Egyenjogú rítusok

A varázsló nedvesen sóhajtott, s kinyújtotta kezét. Aranyszín tűzsugár lőtt át a tajtékzó vízen s szisszent el a feledésbe.

— Ott van! — kiáltotta Néne diadalmasan.

— Az csak egy csónak — mondta Katángli. — A fiúk használják nyaranta…

Néne eltökélt alakja után gázolt olyan gyorsan, ahogy csak telt tőle.

— Nem gondolhat arra, hogy egy ilyen éjszakán vízre száll! — hörrent. — Ez őrültség!

Néne végigcsúszkált a hullámtörő nedves deszkáin, amiket már csaknem ellepett a víz.

— Nem is tud semmit a csónakokról! — ágált Katángli.

— Hát akkor gyorsan kell tanuljak — válaszolta nyugodtan Néne.

— De nem ültem csónakban kisfiúkorom óta!

— Valójában nem kértem magát, hogy tartson velem. A hegyes vége kell elöl legyen?

Katángli fölnyögött.

— Ez mind nagyon dicséretre méltó — közölte —, de talán várhatnánk reggelig?

Egy villámlás villanása világította meg Néne arcát.

— Talán nem — törődött bele Katángli. Végigdübörgött a hullámtörőn, s maga felé húzta a kis evezőscsónakot. A beleülés mázli kérdése volt, de végül sikerrel járt, a sötétben matatva a kikötőkötéllel.

A csónak kilendült az árra, s lassan forgolódva elsodródott.

Néne görcsösen csimpaszkodott az ülésbe, mikor a csónak már a zavaros vízen himbálózott, s várakozóan tekintett a homályon keresztül Katánglira.

— Nos?

— Nos mi? — érdeklődött Katángli.

— Azt mondta, mindent tud a csónakokról.

— Nem. Azt mondtam, hogy maga nem tud semmit.

— Ó!

Kapaszkodtak, miközben a csónak nehézkesen evickélt, csodával határos módon visszanyerte egyensúlyát, s elsodródott folyásirányban lefelé.

— Amikor azt mondta, hogy kisfiú kora óta nem ült csónakban… — kezdte Néne.

— Kétéves lehettem, azt hiszem.

A csónakot elkapta egy örvény, megpörgette, és kilőtte keresztbe az áradáson.

— Úgy könyveltem el, hogy olyan fiú volt, aki reggeltől estig csónakból csónakba ugrált, ki-be.

— Fönn a hegyekben születtem. Ha mindenáron tudni akarja, már a nedves füvön tengeribeteg leszek — jelentette ki Katángli.

A csónak teljes súlyával nekivágódott egy elmerült fatörzsnek, s az orrán átcsapott egy hullámocska.

— Tudok egy bűvigét megfulladás ellen — ismerte el boldogtalanul.

— Ennek örülök.

— Csak az a bökkenő, hogy szárazföldön kell kimondani.

— Vegye le a csizmáját! — utasította Néne.

— Mi?

— Ember, vegye le a csizmáját!

Katángli kényelmetlenül fészkelődött a padon.

— Mi jár a fejében?

— Elméletileg a víznek a csónakon kívül kéne lennie, ennyit azért tudok! — Néne a fenéken lötyögő sötét tócsára mutatott. — Töltse meg a csizmáját vízzel és ürítse ki oldalt!

Katángli bólintott. Úgy érezte, hogy az utóbbi két ára valahogy magával ragadta őt anélkül, hogy a legcsekélyebb beleszólása lett volna, s egy pillanatig dédelgette azt a furán vigasztaló érzést, hogy élete teljesen kikerült az irányítása alól s bármi történjék is, senki sem hibáztathatja. Vízzel tölteni meg csizmáit, miközben ide-oda hányódik az áradó folyón éjfélkor annak társaságában, akit kizárólag nőként tudna leírni, legalább annyira logikusnak tűnt, mint bármi más az adott körülmények között.

És milyen jó alakú nő, szólalt meg egy elhanyagolt hang elméje hátsó részében. Volt valami abban a módban, ahogy viharvert söprűnyelét a csónak farán evezésre használta a fodrozódó vízen át, ami fölkavarta Katángli tudatalattijának rég elfeledett tartományait.

Na persze, nem mintha biztos lehetne a jó alakjában ebben az esőben meg szélben valamint Néne azon szokásának betudhatóan, hogy egész ruhatárát egyszerre ölti magára. Katángli tétován köszörülte torkát. Képletesen értelemben jó alakú, határozta el.

— Hümm, figyeljen — mondta. — Ez mind nagyon szép, de vegyük figyelembe a tényeket, úgy értem, a sodródás mértékét és így tovább, érti? Mostanra már mérföldekre lehet a nyílt óceánon. Talán sosem fog partot érni többé. Még akár a Peremcsobajba is beleeshet.

Néne, aki a vizet bámulta eddig, megfordult.

— Nem képes valami olyanra gondolni, ami esetleg segíthetne, és mi megtehetnénk? — akarta tudni.

Katángli néhány másodpercig csak meregette a vizet.

— Nem — felelte.

— Hallott már olyanról, hogy valaki Visszajött?

— Nem.

— Akkor érdemes megpróbálkozni, nem igaz?

— Sose szerettem az óceánt — jelentette ki Katángli. — Az lenne a helyes, ha lenne rajta burkolat. Szörnyű dolgok vannak benne, lent a mély részeken. Ijesztő tengeri szörnyek. Legalábbis így mondják.

— Csak meregessen, fiatalember, vagy meg fogja látni, hogy igazuk van-e azoknak, akik ezt mondják.

A vihar előre-hátra gördült fölöttük. Elveszettnek érezte magát itt, a lapos folyómenti síkságon; valójában a magas Kostetőhöz tartozott, ahol mindenki képes értékelni egy jó, kiadós vihart. Körbezsémbelt, egy legalább közepesen magas dombot keresve, hogy legyen mihez villámokat csapdosni.

Az eső halk dobolássá csöndesült, amit biztosan képes lesz akár napokig folytatni. Tengeri köd is érkezett, hogy asszisztáljon neki.

— Ha lenne néhány evezőnk, amivel evezhetnénk, ha tudnánk, merre menjünk — mondta Katángli. Néne nem válaszolt.

A férfi néhány további csizma vizet öntött ki a csónak oldalán, s fölmerült benne, hogy köntösén az aranypaszomány valószínűleg sose lesz már a régi. Szép is lenne azt hinni, hogy egy nap ennek még lesz jelentősége.

— Föl sem merem tételezni, hogy tudja véletlenül, merre van a Tengely? — kockáztatta meg. — Csak a társalgás kedvéért kérdem.

— Keresse a fák mohos oldalát — javasolta Néne anélkül, hogy odafordította volna fejét.

— Á! — motyogta Katángli, s bólintott.

Búskomoran bámult le az olajos vízre, s azon tűnődött, ez vajon melyik konkrét víz. A sós illatból ítélve már kinn jártak az öbölben.

Ami igazán megfélemlítette a tengerrel kapcsolatosan az volt, hogy az egyetlen dolog közte meg a fenéken élő rémisztő dolgok közt puszta víz. Természetesen tudta, hogy logikusan tekintve az egyetlen dolog, ami elválasztja, mondjuk, a Klaccs dzsungeleiben előforduló emberevő tigrisektől csakis a távolság, de ez valahogy nem volt ugyanaz. A tigrisek nem emelkednek elő a hűs habokból, szájuk telis-tele tűhegyes fogakkal…

Megborzongott.

— Nem érezte? — kérdezte Néne. — Benne van a levegő izében. Mágia! Szivárog valamiből.

— Alapjában véve nem oldódik vízben — jegyezte meg Katángli. Egyszer-kétszer végignyalta száját. Valóban volt valami bádogszerű íze a ködnek, ezt el kellett ismerje, meg némi olajossága a levegőnek.

