saját erőm is, ha megölöm?”

Most már dühös lettem. Felálltam, és hátat fordítottam neki. Halk emberi hangokat hallottam a közelben. Apáról és lányáról suttogtak, az odaadó szeretetről kettejük között. Ráeszméltem, hogy rólunk beszélnek.

„Ez ostobaság” — mondtam Claudiának. „Túllép azon, amit a szükség diktál, vagy a józan ész, vagy…”

„Micsoda? Emberiesség? Hisz ő gyilkos!” — sziszegte megvetően. „Magányos ragadozó!” — gúnyolta Lestat saját elnevezését. „Ne avatkozz bele a dolgomba, ne akard megtudni, mikor hajtom végre, ne próbálj közbelépni…” Felemelte kezét, hogy elnémítson, és vasmarokkal szorította a kezem, apró ujjai belemartak meggyötört húsomba. „Ha megteszed, csak vesztemet okozod a beavatkozásoddal. Lebeszélni pedig nem hagyom magam.”

Libegtek kalapszalagjai, kopogott a cipője, ahogy eltűnt. Megfordultam, céltalanul lépkedtem, csupán arra vágyva, hogy nyeljen el a város, majd rádöbbentem, hogy feltámad bennem a vérszomj, és legyőzi a józan meggondolást. Szinte már nem is volt kedvem véget vetni neki. Hagynom kellett, hogy a szenvedélyes vágy, az izgalom kiirtson minden tudatosságot belőlem, egyre csak a vér, a zsákmány zakatolt agyamban, s ahogy róttam az utcákat, feltartóztathatatlanul közeledtem feléje, e szavakat mormolva:

Kötél ez, amely áthúz a labirintuson. Nem én húzom a kötelet. A kötél húz engem… És egyszerre csak a Conti utcán álltam, s hallgattam a tompa lábdobogás ismerős hangjait. Vívók mérkőztek odafenn a teremben, előreléptek, hátráltak a tompán kongó fapadlón, gyors mozdulatokkal és ezüstszürkén csillogó tőrrel. A fal mellé húzódtam, ahonnan a magas, csupasz ablakokon keresztül láthattam a késő éjszakai órában párbajozó ifjakat, egyensúlyozó bal karjuk akár egy táncosé, kecsesen léptek előre a halál felé, kecsesen döftek a szív felé; az ifjú Freniere hasonmásai voltak, hol ők szúrtak ezüstpengéjükkel, hol pengéjük rántotta őket a pokol ölébe. Valaki lejött a keskeny falépcsőn az utcára — fiatal fiú, olyan fiatal, hogy két orcája bársonyos és kerekded volt, akár egy gyereké, arca piros és a vívástól felhevült, divatos szürke zubbonya és zsabós inge alól kölnivíz és só kellemes illata áradt. Éreztem melegét, ahogy a lépcsőház homályos világánál felbukkant. Nevetett, és alig hallhatóan beszélt magában, barna haja a szemébe lógott, fejét rázta, suttogása felerősödött, majd elhalt. Megtorpant, és rám függesztette a szemét. Merőn nézett, szemhéja remegett, gyorsan, idegesen felnevetett. „Bocsásson meg!” — szólalt meg franciául. „Kissé megijesztett.” És ezután, éppen, amikor szertartásosan meg akart hajolni és alkalmasint megkerülni, mozdulatlanságba dermedt, és megdöbbenés ült ki felhevült arcára. Láttam, hogy lüktet a vér rózsaszínű orcája alatt, és éreztem az ápolt, fiatal testből hirtelen kiütköző verejték szagát. „Meglátott a lámpafényben” — mondtam. „És úgy halotti maszknak tűnt az arcom.” Ajka szétnyílt, fogai összekoccantak, önkéntelenül bólintott, pillantása megdermedt.

„Menjen el!” — szóltam. „Gyorsan!”

A vámpír szünetet tartott, majd megmozdult, mintha folytatni akarná. De ehelyett kinyújtotta hosszú lábait az asztal alatt, hátradőlt, és két kezét a halántékához szorította.

A fiú, aki összekuporodva ült, két kezét karjához szorítva, most lassan kiegyenesedett. A magnószalagra pillantott, majd vissza a vámpírra. — De valakit mégiscsak megölt azon az éjszakán — mondta.

— Minden éjszakán — helyesbített a vámpír.

— Akkor miért engedte őt el? — kérdezte a fiú.

— Nem tudom — felelte a vámpír, de a szavak hangszíne „nem tudom” helyett inkább ezt fejezte ki: „Hagyjuk ezt…”

— Fáradtnak látszik — folytatta a vámpír. — Mintha fázna is.

— Nem tesz semmit — vágta rá sietve a fiú. — Kicsit hideg a szoba, de nem törődöm vele. Maga nem fázik, ugye?

— Nem. — A vámpír mosolygott, válla rázkódott a hangtalan nevetéstől.

Egy másodpercig a vámpír gondolkodni látszott, a fiú pedig a vámpír arcát vizsgálgatta. A vámpír pillantása a fiú órájára esett.

— Claudiának nem sikerült, ugye? — kérdezte halkan a fiú.

— Maga mit gondol? — kérdezte a vámpír. Hátradőlt, fürkészve nézett a fiúra.

— Hogy Claudia… ahogyan maga mondta, elpusztult — felelte a fiú, s úgy rémlett, átérzi a szavakat, úgyhogy az elpusztult kimondása után nyelt egyet. — Így volt? — kérdezte.

— Nem hiszi, hogy végre tudta hajtani? — tudakolta a vámpír.

— De hiszen Lestat olyan erős, olyan hatalmas volt. Maga mondta, hogy nem is sejtette, mennyi erő, mennyi titok birtokában van. Hogyan lehetett Claudia egyáltalán biztos abban, hogy miként öli meg? Hogyan próbálkozott?

A vámpír soká nézett megfejthetetlen arckifejezéssel a fiúra, ám az elfordította tekintetét, mintha égő lámpák lennének a vámpír szemei. — Miért nem iszik a zsebében kikandikáló üvegből? — kérdezte a fiútól. — Az majd felmelegíti.

— Ó, az… — dadogta a fiú. — Majd fogok. Én csak…

A vámpír nevetett. — Úgy gondolta, nem lenne illendő? — kérdezte, és hirtelen mozdulattal a combjára ütött.

— Így igaz — vont vállat most már mosolyogva a fiú, és előhúzta kabátja zsebéből a kis palackot. lecsavarta az aranyszínű kupakot, és hörpintett. Kezében tartotta az üveget, és a vámpírra nézett.

— Nem kérek — mondta a vámpír, felemelt kézzel hárítva el a kínálást. Majd újra elkomolyodott az arca, és hátradőlve folytatta.

— Lestatnak volt egy muzsikus barátja a Dumaine utcában. Szólóhangversenyen találkoztunk vele madame LeClair lakásán, aki ugyancsak ebben az akkortájt rendkívül elegánsnak számító utcában lakott. Ez a madame LeClair, akivel Lestat időnként összejárt, egy közeli bérházban talált szobát a muzsikusnak, ahol Lestat gyakran felkereste. Említettem már, hogy elszórakozott áldozataival, barátságot kötött velük, bizalmat és szeretetet ébresztett bennük maga iránt, még szerette is őket, mielőtt végzett velük. Minden jel szerint ezzel a fiatal fiúval is jól elszórakozott, bár ez a barátság minden más hasonló és általam ismert kapcsolatánál hosszabb ideje tartott. A fiú jó zeneszerző volt, és Lestat gyakran hozta haza új műveinek kottáit, lejátszotta a dalokat a szalonban lévő zongorán. A fiú nagyon tehetséges volt, de tudni lehetett, hogy darabjai nem lesznek kelendőek, mert muzsikája túlontúl felkavarta a kedélyeket. Lestat pénzzel támogatta, estét este után vele töltött, nemegyszer olyan éttermekbe vitte, amilyeneket a fiú soha nem engedhetett volna meg magának, és az összes papírt és tollat ő vette neki, amire szüksége volt a komponáláshoz.

Ahogy mondtam, jóval tovább tartott mint Lestat bármely addigi barátsága. Nem tudnám megmondani, hogy meggyőződése ellenére tényleg megszeretett-e egy halandó embert, avagy különlegesen súlyos árulásra és kegyetlenségre készült. Több ízben közölte Claudiával és velem, hogy máris megy és megöli a fiút, de nem moccant. Én meg természetesen soha nem faggattam érzései felől, mert úgyis csak dühösen tiltakozott volna. Lestat, aki egy halandó varázsa alá került! Talán még a szalon bútorzatát is szétverte volna dühében.

Másnap éjjel — vagyis azt az éjjelt követően, amiről most beszámoltam — végképp az idegeimre ment, amikor kért, hogy menjek el vele a fiú lakására. Kifejezetten barátságos volt, olyan hangulat lepte éppen meg, amikor igényelte társaságomat. Az élvezet mindig ki tudta hozni ezt belőle. Megnézni egy jó darabot, tökéletes operaelőadást, balettet. Mindig azt akarta, hogy vele menjek. Ha nem tévedek, tizenötször láttam vele a Macbeth-et. Minden előadásra elmentünk, még a műkedvelőkére is, és Lestat nagy léptekkel rótta az utat hazafelé, elismételve a sorokat nekem, és kinyújtott ujjal a járókelőknek is odakiáltott: „Holnap, holnap, mindig csak holnap!”, míg csak ki nem kerülték, mint a részeget. De ez a féktelen jókedv orkánszerű volt, és mint ilyen, egy pillantás alatt többnyire véget is ért, csupán egy-két nyájas szó a részemről, afféle kijelentés, hogy kellemesnek találom a társaságát, és hónapokra vége volt az ilyen mulatságoknak. Sőt, akár évekre is. Most azonban ilyen hangulatban jött hozzám, és kért, hogy menjek vele a fiú lakására. Még attól sem riadt vissza a nagy sürgetés-unszolás közepette, hogy megszorítsa a karomat. Én pedig, mivel csupán Claudiára, a tett végrehajtójára, és a küszöbönálló katasztrófára tudtam gondolni, tompultan, dermedten, valamilyen szánalmas kifogást hoztam fel. Éreztem a fenyegető veszélyt, és csodálkoztam, hogy ő nem érzi, Végül felkapott egy könyvet a földről, és hozzám vágta. „Olvasd akkor az átkozott verseidet. Rohadj meg!” — kiáltotta, és egy ugrással kint termett.

Ez felkavart. El sem tudom mondani, mennyire. Azt szerettem volna, hogy hideg legyen, érzéketlen, halott. Úgy döntöttem, megkérem Claudiát, hogy mondjon le szándékáról. Erőtlennek és kétségbeejtően kimerültnek éreztem magam. De Claudia bezárva tartotta ajtaját, amíg el nem ment, és akkor is csak egy másodpercre pillantottam meg Lestat duruzsolása közben — csipkéből, szépségből szövődött látomásként surrant ki kabátjában, megint csak puffos ujjú ruhában, lila szalaggal mellén, fehér csipkeharisnyája előbukkant a kis köpeny szegélye alól, fehér cipője makulátlanul tiszta. Kifelé tartva hideg pillantást vetett rám.

