Egyenjogú rítusok

Ez a történet a mágiáról szól, arról, hogy hová tűnik, meg, ami talán még fontosabb, hogy honnan jön és miért, bár nem kívánja azt a látszatot kelteni, hogy megválaszolja mindezen kérdéseket, vagy akár csak egyet is közülük.

Ami azt illeti, esetleg segíthet annak megmagyarázásában, hogy Gandalf miért nem nősült meg soha, vagy hogy Merlin miért is volt férfi. Mert ez a történet a szexről is szól, bár valószínűleg nem az atlétikus, izgó-mozgó, számold-meg- a-lábakat-és- oszd-el-kettővel értelemben, hacsak a szereplők teljességgel ki nem bújnak az író irányítása alól. Ami nem kizárt.

Mindamellett ez a történet elsősorban egy világról szól. Ami most épp itt jön. Figyeld meg alaposan, a különleges effektusok meglehetősen sokba kerültek.

Kontrabasszus hallatszik. Egy olyan mély, vibráló akkord, ami azt sugallja, hogy bármelyik pillanatban elbődülhetnek a rézfúvósok, harsányan üdvözölve a világegyetem belépőjét, merthogy a látkép a mélyűr feketesége, amiben itt-ott megmegcsillan egy kevéske csillag, akár Isten vállán a korpa.

Aztán fejünk fölött beúszik a képbe, gigantikusabban mint a legnagyobb, legundorítóbban fölfegyverkezett csillagcirkáló egy három részes filmet rendező elvetemült alak képzeletében: egy teknőc, tízezer mérföld hosszan. Ő Nagy A`Tuin, egyike a ritka asztrochelonitáknak egy olyan univerzumból, ahol a dolgok nem annyira olyanok, mint amilyenek valójában, hanem inkább olyanok, amilyennek az emberek elképzelik őket. A teknőc meteorlyuggatta páncélján négy óriás elefántot hordoz, akik hatalmas vállaikon viselik a Korongvilág nagy, körkörös kerekségét.

Ahogy a nézőpont körbelendül, a világ egésze látható az apró, körötte keringő nap fényénél. Van itt minden: földrészek, félszigetek, tengerek, sivatagok, hegyvonulatok és még egy csöpp központi jégsipka is. E hely lakóinak ez magától értetődik, semmi köze sincs globális teóriákhoz. Világuk, melyet körülölel az óceán, ami egyetlen hatalmas vízesésben zubog alá az űrbe mindörökkön folyton-folyvást, olyan kerek és lapos, mint egy geológiai pizza — bár szardella nélkül.

Egy ilyen világ, ami csupán azért fordulhat elő, mert az istenek is szeretnek viccelődni, olyan hely kell legyen, ahol létezhet mágia. És persze szex is.

Az égiháborúban sétálva jött, és ránézvést tudtad, hogy varázsló kell legyen, részben mert hosszú köpönyeget és faragott fütyköst viselt, de főként azért, mert az esőcseppek a fejétől több lábnyira megtorpantak és gőzölögtek.

Ez itt, magasan fenn a Kostető-hegységben, igazi, jó zivatartermő vidék: csupa csipkésormú bérc, sűrű erdő és keskeny folyóvölgy, utóbbiak olyan mélyek, hogy mire leér fenekükre a napfény, már fordulhat is vissza. Foszlott felhőgomolyok csüngtek az alacsonyabb szirteken a hegyi ösvény alatt, amin a varázsló csúszkált és botorkált. Néhány hasított szemű kecske lanyha érdeklődéssel figyelte. Nem túl nehéz a kecskék érdeklődését fölkelteni.

A varázsló néha megállt s nehéz botját földobta a levegőbe. Mindig ugyanabba az irányba mutatva ért földet, akkor nagy sóhajjal fölvette, és folytatta cuppogó útját.

A vihar körbejárta a hegyeket, mégpedig villámló, üvöltöző és zúgolódó lábakon.

A varázsló eltűnt a csapás kanyarulatában, és a kecskék visszatértek a nedves legelészéshez.

Egész addig, míg valami más miatt föl nem néztek. Megmerevedtek, szemük kitágult, orrcimpájuk szaglászva megfeszült.

Ami furcsa, lévén, hogy nem látszott semmi az ösvényen. Ám a kecskék ennek ellenére figyelemmel kísérték, ahogy elhaladt, míg csak el nem tűnt a szemük elől.

Meredek erdők közt, egy keskeny völgyben egy település bújt meg. Nem volt valami nagy, és egész biztos, hogy föl se tüntették volna a hegységről készült térképeken. Éppen hogy csak látszott a faluról rajzolt térképen.

Valójában egyike azoknak a helyeknek, amik kizárólag azért léteznek, hogy az emberek elszármazhassanak onnan. A világegyetem tele van szórva velük: eldugott falvacskák, széljárta kisvárosok a végtelen ég alatt, elszigetelt kunyhók fagyos hegyeken, amelyek egyetlen nyoma a történelemben, hogy olyan elképesztően mindennapos helyek, ahol valami nem mindennapos vette kezdetét. Gyakran semmi más nem árulkodik arról, csak egy kis táblácska, hogy, minden nőgyógyászati valószínűség ellenére, valaki nagyon híres ott született a falon, úgy félmagasban.

Köd kígyózott a házak közt, amikor a varázsló átkelt a megduzzadt patak feletti keskeny pallón és útját a falu kovácsműhelye felé vette, bár a két ténynek semmi, de semmi köze egymáshoz. A köd mindenképp kígyózott volna: tapasztalt köd volt, és a kígyózást immáron művészetté fejlesztette.

A kovácsműhely természetesen eléggé zsúfolt volt. A kovácsműhely az a hely, ahol mindig számíthatsz arra, hogy ég a tűz, s lesz kivel beszélgetned. Számos falubéli lebzselt a meleg árnyékban, ám ahogy a varázsló közeledett, várakozásteljesen fölegyenesedtek, és megpróbáltak intelligensnek látszani, általában elhanyagolható sikerrel.

A kovács nem érezte szükségét, hogy ennyire szervilis legyen. Odabiccentett a varázslónak, de ez az üdvözlés az egyenrangú félnek szólt, vagy legalábbis a kovács szemszögéből egyenrangú félnek. Végül is, bármely félig-meddig szakmaértő kovács több mint biccentő ismeretségben áll a mágiával, vagy legalábbis szereti ezt hinni magáról.

A varázsló köszönt. Egy fehér macska, ami addig a kemence mellett szunyókált, fölébredt, és óvatosan figyelte.

— Mi ennek a helységnek a neve, uram? — kérdezte a varázsló.

A kovács vállat vont.

— Lusta Dög — válaszolta.

— Lusta…?

— …Dög — ismételte meg a kovács, hangszínével kizárva a lehetőséget, hogy bárki is beleköthessen ebbe.

A varázsló ezen eltűnődött.

— Olyan név, amely mögött bizonyára meghúzódik egy történet — mondta végül. — Amit más körülmények között örömmel meghallgatnék. Ám beszélni szeretnék magával, kovácsmester, a fiáról.

— Melyikről? — kérdezte a kovács, és a slepp kuncogott. A varázsló elmosolyodott.

— Hét fia van, ugyebár? És jómaga nyolcadik fiú volt a családjában?

A kovács arca megfeszült. Odafordult a többi falubelihez.

— Nos, az eső már alig csöpörög — mondta. — Tűnés, mindnyájan. Nekem meg a… — fölhúzott szemöldökkel a varázslóra nézett.

— Dob Kvartély — mutatkozott be a varázsló.

— Nekem meg Miszter Kvartélynak van némi megbeszélnivalónk. — Bizonytalanul meglengette pörölyét, és, egyik a másik után, válluk fölött hátralesve, hátha a varázsló csinál valami érdekeset, a közönség eloldalgott.

A kovács előhúzott két sámlit egy pad alól. A víztartály melletti szekrényből kivett egy palackot, és kristálytiszta folyadékot töltött kicsiny kupicákba.

A két férfi ült, nézte az esőt meg a híd fölött gomolygó párát. Aztán a kovács azt mondta:

— Tudom, melyik fiúra gondolt. Az öreg Néne már odafenn van a feleségem mellett. Nyolcadik fiú nyolcadik fia, hát persze. Átfutott az agyamon, de hogy őszinte legyek, nem gondolkoztam el rajta különösebben. Nahát, nahát. Varázsló a családban, he?

— Gyorsan kapcsol — felelte Kvartély. A fehér macska leugrott a kemence tetejéről, átkorzózott a padlón, a varázsló ölébe pattant, és összegömbölyödött. Sovány ujjak cirógatták szórakozottan.

— Nocsak, nocsak — mondta a kovács újra. — Egy varázsló Lusta Dögön, he?

— Lehetséges, lehetséges — válaszolta Kvartély. — Persze, először Egyetemre kell járjon. Természetesen nem kizárt, hogy nagyon jól fog menni neki.

A kovács minden szögből megvizsgálta az ötletet, és úgy döntött, hogy nagyon tetszik neki. Hirtelen eszébe ötlött valami.

— Várjunk csak — mondta. — Próbálok visszaemlékezni arra, amit az apám mondott. Egy varázsló, aki tudja, hogy hamarosan meg fog halni, valahogy továbbadhatja a varázslószerűségét egy afféle utódnak, nem?

— Még sosem hallottam ezt ilyen velősen megfogalmazva, ám valóban így van — bólintott a varázsló.

— Szóval maga most, izé, meg fog halni?

— Ó, igen. — A macska dorombolt, ahogy az ujjak a füle mögött csiklandozták.

A kovács zavarba jött.

— Mikor?

A varázsló egy pillanatig elgondolkozott.

— Körülbelül hat perc múlva.

— Ó!

— Ne aggódjék — nyugtatta a varázsló. — Az igazat megvallva, alig várom. Azt hallottam, hogy többé-kevésbé fájdalommentes.

Erre föl a patkolókovács merengett el.

— Ki mondta ezt magának? — futatta végül.

A varázsló úgy tett, mintha nem hallotta volna. A hidat nézte, az árulkodó örvénylést kereste a ködben.

— Figyeljen — mondta a kovács. — Jobb lenne, ha elmondaná, hogyan kell egy varázslót fölnevelni, tudja, errefelé nincsenek mágusok, és…

— Ó, az majd megoldódik magától — felelte kedvesen Kvartély. — A mágia, ami idevezérelt magához, majd mindenre ügyelni fog. Általában úgy szokta. Csak nem sírást hallok?

A patkolókovács fölnézett a mennyezetre. Az esőcseppek kopogása ellenére ki tudta venni, ahogy az újszülött tüdő teljes gőzzel rázendít.

A varázsló mosolygott.

— Hozassa le ide! — javasolta.

A macska fölült, és érdeklődve nézett a műhely tágas bejáratára. Amikor a kovács izgatottan fölkiabált a lépcsőn, az állat leugrott, lassan keresztül lépdelt a helyiségen, s úgy dorombolt, mint egy szalagfűrész.

Egy magas, ősz hajú asszony jelent meg a lépcső alján, magához szorítva egy pokrócba burkolt batyut. A kovács sietve odaterelte, ahol a varázsló üldögélt.

— De… — kezdte a nő.

— Ez roppant fontos — fontoskodott a kovács. — Most mit kell tennünk, uram?

A varázsló föltartotta botját. Embermagas volt, csaknem olyan vastag, mint a csuklója, és faragványok borították, amik változni látszottak, ahogy a kovács rájuk nézett, pont úgy, mintha nem akarnák, hogy igaz valójukban megpillanthassa őket.

— A gyermeknek tartania kell a botot — mondta Kvartély Dob. A kovács bólintott, és addig turkált a pokrócban, míg rá nem lelt egy csöpp, rózsaszín kézre. Gyöngéden a fához irányította, amit a kéz aztán szorosan megmarkolt.

— De… — kezdte a bába.

— Minden rendben, Néne, tudom, mit csinálok. Ő egy boszorkány, uram, ne is törődjék vele. Remek — mondta a kovács. — És most?

A varázsló hallgatott.

— Most mit fogunk csi… — kezdte a kovács, és elnémult. Lehajolt, hogy jobban megnézze az öreg varázsló arcát. Kvartély vigyorgott: szabad a gazda, lehet találgatni, mi lehetett olyan vicces.

A kovács visszalökte a csecsemőt a dühöngő bába karjába. Aztán, olyan tisztelettudóan, ahogy csak lehet, lefejtette a sovány, sápadt ujjakat a botról.

Olyan furcsa, olajos érzés volt, mint az elektrosztatikus elektromosság. Maga a fa csaknem egészében fekete volt, de a faragványok valamivel világosabbnak látszottak, és ha az ember megpróbálta pontosabban kivenni, mit is akarnak ábrázolni, megfájdult a szeme.

— Elégedett vagy magaddal? — kérdezte a bába.

— He? Ó! Igen. Ami azt illeti, nagyon. Miért?

A bába elhúzta a pokróc egyik redőjét. A kovács lenézett, és nagyot nyelt.

— Nem — suttogta. — Ő azt mondta…

— És ugyan vajon mit tudhat erről egy férfi? — gúnyolódott Néne.

— De hát azt mondta, fiú lesz!

— Nem úgy néz ki, mintha fiú lenne, fiam.

A kovács lerogyott a sámlijára, kezébe temette fejét.

— Mit tettem?!

— Megajándékoztad a világot az első varázslónővel — közölte a bába. — Üntyüli-püntyüli, ugye?

— Mi?

— A gyerekhez beszéltem.

A fehér macska dorombolt és fölpúpozta hátát, mintha egy régi barát lábához dörgölőzne. Ami furcsa, lévén, hogy nem volt ott senki.

— Hülye voltam — mondta egy hang, olyan hangszínen, amit halandó nem hallhat. — Föltételeztem, hogy a mágia tudja, mit csinál.

LEHET, HOGY TUDJA.

— Bárcsak tehetnék valamit…

NINCS VISSZAÚT, NINCS VISSZAÚT — mondta a mély, súlyos hang, olyasmi, mint amikor bezáródik a kripta ajtaja.

A semmifoszlány, ami Dob Kvartély volt vala, eltöprengett kicsit.

— De a kislánynak sok baja lesz.

ERRŐL SZÓL AZ EGÉSZ ÉLET. LEGALÁBBIS EZT MONDTÁK NEKEM. ÉN TERMÉSZETESEN NEM TUDHATOM.

— És mi van az újjászületéssel?

A Halál tétovázott.

NEM ÉLVEZNÉD. HIGGY NEKEM.

— Hallottam, hogy egy csomóan állandóan reinkarnálódnak.

TRÉNINGET IGÉNYEL. KICSIBEN KELL KEZDENI, S ONNAN FÖLTORNÁSZNI MAGAD. FOGALMAD SINCS RÓLA, MILYEN BORZASZTÓ HANGYÁNAK LENNI.

— Rossz?

EL SE HINNÉD. ÉS A TE KARMÁDDAL ÉN MÉG EGY HANGYÁRA SE SZÁMÍTANÉK.

A csecsemőt visszaszolgáltatták az anyjának, és a kovács vigasztalhatatlanul ült, az esőt bámulva.

Dob Kvartély megvakarta a macska fültövét, és végiggondolta életét. Hosszú volt, ez egyike a varázslói pálya előnyeinek, és sok mindent elkövetett, amiktől utólag nem mindig érezte jól magát. Ideje volt, hogy…

NEM ÉREK RÁ EGÉSZ NAP, TUDOD — mondta a Halál szemrehányóan.

A varázsló lepislantott a macskára, és első ízben tudatosult benne, hogy milyen furcsa most minden.

Az élők gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy milyen bonyolultnak tűnik a világ, ha már egyszer meghalt az ember, mert igaz ugyan, hogy a halál megszabadítja az elmét a három dimenzió kényszerzubbonyától, ám az Időtől is elvágja, ami csupán egy másfajta dimenzió. Így hát, bár a macska, amely a láthatatlan lábakhoz dörgölőzött, kétségtelenül ugyanaz a macska volt, amit pár perce is látott, ugyanakkor nyilvánvalóan egy apróka kölyökcica is volt, meg egy kövér, félig vak, öreg jószág és minden egyéb fázis a kettő között. Mind egyszerre. Mivel kicsiben kezdte, úgy nézett ki, mint egy fehér, macskaforma répa, amely leírás mindaddig meg kell állja helyét, amíg valaki föl nem találja a megfelelő négydimenziós jelzőket.

A Halál csontkeze gyengéden megütögette Kvartély vállát.

NA GYERÜNK, FIAM.

— Semmit sem tehetek?

AZ ÉLET AZ ÉLŐKÉ. KÜLÖNBEN IS, NEKI ADTAD A BOTOD.

— Hát igen. Valóban.

A bábát Mállotviksz Nénének hívták. Foglalkozására nézvést boszorkány volt. Ez bevett dolognak számít a Kostetőn, és senkinek sincs egyetlen rossz szava sem a boszorkányokról. Legalábbis akkor nem, ha ugyanolyan alakkal szeretne reggel fölébredni, amilyennel este lefeküdt.

A kovács még mindig az esőt bámulta gyászosan, amikor a boszorkány újra lejött a lépcsőn, és kérges kezével megveregette a vállát.

A kovács fölnézett rá.

— Mit tegyek, Néne? — kérdezte, képtelenül arra, hogy kiszűrje hangjából az esengést.

— Mit csináltál a varázslóval?

— Kitettem a tüzelőraktárba. Jól tettem?

— Ideiglenesen megteszi — felelte a nő szaporán. — És most el kell égesd a botot!

Mindketten odafordultak és megbámulták a nehéz fütyköst, amit a kovács a műhely legsötétebb sarkába támasztott. Csaknem úgy tűnt, mintha visszabámulna.

— De hát varázslatos — suttogta a férfi.

— És?

— El fog égni?

— Sose hallottam még olyan fáról, ami nem égett el, ha meggyújtották.

— De ez így nincs rendben!

Mállotviksz Néne becsapta a jókora ajtókat, és mérgesen felé fordult.

— Na idehallgass, Gordó Kovács! — kiabálta. — Az sincs rendben, hogy egy nő varázsló legyen! Nem való efféle mágia nőknek, ez varázslói varázs, csupa könyv meg csillag meg gyommetria! A lány sose fogja megérteni! Ki hallott már varázslónőről?

— Vannak boszorkányok — mondta a kovács tétován. — És hallottam az igézet asszonyairól is.

— A boszorkányok teljességgel mások — csattant föl Mállotviksz Néne. — Az a mágia a földben gyökerezik, semmi köze az éghez, és nincs férfi, aki fölérné ésszel. Ami meg az igéző nőket illeti… — tette hozzá — …piha, semmivel se jobbak, mint kellene. Higgy nekem, égesd csak el a botot, temesd el a tetemet, és hallgass az egészről, mint a sír.

Kovács vonakodva bólintott, odament a tűzhöz, és addig fújtatta, míg szikrák nem pattogtak. Visszament a botért.

Az nem mozdult.

— Nem mozdul!

Kiverte homlokát a verejték, ahogy a fát rángatta. Az továbbra is együttműködni nem hajlandóan mozdíthatatlan maradt.

— Na, hadd próbáljam meg én! — mondta Néne, és elnyúlt mellette. Csattanás hallatszott, és megperzselődött bádog szaga érződött.

Kovács átrohant a műhelyen, kissé vinnyogva, oda, ahol Néne fejjel lefelé landolt a szemközti falnál.

— Jól van?

A nő kinyitotta haragvó gyémánthoz hasonlatos szemét, és azt mondta:

— Értem. Hát így állunk, mi?

— Hogy állunk? — kérdezte Kovács teljesen összezavarodva.

— Segíts föl, te féleszű. És hozz ide egy bárdot!

A hanglejtése azt sugallta, hogy nagyon üdvös lenne engedelmeskedni, de tüstént. Kovács kétségbeesetten kotorászott a műhely hátsó részében, míg nem talált egy vén, kétélű bárdot.

— Jól van. Most pedig vedd le a kötényed.

— Miért? Mit akar tenni? — kérdezte a kovács, aki kezdte elveszíteni az események fonalát. Néne ingerülten felsóhajtott.

— Bőrből van, te tökkelütött. Szándékomban áll a nyél köré tekerni. Nem fog ki rajtam kétszer ugyanúgy!

Kovács kiküzdötte magát a nehéz bőrkötényből és rendkívül óvakodva átnyújtotta a nőnek, aki beleburkolta a nyelet, majd egyszer-kétszer meglengette a bárdot a levegőben. Aztán a pókforma alak a csaknem izzásig hevített kemence ragyogásában átvonult a szobán, és nagy erőfeszítéssel, meg egy diadalmas nyögéssel lecsapott a pengével egyenesen a bot közepére.

Kattanás. Olyan hang, mint a fogolymadáré. Dobbanás.

Csönd.

Kovács nagyon lassan fölnyúlt, és, anélkül, hogy megmozdította volna fejét, megérintette a bárd fokát. Nem volt rajta a nyélen. Az ajtóba temette magát, közvetlen a feje mellett, egy keveset le is szelve füléből.

Néne kissé zavarosan állt annak utóhatásaként, hogy rávágott egy abszolút megmozdíthatatlan tárgyra, és a kezében maradt fatuskót bámulta.

— Ppppompássss — dadogta. — Eeeebbennnn aaaazzzz eeeesetbennnn…

— Nem — jelentette ki Kovács határozottan és fülét dörzsölve. — Akármit is akart indítványozni, nem. Hagyja békén. Majd eldugom valami mögé. Végül is, csak egy husáng.

— Csak egy husáng?

— Van valami jobb ötlete? Olyan, ami nem jár lefejezéssel?

A boszorkány rámeredt a botra, ami láthatólag nem vett erről tudomást.

— E percben nincs — ismerte el. — De adj csak egy kis időt…

— Rendben, rendben. Különben meg rengeteg dolgom van, varázslókat kell temessek, tudja, hogy van ez.

A kovács kirángatott egy ásót a hátsó ajtó mögül, majd tétovázott.

— Néne.

— Mi az?

— Tudja, hogy a varázslók hogy szeretik a temetést?

— Igen!

— Nos, hogy?

Mállotviksz Néne megtorpant a lépcsők alján.

— Kénytelen-kelletlen!

Később lágyan leszállt az éj, mikor a világ lassú fényének utolsó sziporkái is lassan kiszivárogtak a völgyből, és sápadt, esőmosta hold sütött a csillagokkal teliszórt éjszakában. És a műhely mögötti árnyas gyümölcsösből néhányszor kihallott egy ásó csendülése vagy egy fojtott káromkodás.

Az emeleti bölcsőben a világ első varázslónője álmodott a semmiről.

A fehér macska félálomban heverészett a saját magánbejáratú kemencepadkáján. A műhely meleg sötétjében csak a széndarabok csattanása hallatszott, ahogy elfészkeltek a hamu alatt.

A fütykös a sarokban — ahol szándéka szerint lakozni fog — állt, olyan árnyakba burkolózva, amik kissé feketébbek voltak az átlagos, megszokott árnyékoknál.

Az idő telt, ami, alapjában véve, az ő dolga.

Halk csendülés hallatszott meg levegősuhogás. Egy idő után a macska felült, és érdeklődve figyelt.

Megpirkadt. Idefenn a Kostetőn a hajnal mindig lenyűgöző, különösképp amikor egy kiadós zivatar megtisztította a levegőt. A völgy, amelyben Lusta Dög elterült, alacsonyabb hegységek és dombok panorámájára nézett, amiket a fölöttük lágyan áramló (ugyanis a fény piszmogva közlekedik a Korong irdatlan mágikus mezejében) kora reggeli fény bíborra és narancssárgára színezett, és messze-messze a széles fennsíkokon még látszott egy árnytócsa. Még annál is távolabb időnként megcsillant a tenger.

Valóban, innen egészen a világ pereméig el lehet látni.

Ez nem költői túlzás, de tény, mivel a világ határozottan lapos, mi több, köztudottan négy elefánt hordozza a hátán, amik maguk Nagy A`Tuin, a Nagy Égi Teknőc páncélján álldogálnak.

Térjünk vissza oda le, Lusta Dögre. A falu lassacskán ébredezik. A kovács épp most ment be a műhelybe, és sokkal rendesebben találta, mint bármikor a legutolsó száz évben: minden szerszám a helyén, a padló fölsöpörve, a kemencében friss tűzifa. A férfi az üllőn üldögél, amit a helyiség másik végébe költöztettek, és a botot bámulja, és gondolkozni próbál.

Nem sok történt az elkövetkező hét év alatt, kivéve, hogy a gyümölcsösben az almafák egyike szemlátomást magasabbra nőtt a többinél, és gyakran mászott föl rá egy barnahajú, foghíjas kisleány, akinek vonásai azt ígérték, hogy ha nem is gyönyörű, de legalább érdekesen vonzó lesz, ha egyszer felnő.

Eskarinának nevezték el, nem más okból, minthogy anyjának tetszett a szó csengése, és bár Mállotviksz Néne gondosan figyelte őt, nyomát se lelte semmiféle mágiának. Igaz, hogy a kislány többet mászott fára és rohangászott visítva, mint általában a lányok, de egy lánynak, akinek négy, még otthon lakó bátyja van, sokat meg lehet bocsátani. A boszorkány kezdett tényleg megnyugodni, és szinte már azt gondolta, hogy a mágia végül nem tette rá kezét a gyerekre.

Ám a varázslatos dolgoknak szokása oly csöndben meglapulni, akár a gereblyének a fűben.

Újra eljött a tél, méghozzá egy kiadós. A felhők úgy lógtak a Kostető körül, mint nagy, kövér birkák, megtöltve a vízmosásokat hóval, csöndes, komor barlangokká alakítva az erdőket. A hágókat elzárta a havazás, a karavánok nem jönnek tavaszig. Lusta Dög a meleg és a fény kicsiny szigetévé vált.

Reggelinél azt mondta Esk mamája:

— Aggódom Mállotviksz Néne miatt. Már régóta nem járt erre.

