Hölgyek és urak

— Hát szóval — vágott bele Jászón —, emlékszik bárki is? Már úgy értem, tényleg?

— Én emlékszem az elejére — jelentette ki Szabó, a másik takács. — Határozottan emlékszem az elejére. És arra, hogy az erdőben táncolunk. De az Előadásra…

— Tündék voltak benne — állította Bádogos, a bádogos.

— Ez volt a baj — jelentette ki Tetőfedő, a kocsis. — És nagyon sok kiabálás is volt.

— És emlékszem arra az alakra, a szarvakkal — szólalt meg Kocsis —, akinek az a hatalmas…

— Az egész olyan álomszerű volt — foglalta össze Jászón.

— Hé, oda nézz, Kocsis! — kacsintott Takács a többiekre — Ott az a majom. Valamit kérdezni akartál tőle, nem?

Kocsis pislogott.

— A teringettét, hát persze! — mondta.

— A helyedben nem vesztegetném el ezt a remek alkalmat! — biztatta Takács azzal a boldog rosszindulattal, mellyel az eszesek oly gyakran viseltetnek az együgyűek iránt.

A Könyvtáros Abranddal és a Kincstárnokkal csevegett. Amikor Kocsis megveregette a vállát, hátranézett.

— Szóval maga volt Szegletben? — kérdezte Kocsis a szokásos vidám, nyílt stílusában.

A Könyvtáros udvariasan értetlen pillantást vetett rá.

— Úúk?

Kocsis döbbenten nézett.

— De hát ott tartja a mogyoróját, nem?

A Könyvtáros továbbra is csodálkozva bámult rá, és megrázta a fejét.

— Úúk.

— Takács! — kiáltotta a Kocsis. — A majom azt mondja, nem ott tartja a mogyoróját, ahova nem süt be a nap! Te azt mondtad, hogy igen! Hát nem ezt mondtad? Azt mondta — fordult vissza a Könyvtároshoz. — De nem ott tartja, Takács. Látod, előre megmondtam, hogy rosszul tudod! Olyan ostoba vagy. Szegletben nincsenek is majmok.

Némaság ömlött kettejük felől.

Abrand Stib visszatartotta a lélegzetét.

— Ez a legjobb rész — közölte a Kincstárnok egy székkel. — Bárcsak itt lennék.

A Könyvtáros felemelt egy nagy üveget az asztalról. Vállon bökte Kocsist. Majd töltött neki egy italt, és megveregette a fejét.

Abrand kiengedte a levegőt, és folytatta, amivel addig foglalkozott. Kést kötözött egy madzagra, és borongón figyelte, ahogy csak pörög, pörög…

Aznap éjjel hazafelé Takácsot felkapta egy titokzatos támadó, és beledobta a Lancre-be. Soha nem derült ki, miért. Nem szabad varázslókkal packázni, különösen nem az emberszabású varázslókkal. Ők eléggé lényegretörők ugyanis.

Mások hazamentek aznap éjjel.

— Most majd mindenféle illúziói lesznek a rangjával kapcsolatban — jelentette ki Mállottviksz Néne, ahogy a két boszorkány hazafelé baktatott az illatos éjszakában.

— Királyné lett belőle. Ez azért az illúziókat leszámítva is elég magas rang — válaszolta Ogg Ángyi. — Majdnem olyan magas, mint a boszorkányoké.

— Igen… de szóval… attól még az embernek nem szabad beképzeltnek lennie — magyarázta Mállottviksz Néne. — Mi magasabbrendűek vagyunk, valóban, de attól még nem lettünk fölényesek, és nem Helyezzük Magunkat Előtérbe. Senki nem mondhatja, hogy ne tanúsítottam volna végtelen szerénységet egész életemben.

— Mindig is úgy véltem, hogy olyan szerény vagy, mint egy ibolya — válaszolta Ogg Ángyi. — Mindig mondom az embereknek, hogy ha alázatos embert akarnak látni, nézzék csak meg maguknak Eszme Mállottvikszet, mert nála alázatosabbat nem találnak.

