Egyenjogú rítusok

— Ezek nem ultramarinok.

— Hallgassa csak a gyereket! — vigyorgott az alkusz. Amszkhat komolyan szeme elé emelt egyet a kövek közül.

— Hallgatok rá — mondta —, és valóban, ezek ultramarinnak látszanak. Van tündökjük meg pislákjuk.

Esk fejét rázta.

— Csak csillókák — közölte. Gondolkozás nélkül beszélt, és azonnal meg is bánta, amikor mindkét férfi odafordulva rábámult.

Amszkhat kezében forgatta a követ. Hogy a kaméleon csillókát beteszik egy dobozba néhány valódi drágakővel azért, hogy színük megváltozzon, bizony hagyományos trükk volt, de ezek valódi belső tűzzel kékelltek. Élesen fölpillantott az brókerre. Amszkhatot gondosan kiképezték a Hazugság művészetében. Fölismerte az apró jeleket, most, hogy jobban meggondolta a dolgot.

— Úgy tűnik, a dolog kétséges — jegyezte meg —, de könnyen el lehet dönteni, csak el kell vigyük őket a becsüshöz a Fenyő Utcába, mert az egész világ tudja, hogy a csillókák föloldódnak fanyarsavas folyadékban, igennem?

Az alkusz tétovázott. Amszkhat enyhén helyzetet váltott, és izmainak elrendeződése azt sugallta, hogy bármely hirtelen mozdulat a bróker részéről azt fogja eredményezni, hogy laposan elterül a porban. És az átkozott kölök úgy kancsalított rá, mintha képes lenne belelátni, egész keresztül a tarkójáig. Elvesztette hidegvérét.

— Fájlalom ezt a sajnálatos vitát — jelentette ki. — Ezeket a köveket teljes jóhiszeműséggel vettem át el ultramarinokként, de inkább, semmint hogy egyenetlenséget okozzak kettőnk közt, arra kérem, fogadja el őket, mint… mint ajándékot, és a gyapjúbálákért fölajánlhatnám ezt az első osztályú rozsaettát?

Elővett egy kis, vörös követ egy apró bársonyzacskóból. Amszkhat szinte nem is nézett rá, csak, anélkül, hogy szemét levette volna az alkuszról, továbbpasszolta Esknek, aki helybenhagyólag bólintott.

Amikor a kalmár elsietett, Amszkhat kézen fogta Esket és félig-meddig vonszolta a gyereket a becsüs bódéjához, ami nem sokkal volt több egy falmélyedésnél. Az öregember elvette a kék követ legkisebbikét, meghallgatta Amszkhat kapkodó magyarázatát, kitöltött egy csészényi fanyarsavas folyadékot, és belepottyantotta a követ, ami semmivé habzott.

— Roppant érdekes — bólogatott a becsüs. Nagyító alatt vizsgált egy másik, csipeszbe fogott követ.

— Ezek valóban csillókák, de figyelemre méltóan kiváló példányok önmagukban is — nyilatkozta végül. — Semmi esetre sem értéktelenek, és például én magam hajlandó lennék fölajánlani értük… valami baj van a kislány szemével?

Amszkhat gyöngéden oldalba bökte Esket, aki erre abbahagyta a próbálkozást a Tekintettel.

— …fölajánlanék magának, mondjuk azt, hogy két zat ezüstöt?

— Mondjuk azt, hogy ötöt? — javasolta Amszkhat kedélyesen.

— És én szeretnék megtartani egy követ — kérte Esk. Az öregember kezét a magasba emelte.

— De hát ezek puszta érdekességek! — tiltakozott a becsüs. — Csak egy gyűjtő számára értékesek.

— Egy gyűjtő esetleg kiváló minőségű rozsaettákként vagy ultramarinokként eladhatja őket egy gyanútlan vevőnek — jegyezte meg Amszkhat —, különösen, ha az illető az egyetlen becsüs a városban.

A becsüs ettől egy kissé morogni kezdett, de végül megállapodtak három zatban meg a csillókák egyikében egy vékony ezüstláncon Esk számára.

Amikor már hallótávolságon kívülre kerültek, Amszkhat a lánynak adta az apró ezüstérméket és megszólalt:

— Ez mind a tied. Kiérdemelted. De… — úgy lekuporodott, hogy szeme egy vonalba került Eskével — …meg kell mondanod nekem, honnan tudtad, hogy a kövek hamisak.

Aggodalmasnak látszott, de Esk érezte, hogy a férfi nem igazán szeretné az igazságot hallani. A mágiától az emberek kényelmetlenül érzik maguk. Nem tetszene a Zúnnak, ha egyszerűen azt mondaná: a csillókák csillókák, és az ultramarinok ultramarinok, és bár lehet, hogy azt gondolod, hogy ugyanolyannak látszanak, ez azért van, mert nem használod rendesen a szemed. Semmi sem tudja teljesen elleplezni valódi természetét.

Ehelyett így szólt:

— A törpék csillókát bányásznak közel a szülőfalumhoz, és az ember hamar megtanulja, hogy a kövek egy olyan fura módon verik vissza a fényt.

Amszkhat hosszasan a gyerek szemébe nézett. Aztán vállat vont.

— Oké — mondta. — Remek. Nos, nekem még van itt némi elintéznivalóm. Miért nem veszel magadnak új ruhákat vagy valamit? Nem hiszem, hogy bármi gondod lesz.

Esk bólintott. Amszkhat elsétált a piactéren keresztül. Az első saroknál megfordult, elgondolkozva visszanézett a lányra, aztán eltűnt a tömegben.

Na, ez a vitorlázás vége, mondta magának Esk. A férfi nem egészen biztos benne, de mostantól figyelni fog engem, s mielőtt még tudnám, mi történik, elveszik tőlem a botom, és aztán ki fog törni az általános haddelhadd. Miért lesz mindenki olyan ideges a varázstól?

Filozofikusan sóhajtott egyet, s nekivágott, hogy fölfedezze a város nyújtotta kilátásokat.

Ámbátor ott volt a bot problémája. Esk mélyen begyömöszölte azon gyapjúcsomók közé, amiket még jó ideig nem fognak kirakodni. Ha visszamegy érte, az emberek kérdezősködni fognak, és nem tudta, hogyan válaszoljon.

Talált egy alkalmatos sikátort, s addig nyargalt benne, míg nem lelt egy mély bejáratot, ami megadta neki a kívánatos elvonulás lehetőségét.

Ha a visszamenetel szóba se jöhet, akkor csak egyetlen dolog marad. Kinyújtotta kezét és behunyta szemét.

Pontosan tudta, mit akar tenni — ott hevert a szeme előtt. A botnak nem szabad a levegőben repülve érkeznie, elsüllyesztve a bárkát és fölhívva a figyelmet magára. Csak azt akarom, mondta magának, hogy legyen egy kicsiny változás a világ szervezettségében. Ez nem szabad, hogy az a világ legyen, amiben a bot a gyapjúbálák közt fészkel, ez az a világ kell legyen, ahol a botom a kezemben tartom. Parányi változás, végtelenül kicsi módosítása annak Ahogy A Dolgok Állnak.

Ha Esket megfelelőképp kiképezték volna a varázslóságban, akkor tudta volna, hogy ez lehetetlen. Minden varázsló tudja, hogyan mozgasson tárgyakat egyik helyről a másikra, protonokkal kezdve és onnan haladva fölfelé, de bármi A-ból Z-be mozdításának az a lényege az elemi fizika szabályai szerint, hogy valahol át kell keljen az ábécé maradékán is. Az egyetlen mód, amivel az ember valamit eltüntethet A-ból és fölbukkantathatja Z-ben, az a Valóság egészének oldalirányú megkeverése. Azokat a problémákat, amit az ilyesmi okozna, jobb el sem képzelni.

Persze Esket nem tanították meg erre, és a siker alapvető eleme közismerten annak nem tudása, hogy amit épp megkísérelsz, lehetetlen megtenni. Az a személy, aki a kudarc lehetőségéről nem vesz tudomást, fél tégla lehet a történelem biciklijének útjában.

Miközben Esk megpróbálta kiókumlálni, hogy mozdítsa el a botot, a hullámfodrok szétterjedtek a varázslatos éterben, megváltoztatva a Korongvilágot ezernyi apróságban. Többségüket egyáltalán nem vette észre senki. Lehetséges, hogy néhány homokszem egy kissé eltérő helyzetben feküdt a strandokon, vagy szórványosan egy-egy levél másképp lógott fáján. De aztán a valószínűség hullámfrontja a Valóság szélébe ütközött és visszaverődött, akár a locspocs a pocsolya oldaláról, ami, a másik irányból érkező sereghajtó hullámokkal összetalálkozva, kicsiny, de fontos örvényeket hozott létre magának a létnek szövedékében. Örvények a lét szövedékében igenis lehetségesek, mert az egy nagyon fura anyag.

Esk persze teljes mértékben tudatlan volt mindezek felől, de meglehetősen elégedett lett, amikor a bot a puszta levegőből a kezébe pottyant.

Melegnek érződött.

A lány egy darabig csak bámult rá. Úgy érezte, hogy valamit tennie kéne vele, túl nagy, túl jellegzetes, túl kínos. Fölhívja magára a figyelmet.

— Ha magammal viszlek Ankh-Morporkba — mondta a gyerek elgondolkozva —, akkor álcázva kell jönnöd.

Néhány elkésett mágiavillózás játszott a bot körül, aztán az egész elsötétedett.

Végül Esk megoldotta a közvetlen problémát azzal, hogy Zemfisz fő piacterén talált egy standot, ami söprűket árult, megvásárolta a legnagyobbat, visszacipelte a rejtett bejárathoz, kihúzta belőle a nyelet, és a botot mélyen a nyírfaágak közé gyömöszölte. Nem tűnt helyesnek, hogy így bánjon egy nemes tárggyal, s csöndesen bocsánatáért esdekelt.

Mindenesetre így egész más volt a helyzet. Senki se néz kétszer egy söprűt hurcoló kislányra.

A lány vett egy fűszeres húspástétomot mielőtt fölfedező útra indult (a bódés könnyelműen becsapta a visszajáró apróval, és csak később döbbent rá, hogy, megmagyarázhatatlanul, két ezüstöt adott ki a kezéből; valamint az éjszaka folyamán rejtélyes módon patkányok lepték el és ették meg teljes árukészletét, plusz a nagymamájába belecsapott a villám).

A város kisebb volt, mint Óhulán, és erősen különbőzött tőle, mert három kereskedőút csomópontján feküdt, eltekintve magától a folyótól. Egyetlen, hatalmas, négyszögletes tér köré épült, amit egy állandó, egzotikus közlekedési dugó és egy sátrakból emelt falu közti átmenetként lehetne leírni. Tevék rúgtak öszvérekbe, öszvérek rúgtak bele lovakba, lovak rúgták meg a tevéket, s mindegyik rugdosta az embereket; a színek tobzódtak, a zajok fület hasogattak, a szagok nazális zenekari földolgozása harsogott, és a pénzszerzésen keményen munkálkodó emberek százainak állhatatos, részegítő hangja hallott.

A nyüzsgés egyik oka az, hogy a kontinens kiterjedt részein egyesek jobb szeretnek munka nélkül pénzt keresni, és mivel a Korong mindezidáig nem fejlesztett ki semmiféle zenerögzítő ipart, ezek az emberek kénytelenek ráfanyalodni a banditizmus régebbi, hagyományosabb formáira.

Különös, de ezek gyakorta jelentős erőfeszítést igényelnek. Sziklák fölgörgetése szirtek tetejére egy tisztességes rajtaütéshez, fák kivágása az út eltorlaszolásához, és hegyes szögekkel kibélelt gödrök kiásása, miközben az ember igyekszik fönntartani dőre ártani vágyó élét, valószínűleg sokkal több tervezéssel és fizikai munkával jár, mint a társadalmilag jobban elfogadott hivatások, ám, mindennek ellenére, még mindig akadnak elégségesen félretájékozott emberek, akik hajlandóak mindezt elviselni, plusz hosszú éjszakákat kényelmetlen körülmények közt, csupán azért, hogy kezük teljességgel közönséges, nagy ékszeresládákra tehessék.

Ezért egy Zemfisszerű város az a hely, ahol a karavánok szétválnak, keverednek, és újra összeállnak, ahogy kalmárok és utazók tucatjai szövetkeznek egymással védelmért a társadalmilag hátrányos helyzetűekkel szemben az előttük álló út idejére. Esk, a nyüzsgésben észrevétlenül bóklászva, mindezt megtudta azzal az egyszerű módszerrel, hogy keresett valakit, aki fontos személynek látszott, és megráncigálta az illető kabátszegélyét.

Ez a konkrét férfi épp dohánybálákat számlált, és sikerrel járt volna, ha nem szakítják félbe.

— Mi?

— Azt kérdeztem, mi zajlik itt?

A férfinak szándékában állt így válaszolni: Húzz innét és nyaggass mást! Szándékában állt egy könnyed nyaklevest kiosztani a kölöknek. Így aztán roppant meglepődött, amikor azon kapta magát, hogy lehajol és komolyan szóba elegyedik egy alacsony, szurtos arcú kisgyerekkel, aki egy óriási söprűt (ami, később úgy vélte, szintén valami meghatározhatatlan módon odafigyelt rá) markolt.

Elmagyarázta a karavánokat. A kislány bólintott.

— Az emberek összeállnak az utazáshoz?

— Pontosan.

— Hová?

— Mindenféle helyre. Sto Latba, Pszeudopoliszba… természetesen Ankh-Morporkba…

— De a folyó odamegy — mutatta ki racionálisan Esk. — Meg a bárkák. A Zúnok.

— Á, igen — mondta a kalmár —, de ők jól megkérik az út árát, és nem tudnak mindent elszállítani, és különben is, senki se bízik meg bennük valami nagyon.

— De hát ők nagyon becsületesek!

— Hah, igen — értett egyet a férfi. — De tudod, mit szoktak mondani: sose bízz meg egy becsületes emberben — Sokattudóan mosolygott.

— Ki mondja ezt?

— Ők. Tudod. Az emberek — felelte a kereskedő, akinek hangjába egy bizonyos mennyiségű zavar lopózott.

— Ó! — Esk eltöprengett rajta. — Hát akkor azok az ők nagyon hülyék — közölte fontoskodva. — De azért köszönöm.

A férfi nézte, ahogy a gyerek arrébb vándorolt, aztán viszszatért a számoláshoz. Egy pillanattal később megint megrángatták a kabátját.

— Ötvenhétötvenhétötvenhétmiaz? — motyogta, megpróbálva memorizálni, hol tart éppen.

— Elnézést, hogy megint zaklatom — szólalt meg Esk —, de azok a bála-izék…

— Mi van velük ötvenhétötvenhétötvenhét?

— Hát, kell hogy legyenek bennük kis fehér kukacizék?

— Ötvenhét… micsoda? — A kalmár leengedte a palatábláját, és rábámult Eskre. — Miféle kis kukacok?

— Izgő-mozgók. Fehérek — tette hozzá Esk segítőkészen. — Mindenfélék lyukat rágogatva a bálák közepén.

— Úgy érted, dohányszálasféreg? — Eszelős tekintettel pillantott a bálahalomra, amit, most, hogy jobban meggondolja a dolgot, olyan ideges kinézettel rakodott le az eladó, akár az éjféli manó, aki el akar tűnni, még mielőtt rájössz, hogy mivé változik reggelre a talmi arany. — De azt mondta nekem, hogy ezeket kellően tárolták… és különben is, honnan tudod?

A gyerek eltűnt a sokadalomban. A kalmár szúrósan meredt arra a helyre, ahol előzőleg a kislány állt. Szúrósan rámeredt az eladóra, aki idegesen vigyorgott. Szúrósan fölmeredt az égre. Aztán megragadta mintavevő kését, egy pillanatig rábámult, szemlátomást döntésre jutott, és a legközelebbi bála felé indult.

Eközben Esk a véletlenszerű hallgatózás módszerével rálelt az Ankh-Morporkba igyekezők gyülekező karavánjára. Az útifónök két hordóra tett deszkából kialakított asztalnál ült.

Elfoglalt volt.

Egy varázslóval tárgyalt.

Edzett utazók tudják, hogy a társaságban, mely nekivág, hogy átkeljen esetleg ellenséges vidéken, nem árt, ha szép számmal akad fegyverforgató, de még inkább ajánlatos, hogy varázstudó is legyen köztük, arra az esetre, ha szükség lenne a varázslás művészetére, és, még ha ez nem is következik be, legyen, aki tüzet gyújt. Harmadik szintűtől fölfelé egy mágus számíthat arra, hogy nem kell fizessen a társasághoz csatlakozás kiváltságáért. Sőt, arra számít, hogy neki fognak fizetni. A kényes tárgyalás mostanra jutott el a döntések közelébe.

— Eléggé méltányos, Hidló mester, de mi legyen a fiatalemberrel? — kérdezte az útifőnök, egy bizonyos Adab Gándor, imponáló figura trollirhazekében, kackiásan csüngő karimájú kalapban és bőrszoknyában. — Ő nem varázsló, azt látom.

— Képzés alatt áll — felelte Hidló, egy magas, vékony varázsló, kinek öltözéke kinyilvánította, hogy a varázslóság nyolc rendjéből az Ősi és Igazán Eredeti Bölcsek Töretlen Köréhez tartozik.

— Akkor ő nem varázsló — szögezte le Gándor. — Ismerem a szabályokat, és az ember nem varázsló, hacsak nincs botja. És neki nincs.

— Már most ezért az apró részletért utazik a Láthatatlan Egyetemre — közölte fennhéjázóan Hidló. A varázslók egy kissé kevésbé készségesen válnak meg pénzüktől, mint a tigrisek a foguktól.

Gándor ránézett a kérdéses ifjoncra. Annak idején jó sok varázslóval találkozott, és jó ítélőképességűnek tartotta önmagát, és el kellett ismerje, hogy ez a fiú remek varázslóalapanyagnak látszik. Más szavakkal, vékony volt, langaléta, sápadt a zavarba ejtő könyvek olvasásától egészségtelen szobákban, és szeme kórosan könnyezett, mint valami félig buggyantott tojás. Átvillant Gándor agyán, hogy a könyvmolyság okozata tudományos fokozat.

Hogy egyenesen a csúcsra jusson, tényleg csak arra van szüksége, gondolta magában, hogy legyen valami apró fogyatékossága. A varázslók szenvedő alanyai az olyasmiknek, mint asztma vagy lúdtalp, s úgy tűnik, valahogy ez adja meg nekik a kellő ösztönzést.

— Hogy hívnak, legény? — kérdezte olyan kedvesen, amennyire csak lehetséges.

— Sssssssssssssss — mondta a fiú. Ádámcsutkája úgy pattogott, mint egy foglyul esett léggömb. Társához fordult, csupa néma esdekléssel.

— Simon — segítette ki Hidló.

— …imon — értett egyet hálásan Simon.

— Tudsz tűzgolyókat hányni vagy örvényléseket varázsolni, olyanokat, amiket esetleg az ellenséghez lehet vágni?

Simon oldalvást Hidlóra pislogott.

— Nnnnnnnnnn — kockáztatta meg.

— Fiatal barátom magasabb rendű mágia útját járja, mint varázsigék puszta hajigálása — közölte a varázsló.

— …em — fejezte be Simon.

Gándor biccentett.

— Nos — javasolta —, lehetséges, hogy valóban varázsló lesz belőled, legény. Esetleg amikor már meglesz az a remek botod, beleegyezel, hogy egyszer velem utazol, jó? Ennyit beléd ruházok, jó?

— J…

— Elég, ha bólintasz — mondta Gándor, aki nem volt természeténél fogva kegyetlen ember.

Simon hálásan bólintott. Hidló és Gándor odabiccentettek egymásnak, aztán a varázsló elvonult, tanítványa a poggyász súlya alatt görbedve követte.

Gándor lenézett az előtte lévő listára, és gondosan kihúzta a „varázsló”-t.

Egy pöttöm árnyék vetődött a lapra. Fölpillantott, s önkéntelenül megrezzent.

— Igen? — kérdezte hűvösen.

— Ankh-Morporkba akarok menni — jelentette be Esk —, kérem szépen. Van egy kis pénzem.

— Menj haza anyádhoz, gyermek.

— Nem, tényleg. Boldogulni akarok a nagyvilágban.

Gándor fölsóhajtott.

— Miért szorongatod azt a söprűnyelet? — érdeklődött.

Esk úgy nézett a nyélre, mintha sose látta volna korábban.

— Mindennek lennie kell valahol — mutatta ki.

— Menj haza, leányom — javasolta Gándor. — Nem viszek magammal semmiféle szökevényt Ankh-Morporkba. Fura dolgok történhetnek kislányokkal nagyvárosokban.

Esk földerült.

— Miféle fura dolgok?

— Figyelj, megmondtam, hogy menj haza, igaz? Most azonnal!

A férfi fölemelte a krétadarabját, és folytatta a tételek kipipálását palatábláján, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az állhatatos pillantást, ami mintha átfúrta volna feje tetejét.

— Hasznára lehetnék — jegyezte meg csöndesen Esk.

Gándor ledobta a krétát, és ingerülten megvakarta az állát.

— Hány éves vagy? — kérdezte.

— Kilenc.

— Nahát, Miss Kilencéves, kétszáz állatom és száz utasom van, akik Ankh-ba akarnak menni, és az egyik felük gyűlöli a másik felük, és nincs elegendő harcképes emberem, és azt mondják, az utak ugyancsak rosszak, és a haramiák kezdenek igazán elpofátlanodni odafönn a Csecsekben, és a trollok ebben az évben magasabb hídvámot követelnek, és zsizsik esett az ellátmányba, és újra meg újra megfájdul a fejem, és ugyan miben, ebből az egészből, lenne rád szükségem?

— Ó! — szólt Esk. Körbenézett a zsúfolt téren. — Hát akkor ezek közül melyik út visz Ankh-Morporkba?

— Az ott szemben, azzal a kapuval.

— Köszönöm — mondta a lány gyászosan. — Az istenek legyenek magával. Remélem, hogy nem lesz több gondja, és elmúlik a fejfájása.

— Oké — morrant tétován Gándor. Ujjaival dobolt az asztaltetőn, miközben figyelte Esket elsétálni az Ankh-ba vezető út irányába. Hosszú, kanyargó út. Tolvajok és gnollok háborgatta út. Egy út, ami magas hegyi hágókon zihál keresztül és lihegve csúszik-mászik át sivatagokon.

— Ó, a fenébe is! — motyogta a bajsza alatt. — Hé! Te!

Mállotviksz Néne bajban volt.

Először is, döntötte el, nem lett volna szabad, hogy hagyja magát rábeszélni Hilta söprűjének kölcsönvételére. Vénecske volt, kiszámíthatatlan, csak éjszaka volt hajlandó repülni, és még akkor se tudott sétatempónál nagyobb sebességet elérni.

Magasba emelő bűvigéi olyan vékonyra koptak, hogy még csak nem is kezdett addig működni, míg nem mozgott teljes gőzzel. Valójában minden idők egyetlen olyan söprűje volt, amit be kellett ugratni az indításhoz.

És akkor, amikor Mállotviksz Néne, izzadva és szitkozódva, már tizedszerre nyargalt végig egy erdei ösvényen az átkozott holmit vállmagasságban tartva, rábukkant a medvecsapdára.

A második számú probléma az volt, hogy egy medve már korábban megtalálta. Igazából ez nem volt valami nagy gond, mert Néne, akkorra már ugyancsak morózus kedvében, fejbe csapta pont a szeme közt a söprűnyéllel, és most az állat olyan messzire gubbasztott tőle, amennyire csak lehetséges volt a gödörben, és megpróbált boldogító gondolatokat gondolni.

Nem volt valami kényelmes éjszaka, és a reggel se lett sokkal jobb a vadásztársaságtól, ami, úgy hajnaltájt, lekukucskált a gödör szélén.

— Már épp ideje volt — acsarogta Néne. — Húzzatok ki!

A meghökkent fejek visszahúzódtak, és Néne ki tudott venni egy kapkodó-suttogó párbeszédet. A vadászok előzőleg meglátták a kalapot és a söprűnyelet.

Végül újra megjelent egy szakállas fej, eléggé vonakodva, mintha a testet, amihez tartozott, előrelökdösték volna.

— Hümm — vágott bele —, figyeljen, mama…

— Nem vagyok mama — csattant föl Néne. — Egész biztosan nem vagyok a te mamád, ha valaha is volt neked olyanod, amit kétlek. Ha én lettem volna a mamád, elmenekültem volna még a megszületésed előtt.

— Ez csak afféle szófordulat — jegyezte meg a fej szemrehányóan.

— Átkozott sértés, nem más!

Újabb suttogó beszélgetés következett.

— Ha nem jutok ki — említette meg Néne csengő hangon —, akkor nagy Baj lesz. Látod a kalapom, mi? Látod?

A fej megint fölbukkant.

— Pont ez a lényeg, hát nem igaz? — közölte. — Úgy értem, mi lesz akkor, ha kiengedjük? Összességében kevésbé kockázatosnak tűnik, ha csak úgy betömjük a gödröt. Nem személyeskedésből, remélem, érti.

Néne rájött, hogy mi az, ami zavarja őt a fejjel kapcsolatban.

— Te térdelsz? — kérdezte vádlóan. — Dehogy, egyáltalán nem! Ti törpék vagytok!

Suttogás, suttogás.

— Na és akkor mi van? — firtatta a fej kihívóan. — Nincs azzal semmi probléma, vagy igen? Mit tud fölhozni a törpék ellen?

— Tudjátok, hogy kell megjavítani a söprűket?

— Mágikus söprűket?

— Igen!

Suttogás, suttogás.

— És ha tudjuk?