Kovács ránézett zabkásás kanala fölött.

— Nem panaszkodom — mondta. — Ő…

— Hosszú orra van — jegyezte meg Esk.

A szülei rámeredtek.

— Semmi szükség ilyen megjegyzésekre — ripakodott rá az anyja szigorúan.

— De apa azt mondta, hogy Néne mindenbe beleüti…

— Eskarina!

— De apa azt mondta…

— Azt mondtam…

— Igen, de apa tényleg azt mondta, hogy Néne…

Kovács lehajolt, és pofon ütötte. Nem nagyon keményen, és azonnal meg is bánta. A fiúk, az más, nekik kijutott a tenyeréből, és időnként az övszíjából is, mégpedig annak teljes hosszában, mindig, amikor megérdemelték. De a lányával nem a szokásos rosszaság volt a gond, hanem az az őrjítő mód, ahogy hajthatatlanul továbbfolytatta az érvelést azután is, amikor már rég abba kellett volna hagyja. Ez mindig felidegesítette.

Esk könnyekre fakadt. Kovács fölállt, dühösen és szégyellve magát, és elcsörtetett a műhely felé.

Hangos csattanás hallatszott, majd egy dobbanás.

Kiütve találták meg a padlón. A későbbiekben ő mindig azt állította, hogy beverte a fejét az ajtófélfába. Ami különös, lévén, hogy nem volt valami magas és korábban mindig elégségesnek bizonyult a tér a szemöldökfa alatt, de biztos volt abban, hogy akármi is történt vele, semmi köze sem lehetett ahhoz az elmosódott mozgáshoz, ott, a műhely legsötétebb sarkában.

Valamiképp az események rányomták bélyegük a napra. Edénytörő nap lett, olyan nap, amikor mindenki állandóan a másik lába alatt mászkál és nyűgös. Esk mamája leejtett egy köcsögöt, amit még a nagyanyjától örökölt, és a padláson egy egész láda almáról derült ki, hogy megpenészedett. A műhelyben a kemence bemogorvult és nem volt hajlandó duruzsolni. Yakab, a legidősebb fiú, megcsúszott a tömör jég borította úton, és megsérült a karja. A fehér macska — vagy esetleg leszármazottainak egyike, ugyanis a macskák titkos és bonyolult magánéletet éltek a műhely melletti szénapadláson — fogta magát, fölmászott a mosogatókonyha kéményén, és eltökélten nem jött le. Még az égbolt is úgy nyomasztott, akár egy öreg matrac, és a havazás ellenére a levegő áporodottnak érződött.

A felborzolt idegektől és unalomtól és rosszkedvtől úgy morajlott a lég, mint égiháborús időjárásban.

— Na jó! Ez aztán sok! Ebből most már elég legyen! — kiabálta Esk mamája. — Cern, te meg Gulta meg Esk elmehettek és megnézhetitek, hogy van Néne és… hol van Esk?

A két legifjabb fiúgyermek fölnézett az asztal alól, ahol félszívvel csépelték egymást.

— Kiment a gyümölcsösbe — felelte Gulta. — Már megint.

— Eridj és hívd be, aztán el veletek!

— De hideg van!

— Megint havazni fog!

— Csak egy mérföld, és az út elég tiszta, és ki is akart olyan lelkesen kimenni a havazásba, amikor először esett? Igyekezzetek, és vissza se gyertek, amíg nem kerültök jobb hangulatba!

Esket a nagy almafa kettéágazásában üldögélve lelték. A fiúk nem nagyon szerették ezt a fát. Példának okáért a fagyöngy úgy ellepte, hogy még télvíz idején is zöldellt, a gyümölcse apró volt és egyetlen éj alatt váltott gyomorszaggató savanyúságból darázzsal teli rohadtságba, és, noha látszólag könnyű volt megmászni, az volt a szokása, hogy a legváratlanabb pillanatban törtek le gallyai az ember lába alatt. Cern egyszer megesküdött arra, hogy egy ág szándékosan elcsavarodott, csak azért, hogy őt ledobja. Ám a fa Esket elviselte, aki rendszeresen odament, hogy elüldögéljen az ágain, amikor bosszús volt vagy elege volt vagy csak egyedül szeretett volna lenni, és a fiúk érezték, hogy minden fivér istenadta joga nővére enyhe kínzására a fatörzs lábánál végződik. Így hát megdobták egy hógolyóval. Nem találták el.

— Elmegyünk megnézni a vén Mállotvikszet.

— De neked egyáltalán nem muszáj jönni.

— Mert csak lelassítanál minket, meg biztos bőgnél is.

Esk komolyan nézett le rájuk. Nem is szokott sokat sírni, mert úgyse ért el vele semmit.

— Ha nem akarjátok, hogy veletek menjek, akkor juszt is megyek — jelentette ki. Testvérek között az ilyesmi helyettesíti a logikát.

— Ó, dehogynem, nagyon is akarjuk! — sietett nyilatkozni Gulta.

— Nagy örömmel hallom — válaszolta Esk, és leugrott az összeállt hóba.

Volt náluk egy kosár, abban füstölt kolbász, konzervtojás és — mivel anyjuk eszélyes is volt, nem csak nagylelkű — egy nagy üveg őszibarackbefőtt, amit a családban senki se szeretett valami nagyon. De anyjuk azért, biztos, ami biztos, minden évben befőzte, amikor a kis vadőszibarackok megértek.

Lusta Dög népe megtanult együtt élni a hosszan tartó téli hóval, és a faluból kivezető utakat a hófúvásokat enyhítendő, illetve elsősorban az utazók elkóborlását megakadályozandó, vastag deszkalapok szegélyezték. A helybéliek esetében az eltévedés nem számított volna sokat, mert egy meg nem énekelt zseni a több nemzedékkel korábbi falutanácsban előállt azzal az ötlettel, hogy véssenek jeleket minden tizedik fába a falut körbevevő erdőben, irdatlan — majdnem két mérföldes — távolságig. Egy örökkévalóságig tartott, és a jelek újravésése állandó feladat volt, amely a ráérő idővel rendelkező férfiakra várt, ám telente, amikor egy hóförgetegben bárki eltévedhetett otthonától alig néhány jardnyira, számos életet mentett meg a bevágásmintázat, amit a keresgélő ujjak az odatapadó hó alatt végül megtaláltak.

Ismét havazott, amikor lefordultak az útról egy csapásra, ahol, nyáridőn, a boszorkány háza tobzódó málnabozót és rejtelmes boszorkatermények közepette fészkelt.

— Nincsenek lábnyomok — mutatta ki Cern.

— Kivéve a rókákét — helyesbített Gulta. — Azt mondják, át tud változni rókává. Vagy bármivé. Még madárrá is. Akármivé. Ezért van az, hogy mindig tudja, mi történik.

Óvatosan körbenéztek. Egy távoli fatönkről valóban figyelte őket egy nyiszlett varjú.

— Azt mondják, a Nyekk-csúcson túl van egy egész család, akik át tudnak változni farkassá — folytatta Gulta, akire nem volt jellemző, hogy félbehagyjon egy ígéretes témát —, mert egy éjjel valaki rálőtt egy farkasra, és másnap a nénikéjük sántikált egy nyíl ütötte sebbel a lábán, és…

— Nem hinném, hogy az emberek állatokká tudnak változni — mondta Esk lassan.

— Valóban, Okoska kisasszony?

— Néne elég nagy. Ha rókává változna, mi történne azokkal a darabkákkal, amik nem férnének bele az új bőrébe?

— Hát csak elmágiázná őket valahová — felelte Cern.

— Nem hinném, hogy a mágia így működik — morfondírozott Esk. — Nem lehet csak úgy megtenni dolgokat, van egy olyan… mint a libikóka izé, ha lenyomod az egyik végét, a másik fölemelkedik… — A hangja elvékonyodott.

A fiúk jól megbámulták.

— El se tudom képzelni Nénét egy mérleghintán — közölte Gulta. Cern vihogott.

— Nem, úgy értem, hogy valahányszor történik valami, valami másnak is meg kell történnie… azt hiszem — magyarázkodott bizonytalanul Esk, miközben kikerült egy, a szokásosnál is magasabb hótorlaszt. — Csak a… másik irányba.

— Hülyeség — jelentette ki Gulta. — Mert, figyelj csak, emlékszel a vásárra múlt nyáron, ahol volt az a varázsló és elővarázsolta azokat a madarakat meg dolgokat a semmiből? Úgy értem, csak megtörtént, csak kimondta azokat a szavakat, meg hadonászott a kezével, és hipp-hopp, megtörtént. Nem volt semmiféle libikóka.

— Volt egy hinta — jegyezte meg Cern. — Meg az az izé, amiben izékkel kell megdobni más izéket, hogy izéket nyerj.

A beszélgetés elkalandozott, mint két kutyakölyök. Esk félfüllel hallgatta. Tudom, hogy hogy gondoltam, mondta magának. A varázslás könnyű, csak meg kell találni a helyet, ahol minden egyensúlyban van, és jól meglökni. Akárki meg tudja csinálni. Nincs benne semmi varázslat. Azok a nevetséges szavak meg a kézlengetés csak… az csak azért…

Megtorpant, meglepődve önmagán. Tudta, hogy hogy értette. Az egész ötlet ott volt kristálytisztán a lelki szeme előtt. De nem tudta, hogyan lehetne szavakba önteni, még saját maga számára sem.

Eléggé borzalmas dolgokat találni a saját fejedben, anélkül, hogy tudnád, hogy kerültek oda. Ez…

— Gyerünk, mert rámegy az egész napunk!

Esk megrázta fejét és bátyjai után sietett.

A boszorka házához annyit toldottak-foldottak, hogy eléggé lehetetlen volt kivenni, hogyan is nézhetett ki az épület eredetileg, feltéve, hogy egyáltalán volt eredeti épület. Nyáridőn a házat sűrű ágyások vették körbe, amikben a Néne által laza nagyvonalúsággal „Gyógyfüveknek” keresztelt növények tenyésztek — furcsa növények, szőrösek vagy alattomban meglapulóak vagy kúszómászók, szokatlan virágzattal vagy eleven gyümölcsökkel vagy kellemetlenül dagadozó hüvelyterméssel. Kizárólag Néne tudta, melyik mire való, és bármelyik örvösgalamb, ami elég éhes volt ahhoz, hogy rájuk vesse magát, általában magában kuncogva bukkant elő közülük és mindennek nekiment (vagy, esetleg, egyáltalán nem bukkant elő többé).

Most mindent mély hó takart. Egy szánalmas szélzsák csapkodta póznáját. Néne nem helyeselte a röpködést, de néhány barátja még használta a söprűjét.

— Elhagyatottnak látszik — jegyezte meg Cern.

— Nem füstöl — tette hozzá Gulta.

Az ablakok olyanok, mintha szemek lennénk, gondolta Esk, de nem mondta ki.

— Ez csak Néne házikója — szólalt meg fennhangon. — Nincs vele semmi baj.

A viskó ürességet sugárzott. Mindnyájan érezték. Az ablakok igenis szemeknek tűntek, fekete és fenyegető szemeknek a hóban. És a Kostetőn senki nem hagyja, hogy télvíz idején kialudjék nála a tűz, már csak puszta önérzetből se.

Esk azt akarta javasolni, hogy „Menjünk haza!”, de tudta, ha megteszi, a fiúk kapva-kapnak rajta. Így hát inkább azt mondta:

— Anya szerint a kulcs egy szögön lóg az árnyékszékben — és ez majdnem ugyanolyan rossznak bizonyult. Még egy közönséges, ismeretlen illemhely is tartogat apróbb borzalmakat, mint például darázsfészket, óriási pókokat, titokzatos zörrenő izéket a tetőn, és, egy igazán pocsék télen, egy kis, téli álmát alvó medvét, ami akut székrekedést okozott az egész családnak amíg csak nem sikerült meggyőzni őkelmét, hogy inkább a szénapajtában vackoljon el. Egy boszorka klozetjében akármi is lehet.

— Akkor megyek és megnézem, jó? — tette hozzá Esk.

— Ha akarod — vont vállat Gulta könnyedén, csaknem sikeresen elleplezve megkönnyebbülését.

Valójában, amikor végre sikerült kinyitnia az ajtót az összetorlódott hótól, az árnyékszék tiszta volt és takaros és nem tartogatott egy réges-régi kalendáriumnál fenyegetőbbet, pontosabban egy réges-régi kalendárium felénél, amit gondosan egy szögre aggattak. Néne elvi alapokon ellenezte az olvasást, ám ő lett volna az utolsó, aki azt mondja, hogy a könyveknek, különösképp olyan könyveknek, amiknek szép vékonyak a lapjai, nincs semmi haszna.

A kulcs megosztozott az ajtó melletti polcon egy lepkebábbal és egy gyertyacsonkkal. Nehogy megzavarja a begubózott lepkét, Esk óvakodva vette el, és visszairamlott a fiúkhoz. Lusta Dögön a főbejáratokat csak a menyasszonyok és a tetemek vették igénybe, és Néne mindig gondosan elkerülte, hogy akár egyik, akár másik váljék belőle. A hátulsó oldalon a hó fölhalmozódott az ajtó előtt, s senki se törte meg a jeget a vizeshordóban.

Mire keresztülásták maguk a hátsó ajtóig és rávették a kulcsot, hogy elforduljon, a fény kezdett eltűnni az égről.

Odabenn, a tágas konyha sötét volt és jéghideg és csak hótól szaglott. A konyha mindig sötét volt, de ők megszokták, hogy mindig hatalmas tűz ropog a széles kéménykürtő alatt, és annak szaga, valamint sűrű füstje érződik, amit a boszorkány épp akkor forral, ami néha megfájdította az ember fejét, máskor meg látomásokat okozott.

Határozatlanul körbetébláboltak, szólongatva, amíg Esk végül elhatározta, hogy tovább már nem halaszthatják az emelet átvizsgálását. A retesz csattanása a keskeny lépcsőházhoz vezető ajtón sokkal hangosabb volt, mint kellett volna.

Néne az ágyon feküdt, karját szorosan összefonva mellén. Az apró ablak tárva-nyitva állt. Porhót fújt be a szél a padlóra, az ágyra.

Esk az öregasszony alatti, különböző színű darabokból összevarrt takarót bámulta, mert vannak idők, amikor egy apró részlet addig terjeszkedik, míg betölti az egész világot. Szinte nem is hallotta, amikor Cern sírni kezdett: az apjára emlékezett, aki — hát nem meglepő? — két téllel ezelőtt készítette ezt a takarót, amikor a hóhelyzet csaknem ugyanilyen rossz volt és nem volt mit tenni a kovácsműhelyben, hogy hogyan használt föl minden kis rongyot, amik valahogy Lusta Dögre keveredtek a világ minden tájáról, hasonmásselymet, gondbőrt, vízipamutot, és thargagyapjút, és persze, mivel a varrásban sem jeleskedett, az eredmény egy eléggé fura, dudoros izé lett, inkább egy kilapított teknőc, mintsem takaró, és anyjuk nagylelkűen úgy határozott, hogy Nénének adják a legutóbbi Disznólesés Éjjelén, és…

— Meghalt? — kérdezte Gulta, úgy, mintha Esk az ilyesmiben szakértő lett volna.

Esk fölbámult Mállotviksz Nénére. Az öregasszony arca soványnak és szürkének látszott. Így néznek ki a halottak? Nem kéne a mellkasának emelkednie meg süllyednie?

Gulta összeszedte magát.

— Mennünk kéne, hogy hívjunk valakit és most kéne induljunk, mert mindjárt besötétedik — mondta határozottan. — De Cern itt marad.

A fivére rémülten nézett rá.

— Minek? — firtatta.

— Valakinek a halottal kell virrasztania — közölte Gulta. — Emlékszel, amikor az öreg Derghart Bátyó meghalt és Apának mennie kellett és ott ülni az összes gyertyával meg mindennel egész éjjel? Máskülönben valami ocsmány jön és elviszi a lelket a… valahova — fejezte be akadozva. — És akkor a holtak visszajárnak és kísértenek.

Cern nyitotta a száját, hogy újra zokogni kezdjen. Esk sietve közbeszólt:

— Majd én maradok. Cseppet se bánom. Ez csak Néne.

Gulta megkönnyebbülten pislogott rá.

— Gyújts meg valami gyertyát vagy ilyesmit — mondta. — Azt hiszem, azt illik ilyenkor. És aztán…

Az ablakpárkány felől kaparászás hallatszott. Egy varjú landolt, s ott állt, gyanakvóan pislogva rájuk. Gulta felrikoltott és hozzávágta a kalapját. A varjú szemrehányó károgással elrepült, s a fiú becsukta az ablakot.

— Már korábban is láttam errefelé — jegyezte meg. — Azt hiszem, Néne eteti. Etette — javította ki magát. — Akárhogyis, hamarosan jövünk vissza másokkal, alig egy kis időbe fog telni. Gyerünk, Ce.

Lecsattogtak a sötét lépcsőkön. Esk kikísérte őket, s bereteszelte az ajtót mögöttük.

A nap csak egy vörös labda volt a hegyek fölött, és néhány csillag már fenn ragyogott.

A lány körbemászkált a sötét konyhában, amíg rá nem talált egy mártott gyertyacsonkra meg a tűzszerszámra. Többszöri próbálkozás után sikerült meggyújtania, majd az asztalra állítania, bár a gyertya nem világította be a helyiséget, csupán árnyékokkal népesítette be a sötétséget. Aztán fölfedezte Néne hintaszékét a hideg tűzhely mellett, s letelepedett várakozni.

Telt az idő. Semmi sem történt.

Aztán megkoccant az ablak. Esk fölemelte a gyertyacsonkot s átkukucskált a vastag, kerek ablaktáblán.

Egy apró, sárga szem pislogott rá vissza.

A gyertya csöpögött és kialudt.

A lány mozdulatlanul állt, lélegzetet is alig vett. A kocogtatás újra kezdődött, aztán abbamaradt. Rövid időre csönd támadt, aztán megzördült az ajtókilincs.

Valami ocsmány jön, azt mondták a fiúk.

Visszatapogatózott, míg csaknem átesett a hintaszéken, aztán odahúzta és amennyire csak tudta, az ajtó elé ékelte. A kilincs még egy utolsót nyekkent, aztán elcsöndesedett.

Esk várt és hallgatózott, mígnem a csönd dübörögni kezdett a fülében. Aztán valami elkezdett a mosókonyha kis ablakához verődni, puhán, de kitartóan. Egy idő múlva a zaj megszűnt. Egy másodperccel később újra kezdődött a feje fölötti hálószobában — egy halk kaparó nesz, olyan karomkeltette hang.

Esk érezte, hogy bátorság kívántatik meg, de olyan éjszakán, mint ez, a bátorság csak addig tart, míg a gyertya ég. Keresztültapogatózott a sötét konyhán, szemét szorosan behunyta, amíg oda nem ért az ajtóhoz.

A tűzhely felől puffanás hallatszott, ahogy egy nagy, összeállt koromdarab lepottyant, és amikor a lány meghallotta a kétségbeesett kaparászást a kéményből, elhúzta a reteszt, kivágta az ajtót s kirontott az éjszakába.

A hideg késként döfött. A fagy kéreggel vonta be a havat. Esket egyáltalán nem érdekelte, hová megy, de a csöndes rémület égő eltökéltséget plántált belé, hogy olyan gyorsan érjen el oda, amilyen gyorsan csak lehetséges.

A kunyhóban a varjú nehézkesen landolt a tűzhelyen, csupa korom közepette, és ingerülten motyogott magában. Elugrándozott az árnyékba, és egy pillanattal később a lépcsőház ajtaján kattant a retesz, s a lépcsők felől szárnycsapkodás hallatszott.

Esk olyan magasra fölnyúlt, amennyire csak telt tőle, s körbetapogatta a fát a bevésett jelet keresve. Ezúttal szerencséje volt, de a pontok és rovátkák mintája tudatta vele, hogy több mint egy mérföldre van a falutól, és végig a rossz irányba rohant.

Az égen sajthéjhold és kicsi, fényes, könyörtelen csillagok vékony rétege látszott. Az erdő körülötte fekete árnyak és sápadt hó alkotta mintázatból állt, és a lány tisztában volt vele, hogy nem minden árnyék moccanatlan.

Mindenki tudta, hogy vannak farkasok a hegyeken, mert egyes éjjeleken vonyításuk visszaverődött a magas bércekről, de a csikaszok ritkán jöttek a falu közelébe — a modern ordasok azon túlélő ősök leszármazottai, amik megtanulták, hogy az emberhúsnak kifent éle van.

De az idő keményre fordult, és ez a falka elég éhes volt ahhoz, hogy mindent elfelejtsen a természetes kiválasztódásról.

Esk emlékezett arra, amit az összes gyereknek százszor elmondtak. Mássz föl egy fára. Gyújts tüzet. Ha minden kötél szakad, keress egy hegyes botot és legalább sebezd meg őket. Sose próbálj meg gyorsabban futni náluk.

A fa mögötte bükk volt, sima és megmászhatatlan.

Esk nézte, ahogy egy hosszú árny kivált előtte egy sötétségfoltból, és kissé közelebb jött. A lány letérdelt, kimerülten, rémülten, gondolkozásra képtelenül, és az égően fagyos hó alatt egy ág után kotorászott.

Mállotviksz Néne kinyitotta szemét és fölbámult a plafonra, ami repedezett és dudoros volt, mint egy sátor.

Összpontosított, hogy visszaemlékezzék arra, karja van, nem szárnya, és nem kell ugrándozzék. Mindenkor ajánlatos egy kicsit lefeküdni kölcsönvevés után, hogy az ember tudata hozzászokjon az ember testéhez, de tudta, hogy erre most nincs ideje.

— Az istállóját a büdös kölöknek! — motyogta, s megpróbált fölröppenni az ágytámlára. A varjú, ami ezen az egészen már több tucatszor átesett, és úgy vélekedett, már amennyiben a madarak képesek egyáltalán vélekedni, ami ugyancsak kétséges, hogy egy kiadós szalonnabőrke és ínyenc konyhai hulladék menü, na meg egy meleg nyugvóhely éjszakára nagyon is megéri az időnkénti kényelmetlenséget, hogy meg kell ossza tudatát Nénével, enyhe érdeklődéssel szemlélte őt.

Néne meglelte csizmáját, ledübörgött a lépcsőn, szigorúan ellenállva a késztetésnek, hogy lebegjen. Az ajtó tárva-nyitva állt, s a padlóra már beszitált némi porhó.

— Ó, a francba! — mondta. Eltöprengett, hogy vajon érdemes-e megpróbálni megtalálni Esk elméjét, de az emberi tudat sosem olyan éles és tiszta, mint az állati, és különben is, magának az erdőnek fölöttes pszichéje egy hevenyészett keresést annyira esélytelenné tesz, mint mondjuk meghallani a vízesés csobogást az égiháborúban. De még különösebb odafigyelés nélkül is észlelte a farkasok falkatudatát — éles, romlott érzés, ami a vér ízével tölti meg a szájat.

Épp csak ki tudta venni a kis, friss hóval félig megtöltött lábnyomokat a kéregben. Átkozódva és motyogva, Mállotviksz Néne maga köré vonta kendőjét és nekivágott.

A kovácsműhelyben a fehér macska fölébredt a maga privát padkáján, amikor meghallotta a legsötétebb sarokból érkező hangokat. Kovács gondosan bezárta maga mögött a hatalmas ajtókat, amikor elment a csaknem hisztérikus fiúkkal, és a macska érdeklődve figyelte, ahogy egy vékony árnyék megböködte a zárat, meg a zsanérokat próbálgatta.

Az ajtószárnyak tölgyfából készültek, amiket az idő és a hőség megkeményített, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy keresztül ne vágódjanak az egész utcán.

Kovács hallott valami hangot az égből, miközben a csapáson loholt. És Néne is. Eltökélt, a levegőt sebesen átszelő valami zümmögő hangja volt, olyan, mint a vadlibák röpte, s elhaladtában fölforralta és kicsavarta a hófelhőket.

A farkasok is hallották, ahogy alacsonyan dugóhúzózott a fák koronája fölött, és lecsapott a tisztásra. De mikor meghallották, már túl késő volt.

Mállotviksz Néne immár nem kellett a lábnyomokat kövesse. Megcélozta a hátborzongató fény távoli villanásait, a csapások és puffanások különös hangját, meg a fájdalom- és rettegésszülte nyüszítéseket. Két farkas száguldott el mellette, fülük egész lelapult a komor eltökéltségtől, hogy, bármi álljon is útjukban, négy mancson hordják el az irhájuk.

Letörő ágak reccsentek. Valami nagy és nehéz landolt a Néne melletti fenyőn, s zuhant le nyöszörögve a hóba. Egy másik farkas lapos ívben húzott el mellette úgy fejmagasságban, s visszapattant egy fatörzsről.

Csönd.

Néne átvergődött a hófedte ágak között.

Látta, hogy a havat egy fehér körben letaposták. Szélén néhány farkas hevert, vagy döglött, vagy olyan, ami bölcsen úgy határozott, nem mozdul.

A bot egyenesen meredt a hóban, és Nénének az az érzése támadt, hogy utána fordul, hogy szembenézhessen vele, ahogy óvakodva elment mellette.

A kör közepén volt egy kis halom is, szorosan maga köré gömbölyödve. Néne némi erőfeszítéssel letérdelt mellé, és gyöngéden odanyúlt.

A fütykös megmoccant. Nem sokkal volt több rezzenésnél, de a boszorkány keze megállt a levegőben, mielőtt megérintette volna Esk vállát. Fölbámult a fafaragásra, és kihívó pillantással biztatta, hogy csak moccanjon, ha mer.

Feszült volt a légkör. Aztán úgy tűnt, hogy a varázspálca meghátrál, noha nem mozdult, míg ugyanakkor valami teljességgel meghatározhatatlan módon világossá tette a boszorkány számára, hogy, ami a husángot illeti, ez nem vereség, csupáncsak taktikai megfontolás, és nem szeretné, ha a nő azt hinné, hogy valamiképp diadalmaskodott, mert erről szó sincs.

