Hölgyek és urak

A szerző megjegyzése

Általánosságban véve a legtöbb Korongvilág-regény megáll magában is, önálló könyvként. Persze segít, ha valamiféle sorrendben olvassa őket az ember, de nem feltétlenül szükséges.

Ez a könyv más. Ebben nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az eseményeket, amelyek korábban történtek.

Mállottviksz Néne először az Egyenjogú rítusokban tűnt fel. A Vészbanyákban vált egy kis boszorkánygyülekezet nem hivatalos vezetőjévé; a csoport rajta kívül a jó természetű, nemtörődöm, férjek hosszú sorát maga mögött tudó Ogg Ángyiból áll, illetve Magratból, az ő vöröslő orrával, kócos hajviseletével és az elérzékenyülésre való hajlamával, amit leginkább az esőcseppek, a rózsák és a kiscicák bajuszkái váltanak ki belőle. Az abban könyvben ábrázoltak tagadhatatlanul hordoztak magukban némi párhuzamot egy bizonyos skót királyról szóló színdarabbal, és azzal végződtek, hogy II. Verencet koronázták Lancre apró, hegyes-völgyes, erdős országának királyává.

Ennek a szabályok értelmében nem lett volna szabad megtörténnie, mivel szigorúan véve nem ő volt a törvényes örökös; de a boszorkányok számára ő tűnt a legalkalmasabb embernek a feladatra, és, mint mondani szokták, minden jó, ha a vége jó. E vég kibontakozása során még bizonyos törékeny Rokonszenv is kialakult Magrat és Verenc között… annyira törékeny, hogy amint találkoztak, elfelejtették, mit akartak mondani a másiknak, oly szégyenlősek voltak mindketten. De ha ezen az akadályon túljutva egyiküknek mégis sikerült kinyögnie valamit, a másik rögtön félreértette és megbántódott. Mindketten rengeteg időt töltöttek az azon való töprengéssel, hogy vajon mit gondolhat a másik. Ezt hívhatjuk akár szerelemnek is, vagy valami ahhoz hasonló dolognak.

A Vége a mesének című regényben a három boszorkány átkelt a fél kontinensen, hogy legyőzzék a Keresztanyát (aki tett egy olyan ajánlatot a Sorsnak, amit az nem utasíthatott vissza).

Itt következik annak a története, ami a visszatérésük után esett meg.

FOLYTASSUK HÁT…