— Nos, akkor esetleg egyezségre juthatnánk…

A törpecsarnokok kalapácsok hangjától zengtek, noha főleg a hatás kedvéért. A törpék úgy vélik, hogy a gondolkozás törpepróbáló feladat az általuk megnyugtatónak ítélt kalapácsütések hangja nélkül, ezért az irodákhoz kötött, jómódú törpék megfizetik a koboldokat, hogy apró, szertartásos üllőket ütögessenek, csupán a tisztes törpös imidzs fönntartása végett.

A söprűnyél két bak között feküdt. Mállotviksz Néne egy sziklakiszögellésen ücsörgött, míg egy hozzá képest feleakkora, csupazseb kötényt viselő törpe körbejárta a söprűt, és némelykor megböködte.

Végül belerúgott a vesszőkbe, és nagy levegőt vett, afféle fordított füttyentést, ami a mesteremberek titkos jele szerte az univerzumban, és azt jelenti, hogy valami költséges fog hamarosan történni veled.

— Noooos — mondta. — Idehívathatom az inasokat, hogy vessenek rá egy pillantást, ide biza. Ez egymagában is kész iskoláztatás. És azt mondja, tényleg képes volt levegőbe emelkedni?

— Úgy röpült, akár a madár — felelte Néne.

A törpe pipára gyújtott.

— Nagyon szeretném én látni azt a madarat — jegyezte meg megfontoltan. — Úgy képzelem, nem lenne semmi megfigyelni egy olyan madarat, mint az.

— Igen, de meg tudod javítani? — kérdezte Néne. — Sürgős dolgom van.

A törpe leült, lassan és kimérten.

— Ami a javítást illeti — közölte —, hát, nem tudom, szóba jöhet-e javítás. Újrakonstruálás, esetleg. Na persze, manapság nehéz nyírfavesszőkhöz jutni, még akkor is, ha lehetne olyan embert találni, aki kellően össze tudja kötni őket, és a szükséges bűvigék…

— Nem akarom, hogy újjákonstruáld, csak annyit szeretnék, hogy rendesen működjön — vágott közbe Néne.

— Tudja, ez egy korai modell — mondta a törpe a magáét. — Nagyon cselesek, a korai modellek. Nem lehet olyan fát beszerezni…

Úgy, ahogy volt, a levegőbe emeltetett, míg szeme egy magasságba nem került Nénéével. A törpék, lévén maguk is mintegy mágikusak, eléggé ellenállóak a varázslással szemben, de olyan volt a boszorkány arckifejezése, mintha megpróbálná a mester szemgolyóját hozzáforrasztani a koponyája hátsó részéhez.

— Csak javítsd meg — sziszegte. — Kérlek!

— Mi, végezzek kontármunkát? — jajdult a törpe, s pipája nagyot csattant a padlón.

— Igen.

— Úgy érti, tákoljam össze? Fusizással legyek hűtlen szaktudásomhoz?

— Igen — válaszolta Néne, pupillája kis fekete lyuk.

— Ó! — motyogta a törpe. — Hát akkor rendben.

Gándor, az útifőnők, gondterhelt férfiú volt.

Már három napja elhagyták Zemfiszt, jó iramban haladtak, és most a sziklahágó felé másztak azokban a hegyekben, amik Szküla Csecsei néven ismeretesek (nyolc volt belőlük; Gándor gyakorta eltöprengett, ugyan ki lehetett Szküla, és vajon vonzónak találta volna-e a bigét).

Éjszaka egy csapat gnoll ütött rajtuk. Az ocsmány lények, a sziklakoboldok egy fajtája, elvágták az egyik őr torkát, és minden bizonnyal arra készültek, hogy lemészárolják az egész karavánt. Csakhogy…

Csakhogy senki se tudta igazából, mi történt ezután. A sikolyok ébresztették föl őket, s mire fölszították a tüzet, és Hidló, a varázsló, kék ragyogásba vonta az egész táborhelyet, a túlélő gnollok távoli, pókszerű árnyak voltak, úgy iszkolva, mintha a Pokol légiói kergetnék őket.

Annak alapján ítélve, ami kollégáikkal történt, valószínűleg tökéletesen igazuk volt. Gnollcafatok lógtak a közeli sziklákon, afféle vidám, ünnepi hangulatú kinézettel ruházva föl őket. Gándor ezt nem bánta különösebben — a gnollok szeretnek utazókat fogságba ejteni és vendégszerető természetük vörösre izzított késekkel és ólmosbotokkal mutatják ki —, ám az ugyanazon területen belül tartózkodás, mint az a Valami, ami úgy szelt át tucatnyi acélos és állig fölfegyverkezett gnollon, akár kanál a lágytojáson, anélkül, hogy nyomot hagyott volna maga után, kissé idegesítette.

Valójában a talajt tisztára söpörték.

Nagyon hosszú volt ez az éjszaka, és a reggel sem hozott javulást. Esk volt az egyetlen személy, aki nem csak félig volt ébren, mivel ő végigaludta az egészet az egyik szekér alatt, s csupán fura álmokra panaszkodott.

Mindazonáltal komoly megkönnyebbülést jelentett hátuk mögött hagyni azt a hátborzongató látványt. Gándor úgy vélte, hogy a gnollok semmivel se szebbek belül, mint kívül. Majd’ kihányta a belét a beleiktől.

Esk Hidló szekerén csücsült, Simonnal beszélgetve, aki ügyetlenül hajtott, míg mögöttük a varázsló a kiesett alvást pótolta.

Simon mindent ügyetlenül csinált. Ebben igazán tehetséges volt. Egyike volt azoknak a magas legénykéknek, akik szemlátomást csupa térdből, kétbalkézből, és könyökből állnak. Csak nézni a járását túlzott megerőltetést okozott, egyfolytában azt várta az ember, mikor fognak szétszakadni a madzagok, és amikor megszólalt, a gyötrelem görcse arcán, valahányszor rájött, hogy a mondatban egy S vagy egy V ólálkodik előtte, arra késztetett mindenkit, hogy ösztönösen kimondják helyette. Megérte azért a hálás pillantásért, ami úgy terjedt szét a fiú pattanásos arcán, mint napkelte a holdon.

E pillanatban szeme könnyekben úszott a szénanáthától.

— Varázsló akartál lenni, amikor kisfiú voltál?

Simon megrázta a fejét.

— Én csak arra akartam rájönni, hogyan működnek a dolgok. Aztán vvv…

— …valaki…

— …valaki a faluban megemlítette az Egyetemnek, és Hidló Mestert küldték értem. Egy nap vvv…

— …varázsló…

— …leszek. Hidló Mester azt mondja, hogy k-kivételesen jó fogalmam vvv…

— …van…

— …az elméletről — Simon nedvedző szeme elködösült, és roncsolt arcán a csaknem teljes üdvösség kifejezése suhant át:

— Azt mondja, hogy a Láthatatlan Egyetem könyvtárában k-könyvek ezrei vvv…

— …vannak…

— …vannak — mondta a fiú a szerelmes férfi hangján. — Több k-könyv, mint amennyit bárki el tudna olvasni élete sss…

— …során. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretem a könyveket — jegyezte meg társalgási tónusban Esk. — Honnan tudhatna a papír dolgokat? Néne azt mondja, hogy a könyvek csak akkor jók valamire, ha a papír vékony.

— Nem, ez nem igaz — vágott közbe sietve Simon. — A kkönyvek tele vvv…

— … vannak… — sugallta Esk.

— …sz-szavakkal, és meg tudják vvv…

— …változtatni? — segítette ki Esk pillanatnyi töprengés után.

— …igen, a dolgokat. Ez az, amit meg kell találjak. Ttudom, hogy ott vvv… vavava…

— …van…

— …vvv…, vavava…

— …valahol…

— …az ősrégi k-könyvekben. Azt mondják, nincsenek új vvv…

— …varázsigék…

— …de én tudom, hogy ott kell legyenek vvv…

— …valahol…

— …a sz-szavakban bújkálva, és még egyetlen vvv…

— …varázsló? — vetette föl Esk, arca csupa ránc az összpontosítástól.

— …ssse talált rájuk — A fiú behunyta szemét, üdvözülten mosolygott, és hozzátette. — Szavak, amik Meg Fogják Változtatni a Világot.

— Mi?

— He? — kérdezte Simon, időben nyitva ki szemét ahhoz, hogy megakadályozza az öszvéreket az ösvény elhagyásában.

— Ki tudtad mondani az összes vét!

— Én?

— Hallottam! Próbáld meg újra.

Simon nagy levegőt vett.

— A vvvvivivi… a vavvaavva… — mondta. — A vvvivvivvvi… — folytatta.

— Nem megy, elmúlt — vont vállat. — Néha megesik, ha nem is gondolok rá. Hidló Mester azt mondja, hogy biztos allergiás vvv…

— Allergiás vagy a vékre?

— Dehogy, te sssz…

— …szamár… — segítette ki Esk nagyvonalúan.

— …vvva…

— … van…

— …vvvaal…

— …valami…

— …a levegőben, talán pollen, vvva…

— …vagy…

— …füvek hímpora. Hidló Mester megpróbált rájönni az okára, de úgy néz ki, hogy a mágia nem sss…

— …segít.

Narancsszínű sziklák keskeny szorosán vágtak át. Simon vigasztalanul nézte.

— Néne tanított nekem különfélé szénanátha elleni kezeléseket — jelentette be Esk. — Kipróbálhatnánk őket.

Simon fejét rázta. Úgy nézett ki, csak egy hajszálon múlik, leesik-e a feje, vagy helyén marad.

— Már mindent próbáltam — mondta. — Sz-szép kis vvva-vva… mágus leszek, mi, amikor ki sss… nem is tudom kiejteni magát a sz-szót.

— El tudom képzelni, hogy ez némelykor gondot okozhat — értett egyet Esk. Egy darabig a tájat nézegette, miközben rendet teremtett gondolatmenetében.

— Lehetséges, ööö, hogy egy nő, tudod, varázsló legyen? — érdeklődött végezetül.

Simon rábámult, és a lány dacosan nézett vissza.

A fiú torka kínlódott. Megpróbált egy olyan mondatot találni, ami nem S-sel kezdődik. Végül kénytelen volt engedményt tenni.

— Milyen furcsa ötlet — jelentette ki. Még egy kicsit gondolkozott, aztán nevetésben tört ki, míg Esk arckifejezése óva nem intette.

— De tényleg, ez nagyon mulatságos — tette hozzá, de a kacagás eltűnt arcáról, s helyére megzavarodott kifejezés került. — Korábban igazából nem is gondoltam ilyesmire.

— És? Lehet vagy nem? — Esk hangszínével borotválkozni lehetett volna.

— Persze, hogy nem. Gyermek, ez magától értetődik. Simon, fogj hozzá újra a tanulmányaidhoz.

Hidló széthúzta a függönyt, ami a szekér hátuljához vezetett, és kimászott az ülésdeszkára.

Az enyhe pánik kifejezése elfoglalta szokásos helyét Simon arcán. A fiú esdeklő pillantást vetett Eskre, miközben Hidló kivette kezéből a gyeplőt, de a lány oda se fütyült rá.

— Miért nem? Mitől olyan magától értetődő?

Hidló megfordult és lenézett a kislányra. Korábban nem fordított rá különösebb figyelmet, egyszerűen csak egy alak volt a tábortüzek körül.

A varázsló a Láthatatlan Egyetem rektora[2] volt, és eléggé megszokta, hogy afféle bizonytalan, lótó-futó alakokat lásson, akik elengedhetetlen, ám jelentéktelen feladatokat látnak el, mint például étkezései fölszolgálása vagy szobái kitakarítása. Hülye is volt, azon a speciális módon, ahogy csak nagyon okos emberek tudnak hülyék lenni, és talán annyi tapintat szorult belé, mint egy átlagos lavinába, és olyan énközpontú volt, mint egy tornádó, de az sose merült volna föl benne, hogy a gyerekek elég fontosak lehetnének ahhoz, hogy az ember barátságtalan legyen velük.

Hosszú, ősz hajától kunkori csizmájáig, Hidló maga volt a megtestesült varázslóság. Megvolt a tisztes, hosszú, bozontos szemöldök, a csillogó flitterekkel borított köntös és a pátriárkai szakáll, amit csak kissé rontott le a sárgás nikotinszennyeződés (a varázslók cölibátusban élnek, mindazonáltal kedvük lelik egy jó szivarban).

— Ez az egész világossá válik majd előtted, ha fölnőttél — nyilatkozta. — Roppant szórakoztató gondolat, persze, jópofa játék a szavakkal. Női varázsló! Akkor már egyúttal kitalálhatnál férfi boszorkányokat is!

— Vajákosok — jegyezte meg Esk.

— Tessék?

— Néne azt mondja, férfiak nem lehetnek boszorkányok — mondta Esk. — Azt mondja, ha egy férfi megpróbál boszorkány lenni, varázsló lesz belőle.

— Nagyon bölcs asszony — értett egyet Hidló.

— Azt mondja, a nőknek ki kell tartani amellett, amiben jók — folytatta Esk.

— Rendkívül ésszerű.

— Azt mondja, ha a nők annyira jók lennének, mint a férfiak, akkor sokkal jobbak lennének!

Hidló nevetett.

— Néne boszorkány — mutatta ki Esk, és hozzátette a fejében: na tessék, és erről mit gondol, Miszter Úgynevezett Nagyokosvarázsló?

— Drága ifjú hölgyem, meg kéne ezen döbbenjek? Történetesen nagy tisztelettel viseltetem a boszorkányok iránt.

Esk összeráncolta homlokát. Nem ezt várta tőle.

— Tisztelettel?

— Azzal bizony. Történetesen meg vagyok róla győződve, hogy a boszorkánymesterség ragyogó karrier egy nő számára. Rendkívül nemes hivatás.

— Azt hiszi? Úgy értem, nemes?

— Ó, hogyne. Rendkívül hasznos a falusi világban az olyanok számára, akik… gyereket várnak, és így tovább. A boszorkánymesterség által engedi meg a Természet, hogy nők is hozzáférhessenek a mágikus áramlásokhoz, de nem szabad elfelejtened, hogy ez nem magasabb rendű mágia.

— Értem. Nem magasrendű mágia — bólintott komoran Esk.

— Ó, dehogy. A boszorkánymesterség rendkívül alkalmas arra, hogy segítsen az embereken egész életükön át, természetesen, ám…

— Úgy gondolom, a nők valójában nem eléggé értelmesek ahhoz, hogy varázslók lehessenek — nyilvánított véleményt Esk. — Úgy gondolom, ez a lényeg, tényleg.

— Semmi mást, csakis a legfennköltebb tiszteletet érzem a nők iránt — magyarázta Hidló, aki nem vette észre a friss élt Esk hangjában. — Nincs párjuk, amikor, amikor…

— Gyereket várnak, és így tovább?

— Van ebben valami, igen — egyezett bele a varázsló nemes lelkűen. — De olykor-olykor kissé nyugtalanítóak tudnak lenni. Egy kissé túl ingerlékenyek. A magasrendű mágia kristálytiszta gondolkodást kíván meg, tudod, és a nők adottságai nem ebben az irányban nyugosznak. Az agyuk hajlamos a túlfűtöttségre. Sajnálattal közlöm, hogy csupáncsak egy ajtó vezet a varázslósághoz, és az a Láthatatlan Egyetem főbejárata, és azon még nő soha nem lépett keresztül.

— Mondja meg nekem, kérem — faggatta Esk —, pontosan mire jó a magasrendű mágia?

Hidló rámosolygott.

— A magasrendű mágia, gyermekem — felelte —, mindent meg tud adni nekünk, amit csak akarunk.

— Ó.

— Szóval verd ki a fejedből ezt a varázslós képtelenséget, rendben van? — Hidló jóindulatú mosolyt vetett rá. — Hogy hívnak, gyermek?

— Eskarina.

— És miért mész Ankh-ba, kedvesem?

— Azt gondoltam, esetleg elboldogulok a nagyvilágban — motyogta Esk —, de azt hiszem, talán a lányok hiába keresik a boldogulást. Biztos maga abban, hogy a varázslók megadják az embereknek, amire szükségük van?

— Természetesen. Erre való a magasrendű mágia.

— Értem.

Az egész karaván épp csak egy kicsivel haladt gyorsabban a sétatempónál. Esk leugrott, kihúzta a botot ideiglenes rejtekhelyéről a szekér oldalán lógó zsákok és puttonyok között, és visszarohant az állatok és kocsik vonala mentén. Könnyein keresztül egy villanásra meglátta Simont, aki a szekér hátuljából kukucskált elő, nyitott könyvvel kezében. Zavart mosolylyal ajándékozta meg a lányt, és elkezdett valamit mondani, de Esk tovább futott és letért az ösvényről.

Meg sem állt, amíg alaposan el nem tévedt, de a harag még mindig fényesen égett szívében. Volt már mérges korábban is, de így még soha, normális körülmények közt a düh olyan volt, mint a vörös láng, amit akkor kapsz, amikor először beizzítod a kovácstűzhelyet, csupa ragyogás meg szikra, de ez a harag más volt — emögött ott voltak a fújtatók, s csöpp kis kék-fehér lánggá vékonyodott, ami vajként vágja a vasat.

Vibrált tőle az egész teste. Muszáj, hogy valamit kezdjen vele, vagy szétrobban.

Miért van az, hogy amikor hallja Nénét a boszorkánymesterségről halandzsázni, akkor a varázslóság metsző mágiájára vágyódik, de valahányszor meghallja Hidlót azon a fennkölt hangon papolni, mindhalálig küzdene a boszorkányságért? Vagy mindkettő lesz, vagy egyik sem. És minél inkább kedvét akarják szegni, annál inkább akarja.

Boszorkány és varázsló lesz. És majd megmutatja nekik!

Egy meredek, csupasz szirt lábánál Esk letelepedett egy alacsonyan szétterülő borókabokor alá, tudata tervektől és haragtól fortyongott. Érzékelte, hogy ajtókat csapnak be előtte, amikor még szinte el se kezdte kinyitni őket. Hidlónak igaza volt; nem fogják beengedni az Egyetemre. A bot birtoklása nem elegendő a varázslósághoz, tanulnia is kéne, és senki se fogja őt oktatni.

A delelő nap letűzött a szirtre, és Esk körül a levegő méhektől és gintől illatozott. Hanyattfeküdt, fölnézett a csaknem bíborszínű égboltra a leveleken keresztül, és, végül, elaludt.

A mágihasználat egyik mellékhatása az, hogy az ember hajlamos realisztikus és fölkavaró álmokat látni. Ennek megvan az oka, de már a puszta rágondolástól lidércnyomása lesz a varázslóknak.

Tény az, hogy a varázslók elméje formát tud adni egy gondolatnak. A boszorkányok általában azzal dolgoznak, ami ténylegesen létezik a világban, de a varázslók, már ha elég ügyesek, képesek képzeletük hús-vér köntössel fölruházni. Ez nem okozna semmi gondot, ha nem az lenne a nagy helyzet, hogy az a kis gyertyafénykör, amit pontatlanul a téridő univerzumának neveznek, ide-oda hányódik-vetődik valami sokkal kellemetlenebben és kiszámíthatatlanabban. Bizarr Izék köröznek és röfögnek a szabályosság gyatra karósáncain kívül; az Idő peremén vészjósló kuvikolás és vonítás hallik a mély hasadékokban. Vannak olyan szörnyű dolgok, hogy még maga a sötétség is fél tőlük.

Az emberek többsége ezt nem tudja, és ez így van jól, mert a világ nem lenne képes rendesen működni, ha mindenki ágyban maradna fejére húzott takaróval, és pontosan ez történne, ha az emberek tudnák, miféle rettenetek ólálkodnak csak egy árnyéknyira tőlük.

Az a gond, hogy a mágia és miszticizmus iránt érdeklődők rengeteg időt töltenek közveszélyes munkakerüléssel a fény, hogy úgy mondjuk, legislegszélén, ami miatt észreveszik őket a Tömlöc Létsíkok teremtményei, akik aztán megpróbálják fölhasználni ezen illetőket fáradhatatlan erőfeszítéseik során, amik arra irányulnak, hogy betörjenek ebbe a konkrét Valóságba.

A legtöbben képesek ellenállni ennek, de az Izék szünetmentes szondázása akkor a legerősebb, amikor az alany alszik.

Bel-Shamharoth, C’hulagen, a Bennfentes… a Necrotelicomnicon — bizonyos tébolyult adeptusok valódi nevén, Liber Paginarum Fulvarumként ismerik ezt a könyvet — vén, sötét, förtelmes istenei mindig készek belopózni a szunyókáló tudatba. A lidércálmok gyakran színesek és mindig szörnyűek.

Esk már megszokta őket az első Kölcsönvevése utáni álom óta, és az ismerősség már csaknem a terror helyére lépett. Amikor azon kapta magát, hogy egy tündöklő, poros síkságon üldögél titokzatos csillagok alatt, tudta, hogy egy újabb következik.

— A francba! — mondta. — Na jó, rendben van, akkor folytasd. Hozhatod a szörnyetegeket. Csak azt remélem, hogy nem az jön, amelyiknek a képén egy parti csiga mászik.

De ezúttal úgy tűnt, hogy a lidércálom megváltozott. Esk körbenézett s megpillantott egy mögötte meredező, égbenyúló, fekete kastélyt. Fiatornyai a csillagokba vesztek. Fölső oromzatáról fények és tűzijátékok és érdekes zene zuhogott alá. A hatalmas kétszárnyú kapu hívogatólag nyitva állt. Úgy hallatszott, hogy odabent egy igencsak élvezetes buli zajlik.

A lány fölállt, leporolta az ezüst homokot ruhájáról, s elindult a kapu felé.

Már majdnem odaért, amikor az becsapódott az orra előtt. Látszólag nem mozdult; egyszerűen csak az egyik pillanatban tárva-nyitva ácsorgott, a másikban olyan csattanással zárult, hogy összerázkódott a szemhatár.

Esk odanyúlt és megérintette. A kapu fekete volt, és olyan hideg, hogy jég kezdett képződni rajta.

Valami mozgott mögötte. Megfordult és meglátta a botot: egyenesen állt a homokban, söprűnyél álruhája nélkül. Kis fényférgek csúsztak-másztak fényezett fáján meg faragásai körül, amiket soha senki nem tudott igazán beazonosítani.

Fölkapta és teljes erővel nekivágta az ajtószárnyaknak. Oktarinszikrák záporoztak, de a fekete fém sértetlen maradt.

Esk szeme összeszűkült. Kartávolságra tartotta a fütyköst és koncentrált, míg csak ki nem ugrott a fából egy vékony tűzsugár és neki nem robbant a kapunak. A jég gőzzé forralódott, de a sötétség — most már biztos volt benne, hogy nem fém — elnyelte az erőt anélkül, hogy akár csak fölhevült volna. A lány megkétszerezte az energiát, hagyta, hogy a bot összes elraktározott mágiáját egyetlen nyalábba öntse, ami most olyan fényesen ragyogott, hogy be kellett hunyja szemét (és még mindig tündöklő vonalként látta elméjében).

Aztán egy lobbanással kialudt.

Néhány másodperccel később Esk előrerohant, és óvatosan megérintette a kaput. A hideg majdnem lefagyasztotta ujjait.

És a fönti oromzatról meghallotta a vihogást. Egy nevetés nem lett volna ennyire rossz, különösen egy imponáló, démoni kacaj rengeteg visszhanggal, de ez csak… kuncogás volt.

Sokáig folytatódott. Egyike volt a legkellemetlenebb hangoknak, amiket Esk valaha is hallott.

Borzongva ébredt föl. Rég elmúlt éjfél és a csillagok nedvesnek és hűvösnek látszottak; a levegő teli volt az éjszaka tevékeny csöndjével, amit apró, borzas izék százai hoznak létre, azzal, hogy roppant óvatosan járnak-kelnek a vacsorára találás reményében, miközben elkerülik, hogy maguk váljanak főfogássá.

A növekvő hold lemenőben volt, s egy keskeny, szürkés derengés Peremiránt azt sugallta, hogy minden valószínűség ellenére nagyon úgy fest, egy újabb nap fog megvirradni.

Valaki egy pokrócba takarta Esket.

— Tudom, hogy ébren vagy — mondta Mállotviksz Néne hangja. — Hasznossá tehetnéd magad a tűz meggyújtásával. Átkozottul sok fa van ezen a vidéken.

Esk fölült, és megkapaszkodott a borókabokorban. Elég könnyűnek érezte magát ahhoz, hogy föllebegjen.

— Tüzet? — motyogta.

— Igen. Tudod. Odamutatsz az ujjaddal és zutty — szólt savanyúan Néne. Egy sziklán üldögélt, megpróbálva olyan helyzetet találni, ami nem zaklatja föl ízületi gyulladását.

— Én… én nem hiszem, hogy tudnék.

— Nekem mondod? — jegyezte meg Néne rejtélyesen.

Az öreg boszorkány előrehajolt s kezét Esk homlokára tette; olyan volt, mintha egy meleg kockákkal teli zoknival simogatták volna meg.

— Van egy kis hőemelkedésed — tette hozzá. — Túl sok forró nap és hideg föld. Nesze neked Külrészek.

Esk megengedte magának, hogy előreroskadjon, feje Néne ölében feküdt, aminek a szokásos kámfor—, vegyes gyógynövény- és kecskeszaga volt. Néne, reményei szerint, megnyugtató módon veregette meg a kislány vállát.

Egy idő múlva Esk halk hangon így szólt:

— Nem fogják megengedni, hogy Egyetemre járjak. Egy varázsló megmondta nekem, és álmodtam is róla, és az igaz álmok egyike volt. Tudod, ahogy mondtad nekem, egy olyan métely-izé.

— Métafór — mondta nyugodtan Néne.

— Egy olyan.

— Azt hitted, hogy könnyű lesz? — kérdezte Néne. — Azt hitted, hogy odasétálsz a kapujukhoz a botod lengetve? Itt vagyok, ragyogok, varázsló szeretnék lenni, köszönöm szépen?

— Azt mondta nekem, hogy nőket nem engednek be az Egyetemre!

— Tévedett.