Esk megborzongott. Néne tétován megsimogatta.

— Én vagyok az, kicsim. Csak az öreg Néne.

Az összegömbölyödöttnek esze ágában se volt kigömbölyödni.

Néne az ajkába harapott. Nem volt egész bizonyos a dolgában gyerekeket illetően, úgy gondolt rájuk — már ha egyáltalán gondolt rájuk — mint olyasmikre, amik az állatok és emberek között találhatóak. A csecsemőket értette. Beteszed a tejet az egyik végen, és olyan tisztán tartod a másik véget, amennyire lehetséges. A felnőttek még ennél is könnyebb eset, mert maguk végzik az etetést is, a tisztítást is. De a kettő között a tapasztalat olyan világa bújt meg, ami iránt a boszorkány sosem érdeklődött igazán. Legjobb tudomása szerint az ember megpróbálja megakadályozni, hogy a gyerek elkapjon valami végzetest, és reménykedik, hogy a végén majd minden rendben lesz.

Néne valójában tanácstalan volt, de tudta, hogy valamit tennie kell.

— Az a csúnya limpes-lompos, nagy bozontos farkas-barkas ránk ijesztett? — kockáztatta meg.

A szándékozottal teljességgel ellenkező okból, ez hatásosnak tűnt. A labda mélyéről egy elfojtott hang így szólt:

— Én már nyolc éves vagyok, tudod.

— A nyolcéves emberek nem gömbölyödnek össze a hó közepén — mutatta ki Néne, tapogatózva a felnőtt-gyerek párbeszéd útvesztőjében.

A labda nem válaszolt.

— Valószínűleg van otthon tej meg sütemény — reszkírozta meg Néne.

Ennek nem volt észlelhető hatása.

— Eskarina Kovács, ha nem viselkedsz rendesen ebben a szent másodpercben, akkora pofont kapsz!

Esk óvatosan kidugta a fejét.

— Semmi szükség arra, hogy ilyen legyél!

Amikor Kovács a kunyhóhoz ért, Néne épp megérkezett, kézen fogva vezetve Esket. A fiúk apjuk mögül kukucskáltak.

— Ümm — mondta Kovács, nem egészen tisztában azzal, hogyan kell elkezdeni a beszélgetést azzal, aki feltehetőleg halott. — Ümm, azt mondták nekem, hogy maga… beteg. — Megfordult, és mérgesen rábámult a fiaira.

— Csak lepihentem, és biztos elszunyókáltam. Nagyon mélyen alszom.

— Igen — felelte tétován Kovács. — Nos. Hát akkor, minden rendben. Mi van Eskkel?

— Csak egy kis ijedség — jelentette ki Néne megszorítva a lánykezét. — Árnyékok meg ilyesmik. Jó melegre van szüksége. Épp le akartam fektetni az ágyamba, mert eléggé össze van zavarodva, ha nincs ellene kifogásod.

Kovács nem volt abszolút meggyőződve arról, hogy nincs ellene kifogása. De abban teljesen biztos volt, hogy a felesége, ugyanúgy mint az összes többi asszony a faluban, ünnepélyes hódolattal, mi több, félelemmel vegyes csodálattal tekint Mállotviksz Nénére, és ha ő most tiltakozni kezd, villámgyorsan el fogja veszteni a talajt a lába alól.

— Remek, remek — morogta —, ha nem okoz gondot. Majd érte küldök reggel, jó?

— Nagyszerű — válaszolta Néne. — Beinvitálnálak, de itt állok tűz nélkül…

— Nem, dehogy, teljesen rendben van így — hárította el Kovács sietve. — Vár rám a vacsorám. Kihűlőben — tette hozzá lepillantva Gultára, aki kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, de aztán bölcsen meggondolta magát.

Amikor elmentek, és a két fiú hangja tiltakozva csöndült föl a fák közt, Néne ajtót nyitott, belökte Esket, s bereteszelte az ajtót maguk mögött. A kredenc fölötti tárolóhelyről levett két gyertyát és meggyújtotta őket. Aztán előhúzott néhány vén, de még használható gyapjútakarót, amik molyirtótót szaglottak, beléjük tekerte Esket, s leültette a lányt a hintaszékbe.

Ízületreccsenések és nyögések kíséretében letérdelt és elkezdett tüzet rakni. Bonyolult ügy volt, ami száraz taplógombával, faforgácsokkal, törött gallydarabkákkal és kiadós fújogatással meg átkozódással járt együtt.

Esk azt mondta:

— Nem muszáj így csináld, Néne.

Néne megmerevedett s ránézett a kandalló hátsó fémlapjára. Egész szép darab volt, amit évekkel korábban Kovács kovácsolt a számára, bagoly-és-denevér motívummal díszes. Ámbátor jelen pillanatban a dizájn hidegen hagyta.

— Azt mondod? — jegyezte meg halálos szenvtelenséggel. — Ismersz egy jobb módszert, mi?

— Meggyújtottra mágiázhatnád.

Néne jelentős figyelmet szentelt a gallyak rendezgetésének, bele a kelletlen lángokba.

— S hogy csinálnám azt, könyörgöm? — firtatta, kérdését látszólag a kandalló hátsó lapjához intézve.

— Ööö — felelte Esk —, én… én nem emlékszem. De te biztosan tudod amúgy is, nem igaz? Mindenki tudja, hogy tudsz mágiázni.

— Van ilyen varázs — közölte Néne —, meg amolyan varázs. Az a fontos, leányom, hogy tudd, mire való a mágia, és mire nem. És elhiheted nekem, hogy a varázslást sose szánták tűzgyújtásra, ebben egészen biztos lehetsz. Ha a Teremtő azt akarta volna, hogy mágiával gyújtsunk tüzet, akkor nem adott volna nekünk… ööö, gyufát.

— De meg tudnád gyújtani a tüzet igézéssel? — kérdezte Esk, miközben Néne a vén, fekete vízforraló kannát a kampójára aggatta. — Úgy értem, ha akarnád. Ha szabad lenne.

— Talán — válaszolta Néne, aki nem tudta; a tűznek nincs tudata, nem eleven, és ez csak kettő volt a három okból.

— Sokkal könnyebben tudnád lángra lobbantani.

— Ha valamit érdemes megcsinálni, akkor érdemes rosszul csinálni — jelentette ki Néne aforizmába, az ostromlott felnőtt végső mentsvárába, menekülve.

— Igen, de…

— Semmi de!

Néne kotorászott a kredencen álló sötét fadobozban. Büszke volt a Kostető növényeinek sajátságaira vonatkozó egyedülálló tudására — nála jobban senki sem ismeri a Fülfű, a Szűzi Óhaj és a Lecsüngő Amaránt számos fölhasználási módját — de akadtak alkalmak, amikor kénytelen volt ráfanyalodni a Külrészekből (amelyek, legalábbis ami őt illeti, mindent fölöleltek, ami egy nap járóföldnél távolabb feküdt) gyanakvó alkudozással beszerzett és féltő gonddal fölhalmozott gyógyszerek kicsiny készletére, hogy elérje a kívánatos eredményt.

Néhány száraz, vörös levelet pottyantott egy bögrébe, mézet és a kannából fonó vizet öntött bele, majd Esk kezébe nyomta. Aztán egy nagy, kerek követ helyezett a rostély alá — később, egy pokrócdarabba csavarva, jó lesz ágymelegítőnek —, és, szigorúan megparancsolva a lánynak, hogy ne moccanjon a székről, kiment a mosókonyhába.

Esk sarkával dobolt a szék lábán és kortyolgatta italát, aminek fura borsíze volt. Eltűnődött, vajon mi lehet. Természetesen kóstolta már Néne főzeteit, mind kisebb vagy nagyobb mértékben — attól függően, hogy a boszorkány szerint túlzásba vitted-e a cirkuszolást — mézzel édesítve, és Esk tudta, hogy Néne az egész hegységben híres az olyan betegségekre kotyvasztott bájitalairól, amikre az édesanyja — és hébe-hóba némely fiatal nőszemély — csak utalt, fölhúzott szemöldökkel és lehalkított hangon…

Amikor Néne visszament, a gyerek már aludt. Nem emlékezett arra, hogy került ágyba, vagy hogy Néne elreteszelte az ablakokat.

Mállotviksz Néne lement a lépcsőn s közelebb húzta a hintaszéket a tűzhöz.

Van itt valami, mondta magának, ami a gyerek elméjében lappang. Nem szeretett arra gondolni, mi az, de nem ment ki a fejéből, hogy mi történt a farkasokkal. Meg az egész beszélgetés, hogy mágiával gyújtsunk tüzet. Varázslók csinálnak olyat, ez az egyik első dolog, amit megtanulnak.

Néne fölsóhajtott. Csak egyetlen mód van a megbizonyosodásra, s már kezdett túl öreg lenni az ilyesmihez.

Fölkapta a gyertyát, s a mosókonyhán keresztül kiment a kecskék szállásául szolgáló sufniba. Az állatok félelem nélkül nézték, mindegyik a maga rekeszében, mint valami szőrös paca, a három száj ritmikusan csócsálta a napi szénaadagot. A lég melegtől és némi felfúvódástól szaglott.

Fönn a szarufáknál volt egy kis bagoly, egyike a számos teremtménynek, amik úgy találták, hogy Nénével élni megéri az esetenkénti kényelmetlenséget. Első szóra leröppent a boszorkány kezére, aki elgondolkozva simogatta meg a madár golyófejét, miközben keresett egy helyet, ahol kényelmesen fekhet. Egy nyaláb széna meg kell feleljen.

A nő elfújta a gyertyát, és hanyatt dőlt, ujján a gubbasztó madárral.

A kecskék rágtak, böfögtek, s nyeldekelték a maguk útját a meghitt éjszakán át. Az épületben csupán ők adtak ki hangot.

Néne teste elcsendesedett. A bagoly érezte, ahogy belép a tudatába, s jóindulatúan helyet adott. Néne tudta, hogy ezt meg fogja bánni, kétszeri Kölcsönvevés egyazon nap reggelre kelve olyan állapotban fogja hagyni, hogy semmire se lesz jó, és ráadásul borzasztóan vágyódni fog arra, hogy egeret egyen. Na persze, amikor fiatalabb volt, nem csinált nagy ügyet abból, hogy együtt fut a szarvasbikákkal, vadászik a rókákkal, megtanulja a vakondok fura, sötét útjait, alig is töltött egy éjszakát a saját testében. De mostanra nehezebbé vált, különösen a visszajövetel. Lehet, hogy eljön az az idő, amikor nem lesz képes visszatérni, talán az otthon maradt test csak megannyi halott hús lesz, és esetleg nem is lesz az olyan rossz megoldás, ha jobban meggondoljuk.

Ez az a fajta dolog, amire varázslók sose lesznek képesek. Ha egyáltalán fölmerülne bennük, hogy belépjenek egy teremtmény tudatába, tolvajként tennék meg, nem gonoszságból, hanem mert egyszerűen eszükbe se jutna, hogy másképp is lehetne, az idióta himpelléreknek. És ugyan mire lenne jó átvenni az uralmat egy bagoly teste fölött? Röptetni se tudnád, egy egész élet kell a megtanulásához. Az udvarias módszer az állat elméjének meglovaglása, olyan gyöngéden kormányozva, ahogy a szellő lebbenti a falevelet.

A bagoly megmoccant, föllibbent a keskeny ablakpárkányra, s csöndesen ellebegett az éjszakába.

A felhők eloszlottak, s a vékony hold beragyogta a hegyeket. Néne kikukucskált a bagoly szemén, miközben halkan szárnyalt a fák sorai közt. Ez az egyetlen módja az utazásnak, ha már a test rálelt a módszerre. Leginkább madarakat szeretett kölcsönvenni, arra használva őket, hogy fölfedezze az eldugott völgyeket a magasban, ahol senki se jár, a titkos tavakat fekete szirtek között, a csöpp kis fallal körülkerített mezőket egy darabka, puszta sziklafelületre biggyesztett sík termőföldön, amik rejtélyes és zárkózott lények tulajdonát képezték. Egyszer meglovagolta a vadlibákat, amik elröpültek a hegyek fölött minden tavasszal és ősszel, és élete legnagyobb sokkját élte át, amikor majdnem túlment a visszatérési körzeten.

A bagoly kitört az erdőből, a falu háztetői fölött suhant, s hózáport keltve leereszkedett a legnagyobb almafára Kovács gyümölcsösében. A fát elborította a fagyöngy.

Azonnal tudta, hogy igaza volt, amint karma a kérget érte. A fa neheztelt rá, a boszorkány érezte, hogy megpróbálja lelökni.

Nem megyek el, gondolta Néne.

Az éjszaka csöndjében így szólt a fa, Hát akkor csak zsarnokoskodj fölöttem, csak mert fa vagyok. Jellemző a nőkre.

Most legalább van valami hasznod, gondolta az asszony. Jobb fának lenni, mint varázslónak, mi?

Nem rossz élet, ismerte el a fa. Nap. Friss levegő. Rengeteg idő gondolkodni. És méhek is, tavasszal.

Volt valami buja abban, ahogy a fa azt mondta „méhek”, amitől Nénének, akinek több kaptára is akadt, egész elment a gusztusa a méztől. Olyan volt, mint amikor arra emlékeztetik az embert, hogy a tojás igazából még meg nem született csirke.

A lány, Esk, miatt jöttem, sziszegte.

Ígéretes gyermek, gondolta a fa, nagy érdeklődéssel figyelem őt. Az almát is szereti.

Te dög, mondta döbbenten Néne.

Mit mondtál? Ezer bocsánat, hogy merészelek levegőt se venni.

Néne közelebb oldalgott a törzshöz.

El kell ereszd a lányt, gondolta. A mágia elkezdett áthatolni.

Máris? Imponáló, mondta a fa.

De rosszféle varázslat!, rikoltotta Néne. Varázslói mágia, nem női varázs! A lány még nem tudja, mi ez, de a mágiája megölt egy tucat farkast ma éjjel!

Nagyszerű!, rikkantotta a fa. Néne huhogott dühében.

Nagyszerű? És mi lett volna, ha a bátyjaival veszekedett volna és kijön a sodrából, na mi?

A fa vállat vont. Hópelyhek esőztek ágairól.

Akkor hát oktatnod kell, jegyezte meg.

Oktatnom? S mit tudok én a varázslók képzéséről?

Akkor küldd egyetemre.

A gyerek nőnemű!, sivította Néne, föl-le ugrándozva az ágon.

És? Ki mondta, hogy nők nem lehetnek varázslók?

Néne tétovázott. A fa akár azt is kérdezhette volna, hogy a halak miért nem válhatnak madárrá. Nagy levegőt vett, hogy beszélni kezdjen. És megállt. Tudatában volt annak, hogy létezik egy csípős, éles, megsemmisítő, és, mindenek fölött, magától értetődő válasz. Éppen csak, legnagyobb bosszúságára, nem egészen tudta emlékezetébe idézni.

Nő még soha sem volt varázsló. Ez természetellenes. Ezzel az erővel azt is mondhatnád, hogy férfi is lehet boszorkány.

Ha úgy határozod meg a boszorkány fogalmát, mint olyan valaki, aki a pánkreatív vágy imádója, azaz, hódol az alapvető…, kezdte a fa, s több percen át ebben a modorban folytatta. Mállotviksz Néne türelmetlen bosszankodással hallgatta az olyan frázisokat, mint Anyaistennők és primitív holdimádat, és azt mondta magában, hogy tökéletesen tisztában van azzal, mivel jár a boszorkányság, gyógyfüvekkel és átkokkal és éjszakai repüléssel és általában a hagyomány tisztes oldalán maradással, és határozottan semmi köze sincs istennőkkel való kavaráshoz, legyenek anyák vagy sem, akik ezek szerint nagyon kétes trükkökkel szórakoznak. És amikor a fa elkezdett mezítelen táncolásról előadni, megpróbált oda se figyelni, mert bár tudatában volt annak, hogy réklijei és alsószoknyái szövevényes rétegei alatt valahol van valamiféle bére, ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy helyeselte is.

A fa befejezte a monológot.

Néne várt, amíg egész biztos nem lett abban, hogy most már nem fog semmit hozzátenni, aztán megszólalt, Ez lenne hát a boszorkánymesterség, mi?

Az elméleti alapok, igen.

Nektek varázslóknak ugyancsak fura elképzeléseitek vannak a dolgokról.

A fa azt felelte, Immár nem varázsló, csupán fa vagyok.

Néne fölborzolta tollait.

Nos, akkor idehallgass, Miszter úgynevezett Elméleti Alapok Fa, ha a nőket varázslónak szánták volna, akkor képesek lennének hosszú, fehér szakáll növesztésére, és a lányból nem lesz varázsló, remélem, ez világos, a varázslóság nem a helyes módja a mágia használatának, semmi más, csak fények meg tűz meg a hatalommal való játszadozás és a kislány ebben nem fog részt venni, jó éjszakát kívánok!

A bagoly fölröppent az ágról. Csakis annak köszönhető, hogy Néne nem reszketett mérgében, hogy az megzavarta volna a repülést. Varázslók! Túl sokat beszélnek és bűvigéket tűznek bele könyvekbe, mint megannyi lepkét, és, ami a legrosszabb az egészben, azt gondolják, hogy az övék az egyetlen mágia, amit érdemes gyakorolni.

Néne egy dologban abszolút biztos volt. Nő még sosem volt varázsló, és most sem fognak ilyesmibe kezdeni.

Az éjszaka sápadt derekán érkezett vissza a kunyhóhoz. A teste legalább kipihente magát a szénacsomón aludva, és Néne remélte, hogy lesz néhány órája a hintaszékben, hogy rendbe tegye a gondolatait. Ez az az idő, amikor az éjszakának még nincs egészen vége, de a nappal sem kezdődött még el teljesen, amikor a gondolatok fényesen, világosan, álarc nélkül jelentkeznek. Ő…

A bot a falhoz támaszkodott a kredenc mellett.

Néne moccanatlan állt.

— Értem — szólalt meg végül. — Szóval ez ennek a módja, mi? Ráadásul a saját házamban?

Roppant lassan mozogva odament a kemencepadkához, rádobott néhány törött gallyat a parázsra, és addig fújtatott a fújtatóval, míg a lángok fölbömböltek a kéménybe.

Amikor elégedett volt az eredménnyel, megfordult, elővigyázatosságból bajsza alatt elmormogott néhány védelmező bűvigét, és megragadta a varázspálcát. Az nem állt ellen: a boszorkány majdnem hasra esett. De most már a markában tartotta, érezte a vibrálását, a mágia jellegzetes égiháborús sistergését benne, és nevetett.

Hát ennyire egyszerű. Most nincs benne semmi küzdelem.

Az istenek átkát hívva le minden varázslóra és összes alkotásukra, feje fölé emelte a fütyköst és, útközben rácsattintva a tűzbakokra, lecsapta, bele a tűz legforróbb részébe.

Esk fölsikoltott. A hang lepattant a hálószoba parkettjén át és átkaszált a sötét kunyhón.

Néne öreg volt és fáradt és nem teljesen kristálytiszta a dolgokat illetően egy ilyen hosszú nap után, de ahhoz, hogy az emberlánya boszorkányként életben maradhasson, szükséges a kénesség, hogy következtetésekre tudjon nagyon nagyot ugrani, és miközben a botra bámult a lángokban és a sikoltást hallgatta, a keze már nyúlt a nagy, fekete kannáért. Ráborította a tűzre, kirángatta a husángot a gőzfelhőből, és fölrohant a lépcsőn, rettegve attól, mit fog látni.

Esk a keskeny ágyon ült, megperzseletlenül, de sikítva. Néne karjába vette a gyereket, és megpróbálta megvigasztalni; nem volt egészen biztos benne, hogyan is kell ezt csinálni, de a zaklatott hátveregetés meg bizonytalan nyugtatgató mormogás hatni látszottak, és a sikolyok jajgatássá halkultak, végül hüppögéssé. Egyszer-egyszer Néne ki tudott venni szavakat, mint „tűz” meg „forró”, és a szája keskeny, keserű vonalba húzódott.

Végül visszafektette a gyereket, betakarta, és halkan leosont a lépcsőn.

A bot visszatámaszkodott a falhoz. A boszorkányt nem lepte meg, mikor látta, hogy a tűz egyáltalán nem hagyott rajta nyomot.

Néne úgy fordította a hintaszéket, hogy szemben legyen a varázspálcával, és leült, állát a tenyerébe támasztva, komor eltökéltség kifejezésével az arcán.

A hintaszék, önszántából, hamarosan elkezdett billegni. Ez volt az egyetlen nesz a csöndben, ami sűrűsödött és terjedt és betöltötte a szobát, akár egy rettenetes, sötét köd.

Másnap reggel, még mielőtt Esk fölkelt volna, Néne eldugta a botot a zsúpfedélben, ahol nem árthat.

Esk megette a reggelijét, s megivott egy pint kecsketejet anélkül, hogy a legutóbbi huszonnégy óra eseményeinek legkisebb nyomát mutatta volna. Ez volt az első alkalom, hogy röpke látogatásnál hosszasabban tartózkodott Néne kunyhójában, s míg az öregasszony elmosta az edényeket és megfejte a kecskéket, alaposan kihasználta a vélelmezett kutatási engedélyt.

Úgy találta, hogy a kunyhóbéli élet nem teljességgel egyértelmű. Például ott volt a kecskék nevének kérdése.

— De hát kell legyen nevük! — kiáltotta a lány. — Mindennek van neve.

Néne ránézett a vezérnőstény körte alakú horpasza fölött, mialatt a tej belelövellt a mély sajtárba.

— Nagyon is lehetséges, hogy van nevük kecskéül — jegyezte meg tétován. — Minek akarnának nevet emberi nyelven?

— Nos — kezdte Esk, és elhallgatott. Röviden törte a fejét. — Akkor hogy veszed őket rá, hogy azt csinálják, amit akarsz?

— Csak megcsinálják, és ha szükségük van rám, lármáznak.

Esk gyászosan átnyújtott egy szénacsutakot a vezérkecskének. Néne elgondolkozva szemlélte a gyereket. A kecskéknek igenis volt saját maguk adta nevük, ezt jól tudta: volt „a kecske, aki az én gidám”, „a kecske, aki az én anyám”, „a kecske, aki a nyáj vezére” és még fél tucat egyéb név, nem utolsó sorban köztük „a kecske, aki ez a kecske”. Bonyolult nyájtársadalmuk volt meg négy gyomruk és olyan emésztőrendszerük, ami nagyon szorgosnak hangzott csöndes éjeken, és Néne mindig úgy érezte, hogy mindezt olyan nevekkel illetni, mint például Boglárka, sértő egy nemes állatra nézvést.

— Esk? — szólt oda, elhatározva magát.

— Igen?

— Mi szeretnél lenni, ha megnősz?

Esk bambán bámult.

— Nem t’om.

— Nos — folytatta Néne, míg keze továbbra is fejt —, mit gondolsz, mit fogsz csinálni, amikor felnőtt leszel?

— Nem t’om. Férjhez megyek, gondolom.

— Szeretnél?

Esk szája elkezdte magát a „p” köré formálni, de elkapta Néne pillantását, és megtorpant, és elgondolkozott.

— Minden felnőtt, akit ismerek, házas — válaszolta végül, aztán még gondolkodott egy kicsit. — Kivéve téged — tette hozzá óvatosan.

— Ez igaz — szögezte le Néne.

— Nem akartál férjhez menni?

Most Nénére került a sor, hogy gondolkodóba essen.

— Sose jutottam hozzá — felelte végezetül. — Annyi minden más van, amit az ember meg kell tegyen, tudod.

— Apa azt mondja, boszorkány vagy — jelentette ki Esk, vállalva a kockázatot.

— Az vagyok.

Esk bólintott. A Kostetőn a boszorkányok olyan státusnak örvendenek, ami hasonló ahhoz, amit más kultúrák az apácáknak vagy adószedőknek vagy pöcegödör-tisztítóknak juttatnak. Azaz tisztelik, néha még csodálják is őket, általánosságban megtapsolják, hogy elvégeznek egy olyan munkát, amit ésszerű, hogy el kell végezni, ám az emberek sosem érzik igazán jól maguk egy légtérben velük.

Néne azt mondta:

— Szeretnéd megtanulni a boszorkaságot?

— Úgy érted, a mágiát? — kérdezte Esk fölcsillanó szemmel.

— Igen, a varázslást. De nem tűzijáték varázst. Igazi mágiát.

— Tudsz repülni?

— Vannak sokkal jobb dolgok a repülésnél.

— És én megtanulhatom őket?

— Ha a szüleid beleegyeznek.

Esk sóhajtott.

— Apám nem fog.

— Hát akkor majd szót váltok vele — nyilatkozta Néne.

— Hát idehallgass, Gordó Kovács!

Kovács folyamatosan hátrált a műhelyében, kezét félig fölemelte, hogy elhárítsa az öregasszony mérgét, aki közeledett hozzá, egyik ujjával a levegőbe döfködve jogos fölháborodásában.

— Én segítettelek a világra, te hülye férfi, és most sincs több eszed, mint akkor volt…

— De… — próbálkozott Kovács, egy testcsellel megkerülve az üllőt.

— A mágia rátalált a lányra! Varázslói varázs! Helytelen varázs, érted? Amit sose szántak neki!

— Igen, de…

— Van valami halvány fogalmad arról, hogy a mágia mire képes?

Kovács megroggyant.

— Nincs.

Néne elhallgatott, és egy kissé leeresztett.

— Nincs — ismételte meg némileg csöndesebben. — Nincs, hogyan is lehetne?

Leült az üllőre, és megkísérelt nyugodt gondolatokat gondolni.