Amikor később visszatértem, jóllakottan, és egy ideig nagyon is lustán ahhoz, hogy gondolataimtól háborgatni hagyjam magam, mindinkább éreztem, hogy ez az az éjszaka. Ma éjjel próbálja meg.

Képtelen vagyok megmondani, honnan tudtam. A lakásban történő dolgok nyugtalanítottak, riasztottak. Claudia a hátsó szalonban zárt ajtók mögött jött-ment. És úgy rémlett, hogy egy másik hangot vagy inkább suttogást is hallok ott. Claudia soha senkit nem hozott a lakásunkra, ezt egyébként egyikünk sem tette, csak Lestat, aki néha utcanőkkel állított be. De tudtam, hogy van ott valaki, noha semmiféle erős illatot vagy árulkodó hangokat nem érzékeltem. Később azonban étel-ital szaga szállt a levegőben. Krizantémok pompáztak ezüstvázában a zongorán, amelyek Claudia szerint halált jelentettek.

Megérkezett Lestat, alig hallhatóan dúdolt valamit, sétabotjával végigkopogtatta a csigalépcső korlátját. Lejött a nagy nappaliba, arca felhevült a gyilkolástól, ajka rózsaszínű volt. Kottáját a zongorára tette. „Megöltem, vagy nem öltem meg?” — Felém fordított ujjal szegezte nekem a kérdést. „Találd ki!”

„Nem ölted meg” — mondtam érzéketlenül. „Mert hívtál, hogy tartsak veled, azért viszont nem hívtál volna, hogy megoszd velem a zsákmányt.”

„És ha dühömben öltem meg, mert nem akartál velem jönni?” — folytatta, és felemelte a zongora fedelét. Tudtam, hogy így folytatja hajnalig. Felvillanyozódott. Néztem, amint ide-oda lapozgat a kottákban. Meg tud halni? — tűnődtem. Meg tud valóban halni? Claudia komolyan meg akarja ezt tenni? Volt egy pont, amikor be akartam menni Claudiához, és azt mondani, hogy hagyjunk fel mindennel, még a tervezett utazással is, és éljünk úgy, mint azelőtt. De úgy éreztem, hogy most már nincs visszaút. Attól a naptól kezdve, hogy kérdezni kezdte őt, ez — bárhogy végződjék is — elkerülhetetlen lett. Ólomsúlyt éreztem magamon, amely nem hagy elmozdulni a székről.

Lestat két akkordot leütött a zongorán. Óriási távolságot tudott átfogni a billentyűzeten, az emberi életben is kiváló zongorista lehetett volna. De érzés nélkül játszott, ő maga kívül maradt mindig a muzsikán, varázslatként, vámpírérzékeinek és akaratának virtuozitásaként csalogatta elő a zongorából. A zene nem rajta keresztül érkezett, nem a saját énjén keresztül szólaltatta meg. „Nos, megöltem?” — kérdezett újra.

„Nem, nem ölted meg” — ismételtem, jóllehet éppoly könnyen mondhattam volna az ellenkezőjét is. Minden figyelmem arra összpontosult, hogy arcom, mint egy álarc, ne áruljon el semmit.

„Igazad van. Nem öltem meg.” — mondta. „Izgalomba hoz, hogy a közelében vagyok, hogy újra és újra arra gondolok, hogy megölhetem, és meg is ölöm, de nem most. És azután otthagyom őt, és találok valakit, aki a lehető legjobban hasonlít rá. Ha fivérei lennének… bizony egytől egyig megölném őket. Rejtélyes láznak esne áldozatul a család, amely magát a vért is kiszárítja testükben!” — mondta, vásári kikiáltó hanghordozását utánozva. „Claudia a családokat kedveli. Ha már a családoknál tartunk, bizonyára hallottad, hogy a Freniere-ültetvény kísértet járta hely hírében áll. Nem tudnak felügyelőt tartani, a rabszolgák pedig elszöknek.”

Olyasvalami volt ez, amiről különösképp nem akartam hallani. Babette fiatalon, tébolyultan halt meg, ami végül pontot tett kóborlásaira Pointe du Lac romjai között. Erősködött, hogy ott látta az ördögöt, és meg kell találnia. Mendemondák, pletykák szövevényéből értesültem minderről. Aztán megérkezett a gyászjelentés. Régebben fontolgattam néha, hogy elmegyek hozzá, s megpróbálom valamiképp jóvátenni, amit elkövettem, máskor meg azt gondoltam, hogy ezek a sebek majdcsak maguktól is beforrnak, éjszakai gyilkolással telített új életemben pedig távol kerültem a ragaszkodó szeretettől, amelyet iránta, nővérem iránt vagy bármely földi halandó iránt éreztem. S végül már úgy néztem a tragédiát, ahogy erkélypáholyból szokás figyelni, meg-meghatódva időnként, de sohasem annyira, hogy az ember leugorjon, és csatlakozzék a színészekhez a színpadon.

„Ne beszélj Babette-ről” — kértem.

„Jól van. Egyébként az ültetvényről beszéltem. Nem róla. Róla! Imádottadról, kedvesedről.” Rám mosolygott. „Végül is minden a kedvem szerint történt, igaz? De most ifjú barátomról beszéltem neked, és hogy miképp…”

„Jobb lenne, ha muzsikálnál” — mondtam halkan, tapintatosan, de a lehető legmeggyőzőbben. Olykor hatni lehetett ezzel Lestatra. Ha megfelelő módon mondtam valamit, megtette, amit kértem. Most is így cselekedett: egy kis morgástól kísérve — mintha azt mondaná, „Te bolond!” — zongorázni kezdett. Hallottam, hogy a hátsó szalon ajtaja kinyílik, és Claudia lefelé lépked a nappaliba. „Ne gyere, Claudia!” -gondoltam-éreztem, „menj el, mielőtt mindannyian elpusztulunk!” Ám ő rendületlenül jött lefelé, míg az előszoba tükréhez nem ért. Hallottam, ahogy kinyitja a kis asztalfiókot, és a haját keféli. Virágillatot árasztott. Lassan megfordultam, hogy szemügyre vegyem, amikor megjelent az ajtóban. Most is tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, és a zongora felé tartva, némán ment át a szőnyegen. A billentyűk mellett megállt, kezét összekulcsolta a zongora tetején, állát kezére hajtotta, és Lestatra szegezte a szemét.

Lestat arcéle kirajzolódott előttem, s mögötte Claudia feléje forduló arcocskáját láttam. „Most meg mi van?” — mordult rá Lestat, lapozott a kottában, és combjára ejtette két kezét. „Idegesítesz. Már a jelenléted is idegesít.” Szeme végigfutott a kotta lapján.

„Tényleg?” — kérdezte legbűbájosabb hangján Claudia.

„Igen. És hadd mondjak még valamit. Megismerkedtem valakivel, aki különb vámpír lenne nálad.” Elképedtem. De ő nem várt nógatásra, magától is mondta tovább. „Érted, mit akarok mondani?” — folytatta.

„Talán rám akarsz ijeszteni?” — kérdezte a lány.

„El vagy kényeztetve, mert egyetlen gyerek vagy.” — mondta Lestat. „Fivérre van szükséged. Vagy inkább nekem van fivérre szükségem. Meguntalak mindkettőtöket. Kapzsi, töprengő vámpírok vagytok, saját életeteket háborgatjátok. Elegem van belőle.”

„Úgy hiszem, benépesíthetnénk mi hárman vámpírokkal a világot” — szólt Claudia.

„Azt csak hiszed!” — vágta rá Lestat diadalittasan. „Azt hiszed, meg tudnátok csinálni? Gondolom, Louis elmondta neked, hogy történt ez, vagy hogy őszerinte hogyan történt. Neked nincs meg hozzá a hatalmad. Egyikőtöknek sincs” — tette hozzá.

Ez láthatóan megzavarta Claudiát. Valami, amivel nem számolt. Tűnődve nézett Lestatra. Láttam, hogy nem egészen hisz neki.

„És mi adta neked a hatalmat?” — kérdezte halkan, de nem minden gúnytól mentesen.

„Ez egyike azon dolgoknak, kedvesem, amiket alkalmasint sosem tudsz meg. Mert még Erebosznak is, amiben élünk, kell hogy legyen arisztokráciája.”

„Hazudozó vagy” — mondta Claudia, és kurtán felnevetett. „És ráadásul meghiúsítod a tervemet.”

„Tervedet?” — kérdezte Lestat.

„Azért jöttem, hogy békét kössek veled, még ha magad vagy is a megtestesült hazugság. Apám vagy. Békét akarok kötni veled. Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogy eddig volt.”

Most Lestat volt az, aki nem hitt neki. Rám pillantott, majd Claudiára nézett. „Ez lehetséges. Csak hagyj fel a kérdéseiddel! És ne kövess! Ne kutass minden sikátorban más vámpírok után! Nincsenek más vámpírok! Itt élsz és itt maradsz!” Egy pillanatig zavartnak látszott, mintha a maga hangosabb szavától hökkent volna meg. „Én gondodat viselem. Nincs neked semmire sem szükséged.”

„Nem tudsz te semmit, azért irtózol a kérdéseimtől. Ez teljesen világos. Éljünk hát békében, mert másként nem élhetünk. Van egy ajándékom számodra.”

„Remélem, egy gyönyörű nő, olyan adottságokkal felruházva, amilyenek neked sohasem lesznek” — mondta Lestat, végigmérve Claudiát. A lány arca elváltozott ennek hallatán. Csaknem elvesztette önuralmát, amit még sohasem tapasztaltam nála. De aztán csak megrázta a fejét, kinyújtotta gömbölyű kis karját, és meghúzta kabátjának az ujját.

„Amit mondtam, komolyan gondoltam. Beleuntam a veled folytatott vitákba. A pokol nem más, mint gyűlölködés, örökös gyűlöletben együtt élő emberek világa. Nem vagyunk a pokolban. Bánom is én, elfogadod-e az ajándékot, vagy nem. Nem lényeges. Csak vessünk véget mindennek, mielőtt még Louis megundorodik, és itt hagy mindkettőnket.” Nógatta, hogy keljen fel a zongorától, lehajtotta a billentyűzet fedelét, megfordította őt a zongoraszéken, majd amikor Lestat már őt nézte, elindult az ajtó felé.

„Komolyan beszélsz? Ajándékot, azt mondod, hogy ajándékot hoztál?”