— Nem, tudom, hogy igazat mondott. Tudod, Néne, azt meg lehet…

— Csacsi gyermek. Csakis azt tudod, hogy a varázsló azt gondolta, hogy az igazat mondja. A világ nem mindig olyan, amilyennek az emberek gondolják.

— Nem értem — értetlenkedett Esk.

— Majd rájössz — felelte Néne. — És most mesélj nekem. Erről az álomról. Nem engedtek be az Egyetemükre, igaz?

— Igen és kinevettek!

— És akkor megpróbáltad fölgyújtani a kaput?

Esk elfordította fejét Néne ölében, s kinyitotta egyik gyanakvó szemét.

— Honnan tudod?

Néne mosolygott, de úgy, ahogy egy gyík mosolyogna.

— Mérföldekre voltam — magyarázta. — Feléd hajlítottam a tudatom és hirtelen úgy tűnt, mindenütt te vagy. Úgy világítottál, mint egy jelzőfény, úgy bizony. És ami a tüzet illeti… nézz körül!

A hajnal félvilágosságában a fennsík égetett agyagrakás volt. Esk előtt a szikla megüvegesedett és a korábbi féktelen támadás során úgy kellett folyjon, mint a kátrány, mert hatalmas, tátongó repedések voltak rajta keresztben, amikből előzőleg nyilvánvalóan megolvadt szikla és salak csöpögött ki. Amikor Esk hallgatózott, ki tudta venni a hűlő kő halk „ping-ping”-jét.

— Ó — ámult —, ezt én csináltam?

— Úgy tűnik — válaszolta Néne.

— De én aludtam! Csak álmodtam!

— Ilyen a mágia — szögezte le Néne. — Megpróbál kiutat találni. A boszorkány meg a varázslói varázslatok, nem is tudom, valahogy egymásból táplálkoznak. Azt hiszem.

Esk ajkába harapott.

— Mit tehetek? — kérdezte. — Mindenféléket össze szoktam álmodni!

— Nos, kezdetnek egyenesen az Egyetemre megyünk — határozta el Néne. — Biztos, hogy hozzá vannak szokva az olyan tanítványokhoz, akik nem képesek kontrollálni mágiájuk és tüzes álmokat álmodnak, különben a hely már évekkel ezelőtt porig égett volna.

A Perem felé pillantott, aztán le a söprűre, ott mellette.

Mi most kihagyjuk a föl-le futkosást, a söprű kötésének meghúzását, a törpékre vonatkozó elmormolt átkokat, a remény röpke pillanatait, amikor a mágia görcsösen vibrált, a borzalmas fekete érzést, amikor a bűvige kialudt, a varázsige hirtelen beindulását, a fáradságos rámászást, a sikolyokat, a fölrepülést…

Esk egyik kezével Nénébe kapaszkodott, a másikban a botot tartotta, miközben néhány száz lábbal a talaj fölött, őszintén szólva, cammogtak. Néhány madár velük repült, mert lebilincselte őket ez az új röpködő fa.

— Tűnjetek a francba! — rikácsolta Néne, lekapva kalapját és azzal hessegetve őket.

— Nem megyünk valami gyorsan, Néne — jegyezte meg Esk szelíden.

— Éppen elég gyorsan megyünk az én ízlésemhez képest!

Esk körülnézett. Mögöttük a Perem felhőkkel rácsozott, aranyszín ragyogással tündöklött.

— Azt hiszem, lejjebb kéne ereszkedjünk, Néne — mondta sürgetőleg. — Azt mondtad, a söprű nem röpül napfényben — Lepillantott az odalenti tájra. Élesnek és zordnak tűnt. Valamint várakozástelinek.

— Tudom, mit csinálok, kisasszony — csattant föl Néne, keményen markolva a söprűnyelet és megpróbálva olyan könnyűvé tenni magát, amennyire csak lehetséges.

Már korábban elárultuk, hogy a fény lassan utazik a Korongon, annak köszönhetően, hogy keresztül kell vágjon a Korong irdatlan és ősi mágikus mezején.

Ezért hát a hajnal nem olyan sebtiben bekövetkező esemény, mint más világokon szokásos. Az új nap nem kitör tűzhányómód, hanem valahogy puhán tötyörög keresztül az alvó tájon, ugyanúgy, ahogy a dagály oson végig a tengerparton elmosva az éjszaka homokvárait. Hajlamos arra, hogy körbefolyja a hegyeket. Ha a fák közel állnak egymáshoz, akkor az erdőből árnyékokkal szeletelve, szalagokra vágva kerül elő.

Valami megfelelően magas pontról, mondjuk azt a vita kedvéért, hogy egy fátyolfelhőgomolyról az űr peremén, a megfigyelő észrevehetné, hogy milyen szeretetteljesen terül szét a fény a földön, hogyan ugrik előre a síkságokon és lassul le, amikor magasabb régiókhoz ér, milyen csodaszépen…

Valójában van egy olyanfajta megfigyelő, aki mindezen szépséggel szemtől szembe vinnyogni fog, hogy nincs is súlyos fény és egész biztos nem is lennél képes meglátni, még akkor se, ha lenne. Amire az ember csak annyit felelhet, hogy na jó, de akkor az meg hogy lehet, hogy te egy felhőn ácsorogsz?

Ennyit a cinizmusról. De lenn, magán a Korongon, a söprű száguldott előre a hajnal karéján, egyre inkább elmaradva az éjszaka árnyékától.

— Néne!

Rájuk tört a nappal. A söprű előtt a sziklák látszólag lángra lobbantak, amikor a fény átcsapott fölöttük. Néne érezte, hogy a söprűnyél meginog és elborzadt megigézettséggel bámulta a kis, szélsebesen nyargaló árnyékot alattuk. Egyre közelebbről.

— Mi fog történni, amikor földet érünk?

— Azon múlik, hogy tudok-e puha sziklákat találni — jegyezte meg Néne gondolatokba merülten.

— A söprű le fog zuhanni! Nem tudunk valamit csinálni?

— Nos, föltételezem, hogy leszállhatnánk róla.

— Néne — szólalt meg Esk azon a bosszankodó és meglepően felnőtt hangon, amit a gyerekek konok őseik korholására használnak —, nem hinném, hogy fölfogtad. Nem akarom megütni a földet. Sose bántott engem.

Néne egy alkalmatos bűvige előkaparásával próbálkozott, valamint sajnálkozott, hogy a kobakológia nem alkalmazható sziklákra, és talán ha észrevette volna Esk hangjának gyémántélét, nem mondta volna ezt:

— Miért nem a söprűnek mondod, he?

És akkor tényleg lezuhantak volna. De még idejében jutott eszébe, hogy megmarkolja a kalapját és összeszorítsa fogát. A söprű megborzongott, bedőlt…

…és a táj elmosódott.

Tényleg nagyon rövid utazás volt, de olyan, amiről Néne tudta, hogy mindig emlékezni fog rá, általában hajnali háromkor, ha előzőleg nehéz ételt evett. Emlékezni fog a szivárványszínekre, amik zümmögtek a száguldó levegőben, a borzalmas súlyosságérzetre, a benyomásra, hogy valami nagyon nagy és nehéz ráült a világegyetemre.

Emlékezni fog Esk kacagására. Emlékezni fog, minden erőfeszítése ellenére, arra, ahogy a talaj elfütyült alattuk, ahogy teljes hegyvonulatok robogtak el ocsmány süvítéssel.

Mindenek fölött arra fog emlékezni, hogy fölzárkóztak az éjszakához.

Megjelent előtte a sötétség egy szakadozott vonala rohanva a könyörtelen reggel előtt. Elborzadt megigézettséggel nézte, ahogy a vonal pacává, folttá, a feketeség egész, feléjük vágtató kontinensévé vált.

Egy pillanatig a hajnal taraján egyensúlyoztak, mikor az hangtalan viharként rátört a vidékre. Soha még szörfös nem lovagolt meg ilyen hullámot, de a söprű keresztültört a rekkenő fényen és zökkenésmentesen átsuhant rajta túl, a hűsbe.

Néne megengedte magának, hogy kifújja a bennakadt lélegzetet.

A sötétség valamicskével csökkentette a repülés rettenetét. Valamint azt is jelentette, hogy ha Esk el is vesztené érdeklődését, a söprűnek képesnek kéne lennie, hogy saját, kissé rozsdás mágiájával repüljön.

— … — mondta Néne, s megköszörülte csontszáraz torkát egy második kísérlethez. — Esk?

— Ez jó mulatság, nem igaz? Kíváncsi vagyok, hogyan csinálom?

— Aha, mulatság — mondta elhalóan Néne. — De nem röptethetném én a söprűt? Kérlek? Nem akarom, hogy túlmenjünk a Peremen. Kérlek?

— Igaz az, hogy a világ Pereme körül van egy óriási vízesés, és az ember lenézhet és láthatja a csillagokat?

— Igen. Nem lassíthatnánk le most egy kicsit?

— Szeretném látni.

— Nem! Úgy értem, nem most, nem.

A söprű lassított. A szivárványbuborék hallható pukkanással eltűnt körüle. Zökkenésmentesen, még csak meg sem borzongva, Néne azon kapta magát, hogy újra tiszteletreméltó sebességgel repül.

Néne szilárd reputációt épített ki magának azzal, hogy mindig mindenre tudta a választ. Elérni azt, hogy elismerje tudatlanságát, akár önmaga előtt is, döbbenetes teljesítmény volt. De a kíváncsiság kukaca furdalta tudatának almáját.

— Hogyan — kérdezte meg végül — csináltad ezt?

Töprenkedő csönd támadt mögötte. Aztán Esk így szólt:

— Nem tudom. Szükségem volt rá, és csak ott termett a fejemben. Mint amikor visszaemlékszel valamire, amit elfelejtettél.

— Igen, de hogyan?

— Én… nem tudom. Csak előttem volt a kép, hogy hogyan szeretném a dolgokat, és, és én valahogy… belekerültem a képbe.

Néne kibámult az éjszakába. Ilyen mágiáról még sosem hallott, de ijesztően erőteljesnek hangzott, és valószínűleg halálosnak. Képbe került! Természetesen minden varázslás megmásítja valamilyen módon a világot, a varázslók meg pláne azt hiszik, a mágia másra nem is való — semmi közük nincs ahhoz a módszerhez, hogy a világot úgy hagyjuk, ahogy van, és az embereket változtatjuk meg —, de ez sokkal inkább, a szó szoros értelmében, módosít. Erről el kell gondolkodni. A földön.

Életében először Néne tépelődött, hogy vajon lehet-e valami fontos azokban a könyvekben, amiket manapság oly nagy becsben tart mindenki, ámbár ő szigorúan erkölcsi alapokon ellenezte a könyveket, mivel hallotta, hogy sokat közülük halott emberek írtak, ezért hát magától értetődik, hogy ugyanolyan helytelen lenne őket elolvasni, mint amilyen a nekromancia. A végtelenül változatos világegyetem számos, Néne által helytelenített dolga között akadt a halottak megidézése is, akiknek, ahogy mondják, épp elég baja van enélkül is.

Bár, a boszorkány hajlamos volt úgy érezni, semmi esetre se annyi, mint neki magának. Kábultan lenézett a sötét földre, és bizonytalanul töprengett, ugyan miért vannak a csillagok alatta.

Egy szívbénító másodpercig eltűnődött, vajon tényleg átrepültek-e a Peremen, de aztán rádöbbent, hogy az apró tűhegyek ezrei alatta túl sárgák és reszketnek is. Ráadásul, ki hallott olyasmiről, hogy ilyen takarosan legyenek elrendezve a csillagok?

— Nagyon szép — mondta Esk. — Ez egy város?

Néne vadul fürkészte a földet. Ha város volt, akkor túl nagy volt. De most, hogy akadt ideje ezen elgondolkozni, határozottan olyan volt a szaga, mint sok-sok emberé együtt.

A levegő körülöttük füstölőtől és gabonától és fűszerektől és sártól bűzlött, de főleg az a fajta szag volt, amit a magas talajvízszint, emberek ezrei és a szennyvízelvezetés kérdésének robusztus megközelítése együttesen hoznak létre.

Mentálisan megrázta magát. A nappal a sarkukban loholt. Keresett egy olyan részt, ahol a fáklyák tompák voltak és ritkásabban oszlottak el, arra számítva, hogy ez szegényebb kerületet kell jelentsen, és a szegény embereknek semmi kifogása a boszorkák ellen, s gyöngéden lefelé irányította a söprű nyelét.

Sikerült körülbelül öt lábnyira megközelítenie a földet, mielőtt a hajnal másodszorra is megérkezett.

A kapu tényleg nagy volt, meg fekete, és úgy nézett ki, mint amit tömény sötétségből készítettek.

Néne és Esk az Egyetem előtti téren tolongó sokadalomban álltak, és a kaput méregették. Végül Esk így szólt:

— Nem értem, hogy jutnak be oda az emberek.

— Mágiával, úgy vélném — mondta savanyúan Néne. — Nesze neked varázslók. Bárki más vett volna egy ajtókopogtatót.

Meglengette a söprűnyelet a magas kapuszárnyak irányába.

— Nem lepne meg, ha valami hókuszpókusz szót kéne kiejtened ahhoz, hogy bejuss — tette hozzá.

Már három napja Ankh-Morporkban tartózkodtak, és Néne, legnagyobb meglepetésére, kezdte jól érezni magát. Talált maguknak szállást a Gyehennában, az ősi városrészben, amelynek lakosai többnyire éjszakai életet élnek és sohasem érdeklődnek egymás dolgai iránt, mert a kíváncsiság nem csak idő előtti megöregedéssel jár, hanem folyóba hajítással is, a lábadhoz kötött ólomsúlyokkal. A szállás a legfölső emeleten volt, közvetlenül egy tiszteletre méltó lánykereskedő jól őrzött helyisége mellett, mert, Néne ezt hallotta rebesgetni, a jószomszédi viszony záloga a jó kerítés.

A Gyehenna, röviden, a lejáratott istenek, engedély nélküli tolvajok, az éjszaka lányai, egzotikus javakkal házalók, a tudat alkimistái és vándorripacsok lakóhelye; egy szóval az összes kenőzsíré a civilizáció tengelyén.

És mégis, ama tény ellenére, hogy ezek az emberek hajlamosak a gyengédebb varázslatok értékelésére, figyelemre méltó hiány mutatkozott boszorkányokban. Néne érkezésének híre órákon belül keresztülszivárgott a negyeden, s emberek özöne osont, oldalgott vagy lépdelt peckesen ajtajához, bájitalt, ráolvasást, a jövendő híreit, vagy különféle személyes és speciális szolgáltatást kérve, amit a boszorkányok hagyományosan nyújtanak az olyanok számára, akiknek élete egy kissé felhős vagy telis-tele viharos időjárással.

Néne először bosszús volt, aztán zavarba jött, aztán hízelgett neki a dolog; vevőinek volt pénze, ami hasznos, de tisztelettudással is fizettek, és az aztán sziklaszilárd valuta.

Magyarán, Néne már azon tűnődött, nem kéne-e esetleg kissé nagyobb helyiségre szert tenni egy kis kerttel, s aztán elküldeni a kecskékért. A bűz talán probléma lesz, de a kecskék majd csak beletörődnek valahogy.

Végiglátogatták Ankh-Morpork látnivalóit, zsúfolt dokkjait, rengeteg hídját, szúkjait, kasbáit, a csakis templomokkal szegélyzett utcáit. Néne elgondolkozó tekintettel számlálta a templomokat; az istenek mindig azt követelik, hogy követőik ne valóságos természetüknek megfelelően viselkedjenek, és az ennek következtében létrejött emberi hulladék bőven ad munkát a boszorkányoknak.

A civilizáció borzalmai mindezidáig elmulasztottak testet ölteni, noha egy zsebmetsző megkísérelt elinalni Néne ridiküljével. A járókelők döbbenetére Néne visszahívta, és bizony a zsebtolvaj vissza is jött, küszködve a saját lábával, ami teljesen abbahagyta az engedelmeskedést neki. Senki sem látta világosan, mi történt a boszorkány szemével, amikor belenézett a férfiéba, vagy hallotta a szavakat, amiket a kushadó fülbe suttogott, de a zsebmetsző visszaadta neki összes pénzét, plusz egy csomó, eredetileg másokhoz tartozó pénzt is, és mielőtt Néne útjára engedte volna, megígérte, hogy megborotválkozik, kihúzza magát, és jobb ember lesz egész hátralévő életében. Mire leszállt az éjszaka, Néne személyleírását körbeadták a Tolvajok, Zsebmetszők, Betörők és Társult Szakmák Céhének mindegyik káptalánházában, szigorúan meghagyva, hogy bármi áron el kell őt kerülni. A tolvajok, maguk is nagyrészt az éjszaka gyermekei, fölismerik a veszélyt, amikor farkasszemet néz velük.

Néne továbbá két újabb levelet is írt az Egyetemnek. Egyikre se kapott választ.

— Nekem az erdő tetszett a legjobban — jelentette ki Esk.

— Nem t’om — tiltakozott Néne. — Ez kicsit olyan, mint az erdő, valójában. Különben is, az emberek határozottan értékelnek egy boszorkányt errefelé.

— Tényleg nagyon barátságosak — ismerte el Esk. — Ismered az a házat lejjebb az utcában, ahol az a kövér hölgy lakik a rengeteg fiatal lánnyal, akikről azt mondtad, hogy a rokonai?

— Mrs. Marok — felelte óvatosan Néne. — Rendkívül tiszteletre méltó asszonyság.

— Az emberek egész álló éjszaka látogatják őket. Láttam. Meg lennék lepve, ha lenne idejük aludni.

— Hümm — mondta Néne.

— Nagy teher kell legyen szegény asszony számára, ráadásul ott van az a sok lánya, akiket mind etetnie kell. Azt hiszem, az emberek igazán lehetnének egy kissé tapintatosabbak.

— Nos, hát — kezdte Néne —, nem vagyok biztos benne…

Egy nagy, tarkára festett szekér megérkezése az Egyetem kapujához megmentette őt. A kocsis megállította az öszvéreket néhány lábnyira Nénétől, és így szólt:

— Elnézést, jóasszony, de lenne olyan szíves odébb menni, kérem?

Néne arrébb lépett, megsértődve a tökéletes udvariasság ilyen fitogtatásán, és különösen fölháborodva azon, hogy asszonynak nézték, s a kocsis megpillantotta Esket.

Hidló volt az. Úgy vigyorgott, mint egy aggódó kígyó.

— Mi a csuda! Csak nem az az ifjú hölgy az, aki azt hiszi, a nőknek varázslóvá kéne válnia?

— De igen — válaszolta Esk, figyelmen kívül hagyva a szemrehányó bokánrúgást Néne részéről.

— Milyen mulatságos. Azért jöttél, hogy csatlakozz hozzánk, igaz?

— Igen — felelte Esk, és aztán, mert valami Hidló modorában láthatólag megkívánta ezt, hozzátette —, uram. Csak nem tudunk bejutni.

— Tudunk? — firtatta Hidló, aztán Nénére pislantott. — Ó, igen, na persze. Ez a nagynénéd?

— A Néném. Csak nem igazán a néném, inkább amolyan mindenki nénéje.

Néne mereven biccentett.

— Nos, hát ezt nem hagyhatjuk — mondta Hidló olyan melegen, akár egy karácsonyi puding. — Szavamra, nem. Az első női varázsló kinn ragad a küszöbön? Nagy szégyen lenne. Megengeditek, hogy kíséretül szegődjek?

Néne erősen megmarkolta Esket a vállánál fogva.

— Ha nem haragszik… — kezdte. De Esk kitépte magát szorításából és a szekér felé szaladt.

— Tényleg be tudna vinni engem? — kérdezte ragyogó szemmel.

— Természetesen. Biztos vagyok benne, hogy a rendek vezetői boldog örömmel találkoznának veled. Elképedve és megdöbbenve — mondta a varázsló, és kacarászott.

— Eskarina Kovács… — szólalt meg Néne, aztán elhallgatott. Hidlóra nézett.

— Nem tudom, mit forgat a fejében, Mr. Varázsló, de nem tetszik ez nekem — közölte. — Esk, tudod, hol lakunk. Legyél bolond, ha olyan nagyon muszáj neked, de legalább a magad bolondja lehetnél.

Sarkon fordult, és keresztülvágott a téren.

— Milyen rendkívüli asszony — jegyezte meg Hidló bizonytalanul. — Látom, még mindig megvan a söprűd. Kolosszális!

Egy pillanatra elengedte a gyeplőt, s mindkét kezével bonyolult jelet írt le a levegőbe.

A hatalmas kapuszárnyak hátralendültek, előtárva egy pázsittal körülvett, széles belső udvart. Mögötte állt egy nagy, zegzugos épület, vagy esetleg épületek, nehéz lett volna megmondani, mert nem annyira úgy nézett ki, mint amit megterveztek, hanem inkább úgy, mint egy nagy csomó pillér, boltív, torony, szemöldökgerenda, gömbboltozat, kupola és így tovább, amik összezsúfolódtak, hogy melegen tartsák maguk.

— Ez lenne az? — kérdezte Esk. — Egy kissé úgy néz ki, mint ami… elolvadt.

— Igen, ez az — ismerte el Hidló. — Alma máter, gadareánus igét túr, doszt molesztál szenes totem, ésatöbbi. Na persze, belül sokkal nagyobb, mint kívül, akár egy jéghegy, legalábbis ezt adták értésemre, még sose láttam egyet se. Íme a Láthatatlan Egyetem, csak hát persze egy jó része láthatatlan. Menj oda hátra és hozd ide Simont, kérlek!

Esk szétrántotta a nehéz függönyöket, és bekukucskált a kocsi hátuljába. Simon egy halom szőnyegen hevert, egy hatalmas nagy könyvet olvasott és kis papírfecnikre jegyzetelt.

Fölnézett, s aggodalmasan a lányra mosolygott.

— Te v-vagy az? — firtatta.

— Igen — válaszolta Esk mély meggyőződéssel.

— Azt hittük, ott hagytál minket. Mindeki azt hitte, hogy vvvalaki mással utazol, és amikor megálltunk…

— Fölzárkóztam valahogy. Azt hiszem, Mr. Hidló azt akarja, hogy gyere és vess egy pillantást az Egyetemre.

— Megérkeztünk? — kérdezte a fiú, aztán furán nézett a lányra. — Te is?

— Igen.

— Hogyhogy?

— Mr. Hidló meginvitált, azt mondta, mindenki el fog képedni, amikor találkozik velem — A bizonytalanság uszonya megvillant Esk szeme mélyén. — Igaza volt?

Simon lenézett a könyvére, és megtörölgette könnyező szemét egy vörös zsebkendővel.

— V-vannak neki ilyen kis szeszélyei — motyogta —, d-de amúgy nem rossz ember.

Meghökkenve, Esk lenézett a kinyitott, elsárgult lapokra a fiú előtt. Teli voltak bonyolult vörös és fekete szimbólumokkal, ami valami megmagyarázhatatlan módon olyan hatásosnak és kellemetlennek bizonyult, mint egy ketyegő csomag, ám mindazonáltal vonzotta a szemet, ugyanúgy, ahogy egy igazán pocsék közlekedési baleset. Az ember azt érezte, szeretné tudni az írásjelek célját, míg ugyanakkor azt gyanította, hogy amikor már kitalálta, akkor majd azt fogja kívánni, bárcsak sose firtatta volna.

Simon a lány arckifejezése láttán sietve becsukta a könyvet.

— Csak egy kis mágia — dünnyögte. — Vvv…

— …valami… — mondta automatikusan Esk.

— Köszönöm. Amin dolgozom.

— Biztos nagyon érdekes tehet könyveket olvasni — jegyezte meg Esk.

— Eléggé. Te nem tudsz olvasni, Esk?

A döbbenet a fiú hangjában a kislány elevenébe talált.

— Biztos tudnék — felelte dacosan. — Még sose próbáltam.

Esk akkor se tudta volna, mi egy gyűjtőnév, ha az szemen köpi, de tudta, hogy a kecskéknek nyája van, a lovaknak ménese, a boszorkányoknak gyülekezete. Azt nem tudta, hogyan kell egy szóval megnevezni sok varázslót. A varázslók rendje? Bűnszövetkezete? Köre?

Akármi is volt, megtöltötte az Egyetemet. Varázslók sétáltak a kerengők között, ültek a padokon a fák alatt. Fiatal mágusok nyargaltak az ösvényeken, amikor megszólalt a csöngő, kezük tele könyvekkel, illetve — a felsőbbéves diákok esetében — hátuk mögött a levegőben verdeső könyvekkel. A légkörben érezhető volt a mágia olajossága és bádogíze.

Esk, Hidló és Simon között ballagva magába itta ezt az egészet. Nem csak azt, hogy mágikus az atmoszféra, hanem hogy szelídített és funkcionális a varázslat, akár egy malomárok. Van itt erő, ám megzabolázva.

Simon épp olyan izgatott volt, mint ő, de csak annyiban mutatkozott meg, hogy a szeme jobban könnyezett és a dadogása súlyosbodott. Egyfolytában megtorpant, hogy rámutasson a különféle kollégiumokra és kutatóintézetekre.

Egyikük eléggé alacsony és vészjósló volt, keskeny ablakokkal a magasban.

— Az ott a k-könyvtár — mondta Simon, hangja csupa ámulat és tisztelet. — Vvvethetek rá egy p-pillantást?

— Bőven lesz rá idő később — válaszolta Hidló. Simon vágyódva tekintett az épületre.

— A összes va-va-varázskönyv, amelyet valaha is megírtak — suttogta.

— Miért van rács az ablakokon? — érdeklődött Esk.

Simon nyelt egyet.

— Hümm, mert a vvvarázskönyvek nem olyanok, mint más k-könyvek, vvv…

— Ennyi elég — csattant föl Hidló. Úgy pillantott le Eskre, mintha csak most vette volna észre jelenlétét, és összeráncolta szemöldökét.

— Te miért vagy itt?

— Behívott engem, uram — emlékeztette Esk.