— Figyelj! A mágiának van egy afféle… saját élete. Ez nem számít, mert… különben is, tudod, a varázslói varázs… — Fölnézett a férfi nagy, értetlen arcára és újra próbálkozott. — Nos, tudod, milyen az almabor?

Kovács bólintott. Úgy érezte, ebben a témában szilárdabb talajon áll, de nem volt benne biztos, hová vezet ez az egész.

— És ott van az a pálinka is. Az almórium — mondta a boszorkány. A kovács bólintott. Lusta Dögön mindenki produkált almóriumot: éjszakára kitették az almaboros hordócskát, s reggel leszedték róla a jeget, míg a végén csak egy csöppnyi tömény alkohol maradt.

— Nos, rengeteg almabort ihatsz és csak jobban fogod érezni magad tőle és ennyi az egész, nem igaz?

A kovács újra biccentett.

— De az almóriumot picike kupicákból iszod és nem iszol sokat és nem iszol gyakran, mert a fejedbe száll?

A kovács megint bólintott, és, tudatában, hogy nem túl jelentős mértékben járult hozzá a párbeszédhez, hozzátette:

— Úgy van.

— Ez a különbség — szögezte le Néne.

— A különbség mi között?

Néne sóhajtott egyet.

— A különbség a boszorkánymágia és a varázslói varázs között — mutatta ki. — És már megtalálta a leánykát, és ha a gyerek nem képes kézben tartani, akkor ott vannak Azok, akik majd irányítani fogják őt. A mágia lehet egy afféle kapu, és a másik oldalon nagyon kellemetlen Izék vannak. Érted?

A kovács bólintott. Nem igazán értette, de föltételezte, teljesen helyesen, hogy ha ezt a tényt elárulja, Néne belemegy a rettenetes részletekbe.

— A lányka elméje erős, és lehetséges, hogy beletelik némi időbe — folytatta Néne —, de előbb vagy utóbb Azok ki fogják hívni őt.

Kovács fölemelt egy kalapácsot a munkapadról, úgy nézett rá, mintha korábban sose látta volna, és letette.

— De — mondta — ha neki varázslói mágiája van, akkor a boszorkaság megtanulása nem vezet semmi jóra, igaz? Azt mondta, a kettő különbözik.

— Mindkettő mágia. Ha nem tanulhatsz meg elefánton lovagolni, akkor legalább tanulj meg megülni a lovon.

— Mi az az elefánt?

— Borzfajta — jelentette ki Néne. Nem úgy tartotta fönn az erdő-hitelességet negyven évig, hogy valaha is elismert volna bármilyen tudatlanságot.

A patkolókovács sóhajtott egyet. Tudta, hogy vereséget szenvedett. A felesége egész világossá tette, hogy támogatja az elképzelést, és most, hogy jobban meggondolja, vannak a dolognak előnyei. Végül is, Néne sem élhet örökké, és tulajdonképpen nem lesz az túl rossz, hogy az ember az apja a vidék egyetlen boszorkányának.

— Rendben van — mondta.

És így, miközben a tél fordult és megkezdte hosszú, vonakodó mászását a tavasz felé, Esk több napot töltött Mállotviksz Nénével egyhuzamban, tanulva a mesterséget.

Úgy nézett ki, főleg abból áll, hogy emlékezni kell dolgokra.

A leckék meglehetősen gyakorlatiasak voltak. Volt konyhaasztal-tisztítás és a Füvészkedés Alapjai. Volt kecskek-ganajozás és a Gombák Fölhasználása. Volt mosogatás és a Kisistenek Megidézése. Folyamatosan volt a nagy, szeszfőző rézüst felügyelete a mosókonyhában és a Lepárlás Gyakorlata. Mire a meleg Peremszelek elkezdtek fújni, és a hó csak kis latyakcsíkokban maradt meg a fák Tengelyfelőli oldalán, Esk megtanulta egy egész sor balzsam, több gyógyászati pálinka, vagy húsz különleges főzet, és számos rejtélyes bájital — amikrol Néne azt mondta, hogy majd idejekorán megtanulhatja a hasznuk — készítésének módját.

Amit viszont egyáltalán nem csinált, az a mágia volt.

— Mindent a maga idejében — ismételte Néne bizonytalanul.

— De én elvileg boszorkány vagyok!

— Még nem vagy boszorkány. Nevezz meg három növényt, ami jót tesz a beleknek.

Esk hátratette a kezét, behunyta a szemét, és azt mondta:

— A Pompázatos Pávatik virágkoronája, a Vénember Gatyája gyökérbele, a Vérző Tavirózsa szára, magtokja a…

— Jól van. Hol lehet víziuborkát találni?

— Tőzeglápban és posványos tavakban, azokban a hónapokban…

— Jó. Szépen haladsz a tanulásban.

— De ez nem varázslás!

Néne leült a konyhaasztalra.

— A mágia többnyire nem az — mondta. — Csak a megfelelő növények ismerete, és annak megtanulása, hogy figyelmet kell fordítani az időjárásra és az állatok szokásainak kiderítése. Na meg az emberek szokásainak kiismerése.

— És ennyi az egész? — kérdezte Esk elborzadva.

— Ennyi? Ugyancsak jókora ennyi! — csattant föl Néne. — De nem, nem ennyi az egész. Van más is.

— Nem tudnál megtanítani rá?

— Mindent a maga idejében. Semmi értelme, hogy máris megmutasd magad.

— Megmutassam magam? Kinek?

Néne szeme rávetődött a szobasarkok árnyaira.

— Sose törődj te azzal!

Aztán még a legutolsó, késlekedő hófoszlányok is eltűntek, és tavaszi szélviharok bömböltek a hegyekben. A levegő az erdőben avartól és terpentintől szaglott. Néhány korai virág dacolt az éjszakai fagyokkal, és a méhek elkezdtek kirepülni.

— Na már most, a méhek — nyilatkozta Mállotviksz Néne, — az igazi varázslat.

Óvatosan fölemelte az első kaptár fedelét.

— A méheid — folytatta, — adják a mézborod, a viaszod, a propoliszod, a mézed. Csudálatos dolog a méh. És ráadásul királynő uralkodik fölöttük — tette hozzá árnyalatnyi elismeréssel.

— Nem csípnek meg téged? — kérdezte Esk, kissé hátrébb lépve. Méhek özönlöttek ki a lépbál s árasztották el a durva fadoboz oldalait.

— Szinte soha — válaszolta Néne. — Varázst akartál. Figyelj !

Kezét a rovarok küszködő tömegébe dugta, s torka hátsó részéből halk, de átható, sipító hangot adott ki. Valami mozdult a sokadalomban, és egy nagy méh, hosszabb és kövérebb, mint a többi, mászott rá az asszony kezére. Néhány dolgozó követte őt, cirógatva és általánosságban véve gondoskodva róla.

— Ezt hogy csináltad? — faggatózott Esk.

— Á! — mondta Néne. — Szeretnéd tudni, mi?

— Igen, szeretném. Azért kérdeztem, Néne — felelte Esk komolyan.

— Mit gondolsz, használtam mágiát?

Esk lepislogott a méhkirálynőre. Aztán fölnézett a boszorkányra.

— Nem — bökte ki —, azt hiszem, egyszerűen csak sokat tudsz a méhekről.

Néne vigyorgott.

— Tökéletesen igaz! Na persze, ez a mágia egyik formája.

— Mi, csupáncsak a dolgok ismerete?

— Olyan dolgok tudása, amit mások nem tudnak — szögezte le Néne. Óvakodva visszapottyantotta a királynőt alattvalói közé, s lecsukta a kaptár fedelét.

— És azt hiszem, itt az ideje, hogy megtanulj néhány titkot — tette hozzá.

Na végre, gondolta Esk.

— De először is, tiszteletünk kell nyilvánítsuk a Kaptárnak — jelentette be Néne. Sikerült neki a „K”-t nagybetűvel kiejteni.

Gondolkozás nélkül, Esk pukedlizett egyet.

Néne nyaklevese a gyerek tarkóján csattant.

— Biccents, már mondtam neked — intette neheztelés nélkül. — Boszorkányok fejet hajtanak — Bemutatta.

— De miért? — panaszkodott Esk.

— Mert a boszorkányok muszáj, hogy mások legyenek, és ez része a titoknak — árulta el Néne.

A kunyhó peremiránti fala előtt leültek egy napszítta padra. Előttük a Gyógyfüvek már egy lábnyi magasra nőttek, sápadtzöld levelek rosszat sejtető gyűjteménye.

— Nohát — kezdte Néne, letelepedve. — Tudod, hol a kalap az előszobában az ajtó mellett? Menj és hozd ide!

Esk engedelmesen bement, és leakasztotta Néne kalapját. A kalap magas volt, csúcsos, és, természetesen, fekete.

Néne megforgatta a kezében és gondosan megszemlélte.

— Ebben a kalapban — jelentette be ünnepélyesen — van a boszorkánymesterség egyik titka. Ha nem tudod megmondani, mi az, akkor akár abba is hagyhatom a tanításod, mert ha már egyszer megismerted a kalap titkát, nincs visszaút. Mondd meg nekem, mit tudsz a kalapról.

— Megfoghatom?

— Csak tessék.

Esk a kalap belsejébe kukucskált. Volt benne némi merevítődrót, hogy a fejfedőnek legyen valamilyen alakja, meg két hajtű. Ez volt minden.

Nem érződött különlegesnek és nem voltak titkos zsebei. Csak egy jellegzetes boszorkakalap volt. Néne mindig föltette, amikor a faluba ment, de az erdőben csak egy bőrcsuklyát viselt.

A lány megpróbált visszaemlékezni egyes részletekre a leckékből, amiket Néne oly szűkmarkúan és kelletlenül adott. Nem az, amit tudsz, hanem az, amit mások nem tudnak. A mágia lehet valami helyes dolog rosszkor, vagy valami helytelen jókor. Lehet…

Néne mindig viseli a faluban. És a nagy, fekete köpönyeget, ami egész biztosan nem mágikus, mert a tél nagy részében kecsketakaróként szolgált és Néne tavasszal kimosta.

Esk elkezdte érezni a válasz formáját, és nem nagyon tetszett neki. Olyan volt, mint Néne feleleteinek zöme. Csak játék a szavakkal. Az asszony olyan dolgokat mondott, amiket egész életedben tudtál, csak más módon, ezért fontosnak hangzottak.

— Azt hiszem, tudom — bökte ki végül.

— Hát akkor ki vele.

— Ez valahogy két részből áll.

— Igen?

— Ez egy boszorkány kalapja, mert te viseled. De te meg azért vagy boszorkány, mert viseled a kalapot. Ümm.

— Azaz… — sugallta Néne.

— Azaz az emberek látnak téged jönni a kalapban meg köpenyben és tudják, hogy boszorkány vagy és emiatt működik a varázslatod? — fejezte be Esk.

— Pontosan — értett egyet Néne. — Kobakológiának hívják. — Megérintette ezüstszín haját, amit olyan szoros kontyba fogott, hogy követ tudott volna törni vele.

— De ez nem valódi! — tiltakozott Esk. — Ez nem mágia, ez…, ez…

— Idehallgass! — szólt Néne. — Ha adsz valakinek egy üveg vörös, filléres patikaszert felfúvódás ellen, lehet, hogy hatni fog, igaz, de ha azt akarod, hogy egész biztosan hasson, akkor csinálnod kell valamit azért, hogy a páciens elméje hatásossá tegye a maga számára. Mondd azt neki, hogy ez tündérborba palackozott holdsugár vagy ilyesmi. Mormolj fölötte egy kicsit. Ugyanígy megy a megátkozással.

— Megátkozással? — nyögte elhalóan Esk.

— Aha, megátkozással, leányom, és nem kell ilyen döbbenten nézni! Te is fogsz átkot mondani, ha szükség lesz rá. Amikor egyedül vagy, és nincs kéznél segítség, és…

Tétovázott, és kellemetlenül tudatában Esk kérdő tekintetének, akadozva fejezte be:

— …és a népek nem tisztelnek. Mondd hangosan, mondd szövevényesen, mondd hosszasan, zagyválj, ha muszáj, de bizony működni fog! Másnap, amikor ráver a kalapáccsal az ujjára, vagy leesik a létráról, vagy megdöglik a kutyája, emlékezni fog. És legközelebb tisztességesebben fog viselkedni.

— De ez még mindig nem tűnik mágiának — morogta Esk, lábával csoszogva a porban.

— Egyszer megmentettem egy férfi életét — magyarázta Néne. — Különleges orvosság, naponta kétszer. Forralt víz, benne egy kis bogyólével. Azt mondtam neki, hogy a törpéktől vettem. Ez a leglényegesebb része az orvosolásnak, de tényleg. A legtöbben simán kigyógyulnak a legtöbb dologból, ha egy kis energiát fektetnek bele, neked csak ösztönzést kell adnod ehhez.

Olyan kedvesen veregette meg Esk kezét, amennyire csak lehetséges.

— Egy kissé fiatal vagy még ehhez — mondta —, de ahogy öregszel, rá fogsz jönni, hogy a legtöbb ember nem túl gyakran teszi ki a lábát a saját fejéből. Te szintén — tette hozzá gnómikusan.

— Nem értem.

— Nagyon meg lennék lepve, ha értenéd — vetette oda sietősen Néne —, de mondhatsz nekem öt gyógyfüvet, ami jó a száraz köhögésre.

A tavasz most már komolyan nekiállt a kibontakozásnak. Néne elkezdte Esket hosszú sétákra vinni, amik fölemésztették az egész napot, eldugott tavacskákhoz vagy föl a magasba a hegyomladékon, hogy ritka növényeket gyűjtsenek. Esk élvezte, hogy magasan a hegyekben erősen süt a nap, de a levegő ennek ellenére metszően hideg. A legmagasabb csúcsok némelyikéről egész a Perem-óceánig el lehetett látni, ami körbeölelte a világot; a másik irányba a Kostető vonult a távolba, örök télbe burkolózva. Egész a Tengelyig húzódott a hegyvonulat, ahol, általános vélekedés szerint, az istenek lakoznak egy tíz mérföld magas szikla- és jégszirten.

— Az istenek tűrhetőek — jelentette ki Néne, miközben megették az ebédjük és nézték a panorámát. — Te nem háborgatod az isteneket, és ők nem jönnek ide háborgatni téged.

— Sok istent ismersz?

— Néhányszor láttam a viharisteneket — válaszolta Néne —, és persze Hokit.

— Hoki?

Néne egy levágott héjú szendvicset rágcsált.

— Ó, ő egy természetisten — mondta. — Néha tölgyfaként nyilvánul meg, vagy félig férfiként, félig kecskeként, de én leginkább abban a megjelenési formájában látom, amit rohadt nyűgnek neveznék. Na persze, csak az erdők mélyén lehet őt megtalálni. Fuvolázik is. Rendkívül rosszul, ha épp tudni akarod.

Esk a hasán feküdt, és elnézett keresztül az alanti földeken, ahol néhány rettenthetetlen, egyéni vállalkozó dongó járőrözött a kakukkfűnyalábok fölött. A nap melengette a hátát, de, itt fönn, még mindig akadtak apró hófuvatok a sziklák tengely felőli oldalán.

— Mesélj nekem azokról a földekről, ott lenn! — kérte lustán.

Néne rosszallóan pillantott tízezer mérföldnyi tájképre.

— Azok csak más helyek — szögezte le. — Olyanok, mint itt, csak különböznek.

— Vannak ott városok meg izék?

— Meghiszem azt!

— Sose mentél oda, hogy megnézd?

Néne visszaült, gondosan úgy rendezve szoknyáját, hogy több hüvelyknyi tiszteletreméltó pamutflanellt feltárjon a napvilágnak, és a meleg simogathassa vén csontjait.

— Nem — felelte. — Éppen elég gond van erre, anélkül, hogy elmennénk keresni őket külrészeken.

— Egyszer álmodtam egy városról — mesélte Esk. — Százával voltak benne emberek, volt benne egy épület nagy kapukkal, és azok varázskapuk voltak…

Olyan hang hallatszott mögüle, mint mikor elszakad a szövet. Néne elaludt.

— Néne!

— Mnf?

Esk egy pillanatra elgondolkozott.

— Szerinted korán van? — kérdezte furfangosan.

— Mnf.

— Azt mondtad, idejekorán fogsz nekem mutatni valami igazi mágiát — folytatta Esk —, és most korán van.

— Mnf.

Mállotviksz Néne kinyitotta a szemét, és fölnézett egyenesen az égre; itt fönn sötétebb volt, inkább lila, mint kék. Azt gondolta: miért ne? A lányka gyorsan tanul. Többet tud a füvészkedésről, mint én. Az ő korában Tumultus Szüle már a Kölcsönvevést meg az Átváltozást meg a Küldést gyakoroltatta velem minden órán. Lehet, hogy túl óvatos vagyok.

— Csak egy kicsit? — kérlelte Esk.

Néne megforgatta a gondolatot fejében. Nem jutott eszébe egyetlen további kifogás sem. Egész biztosan meg fogom bánni ezt, mondta magának figyelemre méltó jövőbelátással.

— Rendben — vakkantotta kurtán.

— Igazi mágiát? — esengett Esk. — Nem még több gyógynövényt vagy kobakológiát?

— Igazi mágiát, ahogy te nevezed, igen.

— Egy varázsigét?

— Nem. Egy Kölcsönvevést.

Esk arca várakozásteljes kifejezést öltött. Nénének úgy tűnt, hogy a kislány elevenebbnek látszik, mint bármikor korábban.

Néne végignézett az előttük elnyúló völgyeken, míg meg nem találta, amit keresett. Egy szürke sas keringett lustán egy távoli, kék ködbe vesző erdődarabka fölött. A madár tudata jelenleg nyugodt volt. Pont jó lesz.

Az asszony gyöngéden odahívta, és a sas elkezdett feléjük keringeni.

— Az első dolog, amire emlékezni kell a Kölcsönvevéskor, az, hogy valahol kényelemben és biztonságban kell lenned — mondta a boszorkány, elsimítva a füvet háta mögött. — Legjobb ágyban.

— De mi a Kölcsönvevés?

— Feküdj le és fogd meg a kezem! Látod ott fönn a sasmadarat?

Esk fölhunyorgott a sötét, fonó égboltra.

Volt ott… két babafigura lenn a füvön, ahogy ő megfordult a szél körül…

Érezte a levegő ostorozását és feszítését a tollain keresztül. Mivel a sas nem vadászott éppen, csak egyszerűen élvezte a nap melegét szárnyain, az odalenti föld pusztán érdektelen folt volt. De a levegő, a levegő bonyolult, változékony, háromdimenziós izé volt, csigavonalak és távolba vesző kanyarok egymásba fonódó mintázata, termikoszlopok köré épült áramlások hullámvasútja. Érezte…

…hogy egy gyöngéd szorítás féken tartja őt.

— A következő nem elfelejtendő dolog — folytatta Néne hangja nagyon közelről — az, hogy ne zaklasd föl a tulajdonost. Ha hagyod, hogy észrevegye, ott vagy, akkor vagy küzdeni fog ellened, vagy pánikba esik, és egyik esetben sincs semmi esélyed. Ő egy egész életet töltött sasként, te meg nem.

Esk nem szólt semmit.

— Nem ijedtél meg, ugye? — kérdezte Néne. — Az első alkalommal hathat rád úgy, és…

— Nem vagyok megijedve — válaszolta Esk, és: — Hogyan irányítom?

— Sehogy. Még nem. Különben is, egy igazán vad teremtés irányítását nem olyan könnyű megtanulni. Valahogy… sugallnod kell neki, hogy esetleg bizonyos dolgok megtevéséhez kedve támadhatna. Szelídített állattal persze teljesen más. De egyetlen teremtményt se tudsz rávenni olyasmire, ami teljességgel ellenkezik a természetével. És most próbáld megtalálni a sas tudatát.

Esk saját tudata hátterében észlelte Nénét, mint valami ritkás ezüstfelhőt. Némi keresgélés után megtalálta a sast. Nem sokon múlt, hogy nem szalasztotta el. A madár elméje kicsi volt, éles, és bíborszínű, mint egy nyílhegy. Kizárólag a repülésre koncentrált, és észre sem vette a lányt.

— Remek — mondta elismerőleg Néne. — Nem fogunk messzire menni. Ha azt akarod, hogy forduljon meg, akkor…

— Igen, igen — türelmetlenkedett Esk. Megfeszítette az ujjait, akárhol is voltak éppen, mire a madár nekifeszült a levegőnek és megfordult.

— Nagyszerű — hökkent meg Néne. — Ezt hogy csináltad?

— Én… nem is tudom. Olyan magától értetődőnek látszott.

— Hmm. — Néne óvatosan ellenőrizte az apró sas tudatát, ami még mindig teljességgel tudatlan volt afelől, hogy utasai vannak. Néne őszinte elismerést érzett, ami rendkívül ritkán fordult elő.

A hegy fölött lebegtek, mialatt Esk izgatottan kipuhatolta a sas érzékszerveit. Néne hangja duruzsolt a tudatában, utasításokat adva, meg iránymutatást meg figyelmeztetéseket. Fél füllel hallgatta. Túlságosan bonyolultan hangzott. Miért ne tudná átvenni az irányítást a sas elméje fölött? Semmi baja se lenne tőle.

Látta, hogyan tehetné meg, csak egy egyszerű fortély volt, olyan, mint csettinteni az ujjaival — ami valójában még sosem jött össze neki — és aztán megtapasztalhatná, milyen is a repülés valójában, nem csak másodkézből.

Aztán arra is képes lenne…

— Ne — szólt közbe csöndesen Néne. — Semmi jó nem sülne ki belőle.

— Mi?

— Tényleg azt hiszed, hogy te vagy az első, lányom? Azt hiszed, közülünk még egynek se jutott eszébe, hogy milyen csuda dolog lenne, ha másik testbe bújnánk s taposnánk a szelet vagy vizet lélegeznénk? És tényleg azt hiszed, hogy ilyen egyszerű lenne az egész?

Esk ferdén nézett rá.

— Semmi szükség ilyen csúnyán nézni rám — folytatta Néne. — Egy nap hálás leszel nekem. Ne kezdj addig játszadozni, míg nem tudod, mibe vágsz bele, he? Mielőtt trükközni kezdenél, meg kell tanuld, hogy mit csinálj, ha a dolgok balul ütnek ki. Meg se próbálj addig járni, amíg nem tudsz szaladni.

— Képes vagyok érezni, hogy hogyan kell csinálni, Néne.

— Az lehet. Nehezebb, mint amilyennek látszik, a Kölcsönvevés, bár azt elismerem, hogy van hozzá adottságod. Ennyi elég mára, vigyél minket vissza magunk fölé, és megmutatom neked, hogyan kell Visszatérni.

A sas a két fekvő alak fölött csapkodta a levegőt, és Esk látta, lelki szemével, ahogy két csatorna megnyílik nekik. Néne tudatformája eltűnt.

Most…

Néne tévedett. A sas elméje alig küszködött, és nem volt ideje pánikba se esni. Esk saját tudatába burkolva tartotta. Egy másodpercig vonaglott, aztán beléolvadt.

Néne időben nyitotta ki a szemét, hogy lássa, amint a madár rekedt diadalkiáltást hallat, alacsonyan lekanyarodik a fűfedte görgeteg fölött, és elsuhan lefelé a hegyoldalon. Egy pillanatig távolodó pötty volt, aztán eltűnt, csak még egy viszszahangzó rikoltást hagyva maga után.

Néne lenézett Esk csöndes alakjára. A kislány elég könnyű volt, de hosszú az út hazáig, és már késő délutánra járt.

— A francba — mondta, különösebb nyomaték nélkül. Fölállt, leporolta a ruháját, és, az erőfeszítés nyögésével, a vállára emelte Esk tehetetlen testét.

Magasan a kristályos alkonyati levegőben a hegyek fölött a sas-Esk még magasabbra tört, mámorosan a repülés puszta életörömétől.

Hazafelé Néne összetalálkozott egy éhes medvével. Az asszony háta sajgott, és nem volt olyan hangulatban, hogy rámorogjanak. Néhány szót mormolt suttogva, és a medve, röpke ámulatára, tiszta erőből nekisétált egy fának, és több óráig nem nyerte vissza öntudatát.

Amikor hazért a kunyhóba, Néne ágyba dugta Esk testét, s fölszította a tüzet. Bevitte a kecskéket a levegőről és megfejte őket, és befejezte az esti házimunkákat.

Megbizonyosodott arról, hogy minden ablak nyitva áll, és, amikor elkezdett sötétedni, meggyújtott egy lámpást, s az ablakpárkányra helyezte.

Mállotviksz Néne általában nem aludt többet néhány óránál éjjelente, és éjfélkor újra fölébredt. A szoba nem változott, bár a lámpának lett egy saját kis naprendszere nagyon hülye éjjeli pillékből.

Amikor hajnalban újra fölébredt, a gyertya már réges-rég leégett, és Esk még mindig a Kölcsönvevő felületes, fölébreszthetetlen álmát aludta.

Amikor kihajtotta a kecskéket az istállóból, Néne fürkészően nézett az égre.

Eljött a dél, és a fény fokozatosan kiürült egy újabb napból. Néne céltalanul föl-alá járkált a konyhában. Némelykor háztartási teendők dühödt rohamai törtek ki rajta; ősöreg morzsákat bányászott ki teketória nélkül a padlólapok repedéseiből, és a kandalló hátsó fémlapjáról levakarta a tél kormát és grafitporral az elkopásig fényesítgette. A kredenc hátuljából egy egérfészket udvariasan, de határozottan a kecskeólba lakoltatott.

Leszállt az alkony.

A Korongvilág fénye öreg és lassú és nehézkes. A kunyhóajtóból Néne figyelte, ahogy elszivárgott a hegyekből, arany patakokban csordogálva át az erdőn. Itt-ott tócsákba gyűlt a mélyedésekben, aztán elhalványult és elenyészett.