— Maga a varázsló — szögezte le szigorúan Néne. — Nem tudja idehívni vagy valami?

— A probléma sosem merült föl — felelte Katángli. — A mágusok sosem hajítják el a botjuk.

— Valahol errefelé van — csattant föl Néne. — Segítsen megtalálni, ember!

Katángli fölnyögött. Fárasztó éjszaka volt mögötte, s mielőtt újra megpróbálkozna varázslással, igazán szüksége van tizenkét óra alvásra; több kiadós étkezésre, meg egy csöndes délutánra a pattogó kandalló előtt. Kezd ehhez túl öreg lenni, ez a gond. De behunyta a szemét és összpontosított.

Na jó, tényleg van itt mágia. Vannak bizonyos helyek, ahol a varázserő természetes módon fölhalmozódik. Lerakatokat hoz létre a földöntúli oktiron fémben, bizonyos fafajtákban, eldugott tavakban, átólinosesőzik a világon és azok, akik járatosak az ilyesmiben, elkaphatják és elraktározhatják. Ezen a területen is akadt egy mágiaraktár.

— Nagy erejű — szólt az Arkrektor. — Nagyon nagy erejű — Kezét halántékához emelte.

— Kezd piszok hideg lenni — morgott Néne. A kitartó esőből havazás lett.

Hirtelen változás következett be a világban. A csónak megállt, nem zökkenéssel, hanem mintha a tenger váratlanul úgy döntött volna, megszilárdul. Néne kinézett oldalt.

A tenger megszilárdult. A hullámok moraja messziről érkezett, folyamatosan egyre messzebbről.

Áthajolt a csónak oldalán és megkocogtatta a vizet.

— Jég — jelentette. A csónak moccanatlan állt egy jégóceánban. Vészjóslóan nyikorgott.

Katángli lassan biccentett.

— Ennek van értelme — mondta. — Ha ők… ott vannak, ahol szerintünk vannak, akkor ott nagyon hideg van. Olyan hideg, amilyen az éjszaka a csillagok között, úgy beszélik. Így hát a bot is érzi.

— Úgy van — értett egyet Néne, s kilépett a csónakból. — Nincs más dolgunk, mint hogy megtaláljuk a jég közepét, s ott lesz a bot, igaz?

— Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Legalább a csizmám hadd vegyem föl!

Megfagyott hullámokon keltek át, s Katángli hébe-hóba megállt, hogy megpróbálja érzékelni a bot pontos hollétét. Összes ruhája ráfagyott. A foga vacogott.

— Maga nem fázik? — kérdezte Nénét, kinek öltözéke eléggé recsegett járás közben.

— De fázom — ismerte be —, csak nem borzongok.

— Amikor legény voltam, ilyenek voltak a telek — említette meg Katángli, ujjait fújogatva. — Ankh-ban szinte soha nem havazik.

— Nahát — mondta Néne, előrenézve a fagyos ködbe.

— Emlékszem, a hegyek csúcsán egész évben volt hó. Ó, manapság már nincsenek olyan mínuszok, mint amilyenek gyerekkoromban voltak.

— Legalábbis mostanáig nem voltak — tette hozzá, lábával topogva a jégen, ami fenyegetőleg csikorgott, emlékeztetve őt, hogy ez itt minden, ami közte meg a tenger feneke között található. Újra topogott, de olyan puhán, amennyire ez lehetséges.

— Miféle hegyek voltak azok? — érdeklődött Néne.

— Ó, a Kostető. Fönn, a Tengely felé. A falut Goromba Pokrócnak hívják.

Néne ajka mozgott.

— Katángi, Katángli — mormolta halkan. — Rokona a vén Acktur Katánglinak? Egy nagy házban lakott a Szökkenő Hegy lábánál, számtalan fiával.

— Az apám. Honnan a Korongból tudta?

— Ott nevelkedtem — felelte Néne, ellenállva a kísértésnek, hogy csak sokattudóan somolyogjon. — Egy völggyel arrébb. Lusta Dögön. Emlékszem az anyjára, kedves asszony volt, barna és fehér tyúkokat tartott, hozzá jártam tojásokat venni az anyukámnak. Ez persze még azelőtt volt, hogy boszorkánnyá avattak.

— Nem emlékszem magára — mondta Katángli. — Na persze, nagyon régen volt. A házunk körül mindig rengeteg gyerek nyüzsgött — Sóhajtott egyet. — Föltételezem, lehetséges, hogy egyszer meghúztam a maga haját is. Ez olyasmi, amit akkoriban sűrűn tettem.

— Lehet. Emlékszem egy alacsony, duci fiúra. Elég utálatosra.

— Az akár én is lehettem. Úgy rémlik, volt egy mindenkinek parancsolgató kislány, de olyan régen történt mindez. Olyan nagyon régen.

— Akkoriban nem volt ősz a hajam — jegyezte meg Néne.

— Akkoriban mindennek más volt a színe.

— Ez igaz.

— Nyaranta nem esett ennyit az eső.

— A naplementék vörösebbek voltak.

— Sokkal több öregember volt. Tele volt velük a világ — emlékezett a varázsló.

— Igen, tudom. És most meg tele van fiatalokkal. Hát nem érdekes? Úgy értem, az ember pont a fordítottjára számítana.

— Még a levegő is jobb fajta volt. Könnyebb volt lélegezni — dörmögte Katángli. Továbblépdeltek az örvénylő hóban, az idő és a Természet fura útjait fontolgatva.

— Hazalátogatott valaha? — faggatta Néne.

Katángli vállat vont.

— Amikor apám meghalt. Különös, még soha nem mondtam senkinek, de… nos, ott voltak a bátyáim; mert ugye nyolcadik fiú vagyok, s mindnek vannak gyerekei sőt unokái, s egyik sem tudja rendesen leírni a nevét. Meg tudtam volna venni az egész falut. És úgy bántak velem, mint egy királlyal, de… úgy értem, én jártam olyan helyeken és láttam olyan dolgokat, amiktől családtagjaim tudata jéggé alvadna, bármely lidércnyomásuknál vadabb lényekkel szálltam szembe, olyan titkokat tudok, amiket csak nagyon kevesen…

— Mellőzöttnek érezte magát — summázta Néne. — Nincs ebben semmi különös. Mindnyájunkkal megesik. Ezt választottuk.

— A varázslóknak soha nem lenne szabad hazamenni — morogta Katángli.

— Nem hiszem, hogy haza tudnak menni — értett egyet Néne. — Nem kelhetsz át kétszer ugyanazon a folyón, mindig ezt mondom.

Katángli ezen eltöprengett.

— Azt hiszem, ebben nincs igaza — mondta. — Át kellett keljek ugyanazon a folyón, ó, több ezerszer is.

— Aha, de nem ugyanaz a folyó volt.

— Nem?

— Nem.

Katángli vállat vont.

— Ugyanannak a rohadt folyónak tűnt pedig.

— Semmi szükség erre a hangnemre — oktatta Néne. — Nem látom be, miért kéne ilyen szavakat eltűrnöm egy olyan varázslótól, aki még levelekre se tud válaszolni!

Katángli elhallgatott egy másodpercre, ha eltekintünk fogai kasztanyetta jellegű csattogásától.

— Ó! — bökte ki. — Ó, tudom már! Magától jöttek azok a levelek, igaz?

— Úgy van. Mindet aláírtam. Ez elvileg amolyan nyomravezető jel kéne legyen, nem igaz?

— Jól van, na, jól van, na. Csak azt hittem, valaki viccelődik, ennyi az egész — felelte Katángli morcosan.

— Viccelődik?

— Nem szoktunk sok kérelmet kapni nőktől. Nem kapunk egyet sem.

— Törtem a fejem, hogy miért nem kapok választ — jegyezte meg Néne.

— Kidobtam mindet, ha tudni akarja.

— Legalább annyit… ott van!

— Hol? Hol? Ó, ott!

A köd szétnyílt, s most tisztán látták — a hópelyhek szökőkútját, a megfagyott levegő díszes oszlopát. S alatta…

A bot nem fagyott a jégbe, hanem békésen lebegett egy forrongó víztócsában.

Egy varázslatos világegyetem jellegzetes szokatlanságainak egyike az ellentétek létezése. Már korábban megjegyeztük, hogy a sötétség nem a fény ellenkezője, csupán a fény hiánya. Hasonlóképp az abszolút nulla is pusztán a hő hiánya. Ha tudni akarod, milyen az igazi hideg, az olyan intenzív hideg, hogy a víz meg sem tud fagyni, hanem antiforr, nem kell messzebb menned ennél a tócsánál.

Néhány másodpercig csöndben bámulták, megfeledkezve civódásukról. Aztán Katángli vontatottan így szólt:

— Ha abba beledugja a kezét, az ujjai reccsenve fognak kettéroppanni, mint valami répa.

— Gondolja, hogy mágiával ki tudja onnan emelni? — firtatta Néne.

Katángli megveregette zsebeit s végül elővadászta sodornivalós zacskóját. Szakértő ujjakkal tömte néhány csikk maradványait új papírba, s megfelelő alakba nyalogatta anélkül, hogy levette volna szemét a botról.

— Nem — válaszolta. — De akkor is megpróbálom.

Vágyódva tekintett cigarettájára, aztán a füle mögé tűzte. Kinyújtotta kezét, kifeszítette ujjait, s ajka hangtalan mozgott, mikor elmotyogott néhány varázsszót.

A bot megpördült medencéjében, s puhán elemelkedett a jégről, ahol azonnal a fagyott levegőgubó középpontjává vált. Katángli fölnyögött az erőfeszítéstől — a közvetlen levitáció az alkalmazott mágia legnehezebb formája a hatás-ellenhatás közismert elvének mindig jelenlévő veszélye miatt, ami azt jelenti, hogy egy varázsló, aki puszta szellemi erével kísérel meg fölemelni egy nehéz tárgyat, azzal a kilátással kell szembenézzen, hogy esetleg agyával a csizmájában fogja végezni.

— Nem tudná függőlegesen fölállítani? — kérdezte Néne.

Rendkívüli érzékenységgel a bot lassan megfordult a levegőben, míg végül ott lógott Néne előtt néhány hüvelyknyire a jég fölött. Fagy csillámlott faragásain, de Katánglinak úgy tetszett — a migrén vörös ködén át, mely szeme előtt lebegett —, hogy őt nézi. Neheztelve.

Néne megigazgatta a kalapját, s céltudatosan fölegyenesedett.

— Rendben — mondta. Katángli megingott. A hang tónusa úgy hasított át rajta, mint a gyémántfűrész. Halványan vissza tudott emlékezni arra, ahogy anyja korholta kiskorában; nos, ez volt az a hang, csak kifinomultabb, koncentráltabb, és kis szilíciumkarbid-darabkákkal élezett, parancsoló hangnem, amitől egy tetem is vigyázzba vágta volna magát s valószínűleg már átmasírozott volna a temető felén, mielőtt eszébe jutott volna, hogy, végül is, halott.

Néne a lebegő varázspálca előtt állt, csaknem elolvasztva annak jeges borítását pillantásának puszta dühével.

— Ez hát az elképzelésed a tisztes viselkedésről, mi? Elhevergetni a tengeren, miközben emberek halnak meg? Ó, ez aztán derék!

Félkörben körbetrappolt. Katángli megrökönyödésére a husáng utána fordult.

— Szóval el lettél hajítva! — csattant föl Néne. — És akkor mi van? A lány alig több, mint gyermek, s a gyerekek előbb-utóbb mindnyájunkat eltaszítanak. Ez a hűséges szolgálat? Nincs benned semmi szégyen, itt heverészel duzzogva, mikor végre valami hasznod lehetne?

Előrehajolt, kampós orra csak egy-két hüvelyknyire a bottól. Katángli csaknem egészen bizonyos volt abban, hogy a varázsvessző megpróbált hátrahúzódni, el a boszorkány útjából.

— Megmondjam neked, mi történik a rossz botokkal? — sziszegte. — Ha Esk elveszett a világ számára, megmondjam, mit fogok veled csinálni? Egyszer megmenekültél a tűztől, mert tovább tudtad adni neki a fájdalmat. Legközelebb nem tűzbe vetlek.

Hangja ostorszíj-susogássá halkult.

— Először a hántológyalu jön. Aztán a dörzspapír és az ácsfúró és a faragókés…

— Hé, csak nyugalom! — szólalt meg Katángli könnyező szemmel.

— …és ami megmarad, azt kicövekelem az erdőbe a gombáknak meg fatetveknek meg bogaraknak. Évekig eltarthat.

A faragások gyötrődve vonaglottak. Többségük hátulra húzódott Néne tekintete elől.

— Most pedig — mondta a boszorkány —, megmondom, mit fogok tenni. Föl foglak venni és együtt mindnyájan szépen visszamegyünk az Egyetemre, nemdebár? Különben jön a tompa fűrész.

Fölgyűrte ruhaujját, s kinyújtotta kezét.

— Varázsló, azt fogom kérni, hogy eressze el.

Katángli boldogtalanul biccentett.

— Amikor azt mondom, hogy „most”, akkor azonnal! Most!

Katángli újra kimerte nyitni a szemét.

Néne maga előtt teljesen kinyújtott bal karral állt, szorosan markolva a botot.

A jég párafröccsenésekkel robbant le róla.

— Jól van — fejezte be Néne —, de ha ez még egyszer előfordul, nagyon mérges leszek, megértetted?

Katángli leengedte kezét, s a nőhöz sietett.

— Nem sérült meg?

A boszorka fejét rázta.

— Olyan, akár forró jégcsapot kézben tartani — közölte. — Gyerünk, nincs időnk álldogálásra és cseverészésre.

— Hogyan fogunk visszajutni?

— Ember, mutasson már egy kis kurázsit, az istenek szerelmére! Repülni fogunk.

Néne meglengette a söprűjét. Az Arkrektor kétkedve nézett rá.

— Ezen?

— Persze. A varázslók nem repülnek a vesszejükön?

— Ez kifejezetten méltóságon aluli.

— Ha én el tudom viselni, akkor maga is.

— Igen, de biztonságos ez?

Néne megsemmisítő pillantást vetett rá.

— Abszolút értelemben kérdi? — érdeklődött. — Vagy, mondjuk, összehasonlítva egy olvadozó úszó jégtáblán maradással?

— Ez az első alkalom, hogy söprűnyélen lovagolok — jelentette be Katángli.

— Tényleg?

— Azt hittem, hogy csak rájuk ül az ember s máris repül — jegyezte meg a varázsló. — Nem tudtam, hogy ilyen rengeteg föl-lefutkosást és rájuk kiabálást is kell csinálni.

— Ez a fortélya — mutatta ki Néne.

— Azt gondoltam, gyorsabbak is — folytatta Katángli —, és őszintén szólva, hogy magasabban szállnak.

— Hogy érti azt, magasabban? — kérdezte Néne, megpróbálva ellensúlyozni a mágus súlyát a háta mögött, ahogy viszszafordultak a folyó folyásával szembe. Mint minden pótülésen ülő utas az idők hajnala óta, a férfi állhatatosan a rossz irányba dőlt.

— Nos, valahogy a fák fölött — említette Katángli lebukva, miközben egy csöpögő ág lesöpörte a kalapját.

— Semmi olyan baja nincs ennek a söprűnek, amin ne segítene, ha maga leadna vagy fél mázsát — csattant föl Néne. — Vagy szívesebben szállna le és gyalogolna?

— Eltekintve attól a ténytől, hogy az idő zömében a lábam amúgy is érinti a talajt — mondta Katángli —, nem szeretném zavarba hozni magát. Ha valaki megkért volna, hogy soroljam föl a repülés veszélyeit, tudja, sose jutott volna eszembe, hogy közéjük vegyem az ember lábának halálra csapkodását magas sasharaszttal.

— Maga dohányzik? — firtatta Néne, komoran meredve maga elé. — Valami ég.

— Csak hogy megnyugtassam az idegeim, asszonyom, emiatt az elhamarkodott fejesugrás miatt a levegőbe.

— Nos, most rögtön nyomja el! És kapaszkodjon!

A söprű fölfelé bukdácsolt, s növelte sebességét, kábé egy geriátriáról szökött kocogóéval.

— Mr. Varázsló.

— Halló?

— Amikor azt mondtam, kapaszkodjon…

— Igen?

— Nem úgy értettem, hogy ott.

Csönd támadt.

— Ó! Igen. Értem. Rettentően sajnálom.

— Semmi baj.

— A memóriám már nem a régi… Biztosíthatom… nem akartam megsérteni.

— Nem sértődtem meg.

Egy pillanatig csöndben repültek.

— Mindazonáltal — jegyezte meg Néne elgondolkozva — azt hiszem, hogy mindent egybevéve, jobb szeretném, ha elvenné onnan a kezét.

Vastag sugárban dőlt az eső a Láthatatlan Egyetem esővízcsatornáiba s a csurgókba folyt, ahol a nyár óta elhagyatott varjúfészkek úgy lebegtek, mint nagyon rosszul megépített csónakok. A víz ősi, lerakódott rétegekkel bevont csövekben gurgulázott. Utat talált a cserepek alá, s ráhellózott a pókokra az ereszek alatt. Levetődött az oromzatról s titkos tavacskákat hozott létre a csúcsos tornyok közt.

Egész ökológiai rendszerek léteztek az Egyetem végtelen tetőin, amikhez képest Gormenghast[3] szerszámkamrának tűnt volna egy vasúti parcellán, madarak daloltak apró almákból és dudvamagokból kinőtt dzsungelekben, kicsiny békák úszkáltak a felső ereszekben, s egy hangyakolónia szorgosan munkálkodott egy izgalmas és bonyolult civilizáció megalkotásán.

Az egyetlen dolog, amit a víz nem tehetett meg, az a tetőkön sorakozó díszes vízköpőkből való kibugyogás volt. Ez azért volt így, mert a vízköpők az eső első jelére elkószáltak és menedéket leltek a padláson. Úgy tartották, hogy attól, hogy csúnya vagy, még nem kell hülye is legyél.

Patakokban esett. Folyókban áradt. Tengerekben szakadt. De legfőképp a Nagycsarnok tetején ömlött keresztül, ahol a párbaj Néne és Katángli között nagyon nagy lyukat hagyott maga után, s Hidló úgy érezte, hogy valamiképp személy szerint rázuhog.

Egy asztalon állt, a diákcsoportokat szervezve, akik leszedték a festményeket és vénséges faliszőnyegeket, még mielőtt ronggyá áznának. Muszáj volt asztalra állni, a padlót már több hüvelyknyi víz borította.

Sajnos, nem esővíz. Ez saját egyéniséggel rendelkező víz volt, azzal a jellegzetes karakterrel, amit akkor szerez a víz, ha hosszasan utazott iszapos tájakon. Magáénak mondhatta az autentikus Ankh-víz sűrű állagát: iváshoz túl szilárd, szántáshoz túl folyékony.

A folyó átszakította a gátakat, milliónyi apró mederben folyt hátrafelé, betörve a pincékbe, kukucsot játszva a padlólapokkal. Hébe-hóba távoli bummok hallatszottak, amikor valami elfeledett varázslat víz alá került alagsorában rövidre záródott és kiadta erejét; Hidló egyáltalán nem lelkesedett a felszínre szivárgó ocsmány bugyborékolások és sziszegések némelyikéért.

Megint azt gondolta, milyen szép is lenne olyan varázslónak lenni, aki kicsiny barlangban él valahol, gyógyfüveket gyűjt, jelentős gondolatokat gondol és tudja, mit beszélnek a baglyok. De valószínűleg a barlang vizes lenne, a növények mérgezőek, és Hidló sose lehetne biztos, végső soron, pontosan melyek is a jelentős gondolatok.

Ügyetlenül leereszkedett, s átgázolt a sötét, örvénylő vízen. Nos, megtett minden tőle telhetőt. Megpróbálta rávenni a rangidős varázslókat a tető mágikus megjavítására, de általános vita támadt a használható bűvigéket illetően, s a végső közmegegyezés szerint ez amúgy is a mesteremberek dolga.

Nesze neked varázslók, gondolta rosszkedvűen, amint a csöpögő boltívek alatt evickélt, mindig a határtalant piszkálgatják, de sose veszik észre a meghatározottat, különösen akkor nem, ha háztartási munkákról van szó. Sose voltak ilyen gondjaink annak a nőnek a fölbukkanása előtt.

Fölcuppogott a lépcsőn, amit egy különösképp imponáló villámlás világított meg. Dermesztő bizonyossággal tudta, hogy noha senki sem hibáztathatja őt mindezért, mindenki fogja. Megragadta köntöse szegélyét s boldogtalanul kicsavarta, aztán a dohányzacskójáért nyúlt.

Csinos, zöld, vízhatlan zacskó volt. Ez azt jelentette, hogy a belefolyt eső nem tudott aztán kijutni belőle. Leírhatatlan volt.

Megtalálta a papírok kis tekercsét is. Egy csomóba tapadtak, mint a kimosott, kicentrifugázott, megszárított és kivasalt nadrág farzsebében lelt mesés bankjegy.

— A francba! — mondta, mély érzéssel.

— Hé! Hidló!

Hidló körbenézett. Ő hagyta el utolsónak a csarnokot, ahol mostanság kezdtek egyes padok úszni tanulni. Örvények és buborékfoltok jelezték a helyeket, ahol a mágia kiszivárgott a pincékből, de sehol nem látszott senki.

Hacsak nem az egyik szobor szólalt meg, na persze. Túl nehezek voltak az elmozdításhoz, s Hidló emlékezett, hogy azt mondta a hallgatóknak, egy alapos mosdatás valószínűleg jót fog nekik tenni.

A szigorú arcokra pillantott, s megbánta szavait. A roppant hatalmas mágusok szobrai néha sokkal elevenebbnek tűntek, mint amihez bármilyen szobornak joga van. Talán halkabbra kellett volna fogja a hangját.

— Igen? — kockáztatta meg, kínzóan tudatában a kőkemény pillantásoknak.

— Itt fönt, te bolond!

Fölnézett. A söprű nehézkesen ereszkedett alá az esőben, hirtelen zuhanások és rándulások sorával. Öt lábbal a víz fölött elveszítette utolsó megmaradt légi jogigényét is és zajosan egy örvénybe pottyant.

— Ne álldogálj ott, idióta!

Hidló idegesen meregette szemét a homályba.

— Valahol muszáj álljak — mutatta ki.

— Úgy értem, nyújts segédkezet! — acsargott Katángli, úgy emelkedve ki a hullámocskákból, akár egy kistermetű, kövérkés Vénusz. — Természetesen, először a hölgynek.

Nénéhez fordult, aki a zavarosban halászott.

— Elvesztettem a kalapom — közölte.

Katángli fölsóhajtott.

— Tényleg számít az valamit is ilyen időben?

— A boszorkánynak kell, hogy legyen kalapja, különben ki ismerné föl? — magyarázta Néne. Amikor valami sötét és elázott úszott arra, odakapott, diadalmasan kacarászott, kiöntötte belőle a vizet, s fejébe csapta a kalapot, ami elvesztette minden merevségét s eléggé kackiásan csüngött fél szemébe.

— Remek — mondta, olyan hangon, ami azt sugallta, jobb lesz, ha az egész világegyetem meghúzza magát.

Újabb ragyogó villámcsapás érkezett, ami azt mutatja, hogy még a viharisteneknek is jól fejlett drámai érzéke van.

— Jól áll magának — motyogta Katángli.

— Elnézést — vágott közbe Hidló —, nem ő az a n…

— Ne is törődj vele — legyintett Katángli, s megfogva Néne kezét, fölsegítette a lépcsőn, miközben a botot lóbálta.

— De az tanellenes, hogy beengedjünk ide a n…

Elhallgatott s csak bámult, amikor Néne odanyúlt és megérintette a falat az ajtó mellett. Katángli megütögette Hidló mellkasát.

— Mutasd meg nekem, hol van ez leírva.

— A könyvtárban vannak — szakítottá félbe Néne.

— Az volt ez egyetlen száraz hely — szólt Hidló —, de…

— Ez az épület fél a viharoktól — jelentette ki Néne. — Ráférne egy kis vigasztalás.

— De a tan… — ismételte meg kétségbeesve Hidló.

Néne már nagy léptekkel rótta a folyosót, a mögötte mendegélő Katánglival. Az Arkrektor visszafordult.

— Hallottad a hölgyet — utasította.

Hidló tátott szájjal nézte távozásuk. Amikor lépteik elhaltak a távolban, egy pillanatig csöndben állt, az életről gondolkodott, meg hogy az övé hol siklott félre.

Ellenben nem akarta, hogy engedetlenséggel vádolják.

Nagyon óvatosan, anélkül, hogy tudta volna miért, odanyúlt, s barátian megveregette a falat.

— Semmi baj, semmi baj — motyogta.

Különös, de utána jobban érezte magát.

Fölmerült Katángliban, hogy saját birtokán neki kéne előremennie, de a siető Néne nem volt egyenrangú ellenfél egy csaknem szélsőségesen nikotinfüggő számára, s az Arkrektor csak rákmódra ugrándozva tudott vele lépést tartani.

— Erre van — mutatta a férfi, áttocsogva a tócsákon.

— Tudom. Mondta az épület.

— Igen, erről már meg akartam kérdezni — mondta Katángli —, mert, tudja, nekem sose mondott semmit, pedig már évek óta itt lakom.

— Odahallgatott rá akár egyszer is?

— Nem, nem igazán — ismerte be Katángli. — Semmi ilyesmi.

— Hát akkor? — szólt Néne ferdén átvágva a vízesés mellett, ahol azelőtt a konyhalépcső volt (Mrs. Körömlob mosnivalója soha többé nem lesz a régi). — Azt hiszem, itt van fönn, a folyosó végén, nem igaz?

Elsöpört a döbbent varázslók triója mellett, akiket nagyon meglepett jelenléte s teljesen elképesztett a kalapja.

Katángli mögötte kapkodott levegőért, s megragadta a karját a könyvtár ajtajánál.

— Figyeljen — zihálta kétségbeesve. — Nem akarom megbántani, kisasszony, ümm, úrnő…

— Azt hiszem, mostantól szólíthat Eszmereldának. Mivelhogy osztoztunk a söprűnyélen meg minden.

— Előremehetek? Ez az én könyvtáram — esengett a férfi.

Néne megfordult, arca csupa meglepődés. Aztán elmosolyodott.

— Természetesen. Nagyon sajnálom.

— Csak a dolog kinézete miatt, tudod — mentegetőzött Katángli. Belökte az ajtót.

A Könyvtár tele volt varázslókkal, akik úgy törődnek a könyveikkel, ahogy a hangyák tojásaikkal, s nehéz időkben körülbelül ugyanúgy hurcolják magukkal őket. A víz már ide is kezdett bejutni, s meglehetősen fura helyeken bukkant föl a könyvtár különös gravitációtorzító hatása miatt. Minden alsó polcot kiürítettek, s varázslók meg hallgatók váltakozva halmozták a köteteket minden elérhető asztalra és száraz polcra. A levegő tele volt mérgesen susogó lapok hangjával, ami csaknem elfojtotta a vihar távoli őrjöngését.

Ez nyilvánvalóan fölzaklatta a könyvtárost, aki mágustól mágusig inalt, hatástalanul ráncigálva köntösük, „úúk”-ot kiabálva.

Meglátta Katánglit, s sebesen felé négykézlábalt. Néne még sosem látott orángutánt, de esze ágában se volt ezt beismerni, és eléggé nyugodt maradt a kis, pocakos férfival szemben, akinek hihetetlenül hosszú karja volt, s 12-es bőrt viselt 8-as méretű testén.

— Úúk — magyarázta az emberszabású —, úúk.

— Úgy vélem — felelte röviden Katángli, s megragadta a legközelebbi varázslót, aki egy tucat grimoire súlya alatt imbolygott. A férfi úgy bámult rá, mintha kísértetet látna, oldalvást Nénére sandított, s leejtette a könyveket a földre. A könyvtáros arca megrándult.

— Arkrektor? — akadt el a mágus lélegzete —, maga él? Úgy értem… hallottuk, hogy magát eltüntetette egy… — újra Nénére pillantott —, …úgy értem, azt hittük… Hidló azt mondta nekünk…

— Úúúk — szólt a könyvtáros, visszahessegetve néhány lapot borítójába.

— Hol az ifjú Simon meg a kislány? Mit tettetek velük? — érdeklődött Néne.

— Ők… oda hátrébb tettük őket — válaszolta a varázsló sebesen hátrálva. — Ümm…

— Mutasd meg! — parancsolta Katángli. — S hagyd abba a makogást, ember, az ember azt hinné, sose láttál még nőt.

A varázsló nagyot nyelt, s nyomatékosan bólogatott.

— Igenis. És… úgy értem… kérem, kövessen… ümm…

— Nem akartál semmit se mondani a tanról, ugye? — firtatta Katángli.

— Ümm… nem, Arkrektor.

— Akkor jó.

Szorosan jól megtiport sarkában követték, ahogy végignyargalt a sürgő-forgó mágusok között, akiknek többsége abbahagyta a munkálkodást, hogy jól megbámulja a mellettük elsiető Nénét.

— Kezd a dolog zavarba ejtő lenni — vetette oda Katángli szája sarkából. — Kénytelen leszek kinevezni téged tiszteletbeli varázslónak.

Néne egyenesen előre nézett, ajkai alig mozdultak.

— Ha megteszed — sziszegte —, ki foglak nevezni tiszteletbeli boszorkának.

Katángli gyorsan befogta a száját.

Esk és Simon egy asztalon feküdtek az egyik oldalsó olvasóteremben. Fél tucat varázsló vigyázott rájuk, akik idegesen félrehúzódtak, mikor a trió közelgett, mögöttük a peckesen masírozó könyvtárossal.

— Gondolkoztam a dolgon — mondta Katángli. — Egész biztos, hogy sokkal jobb lenne Simonnak adni a botot, nem? Ő varázsló, és…

— Csak a holttestemen át — szakította félbe Néne. — Meg a tiéden. Ők rajta keresztül szerzik az erejük, még többet akarsz nekik adni?

Katángli sóhajtott. Csodálattal adózott a varázspálcának, az egyik legjobb volt, amit valaha is látott.

— Nos, jó. Természetesen igazad van.

Odahajolt, s ráfektette a botot Esk alvó alakjára, aztán drámaian hátralépett.

Semmi sem történt.

Az egyik varázsló idegesen köhécselt.

Továbbra se történt semmi.

— A dolog nem működik — mutatta ki Katángli —, igaz?

— Úúk.

— Adj neki időt — javasolta Néne.

Adtak neki időt. Odakint a vihar körbesétált az égbolton, megpróbálva leemelni a házak fedelét.

Néne lecsüccsent egy könyvkupacra, s megdörzsölte szemét. Katángli keze a dohányzacskója felé kalandozott. Az idegesen köhécselő mágust egy kollégája kivezette a szobából.

— Úúk — jegyezte meg a könyvtáros.

— Tudom már! — kiáltott föl Néne, így hát Katángli félig megsodort cigarettája dohányzáporként szóródott ki erőtlen ujjai közül.

— Mit?

— Még nincs vége!

— Mi?

— Esk persze nem tudja használni a botot — mondta Néne fölállva.

— De hát azt mondtad, hogy ezzel söpörte a padlót, és a bot védelmezte őt, és… — kezdte Katángli.

— Nemnemnem — vágott közbe Néne. — Ez azt jelenti, hogy a bot hasznosította magát, vagy használta a lányt, de a gyerek sose volt képes használni őt, érted?

Katángli rámeredt a két mozdulatlan testre.

— Tudnia kellene használni. Valódi varázslói pálca.

— Ó! — mondta Néne. — Szóval a lány valódi varázsló, mi?

Katángli tétovázott.

— Nos, természetesen nem. Nem kérheted, hogy nyilvánítsuk varázslónak. Hol erre a precedens?

— A micsoda? — kérdezte élesen Néne.

— Még sosem történt ilyesmi.

— Egy csomó olyan dolog van, ami még sosem történt meg. Csak egyszer születünk.

Katángli néma esengéssel tekintett rá.

— De ez ellentétes a t…

„Tant” kezdett mondani, de a szó csöndbe fulladt.

— Hol mondja ezt? — firtatta diadalmasan Néne. — Hol mondja azt, hogy nők nem lehetnek varázslók?

A következő gondolatok száguldottak át Katángli agyán:

…Nem mondja sehol, csak mindenhol.

…De a fiatal Simon mintha azt állílotta volna, hogy a mindenhol olyannyira hasonlít a seholra, hogy nincs is különbség.

…Akarom, hogy úgy emlékezzenek rám, mint az első Arkrektorra, aki nőket engedett az Egyetemre? Viszont … az biztos, hogy nem felejtenének el.

…Igazán imponáló asszony, amikor ebben a pózban áll.

…A botnak megvannak a maga elképzelései.

…Valamiképp van ebben logika.

…Ki fognak nevetni.

…Lehet, hogy nem sikerül.

…Lehet, hogy sikerül.

Nem bízott bennük. De nem volt választása.

Esk rámeredt a rettentő pofákra, amik lebámultak rá, meg a könyörületesen ruhafedte, hórihorgas testekre.

A keze viszketett.

Az árnyékvilágban az eszmék valóságosak. A gondolat, úgy tűnt, fölfelé terjed a karján.

Afféle derűlátó gondolat volt, csupa pezsgés gondolat. Nevetett, és széttárta kezét, s a bot úgy csillogott benne, akár a megszilárdult elektromosság.

Az Izék ideges csivitelésbe fogtak, s hátul egy-kettő elkezdett elimbolyogni. Simon előreesett, amikor fogva tartói sietve elengedték, s négykézlábra érkezett a homokon.

— Használd föl! — kiáltotta. — Ez az! Meg vannak rémülve!

Esk rámosolygott, s folytatta a bot vizsgálatát. Most először ki tudta venni, mit is ábrázolnak valójában a faragások.

Simon fölmarta a világ gúláját, s felé szaladt.

— Gyere! — hívta. — Ezt gyűlölik!

— Tessék? — mondta Esk.

— Használd a botot! — sürgette Simon, s odanyúlt érte. — Hé! Megharapott!

— Sajnálom — mentegetőzött Esk. — Miről is beszélgettünk? — Fölnézett s szemügyre vételezte a siránkozó Izéket, mintha most látná őket először. — Ó, azokról. Ők csupán az elménkben léteznek. Ha nem hinnénk bennük, egyáltalán nem is lennének.

Simon körbenézett.

— Őszintén szólva nem mondhatom azt, hogy hiszek neked — jelentette ki.

— Azt hiszem, most haza kéne menjünk — javasolta Esk. — Már biztos aggódnak értünk.

Összetette kezét, s a bot eltűnt, bár egy pillanatig úgy ragyogott a keze, mintha gyertyaláng körül tartaná.

Az Izék vonítottak. Néhányuk hanyatt esett.

— Az a fontos a mágiában, hogy hogyan nem használod föl — nyilatkozta Esk, Simon karjába kapaszkodva.

A fiú a szétporladó alakokra bámult, s bolondul vigyorgott.

— Nem használod? — tudakolta.

— Ó, igen — bólogatott Esk, miközben az Izék felé közelítettek. — Próbáld ki magad.

Kinyújtotta kezét, kihúzta a botot a levegőből, s odakínálta a fiúnak. Simon érte nyúlt, de aztán visszakapta a kezét.

— Öh, inkább nem — mondta. — Nem hiszem, hogy különösebben kedvelne engem.

— Azt hiszem, akkor teljesen rendben van, ha én adom oda neked. Azzal nem vitatkozhat — nyugtatta Esk.

— Hova tűnik el?

— Pusztán saját maga eszméjévé válik, azt hiszem.

A fiú újra odanyúlt, s ujjai a csillogó fára zárultak.

— Remek — jegyezte meg, s a klasszikus, „bosszúálló varázsló” pózba emelte. — Majd én megmutatom nekik!

— Nem, az helytelen.

— Hogy érted azt, hogy helytelen? Van hozzá hatalmam!

— Ők afféle… visszatükröződéseink — magyarázta Esk. — Nem győzheted le a saját tükörképed, az mindig ugyanolyan erős, mint te. Ezért húzódnak közelebb hozzád, amint mágiát kezdesz használni. És ők nem fáradnak el. A mágia élteti őket, szóval nem győzheted le őket varázslattal. Nem, az a lényeg… nos, ha nem használsz varázslatokat, mert nem vagy képes rá, annak semmi haszna. De ha nem használsz varázserőt, noha tudnál, az aztán tényleg kiborítja őket. Még a gondolatát is rühellik. Ha az emberek nem varázsolnának egyáltalán, akkor elpusztulnának.

Előttük az Izék siettükben, hogy elhátráljanak előlük, átestek egymáson.

Simon a botra nézett, aztán Eskre, aztán az Izékre, aztán vissza a botra.

— Erről muszáj lesz alaposan elgondolkozni — mondta tétován. — Ezt tényleg nagyon szeretném kikalkulálni.

— Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogod csinálni.

— Mert valójában azt mondod, hogy az az igazi erő, amikor átvágsz a mágián, ki, egész a túloldalára.

— De működik, nem igaz?

Mostanra egyedül maradtak a hideg síkon. Az Izék távolba vesző pálcikafigurák lettek.

— Kíváncsi vagyok, vajon ezt értik-e bűbájolás alatt? — mormolta Simon.

— Nem tudom. Lehetséges.

— Tényleg nagyon szeretném ezt kidolgozni — szögezte le ismét Simon, meg-megforgatva a botot kezében. — Kísérleteket végezhetnénk, tudod, a mágia szándékos nemhasználatáról. Roppant gondosan nem rajzolnánk nyolcszöget a padlóra, és előre megfontoltan nem idéznénk meg mindenféle dolgokat, és.:. már a puszta gondolattól kiver a veríték!

— Arról szeretnék gondolkozni, hogy kerülünk haza — említette meg Esk, lepillantva a gúlára.

— Nos, ez elvileg az én elképzelésem a világról. Képesnek kéne lennem arra, hogy erre módot leljek. Hogy is csinálod ezt a dolgot a kezeddel?

Összetette kezét. A bot közötte siklott, a fény átragyogott ujjain egy pillanatig, aztán elenyészett. A fiú vigyorgott.

— Rendben. És most semmi mást nem kell tennünk, csak meg kell keressük az Egyetemet…

Katángli harmadik sodormányára gyújtott a második csikkjéről. Ez az utolsó cigaretta sokat köszönhetett az ideges energiák alkotóerejének, s úgy nézett ki, mint valami teve, aminek levágták a lábait.

Előzőleg látta, hogy a bot puhán fölemelkedik Eskrál és Simonon landol.

Most újra föllebegett a levegőbe.

Más varázslók is betömörültek a szobába. A könyvtáros az asztal alatt csücsült.

— Bárcsak lenne valami fogalmunk arról, mi történik! — sóhajtotta Katángli. — Nem bírom a feszültséget.

— Légy bizakodó, ember! — csattant föl Néne. — És oltsd el azonnal azt az átkozott cigarettát, el se tudom képzelni, hogy bárki is vissza akarjon térni egy olyan szobába, ami bűzlik, mint valami kandalló.

A varázslók testülete egy emberként fordította arcát Katángli felé, várakozásteljesen.

Az Arkrektor kivette a parázsló vacakot a szájából, és, olyan tekintettel, amivel az összesereglett mágusok egyike sem szeretett volna találkozni, eltiporta talpa alatt.

— Valószínűleg amúgy is épp ideje, hogy abbahagyjam — közölte. — Egyébként ez rátok is vonatkozik! Ez a hely rosszabb, mint egy hamugödör, néha.

Aztán meglátta a botot. Ami…

Az egyetlen mód, ahogyan Katángli le tudta írni a hatást, az, hogy úgy nézett ki, mint ami szélsebesen halad, míg ugyanakkor pontosan ugyanazon a helyen marad.

Gázsugarak lobbantak ki belőle s enyésztek el, mintha gázneműek lennének. Úgy tündöklött, mint egy hozzá nem értő különleges effektusok szakember tervezte üstökös. Színes szikrák pattantak ki belőle s tűntek el valahova.

Valamint színét is változtatta, unalmas pirossal kezdve, aztán végigmászva a skálán egy fájdalmas liláig. Fehér tűzkígyók sziporkáztak egész hosszában.

(Kéne legyen egy szó azokra a szavakra, amik úgy hangzanak, ahogy a dolgok hangzanának, ha hangot tudnának kiadni, gondolta. A „csillámlik” szó valóban kristályosan csillog, s ha létezik olyan szó, ami pontosan úgy hangzik, ahogy a szikrák kinéznek, miközben égett papíron csúsznak végig, vagy ahogy a városi fények kúsznának végig a világon, ha az emberi civilizáció egészét belezsúfolnák egyetlen éjszakába, akkor nem találhatsz jobbat a „sziporkázik”-nál.)

Tudta, mi fog történni ezután.

— Vigyázzatok! — suttogta. — A bot át fog…

Teljes csöndben, valójában abban a fajta csöndben, ami beszippantja a hangokat és megfojtja őket, a bot teljes hossza mentén tiszta oktarinba lobbant.

A nyolcadik szín, az erős mágikus téren áthaladó fény terméke, átragyogott a testeken, könyvespolcokon, falakon. A többi szín elmosódott s egymásba folyt, mintha a fény egy pohár gin lenne, amit a világ vízfestményére öntöttek. Az Egyetem fölötti felhők izzottak, lenyűgöző és nem várt formákba csavarodtak, s fölfelé lövelltek.

Egy esetleges megfigyelő a Korong fölött láthatott volna egy darabka földet a Körkörös-tengerhez közel több másodpercen keresztül drágakőként szikrázni, aztán hunyorogva kialudni.

A szobában a csöndet fa koppanása törte meg, amikor a bot lepottyant a levegőből, s visszapattant az asztalról.

Valaki nagyon halkan úúkolt.

Katángli végül visszaemlékezett, hogyan kell használni a kezét, s oda emelte, ahol reményei szerint a szeme volt. Előzőleg minden elfeketedett.

— Van itt… valaki más is? — tudakolta.

— Az istenekre, nem is tudod, mennyire örülök, hogy ezt hallom tőled — mondta egy másik hang. A csönd hirtelen tele lett fecsegéssel.

— Még mindig ott vagyunk, ahol voltunk?

— Nem tudom. Hol voltunk?

— Azt hiszem, itt.

— Ide tudnál nyúlni?

— Csak akkor, ha egészen biztos lehetek abban, mit fogok megérinteni, jóember — szólt Mállotviksz Néne eltéveszthetetlen hangja.

— Mindenki nyújtsa ki a kezét — utasított Katángli, s aztán elfojtott egy sikolyt, amikor egy puha bőrkesztyűhöz hasonló kéz zárult a bokájára. Halk, elégedett „úúk” hallatszott, ami sikeresen közvetített megkönnyebbülést, vigaszt, s egy embertárs, illetve ebben az esetben antropoid, érintésének tiszta örömét.

Gyufa csikordult, aztán áldott vörös fény lobbant, amikor egy varázsló a szoba túloldalán rágyújtott egy cigarettára.

— Ki volt az?

— Bocsásson meg, Arkrektor, a szokás hatalma.

— Annyit dohányozhat, amennyit akar, az a fickó.

— Köszönöm, Arkrektor.

— Azt hiszem, most már ki tudom venni az ajtó körvonalait — mondta egy másik hang.

— Néne?

— Igen, határozottan látom…

— Esk?

— Itt vagyok, Néne.

— Én is rágyújthatok, uram?

— Veled van a fiú is?

— Igen.

— Úúk.

— Itt vagyok.

— Mi történik?

— Mindenki hallgasson el!

Közönséges fény, lassú s a szemre ártalmatlan, oldalgott vissza a könyvtárba.

Esk fölült, lelökve ezzel a botot, ami az asztal alá gurult. Érezte, hogy valami rácsúszik a szemére, s fölnyúlt érte.

— Egy pillanat — szólt Néne, és odarontott. Megragadta a kislány vállát, s belenézett a szemébe.

— Istenek hoztak! — üdvözölte, és megpuszilta.

Esk fölnyúlt, s valami keményet tapintott ki a fején. Leemelte, hogy megvizsgálhassa.

Csúcsos kalap volt, valamivel kisebb, mint Nénéé, de világoskék, két ráfestett ezüstcsillaggal.

— Varázslókalap? — firtatta.

Katángli előrébb lépett.

— Á, igen — mondta, s megköszörülte torkát. — Tudod, úgy gondoltuk… úgy látszott… különben is, amikor jobban megfontoltuk…

— Varázsló vagy — jelentette ki nyíltan Néne. — Az Arkrektor megváltoztatta a tant. Egyszerű kis ceremónia, igazán.

— Van itt valahol egy bot is — állította Katángli. — Láttam leesni… ó!

Fölállt a bottal kezében, s odamutatta Nénének.

— Azt hittem, vannak rajta faragások — ráncolta homlokát. — Ez úgy néz ki, mint egy fadarab — S ez valóban így volt. A bot olyan fenyegetőnek és hatalmasnak látszott, mint egy gyújtós.

Esk annak a modorában forgatta a kalapot kezében, aki, kinyitva a közmondásos díszesen becsomagolt csomagot, fürdősót talál benne.

— Nagyon csinos — jegyezte meg bizonytalanul.

— Ez minden, amit mondani tudsz? — kérdezte Néne.

— És csúcsos is — Valahogy a varázslóvá levés egyáltalán nem különbözött a léttől, amikor nem volt varázsló.

Simon odahajolt.

— Ne felejtsd el — sugallta —, hogy előzőleg kell varázsló legyél, utána kezdhetsz vizsgálódni a másik oldalon. Ahogy mondtad.

Összenéztek és vigyorogtak.

Néne Katánglíra pillantott, aki vállat vont.

— Fogalmam sincs róla — mondta. — Mi történt a dadogásoddal, fiú?

— Úgy látszik, megszűnt, uram — felelte ragyogva Simon. — Biztos ott felejtettem valahol.

A folyó még mindig barna volt és dagadt, de legalább újra folyóhoz hasonlított.

Természetellenesen meleg volt a késő őszhöz képest, és Ankh-Morpork egész alsó részén száradni kitett szőnyegek és takarók ezreiből szállt föl a pára. Az utcákat iszap borította, ami, mindent összevetve, határozott javulást jelentett — Ankh-Morpork megkapó városi gyűjteményét döglőtt kutyákból az ár kisodorta a tengene.

Valamint az Arkrektor saját verandájának padlólapjai és az asztalon lévő teáskanna is gőzölögtek.

Néne hátradőlt a vén nádszékben, s hagyta, hogy az évszakhoz képest szokatlan meleg körbekússzék bokáján. Szórakozottan nézte a városi hangyák — amik olyan régóta laknak az Egyetem padlócsempéi alatt, hogy a háttérmágia magas szintje maradandóan megváltoztatta génjeik — egy csoportját, amint a tartóból egy nyirkos kockacukrot leemelnek egy kis targoncára. Egy másik csapat az asztal szélén darut épített gyufákból.

Lehet, hogy Néne érdeklődéssel hallotta volna, hogy az egyik hangya Dob Kvartély, aki végül úgy döntött, ad még egy esélyt az Életnek. De az is lehet, hogy nem.

— Azt mondják — szólalt meg —, hogy ha látsz egy hangyát Disznólesés Napján, akkor a tél további része enyhe lesz.

— Ki mondja? — kérdezte Katángli.

— Általában olyan emberek, akik tévednek — válaszolta Néne. — Tudod, jegyzetelni szoktam a Kalengyáriomomba. A legtöbb dolog, amiben a népek hisznek, téves.

— Mint a „vörös az ég alja, eső lesz holnapra” — példálózott Katángli. — Meg „vén kutyát nem lehet új kunsztokra tanítani”.

— Nem hinném, hogy erre valók a vén kutyák — nyilatkozta Néne. A kockacukor elérkezett az állványzathoz, s két hangya kötelekkel mikroszkopikus csigasorhoz erősítette.

— A felét se értem annak, amit Simon mond — ismerte el Katángli —, bár némelyik hallgató nagyon izgatottnak tűnik tőle.

— Én tökéletesen értem, amit Esk mond, csak nem hiszem el — felelte Néne. — Kivéve azt a részt, hogy a varázslóknak kéne legyen szívük.

— Azt is mondta, hogy a boszorkáknak meg kéne legyen eszük — jegyezte meg Katángli. — Nem kérsz egy palacsintát? Kissé nyirkos, attól tartok.

— Azt mondta nekem a lány, hogy ha a mágia megadja az embereknek, amit akarnak, akkor ha nem használnak varázslatot, az megadja nekik, amire szükségük van — folytatta Néne a tál fölött köröző kézzel.

— Ezt mondja Simon is nekem. Én a magam részéről nem értem, a mágia arra való, hogy használjuk, nem eltevésre. Rajta, kényeztesd magad!

— Mágia a mágián túl — horkant föl Néne. Elvette a palacsintát, s megkente lekvárral. Némi gondolkodás után tejszínhabot is tett rá.

A kockacukor a padlólaphoz csapódott, s azonnal körbevette egy másik hangyacsapat, készen arra, hogy hozzászíjazzák a konyhakertből rabszolgasorba hurcolt vöröshangyák hosszú sorához.

Katángli kényelmetlenül fészkelődött székében, ami nyikorgott.

— Eszmerelda — kezdte —, már régóta kérni szerettem volna…

— Nem — mondta Néne.

— Igazából azt akartam mondani, hogy azt gondoljuk, esetleg fölvehetünk néhány további lányt az Egyetemre. Kísérleti jelleggel. Mihelyt a vízvezeték-hálózat kérdése megoldódott — magyarázkodott Katángli.

— Ez természetesen a te dolgod.

— És, és, úgy tűnt nekem, hogy mivel láthatólag a sors úgy akarja, hogy koedukált intézménnyé váljunk, mondhatni, úgy tűnt nekem, azaz…

— Nos?

— Ha esetleg lehetőséget látnál arra, azaz, vajon elfogadnál-e egy Tanszéket.

Hátradőlt. A kockacukor gyufaszál görgőkön elhaladt széke alatt, a rabszolgahajcsár hangyák nyikkantásai pont a hallásküszöbön.

— Hmmm — morfondírozott Néne. — Végül is, miért ne? Mindig is szerettem volna egy olyan nagy fonottat, tudod, aminek a tetején van az a napellenzőszerűség. Ha nem túl nagy probléma.

— Nem teljesen erre gondoltam — jegyezte meg Katángli, majd sietve hozzátette —, ámbár egész biztos vagyok benne, hogy el lehet intézni. Nem, úgy értem, nem jönnél-e el és tartanál előadásokat a diákoknak? Néha-néha?

— Miről?

Katángli tapogatózva tárgyat keresett.

— Gyógyfüvekről? — kockáztatta meg. — Mi itt nem nagyon értünk a gyógynövényekhez. Meg kobakológiáról. Esk sokat mesélt nekem a kobakológiáról. Lenyűgözően hangzik.

A kockacukor egy végső rándulással eltűnt egy közeli fal repedésében. Katángli odabiccentett.

— Rengeteg cukrot fogyasztanak — tájékoztatta —, de nincs szívünk bármit is tenni ellenük.

Néne homlokát ráncolta, aztán a város fölötti párán át a távoli Kostetőn csillogó hó felé intett.

— Hosszú az út — mondta. — Az én koromban nem mászkálhatok folyamatosan ide-oda.

— Vehetnénk neked egy sokkal jobb söprűt — ajánlotta Katángli. — Olyat, amit nem kell beugratni az indításhoz. És lehetne, esetleg lehetne itt egy saját lakásod. És megkaphatnád az összes ócska ruhát, amennyit csak elbírsz — tette hozzá a végső titkos fegyverhez folyamodva. Rendkívül bölcsen időt fektetett némi társalgásba Mrs. Körömlobbal.

— Mmf — morrant Néne. — Selyem?

— Fekete és vörös — bólogatott Katángli. Egy fekete és vörös selyembe öltözött Néne képzete csörtetett át elméjén, s nagyot harapott a palacsintába.

— És talán elvihetnél néhány diákot a kunyhódba nyaranta — folytatta Katángli —, extramurális tanulmányokra.

— Ki az az Extra Murányi?

— Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy rengeteg dolgot tanulhatnának.

Néne fontolóra vette. Az árnyékszék okvetlen alapos utánanézésre szorul, még mielőtt az idő túlságosan fölmelegszik, s tavaszra a kecskeól is érett lesz a kiganajozásra. A Gyógyfüves ágyás fölásása is fárasztó munka. A hálószoba mennyezete kész gyalázat, s néhány cserepet is vissza kéne erősíteni.

— Gyakorlatias dolgokat? — kérdezte elgondolkozva.

— Abszolúte — válaszolta Katángli.

— Mmf. Nos, majd meggondolom — felelte Néne, halványan tudatában annak, hogy az első randevún nem szabad túl messzire menni.

— Esetleg nem bánnád, ha együtt vacsoráznánk ma este, és akkor tudatnád velem? — kérdezte fölcsillanó szemmel Katángli.

— Mi lesz vacsorára?

— Hideg pecsenye és krumpli — Mrs. Körömlob jól végezte a dolgát.

Tényleg az lett.

Esk és Simon folytatták a mágia egy teljesen új fajtájának kifejlesztését, amit senki se értett pontosan, de amit mindazonáltal mindenki nagyon érdemlegesnek és némileg vigasztalónak talált.

Talán ennél fontosabb, hogy a hangyák az összes kockacukrot, amit el tudtak lopni, egy kis cukorpiramis építésére használták az egyik üreges falban, amibe aztán, nagy ünnepélyességgel, eltemették egy döglött királynő mumifikált tetemét. Az egyik parányi, titkos teremben fölvésték a falra, rovarhieroglifákkal, a hosszú élet valódi titkát.

Tökéletesen igazuk volt, és a dolog valószínűleg fontos következményekkel járt volna az egész világegyetem számára, ha, a következő Egyetemet elárasztó árvíz teljesen el nem mosta volna.