— Mindig vissza tudom fogni magam, és nem ütöm az orrom mások dolgába…

— Általában észre se lehet venni, hogy ott vagy — bólintott Ogg Ángyi.

— Még beszélek, Gytha.

— Bocsánat! — Egy darabig csendben battyogtak tovább. Meleg, száraz este volt. Madarak daloltak a fákon.

Végül Ángyi szólalt meg:

— Furcsa belegondolni, hogy a mi Magratunk férjhez megy, meg minden.

— Mit értesz azon, hogy meg minden?

— Hát tudod, férjhez megy — válaszolta Ángyi. — Adtam neki pár tippet. Az ember mindig viseljen valamit az ágyban. Ezzel fent lehet tartani a férfiak érdeklődését.

— Te a kalapodat szoktad magadon hagyni.

— Valóban. — Ángyi meglengetett egy fogpiszkálóra szúrt kolbászkát. Mindig is meggyőződése volt, hogy az embernek annyi ingyen élelmiszert el kell raktároznia, amennyi csak rendelkezésére áll.

— Szerintem nagyon jó lett végül a lakodalmi menü, nem gondolod? És Magrat is sugárzott, úgy láttam.

— Szerintem úgy nézett ki, mint aki izgatott.

— A menyasszonyok ilyenek, amikor sugárzóak.

— De igazad van — tért vissza Mállottviksz Néne, aki kicsit előrébb sétált, az eredeti kerékvágásba. — Nagyon finom vacsora volt. Még soha nem ettem olyan Vegetáriánus Opciót.

— Amikor férjhez mentem Mr. Ogghoz, a mi lakodalmunkon három tucat osztriga volt. Megjegyezném, nem mindegyik működött.

— És az is tetszett, ahogy mindenki kapott egy kis darabot az esküvői tortából egy zacskóban — folytatta Néne.

— Igen. Tudod, mit mondanak, ha egy darabot a párnád alá teszel belőle, álmodban megjelenik neked a leendő fér… — Ogg Ángyi nyelve megbotlott saját magában.

Restelkedve elhallgatott, ami nagyon szokatlan volt egy Oggtól.

— Semmi baj — mondta Néne. — Nem veszem a lelkemre.

— Ne haragudj, Eszme!

— Minden megtörténik valahol. Tudom. Tudom. Minden megtörténik valahol. Úgyhogy végül is mindegy.

— Ez nagyon kontinuinuinuumos gondolkodás, Eszme.

— A torta nem rossz — töprengett el Néne —, de most… nem is tudom, miért… leginkább egy… cukorkára vágyom, Gytha.

A szó lógva maradt a levegőben, mint egy puskalövés visszhangja.

Ángyi megállt. A keze önkéntelenül is a zsebéhez vándorolt, ahol a szokásos zacskó házi készítésű cukorkát tartotta. Eszme Mállottviksz tarkójára meredt, a kis, szoros szürke kontyra a csúcsos kalap karimája alatt.

— Cukorkára? — kérdezte.

— Feltételezem, már magadhoz vettél egy újabb zacskóval — mondta Néne, anélkül, hogy hátrafordult volna.

— Eszme…

— Mondani akarsz valamit, Gytha? Cukorkászacskókról?

Mállottviksz Néne még mindig nem fordult meg.

Ángyi lesütötte a szemét.

— Nem, Eszme — válaszolta szelíden.

— Tisztában vagyok vele, hogy felmentél a Hosszú Emberhez, tudod. Hogy jutottál be?

— Az egyik különleges patkóval.

Néne bólintott.

— Nem kellett volna őt is belekeverned, Gytha.

— Igen, Eszme.

— Éppen olyan megbízhatatlan, mint az a nőszemély.

— Igen, Eszme.

— Jámborsággal próbálsz lefegyverezni.

— Igen, Eszme.

Kicsit továbbsétáltak.

— Mi annak a táncnak a neve, amit Jászónék járnak, ha sokat isznak? — kérdezte Néne.

— Az a lancre-i botos-vödrös tánc, Eszme.

— Nem tiltja a törvény, ugye?

— Elvben nem lenne szabad nők jelenlétében csinálni — válaszolta Ángyi. — Ha mégis, az szexuális zakatolásnak számít.