Az asszony hangosan dobolt az ujjaival az ajtófélfán, egy kis, keserű nótát zümmögve.

Megpitymallott, és a kunyhó üres volt, eltekintve Esk testétől, csöndesen és mozdulatlanul az ágyon.

Ám ahogy az arany fény lassan áramlott keresztül a Korongon, mint a dagály első áradása az iszapos lapályon, a sas magasabbra szárnyalt a mennybolton, lassú, erőteljes szárnycsapásokkal.

A világ egésze kiterült Esk alatt — az összes kontinens, az összes sziget, az összes folyó és, legfőképp, a Perem-óceán hatalmas gyűrűje.

Semmi más nem akadt itt fönn, még hang se.

Esk pöffeszkedett ebben az érzésben, még nagyobb erőfeszítésre ösztökélve lankadó izmait. Ám valami nem stimmelt. A gondolatai, kibújva irányítása alól, körbe-körbe kergetőztek és megsemmisültek. Fájdalom, életöröm, és fáradtság áramlott tudatába, de úgy tűnt, mintha ugyanakkor más dolgok meg kifolynának belőle. Emlékképek enyésztek el a szélben. Amint kapcsolatot talált egy gondolathoz, az elillant, mit sem hagyva maga mögött.

Jókora adagokat veszített önmagából, és nem tudott visszaemlékezni, mit veszített el. Pánikba esett, megkísérelt visszaásni dolgokhoz, amikben biztos volt…

Én Esk vagyok, és elloptam egy sas testét, és a szélt érzete a tollakban, az éhség, az odalenti nem-ég végigkutatása…

Újra megpróbálta. Én Esk vagyok, és a szélirány keresése, az izmok sajgása, a levegő hasítása, a hideg…

Én Esk vagyok magasan a levegő párás-nedves fehér fölött, minden fölött, az ég ritkás…

Én vagyok én.

Néne kint volt a kertben, a méhkaptárok között, a kora reggeli szél csapkodta szoknyáit. Kaptártól kaptárig ment, megkocogtatva fedelük. Aztán maga elé nyújtott karral állt a kaptárok köré ültetett borrágó és mézfő sűrűben, és valamit énekelt, olyan magas hangon, hogy normális ember meg se hallotta volna.

De a kaptárokból viharos zümmögés kélt, s a levegő hirtelen tele lett nehéz, nagy szemű, mély hangú herékkel. A boszorkány feje fölött köröztek, kántálását basszus döngicsélésükkel egészítve ki.

Aztán elrepültek, a tisztás fölött növekvő fénybe fölszárnyalva, a fák fölött özönölve.

Köztudott — legalábbis, köztudott a boszorkák körében —, hogy minden méhkolónia, mondhatni, csak része a Rajnak nevezett teremtménynek, ugyanúgy, ahogy az egyes méhek a kastudat alkotósejtjei. Néne nem túl gyakran vegyítette gondolatait a méhekével, részben mert a rovarok tudata fura, idegen dolog, aminek bádogíze van, de főként azért, mert azt gyanította, hogy a Raj sokkalta intelligensebb nála.

Tudta, hogy a herék hamarost elérik a vadméh-kolóniákat az erdő mélyén, s órákon belül a hegyi legelők minden egyes szögletét ugyancsak tüzetesen fogják megvizsgálni. Nem tehetett mást, mint várt.

Délben visszatértek a herék, és Néne kiolvasta a kastudat metszően csípős gondolataiból, hogy Esknek semmi nyoma.

Visszament a kunyhó hűvösébe, s leült a hintaszékbe, az ajtóra meredve.

Tudta, mi kell legyen a következő lépés. Még a gondolatát is rühellte. Azonban fogott egy rövid létrát, recsegve fölmászott a tetőre, és kihúzta a varázsbotot rejtekhelyéről a zsúpban.

Jéghideg volt és párolgott.

— Akkor hát a hóhatár fölött — morogta Néne.

Lemászott, s egy virágágyásba döfte a fütyköst. Hosszasan fixírozta. Az a rettenetes érzése támadt, hogy az viszontfixírozza.

— Nehogy azt hidd, hogy nyertél, mert nem úgy van — csattant föl a boszorkány. — Csak annyi az egész, hogy nincs időm piszmogásra. Tudnod kell, hol a gyerek. Megparancsolom neked, hogy azonnal vigyél hozzá!

A husáng faarccal, merően nézett.

— A… — Néne elhallgatott, mert tudása kissé berozsdásodott invokációkat illetőleg — a tőke és kő által megparancsolom neked!

Tevékenység, mozgás, lendületesség — mindezen szavak tökéletesen alkalmatlanok lennének a bot reakciójának leírására.

Néne megvakarta az állát. Emlékezett a kis leckére, amit minden gyereknek megtanítanak: mi is a varázsszó?

— Kérlek? — szuggerálta.

A varázsbot megremegett, egy kissé kiemelkedett a földből, megfordult a levegőben úgy, hogy hívogatótag derékmagasban függött.

Néne hallotta, hogy a söprűnyelek már megint nagy divatba jöttek a fiatalabb boszorkák körében, de ő maga ezt nem helyeselte. Nincs rá mód, hogy az ember tiszteletre méltóan nézzen ki, miközben vadul száguld a levegőben egy háztartási eszköz fedélzetén. Ráadásul, határozottan léghuzatosnak is látszott a dolog.

De most nincs idő tiszteletreméltóságra. Csak addig halasztgatva az elkerülhetetlent, míg lerántotta kalapját az ajtó mögötti kampójáról, Néne fölküzdötte magát a fütykösre és letelepedett rajta olyan kényelmesen, ahogy csak tudott, természetesen mintha női nyeregben ülne, s szoknyáit szigorúan térde közé szorította.

— Rendben — mondta. — Most akkkkkkkkkkk…

Szerte az erdőben az állatok kitörtek és szanaszét rebbentek, midőn az árnyék elhaladt fölöttük, visítva és átkozódva. Néne elfehéredett ujjpercekkel kapaszkodott, vékony lába vadul rugdosott, mikor, magasan a fák koronája fölött, fontos tudnivalókat tanult meg a súlypontról és a légörvénylésről. A bot kilőtt előre, mit sem törődve jajveszékelésével.

Addigra, mire a husáng a fennsík mezői fölé érkezett, a boszorkány valamennyire megbarátkozott a dolgokkal, ami azt jelentette, hogy képes volt már csak térdével meg kezével kapaszkodni, feltéve, hogy nem bánta, ha fejjel lefelé lóg. A kalapja legalább hasznos volt, lévén áramvonalas.

A bot fekete szirtek között siklott, magas, csupasz völgyek mentén, ahol, azt mondják, a Jégóriások napjaiban jégfolyók folytak. A levegő vékonynak és csípősnek érzett a légcsőben.

Váratlanul megálltak egy hófúvás fölött. Néne leesett, s lihegve hevert a hóban, míg megpróbált visszaemlékezni, miért is kell elszenvedje ezt az egészet.

Néhány lábnyira egy tollcsomó hevert egy kiugró szikla alatt. Amikor Néne megközelítette, egy fej akadozva fölemelkedett, és a sas ádáz, rémült pillantással meredt rá. Megpróbált elrepülni, de előreesett. Amikor az asszony odanyúlt, hogy megérintse, a sas kicsípett egy takaros háromszög alakú húsdarabot a kezéből.

— Értem — jegyezte meg Néne halkan, konkrétan senkinek. Körülnézett, s talált egy körülbelül megfelelő nagyságú sziklatömböt. Az illem kedvéért néhány másodpercre eltűnt mögötte, és mikor újra megjelent, kezében tartott egy alsószoknyát. A madár hánykolódott, tönkretéve számos hétig tartó aprólékos, petit-point hímzést, ám végül sikerült bebugyolálnia és úgy tartania, hogy el tudja kerülni a sas szórványos kitöréses támadását.

Néne odafordult a bothoz, ami most egyenesen állt a hófúvásban.

— Hazagyalogolok — jelentette ki hűvösen.

Kiderült, hogy egy több száz láb mély, éles fekete sziklákban végződő lejtőre néző hegynyúlvány völgyében vannak.

— Nos, jól van — törődött bele —, de lassan fogsz repülni, megértetted? És nem mész magasra.

Valójában, mivel egy kissé tapasztaltabb volt már, és, talán, mert a bot is jobban odafigyelt, az út visszafelé csaknem higgadt volt. Néne majdhogynem azt gondolta, hogy, idővel, képes lesz csak simán utálni a repülést, ahelyett, hogy irtózna tőle. Az kellett volna, hogy legyen valami lehetőség megakadályozni önmagad a kényszeres lenézésben, oda le, a messzimesszi földre.

A sas elterpeszkedett a rongyszőnyegen az üres tűzhely előtt. Ivott egy kis vizet, ami főlőtt Néne előzőleg elmormolt néhány bűvigét, amit szokásosan olyankor használt, amikor imponálni akart az ügyfeleknek, de sosem lehessen tudni, még az is lehet, hogy van egy kis hatásuk, és behabzsolt egy pár nyers húscafatot.

Amit nem tett, az az intelligencia legcsekélyebb jelének produkálása volt.

Az asszony eltűnődött, vajon a jó madarat hozta-e haza. Megkockáztatott egy újabb vágást, s keményen belenézett a sas gonosz, narancssárga szemébe, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy messze lenn, a mélyén, csaknem a láthatóságon túl, látott egy fura kis csillanást.

Körbetapogatózott a sas fejében. A sastudat még mindig rendben ott volt, eleven és éles, de volt ott valami más is. Az elmének persze nincs színe, mindazonáltal a sas tudatának alkotóelemei bíborszínűnek tűntek. Körülöttük és összegubancolva velük, halvány ezüstrostok látszódtak.

Esk túl későn tanulta meg, hogy az elme alakítja a testet, hogy egy dolog a Kölcsönvevés, de a tényleges formaváltás álmának megvan a maga beépített büntetése.

Néne ült és hintázott. Tanácstalan volt, ezt elismerte. Az összegabalyodott tudatok kibogozása meghaladja erejét, meghaladja bárkinek az erejét a Kostetőn, meghaladja még a…

Nem hallatszott hang, de talán valami változott a levegő szövedékében. Fölnézett a botra, amit csak azért tűrt el, hogy visszajöhessenek a kunyhóba.

— Nem — szögezte le szigorúan.

Aztán azt gondolta: kinek a javára mondtam ezt? Az enyémre? Ebben aztán van erő, ha nem is a nekem való fajta.

Viszont nem akad erre semmiféle más. És talán már így is elkéstem.

Lehet, hogy soha nem is lehettem volna eléggé korán.

Kinyúlt újra a madár fejébe, hogy elcsitítsa félelmét, eloszlassa páni rettegését. A sas engedte, hogy fölvegye, s esetlenül gubbasztott a csuklóján, karmai vért fakasztottak, olyan szorosan markoltak.

Néne fogta a botot és fölment a lépcsőn oda, ahol Esk feküdt a keskeny ágyon a vénségesen alacsony mennyezetes hálószobában.

Az ágytámlára ültette a madarat, s figyelmét a botra fordította. A faragások ismét elmozdultak tekintete súlya alatt, sose tárva föl igaz alakjuk.

Néne nem volt járatlan az erő használatában, de tudta, gyöngéd nyomást alkalmaz, hogy a dolgok árapályát befolyásolhassa. Természetesen nem így fogalmazta meg — azt mondta volna, hogy mindig akad egy emelőkar, ha tudod, hol keresd. A botban lévő hatalom kíméletlen volt és ádáz, azon erőkből lepárolt mágia-nyersanyag, amik magát a világegyetemet látják el hajtóanyaggal.

Ennek ára lesz. És Néne eleget tudott a varázslóságról ahhoz, hogy biztos legyen benne, az ár magas lesz. De ha az ár miatt aggódsz, mit keresel a boltban?

Megköszörülte torkát, s eltűnődött, hogy mi a fenét kéne most csináljon. Talán ha…

Az erő úgy ütötte meg, mint egy fél tégla. Érezte, hogy fogja és megemeli, így hát ámultan látta lepillantva, hogy lába szilárdan a padlóhoz tapad. Megpróbált előrelépni, mire mágikus kisülések recsegtek a levegőben körülötte. Kinyúlt, hogy megtámaszkodjék a falon, mire az ősöreg fagerenda megmoccant s leveleket hajtott. A varázserő forgószele örvénylett a szobában, fölkapta a port és röviden rendkívül zavarba ejtő formát adott neki, a mosdóállványon a kancsó és a mosdótál, a különösen megkapó rózsabimbó mintával, szilánkokra tört. Az ágy alatt a hagyományos porcelántrió harmadik tagja valami borzasztóvá változott és elsomfordált.

Néne kinyitotta száját, hogy káromkodjék, és meggondolta magát, amikor szavai szivárványszélű felhőkké bomlottak.

Lenézett Eskre és a sasra, ami mindezt nem is vette észre, és megpróbált összpontosítani. Hagyta magát a madár fejébe siklani, és megint látta az elme alkotóelemeit, az ezüst rostokat oly szorosan a bíbor köré tekeredve, hogy azonos alakot öltöttek. De most azt is látta, hogy a fonatok hol érnek véget, és hol kezdené egy megfontolt rántás vagy taszajtás kigombolyítani őket. Olyan nyilvánvaló volt, hogy hallotta magát fölnevetni, s a hang elkavargott narancsszín meg vörös árnyalatokban és eltűnt a plafonban.

Telt az idő. Még a fején keresztüllüktető erővel is fájdalmasan nehéz feladat volt, mint a tű befűzése holdvilágnál, de végül kezében volt egy maroknyi ezüst. Abban a lassú, súlyos világban, ahol a látszat szerint jelenleg tartózkodott, fogta a gombolyagot és lassan Esk felé hajította. Felhővé alakult, forgott, mint egy örvény, és elenyészett.

Néne tudatában volt egy metsző, csivitelő zajnak, meg az árnyaknak látómezeje szélén. Nos, az ilyesmi előbb-utóbb mindenkivel megesik. Megjöttek Ők — mint mindig, idevonzotta Őket a mágiakitörés. Az ember egyszerűen meg kell tanulja, hogy oda se fütyüljön Rájuk.

Néne arra ébredt, hogy a ragyogó napfény nyársként tűz a szemébe. Az ajtónak roskadva tölthette az éjszakát, s úgy érezte magát, mintha az egész testének fogfájása lenne.

Vakon kinyúlt fél kézzel, meglelte a mosdóállvány peremét, és ülő helyzetbe húzta magát. Nem igazán lepte meg, mikor látta, hogy a kancsó és a mosdótál pont ugyanúgy néznek ki, mint korábban; valójában a puszta kíváncsiság fölülkerekedett fájdalmain és gyorsan bekukkantott az ágy alá ellenőrizendő, igen, a dolgok visszatértek normális medrükbe.

A sas még mindig az ágytámlán gubbasztott. Esk aludt az ágyban, és Néne látta, hogy ez igazi alvás, nem az elhagyott test mozdulatlansága.

Most nem tehet mást, csak reménykedhet: Esk nem azzal az ellenállhatatlan vággyal fog fölébredni, hogy lecsapjon a nyulakra.

Levitte az ellen nem álló madarat a földszintre, s szabadon engedte a hátsó ajtónál. A sas nehézkesen fölröppent a legközelebbi fára, ahol letelepedett pihenni. Volt egy olyan érzése, hogy valakire neheztelnie kéne, de ha az élete múlt volna rajta, se tudott volna visszaemlékezni, miért.

Esk kinyitotta szemét, és hosszú ideig meredt a mennyezetre. A hónapok során megismerkedett a vakolat minden egyes dudorával és repedésével, amik együttesen egy bizarr, feje tetején álló tájat hoztak létre, amit aztán benépesített egy bonyolult, saját találmányú civilizációval.

Fejét elárasztották az álmok. Kihúzott egy kart a takaró alól és megbámulta, azon tűnődve, miért nem borítja toll. Ez az egész nagyon elképesztő.

Lelökte a paplant, átlendítette lábát az ágy szélén, kitárta szárnyát a szélrohamba s kilebbent a világba…

A puffanás a hálószoba padlóján rohanva csalta föl Nénét a lépcsőkön, aki aztán átölelte és magához vonta a kislányt, amikor azon kitört a rettegés. Előre-hátra ringatózott sarkán s értelmetlen nyugtató hangokat adott ki.

Esk fölnézett rá, arca az elborzadás maszkja.

— Éreztem, ahogy megszűnök!

— Igen, igen. Most már minden jól van — mormolta Néne.

— Te ezt nem érted! Még a nevemre se voltam képes viszszaemlékezni! — sikoltotta Esk.

— De most emlékszel.

Esk habozott és ellenőrizte.

— Igen — mondta. — Hát hogyne. Most már.

— Szóval nem történt semmi baj.

— De…

Néne fölsóhajtott.

— Megtanultál valamit — jelentette ki, és úgy gondolta, biztonságos egy kis szigorúságot elegyíteni hangjába. — Azt mondják, egy kevés tudás veszélyes, de feleannyira se rossz, mint a nagy adag tudatlanság.

— De mi történt?

— Azt hitted, hogy a Kölcsönvevés nem elég. Azt hitted, hogy remek dolog lesz ellopni más testét. De most már tudnod kell, hogy a test olyan, mint egy… mint egy édes kocsonyás puding. Formát húz a tartalomra, érted? Nem lehetséges, hogy egy kislány tudata létezzen egy sas testében. Mindenesetre nem sokáig.

— Sassá váltam?

— Igen.

— Egyáltalán nem én voltam?

Néne egy ideig elgondolkodott. Mindig szünetet kellett tartson, amikor a beszélgetés Eskkel túlvezette őt a tisztességes emberek szókincsének határain.

— Nem — szólalt meg végül —, nem abban az értelemben, ahogy te gondolod. Csak egy sas, esetleg néha fura álmokkal. Mint ahogy szoktad álmodni azt, hogy repülsz, talán a madár emlékezett volna járásra meg beszédre.

— Örgh.

— De már vége az egésznek — nyugtatta Néne, megajándékozva a gyereket egy vékony mosollyal. — Újra saját magad vagy, és a sas is visszakapta a tudatát. A nagy bükkön ücsörög az árnyékszék mellett; szeretném, ha kitennél neki némi ennivalót.

Esk visszaült a sarkára, s elnézett egy pontra Néne feje mellett.

— Voltak ott nagyon különös izék — jegyezte meg könnyed modorban. Néne megpördült.

— Úgy értem, egy afféle álomban láttam az izéket — folytatta Esk. Az öregasszony döbbenete olyannyira látható volt, hogy tétovázni kezdett, megijedve, hogy valami rosszat mondott.

— Miféle izék? — kérdezte Néne.

— Afféle nagydarab lények, mindenféle formájúak. Csak üldögéltek.

— Sötét volt? Úgy értem, ezek az Izék sötétben voltak?

— Azt hiszem, voltak csillagok. Néne?

Mállotviksz Néne a falat bámulta.

— Néne? — ismételte meg Esk.

— Mmf? Igen? Ó — Néne megrázta magát. — Igen. Értem. És most azt szeretném, ha lemennél és fognád a szalonnát, ami a kamrában van, és kitennéd a madárnak, megértetted? Az is jó ötlet lenne, ha megköszönnéd neki. Sose tudhatja az ember.

Amikor Esk visszajött, Néne kenyérszeleteket vajazott. A kislány odahúzta a hokedlit az asztalhoz, de az öregasszony felé intett a kenyérvágó késsel.

— Kezdjük a lényeggel! Állj föl! Nézz rám!

Esk csodálkozva megtette. Néne belevágta a kést a kenyérvágó deszkába, s megcsóválta fejét.

— A francba! — mondta, csak úgy bele a világba. — Fogalmam sincs róla, hogy ők hogy szokták csinálni, ahogy én ismerem a varázslókat, biztos, van valami szertartás, mindig komplikálják a dolgokat…

— Hogy érted?

Néne oda se fütyült rá, csak odament a kredenc melletti sötétsarokhoz.

— Valószínűleg fél lábbal egy vödörnyi hideg zabkásában kéne állnod, fél kesztyűben meg minden ilyesmi — mondta a magáét. — Egyáltalán nem akartam ezt megtenni, de Ők rákényszerítenek.

— Miről beszélsz, Néne?

Az öreg boszorka kirántotta a varázsbotot kellemes árnyékából, s tétován Esk felé lengette.

— Itt van. A tied. Vedd el! Csak abban reménykedem, hogy helyesen cselekszem.

Igazából a bot átnyújtása a tanítványoknak rendszerint egy roppant lenyűgöző ceremónia, különösképp, ha a botot egy idősebb mágustól öröklik; az ősi tannak megfelelően hosszú és rémisztő a megpróbáltatás, ami magában foglal álarcokat, csuklyákat, kardokat, és félelmetes esküvéseket, hogy az ember nyelve kivágassék, belső részeit vadmadarak csipegessék, hamvaikat a nyolc szélbe szórják és így tovább, ha… Csak azután, hogy néhány órát ilyesmivel töltött, lehet egy tanoncot befogadni a Bölcsek és Fölvilágosodottak testvériségébe.

Ezenkívül van egy hosszú-hosszú beszéd is. Puszta véletlenségből Néne ennek pont a lényegét foglalta össze dióhéjban.

Esk elvette a botot, és alaposan szemügyre vette.

— Nagyon tetszetős — jegyezte meg tétován. — A faragások egész csinosak. Mire való?

— Ülj le. És most az egyszer nagyon figyelj ide. Azon a napon, amikor megszülettél…

— …és nagyjából ennyi.

Esk keményen nézett a botra, aztán Nénére.

— Varázsló kell legyek?

— Igen. Nem. Nem tudom.

— Ez nem válasz, Néne — hányta szemére Esk. — Az vagyok vagy nem vagyok?

— Nő nem lehet varázsló — szögezte le Néne kereken. — Természet ellen való. Ilyen alapon akár nő létedre patkolókovács is lehetnél.

— Igazából én sokszor megfigyeltem apát és nem értem, mién ne…

— Figyelj — vágott közbe Néne sietve —, nem lehet női varázsló ugyanúgy, ahogy férfi boszorka se, mert…

— Hallottam férfi boszorkákról — említette meg Esk szerényen.

— Vajákosok!

— Azt hiszem.

— Úgy értem, nincsenek férfi boszorkányok, csak hülye férfiak — magyarázta némi hévvel Néne. — Ha a férfiak boszorkányok volnának, akkor varázslók lennének. Az egész visszavezethető a… — megkocogtatta a fejét — …kobakológiára. Hogy hogyan működik az agyad. Tudod, a férfiak agya másképp működik, mint a miénk. Az ő varázslatuk csupa szám, meg szöglet, meg él, és hogy mit csinálnak a csillagok, mintha az számítana bármit is. Az egész csak hatalom. Az egész csak… — Néne elhallgatott, és a felszínre hozta kedvenc szavát, amivel kifejezte mindazt, amit megvetett a varázslóságban — …gyommetria.

— Hát akkor minden rendben van — felelte megkönnyebbülve Esk. — Itt maradok és megtanulom a boszorkaságot.

— Á! — sóhajtotta Néne komoran. — Könnyű neked ezt mondani, de nem hiszem, hogy a dolog ilyen egyszerű lesz.

— De te azt mondtad, hogy a férfiak varázslók, a nők boszorkányok, és nem lehetséges fordítva.

— Igaz.

— Na hát akkor — mutatta ki diadalmasan Esk —, meg van oldva minden, nem igaz? Akár akarom, akár nem, muszáj boszorka legyek.

Néne a botra mutatott. Esk vállat vont.

— Ez csak egy vén husáng.

Néne fejét rázta. Esk pislantott egyet.

— Nem?

— Nem.

— És nem lehetek boszorkány?

— Nem tudom, mi lehetsz. Fogd meg a botot!

— Mi?

— Fogd meg a botot! Na már most, a rostélyon megraktam a tüzet. Gyújtsd meg!

— A tűzszerszám… — kezdte Esk.

— Egyszer azt mondtad nekem, hogy van jobb módszer a tűzgyújtásra. Mutasd meg nekem!

Néne fölállt. A konyha félhomályában úgy tűnt, mintha megnőtt volna, mígnem betöltötte az egész teret változékony, foszlányos árnyékokkal, amikből sütött a fenyegetés. Szeme mereven fixírozta Esket.

— Mutasd meg nekem! — parancsolta, és a hangja csupa jég volt.

— De… — tiltakozott Esk kétségbeesetten magához szorítva a nehéz botot, és elhátrált, fölborítva a hokedlit siettében.

— Mutasd meg nekem!

Esk sikoltva megpördült. Tűz csapott ki az ujjaiból, s ívelt át a szobán. A gyújtós olyan erővel robbant föl, hogy a bútor szétrepült a teremben és egy ádáz zöld fénylabda fröcsögött a tűzhelyen.

Váltakozó minták száguldottak felületén, ahogy sisteregve pattogott a köveken, amik megrepedtek, majd elfolytak. A kandalló hátsó vaslapja néhány másodpercig bátran ellenállt, mielőtt elolvadt volna, mint a viasz; utolsó megjelenési formája pusztán elmosódott vörös maszat volt a golyó felületén, majd megszűnt. Egy pillanattal később követte őt a vízforraló kanna.

Pont akkor, amikor úgy nézett ki, hogy megy utánuk a kémény is, az ősöreg tűzhelykő föladta, és egy végső freccsenéssel, a tűzgolyó elsüllyedt a látképből.

Egyszer-egyszer egy reccsenés vagy gőzpamacs jelezte útját a földben. Ettől eltekintve csönd volt, az a hangos, sziszegő csönd, ami a fülrepesztő lárma után hallható, és az után a radioaktív tekintet után a helyiség koromsötétnek tűnt.

Végül Néne előmászott az asztal mögül, és olyan közel kúszott a lyukhoz, amit még mindig lávakéreg vett körbe, amennyire csak mert. Visszahőkölt, amikor egy újabb túlfűtött, gombaformájú gőzfelhő lövellt föl.