„Nem laktál jól. A színeden meg a szemeden látom. Ebben a napszakban sohasem fogyasztasz elegendő táplálékot. Tegyük fel, hogy egy különleges pillanattal tudlak megajándékozni. „Engedjétek hozzám a kisdedeket” — suttogta, és eltávozott. Lestat rám nézett. Hallgattam. Mintha kábítószert vettem volna be. Kíváncsiságot és gyanakvást láttam az arcán. Claudia után lement a hallba. És ekkor hosszú és döbbent nyögést hallatott, éhség és szenvedélyes vágy hiánytalan keverékének hangját.

Mire lassan az ajtóhoz értem, éppen a kanapé fölé hajolt. Két kisfiú feküdt ott, a puha bársonypárnák közé fészkelődve, olyan maradéktalanul átengedve magukat az alvásnak, amilyenre csak gyerekek képesek, rózsapiros szájuk nyitva volt, kerek kis arcocskájuk selymesen lágy. Bőrük nyirkos volt és fénylő, a sötétebbik fürtjei nedvesen tapadtak homlokához. Nyomorúságos, egyforma öltözékükről rögtön láttam, hogy árvák. És az utolsó falatig elpusztították a legfinomabb porcelánban feltálalt vacsorát. Az asztalterítő borpecsétes volt, és egy félig telt kis palack állt a zsíros tányérok és villák között. Ám olyan illat szállt a levegőben, amit nem kedveltem. Közelebb húzódtam, jobban akartam látni az alvó gyerekeket, és észrevettem, hogy torkuk csupasz, de sértetlen. Lestat a sokkal szebb, sötétebb bőrű fiú mellé ereszkedett le, akinek inkább egy székesegyház festett kupolájában lett volna a helye. Az alig hétéves fiú tökéletes szépsége egyik nem jellegét sem viselte magán — e szépség angyali volt. Lestat a fehér nyakra tette lágyan a kezét, majd az ezüstös ajkat tapintotta meg. Felsóhajtott, és sóhaja megint csak azzal az édesen fájdalmas várakozással volt tele. „Ó… Claudia” — sóhajtott. „Te túltettél önmagadon. Hol bukkantál rájuk?”

Claudia nem felelt. Egy sötét karosszékbe húzódott, és két nagy vánkosnak dőlt, lábát a hengerpárnára nyújtotta, bokája lelógott, úgyhogy fehér cipője hátulját nem lehetett látni, csak az ívelt rüsztöt és a finom, szoros kis pántokat. Lestatra meresztette a szemét. „Lerészegedtek a borpárlattól” — szólt Claudia. „Gyűszűnyitől” — és az asztalra mutatott. „Rád gondoltam, amikor megláttam őket… azt gondoltam, hogy ha megosztom ezt vele, még ő is megbocsát talán.” Hízelgése ellágyította Lestatot. Claudiára nézett, kinyújtotta kezét, és megfogta fehér csipkés bokáját. „Tubicám” — súgta neki nevetve, de aztán elhallgatott, nehogy felébressze a halálra ítélt gyerekeket. Bizalmasan, kedveskedve intett neki. „Gyere, ülj mellé. Legyen ő a tied, ez meg az enyém. Gyere.” Megölelte Claudiát, amikor az elment mellette, és a másik fiú mellé húzódott. Lestat végigsimította a fiú nyirkos haját, végigfuttatta ujjait a gömbölyűre formált szemhéjakon és a selymes szempillákon. A fiú arcára tette lágyan a kezét, és kitapintotta halántékát, orcáját, állkapcsát, dörzsölgette a makulátlanul szépséges arcot. Megfeledkezett róla, hogy én ott vagyok, hogy Claudia ott van, de visszahúzta a kezét, és egy pillanatig mozdulatlanul ült, mintha vágyakozása elkábította volna. A mennyezetre pillantott, majd lefelé, a pompás ünnepi lakomára. Lassan a kanapé támlájához fordította a fiú fejét, aki nyöszörögve sóhajtott, és szemöldöke egy pillanatra megrándult.

Claudia nem vette le Lestatról a szemét, noha eközben felemelte bal kezét, lassan kigombolta a mellette fekvő gyerek ruháját, benyúlt a kopott kis ingbe, és megérintette a csupasz testet. Lestat ugyanezt tette, de hirtelen mintha maga az élet szállt volna kezébe, karját az ingbe dugta, és szoros ölelésben fogta át a fiúcska kis mellkasát. Lecsúszott a kanapé párnáiról, és a padlón térdelt, egyik karjával átölelte és szorosan magához húzta a fiút, és nyakába temette arcát. Ajkaival a gyerek nyakát, mellét és apró csecsbimbóit szopogatta, másik karját is a nyitott ingbe dugta, úgy, hogy a fiú most már menthetetlenül a két kar bilincsében feküdt, Lestat ekkor szorosan magához vonta, és torkába mélyesztette fogait. A fiúnak hátrahanyatlott a feje, hajfürtjei e mozdulatnál előrehulltak, újra halkan felnyögött, szemhéja verdesett, de nem nyílt ki. Lestat ott térdelt mellette, szorosan magához húzta a fiút, teljes erőből szívta, háta kipúposodott és megmerevedett, teste a fiú testével együtt előre-hátra himbálózott, s hosszú nyögései e lassú himbálózás ütemében erősödtek és halkultak, míg teste hirtelen megfeszült, keze — úgy rémlett — keresgél valamit, amivel eltaszíthatja magától a fiút, mintha a tehetetlenül szendergő fiú kapaszkodna Lestatba, majd újra átölelte a fiút, lassan előrecsúszott fölötte, visszaengedte a párnák közé, a szívás elhalkult, alig volt már hallható.

Hátrább húzódott. Kezével ránehezedett a fiúra. Továbbra is térden maradt, hátravetette fejét, hogy hullámos szőke haja összekuszálódott. Lassan a földre ereszkedett, és hátával a kanapé lábának dőlt. „Ó… istenem…” — suttogta, fejét hátrahajtva, szemét félig lehunyva. Láttam, hogy arca-keze egyszeribe élénk színűvé válik. Egyik keze behajlított térdén verdesett, majd mozdulatlanul hevert rajta.

Claudia nem mozdult. Mint egy Botticelli-angyal, úgy feküdt a sértetlen fiú mellett. A másik fiú teste már ellankadt, nyaka akár egy kettétépett virágszár, az elnehezült fej különös szögben, a halál szögében zuhant most a párnára.

Ám valami nem volt rendben. Lestat a mennyezetre bámult. Láttam, amint fogai közül előbújik a nyelve. Túl csendesen feküdt, a nyelve szabadulni próbált a szájból, túljutni a fogak sorompóján, és megérinteni az ajkat. Borzongani látszott, válla rángatózott… majd teljesen ellankadt, de ő maga nem mozdult. Csillogó, szürke szeme elhomályosult. Merőn nézett a mennyezetre. Majd egy hang tört ki belőle. Kiléptem a hall homályából, de Claudia élesen rám sziszegett: „Menj vissza!”

„Louis…” — szólt Lestat. Most már hallottam. „Louis… Louis…”

„Nem ízlik, Lestat?” — kérdezte Claudia.

„Valami baj van vele” — mondta lankadó lélegzettel Lestat, és szeme kitágult, mintha a beszéd óriási erőfeszítést követelne. Nem tudott megmozdulni. Láttam. Moccanni sem tudott. „Claudia!” Megint zihálva lélegzett, és tekintetét Claudia felé fordította.

„Nem ízlik a gyerekvér…?” — kérdezte halkan Claudia.

„Louis…” — suttogta Lestat, s egyetlen pillanatra felemelte a fejét, majd visszazuhant a párnára. „Louis, ez… ez abszint! Túl sok abszint!” — lihegte. „Ezzel mérgezte meg őket. Engem is megmérgezett. Louis…” Próbálta felemelni a fejét. Közelebb húzódtam, csak az asztal választott el tőle.

„Maradj!” — szólt rám ismét Claudia. Lesiklott a kanapéról, közelebb ment Lestathoz, merőn nézett az arcába, ahogyan ő nézett korábban a gyerekre. „Abszint, atyám” — mondta — „ meg ópiumoldat.!”

„Démon!” — mondta Lestat. „Louis… tegyél be a koporsómba.” Küszködve próbált feltápászkodni. „Tégy be a koporsómba.” Hangja rekedt volt, alig lehetett hallani. Keze ide-oda csapkodott, felemelkedett, visszahullott.

„Beteszlek én a koporsódba, atyám” — szólt Claudia, mintha csitítani akarná. „Beteszlek én örökre.” És ekkor konyhakést húzott ki a kanapé párnái alól.

„Ne tedd ezt, Claudia!”, mondtam neki. De ő olyan epés pillantást vetett felém, amilyet soha nem láttam még az arcán, és amint bénultan álltam, ő mély vágást ejtett Lestat torkán, aki éles, fuldokló kiáltást hallatott. „Istenem!” — kiáltott fel. „Istenem!”

Ömlött belőle a vér, végig az ingmellén, végig a kabátján. Úgy ömlött, ahogyan emberből sohasem ömölhet, mindaz a vér, amivel a gyerek előtt és a gyerekből teletömte magát. Szüntelenül ide-oda forgatta, tekergette a fejét, amitől a bugyborékoló seb még nagyobbra tágult. Claudia most a mellébe döfte a kést, és Lestat előrebukott, tátott szájából előbukkantak vámpírfogai, mindkét keze görcsösen a kés felé kapott, a nyél körül csapkodott, le-le csúszva róla. Szemébe hulló hajjal felpillantott rám. „Louis! Louis!” Majd elakadt a lélegzete, és az oldalára dőlt a szőnyegen. Claudia lenézett rá. Mindenfelé folyt a vér, patakokban. Lestat nyöszörgött, próbált feltápászkodni, egyik karját melle alá szorította, másikat a padlóra tette. Most Claudia hirtelen rárontott, és mindkét karját a nyaka köré vetve, mélyen beleharapott viaskodó áldozatába. „Louis! Louis!” — zihálta újra meg újra Lestat és elkeseredetten küszködött, hogy megszabaduljon tőle, de Claudia Lestat vállán ült a magasban, és vadul lovagolt rajta, felemelkedett, leereszkedett, felemelkedett, leereszkedett, míg végül elhúzódott, gyorsan földet ért, és ajkához illesztett kézzel, pillanatig párás, majd derült pillantással távolabb ment tőle. Elfordultam Claudiától, testem görcsbe rándult a látottaktól, képtelen voltam továbbra is odanézni. „Louis!” — szólított Claudia, de csak a fejemet ráztam. Mintha az egész ház megbillent volna egy pillanatra. De Claudia újból felém fordult. „Nézd, mi történik vele!”