— És, azt hiszem, Magrat nagyon meglepődött, amikor felolvastad azt a verset az esküvőn.

— Verset?

— Tudod, ami közben mutogattál.

— Ja, azt a verset.

— Láttam, hogy Verenc közben a szalvétájára jegyzetel.

Ángyi megint benyúlt ruhája alaktalan redői közé, és egy egész üveg pezsgőt húzott elő, melyről senki sem hitte volna, hogy ott elfér.

— Megjegyezném, Magrat határozottan boldognak tűnt — mondta. — Ahogy ott állt félbeszakadt, sáros esküvői ruhában, alatta azzal a páncéllal. Hé, tudod, mit mondott?

— Mit?

— Emlékszel arra a régi festményre Ynci királynőről? Tudod, amin ilyen vasfűzőt visel? Azzal a sok tüskével, késsel és harci szekérrel? Szóval, Magrat azt mondta, biztos benne, hogy… Ynci szelleme segített neki. Azt mondta, felvette a páncélt, és olyan dolgokat tett, amiket soha nem mert volna megtenni.

— Szavamra — véleményezte Néne diplomatikusan.

— Fura egy világ ez — értett vele egyet Ángyi.

Egy darabig némán sétáltak tovább.

— Szóval, akkor nem mondtad meg neki, hogy Ynci királynő soha nem is létezett?

— Nem lett volna értelme.

— Az öreg Lully király találta őt ki mindenestül, mert úgy gondolta, szükségünk van egy kis romantikára a történelmünkben. Egy kicsit az agyára is ment a dolog. Még a páncélt is megcsináltatta.

— Tudom. A dédnagyanyám férje kalapálta ki egy bádoglavórból meg pár serpenyőből.

— De nem gondoltad, hogy ezt meg kéne osztanod Magrattal, ugye?

— Nem.

Néne bólintott.

— Furcsa — mondta —, Magrat még akkor is ugyanolyan marad, amikor teljesen kivetkőzik magából.

Ogg Ángyi elővett egy fakanalat valahonnan a kötényéből. Majd felemelte a kalapját, és óvatosan kivette alóla azt a tálka tejszínhabos, lekváros pudingot, amit ott rejtegetett[39].

— Huhh! Tényleg nem értem, miért kell állandóan lopkodnod — csóválta a fejét Néne. — Verenc szíves örömest adna neked egy lavórral abból az izéből, ha kérnél tőle. Tudod, hogy utálja a pudingot.

— De ez így sokkal szórakoztatóbb — válaszolta Ángyi. — És én megérdemlek egy kis szórakozást.

A sűrű bozót megzörrent, és az unikornis kirobbant belőle.

Mérges volt. Dühös volt. Egy olyan világban volt, ahol nem találta a helyét. És irányították. A talajt kapálta százölnyire tőlük, majd leszegte a fejét.

— Hoppá! — mondta Ángyi, leejtve jól megérdemelt desszertjét. — Gyerünk! Itt egy fa, gyere már!

Mállottviksz Néne megrázta a fejét.

— Nem. Ezúttal nem szaladok el. Azelőtt sem tudott legyőzni, most pedig egy állaton keresztül próbálkozik?

— Nem látod, mekkora a szarva?

— Semmi baja a szememnek — válaszolta Néne higgadtan.

Az unikornis leszegte a fejét, és támadásba lendült. Ogg Ángyi odaért az első olyan fához, amelynek elég alacsony ágai voltak, és felugrott…

Mállottviksz Néne összefonta a karjait.

— Gyere már, Eszme!

— Nem. Nem gondolkoztam tisztán, de most már azt teszem. Vannak dolgok, amik elől nem kell elszaladnom.

A fehér alak ágyúgolyóként száguldott a fák között; fél tonna izom, tizenöt hüvelyknyi fénylő szarv mögött. Pára gomolygott nyomában.

— Eszme!

A körök ideje kezdett lejárni. Azonkívül Néne már tudta, miért érezte olyan zabolátlannak a saját elméjét, és ez sokat segített. Immár nem hallotta a többi Eszme Mállottviksz fantomgondolatait.

Páran közülük talán olyan világokban éltek, amelyekben tündék uralkodtak. Vagy már rég meghaltak. Vagy, saját megítélésük szerint, boldog életet éltek. Mállottviksz Néne ritkán kívánt bármit is, mert az ilyesmit érzelgősségnek tekintette, de egy picit sajnálta, hogy soha nem találkozhat velük.

Páran talán meg fognak halni, itt és most, ezen az ösvényen. Minden, amit az ember tesz, azzal jár, hogy milliónyi hasonmása valami mást tesz. Páran meghalnak. Érezte a halálukat… Eszme Mállottviksz halálait. És nem tudta megmenteni őket, mert a sors nem így működött.

Milliónyi domboldalon szaladt a lány, milliónyi hídon döntött a lány, milliónyi ösvényen állt a nő…

Mindegyik más, mindegyik ugyanaz.

Nem tudott mást tenni értük, mint hogy önmaga maradt, itt és most, amennyire az csak lehetséges.

Előrenyújtotta a kezét.

Pár ölnyire tőle az unikornis láthatatlan falba ütközött. A lábai cséphadaróként kalimpáltak, ahogy megpróbált megállni, a testét görcsbe rántotta a fájdalom, és a hátralévő utat Néne lábáig a hátán tette meg.

— Gytha — szólalt meg Néne, miközben a bestia megpróbált felállni —, vedd le a harisnyáidat, csinálj belőlük egy hurkot, és óvatosan dobd ide nekem!

— Eszme…

— Mi az?

— Nincs rajtam harisnya, Eszme.

— Mi van azzal a szépséges piros-fehér párral, amit Disznólesés éjjelén kaptál tőlem? Magam kötöttem. Tudod, mennyire gyűlölök kötni.

— Hát, meleg az éjszaka. Én szeretem, tudod, ha kering a levegő.

— Pokolian meggyűlt a bajom a sarkokkal.

— Ne haragudj, Eszme!

— Akkor legalább annyit tegyél meg, légy oly kedves, hogy elszaladsz a kunyhómhoz, és elhozol mindent, ami a ruhásszekrény aljában van.

— Igen, Eszme.

— De előtte még ugorj be Jászónunkhoz, és mondd meg neki, hogy jól fűtse be a kovácsműhelyt!

Ogg Ángyi lebámult a küszködő unikornisra. Úgy tűnt, mintha odaragadt volna; rettegett Nénétől, de nem tudott elszabadulni.

— Eszme, nem kérheted arra Jászónt, hogy…

— Nem fogom kérni semmire. És téged sem kérlek.

Mállottviksz Néne leemelte a kalapját, és a bozótba hajította. Aztán anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét az állatról, felnyúlt vasszürke kontyához, és eltávolított belőle pár stratégiailag fontos helyen lévő hajtűt.

A konty tetszetős hajkígyóvá tekeredett ki, ami egészen Néne derekáig omlott le, amikor megrázta párszor a fejét.

Ángyi megbűvölten, mozdulatlanul figyelte, ahogy Néne felnyúl, és a tövénél fogva kirántja egy hajszálát. Aztán bonyolult mozdulatokkal hurkot készített abból, ami szinte nem is látszott, olyan vékony volt. Majd a csapkodó szarvra oda sem figyelve az unikornis nyakába dobta, és meghúzta.

Az állat végül küszködve, vasalatlan patáival nagy földgöröngyöket rúgva a levegőbe talpra állt.

— Azzal nem fogod tudni megtartani — óvakodott be Ángyi egy fa mögé.

— Egy pókhálóval is meg tudnám tartani, Gytha Ogg. Egy pókhálóval. Most pedig eredj a dolgodra!

— Igen, Eszme.

Az unikornis hátravetette a fejét, és felnyerített.

A fél város várta már Nénét, amikor a macskaköveken csattogó patájú szörnyeteget bevezette a házak közé. Mert amit Ogg Ángyi tudott, azt mindenki tudta.

Az állat a lehetetlenül vékony pányva végén táncolt, időnként odarúgott a javíthatatlanul meggondolatlanok felé, de egyszer sem sikerült elszabadulnia.

Jászón Ogg, még mindig a legjobb ruhájában, idegesen ácsorgott a műhely nyitott ajtajában. Tűzforró levegő vibrált a kémény felett.

— Kovács úr — mondta Mállottviksz Néne —, hoztam egy kis munkát.

— Öö — felelte Jászón —, jól látom, hogy ez egy unikornis?

— Így van.

Az állat őrült, vérvörös szemeivel Jászónra meredve ismét felnyihogott.

— Soha senki nem patkolt még meg unikornist.

— Gondoljon erre úgy — javasolta Néne —, mint élete nagy pillanatára.

A tömeg körbeállta őket, azon igyekezve, hogy mindent lásson és halljon, miközben távol tartja magát a patáktól. Jászón megvakarta az állát a kalapácsával.

— Nem is tudom…

— Ide hallgasson, Jászón Ogg! — mondta Néne a hajszálat rángatva, miközben a teremtmény körbetáncolta. — Maga bármit meg tud patkolni, amit behoznak ide. És ennek meg kell fizetnie az árát, ugye?

A kovács rémült tekintetet vetett rá. Nénében volt annyi jóérzés, hogy elszégyellje magát.

— Nem Ángyi beszélt nekem erről — tette hozzá, mert sosem vesztette el azt a képességét, hogy akár a tarkójával is érzékelni tudja barátnője arckifejezését.

Közelebb hajolt Jászónhoz, szinte a nyakában lógott a vergődő állaton.

— És annak az ára, hogy mindent, de mindent meg tud patkolni, amit idehoznak, az… hogy meg is kell patkolnia mindent. A tökéletesség ára mindig az, hogy… tökéletesnek kell lenni. És maga is megfizeti, csakúgy, mint én.

Az unikornis több négyzethüvelyk forgácsot rúgott le az ajtófélfáról.

— De a vas… — dadogta Jászón. — És a szegek…

— Igen?

— A vas megöli — magyarázta Jászón. — Ha vasat rakok rá, az megöli. És a dolgok megölése nem része az egyezségnek. Soha nem öltem meg semmit. Egész éjjel fentmaradtam azzal a hangyával, és nem is esett semmi baja. Nem fogok egy olyan élőlényt bántani, aki soha nem ártott nekem.

— Elhoztad a dolgokat a ruhásszekrényemből, Gytha?

— Igen, Eszme.

— Akkor add őket ide! Maga pedig, Jászón, fűtse csak be azt a kovácstűzhelyt.

— De ha vasat rakok rá, akkor…

— Említettem én bármiféle vasat?

A szarv Jászón fejétől egyarasznyira kiütött egy követ a falból. A férfi megadta magát.

— Jöjjenek akkor be, hogy lenyugodjon! — mondta. — Soha nem patkoltam még ilyen csődört anélkül, hogy legalább két felnőtt férfi és egy kölyök ne tartotta volna.

— Azt fogja tenni, amit mondok neki — válaszolta Néne. — Nem szegülhet velem szembe.

— Megölte az öreg Ódalgót — tette hozzá Ángyi. — Én szíves örömest végeznék vele.

— Akkor szégyelld magad, asszony! — torkolta le Néne. — Ez csak egy állat. Az állatok nem tudnak gyilkolni. Csak mi, felsőbbrendű fajok vagyunk ilyesmire képesek. Ez az egyik dolog, ami megkülönböztet minket tőlük. Add ide azt a zsákot!

Behúzta a hatalmas, ellenkező bestiát a nagy duplaajtón, mire néhány helyi lakos gyorsan be is csapta mögötte az ajtószárnyakat. Egy pillanattal később az egyik pata lyukat ütött a deszkákba.

Maphlaves futva érkezett, nagy számszeríjával a vállán.

— Azt mondták nekem, megint előkerült az unikornis!

Újabb deszka tört pozdorjává.

— Ott van bent?

Ángyi bólintott.

— Idevonszolta egészen az erdőből — mondta.

— De az egy vadállat!

Ogg Ángyi megdörzsölte az orrát.

— Igen, valóban… de ő megfelel a követelményeknek, nem? Már úgy értem, megvan benne minden, ami az unikornisok megszelídítéséhez szükségeltetik. És most nem a boszorkányságra gondolok.

— Hanem mire?

— Azt hittem, vannak dolgok, amiket mindenki tud az unikornisok foglyul ejtésével kapcsolatban — felelte Ángyi pajzánul. — Mármint arra célzok, hogy ki ejtheti foglyul őket. Eszme mindig is gyorsabban futott magánál, ugye? Bármelyik férfit lehagyta.

Maphlaves eltátotta a száját.

— Én viszont — folytatta Ángyi —, hát én megbotlottam az első komolyabb gyökérben, amivel találkoztam. Néha egyáltalán nem volt könnyű találni egyet.

— Úgy érti, miután én elmentem, ő egyáltalán nem…

— Ne kezdjen el érzelegni! A mi korunkban ezek a dolgok már nem számítanak — válaszolta Ángyi. — Bele se gondolt volna többé, ha maga nem bukkan most fel. — Úgy tűnt, erről eszébe jut valami. — Nem találkozott véletlenül Casanundával?

— 'smint, rózsaszálam? — szólalt meg egy vidám, reményteli hang.

Ángyi még csak meg sem fordult.

— Maga tényleg ott bukkan fel, ahol nem is számít rá az ember — válaszolta.

— Erről vagyok híres, Ogg asszony.

A kovácsműhelyben csend volt. Majd felhangzott Jászón kalapácsának kopp-kopp-koppja.

— Mit csinálnak odabent? — kérdezte Maphlaves.

— Bármit is csináljanak, véget vetett a rúgkapálózásnak — mondta Ángyi.

— Mi volt a zsákban, Ogg asszony? — érdeklődött Casanunda.

— Amit el kellett hoznom — válaszolta Ángyi. — A régi ezüst teáskészlet. Családi örökség. Csak kétszer láttam eddig, és ebből másodszor akkor, amikor bepakoltam a zsákba. Nem hinném, hogy valaha is használta volna. A tejszínkiöntője úgy néz ki, mint egy vicces tehén.

Még több ember gyűlt a kovácsműhely elé. A tömeg lassan betöltötte a teret. A kalapálás elhallgatott. Jászón szólalt meg egészen közelről:

— Most ki fogunk menni.

— Most kijönnek — mondta Ángyi.

— Mit mondott?

— Azt mondta, most kijönnek.

— Most kijönnek!

A tömeg hátrahúzódott. Az ajtók kicsapódtak.

Néne tűnt fel, mögötte az unikornis. Az állat higgadtan sétált kifelé, az izmai úgy mozogtak fehér szőre alatt, mint békák az olajban. A patkói csattogtak a kövezeten. Maphlaves nem tudta nem észrevenni, hogy ragyognak.

A bestia jól nevelten folytatta útját a boszorkány mellett, amíg oda nem értek a tér közepére. Akkor Néne elengedte, és gyengéden rávágott a hátsójára.

Az unikornis felnyihogott, megfordult, és végigügetett az utcán, az erdő felé…

Ogg Ángyi jelent meg némán Néne mellett, aki a távozó állat után nézett.

— Ezüstpatkók? — kérdezte halkan. — Nagyon hamar el fognak kopni.

— És ezüstszegek. Épp elég ideig ki fognak tartani — válaszolta Néne a világnak általánosságban. — Az a nőszemély pedig soha nem lesz képes visszaszerezni, még ha ezer éven át hívja is.

— Megpatkolni egy unikornist — rázta a fejét Ángyi. — Csak neked juthat eszedbe ilyesmi, Eszme.

— Egész életemben mást sem csináltam — válaszolta Néne.

Az unikornis odaért a láp határához. Figyelték, ahogy eltűnik az esti homályban.

Ángyi sóhajtott, és megtörte a varázst, bármi is okozta.

— Szóval akkor ennyi volt.

— Igen.

— Felmész a kastélyba a bálba?

— Te?

— Hát… Casanunda úr megkérdezte, meg tudnám-e neki mutatni a Hosszú Embert. Tudod. Rendesen. Azt hiszem, azért, mert ő végül is egy törpe. A fajtáját nagyon érdekli mindenféle földből készült építmény.

— Nem tudunk betelni az ilyesmivel — szólalt meg Casanunda.

Néne a szemét forgatta.

— Viselkedj a korodhoz illően, Gytha!

— Viselkedjek? Nem kell viselkednem, automatikusan jön — válaszolta Ángyi. — Úgy viselkedni, mintha csak feleennyi idős lennék… hát, az már keményebb dió. Egyébként meg nem válaszoltál nekem.

Ángyi, Maphlaves, és valószínűleg Mállottviksz Néne legnagyobb meglepetésére is, Néne belekarolt Maphlavesbe.

— Maphlaves úr és én lesétálunk a hídhoz.

— Tényleg? — kérdezte Maphlaves.

— Milyen kedves.

— Gytha Ogg, ha továbbra is így bámulsz rám, teljes joggal foglak nyakon vágni!

— Ne haragudj, Eszme! — mondta Ángyi.

— Azért.

— Feltételezem, a múltról akartok beszélgetni — tippelt Ángyi.

— Talán a múltról. Talán egyéb időkről.

Az unikornis odaért az erdőhöz, és továbbügetett.

A Lancre vize örvénylett alant. Soha senki nem kelhet át kétszer ugyanazon a folyón, még akkor sem, ha híd van rajta.

Maphlaves bedobott egy kavicsot. Felhangzott egy csobb.

— Minden a helyére kerül — mondta Mállottviksz Néne —, valahol. Az a fiatal varázslód tudja ezt, csak nem képes jól megfogalmazni. Nagyon értelmes fiú, kár, hogy nem veszi észre, ami a szeme előtt van.

— Itt akar maradni egy időre — jegyezte meg Maphlaves gyászosan. Újabb kavicsot dobott a mélységbe. — Úgy tűnik, megbabonázták azok a kövek. Nem tilthatom meg neki, ugye? A királynak nagyon tetszett az ötlet. Azt mondja, a többi királynak mind van udvari bolondja, úgyhogy ő megpróbál egy bölcset tartani az udvarában, hátha az jobban működik.

Néne nevetett.

— És a fiatal Rubina is bármelyik pillanatban felébredhet — mondta.

— Mit értesz ez alatt?

— Á, semmit. A jövő már csak ilyen. Bármi lehetséges benne. És minden.

Felemelt egy kavicsot. Ugyanabban a pillanatban ért a vízhez, mint Maphlavesé, közös csobbanással.

— Gondolod… hogy valahol… minden jól alakult?

— Igen. Itt! — Látván, hogy a férfi összeomlik, Néne meglágyult egy kicsit. — De ott is — tette hozzá.

— Mi?

— Arra gondolok, hogy valahol Mustrum Maphlaves feleségül vette Mállottviksz Eszmét, és boldogan… — Ángyi állkapcsa megfeszült — boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Többé-kevésbé. Már amennyire bárki is boldog lehet.

— Honnan tudod?

— Elkaptam az emlékfoszlányait. Meglehetősen boldognak tűnt. Engem pedig nem könnyű boldoggá tenni.

— Ez meg miért van?

— Minden tulajdonságommal kapcsolatban a tökéletességre törekszem.

— Mondott bármit is arról, hogy…

— Semmit nem mondott! Fogalma sincs, hogy létezünk! Ne kérdezősködj! Éppen elég azt tudni, hogy minden megtörténik valahol, nem?

Maphlaves megpróbálkozott egy vigyorral.

— És ez a legjobb híred számomra?

— Ez a legjobb, ami létezik. Vagy a második legjobb.

Hol végződik[40]?

Egy nyári éjszakán, amikor párok indulnak mindenfelé, és selymes, rózsaszínű hajnal dereng a fák közt. A kastélyból az ünnepségek befejezte után jóval, halk nevetés és kis ezüstcsengettyűk csilingelése hallatszik. Az üres domboldalról azonban csak a tündék csendje.