— Azt mondják, törpetárnák vannak a Kostető alatt — jelentette be mellékesen. — Szavamra, a rohadék kis vakarcsokra vár némi meglepetés.

Megböködte a hűlő vastócsát, ahol a vízforraló kanna volt korábban, és hozzátette:

— Kár a kandallólapért. Baglyok is voltak rajta, tudod.

Reszkető kézzel, óvatosan megtapogatta megperzselődött kontyát.

— Azt hiszem, ilyenkor jól esik egy csésze… egy csésze hideg víz.

Esk ültében ámulva nézegette a saját kezét.

— Ez igazi mágia volt — szólalt meg végül. — És én csináltam.

— Az igazi mágia egyik formája — javította ki Néne. — Ezt sose felejtsd el! És nem is akarod majd ezt csinálni álladóan. Ha benned van, meg kell tanulnod irányítani.

— Meg tudsz tanítani rá?

— Én? Nem!

— Hogyan tanulhatom meg, ha senki se fog engem tanítani?

— Oda kell menned, ahol ezt tudják. Varázslóiskolába.

— De azt mondtad…

Néne megállt a kancsó megtöltésében a vizesvödörből.

— Igen, igen — csattant föl. — Sose törődj azzal, mit mondtam, vagy a józan ésszel vagy bármivel. Néhanap arra kell menj, amerre a dolgok visznek, és úgy vélem, te így vagy úgy varázslóiskolába fogsz menni.

Esk mérlegelte ezt.

— Úgy érted, ez a végzetem? — kérdezte végezetül.

Néne vállat vont.

— Valami olyasmi. Valószínűleg. Ki tudja?

Azon az éjjel, sokkal azután, hogy Esk lefeküdt, Néne föltette a kalapját, friss gyertyát gyújtott, s előhúzott egy kis fadobozt kredencbéli rejtekhelyéről. Volt benne egy üveg tinta, egy vénülő lúdtollpenna, és néhány papírlap.

Nénét nem töltötte el felhőtlen örömmel, amikor a betűk világával kellett szembenézzen. Szemét kidüllesztette, nyelvét kidugta, homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek, de a penna kapirgálta útját a lapon az alkalmankénti „ó, a francba!” vagy „egye meg a fene!” kíséretében.

A levél a következőképpen szólt, bár erről a változatról hiányoznak az eredeti pacái, áthúzásai, viasz- és izzadságfoltjai.

Az FöWarázlónack, Látatlan Egyedem, Üdvöszlet, Reméllem, levelem jo egesseggben talájja, elkűldök magáhosz eggy biszonjos Escarina Kovátst, meg vagyon bene a varászoloság adocsága, de mit lehetne még teni véle, aztat nem tudom, dolgos tremtés, tiztán tartya szeméjét, útyzintén iáratos küllönfelle házkörüli tendőkben, küldökk véle Pénzet is, aggyák a zistenek, hoty hoszu ledyen az életje s napjai bekésen érjenek véget, Eszmerelde Malotvix (Mss), Bosszorka.

Néne föltartotta a gyertyafénybe, és kritikusan vizsgálgatta. Igazán jól sikerült levél volt. A „küllönfellé”-t a Kalengyáriomból vette, amit esténként olvasni szokott, és ami mindig „küllönfelle járványok”-at és „küllönfelle balszerencsék”-et jövendölt. Néne nem tudta egész biztosan, mit jelent, de ennek ellenére átkozottul jó szó volt.

Gyertyaviasszal lepecsételte a levelet, s a kredencre tette. Holnap majd otthagyja a küldöncnek, hogy kézbesítse, amikor bemegy a faluba, hogy új vízforraló kannát kerítsen.

Másnap reggel Néne különös gondot fordított az öltözködésre, kiválasztva egy béka- és denevérmintás fekete ruhát, egy nagy bársonyköpenyt, vagy legalábbis egy köpönyeget, amit olyan anyagból készítettek, ahogy a bársony kinéz harminc évi folyamatos viselés után, na meg a szakma csúcsos kalapját, amit kalaptűkkel gyötört a helyére.

Először a kőműveshez néztek be, hogy megrendeljék a tűzhelykő pótlását. Aztán betértek a kovácshoz.

Hosszan tartó, viharos találkozás volt. Esk kibóklászott a gyümölcsösbe, s fölmászott megszokott helyére az almafán, míg a házból kihallatszott apja ordítozása, anyja sirása és a hosszú, csöndes szünetek, amik azt jelentették, hogy Mállotviksz Néne halkan beszél abban a tónusban, amit Esk magában „rendben!” hangnak hívott. Az öregasszony néha határozott, kimért modorban beszélt. Azon a hangon, amit valószínűleg a Teremtő is használt anno. Akár varázslatos volt, akár csak kobakológia, kizárta a vitatkozás lehetőségét. Világossá tette, hogy márpedig a dolgok pontosan úgy lesznek, ahogy mondja, akármiről beszéljen is.

A szellő gyöngéden rázogatta a fát. Esk egy ágon ült és szórakozottan himbálta a lábát.

Varázslókra gondolt. Mágusok nem valami gyakran jöttek Lusta Dögre, de szólt róluk jó néhány történet. Egy varázsló bölcs, erre emlékezett, és általában nagyon vén, és hatékony, szövevényes, rejtélyes varázslatokat varázsol, s szinte mindnek van szakálla. Valamint mind, kivétel nélkül, férfi.

A boszorkányokkal kapcsolatban szilárdabb talajon állt, mert Nénével elbattyogott meglátogatni néhány falusi boszorkát egy kicsit arrébb a hegységben, meg különben is, a boszorkányok jelentős szerepet játszanak a kostetői folklórban. Egy boszorkány fortélyos, erre emlékezett, és általában nagyon vén, vagy legalábbis megpróbál vénnek látszani, és kissé gyanús, egyszerű, organikus varázslatokat varázsol, s némelyiknek van szakálla. Valamint mind, kivétel nélkül, nő.

Volt valami alapvető probléma ebben az egészben, amit nem igazán tudott megfejteni. Miért ne lehetne…

Cern és Gulta hatalmas robajjal zúdultak le az ösvényen, s a fa alatt lökdösődve, egymást taszigálva megálltak. Az elbűvöltség és a lekicsinylés vegyes érzésével bámultak föl húgukra. A varázslók és boszorkányok áhítat tárgyai, de a nővérek nem. Valahogy az a tudat, hogy a saját nővéred boszorkánynak tanul, az egész szakmát leértékeli.

— Te nem is tudsz igazán mágiázni — mondta Cern. — Igaz?

— Naná, hogy nem tudsz — tódította Gulta. — Mi ez a husáng?

Esk lenn hagyta a fához támasztva a botot. Cern óvatosan megböködte.

— Nem akarom, hogy hozzányúljatok — sietett a bot védelmére Esk. — Kérlek. Ez az enyém.

Cern normális körülmények között egy golyóscsapágy érzékenységével bírt, de, nagy meglepetésére, a keze félúton megállt a böködésben.

— Amúgy se kell nekem — motyogta, hogy elrejtse zavarát. — Csak egy vacak sétapálca.

— Igaz az, hogy tudsz mágiázni? — kérdezte Gulta. — Hallottuk, amikor Néne azt mondta, hogy tudsz.

— Az ajtónál hallgatóztunk — tette hozzá Cern.

— Ti azt mondtátok, hogy nem tudok — jegyezte meg fölényesen Esk.

— Nos, tudsz vagy sem? — faggatta Gulta vörösödő arccal.

— Talán.

— Nem tudsz!

Esk lenézett a fiú arcába. Szerette a bátyjait, amikor ezt az eszébe idézte, egy afféle kötelességtudó módon, bár általában nadrágba bújtatott, fülsüketítő lármagyűjteményként emlékezett rájuk. Ám volt valami rettentően malacszerű és kellemetlen abban, ahogy Gulta fölmeredt rá, mintha Esk korábban személy szerint megsértette volna őt.

A lány érezte, hogy a teste bizseregni kezd, és a világ hirtelen nagyon élesnek és tiszta körvonalúnak látszott.

— De tudok — szögezte le.

Gulta a húgáról a botra nézett, s szeme összeszűkült. Gonoszul belerúgott.

— Vén sétapálca!

Úgy néz ki, gondolta a kislány, mint egy mérges kismalac.

Cern sikolyai először a hátsó ajtóhoz csalták Nénét és a szülőket, aztán rohanva jöttek a salakos ösvényen.

Esk az almafa elágazásában ücsörgött, álmodozó-merengő kifejezéssel arcán. Cern a fa mögé bújt, arca pusztán keret egy vörös, mandularezgető üvöltés körül.

Gulta meglehetősen meghökkenten ült ruhái halmán, amik többé nem illettek rá, és ormányát ráncolta.

Néne odalépdelt a fához, míg kampós orra egy magasságba nem került Eskével.

— Emberek disznóvá változtatása nem engedélyezett — sziszegte. — Még a fiútestvéreké sem.

— Nem is én csináltam, magától történt. Különben is, el kell ismerned, hogy ez a test sokkal jobban illik hozzá — válaszolta Esk méltányosan.

— Mi folyik itt? — érdeklődött Kovács. — Hol van Gulta? Mit keres itt ez a disznó?

— Ez a disznó — közölte Néne — a fiad.

Esk mamája felől sóhaj szállt föl, miközben puhán összeesett hátrafelé, de Kovácsot valamivel kevésbé érte fölkészületlenül a dolog. Gultáról, aki sikeresen kibogozta magát ruháiból és most lelkesen turkált a korai hullott gyümölcsök közt, élesen egyetlen lányára nézett.

— Ő tette ezt?

— Igen. Vagy rajta keresztül tették — felelte Néne, gyanakvóan méregetve a botot.

— Ó! — Kovács az ötödik fiára tekintett. El kellett ismerje, hogy az új alak illik hozzá. Oda se nézve rásózott egyet a sikoltozó Cern fejének hátsó részére.

— Vissza tudott változtatni? — kérdezte. Néne megpördült, s dühös pillantással továbbította a kérdést Esknek, aki vállat vont.

— Nem hitte el, hogy tudok varázsolni — mutatta ki teljes lelki nyugalommal.

— Igen, nos, azt hiszem, hatásosan érveltél — fanyalgott Néne. — És most, kisnagysád, lesz szíves visszaváltoztatni! Ebben a szent pillanatban! Hallottad?

— Nem akarom. Goromba volt.

— Értem.

Esk dacosan lebámult. Néne szigorúan fölbámult. Akaratuk cintányérként csapott össze, s a levegőben tapinthatóvá vált a feszültség. De Néne egy egész életet töltött makrancos lények engedelmességre kényszerítésével, és, noha Esk meglepően erős ellenfélnek bizonyult, nyilvánvaló volt, hogy a gyerek még ennek a bekezdésnek a vége előtt be fogja adni a derekát.

— Ó, rendben van — nyafogta a lány. — Nem is tudom, miért fáradozna bárki is azzal, hogy disznóvá változtassa, amikor magától is olyan jól megy neki.

Nem tudta, hogy honnan jött korábban a mágia, de abba az irányba fordította tudatát és javaslatot tett. Gulta újra színre lépett, csupaszon, szájában egy almával.

— I öltént? — érdeklődött a fiú.

Néne odafordult Kovácshoz.

— Most már hiszel nekem? — acsarogta. — Tényleg azt gondolod, hogy a gyereknek le kéne itt telepedni és mindent elfelejteni a mágiáról? El tudod képzelni a szerencsétlen férjét, ha egyszer bekötik a fejét?

— De maga mindig azt állította, hogy lehetetlen a nőknek varázslóvá válni — vetette ellen Kovács. Valójában rettentően imponált neki a dolog. Mállotviksz Nénéről sose hallották, hogy bárkit is bármivé változtatott volna.

— Most azzal ne törődj! — mondta Néne kissé lecsillapodva. — A lánynak képzésre van szüksége. Meg kell tanulja, hogyan uralkodjék fölötte. Az ég szerelmére, adj már valami ruhát arra a kölyökre!

— Gulta, öltözz föl és hagyd abba a pityergést! — utasította az apja, s visszafordult Nénéhez.

— Azt mondta, van valami oktató hely? — reszkírozta meg.

— A Láthatatlan Egyetem, igen. Varázslók képzésére.

— És maga tudja, hogy hol van?

— Igen — hazudta Néne, akinek földrajzi ismeretei egy kissé gyengébbek voltak, mint a szubatomi fizikára vonatkozó tudása.

Kovács a boszorkányról a lányára pillantott, aki duzzogott.

— És ők majd varázslót csinálnak belőle? — firtatta.

Néne sóhajtott.

— Nem tudom, mit fognak csinálni belőle — ismerte be.

És így történt, hogy egy héttel később Néne bezárta a kunyhó ajtaját és a kulcsot szögre akasztotta az árnyékszékben. A kecskéket elküldte, hogy kicsit arrébb a hegységben, egy boszorkánynővérnél időzzenek, aki azt is megígérte, hogy Szemét a kunyhón tartja. Lusta Dög meg egy ideig el kell boldoguljon boszorkány nélkül.

Néne homályosan ugyan, de tisztában volt azzal, hogy az ember nem találja meg a Láthatatlan Egyetemet csak akkor, ha az úgy akarja, és hogy az egyetlen hely, ahol a keresést el lehet kezdeni, Kutas Óhulán, vagy száz ház metropolisza, körülbelül tizenöt mérföldnyire. Az a hely volt, ahova, ha igazi világpolgár vagy, Lusta Dög-i lakos létedre évente egyszerkétszer elmész: Néne egész életében összesen egyszer járt ott, és egyáltalán nem találta kedvére valónak. Még a szaga se volt az igazi, el is tévedt, és lehetetlen a városi népek cifra szokásaiban megbízni.

A szekér, ami rendszeresen fémet hozott a kovácsműhelybe, fölvette őket. Kényelmetlen volt, de még mindig jobb, mint a gyaloglás, különösen mert Néne kevéske cókmókjuk egy nagy zsákba pakolta. A biztonság kedvéért rá is ült.

Esk a botot dajkálva csücsült, s nézte az elmaradó erdőket. Amikor már több mérföldre jártak a falutól, megszólalt:

— Azt hittem, azt mondtad, hogy a növények mások a Külrészekben.

— Azok is.

— Ezek a fák pont ugyanúgy néznek ki.

Néne lekicsinylően szemrevételezte a szóban forgó fákat.

— Egyáltalán nem olyan jók — jelentette ki.

Valójában egy kissé már kezdett pánikba esni. Ígéretét, hogy elkíséri Esket a Láthatatlan Egyetemre, gondolkodás nélkül tette, és Néne, aki azt a keveset, amit a Korong többi részéről tudott, pletykákból meg a Kalengyáriomból szedte össze, meg volt győződve arról, hogy földrengések, szökőárak, járványok és tömeggyilkosságok — számos közülük küllönfelle vagy még annál is rosszabb — irányába igyekeznek. De eltökélte magát, hogy végigcsinálja. Egy boszorkány túlságosan támaszkodott a szavakra ahhoz, hogy akár csak egyszer is visszaszívja ígéretét.

Praktikus fekete öltözéket viselt, ami alatt rengeteg hajtűt meg egy kenyérvágó kést dugdosott. Kicsiny pénzellátmányuk, amit Kovács morogva előlegezett meg, elrejtette alsóruházata titokzatos rétegeiben. Szoknyazsebei csörögtek a szerencsehozó talizmánoktól és egy frissiben kovácsolt lópatkó, mindig hatékony elhárító biztonsági intézkedés zűrös időkben, húzta le súlyával a ridiküljét. Úgy érezte, olyan készen áll farkasszemet nézni a nagyvilággal, mint még soha.

A csapás lefelé kanyargott a hegyek közt. Most az egyszer az ég tiszta volt, a magas Kostető határozottan és fehéren lépett előtérbe, mintha az égbolt menyasszonya lenne (kelengyéje telis-tele zivatarral), és a rengeteg erecske, amik határolták vagy keresztezték az ösvényt, gyöngyvesszők és tündérfürtök sűrűjében csordogált tunyán.

Ebédidőre megérkeztek Óhulán egyetlen külvárosába (a város túl kicsi volt ahhoz, hogy több is legyen neki, és egyébként is a peremváros csak egy kocsmából és egy maroknyi villából állt, amelyek olyan emberekhez tartoztak, akik nem bírták a városi élet hajszáját), s néhány perccel később a szekér letette őket a város fő, mi több, egyetlen, terén.

Kiderült, hogy vásárnap van.

Mállotviksz Néne tétován álldogált a macskaköveken, szorosan markolva Esk vállát, míg a tömeg kavargott körülöttük. Hallott arról, hogy szeméremsértő dolgok eshetnek meg vidéki vászoncselédekkel, akik frissiben érkeznek a nagyvárosba, és úgy szorongatta ridiküljét, hogy egész elfehéredtek az ujjpercei. Ha történetesen egy idegen férfi csak annyit merészelt volna, hogy odabiccent neki, ugyancsak megkapta volna a magáét.

Esk szeme csillogott. A tér a zajok, színek és szagok mozaikrejtvénye volt. Egyik oldalán álltak a Korong követelőzőbb isteneinek templomai, s felőlük földöntúli parfümök lebegtek ki, hogy csatlakozzanak a kereskedelem bűzéhez az illatok szövevényes rongyszőnyegében. Voltak ott csábító ritkaságokkal teli bódék is, és Esk égett a vágytól, hogy tanulmányozhassa őket.

Néne hagyta, hogy a sokaság magával sodorja őket. A standok őt is töprengésre késztették. Körbekukucskált, bár egyetlen pillanatig sem hagyta éberséget ellanyhulni a zsebmetszők, földrengések és érzékiséggel seftelők ellen, amíg aztán észre nem vett valami bizonytalanul ismerőset.

Állt ott egy apró, fedeles bódé, fekete posztóval bevont és dohos, amit beszorítottak egy szűkös helyre két ház között. Bár nem volt szembeszökő, azért láthatólag igen komoly forgalmat bonyolított le. Vevői főként asszonyok voltak, minden életkorból, noha Néne néhány férfit is látott köztük. De egy dologban ugyanúgy viselkedett mindegyik vásárló. Egyik sem közelítette meg a bódét nyíltan. Mindegyik valahogy csaknem elsétált mellette, aztán hirtelen bebuktak árnyat vető ponyvája alá. Egy pillanattal később előbukkantak újra, kezük elrántva egy zacskótól vagy zsebtől, olyan hatásosan szállva versenybe a világ Legnemtörődömebb Sétálója címért, hogy a néző esetleg tényleg kétségbe vonta, amit előzőleg látott.

Egész döbbenetes volt, hogy egy bódé, aminek létét olyan sok ember nem veszi tudomásul, ennyire népszerű legyen.

— Mi lehet benne? — érdeklődött Esk. — Mit vesz mindenki?

— Orvosságot — szögezte le szigorúan Néne.

— Akkor a városokban rengeteg a beteg ember — bólogatott gyászosan Esk.

Odabenn, a bódé bársonyos árnyékok tömkelegéből állt, és a gyógynövények illata annyira tömény volt, hogy palackozni lehetett volna. Néne szakértő ujjal böködött meg néhány szárított levélköteget. Esk elhúzódott tőle, s megpróbálta elolvasni a macskakaparást az előtte lévő palackok címkéjén. Alapos ismerője volt Néne készítményeinek, de itt semmit sem tudott azonosítani. Az elnevezések egész mulatságosak voltak, például Tigrisolaj, Hajadonfohász meg Férjek Segedelme, és a dugók egyikének-másikának olyan volt a szaga, mint Néne mosókonyhájáé, mikor titkos párlatait készítette.

Egy alak moccant a bódé homályos mélyén és egy barna, ráncos kéz siklott rá könnyedén Eskére.

— Segíthetek, kisasszonyka? — kérdezte egy recsegő hang, fügeszörp tónusban. — Jövendőt szeretne mondatni, vagy a jövőjét szeretné megváltoztatni, esetleg?

— A gyerek velem van — csattant föl Néne megpördülve —, és cserbenhagyott a látásod, Hilta Bakkosító, ha nem tudod ránézvést megmondani, mennyi idős.

Az alak Esk előtt előrehajolt.

— Eszme Mállotviksz? — kérdezte.

— Az bizony — válaszolta Néne. — Még mindig égzengéscseppeket és filléres álmokat árulsz, Hilta? Hogy megy a bolt?

— Még annál is jobban, most, hogy látlak — felelte az alak. — Mi hozott le a hegyekből, Eszme? És ez a gyermek… a segéded, esetleg?

— Kérem, mi az, amit árulni tetszik? — firtatta Esk. Az alak kuncogott.

— Ó, dolgokat, amik megszüntetik a nem kívánatos dolgokat, és elősegítik a kívánatosokat — mondta. — Hadd zárjak be, kedveseim, és máris tiétek vagyok.

Az alak sürögve-forogva elfurakodott Esk mellett, és begombolta a ponyvát a bódé elején. Aztán hátul széthúzta a függönyöket, hogy beengedje a délutáni napsütést.

— Magam ki nem állhatom a sötétet meg az áporodottságot — magyarázta Hilta Bakkosító —, de a vevőim elvárják. Tudjátok, hogy van ez.

— Igen — bólintott Esk megfontoltan. — Kobakológia.

Hilta — kis termetű, kövérkés asszonyság, aki óriási kalapot viselt, amin gyümölcsök pompálltak — a lányról Nénére pillantott, és vigyorgott.

— Ez a sora, bizony — értett egyet. — Kértek egy kis teát?

Ismeretlen gyógynövények báláin ültek a házfalak közt a bódé által elkülönített privát szögletben, és valami illatos zöldet ittak meglepően törékeny csészékből. Nénétől eltérően, aki úgy öltözködött, mint egy roppant tiszteletre méltó varjú, Hilta Bakkosító csupa csipke meg sál meg szín meg fülbevaló volt, és olyan sok karkötő is, hogy ha csak megmoccant a karja, úgy hangzott, mint amikor egy teljes ütős szekció lezuhan egy szikláról. De Esk azért észrevette a hasonlóságot.

Nehéz lett volna megfogalmazni. Az ember el sem tudná képzelni, hogy hajbókoljanak bárki előtt.

— Na — mondta Néne —, és hogy megy sorod? Milyen az életed?

A másik boszorkány vállat vont, kiváltva ezzel a szerencsétlen dobosok visszacsúszását, pont mikor már majdnem visszamásztak.

— Olyan, mint a kapkodó szerető, sebbel-lobbal… — kezdte, és váratlanul elhallgatott, Néne Esk felé vetett, jelentőségteljes pillantása láttán.

— Nem rossz, nem rossz — korrigált sietve. — Az önkormányzat megpróbált egyszer-kétszer kiebrudalni, tudod, de mindnek van felesége, és valahogy sose sikerült nekik igazán. Azt mondják, nem vagyok elég tisztes fajta, de én meg azt mondom, hogy bizony ebben a városban rengeteg család lenne nagyobb meg szegényebb Madám Bakkosító Csombormenta Óvszere híján. Tudom én, ki jár a boltomba, bizony ám! Emlékszem rá, ki vesz kanászcseppeket meg TutiHatás Balzsamot, úgy bizony. Nem rossz élet. És hogy mennek a dolgok odafenn abban a furanevű faludban?

— Lusta Dög — mondta segítőkészen Esk. Fölvett egy apró agyagedényt a pultról, s megszaglászta tartalmát.

— Elég jól — ismerte el Néne. — A természet szolgálóleányai iránt mindig nagy a kereslet.

Esk újfent beleszagolt a porba, ami csombormentának tűnt, valami olyannal összekeverve, amit nem tudott azonosítani, aztán gondosan visszatette a tetejét. Míg a két asszony megosztozott a pletykákon egy afféle nőies rejtnyelven, teli cinkos összekacsintással meg ki nem mondott jelzőkkel, ő megvizsgálta a többi kiállított egzotikus bájitalt. Vagyis inkább nem is voltak kiállítva. Valami fura módon úgy látszott, hogy mindegyiket furfangosan félig-meddig eldugták, mintha Hilta nem is akarná olyan nagyon eladni őket.

— Egyet se ismerek föl ezek közül — jegyezte meg, félig önmagának. — Mit adnak ezek az embereknek?

— Szabadságot — felelte Hilta, akinek kitűnő volt a hallása. Visszafordult Nénéhez. — Mennyit tanítottál meg neki?

— Annyit nem — válaszolta Néne. — Van neki ereje, de hogy miféle, abban nem vagyok biztos. Varázslói hatalom, még az is lehet.

Hilta nagyon lassan megfordult, és alaposan szemügyre vette Esket.

— Á! — mondta. — Ez megmagyarázza a botot. Próbáltam ám kitalálni, hogy miről beszéltek a méhek. Nocsak, nocsak. Add ide a kezed, gyermek!

Esk odatartotta a kezét. Hilta ujjait olyan sűrűn borították el a gyűrűk, hogy olyan volt, mintha egy zsák dióba dugta volna.

Néne szálegyenesen ült, rosszallást sugározva, mikor Hilta elkezdte tanulmányozni Esk tenyerét.

— Igazán nem hinném, hogy ez szükséges — nyilatkozta szigorúan. — Nem magunk közt.

— De te is csinálsz ilyet, Néne — közölte Esk —, a faluban. Láttalak. Meg teáscsészét. Meg kártyát.

Néne kényelmetlenül fészkelődött.

— Na igen — morogta. — Az egész más. Te csak tartod a kezük és az emberek saját maguknak jövendőt mondanak. De semmi szükség arra, hogy nekiálljunk hinni benne, mind bajba kerülnénk, ha mindent elhinnénk.

— A Mindenkori Hatalmasságoknak számos fura tulajdonsága akad, s meghökkentő és sokféle módon tudatják kívánságaik ebben a tűzfénykörben, amelyet természeti világnak nevezünk — kántálta ünnepélyesen Hilta. Eskre kacsintott.