Lestat már nem mozdult. A hátán feküdt. Egész teste összezsugorodott, megfonnyadt, a bőr vastag lett, ráncos és olyan fehér, hogy minden parányi ér átlátszott rajta. Lélegzetem elakadt, de nem tudtam a szememet levenni róla, még akkor sem, amikor a csontok formája kezdett előtűnni, az ajkak visszahúzódtak a fogak fölött, az orr helyére csupán két tátongó gödör emlékeztetett. De szeme ugyanaz maradt, vadul meredt a mennyezetre, a szivárványhártyák jobbról balra ugrándoztak, akkor is, amikor a hús felhasadozva a csontokra aszott, és a hátramaradt csontvázon petyhüdten lötyögött a ruha. Végül a szivárványhártyák felfelé fordultak, és a szemek fehére elhomályosult. Ami maradt belőle, mozdulatlanul hevert. Nagy tömeg hullámos szőke haj, egy kabát, egy pár ragyogóan fényes cipő, és az az iszonyat, ami Lestat volt, meg én, aki tehetetlenül bámultam rá.

Claudia sokáig egy helyben állt. Vér áztatta át a szőnyeget, megfeketítve a beleszőtt virágkoszorúkat. Ragacsosan, feketén csillogott a padlódeszkán. Bemocskolta Claudia ruháját, fehér cipőjét, orcáját. Gyűrött szalvétával törölgette magát, dörzsölte a ruha szörnyűséges foltjait, és így szólt: „Segítened kell, Louis, hogy kivigyük innen.”

„Nem” — feleltem, és hátat fordítottam neki meg a lábánál heverő hullának.

„Megőrültél, Louis? De hiszen nem maradhat itt!” — mondta. „És a fiúk sem. Segítened kell. A másik is meghalt az abszinttól! Louis!”

Tudtam, hogy igaza van, mégis lehetetlennek tűnt, hogy segítsek neki.

Noszogatnia kellett, majdhogynem lépésről lépésre. A konyhatűzhely még mindig színültig tele volt az anya és lánya csontjaival, akiket megölt — veszélyes baklövés, ostobaság volt. Most összekaparta a csontokat, zsákba rakta őket, amit az udvar kövezetén át a kocsihoz cipelt. Magam fogtam be a lovat, csendet parancsoltam a részeg kocsisnak, és gyorsan kihajtottam a halottas kocsival a városból Bayou St. Jean irányába, a Pontchartrain-tóig terjedő sötét mocsár felé. Claudia némán ült mellettem, amint kocsink mind távolabb gördült, elhaladt néhány vidéki kúria gázvilágítású kapuja mellett, a földút elkeskenyedett, keréknyomokkal volt tele, mindkét oldalon előtűnt a mocsár, ciprusfák és kúszónövények áthatolhatatlanak tűnő falával. Éreztem a szennybűzt, hallottam az állatok halk neszezését.

Claudia lepedőbe burkolta Lestat holttestét, mielőtt én egyáltalán hozzányúltam volna, majd, rémületemre, hosszú szárú krizantémokat szórt rá. Így hát édeskésen gyászos illatot árasztott, amikor őt utolsóként kiemeltem a kocsiból. Szinte teljesen súlytalan volt, és mintha zsinegből és csomókból készült volna, olyan lottyadtnak éreztem, amikor vállamra vettem, és bementem a sötét vízbe. A víz emelkedett, megtöltötte a cipőmet, a lábam utat keresett lent az iszapban, távol onnan, ahol letettem a két fiút. Mind mélyebbre mentem Lestat földi maradványaival, bár nem tudom, miért. Végül, amikor már alig láttam az út halvány vonalát és az eget, amely veszélyesen közel volt a hajnali pirkadáshoz, belecsúsztattam a holttestet a vízbe. Megrendülten álltam ott, és hosszasan néztem a fehér lepedő idomtalan formáját az iszapos felszín alatt. Megijedtem, hogy a zsibbadtság, amely megóvott, amióta a kocsi útnak indult a Royale utcából, egyszeriben elszáll, és otthagy védtelenül, merev tekintettel, az agyamban zakatoló gondolattal: Ez itt Lestat. Átváltozás, rejtelem az egész — meghalt, örök sötétségbe távozott. Hirtelen mintha húzni kezdtek volna, mintha valamilyen erő vonzott volna, hogy szálljak alá a holttesttel a sötét vízbe, és soha ne térjek vissza. Olyan félreérthetetlen, olyan erős volt ez az érzés, hogy hozzá képest csupán bizonytalan morajnak tűnne a világosan érthető beszéd. Hangtalanul, kimondatlanul így szólt: „Tudod, mit kell tenned. Szállj alá a sötétségbe. Hagyj itt mindent, ne tétovázz!”

Ám e pillanatban Claudia hangját hallottam, amint a nevemen szólít. Megfordultam, és a kúszónövények szövevényén keresztül megpillantottam csöppnyi alakját a távolban, fehérlő fényt a halványan foszforeszkáló földes úton.

Aznap reggel két karjával átölelt, fejét mellemhez szorította benn a koporsóban, és azt suttogta, hogy szeret, és hogy most már örökre megszabadultunk Lestattól. „Szeretlek, Louis” — ismételgette, míg a koporsófedél végül sötétséget teremtett, és jótékony ködbe borította az öntudatot.

Amikor felébredtem, éppen Lestat holmiját kutatta át. Hosszas tevékenység volt, hangtalan és tervszerű, ám szenvedélyes haraggal teli. Kiszedte mindazt, ami a fiókos szekrényekben volt, a szőnyegekre ürítette a fiókok tartalmát, egyik zakót a másik után húzta elő Lestat szekrényeiből, kiforgatta a zsebeket, eldobta az aprópénzt, színházjegyeket, papírdarabokat. Elképedten álltam Lestat szobájának ajtajában, és néztem, mit művel Claudia. Ott feküdt Lestat koporsója, a beleillesztett falemezekkel és kárpitszövettel kibélelve. Valami kényszerfélét éreztem, hogy kinyissam. Szerettem volna ott látni. „Semmi!” — szólt végül méltatlankodva Claudia. A kályharostélyba tömködte a ruhákat. „Semmi jel, semmi nyom arról, hogy honnan jött, ki tette vámpírrá.” — folytatta. „Egy árva fecni sincs.” Rám nézett, mintha együttérzésemre számítana. Elfordultam tőle. Nem tudtam ránézni. Visszahúzódtam a hálószobába, amelyet a magam számára tartottam fenn, teleraktam saját könyveimmel, meg ami anyámtól és nővéremtől maradt rám, és leültem az ágyra. Hallottam, hogy az ajtóban mond valamit, de nem akartam odanézni. „Megérdemelte, hogy meghaljon.” — jelentette ki.

„Akkor mi is megérdemeljük, hogy meghaljunk. Ugyanúgy, mint ő életünk minden éjjelén. — szóltam. „Menj el tőlem.” Mintha szavaim lettek volna a gondolatok, s az agyam kusza zűrzavar. „Gondoskodni fogok rólad, mert te nem tudsz gondoskodni magadról. De nem akarom, hogy a közelemben légy. Aludj a ládában, amit vettél magadnak. Ne gyere közel hozzám.”

„Mondtam, hogy megteszem. Mondtam…” — felelte. Soha nem hallatszott ilyen törékenynek a hangja, mint egy kis ezüstcsengettyű csilingelése. Meghökkenten, de tántoríthatatlanul pillantottam rá. Mintha nem az ő arca lett volna. Soha senki nem formált még ilyen feldúlt kifejezést egy baba arcára. „Megmondtam neked, Louis!” — szólt remegő szájjal. „Magunkért tettem. Hogy szabadok lehessünk.” Nem tudtam elviselni a látványt. Szépségét, látszólagos ártatlanságát és e borzalmas megrázkódtatását. Elmentem mellette, lehet, hogy hátra is löktem, nem tudom. És már majdnem a lépcsőkorlátnál voltam, amikor különös hang ütötte meg fülemet.

Közös életünk sok-sok évében sohasem hallottam ezt a hangot. Sohasem, az óta a rég volt éjszaka óta, amikor először rátaláltam, a halandó életű gyerekre, aki anyjába kapaszkodott. Claudia sírt!

Ez a hang akaratom ellenére visszahúzott. Olyan öntudatlanul, olyan kétségbeesetten hangzott, mintha nem akarná, hogy bárki is meghallja, vagy azt sem bánná, ha az egész világ hallaná. Ágyamra feküdt, arra a helyre, ahol gyakran ültem és olvastam, mindkét térdét felhúzta, és egész testét rázta a zokogás. Félelmetes hangon zokogott. Sokkal inkább szívből jött, sokkal rémítőbb volt, mint ahogyan halandó életében valaha is sírt. Lassan, óvatosan melléje ültem, és vállára tettem a kezem. Meglepődve emelte fel a fejét, szeme tágra nyílt, szája remegett. Arca könnyfoltos volt, vérrel színezett könnyek maszatolták be. Szeme könnyben úszott, és a halványpiros könnyek enyhe nyomot hagytak parányi kis kezén. Úgy tűnt, hogy nem látja, nem veszi észre. Félrerázta haját a homlokából. Hosszan tartó, könyörgő, halk zokogástól remegett a teste. „Ha elveszítlek téged… Louis, semmim sem marad.” — suttogta. „Meg nem történtté tenném, hogy visszakapjalak. De nem tudom visszacsinálni, amit tettem.” Körém fonta karját, odakúszott mellém, a szívemen zokogott. Nem akartam megérinteni, de kezem önmagától megmozdult, szorosan átölelte a testét, a haját simogatta. „Nem tudok nélküled élni” — mondta halkan. „Inkább meghalok, mint hogy nélküled éljek. Ugyanúgy akarok meghalni, ahogyan ő. Nem tudom elviselni, hogy úgy nézz rám, mint az előbb!” Egyre jobban, egyre keservesebben sírt, míg végül lehajoltam, és megcsókoltam puha nyakát és orcáját. Téli szilvák. Elvarázsolt erdőből valók, ahol a gyümölcs sosem hull le az ágakról. Ahol sosem hervadnak és halnak el a virágok. ,,Jól van, drágám…” — mondtam. „Jól van, szerelmem.” És lassan, lágyan ringattam karjaimban, míg végül elszenderedett. És mormolt valamit, hogy örökké boldogok leszünk, hogy örökre megszabadultunk Lestattól, és hogy most kezdődik életünk nagy kalandja.

Életünk nagy kalandja. Mit jelent meghalni, amikor a világ végéig élhetünk? És mi más a „világ vége”, mint üres szólam; mert ki tudja egyáltalán, hogy mi is maga a világ? Én most már két évszázadot éltem végig, láttam, hogy egyiknek ábrándjait mily maradéktalanul semmisíti meg a másik, voltam örökké ifjú és örökké agg, nem voltak illúzióim, pillanatról pillanatra éltem, ahogy egy ezüstóra tiktakol a semmiben: festett számlap, finoman metszett mutatók, amelyekre nem néz senki, melyek nem néznek senkire, melyeket olyan fény világít meg, ami nem fény, mint az a fény, mellyel Isten megteremtette a világot, mielőtt világosságot teremtett volna. Ketyegni, ketyegni, az óra pontosságával ketyegni egy szobában, amely olyan hatalmas, mint maga a világ.

Újra az utcákat róttam, Claudia áldozat után járt; ujjaim, kabátom őrizték hajának, ruhájának illatát, szemeim — akár egy lámpa halvány fénye — messze előttem jártak. A katedrális előtt találtam magam. Mit jelent meghalni, ha a világ végéig élhetünk? Fivérem halálára, a tömjénfüstre, a rózsafüzérre gondoltam. Hirtelen elfogott a vágy, hogy ott legyek, abban az egykori ravatalozóban, halljam az asszonyok emelkedő-ereszkedő hangját, ahogy az üdvözlégyeket mondják, halljam a rózsafüzérek pergését, beszívjam a viaszgyertyák illatát. Emlékeztem a jajveszékelésre. Mintha az egész tegnap történt volna itt, valamelyik ház ajtaja mögött. Láttam magam, amint sietve végigmegyek egy folyosón, és halkan benyitok az ajtón.

A katedrális terjedelmes homlokzata sötét tömbként emelkedett a magasba, de a kapui nyitva voltak, és lágyan vibráló fényt pillantottam meg odabent. Szombat volt, és a kora esti órában gyónni mentek az emberek, hogy a vasárnapi misén áldozhassanak. A csillárokban sápadtan égtek a gyertyák. A főhajó túlsó végén a fehér virágokkal megrakott oltár átviláglott a homályon. Ezen a helyen állt az a régi templom, ahol fivérem temetési szertartása volt. És hirtelen rádöbbentem, hogy azóta sem jártam itt, egyszer sem jöttem fel a kőlépcsőkön, mentem át az előcsarnokon, léptem be a nyitott ajtókon.

Nem volt bennem félelem. Talán inkább vágyódást éreztem, hogy történjen valami, remegjenek meg a kövek, amikor belépek a homályos előcsarnokba és megpillantom a tabernákulumot, távol az oltáron. Most már eszembe jutott, hogy jártam én itt egyszer — lángok fényében csillogtak az ablakok, és éneklés hangja áradt ki a Jackson térre. Tétováztam, és azon tűnődtem, van-e valamilyen titok, amelyről Lestat sohasem beszélt nekem, valami, ami talán megölne, ha belépnék. Egy érzés arra késztetett, hogy menjek be, de a gondolatot elűztem agyamból, kiszakítottam magam a nyitott ajtók, az egy emberként éneklő tömeg vonzerejéből. Volt akkor nálam valami, amit Claudiának vittem — egy baba, menyasszony baba, amit egy játékbolt sötét kirakatából csentem el és tettem be egy szalagos selyempapírba csomagolt nagy dobozba. Egy baba Claudiának. Emlékszem, hogy sietve mentem el vele, hallottam az orgona súlyosan zengő hangját a hátam mögött, és szemem összeszűkült a gyertyák lángjainak lobogásától.

Most erre a pillanatra gondoltam, a félelemre bennem az oltár puszta látványától, a Pange Lingun hangjától. S megint csak a testvéremre gondoltam kitartón. Láttam, ahogy a koporsó végiggördül a középső hajóban, s mögötte felvonulnak a gyászolók. Most nem éreztem félelmet. Mint már mondtam, ha egyáltalán éreztem valamit, az valamilyen félelem vagy félelmet kiváltó ok utáni vágyakozás volt, miközben lassan lépkedtem a sötét kőfalak mellett. Nyár volt, mégis hideg és nyirkos a levegő. Újra Claudia babájára gondoltam. Hová lett az a baba? Éveken át játszott vele Claudia. Hirtelen megláttam magamat, amint a babát kutatom, olyan hajthatatlanul és értelmetlenül, ahogyan gyötrő álomban kutat az ember valami után, az ajtók nem nyílnak ki, a fiókok nem zárulnak be, újra meg újra viaskodunk-küzdünk ugyanazért az értelmetlen valamiért, és közben nem tudjuk, miért tűnik az erőlködés kétségbeejtőnek, s egy váratlanul előbukkanó szék a rádobott kendővel miért tölt el bennünket rémülettel.

Benn voltam a katedrálisban. Egy nő kilépett a gyóntatószékből, és elhaladt a várakozók hosszú sora mellett. A soron következő férfi nem mozdult, érzékeny szemem ezt feszült idegállapotomban is rögtön észrevette. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem. Kitartón nézett engem, mire gyorsan hátat fordítottam neki. Hallottam, hogy belép a gyóntatószékbe, és beteszi az ajtót. Végigmentem a templom oldalhajóján, és ezután inkább kimerültségből, mint bármiféle meggyőződésből, bementem egy üres padsorba, és leültem. Régi szokástól vezetve, kis híján térdet hajtottam. Gondolataim olyan zavarosak voltak, lelkem úgy gyötrődött, mint bármely halandóé. Lehunytam egy pillanatra a szemem, és próbáltam elűzni minden gondolatot. Hallj és láss! — mondtam magamnak. És akaratom ezzel kiemelt a gyötrődésből. Körös-körül a homályban halk imádkozást, rózsafüzérek pergetésének neszét és a tizenkettedik stációnál térdelő nő leheletszerű sóhaját hallottam. Patkánybűz áradt a fapadok tengeréből. Egy patkány valahol az oltár közelében futkosott, egy másik Szűz Mária pompázatos fafaragású mellékoltárában izgett-mozgott. Az arany gyertyatartók fényt árasztottak az oltáron, egy pompás, fehéren vibráló krizantémnak hirtelen lefelé görbült a szára, apró cseppek csillogtak a dús virágú szirmokon, savanykás illat szállt fel a mintegy húsz vázából, oltárokról és mellékoltárokról. Szűz Mária, Krisztus és a szentek szobrairól. A szobrokra bámultam. Rossz szellemként szálltak meg hirtelen ezek az élettelen profilok, a meredt szemek, az üres kezek, a fagyos-merev ráncok a ruhán. Testem olyan hevesen vonaglott, hogy kezemmel az előttem levő padba kapaszkodva, előrebuktam. Temető volt ez — halott formák, temetési képmások, kőangyalok temetője. Felfelé néztem, és saját magamat láttam, amint felmegyek az oltárlépcsőn, kinyitom a szent és sérthetetlen kis tabernákulumot, gyalázatos kézzel a megszentelt ostyatartó után nyúlok, kiveszem Krisztus testét, és szétszórom az Ő fehér ostyáit az egész szőnyegen, majd összetaposom a szentelt ostyákat, járkálok rajtuk az oltár előtt, porba tiporva ily módon az áldozást. Felálltam, és meredten néztem a látomást. Tökéletesen tisztában voltam a jelentésével.

Isten nem élt ebben a templomban, ezek a szobrok a semmi faragott képei voltak. Én voltam a természetfölötti ebben a székesegyházban. Én voltam az egyetlen emberfölötti lény, aki tudatosan állt e fedél alatt! Magányosság, magány, amely már az őrülettel határos. Látomásomban összeomlott a székesegyház, a szentek a porba zuhantak. Patkányok falták az oltáriszentséget, és a küszöbfákban tanyáztak. Egy hatalmas farkú, magányos patkány addig rángatta és rágta a foszladozó oltárterítőt, amíg a gyertyatartók leestek, és az iszap fedte köveken gurultak ide-oda. Én álltam mozdulatlanul. Érintetlenül. A halál nem fogott rajtam. A Szent Szűz gipszkeze után nyúltam hirtelen, és láttam, amint összetörik a kezemben, tenyeremben tartottam a szétmálló gipszet, és az a hüvelykujjam szorításától porrá őrlődött.

És akkor a romokon keresztül, a nyitott ajtón át, ahonnan kietlen tájakat lehetett látni mindenfelé, még a hatalmas folyam is befagyott, és kérges hajóroncsok meredtek ki belőle, e romokon keresztül temetési menet tűnt fel hirtelen, sápadt, fehér férfiak és nők csoportja, szikrázó szemű, leomló fekete ruhájú szörnyetegek, fakerekeken zörgött a koporsó, patkányok futottak át a törött, deformálódott márványon, a menet közeledett, s már láttam Claudiát is a tömegben, vékony, fekete fátyol mögül kandikált ki a szeme, egyik kesztyűs kezében fekete imakönyvet szorongatott, másikat a mellette haladó koporsón tartotta. És ott a koporsóban, üvegtető alatt, rémülten pillantottam meg Lestat csontvázát, a ráncos bőr most már csontjainak szövetébe préselődött, szemei helyén üres gödrök, szőke haja hullámokban tornyosul fel a fehér szaténon.

A menet megállt. A gyászolók kiváltak, majd hangtalanul megtöltötték a poros templomi padokat, és Claudia megfordult imakönyvével, kinyitotta, hátravonta a fátylat arcáról, és miközben ujjával megtapintotta a könyv lapját, merőn nézett rám. „És mostan átkozott légy e földön” — szólt halkan, és a visszhang visszaverte e szavakat a romok között. „És mostan átkozott légy a földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét. Bujdosó és vándorló légy a földön… és aki megölénd tégedet, hétszerte megbüntettetik.”

Rákiáltottam, sikoltottam, lényem mélyéből úgy tört fel a sikoly, mint valami hatalmas, feketén gördülő erő, amely ajkamról tört elő, és a testem — akaratom ellenére — támolyogni kezdett tőle. Rémületes sóhajtozást lehetett hallani a gyászolók körében, mind hangosabbá váló kórust, ahogy megfordultam, hogy lássam mindannyiukat, akik körülöttem voltak, ők azonban az oldalfolyosóra szorítottak, pontosan a koporsó mellé, s amikor megfordultam, hogy visszanyerjem egyensúlyomat, már mindkét kezem a koporsón volt. Ott álltam, és lefelé bámultam, de nem Lestat maradványait, hanem halandó fivérem holttestét láttam. Nyugalom szállt le, mintha fátyol borult volna mindenre, mindenkire, a gyászolók eltűntek a néma fátyolredők alatt. Ott volt a fivérem, olyan szőkén, fiatalon, szelíden, mint életében, olyan valóságos volt és oly kedves, amilyen évek során át mindig is volt, s az évek elmúltával soha így fel nem tudtam őt idézni, annyira tökéletesen — minden elemében annyira tökéletesen — újjáteremtődött. Hátrakefélt szőke haja szabadon hagyta homlokát, szeme lehunyva, mintha aludna, lágy ujjai átfogták a mellén fekvő feszületet, ajka oly rózsás és bársonyos volt, alig tudtam elviselni, hogy csak lássam és ne érinthessem meg. És ahogy kinyújtottam a kezem, hogy megtapintsam selymes bőrét, a látomás véget ér.

Még mindig a szombat esti katedrálisban ültem. A templomi gyertyák tömény illatot árasztottak a mozdulatlan levegőben, a kálvária stációit végigjáró nő elment, mögöttem, szemben velem és most már fölöttem is mind sötétebb lett. Egy fiú jelent meg a laikus testvérek fekete reverendájában, hosszú, aranyozott gyertyakoppantót hozott, amellyel sorban oltotta el a gyertyákat. Bódultan néztem. Rám pillantott, azután elment, mintha nem akarná zavarni az imájában mélyen elmerült embert. Amikor a következő csillárhoz ért, egy kezet éreztem a vállamon.

Hogy két emberi lény ennyire közel jöjjön hozzám, anélkül, hogy hallanám, anélkül, hogy egyáltalán törődnék vele, azt jelezte valahol bennem, hogy veszélyben vagyok, de én azt sem bántam. Felpillantottam, és egy ősz hajú pap állt előttem. „Gyónni szeretne?” — kérdezte. „Éppen be akartam zárni a templomot.” Vastag szemüvege mögött összehúzta szemét. Az egyetlen fény most már csak a szentek képe előtt égő gyertyák piros üvegburájából jött, árnyék szökellt az égnek meredő falakra. „Valami bántja, igaz? Segíthetek?”

„Túl késő van, túl késő” — suttogtam, és felálltam, hogy induljak. Távolabb lépett tőlem, láthatóan nem fedezve fel semmi riasztót a külsőmben, és nyájasan, biztatóan felelte: „Nem, korán van még. Nem akar bejönni a gyóntatószékbe?”

Egy pillanatig ránéztem. Mosolyogni szerettem volna. És ekkor az az ötletem támadt, hogy megteszem. De ahogy a homályos előcsarnokon át a gyóntatószékhez követtem, tudtam, hogy ennek semmi értelme nincs, hogy nem más, mint őrület az egész. Ennek ellenére letérdeltem a szűk kis fülkében, kezeimet összekulcsoltam az imazsámolyon, miközben ő a szomszéd fülkében ült, és félretolta a fatáblát, hogy látni engedje arcéle homályos körvonalát. Egy pillanatig rámeredtem. Majd kezemet felemelve keresztet vetettem, és beszélni kezdtem. „Áldj meg, atyám, mert vétkeztem, oly sokszor és oly soká vétkeztem, hogy nem tudom, hogyan változzak meg, és hogyan valljam meg Istennek cselekedeteimet.”

„Isten irgalma végtelen, fiam” — mondta halkan. „Mondj el mindent Őneki, leplezetlenül, őszinte szívvel.”

„Gyilkosság, atyám, egyik a másik után. A nőt, aki tegnapelőtt éjjel halt meg a Jackson téren, én öltem meg, és több ezer más embert őelőtte, minden éjjel egyet vagy kettőt, atyám, és ez így megy már hetven éve. Mint a Kérlelhetetlen Kaszás, járom New Orleans utcáit, és emberekkel táplálkozom, hogy én magam életben maradjak. Nem vagyok halandó, atyám, hanem halhatatlan és elkárhozott, mint Isten pokolra vetett angyalai. Vámpír vagyok.”

A pap felém fordult. „Mi ez? Tréfát űz velem? Viccelődik? Félre akar vezetni egy öregembert?” — szólt, és visszacsapta a fatáblát. Sietve kinyitottam az ajtót, és kiléptem, hogy szemügyre vegyem, amint ott áll. „Fél maga egyáltalán Istentől, fiatalember? Tisztában van a szentségtörés jelentésével?” Ellenségesen nézett rám. Lassan, nagyon lassan közelebb mentem hozzá, és ő először csak sértett pillantást vetett rám. Majd zavartan hátralépett. A templom sötéten kongott az ürességtől, a sekrestyés elment, a gyertyák csak a távoli oltárokra vetettek kísérteties fényt, és aranyszínű lágy girlandot fontak a pap feje és arca köré. „Akkor hát nincs kegyelem!” — mondtam neki, és hirtelen megmarkoltam két vállát, természetfölötti erővel megszorítottam, hogy moccanni sem tudott, és egészen közel húztam fejét az arcomhoz. Rémületében kitátotta a száját. „Ha van Isten, miért tűri el, hogy létezem?” — mondtam. „Szentségtörésről beszél!” Kezembe mélyesztve körmeit, próbált kiszabadulni, misekönyve a földre esett, reverendája ráncai közt zörgött a rózsafüzér. Akárha szentek megelevenedett szobraival küzdött volna. Felhúztam ajkamat, hogy láthassa a vámpírfogakat. „Miért tűri, hogy éljek!?” — ismételtem. Arca, rettegése, megvetése, dühe felbőszített. Mindazt a gyűlöletet láttam benne, amit Babette-ben. „Eressz el! Sátán!” — sziszegte puszta halálfélelemben. Elengedtem, és baljós bűvölettel néztem, amint végigbukdácsol a főhajón, mintha havon vergődne keresztül. Aztán utánaeredtem, olyan gyorsan, hogy a következő pillanatban már átfogtam kinyújtott karjaimmal, körgallérom sötétségbe vonta, de lába még kapálódzott, menekülni próbált. Megátkozott, az oltáron levő Istent hívta segítségül. És ekkor ott, az oltárlépcső karfájánál megragadtam, arccal magam felé fordítva, lerántottam a földre, és nyakába mélyesztettem a fogaimat.

A vámpír elhallgatott.

Korábban valamikor a fiú cigarettára akart gyújtani. Egyik kezében a gyufával, másikban a cigarettával ült most ott, még mindig úgy, mint egy kirakati bábu, és a vámpírra bámult. A vámpír a padlót nézte. Hirtelen megfordult, kivette a lapos levélgyufát a fiú kezéből, meggyújtott egy szálat, és odanyújtotta a lángot. A fiú lehajolva rágyújtott, beszívta és gyorsan kiengedte a füstöt. Levette az üveg kupakját, nagyot húzott az italból, s közben nem vette le szemét a vámpírról.

Türelmesen várt újra, míg a vámpír hajlandónak mutatkozott folytatni elbeszélését.

— Gyerekkoromból nem maradt emlék bennem Európáról. Még az amerikai utazásra sem emlékeztem igazán. Hogy Európában születtem, az nem volt több egy elvont fogalomnál. De azért befolyása alatt tartott, amennyire csak Franciaország befolyása alatt tarthat egy gyarmati embert. Franciául beszéltem, franciául olvastam, emlékszem, mennyire vártam a forradalomról szóló híreket, és olvastam a Napóleon győzelmeiről tudósító párizsi újságokat. Emlékszem, mekkora haragra gyulladtam, amikor Louisiana államot eladta az Egyesült Államoknak. Nem tudnám megmondani, meddig élt bennem a halandó francia ember. Addigra már biztosan eltávozott, de megmaradt az olthatatlan vágy, hogy lássam és megismerjem Európát, és ez nemcsak abból származik, hogy az ember Európa irodalmát és filozófiáját olvassa, hanem abból az érzésből is, hogy engem igazán Európa formált mélyebben és alaposabban, mint a többi amerikait. Louisianai francia telepesek leszármazottja voltam, aki látni akarta, hol kezdődött el az egész.

Most tehát erre fordítottam figyelmemet. A bőröndjeimbe csak az kerülhetett, ami nélkülözhetetlen volt számomra. Sok mindent a városi házban hagyhattam, ahová — ebben biztos voltam — előbb-utóbb visszatérek, ha csak azért is, hogy egy másik hasonló házba költöztessem a holmimat, és ott kezdjek új életet New Orleansban. El sem tudtam képzelni, hogy örökre elhagyjam. Ámde gondolataim és szívem-lelkem Európa felé fordultak.

Első ízben kezdtem felfogni, hogy láthatom a világot, ha kedvem tartja. Hogy, Claudia szavaival élve, szabad vagyok.

Claudia tervet készített eközben. Makacsul a fejébe vette, hogy először Közép-Európába kell mennünk, mert leginkább ott lelhetők fel vámpírok. Biztosra vette, hogy találunk ott valamit, ami tájékoztat bennünket, tisztázza eredetünket. De ő többre vágyott puszta válaszoknál: kapcsolatba akart kerülni saját fajtájával. Újra és újra ezt emlegette — „Az én saját fajtám” — mondta, s ezt más hangsúllyal ejtette ki, mint ahogyan én mondtam volna. Éreztette velem a bennünket elválasztó szakadékot. Együttélésünk első éveiben a gyilkolás ösztönével telített Lestathoz tartottam őt hasonlónak, ám ugyanakkor minden másban az enyémmel volt azonos az ízlése. Most már tudtam, hogy ő kevésbé emberi, mint amilyenek Lestat meg én voltunk vagy amiről bármelyikünk álmodhatott volna. A legcsekélyebb mértékben sem ismerte az emberi érzéseket. Talán ez a magyarázata, hogy — mindannak ellenére, amit tettem vagy elmulasztottam tenni — ragaszkodott hozzám. Nem az ő fajtájából való voltam. Csupán a legközelebb álltam ahhoz.

— De nem lett volna lehetséges — kérdezte hirtelen a fiú — megismertetni őt az emberi érzelmekkel, ahogy minden mással megismertette?

— Mi értelme lett volna? — kérdezte kertelés nélkül a vámpír. — Hogy úgy szenvedjen, ahogy én? Meg kellett volna tanítanom arra, ezt készséggel elismerem, hogy győzze le magában a Lestat megölésére irányuló vágyát. A magam érdekében meg kellett volna ezt tennem. De semmi másban nem volt már bizalmam. Ha valaki súlyos bűnbe esik, semmiben sem tud bízni.

A fiú bólintott. — Nem akartam félbeszakítani. Ki akart térni valamire — mondta.

— Csupán arra, hogy úgy tudtam csak megfeledkezni arról, ami Lestattal történt, ha Európára fordítottam figyelmemet. Más vámpírok létezésének puszta gondolata is lelkesített. Egyetlen pillanatra sem vesztettem el hitemet Isten létezésében. Csak elsodródtam tőle. Természetfölöttiként sodródtam a természetes világon át.

Még valami várt azonban ránk, mielőtt útnak indultunk Európa felé. Ó, sok minden történt. A muzsikussal kezdődött. Nálam járt azon az estén, amikor a katedrálisban voltam, és másnap este újra el akart jönni. A szolgákat elbocsátottam, és magam mentem le hozzá. Külseje már az első pillantásra megdöbbentett.

Jóval soványabb volt, mint ahogy emlékeztem rá, halotthalvány arca lázra utaló nyirkossággal fénylett. Leírhatatlanul nyomorultnak látszott. Amikor közöltem vele, hogy Lestat eltávozott, először nem akarta elhinni, és azt hajtogatta, hogy Lestat hagyott volna neki valamit, üzenetet vagy bármit. Amikor aztán nekivágott a Royale utcának, fennhangon vitatta meg önmagával az ügyet, mint aki nem vesz tudomást maga körül senkiről sem. Egy gázlámpa alatt értem utol. „Hagyott magának valamit” — mondtam, a levéltárcám után tapogatózva. Nem tudtam, mennyi pénz van benne, de úgy terveztem, neki adom. Több száz dollár volt. A kezébe nyomtam. Olyan vézna volt a keze, hogy látni lehetett a lüktető ereket a nyirkos bőr alatt. Ujjongani kezdett, és én azonnal éreztem, hogy a pénznél többről van itt szó. „Akkor hát beszélt rólam, megkérte magát, hogy ezt adja át nekem” — szólt, ereklyeként tartva kezében a pénzt. „Biztosan mondott valami mást is magának!” Kidülledt, meggyötört szemekkel nézett rám. Nem feleltem rögtön, mert most láttam meg a szúrt sebeket a nyakán. Két vörös karcolásszerű jel jobbra, pontosan a mocskos gallér fölött. Megfeledkezve az utca esti forgalmáról, a körülöttünk lökdösődő emberekről, ott lengette kezében a pénzt. „Tegye el!” — súgtam. „Beszélt magáról, azt mondta, fontos, hogy ne hagyjon fel a zenével.”

Úgy nézett rám, mint aki még vár valamit. „Mondott mást is?” -kérdezte. Nem tudtam mit mondani neki. Bármit kiagyaltam volna, ha azzal megnyugtatom és egyben távol is tartom. Kínos volt számomra Lestatról beszélni, a szavak egyszerűen elillantak ajkamról. És a szúrás okozta sebek meghökkentettek. Nem tudtam felfedni a rejtélyt. Végül badarságokat hordtam össze a fiúnak — hogy Lestat a legjobbakat kívánja neki, hogy gőzhajóval St. Louisba ment, hogy vissza fog jönni, hogy háború fenyeget, és neki üzleti dolgai vannak ott… A fiú sóvárogva lesett minden szót, mintha nem lenne elég, amit hall, és sürgetné, kipréselné, amit hallani akar. Remegett, verejték verte ki újfent a homlokát, amint ott állt, unszolt, követelt, és egyszerre csak ajkába harapva így szólt:

„De hát miért ment el?” — mintha semmi sem lett volna elég neki.

„Mi a baj?” — kérdeztem. „Mit kívánt tőle? Biztos vagyok benne, hogy ő azt akarná, hogy én…”

„A barátom volt!” — támadt hirtelen nekem, s hangja elcsuklott a visszafojtott sérelemtől.

„Maga nincs jól” — mondtam neki. „Pihenésre van szüksége. Valami van…” — és most éberen figyelve minden mozdulatát a nyakára mutattam — „…a torkán.” Még csak nem is tudta, mire gondolok. Ujjaival kereste a sebet, rátalált, megdörzsölte.

„Annyi baj legyen. Nem tudom, micsoda. Rovarok. Mindenütt ott vannak” — mondta, és elfordult tőlem. „Tehát mondott még valami mást is?”

Sokáig néztem, amint elballag a Royale utcán, kopottas feketébe öltözött, hórihorgas, rémséges alak, akinek jobbára utat engedtek a forgalmas utcán.

Rögvest beszámoltam Claudiának a muzsikus torkán lévő sebről.

Utolsó éjszakánk volt ez New Orleansban. Másnap, közvetlenül éjfél előtt készültünk a hajnalban induló hajóra szállni. Megállapodtunk, hogy együtt megyünk búcsúsétára. Claudia gondos volt és készséges, de arca, mint sírása óta mindig, módfelett szomorúnak tűnt. “Mit jelenthetnek azok a sebhelyek?” — kérdezte tőlem. „Azt, hogy vérét szívta a fiúnak, miközben az aludt, és a fiú hagyta ezt? Nem tudom elképzelni…” — tette hozzá.

„Igen, nyilván így történt.” De nem voltam benne biztos. Eszembe jutott Lestat megjegyzése, hogy ismer egy fiút, akiből különb vámpír lenne, mint amilyen Claudia. Tényleg szándékában volt megcsinálni? Tervezte-e, hogy még valakivel bővíti körünket?

„Most már nem fontos, Louis” — juttatta eszembe Claudia. „Búcsút kellett mondanunk New Orleans-nak.” Otthagytuk a Royale utcán hömpölygő tömeget. Tudatom pontosan érzékelt, magába szívott mindent, ami körülöttem volt, és vonakodott elismerni, hogy ez az utolsó éjjel.

A régi francia város jó része már régen leégett, és az építőművészet akkoriban éppannyira spanyol jellegű volt, mint most, ami azt jelentette, hogy nagyon szűk utcákon ballagtunk át, ahol két egyfogatú kocsi sem fért el egymás mellett; meszelt falak és nagy kapuk mellett mentünk el, amelyek olyan lámpafényes édenkerteket tártak elénk a távolban, amilyen a mienk volt, ám mindegyik valamilyen ígéretet, valamilyen érzéki titkot rejtett magában. Nagy banánfák simogatták végig a belső udvarok teraszait, páfrány- és virágtömegek árasztották el a folyosó torkolatát. Fenn a sötétben, háttal a nyitott ajtóknak, emberek ültek az erkélyeken, csendes hangjukat, legyezőik mozgását alig lehetett észlelni a lágy folyami szellőben. A falakat oly sűrűn fedte a lilaakác és a golgotavirág, hogy testünkkel súroltuk, amint elhaladtunk mellettük, és néha itt vagy ott megálltunk, hogy leszakítsunk egy-egy fénylő rózsát vagy loncnak az indáját. A magas ablakokon keresztül gyertyafény játékát láttuk a domborművekben bővelkedő gipszmennyezeten, és nemegyszer kristályüveg csillárok szivárványos koszorúja is a szemünkbe tűnt. Időnként estélyi ruhás alak jelent meg a rácsnál, ékkövek csillogtak a nyakán, parfümjének buja illata a virágillatú levegőbe vegyült.

Megvoltak a magunk kedvelt utcái, kertjei, szögletei, ám óhatatlanul kiértünk az óváros külső részébe, és elénk tárult a mocsár. Egyik kocsi a másik után ment el mellettünk a Bayou út felől a színház vagy az Opera felé tartva. De most már mögöttünk voltak a város fényei, és a mocsár átható, rothadó bűze elfojtotta a városi szagok vegyülékét. A bólogató, magas fáknak, mohás ágaiknak már a puszta látványa is émelyített, és Lestatra terelte gondolataimat. Úgy gondoltam rá, ahogyan azelőtt fivérem holttestére gondoltam. Láttam, ahogy a ciprusok és tölgyek között mélyen elsüllyedt ez a fehér lepedőbe csavart irtózatos, összefonnyadt alak. Kíváncsi voltam, vajon a sötétség teremtményei elkerülik-e, ösztönösen tudva, hogy ez a szétszáradt, recsegő-ropogó valami ott ártalmas és rosszindulatú, avagy körülnyüzsgik a bűzös vízben, és leszedegetik kiszáradt öreg húsát a csontokról.

Hátat fordítottam a mocsárnak, és visszaindultam az óváros belsejébe. Éreztem Claudia kezének megnyugtató, baráti szorítását. Csokornyi virágot szedett a kerti falakról, és sárga ruhájához szorította, arcát az illatos szirmokba temetve. Most olyan halkan beszélt hozzám, hogy közelebb kellett hajolnom. „Ez bánt téged, Louis. Ismered a gyógyszert. Hadd parancsoljon… hadd parancsoljon a test a szellemnek.” Elengedte kezemet, és néztem, ahogy távolodik tőlem, egyszer fordulva csak vissza, hogy még egyszer elismételje ugyanazt a parancsot. „Felejtsd el őt. Hadd parancsoljon a test a szellemnek…” Emlékezetembe idézte azt a verseskötetet, amelyet kezemben tartottam, amikor először mondta nekem e szavakat, és magam előtt láttam a verset a könyvben:

A túlsó sarokról mosolygott felém, egy darabka sárga selyem tűnt fel egy pillanatra a sűrűsödő sötétségben, azután eltűnt. Az én társam, örökre a társam.

Befordultam a Dumaine utcába, szaporán lépkedtem az elsötétült ablakok mellett. Egy lámpa nagyon lassan aludt ki egy széles és nehéz csipkefüggöny mögött, a mintázat árnyéka szétterjedt a téglafalon, majd elhalványult, és beleveszett a sötétségbe. Továbbmentem, közeledtem madame LeClair házához, hegedű halk, de éles hangját hallottam az emeleti szalonból, amit a vendégek fémesen csengő nevetése követett. A házzal átellenben álltam a homályban, alig maroknyit láttam a vendégek közül a kivilágított szobákban. Valaki egyik ablaktól a másikhoz, majd a harmadikhoz ment, halványsárga bor volt talpas poharában, arcát a hold felé fordította, mintha a legjobb kilátást próbálta volna kiválasztani, és végül az utolsó ablakban megtalálta, amit keresett, s keze a sötét függönyt markolta.

Szemben velem egy ajtó állt nyitva a téglafalban, és fény vetődött a folyosó túlsó végére. Csendesen indultam tovább a szűk utcán, és tömény konyhaszag csapott meg. Fövő hús enyhén émelyítő illata. Beléptem a folyosóra. Épp akkor sietett valaki végig az udvaron, és bezárt egy hátsó ajtót. Még valakit pillantottam meg. Vékony, fekete nő állt a konyhatűzhely mellett, gyönyörű kontyot viselt a fején, finoman metszett arcvonásai úgy tündököltek a fényben, mintha nemesfémből vésték volna. Kavargatta az ételt a fazekakban. Éreztem a fűszerek, a friss, zöld majoránna és babér édes illatát, és ekkor hatalmas hullámban csapott meg a fövő hús iszonyú szaga, bomló hús és vér a forrásban lévő kotyvalékban. Közelebb húzódtam, és láttam, amint a nő lerakja hosszú nyelű fémkanalát, két kezét kidomborodó csípőjére téve áll, kötényének fehér szalagja kirajzolja finom ívű, karcsú derekának vonalát. A habosan fövő húslé tajtékja kicsapott az edény tetején, és lefolyt az alatta izzó szénbe. A nőből áradó sötét illat felém szállt, s ez a sejtelmesen fűszerezett illat erősebb volt a fazékban lévő különös keverék szagánál, és szívfájdítón hatott rám, ahogy még közelebb húzódtam, és nekitámaszkodtam egy összegubancolódott kúszónövénnyel benőtt falnak. A halk hangú hegedűk valcerbe kezdtek odafenn, táncospárok mozgásától nyögtek a padlódeszkák. A falat borítójázmin körbefont, majd hátrább húzódott, miként víz vonul vissza a tisztára mosott tengerparttól, és újra éreztem a nő sós illatát. A konyhaajtóhoz jött, hosszú, fekete nyaka kecses ívben hajlott meg, amint a világos ablak alatti homályba kémlelt.

„Monsieur” — szólt, és kilépett a sárga fénysugárba, amely megvilágította jókora, gömbölyű mellét, fénnyel övezte hosszúkás arcának hideg szépségét. „A társaságot keresi, Monsieur?” — kérdezte. „Odafenn vannak…”

„Nem, drágám, én nem a társaságot keresem” -feleltem, kilépve a homályból. „Én magát keresem.”