— Én? Ó, igen. Hát hogyne. Elnézést, elkalandoztak a gondolataim. Az ifjú hölgy, aki varázsló akar lenni. Hát akkor lássuk csak!

Fölvezette őket a széles lépcsőn egy pár imponáló, vagy legalábbis imponálónak szánt, küllemű ajtóhoz. A tervező mélységesen beruházott súlyos zárakba, cifra zsanérokba, rézszögekbe és egy bonyolultra faragott boltívbe, hogy abszolút egyértelműen tudatosítsa minden belépőben, hogy egyáltalán nem fontos ember.

Továbbá varázsló is volt. Ergo megfeledkezett az ajtókopogtatóról.

Hidló megkocogtatta az ajtót varázsbotjával. Az kissé tétovázott, aztán lassan kisiklatta reteszeit és kitárult.

A csarnok tele volt varázslókkal és fiúkkal. Meg a fiúk szüleivel.

Kétféleképpen lehet bejutni a Láthatatlan Egyetemre (valójában háromféleképpen, de erre ekkor még nem jöttek rá a mágusok).

Az egyik az, hogy az ember elvégez valami nagy varázsfeladatot, mint például egy ősi és hatalommal teljes relikvia megtalálása, vagy egy teljesen új bűvige föltalálása, de manapság ez vajmi ritkán fordul elő. A múltban akadtak hatalmas varázslók, akik képesek voltak a világ kaotikus, nyers mágiájából vadonatúj varázslatok megalkotására, varázslók, akikből, hogy úgy mondjuk, a varázslóság összes varázsigéje ered, de azok az idők elmúltak; ma már nincsenek bűbájosok.

Így hát a sokkal szokványosabb mód az, hogy egy rangidős és köztiszteletben álló mágus patronálja a jelöltet, és jótáll érte a tanonckodás kellő periódusa után.

Kemény versengés folyt egy Egyetemi helyért, és a megbecsülésért, meg a kiváltságokért, amiket egy Láthatatlan diploma megszerzése gyümölcsözik. A teremben nyüzsgő és egymáshoz apróbb varázslatokat hajigáló fiúk közül sokan meg fognak bukni, és kénytelenek lesznek életüket alacsonyrendű igézőmesterként eltölteni, puszta mágiatechnikusként, dacos szakállal és könyökükön bőrfolttal, akik a bulikon kicsiny, irigy csoportokba gyülekeznek.

Nem jár nekik a sóvárgott csúcsos kalap a tetszés szerinti asztrológiai szimbólumokkal, sem a lenyűgöző köntös, sem a tekintély varázsvesszeje. De legalább lenézhetik a szellemigézőket, akik hajlamosak az elhízásra meg a kedélyességre, meg a szókezdő „h”-k elhagyására, sört vedelnek, és szomorú, sovány, csillámló harisnyás nőkkel mutatkoznak, és teljesen fölbőszítik az igézőmestereket azzal, hogy nem fogják föl, mennyivel alsóbbrendűek, és egyfolytában vicceket mesélnek nekik. Mind közül a legalsóbbrendű — persze eltekintve a boszorkányoktól — a delejtudó, aki egyáltalán nem vesz részt iskoláztatásban. Egy delejtudóra épp csak rá lehet bízni egy lombik kimosását. Számos igézés olyasmiket igényel, mint például eleven tigris ondóját, vagy penészt a sajtolásba belepusztult tetem öntőformájából, vagy egy olyan nővény gyökerét, ami ultraszonikus sikolyt hallat, amikor gyökértelenné válik. Kit küldenek az ilyesmikért? Eltaláltad.

Általános tévedés füvesemberként utalni a mágia alacsonyabbrendű legénységi állományára. Valójában a füvesemberség roppant megbecsült és szakosodott formája a mágiának, ami hallgatag, elmélkedésre hajló, druidisztikus beállítottságú és műkertészi hajlamú férfiakat vonz. Ha elhívsz magadhoz egy füvesembert egy buliba, a fél estét a cserepes növényeiddel csevegve fogja tölteni. És a másik felét hallgatva.

Esk észrevette, hogy van néhány nő a csarnokban, mert még a fiatal varázslóknak is van anyja meg nővére. Teljes famíliák jöttek el, hogy búcsút vegyenek kedvenc fiuktól. Volt ott jelentős mértékű orrfújás, szemtörlés, és pénzcsörgés, amikor a büszke atyák egy kis költőpénzt dugtak csemetéjük markába.

A legrangidősebb mágusok szemlélődve jártak-keltek a sokadalomban, patrónus varázslókkal beszélve és szemügyre véve a jövendőbeli diákokat.

Többen közülük áttolakodtak a tömegen — úgy mozogva, mint arannyal ékített gályák teljes széllel —, hogy találkozzanak Hidlóval. Higgadtan fejet hajtottak előtte, és elismerőleg tekintettek Simonra.

— Ez lenne az ifjú Simon, ugye? — szólalt meg a leghájasabb, rámosolyogva a fiúra. — Remek híreszteléseket hallottunk felőled, fiatalember. He? Micsoda?

— Simon, hajts fejet Katángli Arkrektor, az Ezüstcsillag Rend Varázslóinak Főmágusa előtt — parancsolta Hidló. Simon intelligensen fejet hajtott.

Katángli jóindulatúan nézte.

— Nagyszerű dolgokat hallottunk rólad, fiam — mondta. — Az a rengeteg hegyi levegő biztos jót tesz az agynak, he?

Hahotázni kezdett. A varázslók körülötte szintén kacagtak. Hidló is nevetett. Amiről Esk azt gondolta, hogy nevetséges, hiszen egyáltalán nem történt semmi ténylegesen mulatságos.

— Nem t-tudom, uram, ssss…

— Annak alapján, amit hallottunk, ez kell legyen az egyetlen, amit nem tudsz, legényke! — kedélyeskedett Katángli rengő tokákkal. Újabb gondosan időzített kacagásroham kélt.

Katángli vállon veregette Simont.

— Ez hát az ösztöndíjas fiúcska — folytatta. — Egészen döbbenetes eredményekkel, sose láttam jobbat. És autodidakta is. Elképesztő, mi? Nem így van, Hidló?

— Valóban kitűnő, Arkrektor.

Katángli körbenézett a figyelmes varázslókra.

— Esetleg adhatnál egy kis kóstolót — javasolta. — Egy bemutatót, esetleg?

Simon állati rettegéssel pillantott rá.

— Igazából én n-nem is vvvv…

— Ugyan, ugyan — nyugtatgatta Katángli azon, amiről valószínűleg őszintén azt hitte, bátorító hangnem. — Ne félj. Nem kell elkapkodnod. Amikor készen állsz.

Simon megnyalta kiszáradt ajkát, és néma esengéssel nézett Hidlóra.

— Hümm — nyögte —, m-maga sss… — Abbahagyta, s nagyot nyelt. — A fff…

A szeme kidülledt. Könnyek záporoztak szeméből, s rázkódott a válla.

Hidló nyugtatólag paskolgatta a fiú hátát.

— Szénanátha — magyarázta. — Úgy néz ki, semmi sem tudja kikúrálni belőle. Már mindent próbáltunk.

Simon nyeldekelt, s biccentett. Elhessegette Hidlót hosszú, fehér kezével s behunyta szemét.

Néhány másodpercig az égvilágon semmi sem történt. A fiú hangtalanul mozgó ajkakkal állt, s aztán a csönd úgy áradt ki belőle, akár a gyertyafény. A csarnokban a zajtalanság fodrai keresztülmostak a sokaságon, a falakhoz vágódtak egy dobott puszi minden erejével, s aztán hullámokban kanyarodtak vissza. Az emberek látták, hogy társaik hallhatatlanul szónokolnak, s aztán elvörösödtek az erőlködéstől, amikor saját nevetésük pontosan annyira volt hallható, mint egy szúnyog vinnyogása.

Apró fényszemcsék pislákoltak létbe a fiú feje körül. Bonyolult háromdimenziós táncban örvénylettek-kavarogtak, s aztán formába ömlöttek.

Valójában úgy tűnt Esknek, hogy a forma mindvégig ott volt, arra várva, hogy szeme megpillantsa, ugyanúgy, ahogy egy tökéletesen ártatlan felhő váratlanul, anélkül, hogy megváltozna bármiképp, bálnává vagy hajóvá vagy arccá válik.

A forma Simon feje körül a világ volt.

Ez teljesen nyilvánvaló volt, noha a csillogás meg a kis fények lázas rohama elmosott egyes részleteket. Ám ott volt Nagy A’Tuin, az égi teknőc, hátán a négy Elefánttal, s azokon maga a Korong. Ott volt a hatalmas vízesés ragyogása a világ pereme körül, és ott volt, pont a tengelyben, a kis sziklatű, ami a Mennyek Orma és az istenek lakóhelye.

A képmás kitágult, és ráközelített a Körkörös-tengerre, aztán magára az Ankh-ra, a kis fények elreppentek Simontól, s fejétől néhány lábnyira kihunytak. Most a levegőből, a szemlélők felé száguldva látszott a város. Ott volt maga az Egyetem, növekvőben. Ott volt a Nagycsarnok…

…ott voltak az emberek, némán, tátott szájjal bámulva, s maga Simon, ezüst fénypettyekkel körvonalazva. S egy csöpp, tündöklő kép a levegőben körülötte, és abban a képben egy másik, és még egy, és még egy…

Az volt az ember érzése, hogy a világegyetemet kifordították, egyszerre az összes dimenziót. Pöffeszkedő, fölfuvalkodott érzéklet volt. Úgy hangzott, mintha az egész világ azt mondta volna „glupp”.

A falak eltűntek. A padló is. Hajdani hatalmas mágusok portréi, az összes irattekerccsel, szakállal és kissé székrekedéses kinézettel, elenyésztek. A láb alatti padlócsempék, eléggé csinos fekete-fehér mintázattal, elpárologtak — hogy finom homok kerüljön helyükre, szürke, mint a holdfény, hideg, mint a jég. Szokatlan, nem várt csillagok szikráztak a fejek fölött; a láthatáron alacsony dombok látszódtak, nem a szél vagy az eső erodálta őket ezen az időjárásmentes helyen, hanem magának az Időnek puha dörzspapírja.

Úgy tűnt, senki más nem veszi mindezt észre. Valójában úgy látszott, hogy senki más nincs életben. Esket olyan emberek vették körül, akik mozdulatlanok és némák voltak, akár a szobrok.

És nem voltak egyedül. Voltak mások — Izék — mögöttük, s folyamatosan újabbak bukkantak föl. Nem volt alakjuk, vagyis inkább úgy látszott, hogy találomra öltik magukra lények bő választéka alapján; azt a benyomást keltették, hogy hallottak karokról, lábakról, állkapcsokról, karmokról és egyéb szervekről, de nem igazán tudják, hogyan passzolnak ezek össze. Vagy nem törődnek vele. Vagy olyan éhesek, hogy előzőleg inkább nem vesződtek ennek kitalálásával.

Olyan hangot adtak ki, mint a rajzó legyek.

Ezek voltak a lények az álmaiból, amik most eljöttek, hogy belakmározzanak a mágiából. A kislány tudta, hogy most nem érdeklődnek iránta, esetleg csak mint vacsora utáni mentacukor iránt. Teljes figyelmük Simonra összpontosították, aki abszolút nem volt tudatában jelenlétüknek.

Esk alaposan bokán rúgta a fiút.

A hideg sivatag elenyészett. A valós világ visszairamlott. Simon kinyitotta szemét, haloványan elmosolyodott, s puhán hátraesett Esk karjába.

Zsibongás kélt a varázslók soraiban, s többen közülük tapsolni kezdtek. Úgy tűnt, korábban senki nem vett észre semmi szokatlant, eltekintve az ezüstfényektől.

Katángli megrázta magát, s fölemelte kezét, hogy lecsöndesítse a tömeget.

— Igazán… megdöbbentő — mondta Hidlónak. — Azt mondod, teljesen egyedül dolgozta ki?

— Valóban, lord.

— Egyáltalán senki sem segített neki?

— Nem akadt senki, hogy segítsen — felelte Hidló. — Csak faluról falura vándorolt, kisebb varázslatokat űzve. De csak akkor, ha a népek könyvvel vagy papírral fizettek neki.

Katángli bólintott.

— Nem illúzió volt — jegyezte meg —, de a fiú mégsem használta a kezét. Mit mondott magában? Tudod?

— Azt mondja, hogy csak olyan szavak, amiktől a tudata pontosabban működik — válaszolta Hidló, s vállat vont. — Tény az, hogy a felét se értem annak, amit mond. Azt mondja, szavakat kell alkosson, mert nincs arra szó, amit csinál.

Katángli oldalvást mágustársaira sandított. Azok biccentettek.

— Megtiszteltetés, hogy fölvehetjük az Egyetemre — jelentette ki. — Talán megmondhatnád neki, amikor fölébred.

Érezte, hogy megráncigálják a köntösét, s lenézett.

— Elnézést — szólt Esk.

— Helló, ifjú hölgy — mondta Katángli cukrosegér hangon. — Azért jöttél, hogy lásd a bátyád beiratkozni az Egyetemre?

— Ő nem a bátyám — szögezte le Esk. Voltak idők, amikor a világ látszólag teli volt bátyakkal, de ez nem tartozott közéjük.

— Maga fontos ember? — kérdezte.

Katángli kollégáira tekintett, s fölragyogott. Vannak divatirányzatok a varázslóságban, éppúgy, mint minden másban; néha a varázslók vékonyak, ösztövérek és beszélnek az állatokhoz (amik oda se figyelnek, de a szándék a fontos), míg máskor hajlanak a sötét és komor megjelenésre, kis, fekete, hegyes szakállal. Jelenleg a Városatyai kinézet volt divatban. Katángli szerénységtől dagadt.

— Eléggé fontos — állította. — Az ember megteszi a tőle telhető legtöbbet embertársai szolgálatában. Igen. Eléggé fontos, azt mondhatom.

— Varázsló akarok lenni — közölte Esk.

A jelentéktelenebb varázslók Katángli háta mögött úgy meredtek a lányra, mintha egy új, érdekes bogárfajta lenne. Katángli arca elvörösödött, szeme kidülledt. Lenézett Eskre és úgy tűnt, visszafojtja lélegzetét. Aztán nevetésben tört ki. Valahol lenn kezdődött terjedelmes pocaktáján, s onnan küzdötte föl magát, bordától bordáig visszhangozva, s kisebb varázslórengéseket hozva létre a mellkasán, míg aztán egy sorozat fuldokló horkantásban tört elő. Egész lebilincselő volt megfigyelni ezt a kacagást. Saját egyénisége volt.

De Katángli abbahagyta, amikor meglátta, hogyan néz rá Esk. Ha a kacaj bohóc volt az orfeumban, akkor Esk eltökélt kancsítása volt a sebes röppályán közelgő meszesvödör.

— Varázsló? — rökönyödött meg. — Te varázsló akarsz lenni?

— Igen — erősítette meg Esk, Hidló vonakodó karjába lökve a kábult Simont. — Nyolcadik fiú nyolcadik fia vagyok. Úgy értem, lánya.

A varázslók körülötte egymásra bámultak és sugdolóztak. Esk megpróbálta figyelmen kívül hagyni őket.

— Mit mondott?

— Komolyan gondolja?

— Azt hiszem, a gyermekek roppant bűbájosak ebben a korban, te nem így gondolod?

— Te egy nyolcadik lány nyolcadik fia vagy? — firtatta Katángli. — Tényleg?

— Fordítva, csak nem egészen így — felelte dacosan Esk.

Katángli megtörölgette szemét egy zsebkendővel.

— Ez egészen lebilincselő — jegyezte meg. — Nem hinném, hogy valaha is hallottam volna ehhez foghatót. He?

Körbenézett gyarapodó közönségére. A hátulsók nem láthatták Esket, s nyakuk nyújtogatták, hogy ellenőrizzék, nincs-e valami érdekes varázslás folyamatban. Katángli tanácstalan volt.

— Nos, tehát — mondta. — Varázsló akarsz lenni?

— Egyfolytában ezt mondogatom mindenkinek, de úgy látom, senki se hallgat meg — válaszolta Esk.

— Hány éves vagy, kisleány?

— Majdnem kilenc.

— És varázsló akarsz lenni, amikor fölnőttél.

— Most akarok varázsló lenni — mutatta ki Esk határozottan. — Ez a megfelelő hely, nem igaz?

Katángli Hidlóra pillantott és kacsintott.

— Láttam! — szólt Esk.

— Nem hinném, hogy lett volna valaha is hölgyvarázsló — említette Katángli. — Valójában azt gondolom, hogy ez ellenkezik a tannal. Nem szeretnél inkább boszorkány lenni? Úgy tudom, az ragyogó karrier lányok számára.

Mögötte egy alacsony rangú varázsló elkezdett hahotázni. Esk szúrós pillantást vetett rá.

— Boszorkánynak lenni egész jó — ismerte el a kislány. — De azt hiszem, a varázslóknak több mókában van részük. Maga mit gondol?

— Azt gondolom, hogy nagyon egyedi kislány vagy — felelte Katángli.

— Az mit jelent?

— Azt jelenti, hogy csak egyetlen egy van belőled — magyarázta Hidló.

— Ez igaz — értett egyet Esk —, és még mindig varázsló szeretnék lenni.

A szavak cserbenhagyták Katánglit.

— Nos, hát nem lehetsz — közölte. — Maga az ötlet!

Kihúzta magát teljes szélességében, s elfordult. Valami megrángatta a köntösét.

— Miért nem? — faggatta egy hang.

Visszafordult.

— Mert — mondta lassan és megfontoltan —, mert… az egész elképzelés kész röhej. Ezért. És abszolúte ellentétes a tannal!

— De én tudok varázsló varázslatokat! — apellált Esk, hangjában a lehető leghalványabb utalás a reszketésre.

Katángli egész addig lehajolt, míg arca nem került egy szintbe a lányéval.

— Nem, nem tudsz — sziszegte. — Mert nem vagy varázsló. A nők nem varázslók, világos?

— Figyeljen! — indítványozta Esk.

Széttárt ujjakkal kinyújtotta jobb kezét, s annak mentén célpontot keresett, míg rá nem lelt Bölcs Malicnak, az Egyetem alapítójának szobrára. A szobor és közte elhelyezkedő varázslók ösztönösen elhúzódtak az útból, s aztán kissé hülyének érezték maguk.

— Komolyan gondolom! — figyelmeztette őket a lány.

— Menj innét, kisleány! — tanácsolta Katángli.

— Rendben — mondta Esk. Keményen rákancsított a szoborra és koncentrált…

A Láthatatlan Egyetem óriási kapuja oktironból készült, egy olyannyira labilis fémből, ami csak egy nyers mágiával átitatott univerzumban képes létezni. A kapu bármilyen erővel, a mágiát kivéve, bevehetetlen: sem tűz, sem faltörő kos, sem hadsereg nem képes rést ütni rajta.

Emiatt aztán az Egyetem legtöbb közönséges látogatója a hátsó bejáratot használja, amit tökéletesen mindennapos fából készítettek, és nem tárul-zárul a népeket terrorizálva, vagy áll moccanatlan, a népeket szintúgy terrorizálva. Van neki tisztességes ajtókopogtatója, meg minden.

Néne gondosan megvizsgálta az ajtófélfákat, s elégedetten horkantott, amikor meglelte, amit keresett. Nem kétellte, hogy ott lesz ügyesen elrejtve a fa természetes erezetében.

Megragadta a kopogtatót, amit sárkányfejjé formáztak, és élesen hármat koppintott. Egy idő múlva egy fiatal nő, szája tele ruhacsipesszel, kinyitotta az ajtót.

— It aar? — érdeklődött.

Néne biccentett, megadva a lánynak a lehetőséget, hogy fölfogja a denevérszárny kalaptűkkel rögzített csúcsos fekete kalap jelentőségét. Imponáló hatása volt: a lány elpirult, és, kikukucskálva a csöndes oldalsikátorba, sietve beljebb tessékelte Nénét.

A fal másik oldalán egy nagy, mohlepte, ruhaszárító kötelekkel keresztezett udvar volt. Nénének kitűnő alkalma nyílt arra, hogy egyike lehessen azon elenyésző számú nőknek, akik tudják, mit hordanak valójában a varázslók köntösük alatt, de szemérmesen elfordította tekintetét, s követte a lányt a kockaköveken, majd le egy széles lépcsőn.

Azok egy hosszú, magas alagúthoz vezettek, amit boltívek, s pillanatnyilag gőzfelhők is, szegélyeztek. Néne mosódézsák hosszú sorát pillantotta meg a nagy termek falai mentén; a levegőben a vasalás meleg, tömör szaga érződött. Egy falkányi karattyoló, szennyeskosarat cipelő lány tolongott el mellette s sietett föl a lépcsőn — aztán megtorpant, félúton fölfelé, és lassan visszafordult, hogy jobban szemügyre vegye a boszorkányt.

Néne kifeszítette vállát, s megpróbált olyan titokzatosnak látszani, amennyire csak lehetséges.

Kalauza, aki még mindig nem szabadult meg a ruhacsipeszektől, egy oldalfolyosón egy szobába vezette, ami mosnivalóval megrakott polcok labirintusából állt. Az útvesztő legislegközepén egy asztalnál egy rendkívül kövér asszony ült vörösesszőke parókában. Egy óriási mosodai jegyzékkönyvbe írhatott korábban — még mindig nyitva állt előtte —, de pillanatnyilag egy hatalmas, összekoszolt trikót vizsgált.

— Próbáltad kifehéríteni? — kérdezte.

— Igen, naccsága — mondta a szolgálólány mellette.

— És a myrryt-tinktúrát?

— Igen, naccsága. Csak megkékült tőle, naccsága.

— Nahát, ez újdonság az életemben — jelentette ki a mosodásnő. — És én láttam már kénkövet és kormot és sárkányvért és démonvért és nem is tudhassam, még mi mindent — Megfordította az atlétát, s elolvasta a gondosan bevarr névszalagot. — Hmmm. Fehér Nagyzsuga. Szürke Nagyzsuga lesz belőle, ha nem vigyáz jobban a fehérneműjére. Mondom neked, te jány, egy fehér mágus nem más, csupán fekete mágus remek házvezetőnővel. Hidd el…

Észrevette Nénét, és elhallgatott.

— Opottam a aón — mondta Néne kalauza, s sietve térdet hajtott. — At eccett ondani…

— Igen, igen, köszönöm, Kszandra, elmehetsz — vágott közbe a hájas asszonyság. Fölállt, s ráragyogtatta mosolyát Nénére, s egy csaknem hallható kattanással több társadalmi réteggel följebb srófolta hangvételét.

— Könyörgök legyen helnézéssel hirántunk — szólt. — Mindőnket a legnagyobb összevisszaságban talál, lévén ez a mosás napja meg minden. Hez hudvariassági látogatás vagy merészelhetem-é megkérdezni… — lehalkította hangját — …hogy hüzenet hérkezett-e Hodaátról?

Néne bambán bámult, de csupán egy töredékmásodpercig. A boszorkajelek az ajtófélfán elárulták, hogy a házvezetőnő szívesen látja a boszorkányokat, és különösképp várja a híreket négy férjéről; ezenkívül nyakig volt egy ötödik vaktában történő keresésében, ezért a vörösesszőke paróka, és, ha Néne füle nem vezeti őt félre, a bálnacsont recsegése, amiből az asszonyság elegendőt viselt egy teljes ökológiai mozgalom fölbőszítéséhez. Átejthető és ostoba, mondták a jelek. Néne megtartóztatta magát az ítélkezéstől, mivel a városi boszorkák maguk se észlények.

A házvezetőnő teljesen félreértette arckifejezését.

— Ne aggódjon — mondta. — A beosztottjaimnak kifejezett utasításuk van arra, hogy szíves fogadtatásban részesítsék a boszorkányokat, bár persze azok odafönn nem helyeslik. Kétségtelen, hogy maga örömmel fogyasztana egy csésze teát meg valami harapnivalót?

Néne ünnepélyesen bólintott.

— És én majd meglátom, nem tudunk-e egy nagy csomó használt ruhát is keríteni magának — ragyogta a házvezetőnő.

— Használt ruhát? Ó. Igen. Köszönöm, naccsága.

A házvezetőnő előresöpört olyan zajjal, akár egy idősecske teaklipper orkánban, s intett Nénének, hogy kövesse.

— Fölvitetem a teát a lakosztályomba. Teát sok-sok tealevéllel.

Néne nehézkesen lépdelt mögötte. Használt ruhák? Komolyan gondolta ez a dagadt nőszemély? Hallatlan arcátlanság! Na persze, ha igazán jó minőségűek…

Úgy tűnt, egy egész világ van az Egyetem alatt. Pincék, hűtőkamrák, pálinkafőző helyiségek, konyhák és mosókonyhák útvesztője volt, s minden egyes lakos vagy cipelt valamit, vagy szivattyúzott valamit, vagy tolt valamit, vagy csak álldogált és ordítozott.

Néne látott termeket teli jéggel, másokat meg izzó fényben a teljes falat eltakaró, vörösen parázsló tűzhelyek hőjétől. A pékműhelyekből áradt a frissen sült kenyér illata, és a söntésekből az állott sör bűze. Mindenhol izzadság és az eltüzelt fa füstjének szaga érzett.

A házvezetőnő fölvezette őt egy vénséges csigalépcsőn, s kinyitotta az ajtót az övéről lógó számos kulcs egyikével.

Bent a szoba rózsaszín volt meg fodros. Olyan dolgokon is fodrok pompálltak, amiket épeszű ember sose akarna befodrozni. Olyan volt az egész, mintha vattacukor belsejében lennének.

— Nagyon csinos — hazudta Néne. És mert úgy érezte, ezt elvárják tőle.

— Ízléses — Körülnézett valami fodortalant keresve, amire ráülhetne, és föladta.

— Ugyan hol jár az eszem? — fuvolázta a házvezetőnő. — Mrs. Körömlob vagyok, de maga persze ezt egész biztosan tudja. S nekem abban a megtiszteltetésben van részem, hogy szavakat intézhetek…

— He? Ó, Mállotviksz Néne — mutatkozott be Néne. A fodrok kezdtek az idegeire menni. Rossz hírét keltették szegény rózsaszínnek.

— Én magam is médium vagyok, természetesen — mondta Mrs. Körömlob.

Nénének semmi kifogása nem volt a jövendőmondás ellen, föltéve, hogy rosszul csinálják olyan emberek, akiknek egyáltalán nincs tehetsége hozzá. De az egész más, ha olyanok csinálják, akiknek igazán lehetne több esze. Úgy vélte, hogy a jövő a legjobb esetben is épp elég sérülékeny, és ha az emberek keményen néznek rá, megváltoztatják. Nénének volt néhány meglehetősen bonyolult elmélete a térről és időről és hogy miért nem szabad őket piszkálgatni, ám szerencsére az igazán jó jövendőmondók ritkák, meg különben is, az emberek jobb szeretik a kontár jósokat, akikre lehet számítani, hogy a kellő dózist adagolják derűlátásból és Elitlelkesítésből.

Néne mindent tudott a szakszerűtlen jövendölésről. Sokkal nehezebb volt, mint az igazi. Jó képzelőtehetség kellett hozzá.

Képtelen volt megállni, hogy ne tűnődjőn el, vajon Mrs. Körömlob született boszorkány-e, akinek valahogy elmaradt a taníttatása. A nő mindenesetre határozottan ostrom alá vette a jövőt. Akadt ott egy kristálygömb valamiféle rózsaszín fodros teababa alatt, több jóskártyapakli, rúnakövek egy rózsaszín bársonyzacskóban, s egyike azoknak a kerekes kisasztaloknak, amit egy bölcs boszorkány még egy tíz láb hosszú söprűnyéllel sem érintene meg, és — Néne ebben nem volt egészen biztos — vagy valami különleges, szárított rendes trágya egy lámaházból vagy valami szárított lámatrágya egy rendházból, amit állítólag olyan módon lehet eldobni, hogy föltárja az univerzum teljes ismeretanyagának és bölcsességének végösszegét. Az egész eléggé elszomorító volt.

— Vagy persze itt vannak a tealevelek — mondta Mrs. Körömlob rámutatva a nagy, barna teáskannára kettejük közt az asztalon. — Tudom, hogy a boszorkányok gyakran szívesebben dolgoznak velük, és igazán nem akarom megsérteni, de nekem, olyan, nos, közönségesnek tűnnek.

Valószínűleg ezzel tényleg nem akart megsérteni, gondolta Néne. Mrs. Körömlob azt a fajta pillantást vetette rá, amit a kutyakölykök használnak, amikor nem tudják, mire számítsanak, s kezdenek aggódni, hogy esetleg az összecsavart újság lesz az.

A boszorkány fölemelte Mrs. Körömlob teáscsészéjét, s már elkezdett belenézni, amikor észrevette a csalódott kifejezést, amely úgy suhant át a házvezetőnő arcán, mint árnyék a hómezőn. Aztán visszaemlékezett, mit is csinál éppen, háromszor megforgatta a csészét az óramutató járásával ellenkező irányban, néhányszor bizonytalanul meglengette fölötte kezét, és elmormolt egy bűvigét (amit normális körülmények között a vén kecskék tőgygyulladásának gyógyítására használt, de mindegy). A mágikus tehetség ilyen nyilvánvaló fitogtatása, úgy tűnt, véghetetlenül fölvidítja Mrs. Körömlobot.

Általában Néne nem volt túl jó a tealevelekben, de rákancsalított a cukorbevonatos maradékra a csésze alján, s hagyta, hogy tudata elkóboroljon. Amire most igazán nagy szüksége volt, az egy patkány, vagy akár egy csótány, ami történetesen épp Esk közelében tartózkodik, hogy Kölcsönvehesse az állat elméjét.

Amire aztán Néne ténylegesen rátalált, az volt, hogy magának az Egyetemnek van saját tudata.

Közismert, hogy a kő képes a gondolkozásra, mert az egész elektronika erre a tényre épül, de bizonyos világegyetemekben az emberek egy örökkévalóságot töltenek más intelligens lények keresésével az égen, anélkül, hogy akár egyszer a lábuk alá néznének. Ez azért van így, mert az időtényezőt teljesen rosszul értelmezik. A kő szempontjából az univerzumot épp csak megteremtették, s a hegyvonulatok úgy szökdécselnek föl s alá, mint az orgona regiszterei, míg a kontinensek együttes jókedvükben előre-hátra száguldoznak, egymásba csapódva a lendület puszta örömétől, szerterázva szikláik. Ugyancsak sok idő fog eltelni, mielőtt a kő észreveszi elrútító bőrbetegségét s elkezd vakarózni, és ez így van jól.

A sziklák azonban, amelyekből az Egyetem fölépült, több ezer éven át szívták magukba a mágiát, s annak a rengeteg rendezetlen erőnek kerülnie kellett valahova.

Alapjában véve, az Egyetem egyéniséget fejlesztett ki.

Néne képes volt érzékelni, mint egy nagy és meglehetősen barátságos állatot, ami csak arra vár, hogy a tetőjére hemperedhessen és megvakartassa a padlóját. Azonban egyáltalán nem fordított figyelmet a boszorkányra. Esket figyelte.

Néne rálelt a gyerekre az Egyetem érdeklődésének fonalát követve, és lenyűgözve szemlélte a Nagycsarnokban kibontakozó eseményeket…

— …benne?

A hang nagyon távolról érkezett.

— Mmf?

— Azt kérdeztem, mit lát benne? — ismételte meg Mrs. Körömlob.

— He?

— Azt kérdeztem, mit…

— Ó! — Néne visszatekercselte a tudatát, ugyancsak zavarban. Az a gond egy másik elme Kölcsönvevésével, hogy amikor visszatérsz a saját testedbe, mindig idegenül érzed magad, és Néne volt az első, aki valaha is egy épület gondolatait olvasta. Most nagynak érezte magát, és kövesnek, meg hogy teljesen áthatják a folyosók.

— Jól van?

Néne bólintott, s kinyitotta ablakait. Kinyújtotta keleti és nyugati szárnyát, és megpróbált a csöpp kis csészére koncentrálni, amit az oszlopai közt tartott.

Szerencsére Mrs. Körömlob falfehér arcszínét és sziklamerev arckifejezését betudta a munkában levő okkult erőknek, miközben Néne úgy találta, hogy a röpke kitettség az Egyetem irdatlan szilícium emlékezetének határozottan serkentőleg hatott képzeletére.

Olyan hangon, mint egy huzatos folyosó, ami roppantul imponált a házvezetőnőnek, szőtt egy jövőt, telis-tele szenvedélyes, Mrs. Körömlob dús kegyeiért csatázó fiatalemberekkel. Valamint nagyon sebesen hadart is, mert amit a Nagycsarnokban látott, égő vágyat plántált belé, hogy mihamarabb visszamenjen a Tóbejárathoz.

— Van még valami — tette hozzá.

— Igen? Igen?

— Látom magát, ahogy fölfogad egy új szolgálót… maga szegődteti le őket, igaz? Helyes… és ez egy fiatal lány lesz, nagyon gazdaságos, nagyon dolgos, bármihez ért.

— Nos, aztán mi lesz vele? — kérdezte Mrs. Körömlob, aki élvezte az ízét Néne meglepően eleven leírásának jövőjéről, s ittas volt a kíváncsiságtól.

— A szellemek kissé homályosak ezen a ponton — ismerte el Néne. — De nagyon fontos, hogy fölfogadja a lányt.

— Ezzel semmi gond — felelte Mrs. Körömlob —, tudja, nem tudom itt tartani a szolgákat, legalábbis nem sokáig. A mágia miatt. Tudja, leszivárog ide. Különösen a könyvtárból, ahol azt az összes varázskönyvet tartják. A legfelső emeleti szobalányok közül kettő épp tegnap hagyott cserben, azt mondták, elegük van abból, hogy lefekvéskor fogalmuk sincs, hogy milyen alakkal fognak fölébredni reggel. Tudja, a rangidős varázslók visszaváltoztatják őket. De az nem ugyanaz.

— Igen, nos, a szellemek azt mondják, hogy ez az ifjú hölgy nem fog gondot okozni ebben a kérdésben — mondta komoran Néne.

— Ha tud söpörni és sikálni, akkor az istenek hozták, úgy biza — jegyezte meg a kissé tanácstalannak látszó Mrs. Körömlob.

— Mi több, saját söprűvel fog érkezni. Mármint a szellemek szerint.

— Milyen roppant segítőkész. Mikor fog ez az ifjú hölgy megérkezni?

— Ó, hamarosan, hamarosan… ezt mondják a szellemek.

Halvány gyanú felhőzte a házvezetőnő arcát.

— Ez nem az, amit a szellemek általában mondani szoktak. Hol is mondják ezt pontosan?

— Itt — mutatta Néne. — Nézze csak, azt a kis tealevélcsomót a cukor meg aközött a repedés közt. Nincs igazam?

Szemük összetalálkozott. Mrs. Körömlobnak lehettek esetleg fogyatékosságai, ám elég kemény volt ahhoz, hogy uralja az Egyetem lépcsők alatti világát. Ellenben Néne képes volt farkasszemet nézni egy kígyóval; néhány másodperccel később a házvezetőnő szeme könnyezni kezdett.

— De, úgy gondolnám, igaza van — mondta jámboran, s előhalászott egy zsebkendőt kebele mélyéről.

— Akkor jó — jelentette ki Néne hátradőlve s visszatéve a csészét csészealjára.

— Van itt bőven lehetőség az olyan fiatal nő számára, aki hajlandó keményen megfogni a munka végét — közölte Mrs. Körömlob. — Magam is szobalányként kezdtem, tudja.

— Mindnyájan azt tesszük — jegyezte meg bizonytalanul Néne. — És most mennem kell — Fölállt, s nyúlt a kalapjáért.

— De…

— Rohannom kell. Sürgős találka — vetette oda Néne a válla fölött, miközben lesietett a lépcsőn.

— Van egy csomó használt ruha…

Néne megtorpant, ösztönei csatáztak az uralomért.

— Van köztük fekete bársony?

— Igen, és néhány selyemből.

Néne nem volt benne biztos, hogy helyesli a selymet, azt hallotta, hogy a hernyó alfeléből jön elő, de a fekete bársonynak nagy volt a vonzereje. A lojalitás nyert.

— Tegye félre, lehet, hogy újra eljövök — kiáltotta, s eliramlott a folyosón.

Szakácsok és mosogatólányok vetődtek fedezékbe, amikor az öregasszony dübörgő léptekkel elhaladt a csúszós padlólapokon, fölszökkent a lépcsőn az udvarba és kifarolt a keskeny mellékutcára, sála mögötte lobogott, csizmája fölszikrázott a macskaköveken. Amint kijutott a szabadba, fölmarkolta szoknyáját, és teljes vágtába csapott, a sarkon olyan csikorgó kétcsizmás mozdulattal fordulva be a főtérre, hogy hosszú, fehér csík maradt a köveken.

Épp időben érkezett, hogy lássa, amint Esk zokogvá kirohan a kapun.

— A mágia egyszerűen nem működött! Éreztem, hogy ott van, de nem akart előjönni!

— Lehet, hogy túl erősen próbálkoztál — mondta Néne. — A varázslás olyan, mint a horgászás. A körbeugrándozás meg fröcskölés sose fogott egy halat sem, csöndben ki kell várd az alkalmat, s hagynod kell, hogy természetesen történjék meg az egész.

— És aztán mindenki rajtam nevetett! Valaki még csokit is adott nekem!

— Akkor legalább volt valami hasznod belőle — mutatta ki Néne.

— Néne! — kiáltotta vádlóan Esk.

— Mér’, mégis mire számítottál? — kérdezte a boszorkány. — Ezek legalább csak kinevettek téged. A nevetés nem fáj. Odasétáltál a fővarázslóhoz, és kérkedtél mindenki előtt, és csak kinevettek? Nagyon jól csinálod, nagyon jól. Megetted a csokit?

Esk savanyú arcot vágott.

— Igen.

— Milyen fajta volt?

— Tejkaramella.

— Ki nem állhatom a tejkaramellát.

— Huh — nyilatkozta Esk —, föltételezem, azt szeretnéd, ha legközelebb mentacukrot szereznék?

— Ne gúnyolódjék velem, fiatal nőtársam. Nincs semmi rossz a mentacukorban. Passzold ide azt a tálat.

A városi élet egy másik nagy előnye, fedezte föl Néne, az üvegáruk bősége. Némelyik bonyolultabb bájitala olyan fölszerelést igényelt, amit vagy a törpéktől kellett megvenni uzsoraáron, vagy, ha a legközelebbi üvegfúvó embertől rendelte meg, szalmába csomagolva érkezett meg, és, gyakran, darabokban. Megpróbálkozott azzal, hogy saját maga fújjon üveget, és az erőlködéstől mindig köhögni kezdett, ami roppant mulatságos formákat eredményezett. De a városban viruló alkimista hivatás azt jelentette, hogy egész boltok akadtak erre telis-tele megvehető üvegekkel, és egy boszorkány mindig képes árengedményt elérni.

Figyelmesen nézte, ahogy a sárga pára végigáramlott csövek kanyargós útvesztőjén, s végül egy nagy, ragacsos csöppben kicsapódott. Ügyesen elkapta egy üvegkanál végén, s nagyon gondosan belecsöppentette egy parányi üvegfiolába.

Esk könnyein keresztül figyelte őt.

— Mi az? — firtatta.

— Ez egy sosetörődjvele — válaszolta Néne viasszal lepecsételve az üvegcse dugóját.

— Orvosság?

— Egyfajta értelemben — Néne magához húzta írókészletét, s kiválasztott egy tollat. Nyelvét kidugta szája sarkán, ahogy nagy gondossággal megírta a címkét, rengeteg fejvakarással és szünettel, hogy kiötölje a szavak helyesírását.

— Kinek lesz?

— Mrs. Herepatának, az üvegfúvó feleségének.

Esk kifújta az orrát.

— Ő az, aki nem készít valami sok üveget, igaz?

Néne ránézett a lányra az asztallap fölött.

— Hogy érted ezt?

— Amikor tegnap a felesége beszélgetett veled, akkor a jó öreg Mr. Kéthetente Egyszernek hívta őt.

— Mmf — mondta Néne. Gondosan befejezte a mondatot: „Higiccsa föl ety pint viszbe és eggy csöp a firje tejájában és legyen bisztoss, hodj laza ruchászatott wisel valla mint, hogy nem varnac llátogattot.”

Egy nap, mondta magában, meg kell ejtsem azt a bizonyos beszélgetést vele.

A gyermek érdekes módon nehéz felfogásúnak tűnt. Épp elég szülésnél segédkezett már, és sokszor vitte a kecskéket a vén Annalma Ángyi bakjához anélkül, hogy levonta volna a nyilvánvaló következtetéseket. Néne nem volt egészen biztos abban, mit kéne ez ügyben tennie, de valahogy az idő sosem volt alkalmas a téma előhozatalára. Eltűnődött, hogy vajon, a szíve legmélyén, nincs-e túlságosan zavarba esve; úgy érezte magát, mint egy patkolókovács, aki tudja megpatkolni, gyógyítani, tenyészteni, megítélni a lovakat, de csak a leghalványabb elképzelése van arról, hogy kell őket meglovagolni.

Fölragasztotta a címkét a fiolára, s óvatosan selyempapírba burkolta.

És most.

— Van másik út az Egyetemre — jegyezte meg oldalvást Eskre sandítva, aki zsémbesen végezte a növények mozsárban történő összemorzsolásának munkáját. — Boszorkánymódra.

Esk föltekintett. Néne megjutalmazta önmagát egy vékonyka mosollyal, s nekilátott egy másik címkének; ami Nénét illeti, a címkeírás volt mindig a varázslás legnehezebb része.

— De arra számítok, hogy téged ez nem fog érdekelni — folytatta. — Nem valami káprázatos.

— Kinevettek engem — morogta Esk.

— Igen. Mondtad már. Szóval akkor nem is akarod újra megpróbálni. Teljesen megértem.

A csöndet csak Néne tollának sercegése törte meg. Végül Esk megszólalt:

— Ez a módszer…

— Mmf?

— Bejuttat engem az Egyetemre?

— Természetesen — jelentette ki Néne fennhéjázva. — Mondtam, hogy találtam rá módot, hát nem? És, mondhatom, nagyon jó módszer. Nem kell bajlódj a leckékkel, bárhova mehetsz, senki sem fog észrevenni — ténylegesen láthatatlan leszel — és, nos, valóban nekiláthatsz megtisztítani a helyet. De persze azután a kinevetés után, téged nem is érdekel az egész. Vagy igen?

— Könyörgöm alássan, méltóztassék még egy csésze teát fogyasztani, Mrs. Mállotviksz — mondta Mrs. Körömlob.

— Úrnő — javította ki Néne.

— Tessék?

— Mállotviksz úrnő — közölte Néne. — Három cukorral kérem.

Mrs. Körömlob felé tolta a cukortartót. Bármennyire is alig várta Néne vizitjeit, ezek ugyancsak sok cukorba kerültek. A kockacukrok sose tartottak soká Néne közelében.

— Nagyon rosszat tesz az alaknak — jegyezte meg a házvezetőnő. — És a fogaknak is, ahogy hallottam.

— Mindig is szóra se érdemes alakom volt, és a fogaim tudnak vigyázni magukra — felelte Néne. Ez, roppant sajnálatos módon, igaz volt. Néne robusztusan egészséges fogakban szenvedett, amit jelentős hátránynak tartott egy boszorka esetében. Igazán irigyelte Annalma Ángyit, a hegy túloldalán élő boszorkányt, akinek sikerült húszéves korára elveszítenie összes fogát, s így valódi banyahitelességre tett szert. Azt jelentette persze, hogy sokszor kellett levest egyél, viszont rengeteg tisztelettudást is kaptál. És aztán ott voltak a bibircsókok. Minden erőlködés nélkül, Ángyinak sikerült elérnie, hogy olyan legyen az arca, mint egy zokninyi üveggolyó, míg Néne megpróbálkozott minden jó hírű szemölcskeltővel, és még a kötelezőnek tekinthető orrszőcsinget se tudta fölmutatni. Egyes boszorkányoknak átkozott szerencséje van!

— Mmf? — mondta, tudatában Mrs. Körömlob fuvolázásának.

— Aztat mondtam — ismételte meg Mrs. Körömlob —, hogy az ifjú Eskarina igazi kincs. Tényleg szerencsés fogás. Makulátlanul, makulátlanul tartja a padlót. Egyetlen feladat se túl nehéz. Aztat mondtam neki tegnap, aztat mondtam, annak a te söprűdnek akár saját élete is lehetne, és tudja, mit válaszolt?

— Még csak találgatni sem merem — válaszolta Néne elhalóan.

— Azt mondta, hogy a por fél a söprűjétől! El tudja képzelni?

— Igen — szögezte le Néne.

Mrs. Körömlob felé taszajtotta a teáscsészét, és zavartan rámosolygott.

Néne belül nagyot sóhajtott, s belekancsított a jövő egyáltalán nem túl tiszta mélységeibe. Határozottan kezdett kimerülni a képzelőtehetsége.

A söprű végigsuhant a folyosón hatalmas porfelhőt keltve, ami, ha jobban megnézted, úgy látszott, mintha aztán visszaszippantódna a söprűbe. Ha még jobban megnéznéd, láthatnád, hogy a söprűnyélen fura vésetek vannak, nem is annyira odafaragva, mint inkább rásimulva, s valamiképpen formájuk változtatják, miközben figyelsz.

De senki sem nézte meg jobban.

Esk az egyik magas, mély párkányú ablaknál ült, s kibámult a városra. A szokásosnál is mérgesebb volt, így a söprű szokatlan eréllyel támadt a porra. Pókok menekültek kétségbeesett nyolclábú iramlással a biztonság felé, midőn ősi pókhálók lettek az enyészeté. A falakban az egerek egymáshoz bújtak, a lábak nekifeszültek egérlyukuk belsejéhez. A mennyezetgerendákban kapartak a faférgek, amikor kérlelhetetlenül hátrafelé vonszolta őket a járataikban.

— Tényleg nekiláthatsz a tisztogatásnak! — morogta Esk. — Huh!

El kellett azonban ismerje, hogy akadtak azért pozitívumok is. Az étel egyszerű volt, de bőséges, és volt valahol a tetőtérben egy saját szobája, és egész fényűzésben élt, mert itt hajnali ötig alhatott, ami Néne gondolkodásmódja szerint gyakorlatilag delet jelent. A munka maga határozottan nem volt megerőltető. Csak el kellett kezdjen söprögetni addig, amíg a söprű rá nem jött, mit vár tőle, s aztán elszórakoztathatta magát, amíg a söprű elvégezte a feladatot. Ha jött valaki, a söprű azonnal nemtörődömül egy falhoz támaszkodott.

De a lány nem tanult semmiféle varázslóságot. Bemehetett az üres tantermekbe, s megnézhette a táblára, és, haladóbb osztályok esetében, a padlóra krétázott diagramokat, de az ábráknak nem volt semmi értelme. Viszont visszataszítóak voltak.

És Esket a Simon könyvében látott képekre emlékeztették. Elevennek tűntek.

A lány elbámult Ankh-Morpork háztetői fölött, és eképpen érvelt: az írás pusztán emberek kimondta szavakból áll, amit papírrétegek közé préseltek, míg csak meg nem kövesedett (a Korongon jól ismerték a kövületeket, a nagy, csigavonalas kagylókat és rosszul megalkotott teremtményeket, amelyek azon időkből maradtak fönn, amikor a Teremtő még nem igazán döntötte el, mit is akar valójában csinálni, és, ami azt illeti, csak léhán gyurmázott a pleisztocénnel). És a szavak, amiket az emberek kimondanak, csupán árnyai a valódi dolgoknak. Azonban némely dolgok túlontúl nagyok ahhoz, hogy igazán szavakba lehessen őket zárni, és még az ilyen szavak is túlságosan erőteljesek ahhoz, hogy írással meg lehessen őket szelídíteni.

Így ebből következik, hogy egyes írások valójában megpróbálnak dolgokká válni. Esk gondolatai ezen a ponton összezavarodtak, de biztos volt benne, hogy az igazán mágikus szavak azok, amelyek dühösen lüktetnek, megpróbálva kiszabadulni és valóságossá válni.

Nem látszottak valami kedvesnek.

De akkor visszaemlékezett az elázó napra.

Ami meglehetősen fura volt. Az Egyetemi tantermeket a tölcsérelv alapján tervezték, üléssorokkal, amelyeket a Korong legnagyobb varázslóinak feneke koptatott fényesre, s amelyek meredeken bámultak le a központi részre, ahol volt egy munkaasztal, két tábla, s elegendő padlófelület egy tisztességes méretű oktató nyolcszöghöz. Az üléssorok alatt hatalmas volt a holttér, s ezt Esk hasznos megfigyelő pontnak találta a kikukucskálásra a máguspalánták hegyes orrú csizmái között. Nagyon pihentető volt, ahogy az előaók mormogása lágyan ellebegett fölötte, akár a kissé kiütött méhek döngicsélése Néne különleges gyógyfüveskertjében. Úgy látszott, hogy nincs semmi gyakorlati mágia, mindig csak szavak vannak. Úgy tűnt, a varázslók szeretik a szavakat.

De az előző nap más volt. Esk a poros sötétben üldögélt, megpróbálva valami egész egyszerű varázslatot elvégezni, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, és csizmák dübörögnek a padlón. Ez már önmagában meglepő volt. Esk ismerte az órarendet, és a másodéves hallgatók, akik normális körülmények között elfoglalták ezt az előadót, lenn voltak a tornateremben Pergixerrel, a Talpraesettel, a Kezdők Dematerializációján. (Mágia szakos diákoknak igen kevéssé van szüksége testgyakorlásra; a tornaterem egy nagy, ólommal és vörösberkenyefával tapétázott szoba volt, ahol a kezdő újoncok kivitelezhettek Magas Mágiát anélkül, hogy komolyan kimozdították volna a világegyetemet egyensúlyából, bár nem mindig anélkül, hogy alaposan el ne vesztették volna saját egyensúlyuk. A varázserő nem kegyelmezett a kétbalkezeseknek. Némelyik esetlen diák elég szerencsésnek bizonyult és kisétált a végén, másokat palackban távolítottak el.)

Esk kikandikált a keresztlécek között. Ezek nem hallgatók voltak, hanem varázslók. A ruházatukból ítélve ugyancsak magas rangúak. És nem lehetett eltéveszteni az alakot, aki fölmászott az előadói pódiumra, mint valami rosszul összedrótozott bábu, nehézkesen nekiment a pulpitusnak, majd szórakozottan bocsánatot kért tőle. Simon volt, bizony. Senki másnak nincs olyan szeme, mint nyers tojás a melegvízben, s az örökös fújástól ennyire fényesre vörösödött orra. Simon esetében a pollenszám mindig a végtelenhez tartott.

Fölmerült Eskben, hogy, eltekintve a Teremtés egészére vonatkozó általános allergiájától, tisztességes frizurával, néhány illemtanlecke után, a fiú egész jóképű lehetne. Szokatlan gondolat volt, s mókusmód el is raktározta későbbi fontolgatásra.

Amikor a varázslók letelepedtek, Simon beszélni kezdett. Jegyzetekből olvasott föl, s valahányszor egy szónál dadogni kezdett, a mágusok egy emberként, anélkül, hogy képesek lettek volna ezt megállni, kórusban mondták ki helyette.

Egy idő múlva fölemelkedett egy krétadarab a pulpitusról, s elkezdett a táblára írni a fiú háta mögött. Esk már eleget fölcsipegetett a varázslói mágiából ahhoz, hogy tudja, ez bizony döbbenetes teljesítmény — Simon csak pár hete járt Egyetemre, s a legtöbb diák nem sajátítja el a Lenge Levitációt még a másodév végére sem.

A kis fehér csonk Simon hangjának kíséreteként csikorgott és sikongott a feketeségen át. Még ha el is tekintünk a dadogástól, a fiú akkor sem volt jó szónok. Leejtette a jegyzeteit. Kijavította önmagát. Hümmögött és nyökögött. És ami Esket illeti, nem mondott különösebben sokat. Frázisok szűrődtek le rejtekhelyére. „A világegyetem alapvető szövete” volt az egyik, s a lány nem is sejtette, mi lehet az, hacsak a fiú nem farmervászonra gondolt, vagy esetleg flanelre. „A lehetőségek mátrixának változékonyságé”-t meg végképp nem értette.

Néha úgy tűnt, hogy a fiú azt mondja, semmi sem létezik, hacsak az emberek nem gondolják azt, hogy igen, és a világ valójában csakis azért van, mert az emberek folyamatosan elképzelik létét. De aztán úgy tűnt, hogy azt mondja, rengeteg világ létezik, mind csaknem ugyanolyan, és valahogy mindegyik ugyanazt a helyet foglalja el, de az összeset elválasztja egy árnyék vastagsága, így minden, ami valaha megtörténhet, talál magának helyet, ahol megtörténhet.

(Ezt föl tudta fogni Esk. Félig-meddig gyanította azóta, hogy kitakarította a rangidős mágusok vécéjét, vagy pontosabban mióta a bot nekilátott a melónak, s közben Esk megvizsgálta a piszoárokat, és, halvány emlékképek segítségével, visszaemlékezve bátyjai egyes részleteire odahaza, a tűz előtt, a bádogkádban, megalkotta saját nem hivatalos, az összehasonlító anatómiára vonatkozó Általános Elméletét. A rangidős varázslók mosdója mágikus hely volt, igazi folyóvízzel és érdekes csempékkel, és, ami a legfontosabb, két hatalmas ezüsttükörrel, amiket egymással szemközt erősítettek föl a falra, így ha valaki belenézett az egyikbe, akkor láthatta magát újra és újra megismételve, míg a képmás olyan apróvá nem vált, hogy már ki sem lehetett venni. Esk számára ez volt a végtelen ideájának első bevezetése. Még ennél is lényegesebb, hogy azt gyanította, a tükörbéli Eskek egyike, a látószöge jobb szélénél, integet neki.)

Volt valami zavaró a Simon által használt kifejezésekben. Az idő felében úgy tűnt, azt mondja, hogy a világ kábé annyira valóságos, mint egy szappanbuborék, vagy egy álom.

A kréta végigcsikorogta a maga útját a táblán a fiú háta mögött. Néha Simonnak meg kellett állnia, hogy elmagyarázza a jelképeket a varázslóknak, akik, Esknek legalábbis úgy tűnt, roppant ostoba mondatoknál jöttek izgalomba. Aztán a kréta újra nekivágott, üstökösként kanyarogva át a sötétségen, porcsóvát vonva maga után.

Odakünn a fény fakulni kezdett az égboltról. Ahogy a terem egyre inkább elsötétedett, a fölkrétázott szavak fölizzottak, és Esk úgy látta, hogy a tábla nem pusztán fekete, hanem nincs is ott, csak egy négyszögletes, a világból kivágott lyuk.

Simon tovább beszélt arról, hogy a világ apró dolgokból áll, amelyek jelenlétét csupán azon tényből lehet megállapítani, hogy nincsenek ott, kicsiny pörgő-forgó semmilabdákból, amiket a mágia képes eltéríteni és összeterelni, hogy csillagokká meg pillangókká meg gyémántokká váljanak. Minden ürességből tevődik össze.

Az volt az egészben az érdekes, hogy a fiú ezt szemlátomást lebilincselőnek vélte.

Esk csak annak volt tudatában, hogy a terem falai olyannyira elvékonyodtak és elanyagtalanodtak, mintha füstből lennének, mintha az űr bennük szétterjedne, hogy elnyelje azt az akármit, ami falként definiálja őket, s helyette nem volt ott semmi más, csupán az ismerős hideg, üres, csillogó síkság a maga távoli, kopott dombjaival, meg a teremtményekkel, amik moccanatlan álltak, akár a szobrok, és lefelé bámultak.

Mostanra sokkal több volt belőlük. Szakasztott úgy néztek ki, mint a fény köré gyülekező pillék.

Azonban nagyon fontos különbség az, hogy egy lepke arca, még közelről is, olyannyira barátságos, mint egy nyuszikáé, összehasonlítva azokkal az izékkel, amik Simont lesték.

Aztán bejött egy szolga, hogy meggyújtsa a lámpásokat, és a teremtmények eltűntek, a terem sarkaiban ólálkodó, tökéletesen ártalmatlan árnyékokká alakultak.

Valamikor a nem túl távoli múltban valaki elhatározta — valami bizonytalan elképzelés alapján, mely szerint a Tanulás Élvezet Kéne Legyen —, hogy az Egyetem ősi folyosóit falfestéssel kell fölvidítani. A dolog nem jött össze. Univerzumokszerte közismert tény, hogy nem számít, milyen gondosan választják ki a színeket, az intézményi díszlet mindig vagy hányászöldben, nevén nem nevezhető barnában, nikotinsárgában vagy protézis-rózsaszínben végződik. Az együtt érző rezonancia valamely kevéssé megértett folyamatának betudhatóan az ilyen színűre festett folyosók egy kissé mindig főtt káposzta illatúak — még akkor is, ha sose főztek káposztát a közelségükben.

Valahol a folyosókon csöngettek. Esk könnyedén lehuppant az ablakpárkányról, megmarkolta a botot és szorgalmasan söpörni kezdett, mikor az ajtók kivágódtak és a folyosók megteltek diákokkal. Elözönlöttek két oldalán, akár a víz a szikla körül. Néhány percig teljes zűrzavar uralkodott. Aztán becsapódtak az ajtók, a távolban némely késlekedő lábak eltipegtek, s Esk újra magára maradt.

Nem először, Esk azt kívánta, bárcsak tudna csevegni a bot. A többi szolga eléggé barátságos volt, de az ember nem tud beszélgetni velük. Legalábbis nem a varázslásról.

Továbbá arra a következtetésre jutott, hogy meg kéne tanuljon olvasni. Ez az olvasási ügy tűnt a varázslói mágia, ami ugyebár csakis szavakról szól, kulcsának. Úgy látszott, hogy a varázslók azt hiszik, a név ugyanaz, mint a megnevezett, s ha megváltoztatod a nevet, megváltoztatod a dolgot is. Legalábbis valami ilyesminek tűnt az egész…

Olvasás. Ez a könyvtárt jelentette. Simon azt mondta, hogy könyvek ezrei vannak benne, és annyi rengeteg szó között kell legyen egy-kettő, amit képes lesz elolvasni. Esk vállára vetette a botot, és eltökélten elindult Mrs. Körömlob irodája felé.

Már csaknem odaért, amikor az egyik fal rápisszegett. Ahogy Esk rábámult, kisült, hogy Néne az. Nem arról volt szó, hogy Néne láthatatlanná tudott volna válni, hanem kifejezett tehetsége volt ahhoz, hogy úgy bele tudjon olvadni az előtérbe, hogy senki se vegye őt észre.

— Hát hogy megy a sorod? — kérdezte Néne. — Hogy fejlődik a mágiád?

— Mit csinálsz itt, Néne? — firtatta Esk.

— Megjósoltam Mrs. Körömlobnak a jövendőjét — válaszolta Néne, némi elégedettséggel mutatva föl egy nagy, ócska ruhákból álló csomagot. Esk szigorú tekintete alatt lefagyott a mosoly az arcáról.

— Nos, a dolgok másképp állnak a városban — közölte. — A városi népek állandóan aggódnak a jövőjük miatt, ez a természetellenes étkek fogyasztásából ered. Különben is — tette hozzá, hirtelen ráébredve, hogy siránkozik — miért ne lenne szabad jövendőt mondanom?

— Te mondtad mindig azt, hogy Hilta nemének bolondságára igyekszik hatni — felelte Esk. — Te mondtad, hogy azoknak, akik jósolnak, szégyellniük kéne maguk, és különben is, semmi szükséged viseltes ruhákra.

— Nyáron gyűjts, hogy télen fűts — jegyezte meg kimérten Néne. Egész életét a használtruha-nívón töltötte, s nem állt szándékában hagyni, hogy az ideiglenes konjunktúra kizökkentse ebből. — Eleget kapsz enni?

— Igen — mondta Esk. — Néne, erről a varázslói varázslásról, az egész pusztán csak szavak…

— Mindig is mondtam — vágott közbe Néne.

— Nem, úgy értem… — kezdte Esk, de Néne ingerülten legyintett.

— Jelen pillanatban nem tudok ezzel foglalkozni — nyilatkozta. — Van néhány nagy megrendelésem, amiket ma estére teljesítenem kell, ha ez így megy tovább, kénytelen leszek betanítani valakit. Nem tudnál meglátogatni, amikor lesz egy szabad délutánod, vagy akármi is az, amit adnak neked?

— Betanítani valakit? — kérdezte elborzadva Esk. — Úgy érted, boszorkánynak?

— Nem — felelte Néne. — Úgy értem, esetleg.

— És velem mi lesz?

— Nos, mész a magad útján — jelentette ki Néne. — Bármerre legyen is az.

— Mmf — mondta Esk. Néne rámeredt.

— Akkor már itt se vagyok — szólalt meg végül. Megfordult és elmasírozott a konyhaajtó irányába. Ahogy ezt tette, köpönyege kifelé örvénylett, s Esk látta, hogy a széle vörössel van szegélyezve. Sötét borvörös, ám tagadhatatlanul vörös. Nénén, aki köztudomásúlag sosem viselt más szemmel látható öltözéket, csakis tartós feketét, ez bizony meglehetősen megdöbbentő volt.

— A könyvtárt? — kérdezett vissza Mrs. Körömlob. — Hén nem hinném, hogy bárki is takarítja a könyvtárt! — Őszintén meglepettnek látszott.

— Miért? — faggatta Esk. — Nem lesz poros?

— Nos — kezdte Mrs. Körömlob. Egy ideig gondolkozott. — Most, hogy mondod, hén föltételezem, be kell porosodjon. Hén még sosem gondolkodtam el ezen igazából.

— Tudja, mindenhol másutt kitakarítottam — közölte kedvesen Esk.

— Valóban — mondta Mrs. Körömlob. — Kitakarítottál, úgy van.

— Hát akkor?

— Hát csak az, hogy mink soha… nem takarítottunk ott korábban — motyogta Mrs. Körömlob —, de ha az életem múlna rajta, se tudnám megmondani, mér’ nem.

— Hát akkor?

— Úúúk? — kérdezte a Főkönyvtáros s elhátrált Esktől. De a lány már hallott róla, s fölkészülten érkezett. Odakínált egy banánt.

Az orángután lassan nyúlt felé, s aztán diadalmas mosollyal kikapta Esk kezéből.

Talán akadnak egyetemek, ahol a könyvtárosságot békés foglalatosságfajtának tartják, s ahol a kockázatok leszűkülnek a polcokról le- s az ember fejére rázuhanó vaskos kötetekre, ám egy varázslatos könyvtár gondnokának lenni nem elővigyázatlanoknak való munka. A bűvigéknek nagy ereje van, s attól, hogy pusztán leírják és fedőlapok közé lökik őket, mit sem veszítenek belőle. Ráadásul a dolog szivárog. A könyvek hajlamosak hatást gyakorolni egymásra s ezzel saját akarattal bíró véletlenszerű varázslatokat teremteni. A varázskönyveket általában polcukhoz láncolják, de nem azért, hogy meggátolják az ellopásuk…

Egy ilyen baleset a könyvtárost emberszabású majommá változtatta, s azóta minden visszaváltoztatási kísérletnek ellenállt, jelbeszéddel magyarázva el, hogy orángutánként az élet jelentős mértékben kellemesebb, mint emberként, mert az összes nagy filozófiai kérdés átalakult töprengéssé arról, honnan jön a következő banánja. Különben is, a hosszú karok és fogólábak ideálisak arra, hogy a magas polcokkal elboldoguljon.

Esk odaadta neki az egész fürt banánt, s elsurrant a könyvek között, mielőtt a könyvtáros kifogást emelhetett volna.

Esk egyszerre egynél több könyvet sose látott, s így a könyvtár, legjobb tudomása szerint, pont olyan volt, mint bármely más könyvtár. Igaz, egy kissé fura volt az a mód, ahogy a padló fallá látszott alakulni a távolban, és volt valami különös abban, ahogy a polcok megtréfálták a szemet és látszólag a normális háromnál több dimenzión tekeregtek keresztül, és eléggé meglepő volt fölnézni s polcokat pillantani meg a plafonon, esetenként a köztük közönyösen barangoló diákkal.

Az az igazság, hogy ilyen sok mágia jelenléte eltorzítja maga körül a teret. Lenn a raktárakban magának a világegyetemnek farmervásznát, vagy esetleg pamutflanelját, kínozta igen sajátos formákba. A kelepcébe ejtett, menekülésre képtelen szavak milliárdjai maguk köré tekerték a valóságot.

Esk számára logikusnak tűnt, hogy ilyen rengeteg könyv között kell legyen egy, ami elárulja, hogyan lehet elolvasni az összes többit. Nem volt benne biztos, hogyan lehet ezt megtalálni, de lelke mélyén érezte, hogy valószínűleg vidám nyuszikák és boldog cicusok képe lesz majd a borítón.

A könyvtár határozottan nem volt csöndes. Alkalmankint egy-egy varázskisülés süvítése meg sistergése hallatszott, és oktarin szikra villant polctól polcig. Láncok csörrentek halkan. És, természetesen, lapok ezrei susogtak alig hallhatóan bőrkötéses börtönükben.

Esk megbizonyosodott arról, hogy senki sem figyel rá, s kihúzta a legközelebbi kötetet. Szökkenve nyíltak ki a lapok, s a lány borúsan vette észre, hogy ugyanazok a kellemetlen diagramfajták vannak benne, amiket Simon könyvében látott. Az írás teljességgel ismeretlen volt, s ennek örült — rettenetes lenne tudni, hogy mindezen betűk, amik szemlátomást csúf, egymással bonyolult dolgokat csináló lényekből álltak, mit jelentenek. Rákényszerítette a fedőlapot a becsukódásra, noha a szavak kétségbeesetten lökték a borítót kifelé. Az elején volt egy rajz egy teremtményről; gyanúsan úgy nézett ki, mint a hideg sivatag izéinek egyike. Határozottan nem tűnt boldog kiscicának.

— Helló! Esk, igaz? H-hogy k-kerültél ide?

Simon volt az, ott állt egy-egy könyvvel mindkét hóna alatt. Esk elpirult.

— Néne nem árulja el nekem — válaszolta. — Azt hiszem, hogy valami köze van férfiakhoz meg nőkhöz.

Simon értetlenül meredt rá. Aztán vigyorgott. Esk másodszorra is elgondolkozott a kérdésen.

— Itt dolgozom. Fölsöprök — Magyarázatképp meglengette a söprűt.

— Itt?

Esk rábámult. Magányosnak érezte magát, és elveszettnek, és, nem is olyan kissé, cserbenhagyottnak. Láthatólag mindenki szorgosan élte a saját életét, kivéve őt. Az egész hátralévő életét azzal fogja tölteni, hogy varázslók után takarít. Ez nem volt méltányos, és már elege volt belőle.

— Valójában nem. Valójában olvasni tanulok, hogy varázsló lehessek.

A fiú néhány pillanatig nedves szemmel szemlélte, aztán gyöngéden kivette a könyvet Esk kezéből, s elolvasta a címet.

— Demonylogie Malyfycorum, írta Tiksansz, az Elligtelen. Mégis, hogy k-képzelted, hogy megtanulod ezt olvasni?

— Hümm — mondta Esk —, nos, addig próbálkozol, amíg nem sikerül, nem igaz? Mint a fejésnél vagy kötésnél, vagy… — A hangja elvékonyodott.

— Arról nem tudok semmit. Ezek a könyvek egy kissé, nos, agresszívak lehetnek. Ha nem vagy óvatos, akkor ők kezdenek téged olvasni.

— Hogy érted?

— Azt mmmm…

— Mondják — egészítette ki Esk automatikusan.

— …hogy egyszer egy vvvv…

— …varázsló…

— …elkezdte olvasni a Necrotelecomnicont s hagyta, hogy a fff…

— …figyelme…

— …elkalandozzon, s másnap reggel megtalálták az összes ruháját a székén, tetejükben a kalapja, és a könyvnek…

Esk befogta a fülét, de nem túl szorosan, nehogy elmulasszon valamit.

— Nem akarok tudni róla, ha tényleg borzasztó!

— …sokkal több lapja lett.

Esk kivette ujját a füléből.

— Volt valami a lapokon?

Simon komoran bólintott.

— Igen. Minden egyes lapukon vvvv…

— Ne — szólalt meg Esk. — Még elképzelni se szeretném. Azt hittem, az olvasás ennél békésebb tevékenység, úgy értem, Néne minden nap olvassa a Kalengyáriomot és sose történt semmi vele.

— Merem állítani, hogy közönséges, szelíd szavak teljesen rendben vvvv…

— …vannak.

— … vannak — értett egyet Simon nagylelkűen.

— Egészen biztos vagy benne? — kérdezte Esk.

— Csak annyi az egész, hogy a szavaknak lehet hatalma — jelentette ki Simon, szigorúan visszadugva a könyvet polcára, ahol az láncát rázta felé. — És azt is mondják, hogy a toll erősebb a kkk…

— …kardnál — tette hozzá Esk. — Rendben, de mégis melyikkel szeretnéd inkább, ha fejbe vágnának?

— Hümm, azt hiszem, nem lenne értelme, ha azt mondanám, hogy nem lenne szabad itt lenned, igaz? — érdeklődött az ifjú varázsló.

Esk ezt alaposan fontolóra vette.

— Nem — felelte —, nem hinném, hogy lenne.

— Elküldethetnék a portásokért és kidobathatnálak.

— Igen, de nem fogsz.

— Csak nem akarom, hogy b-bajod essék, tudod. Tényleg nem. Ez vvvv…

— …veszélyes…

— …veszélyes lehet…

Esk halvány örvénylést pillantott meg a fiú feje fölött a levegőben. Egy másodpercig látta őket, a nagy, szürke alakokat a hideg helyről. Figyeltek. És a könyvtár nyugalmában, ahol a mágia súlya különösképp vékonyra koptatta az univerzumot, elhatározták, hogy Cselekszenek.

A lány körül a könyvek tompa susogása kétségbeesett lappörgéssé erősödött. Az erőteljesebb könyvek némelyikének sikerült kirántania magát polcáról, s vadul csapkodva hintázott lánca végén. Egy óriási grimoire levetődött sasfészekéből a legfölső polcról — eképpen szabaddá tépve magát láncáról — és megrettent csirkeként eltotyogott, széjjelszórva lapjait maga mögött.

A varázsszél elfújta Esk fejkendőjét, s haja szétáramlott mögötte. A lány látta, hogy Simon megpróbál odatámaszkodni egy polchoz, miközben a könyvek fölrobbannak körülötte. A levegő sűrű volt és bádogízű. Meg zümmögött.

— Megpróbálnak bejutni! — sikoltotta a lány.

Simon elkínzott arccal fordult felé. Egy félelemtől félőrült ősnyomtatvány alaposan a véknyába vágott és a hullámzó padlóra küldte, mielőtt visszapattant volna magasan a polcok fölé. Esk lebukott, amikor egy raj nagyszótár kanyarodott el mellette, maguk mögött húzva polcuk, s négykézláb kúszott a fiú felé.

— Ez az, amitől olyan ijedtek a könyvek! — sivította a fülébe. — Hát nem látod őket ott fönn?

Simon némán rázta a fejét. Egy könyv fölöttük szaggatta szét borítását, lapokat záporozva rájuk.

A rettegés képes az összes érzékszerv útján az elmébe osonni. Van az a rövidke, jelentőségteljes vihogás a bezárt, sötét szobában, egy hernyó felének látványa a salátában a villádon, a fura bűz az albérlő szobájából, a meztelen csiga íze a karfiolsajtban. A tapintásnak általában nincs esélye.

De valami történt a padlóval Esk tenyere alatt. Lenézett, arca a rettegés vicsora, mert a poros padlódeszkák hirtelen homokosnak érződtek. És száraznak. És nagyon, nagyon hidegnek.

Finom ezüsthomok volt az ujjai közt.

Megmarkolta a botot, s kézfejével védve szemét a széltál, a fölé tornyosuló alakok felé lendítette. Igazán jó lett volna beszámolni arról, hogy tiszta hófehér tűz egy perzselő villanása tisztította meg az olajos levegőt. Sajnálatos módon ez nem vált valóra…

A bot úgy tekergett kezében, mint egy kígyó, és oldalról fejbe vágta Simont.

A szürke Izék reszkettek és elenyésztek.

Visszatért a valóság, s megpróbálta azt tettetni, hogy nem is tűnt el soha. A csönd vastag bársonyként telepedett le, egyik hulláma a másik után. Súlyos, visszhangzó csönd. Néhány könyv nehézkesen zöttyent le a levegőből, kissé hülyének érezve maguk.

A padló Esk lába alatt kétségkívül fából volt. A lány keményen belerúgott, hogy megbizonyosodjék efelől.

Vér volt a parkettán, s Simon nagyon csöndesen feküdt a közepén. Esk lebámult rá, aztán föl a mozdulatlan levegőbe, aztán a botra. Ami önelégültnek látszott.

A lány tudatában volt a távoli hangoknak és rohanó lépteknek.

Egy kéz, olyan, akár egy finom bőrkesztyű, csusszant puhán a kezébe, és egy hang mögötte nagyon halkan azt mondta „úúk”. Megfordult, s azon kapta magát, hogy egyenesen belenéz a könyvtáros gyöngéd, gumibelső jellegű arcába. Az emberszabású félreérthetetlen mozdulattal emelte ujját ajkához, s finoman megrángatta a lány kezét.

— Megöltem! — suttogta Esk.

A könyvtáros fejét rázta, s sürgetőleg húzta a lány kezét.

— Úúk — magyarázta —, úúk.

Néhány másodperccel az előtt vonszolta el a vonakodó kislányt egy mellékjáratba az ősi polcozat labirintusában, hogy a rangidős varázslók csoportja, akiket odavonzott a zaj, befordult a sarkon.

— A könyvek már megint hajba kaptak…

— Ó, ne! Egy örökkévalóságig tart, míg újra foglyul ejtjük az összes bűvigét, tudod, mindig találnak búvóhelyet…

— Ki az ott a padlón?

Csönd támadt.

— A fiú ki van ütve. Elkapta egy polc, a látszat szerint.

— Ki ez?

— Az új fickó. Tudod, az, akiről azt mondják, hogy a fejében egy egész agytröszt van?

— Ha az a polc egy csöppet közelebb lett volna, akkor most láthatnánk, hogy ez igaz-e.

— Ti ketten, vigyétek őt a gyengélkedőbe! Ti többiek meg jobb lesz, ha nekiláttok nyakon csípni a könyveket. Hol van az az átkozott könyvtáros? Több esze lehetne, mint hogy hagyja egy Kritikus Tömeg létrejöttét!

Esk oldalvást az orángutánra sandított, aki szemöldökét billegette felé. Az emberszabású kihúzott egy kertészeti varázsigéket tartalmazó, poros kötetet egy polcról maga mellett, kiszedett egy löttyedt, barna banánt a mögötte levő rejtekből, s annak csöndes élvezetével ette meg, aki tudja, bármi legyen is a probléma, az határozottan az emberekre tartozik.

A lány a másik irányba nézett, a botra a kezében, s szája elkeskenyedett. Tudta, hogy markolása nem csúszott meg. A bot, gesztében gyilkos szándékkal, rátámadt Simonra.

A fiú egy kemény ágyon feküdt egy keskeny szobácskában, összehajtogatott, vizes törülközővel homlokán. Hidló és Katángli gondosan figyelték.

— Mióta tart már? — kérdezte Katángli.

Hidló vállat vont.

— Három napja.

— És egyszer sem tért magához?

— Nem.

Katángli nehézkesen lezöttyent az ágy szélére, s fáradtan dörzsölgette orrnyergét. Simon sose látszott különösképp egészségesnek, ám most az arca rettenetesen beesettnek tűnt.

— Ragyogó elme, ez a legény — jegyezte meg. — Magyarázata a varázslat és anyag alapvető elveiről… kifejezetten döbbenetes.

Hidló bólintott.

— Az, ahogy magába szívja a tudást — folytatta Katángli —, egész életemben varázslóként dolgoztam, s valahogy sose értettem igazán meg a mágiát addig, amíg el nem magyarázta. Olyan világos. Olyan, nos, magától értetődő.

— Mindenki ezt mondja — erősítette meg komoran Hidló. — Azt mondják, hogy olyan, mint amikor az emberről lerántják a szemellenzőt s előszőr pillantja meg a napvilágot.

— Pontosan olyan — értett egyet Katángli. — Bűbájosnak beillő fából faragták a fiút, az biztos. Jól tetted, hogy elhoztad ide.

— Csak… — kezdete Hidló.

— Csak mi? — kérdezte Katángli.

— Csak mi az, amit megértettél? — firtatta Hidló. — Ez az, ami zavar engem. Úgy értem, el tudnád magyarázni?

— Hogy érted azt, elmagyarázni? — Katángli aggodalmasnak látszott.

— Amiről egyfolytában beszél — felelte Hidló, hangjában árnyalatnyi kétségbeeséssel. — Ó, tudom, igazán lényeges dolog. De pontosan micsoda?

Katángli eltátott szájjal meredt rá. Végül megszólalt:

— Ó, az könnyű. A mágia megtölti az univerzumot, tudod, és minden alkalommal, amikor az univerzum megváltozik, dehogy, úgy értem, minden alkalommal, amikor varázslatot alkalmazunk, a világegyetem megváltozik, csak egyszerre minden irányba, ugye, érted, és… — bizonytalanul lengette kezét, megpróbálva a megértés egy szikráját fölfedezni Hidló arcán. — Másképp fogalmazva, bármely anyagból álló rész, mint például egy narancs vagy a világ, vagy…

— …egy krokodil? — sugallta Hidló.

— Igen, egy krokodil, vagy… akármi, alapjában véve répa alakú.

— Erre a részre nem emlékszem — jegyezte meg Hidló.

— Biztos vagyok benne, hogy ezt mondta — erősítgette Katángli, és verejtékezni kezdett.

— Nem, arra emlékszem, amikor azt látszott sugallni, hogy ha elég messze mész bármely irányban, akkor meg fogod pillantani a saját tarkód — ragaszkodott igazához Hidló.

— Biztos vagy abban, hogy nem valaki más tarkójára gondolt?

Hidló egy darabig töprengett.

— Nem, egész biztos, hogy azt mondta, hogy a saját fejed hátsó felét — jelentette ki. — Azt hiszem, azt is mondta, hogy be tudja bizonyítani.

Egy ideig csöndben fontolgatták ezt.

Végül Katángli megszólalt, nagyon lassan és megfontoltan.

— A következőképp látom én a dolgot — mondta. — Mielőtt hallottam őt beszélni, olyan voltam, mint mindenki más. Tudod, hogy értem? Zavarban voltam, bizonytalan az élet összes apró részletét illetően. De most — derült föl —, noha még mindig zavarban vagyok és bizonytalan, ez sokkal magasabb szinten teszem, érted, ugye, és legalább tudom, hogy tényleg az univerzum alapvető és fontos tényei hoznak zavarba.

Hidló bólintott.

— Erre így nem gondoltam — mondta —, de teljesen igazad van. A fiú valóban visszaszorította a tudatlanság határait. Olyan sok minden van, amit nem tudunk a világegyetemről.

Mindketten élvezettel ízlelgették a közönséges emberekénél, akik pusztán közönséges dolgok felől tudatlanok, sokkalta nagyobb tudatlanság különös, meleg hevületét.

Aztán így szólt Hidló:

— Csak azt remélem, hogy rendben lesz. Túl van a lázon, de valahogy úgy tűnik, nem akar fölébredni.

Két szolga érkezett egy lavór vízzel és tiszta törülközőkkel. Egyikük egy meglehetősen gubancos söprűt is hurcolt. Amikor elkezdték kicserélni az átizzadt lepedőket a fiú alatt, a két varázsló távozott, még mindig a nemtudás mérhetetlen távlatait boncolgatva, amiket Simon zsenije tárt a világ elé.

Néne várt, míg lépteik zaja el nem halt, s aztán levette fejkendőjét.

— Átkozott jószág — morogta. — Esk, eridj és hallgatózz az ajtónál! — Levette Simon fejéről a törülközőt, és a homlokára tette kezét, hogy lássa, van-e a fiúnak láza.

— Nagyon rendes tőled, hogy eljöttél — jegyezte meg Esk. — Amikor olyan elfoglalt vagy a munkád miatt, meg minden.

— Mmmf — húzta föl Néne az orrát. Aztán fölhúzta Simon szemhéját és kitapintotta a pulzusát. Fülét a fiú xilofonmellkasára fektette, s meghallgatta a szívverését. Egy darabig mozdulatlan ült, körbefürkészve bent, Simon fejében.

Homlokát ráncolta.

— Jól van? — kérdezte Esk.

Néne a kőfalakat nézte.

— A fene ebbe a helybe! — fakadt ki. — Nem való betegeknek.

— Igen, de jól van?

— Mi? — zökkent ki Néne gondolataiból. — Ó. Igen. Valószínűleg. Akárhol legyen is.

Esk rábámult, aztán Simon testére.

— Senki sincs otthon — jelentette ki egyszerűen Néne.

— Hogy érted? .

— Hallgasd csak a gyereket! — mondta Néne. — Az ember azt hinné, hogy nem tanítottam meg neked semmit. Úgy értem, hogy a tudata Elvándorolt. Elment az Esze.

Olyan pillantással nézett Simon testére, ami a csodálattal volt határos.

— Egész meglepő, de tényleg — tette hozzá. — Még sosem találkoztam olyan varázslóval, aki tudott volna Kölcsönvenni.

Visszafordult Eskhez, akinek szája elborzadt „O”-ra nyílt.

— Emlékszem, lánykoromban Annalma Ángyi Elvándorolt. Úgy rémlik, hogy túlságosan belemerült a nőstényrókaságba. Napokba telt, míg rátaláltunk. És aztán ott volt a te eseted. Sose találtalak volna meg a botféleséged nélkül, és… mit csináltál vele, te lány?

— Megütötte őt — motyogta Esk. — Megpróbálta megölni. Beledobtam a folyóba.

— Nem valami szép dolog, azok után, hogy megmentett téged — szögezte le Néne.

— Azzal mentett meg, hogy fejbe vágta Simont?

— Hát nem érted? A fiú idehívta a… azokat az Izéket.

— Nem igaz!

Néne belenézett Esk dacos szemébe, s azt gondolta: Elvesztettem őt. Három év munkája mehet a budiba. Nem lehet belőle varázsló, de lehetett volna boszorkány.

— Miért nem igaz, Okoska Kisasszony? — érdeklődött.

— Ő nem tenne olyat! — Esk közel járt a síráshoz. — Hallottam őt beszélni, ő… nos, ő nem gonosz, ő egy zseni, majdnem képes fölfogni, hogy hogyan működik minden, ő…

— Biztos vagyok benne, hogy nagyon helyes fiú — jegyezte meg savanyúan Néne. — Mondtam azt, hogy fekete mágus, ugye, nem?

— Azok borzalmas Izék! — zokogta Esk. — Ő nem hívná őket ide, ő csupa olyat akar, ami nem Azok, és te egy gonosz, vén…

A pofon úgy zúgott, akár egy harang. Esk visszatántorodott, elsápadva a döbbenettől. Néne fölemelt kézzel állt, remegve.

Már egyszer megütötte Esket — az ütés, amit az újszülött kap, hogy bevezesse őt a világba és hozzávetőlegesen megmutassa neki, mire számítson az élettől. De az volt a legutolsó alkalom. A három, egy fedél alatt töltött év alatt lett volna ok elegendő, amikor a tejet ott felejtette a tűzön és kifutott, vagy a kecskék gondatlanul nem kaptak vizet, de egy szemrehányó szó, vagy még szemrehányóbb hallgatás, többet ért el, mint amennyit nyers erő valaha elérhetne, és nem maradt utána kék-zöld folt.

Néne keményen megmarkolta Esk vállát, és egyenesen a szemébe nézett.

— Idehallgass — mondta unszolóan. — Nem mondtam mindig neked, hogy ha mágiát használsz, úgy kell átvágj a világon, ahogy a kés szeli a habokat? Nem mondtam ezt?

Esk, megdelejezve, akár a sarokba szorított nyúl, bólintott.

— És azt hitted, hogy ez csak az öreg Néne vesszőparipája, igaz? De az a nagy helyzet, hogy ha varázsolsz, fölhívod magadra a figyelmet. Az Övékét. Ők egyfolytában figyelik a világot. A közönséges elmék pusztán homályosak számukra, alig is vesződnek velük, de egy varázslatot tartalmazó tudat kiragyog, érted, az világítótorony nekik. Nem a sötétség az, ami idehívja Őket, hanem a fény, a fény, ami létrehozza az árnyékokat!

— De… de… miért érdekli Őket? M-mit akarnak Ők?

— Életet és formát — válaszolta Néne.

Megroggyant, és eleresztette Esket.

— Igazából szánalmasak — mondta. — Nekik maguknak nincs életük vagy alakjuk, csak amit el tudnak lopni. Semmivel se tudnának könnyebben életben maradni ebben a világban, mint amennyire egy hal tudna tűzben élni, de ez nem akadályozza meg Őket a próbálkozásban. És épp csak elég értelmesek ahhoz, hogy gyűlöljenek minket, mert elevenek vagyunk.

Esk megborzongott. Visszaemlékezett a hideg homok szemcsés tapintására.

— Ők micsodák? Mindig azt hittem, hogy Ők csak afféle… afféle démonok?

— Dehogy. Senki se tudja valójában. Ők csak az Izék az univerzumon kívüli Tömlöc Létsíkokról, ez minden. Árnyéklények.

Visszafordult Simon hason fekvő alakjához.

— Nincs ötleted, hogy hol lehet, igaz? — kérdezte, fondorlatosan nézve Esket. — Nem ment el a sirályokkal szárnyalni, ugye?

Esk fejét rázta.

— Nem — fanyalgott Néne. — Nem hittem egy percig se. Ők fogták meg, nem igaz.

Ez nem kérdés volt. Esk bólintott, arca a nyomorúság maszkja.

— Nem a te hibád — mutatta ki Néne. — Az elméje bejáratot kínált Nekik, és amikor kiütötte a bot, magukkal vitték őt. Csakhogy…

Ujjaival az ágy szélén dobolt, majd láthatólag döntésre jutott.

— Ki errefelé a legfontosabb varázsló? — akarta tudni.

— Hümm, Lord Katángli — felelte Esk. — Ő az Arkrektor. Ő volt az egyik azokból, akik itt voltak.

— A kövér vagy az, amelyik leginkább egy kanál ecethez hasonlít?

Esk elvonszolta elméjét a Simont a hideg sivatagban lefestő képtől, s azon kapta magát, hogy így szól:

— Ő ténylegesen Nyolcadik Szintű Varázsló és 33°-os mágus!

— Úgy érted, meggörbült? — érdeklődött Néne. — Leányom, ettől a varázslók körüli sertepertétől elkezdted őket komolyan venni. Mind Főlord Ilyennek meg Birodalmi Olyannak hívatják maguk, ez a játszma része. Még az igézőmesterek is ezt teszik, azt hinné az ember, hogy nekik azért ennél több eszük van, de nem, mindegyik azzal mászkál körbe, hogy ők a Bámulatos-Bunkó-Csilla. Különben meg hol van ez a Fő Rumtolittasbili?

— Lenn lesznek a vacsoránál a Nagycsarnokban — közölte Esk. — Akkor ő vissza tudja hozni Simont?

— Ez a fogós kérdés — jelentette ki Néne. — Merem állítani, hogy valamit vissza tudunk hozni egész könnyedén, ami jár meg beszél, mint bárki. Hogy aztán az Simon lesz-e, az már teljesen más zsák görény.

Fölállt.

— Keressük meg akkor ezt a Nagycsarnokot. Nincs veszteni való időnk.

— Khm, nőknek tilos a belépés — mondta Esk.

Néne megtorpant az ajtóban. Válla megemelkedett. Rendkívül lassan visszafordult.

— Mit mondtál? — kérdezte. — Becsaptak volna ezek a vén fülek, és ne mondd azt, hogy igen, mert tudom, hogy nem.

— Bocsánat — mentegetőzött Esk. — A szokás hatalma.

— Látom már, hogy rangodon aluli elképzelésekre tettél szert — jegyezte meg hidegen Néne. — Menj és keress valakit, aki vigyáz a fiúra, aztán lássuk, mi olyan nagy abban a csarnokban, hogy attól nekem tilos oda betennem a lábam.

És imígyen történt, hogy midőn a Láthatatlan Egyetem teljes tanári kara vacsoráját fogyasztotta a tiszteletre méltó csarnokban, az ajtószárnyak drámaian kivágódtak, mely drámai hatást meglehetősen elrontotta, hogy az egyik visszacsapódott egy pincérről, és sípcsonton vágta Nénét. A kihívó vonulás helyett keresztül a sakktáblaszerű padlón — ami eredetileg szándékában állt —, arra kényszerült, hogy félig ugrándozzon, félig bicegjen. De azt remélte, hogy méltóságteljesen szökdécsel.

Esk mögötte sietett, kínzóan tudatában a feléjük fordított sok száz szempárnak.

A társalgás moraja és az evőeszközök csörömpölése elhalkult. Egy-két széket föllöktek. A csarnok távolabbi végében látni lehetett a rangidős varázslókat a főasztalnál, ami igazából néhány lábbal a föld fölött lebegett. A mágusok bámultak.

Egy közepes rangú varázsló — Esk fölismerte benne az Alkalmazott Asztrológia egyik adjunktusát — kezét lengetve rohant feléjük.

— Nemnemnemnem — kiáltotta. — Eltévesztették az ajtót. Innen menniük kell!

— Ne is törődjék velem — nyugtatta Néne, eltolakodva mellette.

— Nemnemnem, ez a tan ellen való vétek, most azonnal ki kell innen mennie! Hölgyeknek tilos itt lennie!

— Nem vagyok hölgy, boszorkány vagyok — közölte Néne. Eskhez fordult. — Ez nagyon fontos ember?

— Nem hinném — válaszolta Esk.

— Jó — Néne odafordult az adjunktushoz. — Menjen kérem, és keressen nekem egy fontos varázslót. De gyorsan.

Esk megkocogtatta a hátát. Két mágus a szokásosnál jócskán nagyobb lélekjelenléttel okosan kisurrant hátuk mögött az ajtón, s most több egyetemi portás közelgett fenyegetően feléjük a csarnok hosszában, a diákok hurrázása és hurrogása közepette. Esk sose kedvelte különösebben a portásokat, akik elkülönült életet éltek a portásfülkéjükben, de most részvétet érzett irántuk.

Közülük ketté kinyújtotta szőrös kezét és megragadta Néne vállát. A boszorkány karja eltűnt a háta mögött, aztán volt valami röpke, izgatott mozgás, ami azzal ért véget, hogy a két férfi elugrott, különböző testrészeik szorongatva és káromkodva.

— Kalaptű — mondta Néne. Megragadta Esket szabad kezével és az előkelőségek asztala felé söpört vele, csúnyán rámeredve bárkire, aki csak egy kicsit is úgy nézett ki, mintha esetleg az útjába akarna állni. Az ifjabb hallgatók, akik fölismerték az orruk elé dugott ingyen mókát, lábukkal dobogtak és éljeneztek és tányérjukkal püfölték a hosszú asztalokat. A főasztal nagy huppanással telepedett le a padlólapokra, és a rangidős varázslók sietősen fölsorakoztak Katángli mögé, miközben ő megpróbálta előszólitani méltóságtartalékait. Erőfeszítései nem sok sikerrel jártak; roppant nehéz méltóságteljesen kinézni gallérba dugott szalvétával.

Csendet teremtendő fölemelte kezét, s a csarnok várakozásteljesen várt, míg Néne és Esk megközelítették. Néne érdeklődve nézegette a hajdani mágusok ősrégi arcképeit és szobrait.

— Kik ezek a szarháziak? — kérdezte szája sarkából.

— Fővarázslók voltak — suttogta Esk.

— Székrekedésesnek látszanak. Még sose találkoztam olyan varázslóval, aki normális lett volna — szögezte le Néne.

— Csak annyit tudok, hogy kész istenverése leporolni őket — mondta Esk.

Katángli szélesen szétterpesztett lábbal állt, keresztbe tett karral, hasa a kezdő síelők lesiklópályáját idézte, így hát egészében véve olyan pózt öltött magára, amit általában VIII. Henrikhez, elővételi joggal IX. és X. Henrikre is, szoktak asszociálni.

— Nos? — szólalt meg. — Mi jelentsen ez a gyalázat?

— Ő fontos? — kérdezte Néne Esktál.

— Én vagyok, asszonyom, az Arkrektor! Történetesen én igazgatom ezt az Egyetemet! És maga, asszonyom, igencsak veszélyes területen jár tilosban! Figyelmeztetem… azonnal hagyja abba az ilyenfajta rémnézést!

Katángli hátratántorodott, kezét fölkapta, hogy elhárítsa Néne tekintetét. Mögötte a varázslók szétrebbentek, siettükben, hogy elkerüljék a pillantást, asztalokat borítva föl.

Néne szeme megváltozott.

Esk még sose látta ilyennek. Tökéletesen ezüstszínű volt, mint kis, kerek tükrök, amik visszatükröznek mindent, amit látnak. Katángli elenyészően apró pont volt mélyükben, a szája tátva, kis gyufaszálkarjai kétségbeesve hadonásztak.

Az Arkrektor belehátrált egy oszlopba, s a megrázkódtatástól magához tért. Ingerülten megrázta a fejét, behajlította az ujjait, és villámgyorsan fehér tűzsugarat küldött a boszorkány felé.

Anélkül, hogy szivárványszínekben játszó tekintetével fölhagyott volna, Néne fölemelte kezét, és a lángokat a tető felé hárította. Egy robbanás, és cserépdarabkák záporoztak.

Az asszony szeme nagyra tágult.

Katángli eltűnt. Ott, ahol korábban állt, egy óriási kígyó tekergett, marásra készen.

Néne eltűnt. Ott, ahol korábban állt, egy nagy fonott kosár volt.

A kígyó hatalmas csúszómászóvá változott, egyenesen az idők ködéből.

A kosár a Jégóriások havas szélviharává alakult, jéggel borítva a küszködő szörnyeteget.

A csúszómászóból kardfogú tigris lett, ugrásra készen lekucorodva.

A hóvihar bugyborékoló kátránygödörré változott.

A tigris sikeresen átváltozott sassá, lecsapóban.

A szuroktócsákból bóbitás bőrsisak lett.

Aztán a képek elkezdtek vibrálni, ahogy forma formát követett. Stroboszkóp árnyak táncoltak körbe a csarnokban. Varázsszél kerekedett, sűrű és olajos, oktarin szikrákat pattintva az ujjakból és a szakállakból. Ennek az egésznek a közepén Esk, könnyező szemmel pislogva, épp csak ki tudta venni Néne és Katángli alakját, csillogó szobrok a vadul egymásnak rontó képek között.

Valamint még valaminek tudatában volt: egy átható hangnak, csaknem a hallásküszöbön túl.

Hallotta már korábban, a hideg síkságon — szorgosan zümmögő nesz, méhkas nesz, hangyaboly nesz…

— Jönnek! — sikoltotta túl a lármát. — Most jönnek!

Nagy nehezen kimászott az asztal mögül, ahol előzőleg menedéket lelt a varázspárbaj elöl, s megpróbált eljutni Nénéhez. A nyers mágia széllökése fölemelte a földről és egy székbe lökte.

A zümmögés mostanra hangosabb lett, így a levegő úgy zúgott, mint egy háromhetes hulla egy szép nyári napon. Esk még egyszer megkísérelt odamenni Nénéhez, és visszahőkölt, amikor zöld tűz harsogott végig karján s megperzselte haját.

Vadul nézett körbe másik varázstudót keresve, de azok a mágusok, akik megmenekültek a varázslatok hatásaitól, fölborogatott bútorok mögött lapultak, miközben az okkult vihar tombolt fejük fölött.

Esk végigrohant a csarnokon, ki egy sötét folyosóra. Árnyékok tekeregtek körülötte, amikor elsietett, szipákolva, föl a lépcsőn, végig a zsibongó folyosókon, Simon keskeny szobája felé.

Valami meg fogja próbálni elfoglalni a testet, mondta Néne. Valami, ami jár-kel meg beszél, mint Simon, de valami más lesz…

Az ajtó előtt egy diákcsoport nyugtalanul lézengett. Sápadt arcuk Esk felé fordították, mikor feléjük szaladt, és eléggé megrendültek voltak ahhoz, hogy idegesen elhúzódjanak a lány eltökélt előrenyomulása elől.

— Van benn valami — mondta az egyik.

— Nem tudjuk kinyitni az ajtót!

Várokozóan néztek a lányra. Aztán az egyik megszólalt.

— Nincs véletlenül egy tolvajkulcsod?

Esk megmarkolta a kilincset és elfordította. Kissé megmozdult, de aztán olyan erővel ugrott vissza, hogy csaknem lehorzsolta a bőrt a kezéről. A benti csivitelés crescendóvá erősödött, és volt valami más zaj is, olyan, mint a csapkodó bőr.

— Varázslók vagytok! — sikoltotta a lány. — Varázsoljatok, a fene essen belétek!

— Még nem tanultuk a telekinézist — magyarázta az egyik.

— Beteg voltam, amikor a Tűzdobást vettük…

— Igazából nekem nem megy jól a Dematerializáció…

Esk odament az ajtóhoz, aztán megtorpant fél lábbal a levegőben. Eszébe jutott, amit Néne mondott arról, hogy az épületeknek is van tudata, ha elég vének. Az Egyetem nagyon öreg.

Óvatosan oldalra lépett, s végigfuttatta kezét az ősöreg köveken. Nagy körültekintéssel kell csinálni, hogy ne ijessze el — és most érezte az elmét a kövekben, lassú és egyszerű, de azért elme. Lüktetett körülötte, ki tudta venni a kis sziporkákat mélyen a sziklában.

Valami gúnyosan pisszegett az ajtó mögött.

A három diák ámultan nézte, ahogy Esk sziklaszilárdan állt, kezét és homlokát a falhoz szorítva.

Már csaknem helyben volt. Érzékelhette önmaga súlyát, testének nehézségét, az idők hajnalának távoli emlékképeit, amikor a szikla folyékony volt és szabad. Életében először érezte, milyen az, ha az embernek erkélyei vannak.

Gyöngéden haladt keresztül az épülettudaton, finomítva benyomásait, olyan gyorsan, amennyire csak merte, ezt a folyosót, ezt az ajtót keresve.

Roppant óvatosan kinyújtóztatta egyik karját. A hallgatók figyelték, ahogy kinyújtott egyetlen ujjat, rendkívül lassan.

Az ajtópántok csikorogni kezdtek.

Pillanatnyi feszültség után a szögek kipattantak a zsanérokból és belecsattantak a falba a lány mögött. A deszkák elkezdtek hajolni, mikor az ajtó megpróbálta magát erővel kinyitni annak az erejével szemben, akármi legyen is az, ami zárva tartotta.

A fa hullámzott.

Kék fénysugarak döftek ki a folyosóra, mozogtak, táncoltak, miközben kivehetetlen alakok kavarogtak a vakító fényességben a szobán belül. A fény ködösen sugárzott, az a fajta fény volt, amitől Steven Spielberg rögvest érintkezésbe lépett volna a copyright ügyvédjével.

Esk haja elállt a fejétől, ezért hát így nézett ki, mint egy ambuláns pitypang. A mágia kis tűzkígyói pattogtak a bőrén, amikor belépett az ajtón.

Kint a diákok rettegve lesték, ahogy eltünt a fényben.

Amikor végül elegendő bátorságot szedtek össze a bekukkantáshoz, nem láttak mást, csak Simon alvó testét. És Esket, csöndesen és hidegen a padlón, nagyon lassan lélegezve. És a parkettát ezüsthomok finom rétege fedte.

Esk a világ ködfátylain át lebegett, különös, személytelen érzéssel vette tudomásul a precíz módot, ahogyan keresztülhaladt a szilárd anyagon.

Voltak vele mások is. Hallotta a csivitelésük.

Úgy fakadt föl benne a düh, akár az epe. Megfordult és nekivágott a zaj nyomában, küzdve a szirénhangokkal, amik győzködték, hogy milyen szép is lenne, ha ellazítaná a markolást öntudatán és belesüllyedne a semmi meleg tengerébe. Haragudni, ez volt a lényeg. Tudta, hogy a legfontosabb az, hogy tényleg nagyon mérges maradjon.

A Korongvilág elmaradt, alatta hevert, mint azon a napon, amikor sas volt. De ezúttal a Körkörös-tenger volt alatta — valóban kerek volt, mintha az Istenek kifogytak volna az ötletekből — s rajta túl a szárazföld nyúlványai terültek el, meg a Kostető hosszú, egész a Tengelyig menetelő lánca. Voltak ott más kontinensek is, amikről sosem hallott, és kicsiny szigetcsoportok sora.

Ahogy nézőpontja megváltozott, látószögébe került az éjszakába merült Perem. Mivel a Korong csöpp keringő napja a világ alatt tartózkodott, kivilágította a Szegélyt körülölelő, hosszú vízesést.

Továbbá megvilágította Nagy A’Tuint, a Világteknőcöt. Esk sokszor eltöprengett, hogy vajon a Teknőc valóban puszta mítosz-e. Úgy tűnt neki, hogy ez túl sok bajlódás lenne pusztán egy világ mozgatásáért. De Ő tényleg itt volt, csaknem olyan nagy, mint az általa hordozott Korong, csillagporral deresen, meteorkráterek himlőhelyeivel.

A teknős feje pont előtte haladt el, és a lány egyenesen belenézett egy szembe, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a világ összes hajóhadát felszínén tartsa. Hallotta rebesgetni, hogy ha elég messzire ellátna az ember abba az irányba, amerre Nagy A’Tuin tekint, akkor megpillantaná az univerzum végét. Lehet, hogy csak a Csőre állásától, de Nagy A’Tuin halványan reményteljesnek, sőt optimistának látszott. Lehetséges, hogy mindennek a vége nem is lesz olyan rossz.

Mintegy álmodva, kinyúlt és megpróbálta Kölcsönvenni a világegyetem legnagyobb elméjét.

Még pont időben állította le magát, akár egy gyermek a játéktobogánban, aki rövid, enyhe lejtőre számított, s hirtelen kitekint a remek, hólepte hegységre, ami elhúzódik a végtelen jégmezőibe. Senki soha nem fogja tudni ezt a tudatot Kölcsönvenni, olyan lenne, mintha megpróbálnád kiinni az egész tengert. A benne zajló gondolatok olyan óriásiak és lassúak, mint egy gleccser.

A Korongon túl ott voltak a csillagok, és valami nem stimmelt velük. Hópehelyként örvénylettek. Hébe-hóba megállapodtak és olyan mozdulatlannak látszottak, mint szoktak, s aztán váratlanul fejükbe vették, hogy táncolni kéne.

Valódi csillagok nem tesznek ilyet, döntötte el Esk. Ami azt jelentette, hogy nem valódi csillagokat lát. Ami azt jelentette, hogy éppenséggel nincs valóságos helyen. De egy csivitelő nesz a keze ügyében emlékeztette, hogy szinte egész biztosan valóban meg tudna halni, amennyiben elveszítené ezeknek a zajoknak nyomát. Megfordult és üldözte a hangokat, keresztül a csillaghóviharon.

És a csillagok ugrottak és megállapodtak, szökkentek és megálltak…

Ahogy fölfelé zuhant, Esk megpróbált mindennapos dolgokra koncentrálni, mert ha hagyná az elméjét azon morfondírozni, hogy pontosan mi is az, amit követ, akkor tudta, hogy visszafordulna, és nem volt benne biztos, hogy tudja az utat. Megkísérelt visszaemlékezni a tizennyolc gyógynövényre, amik kúrálják a fülfájást, és ez elfoglalta egy darabig, mert sose volt képes emlékezetébe idézni az utolsó négyet.

Egy csillag csapott le mellette, s aztán valami hevesen eltaszította; körülbelül húsz láb volt az átmérője.

Amikor kifogyott a gyógyfüvekből, a lány elkezdte a kecskekórokat, ami meglehetősen sok időt vett igénybe, mert a kecskék el tudnak kapni egész sok mindent, amit a tehenek elkaphatnak, plusz egy csomó mindent, amit a juhok kaphatnak el, plusz rettenetes nyavalyák egész sorát, amit kizárólag magukénak mondhatnak. Amikor befejezte a merev tőgy, fülsorvadás és oktarin gégedaganat besorolását, megpróbálta fölidézni a pontok és vonalkák bonyolult rendszerét, amit a Lusta Dög körüli fákba véstek azért, hogy az eltévedt falubeliek hazataláljanak havas estéken.

Egész odáig jutott, hogy pont pont pont vonás pont vonás (Tengely fordulatiránt, egy mérföld a falutól), amikor az univerzum körülötte egy halk pluttyal elenyészett. Előreesett, megütött valami keményet és szemcséset, aztán abbahagyta a gurulást.

A súroló valami homoknak bizonyult. Finom, száraz, hideg homoknak. Próba nélkül meg lehetett mondani, hogy ha több lábnyira leásnál, akkor is ugyanilyen száraz és hideg lenne.

Esk egy pillanatig arccal a homokban feküdt, bátorságát gyűjtögetve a fölnézéshez. Épp csak láthatta, alig néhány lábnyira, valaki ruhaszegélyét. Valaminek a ruhaszegélyét, javította ki magát. Hacsak nem szárny volt az. Lehetett volna akár szárny is, egy különösképp vacak és bőrszerű szárny.

Tekintete követte fölfelé, míg rátalált egy arcra, magasabban, mint egy ház, kirajzolódva a csillagos égen. Tulajdonosa egyértelműen lidércnyomásként óhajtott megjelenni, ám túlzásba vitte az erőlködést. Megjelenése alapjában véve egy két hónapja döglött csirkéére hasonlított, de a visszataszító benyomást eléggé elrontották a varacskos disznó agyarak, rovarszerű csápok, farkasfülek és az unikornisszarv. Az egésznek volt egy amolyan maga-összeszerelte kinézete, mintha a tulaj hallott volna rebesgetni az anatómiáról, de nem igazán tudta magáévá tenni a koncepciót.

Az Izé bámult, de nem rá. Valami a lány mögött magára vonta az összes figyelmét. Esk nagyon lassan hátrafordította a fejét.

Simon törökülésben ült az Izék alkotta kör közepén. Az Izékből sok száz volt, mind olyan mozdulatlan és csöndes, mint egy szobor, s hüllőtürelemmel lesték a fiút.

Aki valami aprót és szögletest tartott a markában, ami elmosódott kék fényt adott ki magából és ettől Simon arca furának tűnt.

Más formák mellette, a földön hevertek, mind a maga apró, halovány ragyogásával. Azok a fajta szabályos alakzatok voltak, amiket Néne könnyedén „gyommetriaként” utasított el: kockák, sokoldalú gyémántok, kúpok, még egy gömb is. Mindegyik áttetsző volt és bennük…

Esk közelebb óvakodott. Senki sem vette őt észre.

Egy kristálygömbben, amit félrehajítottak a homokba, egy kék-zöld labda lebegett, amit keresztül-kasul kereszteztek parányi fehér felhővonulatok és olyasmik, amik akár kontinensek is lehettek volna, ha valaki olyan bolond lett volna, hogy egy labdán próbáljon élni. Lehetett volna egy afféle makett, ha valami a ragyogásában nem árulta volna el Esknek, hogy ez bizony valódi és valószínűleg nagyon nagy és nincs minden értelemben teljesen a gömbön belül.

A lány nagyon gyöngéden letette és továbboldalgott egy tízoldalú tömbhöz, amiben egy sokkal elfogadhatóbb világ lebegett. Helyénvaló módon korong alakú volt, de a Peremcsobaj helyett jégfallal körülvéve és a Tengely helyett egy gigászi fa nőtt, olyan óriási, hogy gyökerei hegyvonulatokká egyesültek.

Mellette egy prizma egy másik lassan forgó, kicsiny csillagokkal körülvett korongot tartalmazott. De ekörül nem volt jégfal, csak egy vörös-arany szalag, amiről, közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy egy kígyó — kígyó, amely elég nagy egy világ körbeöleléséhez. Csakis általa ismert okból, a saját farkába harapott.

Esk kíváncsian újra és újra megforgatta a prizmát, észrevéve, hogy a pöttöm korong benne eltökélten függőlegesen marad.

Simon halkan kuncogott. Esk visszatette a kígyós korongot, és óvatosan átlesett a fiú válla fölött.

Egy kis üveggúlát tartott a kezében. Voltak benne csillagok, s Simon néhányszor megrázta kicsit, hogy a csillagok úgy kavarogjanak, mint hó a szélben, aztán visszatelepedjenek helyükre. És akkor vihogott.

S a csillagokon túl…

A Korongvilág volt az. Nagy A’Tuin, nem nagyobb, mint egy apró csészealj, keményen gürcölt egy világ alatt, ami úgy nézett ki, mint egy megszállott ékszerész alkotása.

Rázogatás, örvénylés. Rázogatás, örvénylés, kuncogás. Az üvegen már hajszálvékony repedések látszottak.

Esk Simon üres tekintetére pillantott, aztán föl a legközelebbi Izék mohón vágyódó arcába, aztán odanyúlt, kivette a gúlát a fiú kezéből, megfordult és eliramlott.

Az Izék nem moccantak, mikor feléjük szaladt, csaknem kétrét hajolva, a gúlát szorosan mellkasához szorítva. De hirtelen a lába nem a homokon futott, s a jeges levegőbe emelkedett, és egy Izé, olyan képpel, mint a vízbe fúlt nyúl, lassan odafordult és kinyújtott egy karmot.

Valójában nem vagy itt, mondta magának Esk. Ez csak afféle álom, amit Néne annaloggiának hív. Nem eshet bajod, ez az egész csak képzelődés. Nincs, abszolúte nincs olyan ártalom, ami érhetne, ez mind az elméden belül zajlik.

Kíváncsi vagyok, az tudja-e ezt?

A karom kicsípte a lányt a levegőből, s a nyúlarc széthasadt, akár a banánhéj. Nem volt szája, csak egy sötét lyuk, mintha maga az Izé bejárat lenne egy még ennél is pocsékabb univerzumba, olyan helyre, amihez képest a fagyos homok és holdtalan holdfény vidám kiruccanás a tengerpartra.

Esk szorította a Korong-gúlát s szabad kezével az őt markoló karmot csapkodta. Hatástalanul. A sötétség fölé tornyosult, kapu az örök feledésbe.

Amilyen keményen csak tudott, belerúgott.

Ami, tekintve a körülményeket, nem volt valami kemény. De ahol a lába eltalálta, fehér szikrák robbantak és egy „pukk” hallatszott — ami egy sokkalta kielégítőbb „bumm” lett volna, ha a ritkás levegő nem nyeli el a hangot.

Az Izé csikorgott, mint a láncfűrész, amikor mélyen benn egy gyanútlan facsemetében, beleütközik egy alattomosan meglapuló, rég elfeledett szögbe. Körülötte a többiek együtt érző berregésben tértek ki.

Esk megint rúgott egyet, és az Izé sivított és leejtette őt a homokra. A lány elég értelmes volt ahhoz, hogy gurulva érjen földet, a cseppnyi világot védelmezően magához ölelve, mert a törött boka még egy álomban is roppant fájdalmas.

Az Izé bizonytalanul tántorgott fölötte. Esk szeme összeszűkült. Roppant gondossággal letette a világot, nagyon keményen rávágott az Izére körülbelül azon a ponton, ahol a sípcsontja lenne, ha lenne sípcsont az alatt a palást alatt, és fölkapta a világot újra, egyetlen takaros mozdulattal.

A teremtmény vonított, kétrét görnyedt, aztán lassan előreesett, akár egy zacskónyi ruhafogas. Amikor a földnek ütközött, kificamodott végtagok tömegeként hullott szét, a fej elgurult, majd billegve megállt.

Ez minden?, gondolta Esk. Még járni is alig tudnak! Amikor megütöd őket, simán szétesnek?

A legközelebbi Izék csipogtak és megpróbáltak elhátrálni, amikor a kislány eltökélten feléjük masírozott, de mivel testüket többé-kevésbé vágyálmok tartották össze, ez nem ment nekik jól. Esk megütött egyet, aminek olyan képe volt, mint egy kis tintahalcsaládnak, s rángatózó csontokká meg szőrdarabkákká meg bizarr csápvégekké esett össze, roppant hasonlatosan a görög ételekhez. Egy másik kissé sikeresebbnek bizonyult és elkezdett tétován elcammogni, mielőtt Esk nagyot húzott egyik lábszárára az ötből.

Kétségbeesetten hadonászott esés közben, s magával rántott két másikat.

Ekkorra a többiek sikerrel elcsoszogtak Esk útjából és a távolból nézték az eseményeket.

Esk néhányat lépett a legközelebbi lény irányába. Az megpróbált elmozdulni és elesett.

Lehet, hogy randák. Lehet, hogy gonoszak. De amikor a mozgásművészet kerül szóba, az Izék egy nyugágy minden kecsével és koordináltságával bírnak.

Esk fixírozta őket, aztán gyors pillantást vetett a Korongra parányi üveggúlájában. Úgy tűnt, mindezen izgalom a legkisebb mértékben sem zavarta meg.

Képes voltam kijutni, már amennyiben ez a ki és a Korongot benek lehet nevezni. De hogy lehet visszajutni?

Valaki nevetett. Az a fajta nevetés volt, ami…

Alapjában véve, p’ch’zarni’chiwkov volt. Ez a gégegyötrő szó ritkán használatos a Korongon, kivéve igen jól fizetett, nyaktörő teljesítményre specializálódott nyelvészek, és természetesen a kicsiny lélekszámú K’turni törzs által, akik eredetileg kitalálták. Nincs közvetlen szinonimája, noha a kamhuli „szkwemt” szó („az érzés, ami elfog midőn rádöbbensz, hogy az árnyékszék előző igénybevevője elhasználta az összes papírt”) az érzés mélységét tekintve határozottan megközelíti. A leghívebb fordítás imigyen hangzik:

„a hüvelyből kihúzott kard ocsmány kis nesze pont az ember háta mögött pont akkor, amikor az ember már azt gondolta, hogy minden ellenségétől megszabadult”

— bár a K’turni anyanyelvűek azt állítják, hogy ez nem fejezi ki az eredeti jegesen megizzasztó, szívbénító, gyomorfagylaló értelmét.

Ilyenfajta nevetés volt.

Esk lassan megfordult. Simon szállingózott felé a homokon át, maga előtt összekulcsolt kézzel. Szemét szorosan behunyta.

— Tényleg azt hitted, hogy ilyen egyszerű lesz? — kérdezte a fiú. Vagy valami kérdezte; nem úgy hangzott, mint Simon hangja, hanem egyszerre beszélő tucatnyi hangnak.

— Simon? — szólt bizonytalanul Esk.

— A továbbiakban semmi haszna számunkra — mondta az Izé Simon alakjából. — Megmutatta nekünk az utat, gyermek. Most pedig add ide a tulajdonunk.

Esk elhátrált.

— Nem hinném, hogy a tiétek — felelte —, akárkik is legyetek.

Az arc ott előtte kinyitotta szemét. Nem volt ott semmi, csak feketeség — nem is szín, csak egy másik helyre nyíló lyuk.

— Mondhatnánk, hogy ha odaadod nekünk, irgalmasak leszünk. Mondhatnánk, hogy hagyni fogjuk, hogy saját alakodban távozz innét. De nem lenne sok értelme, ha ezt mondanánk, ugye?

— Nem hinnék nektek — válaszolta Esk.

— Nos, hát akkor.

A Simon-Izé vigyorgott.

— Csak halasztgatod az elkerülhetetlent.

— Ez nekem nagyon is megfelel.

— El tudnánk venni.

— Hát akkor vegyétek! De nem hinném, hogy el tudjátok. Nem vehettek el semmit, csak amit odaadnak nektek, nem így van?

Az Izék körbevették.

— Nekünk fogod adni — mondta a Simon-dolog.

A többiek közül közelgett néhány, rettentő, rángatózó mozdulatokkal lépdelve visszafelé a sivatagban.

— El fogsz fáradni — folytatta az Izé. — Mi várhatunk. Kiválóan tudunk várakozni.

Cselezett egyet balra, de Esk megpördült, hogy szemmel tartsa.

— Nem számít — jelentette ki a lány. — Csak álmodom ezt, és álmodás közben nem eshet baja az embernek.

Az Izé megtorpant, s üres szemmel tekintett a kislányra.

— Van olyan szó a világodban, ami, azt hiszem, a „pszichoszomatikus” megfelelője?

— Sose hallottam róla — csattant föl Esk.

— Azt jelenti, hogy igenis eshet bajod álmodban. És az benne az érdekes, hogy ha meghalsz álmodban, itt ragadsz. Az lenne csak nagyszerűűű!

Esk oldalvást a távoli hegyekre pislantott, amik megrogygyant sársutiként nyúltak el a hűvös láthatáron. Nem voltak ott fák, még sziklák sem akadtak. Csak homok és hideg csillagok és…

Inkább érezte, mint hallotta a mozgást, s megfordult, furkósbotként tartva a gúlát kezei közt. Ugrás közben, kielégítő puffanással találta el a Simon-Izét, de amint földet ért, előrebukfencezett és kellemetlen könnyedséggel pattant talpra. Meghallotta a lány zihálását, és fájdalmat látott röviden megvillanni a szemében. Megállt.

— Aha, ez rosszul esett, mi? Nem szeretsz másokat szenvedni látni, igaz? Legalábbis ezt nem, úgy látszik.

Megfordult és intett, és kettő a magas Izék közül odavonszolta magát hozzá, és erősen megmarkolták karjait.

A szeme megváltozott. A sötétség eltűnt, s Simon szeme nézett ki az arcból. Fölbámult az Izékre mindkét oldalán, röviden próbált kiszabadulni, de az egyik több pár csápot tekert a derekára, és a másik a világ legnagyobb homárollójába fogta a karját.

Aztán észrevette Esket, és pillantása a kis üveggúlára esett.

— Fuss el! — sziszegte a fiú. — Vidd el innen! Ne hagyd, hogy megkaparintsák! — Eltorzult az arca, amikor az olló összeszorult a karján.

— Ez valami trükk? — firtatta Esk. — Ki vagy valójában?

— Nem ismersz föl engem? — kérdezte boldogtalanul Simon. — Mit keresel az álmomban?

— Ha ez egy álom, akkor kérem szépen, szeretnék fölébredni! — jelentette be Esk.

— Figyelj! Most rögtön el kell fuss, érted? Ne állj itt eltátott szájjal!

ADD IDE NEKÜNK — szólalt meg egy fagyos hang Esk fejében.

Esk lenézett az üveggúlára a maga kis gondtalan világával, aztán föl Simonra, szája a meglepődés „O”-jára nyílt.

— De mi ez?

— Nézd meg alaposan!

Esk belebámult az üvegbe. Ha bandzsított, úgy látszott, hogy a parányi Korong szemcsés, mintha apró pettyek milliói alkotnák. Ha jobban megnézte a foltokat…

— Ezek csak számok! — mondta. — Az egész világ… csupa számból áll…

— Ez nem a világ, csak a világ képzete — közölte Simon. — Nekik alkottam. Tudod, nem tudnak átjutni hozzánk, de az eszmék itt alakot vesznek föl. Az eszmék valóságosak!

ADD IDE NEKÜNK.

— De az eszmék nem bántanak senkit!

— Számokká alakítottam a dolgokat, hogy megértsem őket, de Ők csak uralkodni akarnak — jegyezte meg keserűen Simon. — Úgy ásták maguk a számaimba, mint…

Fölsikoltott.

ADD IDE NEKÜNK VAGY ÍZEKRE SZEDJÜK A FIÚT.

Esk fölnézett a legközelebbi lidércnyomás arcba.

— Honnan tudhatnám, hogy meg lehet-e bízni bennetek? — kérdezte.

NEM BÍZHATSZ MEG BENNÜNK. DE NINCS VÁLASZTÁSOD.

Esk rámeredt az arcok gyűrűjére, amiket még egy nekrofil se lenne képes szeretni, a halaskofa szemetéből összetákolt arcokra, a mély óceán árkaiban ólálkodó és barlangokban kísértő dolgokról találomra összeszedett arcokra, az arcokra, amelyek nem voltak eléggé emberiek a kárörömhöz vagy rosszindulatú sandításhoz, de az óvatlan fürdőző felé közelítő gyanúsan v-alakú fodrozódás összes fenyegetését magukénak mondhatták.

Nem bízott bennük. De nem volt választása.

Ezalatt valami más úgyszintén megesett egy árnyékvastagságnyival távolabb eső helyszínen.

A diákvarázslók visszarohantak a Nagycsarnokba, ahol Katángli és Néne még mindig a szkanderezés mágikus megfelelőjébe felejtkeztek. Néne lába alatt a padlólapok félig megolvadtak és megrepedtek, az asztal Katángli mögött gyökeret eresztett és máris gazdag makktermést hozott.

Az egyik hallgató több érdemérmet is kiérdemelt azzal, hogy megmerészelte rángatni Katángli köpenyét…

És most mindnyájan a keskeny szobába tömörültek és a két testet nézték.

Katángli odarendelte a test doktorait meg az elme orvosait, és a szoba mágiától zsongott, ahogy munkához láttak.

Néne megkocogtatta az Arkrektor vállát.

— Bizalmas mondanivalóm lenne, fiatalember — közölte.

— Aligha fiatal, asszonyom — sóhajtotta Katángli —, aligha fiatal — Kimerültnek érezte magát. Évtizedek óta nem varázspárbajozott, noha ez mindennapi dolognak számított a diákok körében. Az a kellemetlen érzése volt, hogy Néne végül győzött volna. Ellene harcolni olyan volt, mintha egy legyet próbálnál agyoncsapni az orrodon. El se tudta képzelni, mi lelhette, hogy egyáltalán megpróbálkozott ilyesmivel.

Néne kivezette őt a folyosóra, egy ablaküléshez a sarkon túl. Leült, söprűjét a falhoz támasztotta. Odakünn a tetőn eső dobolt súlyosan, s néhány villámló cikcakk kostetői méretű, a város felé közelítő vihart jelzett.

— Igazán imponáló demonstráció volt — jegyezte meg Néne. — Egyszer-kétszer majdnem győzött.

— Ó! — derült föl Katángli. — Tényleg így gondolja?

Néne bólintott.

Katángli köntösének különféle részeit tapogatta, míg rá nem talált egy kátrányos dohányzacskóra meg egy tekercs papírra. Remegett a keze, miközben néhány már erősen használt állapotú pipadudva-foszlányt ványadt cigarettává esetlenkedett. Végigfuttatta nyelvét a nyomorúságos szívnivalón, s épp csak megnedvesítette. Aztán tudata hátsó részében föltört az illendőség ködös emlékképe.

— Khm — szólalt meg —, megengedi, hogy rágyújtsak?

Néne vállat vont. Katángli a falhoz dörzsölt egy gyufát, s kétségbeesve próbálta a lángot és a cigarettát többé-kevésbé azonos helyre navigálni. Néne gyöngéden kivette reszkető kezéből a gyufát, s meggyújtotta neki a cigarettát.

Katángli mélyen beleszívott a dohányba, rituálisan köhögött, s hátradőlt. A sodormány izzó vége volt az egyetlen fényforrás a homályos folyosón.

— Mindkettő Elvándorolt — jelentette be végül Néne.

— Tudom — felelte Katángli.

— A varázslói nem fogják tudni visszahozni őket.

— Ezt is tudom.

— Bár esetleg valamit visszahozhatnak.

— Bárcsak ne mondta volna ezt!

Csönd támadt, míg mindketten végiggondolták, mi jöhet vissza, betelepedve az élő testekbe, csaknem úgy viselkedve, mint az eredeti lakó.

— Valószínűleg az én hibám… — kezdték egyszerre, s döbbenten elhallgattak.

— Magáé az elsőbbség, asszonyom — előzékenykedett Katángli.

— Ezek a cigaretty vackok — kérdezte Néne —, ezek jót tesznek az idegeknek?

Katángli kinyitotta száját, hogy roppant udvariasan kimutassa, a dohányzás varázslóknak fönntartott szokás, de aztán meggondolta magát. Odanyújtotta a dohányzacskót Nénének.

A boszorkány elmesélte Esk születését, a vén varázsló érkezését, meg a botot, meg Esk portyázásait a mágia területén. Mire befejezte, sikerrel sodort egy szoros, vékony hengert, ami csöpp kék lánggal égett és könnyekre fakasztotta.

— Nem is tudom, hogy nem jobbak-e a zilált idegek — zihálta.

Katángli oda se hallgatott.

— Ez igazán döbbenetes — jelentette ki. — Azt mondja, a gyermek egyáltalán nem is károsodott?

— Semmi ilyet nem vettem észre — válaszolta Néne. — Úgy tűnt, hogy a bot… nos, az ő pártján áll, ha érti, mire gondolok.

— És hol van most ez a bot?

— Azt mondta, behajította a folyóba…

A vén varázsló és az öreg boszorkány egymásra meredtek, arcukat villám lobbanása világította meg odakintről.

Katángli megrázta a fejét.

— A folyó árad — közölte. — Egy a millióhoz esélye van.

Néne mosolygott, azzal a fajta mosollyal, amitől elmenekülnek a farkasok. Eltökélten ragadta meg a söprűjét.

— Egy a millióhoz esélyek — mutatta ki —, tíz esetből kilencben bejönnek.

Vannak viharok, amelyek nyíltan színpadiasak, csupa tűzszőnyeg-villámlás és fémes mennydörgés. Vannak viharok, amelyek perzselőek és tikkasztóak, s hajlamosak fonó szelekre és gömbvillámokra. De ez a Körkörös-tenger síkjáról érkező vihar volt, s az volt a legnagyobb becsvágya, hogy annyi esővel árassza el a földet, amennyivel csak lehetséges. A mennydörgés és villámlás a háttérbe szorult, ellátva egy afféle kórus feladatát, de az előadás sztárja az eső volt. Végigdzsiggelt a tájon.

Az Egyetem telke egész a folyóig terjeszkedett. Nappal ez a rész kavicsos ösvények és sövények takaros, mértani elrendeződésű mintája volt, de egy nedves, vad éjszaka közepén úgy tűnt, hogy a sövények elmozdulnak és az ösvények egyszerűen fogták maguk és elmentek valahova, hogy szárazon maradjanak.

Gyönge földöntúli fény világított rossz hatásfokkal a csöpögő levelek közt. De az eső nagyobb része valahogy utat lelt a lombokon keresztül.

— Nem tudna alkalmazni egyet azok közül a varázsló tűzlabdák közül?

— Essék meg a szíve rajtam, asszonyom.

— Biztos abban, hogy a lány erre jött?

— Van ott lenn valami hullámtörőszerű valahol, hacsak el nem tévedtem.

Egy nehéz test tévelyedett nedvesen egy bokorba, aztán loccsanás hallatszott.

— Akárhogy is, megtaláltam a folyót.

Mállotviksz Néne keresztüllesett a bőrig áztató sötétségen. Hallott valami harsogást s homályosan ki tudta venni az árvíz fehér tarajait. Ezenkívül érezhető volt az Ankh jellegzetes folyószaga, ami azt sugallta, hogy több hadsereg is használta, először vizeldeként, aztán síremléknek.

Katángli csüggedten tocsogott felé.

— Nem akarom megsérteni, asszonyom — jelentette ki —, de ez bolondság. Ebben az áradásban egész biztos kisodródott a tengerre. És én bele fogok halni a náthába.

— Ennél vizesebb már nem lehet. Különben meg nem így kell esőben mozogni.

— Tessék?

— Maga teljesen összehúzza magát, harcol ellene, nem ez a módja. Az esőcseppek közé kell, nos, lépni — S valóban, Néne csupán nedvesnek látszott.

— Észben fogom tartani. Jöjjön, asszonyom. Én a magam részéről pattogó tűzre vágyom meg egy pohár forró és nagyon ártalmas valamire.

Néne fölsóhajtott.

— Nem is tudom. Valahogy arra számítottam, hogy megpillantom beleszúrva a sárba, vagy ilyesmi. Nem erre a rengeteg vízre.

Katángli gyöngéden vállon veregette.

— Talán van valami más, amit megtehet… — kezdte, de egy villám süvítése és az azt követő újabb mennydörgés félbeszakította.

— Azt mondtam, talán van valami… — kezdte újra.

— Mi volt az, amit láttam? — kérdezte Néne.

— Micsoda volt micsoda? — kérdezett vissza Katángli öszszezavarodva.

— Teremtsen már valami fényt!