— Nahát, igazán! — csattant föl Néne.

— De komolyan — mondta Hilta. — Ez igaz.

— Hmf.

— Látom, hosszú utazásban lesz részed — jósolta Hilta.

— Fogok találkozni egy magas, sötéthajú idegennel is? — kérdezte Esk, tenyerét vizsgálgatva. — Néne mindig ezt mondja az asszonyoknak, azt mondja, hogy…

— Nem — válaszolta Hilta, míg Néne csak horkantott egyet. — De nagyon különös utazás lesz. Hosszú utat fogsz megtenni, és közben ugyanazon a helyen maradsz. És az irány is nagyon fura lesz. Felfedezőút lesz.

— És ezt mind a tenyeremből olvasod ki?

— Nos, főleg csak tippelek — felelte Hilta, hátradőlve és a teáskannáért nyúlva (a vezérdobos, aki már félúton volt a visszamászásban, rázuhant a keményen gürcölő cintányérosokra). Nagyon megfontoltan Eskre nézett, és hozzátette:

— Varázslónő, he?

— Néne elvisz a Láthatatlan Egyetemre — hencegett Esk.

Hilta megemelte szemöldökét.

— Tudod, hol van?

Néne összeráncolta homlokát.

— Nem egész pontosan — ismerte be. — Abban reménykedtem, hogy te tudsz részletesebb útbaigazítást adni, mivelhogy jobban ismered a téglákat meg ilyesmiket.

— Azt mondják, számtalan ajtaja van, de azok az ajtajai, amik ezen a világon vannak, Ankh-Morporkban találhatóak — világosította föl Hilta. Néne értetlenül bámult. — A Körköröstengernél — egészítette ki Hilta. Néne udvariasan érdeklődő arckifejezése makacsul nem tágított. — Ötszáz mérföldnyire — fejezte be Hilta.

— Ó! — mondta Néne.

Fölállt, s lesöpört egy képzeletbeli porszemet a ruhájáról.

— Hát akkor jobb lesz, ha indulunk — tette hozzá.

Hilta fölnevetett. Esknek eléggé tetszett a kacaj hangzása. Néne sose kacagott, csupán megengedte, hogy a szája sarka fölfelé kunkorodjék, de Hilta úgy nevetett, mint aki keményen elgondolkozott az Életről, és megértette a tréfát.

— Inkább vágjatok neki holnap — javasolta. — Van otthon bőven hely, nálam maradhattok, és holnap világosban utazhattok.

— Nem akarunk a terhedre lenni — szabadkozott Néne.

— Hülyeség. Miért nem néztek körül addig, amíg összepakolom a standot?

Óhulán volt a bevásárlóközpontja a környező, szélesen szétterülő vidéknek, és a vásárnap nem ért véget napnyugtával. Helyette minden boltban és bódéban föllobbantak a fáklyák, és a kocsmák nyitott ajtaján fény áramlott ki. Még a templomok is színes lámpásokat tettek ki, hogy odavonzzák az éjjeli híveket.

Hilta úgy mozgott a tömegben, mint karcsú kígyó a száraz fűben, egész standja valamint árukészlete egy meglepően kicsi köteggé redukálódva a hátán, s ékszerei úgy kattogtak, akár egy zsáknyi flamenco táncos. Néne mögötte bicegett, a lába sajgott a szokatlan macskakövön járástól.

És Esk eltévedt.

Ez némi erőfeszítésébe került, de végül sikerült. Oly módon, hogy bebukott két bódé közé, aztán végigloholt egy oldalsó sikátoron. Néne értesítette, méghozzá hosszasan, a városokban ólálkodó elmondhatatlan dolgokról, ami egyébként azt mutatja, hogy az öregasszony nem értette meg tökéletesen a kobakológiát, ugyanis Esk mostanra eltökélte, hogy ezekből egyről-kettőről majd a saját szemével fog meggyőződni.

Valójában, mivel Óhulán meglehetősen barbár és civilizálatlan, sötétedés után csupán egy kis tolvajlás zajlik, némi amatőr cserekereskedelem a paráználkodás terén, valamint ivászat egész addig, míg össze nem esel, vagy dalra nem fakadsz, vagy mindkettő.

A szabvány poétikai előírások szerint az ember úgy kell keresztülhaladjon a vásáron, „miként hófehér hattyú szeli a habokat estelente az öblön által”[1], ám bizonyos gyakorlati nehézségek miatt Esk beletörődött, hogy úgy vág keresztül a tömegen, mint egy pöttöm dodzsem, testtől testnek ütközve, miközben a bot vége egy jarddal feje fölött himbálózik. Ez azt okozta, hogy néhány fej utána fordult, s nem csak azért, mert a fütykös főbe kólintotta őket; némelykor előfordult, hogy varázslók utaztak át a városon, s ez volt az első alkalom, hogy bárki is egy négy láb magas, hosszú hajú mágust látott.

Ha valaki jobban odafigyelt volna, különös eseményeknek lehetett volna tanúja, ahogy a lány mendegélt.

Például ott volt a fickó a három lefordított bögrével, aki meginvitált egy kisebb csődületet, hogy fedezzék föl vele együtt az esélyek és valószínűségek izgalmas világát egy száraz borsószem viszonylatában. A pasas halványan tudatában volt az apró alaknak, aki néhány pillanatig komolyan szemlélte őt, és aztán egy zsák borsó ömlött ki minden bögréből, amit a férfi megemelt. Másodperceken belül térdig állt a hüvelyesekben. Ennél sokkal mélyebben volt bajban — váratlanul egy csomó pénzzel tartozott mindenkinek.

Aztán volt ott egy kicsiny, nyomorúságos majom, ami évek óta egy lánc végén sasszézott tétován, mialatt tulajdonosa valami szörnyűségeset játszott az orgonáján. A majom hirtelen megpördült, kis, vörös szeme összeszűkült, alaposan megharapta gazdája lábát, eltépte láncát, és elmenekült a háztetőkön az éjszakai bevételek bádogdobozával egyetemben. A krónika hallgat arról, hogy mire költötte a pénzt.

Egy közeli standon egy doboz marcipánkacsa életre kelt, és elsuhant a kofa mellett, hogy boldogan hápogva landoljon a folyón (ahol, hajnalra, mindegyik szétolvadt: ennyit a természetes kiválasztódásról).

Maga a bódé elsomfordált egy sikátorba, és sose látták többé.

Esk a költők dacára valójában úgy haladt át a vásáron, ahogy a gyújtogató a kaszálón vagy ahogy egy neutron pattog ide-oda a reaktorban, és a hipotetikus megfigyelő a gyerek véletlenszerű mozgását könnyen kinyomozhatta volna a hisztéria- és erőszakkitörések nyomon követésével. De, mint minden jó katalizátor, a lány nem keveredett bele az általa megindított folyamatokba, és arra az időre, mire az összes nemhipotetikus, lehetséges megfigyelő képes lett levenni a szemét az eseményekről, Esket már máshová taszigálták.

Már kezdett elfáradni. Noha Mállotviksz Néne elvi alapokon jóvá hagyta az éjszakákat, a válogatás nélküli gyertyaégetést egyáltalán nem helyeselte — ha valamit el kellett olvasnia sötétedés után, általában meggyőzte a baglyot, hogy jöjjön, üljön oda széke háttámlájára, és a madár szemével olvasott. Így Esktől elvárta, hogy napnyugtával lefeküdjön, és az már rég elmúlt.

Pont előtte volt egy barátságosnak tűnő bejárat. A sárga fényen vidám hangok csusszantak ki odabentről s tömörültek össze a macskaköveken. A gyerek megindult az ajtó felé, miközben a bot még mindig randomizált mágiát sugárzott szét, mint valami démoni világítótorony.

A Nyenyerés Tenyere tulaja világi embernek tartotta magát, és ez így is volt, mert túl ostoba volt ahhoz, hogy igazán kegyetlen legyen, és túl lusta a becstelenséghez, és bár a teste sok helyen megfordult, a tudata sose jutott messzebbre a saját feje belsejénél.

Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy sétapálcák szólítsák meg. Különösen akkor nem, ha vékonyka, sipító hangon beszéltek és kecsketejet kértek.

Óvatosan, tudatában annak, hogy a kocsmában mindenki őt bámulja és vigyorog, áthajolt a pulton, hogy le tudjon nézni. Esk fölmeredt rá. Néne mindig azt mondta: Nézz egyenesen a szemükbe, nézz velük farkasszemet, senki se képes sokáig farkasszemet nézni egy boszorkánnyal, persze a kecskéket kivéve.

A kocsmáros, akit Szakynak hívtak, azon kapta magát, hogy egyenesen lebámul egy kisgyerekre, aki szemlátomást kancsal.

— Tessék? — mondta.

— Tejet — magyarázta a gyerek, még mindig bőszen összpontosítva. — A kecskéből származik. Ismeri?

Szaky csak sört árult, amiről vendégei azt állították, hogy macskából származik. Nincs az az önmagára valamit is adó kecske, aki hajlandó lett volna elviselni a Nyenyerés Tenyerének szagát.

— Nem tartunk ilyesmit — szögezte le a férfi. Szúrósan a botra tekintett, és szemöldökei összeesküvők módjára húzódtak közelebb egymáshoz orra fölött.

— Megnézhetné — javasolta Esk.

Szaky visszahúzódott, megszüntetve pulton hasaló kényelmetlen helyzetét, részint, hogy elkerülje a fixírozást, amitől szeme már részvétteljesen könnybe lábadt, részint, mert szörnyű gyanú dermesztette elméjét.

Még a másodosztályú kocsmárosok is hajlamosak rezonálni az általuk fölszolgált sörre, és a háta mögötti nagy hordók felől érkező rezgések immár nem komló és sörhab jelleggel vibráltak. Egy sokkal inkább tejszerű hangot közvetítettek.

Kísérletképp elfordította a csapot, s aztán nézte, ahogy a vékony tejsugár megalvad a cseppfogó vödörben.

A bot még mindig a pult széle fölött meredezett, mint valami periszkóp. A kocsmáros letette volna a nagyesküt, hogy a husáng kifejezetten őt bámulja.

— Ne hagyja veszendőbe menni! — szólt egy hang. — Egy nap még hálás lesz érte.

Ugyanaz a hangnem volt, amit Néne használt olyankor, amikor Esk egyáltalán nem lelkesedett egy tányér magas tápértékű zöldsaláta-fűzelékért, olyan sárgára forralva, hogy még a legkitartóbb vitaminok is föladták a végén, ám Szaky hiperérzékeny fülében ez nem felszólításként, hanem jövendölésként hangzott. A férfi megborzongott. El se tudta képzelni, micsoda helyzetbe kell ahhoz kerüljön, hogy hálás legyen egy állott sörből és aludttejből kevert italért. Itt dögöljek meg inkább!

Lehetséges, hogy előbb tényleg meg fog dögleni.

Nagyon gondosan végigtörölt egy csaknem tiszta söröskancsót a hüvelykujjával, és megtöltötte a csapból. Tudatában volt annak, hogy nagyszámú vendége csöndesen eloldalgott. Senki se szereti a mágiát, pláne nem egy nő kezében. Sosem lehessen tudni, mit vesznek esetleg a fejükbe, mit fognak csinálni legközelebb.

— A teje — szólt a kocsmáros, majd hozzátette —, kisasszony.

— Van valamennyi pénzem — állította Esk. Néne azt mondta neki: mindig állj készen fizetni és akkor sose kell megtenned, az emberek szeretik, ha sokat vársz tőlük, az egész csak kobakológia.

— Ugyan, ne is álmodjék róla — hárította el Szaky sietve. A bárpult fölé hajolt. — De ha esetleg valami módon vissza lehetne változtatnia maradékot? Nincs túl nagy kereslet a tejre errefelé.

Egy kissé odébb somfordált. Esk ugyanis a pulthoz támasztotta a botot, míg megitta a tejét, és ettől kényelmetlenül érezte magát.

Esk ránézett tejbajsza fölött.

— Én nem változtattam tejjé, csak tudtam, hogy tej lesz, mert tejet szeretnék inni — magyarázta. — Mit gondol, mi volt előtte?

— Ööö. Sör.

Esk eltöprengett ezen. Halványan rémlett neki, hogy egyszer kipróbálta a sört, és amolyan már többször-használt íze volt. De vissza tudott emlékezni valamire, amiről Lusta Dögön mindenki úgy tartotta, sokkal jobb a sörnél. Egyike volt Néne legjobban őrzött receptjeinek. Jót tett neked, mert csak gyümölcs volt benne, na meg rengeteg fagyasztás és forralás, és a csöppecskék tesztelése égő lánggal.

Néne egy fél kávéskanálnyit szokott tenni a tejébe, ha az éjszaka tényleg rettentően hideg volt. Fából kellett legyen a kanál amiatt, amit az ital bármilyen fémmel csinált.

Összpontosított. Föl tudta idézni annak az íznek a képét tudatában, s azokkal az apró fortélyokkal, amiket már kezdett elfogadni, de nem értett, rájött, hogy az ízt apró színes darabkákra tudja szétszedni…

Szaky sovány felesége előjött a hátsó szobából, hogy megnézze, miért csöndesedett el úgy a kocsma, és a férfi döbbent csöndre intette, míg Esk enyhén imbolyogva állt, csukott szemmel, mozgó ajakkal.

…a darabkák, amikre nincs szükséged, visszakerülnek az alakzatok nagy tárába, aztán megtalálod az extrákat, amik még kellenek, és összeilleszted a már meglévőkkel, aztán van az a kampószerű izé, ami azt jelenti, hogy az alkotóelemek bármit, ami alkalmas erre, önmagukhoz hasonlatossá fognak alakítani, aztán…

Szaky nagyon óvatosan megfordult, és szemrevételezte a mögötte levő hordót. A terem szaga megváltozott, a férfi érezte ahogy a vénséges kádáráru finoman tiszta aranyat izzad.

Némi elővigyázattal elővett egy apró poharat a pult alóli készletéből, s hagyta, hogy a sötétarany folyadék néhány fröccsenése kiszabaduljon a csapból. A lámpafényben elgondolkozva méregette az eredményt, módszeresen forgatta körbe a poharat, párszor megszaglászta, aztán egyetlen kortyintással lehajtotta tartalmát.

Az arckifejezése nem változott, noha szeme könnybe lábadt és a torka kissé égett. A felesége és Esk figyelték, ahogy homlokát vékonyan elborították az izzadsággyöngyök. Eltelt tíz másodperc, és a férfinak nyilvánvalóan az volt a szándéka, hogy megdöntsön valami hősi rekordot. Lehetséges, hogy gőz kígyózott elő füléből, ám nem kizárt, hogy ez csak pletyka. Ujjaival fura tetoválást dobolt a pult tetején.

Végül nyelt egyet, szemlátomást döntésre jutott, ünnepélyesen Eskhez fordult, s így szólt:

— Khrrl, iszh gniszh szááárghsz iszhgghsz óórgszh?

Összeráncolta szemöldökét, mikor a mondatot újra végigfuttatta elméjén, és megpróbálkozott még egyszer.

— Áárgh árgh shááhgokk?

Föladta.

— Bharrgszh mergh!

A felesége fölhorkant, s kivette Szaky ellenállásra képtelen kezéből a poharat. Beleszagolt. Ránézett a hordókra, mind a tízre. Az asszony pillantása összetalálkozott férje tántorgó tekintetével. Kétszemélyes magánmennyországukban hangtalan számolgatták hatszáz gallon fehér, háromszor lepárolt hegyvidéki őszibarack pálinka eladási árát, és kifogytak a számokból.

Mrs. Szaky fölfogása gyorsabb volt, mint hitveséé. Lehajolt, és Eskre mosolygott, aki túl fáradt volt ahhoz, hogy viszszabandzsítson. A mosoly nem volt különösebben kiváló, mert Mrs. Szakynak nem volt benne nagy gyakorlata.

— Hogyan kerültél ide, kisleány? — kérdezte az asszony olyan hangon, ami mézeskalács-házikókat idézett, meg a nagy kemenceajtók becsapódását.

— Eltévedtem Nénétől.

— És hol van most a Néne, kedves? — A kemence ajtaja újra kongott; zűrös lesz ez az éjszaka a metaforikus erdők összes vándora számára.

— Szerintem valahol biztos.

— Szeretnél egy nagy, tollpaplanos ágyban aludni, ami puha és meleg?

Esk hálásan nézett a kocsmárosnéra, annak ellenére, hogy bizonytalanul érzékelte, a nő arca olyan, mint egy görényé, és bólintott.

Eltaláltad. Többre lesz szükség egy arra járó favágónál, hogy ez a végén egyenesbe kerüljön.

Mindeközben Néne két utcányira járt. Valamint, mások mércéje szerint, el is volt tévedve. Ő maga nem így vélte. Tudta, hogy hol van, csak az összes többi hely nem vett erről tudomást.

Már említettük korábban, hogy sokkal nehezebb rátalálni egy emberi tudatra, mint mondjuk egy rókáéra. Az emberi elme, afféle szégyenfoltnak értékelve ezt, tudni akarja, miért. Hát ezért.

Az állati tudat egyszerű, és ezért élesen körvonalazott. Az állatok sosem töltenek azzal időt, hogy a tapasztalatokat kis darabokra osszák, és aztán eltöprengjenek az összes kihagyott részen. A világegyetem teljes parádéja takarosan nyilvánul meg számukra úgymint dolgok a) amikkel üzekedni lehet, b) ehetőek, c) amik elől el kell rohanni, és d) sziklák. Ez megszabadítja az elmét a szükségtelen gondolatoktól és vágóélhez juttatja olyasmikben, amik tényleg számítanak. Az átlagállat valójában sosem próbál meg egyszerre menni és rágógumizni.

Másrészt az átlagember mindenféléről gondolkozik megállás nélkül, különféle szinteken, biológiai napirendek és időjelzők tucatjainak közbeszólásával. Vannak kimondandó gondolatok, meg magángondolatok, meg igazi gondolatok, meg gondolatok a gondolatokról, meg aztán a tudatalatti gondolatok teljes skálája. Egy ember fejének gondolatolvasása fülsüketítő lárma. Vasútállomás, ahol az összes hangosanbeszélő egyszerre beszél. Komplett frekvenciamoduláló hullámhossz — és azoknak az adóknak némelyike nem túl jó hírű, törvényen kívüli kalóz tiltott tengereken, amik késő éjszaka az agy limbikus részét megcélzó szövegű felvételeket játszanak le.

Néne, amikor kizárólag tudatmágiával próbálta meglelni Esket, szalmaszálat próbált megtalálni a szénakazalban.

Sikertelenül, de elegendő visszavett érzéklet-radarjel ért el hozzá az egyszerre gondolkodó ezernyi agy heterodin zúgásán keresztül, hogy meggyőződjön róla, a világ valóban olyan hülye, ahogy mindig is hitte.

Az utca sarkán találkozott Hiltával, aki hozta a söprűjét, hogy jobban lehessen lebonyolítani a légi felderítést (azonban Lopakodó módra settenkedve: Óhulán fiai fölsorakoztak a Maradj Soká Úgy Kence mögött, de a repkedő nőket már nem tűrték el). Zaklatottnak látszott.

— Még csak nyomát se láttam — jelentette Néne.

— Voltál lenn a folyóparton? Akár bele is eshetett!

— Hát akkor csak ki kellett essen belőle újra. Különben is, tud úszni. Azt hiszem, bujkál valahol, a fene egye meg őt.

— Mit fogunk csinálni?

Néne megsemmisítő pillantást vetett Hiltára.

— Hilta Bakkosító, szégyellem magam miattad, hogy úgy viselkedsz, mint egy tökkelütött. Úgy nézek én ki, mint aki aggódik?

Hilta megtekintette.

— Igen. Egy kicsit. Az ajkad egész elkeskenyedett.

— Csak dühös vagyok, ennyi az egész.

— A cigányok mindig idejönnek, ha vásár van, lehet, hogy magukkal vitték.

Néne kész volt bármit elhinni a városi népségről, de ebben szilárdabb talajon állt.

— Akkor sokkal ostobábbak, mint amilyennek tartom őket — csattant föl. — Figyelj, ott van neki a botja!

— És ugyan mi haszna lenne abból? — kérdezte Hilta, aki igencsak közel állt a síráshoz.

— Nem hinném, hogy akár egy szót is megértettél abból, amit elmondtam neked — mondta szigorúan Néne. — Semmi mást nem kell tennünk, csak visszamegyünk a lakásodba és várunk.

— Mire?

— A sikoltásokra vagy csattanásokra vagy tűzgolyókra vagy akármikre — nyilatkozta bizonytalanul Néne.

— Ez szívtelenség!

— Ó, szerintem ennek így kell történnie. Gyerünk, menj előre és tegyél föl vizet forrni!

Hilta ámuló pillantást vetett rá, aztán fölmászott a söprűnyélre, és lassan, cikcakkban fölemelkedett a kémények közti árnyékokba. Ha a söprűnyelek autók lennének, akkor ez egy törött ablakú Mini Morris lenne.

Néne nézte, ahogy elment, aztán utánaeredt nehézkesen lépdelve a nedves utcákon. Eltökélt szándéka szerint sose fog ilyen izékre ülni.

Esk a nagy, bolyhos, és kissé nedves lepedék közt feküdt a Nyenyerés padlásszobájának vendégágyán. Fáradt volt, de nem tudott elaludni. Először is, az ágy túl hideg volt. Szorongva töprengett, vajon merje-e fölmelegíteni, de aztán jobbnak látta, ha mégsem. Úgy tűnt, nem igazán kapiskálja a tűzvarázsokat, bármilyen óvatosan kísérletezget is. Vagy egyáltalán nem jött össze a dolog, vagy túlságosan is jól sikerült. A kunyhó körüli erdők veszélyesen megbízhatatlanokká váltak az eltűnő tűzvarázsok hagyta lyukaktól; ha ez a varázslókodás nem fog működni, akkor legalább, mondta Néne, szép jövő áll előtte árnyékszék-építőként vagy kútásóként.

Megfordult és megpróbált oda se figyelni az ágy halovány gombaszagára. Aztán kinyúlt a sötétben, míg keze rá nem talált az ágytámlához támasztott botra. Előzőleg Mrs. Szaky állhatatosan le akarta vinni a földszintre, de Esk kétségbeesetten belekapaszkodott. Ez volt az egyetlen dolog a világon, amiről abszolút biztosan tudta, hogy az övé.

A lakkozott felület bizarr faragványaival furamód vigasztalónak bizonyult. Esk elaludt, és karkötőkről álmodott, meg különös csomagokról, meg hegyekről. Meg távoli csillagokról a hegység fölött, meg hűvös sivatagról, ahol fura lények csúsztak-másztak a száraz homokon, és rovarszemükkel őt fixírozták…

Reccsenés hallatszott a lépcső felől. Aztán még egy. Aztán csönd lett, az a fajta fojtó, lepedékes csönd, amikor valaki olyan mozdulatlanul áll, amennyire csak lehetséges.

Az ajtó kinyílt. A gyertyafényben Szaky fekete árnyat vetett a lépcsőre, és halkan suttogott párbeszéd hallott, mielőtt a férfi olyan csöndesen, ahogy telt tőle, lábujjhegyen az ágytámla felé indult. A bot oldatra csúszott, amikor első, óvakodó markolása elmozdította, de a kocsmáros gyorsan elkapta, s nagyon lassan föllélegzett.

Így hát alig maradt elegendő levegője, hogy fölsikoltson, amikor a fütykös megmozdult a kezében. A férfi érezte a pikkelyességét, a tekergését, az izmosságát…

Esk időben ült föl szálegyenesre ahhoz, hogy lássa amint Szaky hátrafelé legördül a lépcsőn, még mindig kétségbeesetten csapkodva valami láthatatlant, ami a karja körül kígyózott. Aztán újabb sikoly hangzott odalentről, amikor a feleségén landolt.

A bot koppanva hullott a földre, ahol aztán halvány oktarin izzás vette körül fektében.

Esk kiugrott az ágyból, és nesztelen léptekkel odament. Rettentő, kifejezetten egészségtelen káromkodás hallatszott. Kikukucskált az ajtón, és lenézett egyenesen Mrs. Szaky képébe.

— Add ide a botot!

Esk lenyúlt maga mögött, és megmarkolta a csiszolt fát.

— Nem adom — tiltakozott. — Az enyém.

— Nem kislányoknak való dolog — acsargott a kocsmárosné.

— Hozzám tartozik — szögezte le Esk, s halkan becsukta az ajtót. Egy pillanatig hallgatta a motyogást odalentről, és megpróbálta kitalálni, mi legyen a következő lépése. A házaspárt valamivé változtatni valószínűleg csak hűhóhoz vezetne, meg különben se volt egész biztos abban, hogyan is kell azt csinálni.

Tény az, hogy a mágiája csak akkor működik igazán, amikor nem gondol rá. A tudata, úgy tűnik, valahogy meggátolja a varázslást.

Hangtalanul átlépdelt a szobán, s kilökte a kicsiny ablakot. A civilizáció fura, éjszakai szagai belebegtek — az utcák nedves szaga, a virágoskertek illata, utalás egy távoli, túlterhelt árnyékszékre. Odakünn vizes cserepek voltak.

Amikor Szaky visszaindult fölfelé a lépcsőn, a lány kidobta a botot a tetőre és utánamászott, az ablak fölötti faragásokba kapaszkodva. A tető leereszkedett egész a budiig, és a gyereknek sikerült legalább többé-kevésbé egyenesen félig siklani, félig vergődni az egyenetlen cserepeken. Egy hat láb mély ugrás a vén hordókészletre, egy gyors csusszanás lefelé a csúszós fán, és máris könnyedén loholt a kocsmaudvaron át.

Amikor lába már az utcai ködöt verte föl, meghallotta a veszekedés hangjait a Nyenyerésből.

Szaky elszáguldott a felesége mellett, s kezét a legközelebbi hordó csapjára tette. Kis szünet után hevesen megcsavarta.