Amikor vasárnap este felébredtem, már minden készen volt: a szekrénykoffer útban a hajó felé, valamint egy láda, benne koporsóval, a szolgák elmentek, a bútorok fehér védőhuzatban. A jegyek egy lapos, fekete levéltárcában, hitelkártyák paksamétája és egyéb iratok — mindez a közeli valóság fényében tüntette fel az utazást. Ha lehetséges lett volna, tartózkodom attól, hogy öljek, így azonban korán és nemtörődöm módon intéztem el. Claudia nemkülönben. Ahogy közeledett az indulás ideje, egyedül voltam a lakásban, és Claudiára vártam. Ideges hangulatomban túl hosszúnak tűnt a távolmaradása. Féltettem, annak ellenére, hogy képes volt igézettel-bűbájjal bárkit rávenni, hogy segítsen neki, ha túl messze találta magát otthonától, nemegyszer arra is rávett idegeneket, hogy elhozzák egészen a házhoz, az apjához, az apa pedig bőkezűen hálálta meg, hogy visszakapta elveszett lányát.

Futva jött meg, és miközben letettem a könyvemet, azt gondoltam, megfeledkezett az időről. Valójában azt hitte, későbbre jár, mint amennyit az óra mutatott. Zsebórám szerint még egy óránk volt. De ahogy az ajtóhoz ért, tudtam, hogy nem erről van szó. „Louis, az ajtók!” — lihegte, keble hullámzott, kezét a szívén tartotta. Visszarohant a folyosón, én meg utána, és kétségbeesett integetésére becsuktam a teraszra nyíló ajtókat „Mi a baj?” — kérdeztem. „Mi történt veled?” A magas üvegajtókhoz lépett, amelyek az utca fölötti keskeny erkélyekre nyíltak. Felemelte a lámpaernyőt, és gyorsan elfújta a lángot. A szoba sötétbe borult, majd az utcai fénytől egyre világosabb lett. Kezét a mellére szorítva, lihegve állt az ablaknál, majd felém nyújtotta kezét, és szorosan magához húzott.

„Valaki követett” — suttogta. „Hallottam, amint házról házra jön mögöttem. Először nem is törődtem vele.” Megállt, hogy lélegzetet vegyen. A túloldali ablakok kékes fényétől halotthalvány volt az arca. „Louis, a muzsikus volt” — súgta.

„De hát mit számít ez? Biztosan látott már téged Lestattal.”

„Louis, ő odalenn van. Nézz ki az ablakon! Nézd meg te is!” Olyan felindultnak, szinte már rémültnek látszott! Mintha nem állna közszemlére kitéve a küszöbön. Kiléptem az erkélyre, de nem engedtem el a kezét, mialatt ő a függöny mellett álldogált. Olyan szorosan kapaszkodott belém, mintha féltene. Tizenegy óra volt, a Royale utca átmenetileg csendes: a boltok bezárva, a színházi forgalom épp véget ért. Valahol jobbra tőlem becsapódott egy ajtó, férfi és nő tűnt fel, siettek a sarok felé, a nő arcát hatalmas fehér kalap takarta el. Lépéseik elhaltak. Senkit sem láttam, senkit sem érzékeltem. Claudia ziháló lélegzése ütötte meg fülemet. Valami moccant a házban. Összerezzentem, de azután rájöttem, hogy a madarak surrognak-zörögnek. Megfeledkeztünk a madarakról. Claudia még jobban megijedt, mint én, és odahúzódott mellém.

„Nincs itt senki, Claudia…” — kezdtem elfojtott hangon.

Ekkor megláttam a muzsikust.

Olyan mozdulatlanul állt a bútorüzlet bejáratánál, hogy a leghalványabb sejtelmem sem volt ottlétéről, és ő ezt nyilván így is akarta. Mert most felfelé és énfelém fordította arcát, amely fehér fényként vált ki a sötétségből. A reményvesztettség és a gond teljesen eltűnt merev vonásaiból; fehér arcából kémlelve néztek rám nagy sötét szemei. Vámpír lett belőle.

„Látom” — suttogtam Claudiának, alig mozgatva ajkamat, miközben a muzsikus tekintetét figyeltem. Éreztem, hogy Claudia közelebb húzódik, keze remeg, tenyerét erősen dobogó szívére szorítja. Lélegzete elakadt, amikor most újra megpillantotta a muzsikust. A még mindig mozdulatlanul álló embert néztem én is, de közben éreztem, hogy valami megdermedt bennem. Lépéseket hallottam az alsó folyosón. A kapu sarokvasa csikorgott. Majd ugyanaz a lépés megint, megfontolt, erőteljes, hangja visszaverődött a kocsibejáró boltíves mennyezete alatt, megfontolt, jól ismert lépés. Már a csigalépcsőn haladt felfelé. Claudia halkan felsikoltott, de nyomban szája elé kapta kezét. A vámpír nem mozdult a bútorüzlet bejáratától. És én ismertem a lépcsőn baktató lépéseket. Ismertem a tornácon kongó lépéseket. Lestat volt. Lestat rángatta az ajtót, dörömbölt rajta, próbálta feltépni, mintha ki akarná szakítani a falból. Claudia a szoba sarkába húzódott, teste előregörnyedt, mintha kemény ütést mértek volna rá, kétségbeesett tekintetét hol az utcán álló alakra, hol rám vetette. Mind hangosabb lett a dörömbölés az ajtón. És ekkor meghallottam a hangját. „Louis!” — kiáltotta. „Louis!” — üvöltött az ajtó előtt. Majd betörte a hátsó szalon ablakát. Hallottam, hogy a kilincs belülről mozdul. Sietve megragadtam a lámpát, de a gyufát idegességemben eltörtem, végül mégiscsak meggyulladt a láng, és a kis petróleumos edényt most már higgadtabban a kezemben tartottam. „Menj el az ablaktól! Csukd be!” — mondtam Claudiának. Engedelmeskedett, mintha a váratlan, világos utasítás feloldotta volna görcsös félelmét. „És most azonnal gyújtsd meg a többi lámpát.” Hallottam, hogy keservesen zokog, amint gyufát gyújt. Lestat belépett az előszobába.

Már az ajtóban állt. Elakadt a lélegzetem, és akaratom ellenére hátrább léptem, amikor megláttam. Claudia felkiáltott. Kétségkívül Lestat volt, gyógyultan, épen dőlt az ajtónak, előrenyújtotta a fejét, szeme kiguvadt, mint aki részeg, és csak az ajtófélfába kapaszkodva tudja elkerülni, hogy beessen a szobába. Sebhelyek tömege lepte el a bőrét, sérült hústömeg förtelmes takarójaként, mintha „halálának” minden ránca nyomot hagyott volna rajta. Mint akire vaktában sújtanak le számtalanszor tüzes piszkavassal, olyan összeégettnek, megbélyegzettnek látszik, és az egykor tiszta pillantású szürke szemeket véres erek szőtték át keresztül-kasul.

„Ne moccanj… az isten szerelmére… maradj ott hátul…” — suttogtam. „Rád fogom ezt dobni. Elevenen megégetlek” — tettem hozzá. S ugyanabban a pillanatban egy hangot hallottam bal felől, valami kaparást, vakarást a ház homlokzatán. A másik volt. Láttam a kezét a kovácsoltvas erkélyen. Amikor teljes súllyal nekilódult az üvegajtónak, Claudia élesen felsikoltott.

Nem tudok kimerítően beszámolni arról, ami ezután történt. Sehogy sem tudom pontosan felidézni, hogyan zajlott le az egész. Emlékszem, hogy Lestathoz vágtam a lámpát, a lába előtt tört össze, és azon nyomban lángok csaptak fel a szőnyegről. Fáklyát vettem a kezembe, nagy halom lepedőt húztam ki a kanapéból és gyújtottam meg a lángokban. De akkor már verekedtem vele, vad ütésekkel, rúgásokkal támadtam hatalmas erejét. Valahonnan a háttérből hallottam Claudia rémült sikoltozását. A másik lámpa is eltört. A láng átterjedt a függönyökre. Emlékszem, hogy Lestat ruhadarabjai petróleumtól bűzlöttek, és egy ideig vadul csapkodta a lángokat. Ügyetlen volt, beteg, nem tudta tartani az egyensúlyát, de amikor sikerült megmarkolnia, ujjába kellett harapnom, hogy elengedjen. Zaj támadt az utcán, kiáltások, harangzúgás. A szoba égő pokollá változott, és a felvillanó tűzfényben láttam, hogy Claudia viaskodik a kezdő vámpírral, aki — mint madarat üldöző ügyetlen ember — láthatóan nem tudta megragadni őt. Ide-oda gurultam Lestattal a lángokban, arcomon éreztem a fullasztó hőséget, és láttam háta fölött a lángokat, amikor alája kerültem. És ekkor Claudia alakja vált ki a zűrzavarból, újra meg újra rásújtott Lestatra a piszkavassal, míg végül engedett a szorítása, és én elszabadulva feltápászkodtam mellőle. Láttam, hogy a piszkavas újra meg újra lesújt Lestatra még mindig, és hallani lehetett, hogy Claudia minden ütést dühös, acsargó morgással kísér, mint egy öntudatlan állat. Lestat fájdalomtól eltorzult arccal tartotta maga elé a kezét. És a parázsló szőnyegen elterülve, vérző fejjel feküdt a másik.

Ami ezután történt, nem világos előttem. Azt hiszem, kiragadtam a piszkavasat Claudia kezéből, és jókora ütést mértem oldalvást Lestat koponyájára. Emlékszem, hogy megállíthatatlannak, sebezhetetlennek tűnt az ütésekkel szemben. A tűz addigra már a ruhámat perzselte, belekapott Claudia pókháló vékonyságú köpenyébe, úgyhogy megragadtam őt, és lerohantam a folyosóra, testemmel próbálva elfojtani a lángokat. Emlékszem, hogy levettem a kabátomat, és azzal csapdostam a lángokra, odakinn, a szabadban, és közben férfiak futottak el mellettem, föl a lépcsőn. Nagy tömeg áradt ki a folyosóról az udvarba, valaki a konyha téglaépületének lejtős tetején állt. Karomban tartottam Claudiát, és elrohantam mindannyiuk mellett, nem törődve kérdéseikkel, átfurakodva közöttük, szétválasztva őket egymástól. S akkor már szabadok voltunk mindketten, hallottam lihegését, zokogását, amint futottam a Royale utcán, vaktában be az első sikátorba, futottam, futottam, amíg minden zaj megszűnt, csupán saját lépteim hangja hallatszott. Meg Claudia lélegzése. És ott álltunk mi ketten, a felnőtt és a gyerek, megperzselve, sajgó testtel és mélyen lélegezve az éjszaka csendjében.