Az őszibarack pálinka illata késélesen töltötte be a teret. A férfi elzárta a csapot, és megkönnyebbült.

— Attól féltél, valami ocsmánnyá változik? — kérdezte aszszonya. Szaky bólintott.

— Ha nem lettél volna olyan pipogya… — kezdte hitvese.

— Mondom neked, hogy megharapott!

— Varázsló lehettél volna, és nem kéne ezzel az egésszel vesződnünk! Nincs benned semmi becsvágy?

Szaky a fejét rázta.

— Azt hiszem, több kell egy fütykösnél ahhoz, hogy valaki mágus legyen — mondta. — Különben is, hallottam, hogy a varázslók nem nősülhetnek meg, tilos nekik a… — habozott.

— Mi? Mi tilos nekik?

Szaky vonaglott.

— Nos. Tudod. Az izé.

— Biztos vagyok benne, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz — jelentette ki Mrs. Szaky szaporán.

— Nem, szerintem sem.

Vonakodva követte asszonyát, ki az elsötétedett kocsmából. Úgy találta, hogy talán a varázslóknak nincs is olyan rossz élete, de tényleg.

Félelmei igazolódtak, amikor a másnap reggel napvilágra hozta, hogy tíz hordó őszibarack-pálinka igenis valami szörnyűségessé változott.

Esk céltalanul kószált a szürke utcákon, míg oda nem ért Óhulán kicsiny dokkjaihoz a folyójánál. Széles, lapos bárkák ütődtek puhán a mólókhoz, s egyikük-másikuk füstgomolyokat bodorított barátságos kályhacsövekből. Esk könnyen fölmászott a legközelebbire, s a botot használta arra, hogy a dereglye nagy részét takaró viaszosvásznat megemelje.

Meleg illat, lanolin és trágyadomb keveréke, csapta meg. Az uszály gyapjúval volt megrakva.

Butaság elaludni egy ismeretlen bárkán, nem tudva, miféle fura szirtek mellett fog esetleg ellebegni, mikor fölébredsz, nem tudva, hogy az uszályok hagyományosan kora hajnalban indulnak útnak (nekivágnak mielőtt a nap rendesen fölkelhetne), nem tudva, hogy milyen új horizontok fognak esetleg üdvözölni másnap…

Te ezt tudod. Esk nem tudta.

Esk arra ébredt, hogy valaki fütyörészik. Eléggé mozdulatlan feküdt, az este eseményeit pörgetve végig tudatában, míg vissza nem emlékezett arra, miért van itt, aztán nagyon óvatosan átgördült a másik oldalára, s leheletnyit fölemelte a viaszosvásznat.

Hát akkor itt van. De az „itt” elmozdult.

— Szóval ez az, amit vitorlázásnak neveznek — mondta a távoli part elsiklását figyelve. — Nem tűnik túlságosan különlegesnek.

Nem merült föl benne, hogy aggódni kezdjen. Élete első nyolc évében a világ egy különösképp unalmas helynek bizonyult, és most, hogy kezdett érdekessé válni, Esknek esze ágában se volt hálátlanságot tanúsítani.

A távoli fütyörészőhöz csatlakozott egy ugató kutya. Esk visszafeküdt a gyapjúba, kinyúlt, míg rá nem lelt az állat elméjére, és gyöngéden Kölcsönvette. A kutya rossz hatásfokú és szervezetlen agyából megtudta, hogy legalább négy ember van ezen a dereglyén, és sokkal több a többin, amik a folyón ritkás sorban követik ezt a bárkát. Némelyikük gyereknek látszott.

Elengedte az állatot és megint kinézett a tájra, sokáig bámulta — az uszály most magas, narancssárga szirtek, olyan sokszínű sziklasávokkal, hogy úgy nézett ki, mintha valami éhes isten minden idők többemeletes-rakottszendvics rekordját alkotta volna meg, között haladt —, és megpróbálta elkerülni a gondolkodást. De a gondolat nem tágított, úgy érkezett, mint a nem várt limbótáncos az Élet vécéajtaja alól. Előbb vagy utóbb ki kell menjen. Nem a gyomra erőltette a dolgot, hanem a húgyhólyagja nem tűrt halasztást.

Esetleg ha…

Feje fölött gyorsan elrántották a viaszosvásznat, és egy nagy, szakállas fej ragyogott le rá.

— Nicsak, nicsak — mondta. — Hát mi van itt? Egy potyautas, igennem?

Esk jó erősen rámeredt.

— Igen — felelte. Semmi értelme nem volt tagadni. — Kérem, ki tudna innen húzni?

— Nem félsz attól, hogy a… a csukák közé hajítalak? — érdeklődött a fej. Észrevette a lány hüledező tekintetét. — Nagy, édesvízi hal — tette hozzá segítőkészen. — Gyors. Rengeteg foga van. Csuka.

A gondolat meg sem fordult a gyerek fejében.

— Nem — válaszolta az igazsághoz híven. — Miért? Be fog?

— Nem, dehogy. Nem kell félned.

— Nem félek.

— Ó! — Megjelent egy barna kar, ami a szokásos elrendezés által a fejhez tartozott, és kisegítette őt a gyapjúfészekből.

Esk a bárka fedélzetén állt és körbenézett. Az ég kékebb volt, mint egy kávészín hordó, takarosan rápasszolt a széles völgyre, amin keresztülfolyt a folyó olyan lomhán, mint az információ egy tervgazdaságban.

A lány mögött a Kostető még mindig úgy viselkedett, akár egy kikötőrúd felhők számára, de már nem uralkodott a hely fölött, ahogy eddig tette, amióta csak Esk az eszét tudta. A távolság erodálta a hegységet.

— Hol van ez? — kérdezte a gyerek, beszívva a mocsár és szittyó ismeretlen szagát.

— Ez itt az Ankh-folyó felső völgye — felelte foglyul ejtője. — Hogy tetszik?

Esk föl is nézett, le is nézett a folyón. Már most sokkal szélesebb volt, mint Óhulánnál.

— Nem tudom. Határozottan sok van belőle. Ez a maga hajója?

— Bárka — javította ki a férfi. Magasabb volt, mint Esk apja, bár nem annyira öreg, és úgy öltözködött, mint a cigányok. A fogai többsége arannyá változott, de Esk úgy döntött, nem ez a megfelelő pillanat firtatni ennek miértjét. Azt a fajta napbarnítottságot mondhatta magáénak, aminek elérését megkísérelve a gazdagok iszonyú sok időt töltenek el sokba kerülő nyaralásokkal és sztanioldarabkákkal, amikor valójában mindehhez csak arra van szükséged, hogy minden áldott nap majd’ beleszakadj a melóba a szabad levegőn. A homlokát ráncolta.

— Igen, az enyém — ismerte el a fickó, eltökélve magát, hogy visszaszerzi a kezdeményezést. — És azt szeretném tudni, hogy mit csinálsz te rajta? Megszöktél otthonról, igennem? Ha fiú lennél, azt mondanám, elindultál, hogy boldogulj a nagyvilágban?

— Lányok nem boldogulhatnak a nagyvilágban?

— Azt hiszem, az a szokás, hogy a lányok szert tesznek egy olyan fiúra, aki már boldogult — válaszolta a pasas 200 karátos vigyorral. Odanyújtott egy barna, gyűrűktől súlyos kezet. — Gyere reggelizni!

— Igazából én az árnyékszéket szeretném használatba venni — jegyezte meg a lány. A férfinak leesett az álla.

— Ez egy bárka, igennem?

— Igen?

— Ez azt jelenti, hogy nincs más, csak a folyó — Megveregette Esk kezét. — Ne aggódj — nyugtatta. — Az Ankh ehhez már hozzászokott.

Néne a mólón állt, csizmája tipp-topp-topogott a fán. Az alacsony férfiú, aki Óhulánban a dokkfelügyelőhöz legközelebbi dolog volt, a boszorkány átütő erejű fixírozásainak egyikében részesült épp, és szemlátomást kikészült tőle. A nő arckifejezése talán nem volt annyira rettentő, mint a hüvelykszorítók, de azt sugallta, hogy tényleg van kilátás hüvelykszorítókra.

— Hajnal előtt távoztak, azt mondod — mondta Néne.

— Iiigen — felelte a férfi. — Ööö. Nem tudtam, hogy nem lett volna szabad.

— Láttál egy kislányt a fedélzeten? — Tipp-topogott a csizma.

— Hümm. Nem. Sajnálom — Az ipse földerült. — Zúnok voltak — tette hozzá. — Ha a gyermek velük van, nem lesz semmi baja. Azt mondják, az ember megbízhat a Zúnokban. Élnek-halnak a családi életért.

Néne Hiltához fordult, aki úgy repesett, mint egy meghökkent pillangó, s fölvonta szemöldökét.

— Ó, igen — fuvolázta Hilta. — A Zúnoknak nagyon jó híre van.

— Mmf — válaszolta Néne. Sarkon fordult és nehézkes léptekkel megindult vissza a városközpont felé. A dokkfelügyelő összeroskadt, mintha kivettek volna egy ruhafogast az ingéből.

Hilta szálláshelye egy gyógyfűárus fölött és egy tímárműhely mögött volt, s Óhulán háztetőinek csodás látképét kínálta. A boszorkány szeretett itt lakni, mert a mindig sokra értékelt elkülönülés lehetőségét nyújtotta, ahogy fogalmazta, „kifinomultabb vevőimnek, akik jobb szeretik roppant különleges vásárlásaikat nyugodt légkörben megejteni, ahol örökös jelszó a diszkréció”.

Mállotviksz Néne alig leplezett megvetéssel nézett körbe a nappaliban. A helyiségben túlontúl sok volt a rojt, gyöngyfüggöny, horoszkóptérkép és fekete macska. Néne ki nem állhatta a macskákat. Szippantott egyet.

— A tímárműhely? — kérdezte vádlóan.

— Füstölő — helyesbített Hilta. Bátran összeszedte magát Néne lekicsinylésének dacára. — A klienseim értékelik az ilyesmit — mondta. — A kellő hangulatba hozza őket. Tudod, hogy van ez.

— Azt gondoltam volna, hogy az ember tökéletesen tiszteletre méltó üzletet vezethet, Hilta, anélkül, hogy szalontrükkökhöz folyamodna — jegyezte meg Néne leülve, s megkezdte hajtűi eltávolításának hosszas és cseles ügyletét.

— A városokban másként van — szögezte le Hilta. — Az embernek haladnia kell a korral.

— Egész biztos nem tudom, minek. Föltetted a vizet forrni? — Néne átnyúlt az asztalon, s levette a bársonyleplet Hilta kristálygömbjéről, egy kvarcgolyóról, ami akkora volt, mint a feje.

— Sose voltam képes rájönni az ilyen szilíciumizék nyitjára — közölte. — Egy tál víz benne egy tintacseppel épp eléggé megfelelt, amikor fiatal voltam. Na akkor, nézzük…

Belebámult a gömb táncoló szívébe, megpróbálva arra használni, hogy elméjét Esk hollétére fókuszálja. Egy kristály használata mindig kényes dolog még a legjobb időkben is, és általában a belebámulás azt jelenti, hogy az egyetlen, amit a jövő garantáltan tartalmaz, egy kiadós fejfájás. Néne nem bízott meg bennük, úgy vélte, van bennük egy árnyalatnyi varázslóság; mindig az volt a véleménye, hogy nem kell sok hozzá és a nyomorult izé kiszívja az agyad, mint valami kürticsigát a héjából.

— Az átkozott vacak csupa szikrázás — morogta rálehelve a gömbre, aztán ruhaujjával végigtörölte. Hilta a válla fölött odapillantott.

— Az nem szikra, az jelent valamit — jelentette be vontatottan.

— Mit?

— Nem vagyok biztos benne. Megpróbálhatom? Hozzám van szokva — Hilta lelökte a macskát a másik székről, s előrehajolt, hogy belemeredhessen az üveg mélységeibe.

— Mmf. Csak tessék — legyintett nagyvonalúan Néne —, bár nem fogsz találni…

— Várj. Valami átjön.

— Innen csupa sziporkának tűnik — ragaszkodott nézetéhez Néne. — Kis ezüstfények lebegnek mindenütt, mint azokban a hóvihar-üvegben játékokban. Egész csinos, mondhatom.

— Igen, de nézz a pelyheken túl…

Néne nézett.

Ez volt, amit látott.

A nézőpont ugyancsak fönn volt a magasban, s alatta széles kévényi vidék terült el, kék a távolságtól, amin keresztül egy terjedelmes folyó tekergőzött, akár egy részeg kígyó. Az előtérben ezüstfények lebegtek, de egy bizonyos értelemben ezek csak pelyhei voltak a nagy fényviharnak, ami óriási, lusta csigavonalban forgott, mint valami súlyos hórohamban szenvedő elaggott tornádó, és lefelé, lefelé összpontosult a ködbe vesző tájra. Erősen hunyorítva, Néne ki tudott venni néhány pöttyöt a folyón.

Némelykor valamiféle villámlás szikrázott föl röviden a parányi porszemek lágyan forgó tölcsérén belül.

Néne pislogott és fölnézett. A szoba nagyon sötétnek tűnt.

— Különös fajta időjárás — jegyezte meg, mert semmi jobb nem jutott eszébe. Még lehunyt szemmel is a parányi porszemek ott táncoltak látóterében.

— Nem hinném, hogy időjárás — vetette föl Hilta. — Tényleg nem hiszem, hogy az emberek ezt láthatnák, de a kristály megmutatja. Azt hiszem, ez levegőből kicsapódó mágia.

— Bele a botba?

— Igen. Ez az, amit egy varázsló vesszeje tesz. Valahogy kiszűri a varázst.

Néne megkockáztatott még egy pillantást a gömbbe.

— Bele Eskbe — mondta óvatosan.

— Igen.

— Úgy néz ki, hogy jó sok van belőle.

— Igen.

Nem először, Néne azt kívánta, bárcsak többet tudna arról, hogyan varázsolják a varázslók varázslataik. Látomása támadt arról, hogy Esk addig töltődik föl mágiával, míg minden szövete és pórusa fölpuffad tőle. Aztán a varázs elkezd kiszivárogni — először lassan, kis kitörésekben ívelve a földbe, aztán fokozódva az okkult lehetőségek hatalmas kisüléséig, ami mindenféle károkat okozhat.

— A francba! — mondta. — Sohasem voltam oda azért a botért.

— De legalább az Egyetem felé tart — mondta Hilta. — Ott majd tudni fogják, mit kell tenni.

— Lehet, hogy úgy lesz. Mit gondolsz, milyen messze lehet folyásiránt?

— Úgy húsz mérföldnyire. Azok a bárkák csak sétatempóban haladnak. A Zúnoknak nincs oka sietségre.

— Remek — Néne állkapcsát eltökélten kifeszítve fölállt. Nyúlt a kalapjáért, és fölkapta a holmiját tartalmazó zsákot.

— Úgy számítom, gyorsabban tudok menni, mint az uszály — jegyezte meg. — A folyó csupa kanyar, de én egyenes úton járhatok.

— Utána fogsz gyalogolni? — kérdezte Hilta döbbenten. — De hát van ott mindenféle erdő meg vadállat!

— Nagyszerű, ideje, hogy visszatérjek a civilizációba. A lánynak szüksége van rám. A bot kezdi átvenni az irányítást. Mondtam, hogy ez lesz, de hallgatott rám valaki is?

— Hallgatott? — kíváncsiskodott Hilta, megpróbálva kiókumlálni, mit akarhatott mondani Néne a civilizációhoz való visszatéréssel.

— Nem — szögezte le hidegen Néne.

A férfi neve Amszkhat B’hal Zún volt. A tutajon élt három feleségével és három gyermekével. És Hazug volt.

Ami mindig is fölidegesíti a Zún törzs ellenségeit, nem pusztán a becsületességük, ami egyébként vérlázítóan abszolút, hanem megközelítésük teljes egyenessége. A Zúnok sosem hallottak a szépítésről, és akkor se tudtak volna vele mit kezdeni, ha kezükbe nyomtak volna egyet, eltekintve attól, hogy egész biztosan az „egy szívélyes módja a csúnya beszédnek” címkét ragasztották volna rá.

Merev ragaszkodásuk az igazsághoz kétségtelenül nem valamely isten parancsolta meg nekik, ahogy általában szokásos, hanem inkább úgy nézett ki, hogy genetikai alapja van. Az átlag Zún épp annyira nem tud hazudni, mint amennyire nem képes levegőt venni a víz alatt, és igazából maga az ötlet elég ahhoz, hogy alaposan kiboruljanak: egy Hazugság kiejtése nem kevesebbet, mint magának az univerzumnak megváltoztatását jelenti.

Ez meglehetős hátrány egy kereskedőnép esetében, s ezért az évezredek során a Zúnok vénei tanulmányozták ezt a különös képességet, aminek mindenki más olyannyira bővében van, és elhatározták, hogy ők is szert fognak rá tenni.

Arra bátorították a fiatalembereket, akik az ilyen tehetség halovány jelét mutatták, hogy különlegesen ünnepélyes alkalmakkor versenyszerűen még tovább ferdítsék az Igazságot. Az első följegyzett Zún proto-hazugság így hangzott: „A nagypapám tényleg egész magas”, de végül rájöttek a dolog nyitjára, és létrehozták a törzs Hazugja hivatalát.

Meg kell érteni, hogy jóllehet a Zúnok többsége képtelen a hazugságra, a nép nagyon tiszteli az olyan Zúnokat, akik tudnak olyat mondani, hogy a világ másmilyen, mint amilyen valójában, és a Hazug jelentékeny méltósággal járó tisztséget tölt be. Ő képviseli törzsét minden kapcsolatban a külvilággal, ami megértésének kísérletét az átlagZún már réges-rég föladta. A Zún törzsek roppant büszkék a Hazugjaikra.

Más népek ettől az egésztől rendkívül bosszúsak lesznek. Úgy érzik, hogy a Zúnok igazán választhattak volna valami elfogadhatóbb megnevezést, mint mondjuk „diplomata” vagy „PR menedzser”. Úgy érzik, hogy a Zúnok gúnyt űznek a dologból.

— Ez mind igaz? — kérdezte gyanakvóan Esk, körbenézve a bárka zsúfolt kabinjában.

— Nem — válaszolta Amszkhat határozottan. Ifjabbik felesége, aki zabkását fózött a parányi, díszes tűzhelyen, kuncogott. Három gyermeke komolyan figyelte Esket az asztal teteje fölött.

— Szokott néha igazat mondani?

— Te szoktál? — Amszkhat elvigyorogta aranybánya vigyorát, de a szeme nem mosolygott. — Miért találtalak a gyapjúmon? Amszkhat nem emberrabló. Lesznek otthon egyesek, akik aggódnak érted, igennem?

— Azt gondolom, Néne majd meg fog keresni engem — felelte Esk —, de nem hinném, hogy aggódna. Egyébként meg Ankh-Morporkba megyek. Kidobhat a hajójáról…

— …bárkámról…

— …ahogy tetszik. Nem törődöm a csukákkal.

— Nem tehetem — nyilatkozta Amszkhat.

— Ez hazugság volt?

— Nem! Civilizálatlan vidék van körülöttünk, rablók meg… izék.

Esk élénken bólintott.

— Akkor ezt megbeszéltük — szögezte le. — Nem bánom, ha a gyapjúban kell aludjak. És tudok fizetni az utazásért. Tudok… — habozott; befejezetlen mondata, mint valami kis kristálykunkor lógott a levegőben, míg a diszkréció sikeresen igyekezett megszerezni az uralmat nyelve fölött. — …hasznos dolgokat csinálni — fejezte be akadozva.

Tudatában volt, hogy Amszkhat oldalvást rangidős feleségére tekint, aki a tűzhely mellett varrogatott. A Zún hagyományoknak megfelelően csakis feketét viselt. Néne teljes mértékben helyeselte volna.

— Miféle hasznos dolgokat? — firtatta a férfi. — Mosást meg söprést, igennem?

— Ha úgy tetszik — mondta Esk —, vagy tudok lepárolni a kétrétű vagy a tripla lombik használatával, firnájszokat, fénymázakat, pasztákat, zúmcsátokat és Tagokat készíteni, viaszt olvasztani, gyertyát mártani, magokat, gyökereket és dugványokat helyesen kiválogatni, meg ismerem a legtöbb készítményt a Nyolcvan Csodálatos Gyógyfűből; tudok fonni, kártolni, kendert áztatni, suttyantani, és szőni kézzel, kerettel, rostával és Nemes szövőszéken, és kötni is tudok, ha valaki megkezdi nekem a fonalat, tudok földből és sziklából jósolni, ácsolni egész a háromfelé ágazó csapkötésig és csaplyukig, előre jelezni az időjárást állati jelekből és égi paraclikból, növekedést okozni a méhrajban, ötféle mézbort előállítani, festékeket, színezékeket és pácokat készíteni, köztük egy színtartó kéket, el tudom végezni a legtöbb bádogosmunkát, tudok csizmát talpalni, a legtöbbféle bőrt kikészíteni és alakítani, és ha van kecskéje, tudok rá vigyázni. Kedvelem a kecskéket.

Amszkhat töprengően tekintett a lányra, aki úgy érezte, azt várják tőle, hogy folytassa.

— Néne nem szereti látni, ha az ember csak ücsörög és nem csinál semmit — magyarázta. — Mindig azt mondja, hogy egy ügyes kezű lány sose fog megélhetés nélkül maradni — egészítette ki magyarázatát.

— Vagy férj nélkül — bólintott elgyöngülten Amszkhat.

— Igazából Nénének erről bőven van mondanivalója…

— Fogadok, hogy van neki — jegyezte meg Amszkhat. A rangidős hitvesre pislantott, aki alig észrevehetően biccentett.

— Jól van — mondta férfi. — Ha hasznossá tudod magad tenni, akkor maradhatsz. Tudsz játszani valamilyen hangszeren?

Esk szemrebbenés nélkül viszonozta Amszkhat állhatatos pillantását.

— Valószínűleg.

És így Esk, minimális nehézséggel és szinte semmi megbánással, elhagyta a Kostetőt és időjárását és csatlakozott a Zúnokhoz nagy kereskedőútjukon, le az Ankh-on.

Legalább harminc uszály volt — mindegyiken legalább egy terjedelmes Zún família —, és úgy tűnt, hogy nincs kettő köztük, ami ugyanazt a rakományt szállítaná; többségüket egymáshoz kötötték, s a Zúnok simán húztak egyet a hajókötélen és átléptek a következő fedélzetre, amikor gusztusuk támadt egy kis társasági életre.

Esk berendezkedett a gyapjúban. Meleg volt, egy kissé Néne kunyhójára emlékeztető szaggal, és, ami sokkal fontosabb, azt jelentette, hogy senki se fogja háborgatni.

Kezdett egy kicsit aggódni a mágia miatt.

Határozottan kezdett kikerülni az irányítása alól. Nem varázsolt, csak varázslatok történtek körülötte. És megérezte, hogy az emberek nem lennének túl boldogok, ha ezt tudnák.

Ez azt jelentette, hogy amikor mosogatott, hosszasan kellett csörömpöljön és pacskoljon, hogy eltitkolja azt a tényt, hogy az edények maguk tisztálkodnak. Ha meg kellett valamit stoppoljon, kénytelen volt elvonulni a fedélzet valamelyik magányosabb részére, hogy eltitkolja azt a tényt, hogy a lyuk szélei egymáshoz gabalyították maguk, mintha… mintha el lennének varázsolva. Aztán utazásának második napján arra ébredt, hogy a hely körül, ahová előzőleg a botot rejtette, több gyapjúcsomó kifésülte, megkártolta és takaros gombolyagba fonta magát az éjszaka folyamán.

Minden tűzgyújtásra vonatkozó gondolatot kivert a fejéből.

Bár akadt kompenzáció. A nagy, barna folyó minden lomha kanyarja újabb látnivalókat tárt elé. Voltak sűrű erdővel körbevett sötét szakaszok, amiken keresztül az uszályok a folyó kellős közepén haladtak, a férfiak állig fegyverben, a nők lenn — kivéve Esket, aki ült és érdeklődve hallgatta a horkantásokat és prüszköléseket, amik a folyóparti bokrokban követték őket. Voltak megművelt földdarabok. Volt több város, mind sokkal nagyobb, mint Óhulán. Még valamiféle hegyek is voltak, bár öregek és laposak, nem fiatalok és tüzesek, mint az ő hegyei. Nem mintha honvágya lett volna, nem egészen, de néha úgy érezte magát, mintha ő is bárka lenne, végtelen reménységen lebegve, de mindig odakötözve egy horgonyhoz.

A dereglyék megálltak egyik-másik városban. A hagyománynak megfelelően csak a férfiak szálltak partra, és csak Amszkhat, szertartásos Hazudozós kalapját fejébe nyomva, állt szóba nem-Zúnokkal. Esk általában elkísérte. A férfi megpróbált célozni arra, hogy Esknek alá kéne vetnie magát a Zún élet íratlan szabályainak, de a lánynak célozgatni olyan hatásos volt, mint szúnyogcsípés az átlagos rinocéroszbőrön, mert már kezdte megtanulni, hogy ha fütyülsz a szabályokra, akkor az emberek az esetek felében szó nélkül újraírják őket úgy, hogy rád ne vonatkozzanak.

Máskülönben meg úgy tűnt Amszkhatnak, hogy amikor Esk vele van, mindig nagyon jó áron tud eladni. Volt valami abban, ahogy egy kisgyerek eltökélten kancsított rájuk a Zún lába mögül, amitől még a legpiackeményítettebb szívű kalmárok is sietve kötötték meg az üzletet.

Igazából ez már el is kezdte aggasztani. Amikor egy piaci alkusz Zemfisz fallal körülvett városában fölajánlott neki egy zacskó ultramarint száz csomó gyapjúért cserébe, egy hang a zsebe magasságából így szólt: