Csillaghajók

II. fejezet — CSILLAGBELI JÖVEVÉNYEK

Az ajtón, amely előtt Satrov megállt, a következő szövegű üvegtábla díszlett:

I. A. Davidov prof. osztályvezető.

Satrov önkéntelenül elmosolyodott. Aztán a jobbkezében tartott, dobozalakú csomagot áttette a balkezébe és határozottan bekopogtatott.

— Szabad! — hallatszott az ajtó mögül egy erőteljes férfihang, kissé ingerülten.

Satrov szokás szerint hirtelen rántotta fel az ajtót és kissé hajlott tartással belépett a dolgozószobába.

Davidov meglepetten ugrott fel íróasztala mellől.

— Ez aztán a meglepetés! — kiáltotta őszinte örömmel. — Mindenkit vártam, csak magát nem! Hány éve nem láttuk egy mást, kedves barátom?

Satrov az asztalra helyezte csomagját. A barátok megölelték és megcsókolták egymást.

A két ember sok tekintetben elütött egymástól. A sovány, középtermetű Satrov szinte elveszett Davidov robosztus alakja mellett. A jólmegtermett, birkózókülsejű Davidov lomhaságát valósággal kihangsúlyozták a vékonydongájú Satrov gyors, ideges mozdulatai. Arckifejezésük is erősen különbözött. Míg Davidov arca szabálytalan vonalú orrával, kidudorodó homlokával, a sapka alól kicsüngő, dús hajával jó kedélyt árult el, addig Satrov markáns, élesvonalú arca inkább mogorvának tűnt. Csupán a szemeik hasonlítottak egymásra. Világosak, tiszták voltak és jóindulat sugárzott belőlük. És még valamit egyformán kifejezésre juttattak szemeik. A mögöttük rejlő nagy gondolatokat és törhetetlen akaraterőt.

Davidov leültette vendégét és cigarettával kínálta. Mindketten rágyújtották. Rövidesen élénk eszmecserét folytattak. Megvitatták időközben szerzett tapasztalataikat, közölték egymással azokat a benyomásaikat, amelyekről nem tettek említést leveleikben.

Egyszerre Davidov homlokára ütött, mint aki megfeledkezett valamiről. Felállt és zsebéből egy gondosan átkötött csomagocskát húzott ki. Kibontotta és Satrov elé tolta.

— Parancsoljon Alekszej Petrov… egyen valamit… ne utasítsa vissza! — szólt rá erélyesen, amikor látta, hogy Satrov tagadó mozdulatot tesz.

Ezen azután mindketten jót nevettek.

— Pontosan megismétlődik minden, mint negyvenben — mondta vidáman Satrov. — És természetesen most is megfeledkezünk az evésről!

— Azt már nem! Lásson csak hozzá! — biztatta Davidov huncut mosollyal az arcán.

— Rendben van. De csak egy feltétellel.

– És pedig?

— Ha elcipelhetem innen. Jöjjön el hozzám, úgy, mint negyvenben. Még pedig most azonnal! — emelte fel kezét heves mozdulattal Satrov. — Benne van?

— Természetesen. Egyébként ez a „benne van?” is pontosan úgy hangzott, mint valamikor régen. Tudja milyen jólesik hallani? Ellenben figyeljen csak ide, Alekszej Petrovics! Előbb elmegyünk a múzeumba és megmutatom az érdekes újdonságokat! Van ám munka a maga számára…

— Nem, Ilja Andrejevics! Nekem most más, fontosabb dolgom van. Alaposan meg kell vitatnom egyet-mást magával. Szükségem van a maga koponyájára. Tudom, hogy a maga agya pontosan és kihagyás nélkül működik.

— Különös! — jegyezte meg Davidov, miközben ujja végigsiklott kéziratának utolsó sorain. Aztán elrakta a kézirat lapjait és a sűrűn teleírt leveleket.

— Apropó! A maga levelét egy héttel ezelőtt kaptam meg. őszintén szólva, még nem szándékoztam válaszolni rá. Nem helyeslem…

— Hogyan? Nem tartja jogosnak panaszaimat? — kiáltott fel kissé zavartan, némi bűntudattal Satrov. — Átvettem magától egy filozófiai gondolatot, ami gyakran segítségemre van. Alkalmazásához azonban lelkierő kell! Megtörténik, hogy elgyengül az ember…

— Micsoda gondolatot? — csodálkozott Davidov.

— Ezt csak evvel a mágikus szóval lehet kifejezni: a „nagysemmi”. A maga „nagy semmije” a háborús években gyakran nem bizonyult elegendőnek…

Davidov hangosan felkacagott.

— Haha… haha… pont a „nagy semmi”… hagyjuk ezt… a „nagy semmi” nyitjára nehéz rájönni. Szépen tovább fogunk dolgozni. A mi tudományunk nagy fáradsággal jár. Ásatások, hatalmas gyűjtemények tanulmányozása és bonyolult átdolgozása… a munkás pedig kevés… nagyon kevés. Terméketlenül kell tölteni az időt és céltalan dolgokat kell szemlélni. De maga fontos megbeszélést kívánt folytatni velem, én pedig egészen más irányba tereltem a beszélgetést…

— Megbeszélésünk valóban szokatlan lesz… a kezemben van valami… valami, ami hihetetlen… annyira hihetetlen, hogy magán kívül senkivel sem közlöm…

— Most már csakugyan kíváncsivá tett! — jegyezte meg Davidov.

Satrov arca ugyanolyan pajkos mosolyra húzódott, mint akkor, amikor belépett a dolgozószobába. Azután kimért mozdulatokkal kibontotta csomagját és egy sárga kartonból készült, kockaalakú dobozt emelt ki belőle, amelyet kínai írásjelek tarkítottak és postabélyegzők sötétlettek rajta.

— Mondja, Ilja Andrejevics, emlékszik még Tao Li-re?

— Hogyne. Ez a fiatal kínai paleontológus nagyon használható ember volt. Sajnos 1940-ben, amikor éppen egy expedícióról tért vissza, a fasiszta bandák meggyilkolták. Meghalt a szabad Kínáért!

— Jól emlékszik, Ilja Andrejevics. Szószerint így igaz. Én levelezésben álltam vele és leírtam néhány anyagát. Azt tervezte, hogy hozzánk utazik. Sajnos, mégsem tudtunk találkozni… — sóhajtott fel Satrov. — De igyekszem rövidre fogni mondanivalómat. Legutolsó expedíciója idején küldött nekem egy csomagot. Szokatlanul érdekes tartalommal. Ez az a doboz, amit itt lát. A csomaghoz néhánysoros cédulát mellékelt, melyben azt ígérte, hogy részletes levelet ír majd. Ezt a levelet azonban már nem sikerült megírnia. Szicsuaniban ölték meg, útban Csuncin felé.

— S merre járt az expedíciójával? — kérdezte Davidov.

— A Szukán tartományban.

— Ejha! — bólintott elismeréssel Davidov — odáig eljutott? Képzelje csak, ez egy hegyvidék a Himalája keleti végen, a Himalája és a Szicsuanszki hegyek között… Igen… A híres Kám, ahova Przsevalszkij igyekezett, ugyancsak ott van.

Satrov helyeslően bólogatott.

— Az aztán holtbiztos, hogy földrajzban magával nem tanácsos kikezdeni. Én, kezemben a térképpel, csak nagynehezen igazodtam el a dolgokban. Kám északnyugati része Szikannak és Tao Li éppen Kámban folytatott kutatásokat, mégpedig a keleti oldalán, Eny-Da körzetében.

— Kezdem érteni! Mutassa csak, mi is ez tulajdonképpen? Milyen érdekes dologról van szó?

Satrov benyúlt a dobozba és egy többszörösen finom hártyapapírba csomagolt tárgyat húzott ki. Óvatosan hántotta le a finom papírt és végül egy kemény, megkövesedett, az első pillanatban formátlannak tűnő csontdarabot nyújtott át Davidovnak.

Davidov előbb a tenyerén méregette az eléggé súlyos, világosszürke csontdarabot, minden oldalról megvizsgálta, aztán megszólalt.

— A csont egy olyan óriási dynosaurus[8] koponya nyakszirt része, amely 80-150 millió évvel ezelőtt élt. Nem értem, mit talál ezen annyira különösnek?

Satrov nem felelt, de tekintetében volt valami, ami arra késztette Davidovot, hogy mégegyszer szemügyre vegye a csontdarabkát. Hirtelen mélyet sóhajtott. Aztán egyszerre lomhaságához mérten nagyon is fürge lett. A csontdarabkát az asztalra helyezte és egy barnára politúrozott ládából nagyítólencsét vett elő és pontosan beállította. A professzor széles válla előregörnyedt, szemeit a kettős nagyítóüveghez szorította és lassan forgatni kezdte a dynosaurus csontdarabkáját.

Satrov rágyújtott és úgy figyelte. A dolgozószobára mély csend feszült.

Hosszú percek teltek el, amíg végre Davidov felemelte fejét Az erőltetett nézéstől fáradt szemei könnyeztek.

Tekintete végigsiklott kéziratának utolsó sorain

— Hihetetlen! — csóválta fejét Davidov. — Nem tudok magyarázatot találni rá. A koponya a legvastagabb csontrésznél szakadt át és a nyílás annyira szűk, hogy nem származhat valamilyen élőlény szarvától vagy fogától. Ha pedig valamilyen betegség következménye lenne — csontszúnak vagy más nyavalyának — akkor a nyílás környékén láthatók lennének a betegség jelei. Lyuk az élő csonton! A koponya mindkét talán! Érthetetlen! Mintha lövedék ütötte volna át. Igen… Ha nem lenne képtelenség, azt állítanám, hogy golyó… De ez már csak azért is lehetetlen, mert a nyílás nem köralakú, hanem ovális, mégpedig szabályos, amely a későbbi elkövesedése folyamata következtében porhanyós kőzettel töltődött ki.

Davidov újra a kezébe vette a csontdarabot, mint aki nem akar hinni a szemének.

– Én eddig mindig józan tárgyilagossággal mérlegeltem a dolgokat és csak ritkán estem tévedés áldozatául. Most azonban mégis azt kell mondanom, hogy ez egy egészen ritka eset. Sőt többet mondok… megmagyarázhatatlan eset…

Kételkedve nézett Satrovra. Erre Satrov egy másik csomagot húzott ki a dobozból és kihámozta a hártyapapírból.

— Nem szándékozom vitatkozni magával — mondta Satrov nyugodtan. — Ezek tények, amikre ha jól meggondoljuk, többféle magyarázatot is találhatunk. De maga még kételkedik! Nos, fogja csak ezt a csontdarabot! Pontosan ugyanazok a tünetek. Talán ez a második bizonyíték arra kényszeríti, hogy lemondjon a kételyekről.

És az asztalon, Davidov előtt ott feküdt egy másik, csontdarabka, egyenetlen töredezett széllel.

Davidov valósággal belevörösödött a látványba. Olyan mélyet szippantott cigarettájából, hogy köhögésre kényszerült.

— A ragadozó dynosaurus bal lapockája — mutatott Satrov, barátja válla felett áthajolva, a csontdarabra. — De nem azé az állaté, amelyiké a koponyacsont volt. Ez jóval öregebb, hatalmasabb példánytól származik.

Davidov helyeslően ingatta fejét. Szeme szinte megbűvölten meredt arra a kis ovális nyílásra, amely a hatalmas ősgyík lapockájából eredő csontdarabkán kirajzolódott.

— Igen… Nem vitás… Ez is pontosan olyan… — suttogta izgatottan és ujjával körültapogatta a rejtélyes nyílás környékét.

— Most hallgassa meg Tao Li jegyzetét! — folytatta nyugodt, majdnem közömbös hangon Satrov, gondosan titkolva diadala felett érzett örömét. Ő, aki egyszer már átélte a felfedezés jelentősége által okozott izgalmat, könnyen megőrizhette nyugalmát.

Most a sima, gördülékeny orosz szavak helyett különös hangsúlyú, élescsengésű angol szavak hangzottak a dolgozószobában. Satrov lassan, tagolva olvasta fel a meggyilkolt kínai tudós rövid jelentését: „40 mérföldnyi távolságra Eny-Da déli részétől, a Mekong baloldali mellékfolyóinak rendszerében, tág katlanra bukkantam, amelyet jelenleg a Czsu-Czse-Csu-folyó völgye foglal el. Ez egy hegyek-közti mélyedés, behorpadt földkéreg, amelyet harmadkori lávatakaró borít.

Ott, ahol a folyók átvágják a lávatakarót, látható, hogy mindössze csak 30 láb vastagságú. Alatta porhanyós homokréteg húzódik, amelyben nagyon sok ősgyík-csont található. A csontok között olyanokat is felfedeztem, amelyeken sérülések jelei láthatók. Két ilyen sérült csontot elküldtem magának, mert biztos vagyok felfedezésemben és rendületlenül hiszem, hogy nem tévedek. Nem minden sérülés egyfajta. Vannak olyan sérülések, amelyek úgy hatnak, mintha a csontot hatalmas késsel vágták volna el, de az kétségtelen, hogy a sérülés élő csontot ért, az állat pusztulása előtt, helyesebben annak pillanatában. Csuncinba 30 ilyen leletet szállítok, amelyeket annak a völgynek különböző pontjain gyűjtöttem össze, ahol nagyszámú ősgyíkra bukkantam, többek között teljes csontvázakra. A hely pontos adatait megjelölő feliratok a leleteken vannak.

Igyekszem minél gyorsabban eljuttatni magához ezt a csomagot és így nincs időm, hogy részletes levelet írjak. A levelet majd akkor írom meg és küldöm el, ha nyugalmasabb körülmények között leszek Szicsuaniban…”

Satrov összehajtogatta a feljegyzést.

— Ez minden? — kérdezte türelmetlenül Davidov.

— Igen. Sajnos, nagyon rövid. Pedig a felfedezés óriási jelentőségű!

— Engedje meg, Alekszej Petrovics, hogy kissé magamhoz térjek. Szinte úgy érzem, mintha álmodnék. Mindez valahogy megzavarta agyamat, valósággal megbolondított. Üljünk csak le nyugodtan és vitassuk meg.

— Megértem magát, Ilja Andrejevics. Tagadhatatlan, hogy e probléma megoldásához a tudósnak nagy merészségre van szüksége. Ugyancsak szabadjára kell engednie fantáziáját. Hiszen meg kell döntenie mindazt, amit eddig állítanak. Látja, én munkámban megközelítően sem vagyok olyan bátor, mint maga, korántsincs bennem annyi kezdeményező erő, mint magában, de ebben az esetben még maga is bizonytalankodik…

– Úgy van. De vágjunk csak neki bátran! Hála Istennek magunk között vagyunk és senki sem gondol arra, hogy két paleontológus így együtt üldögélve és könnyedén elmélkedve min töri a fejét. Tehát kezdjük csak el! A jelek arra mutatnak, hogy ezeket a ragadozó dynosaurusokat valamilyen óriási fegyverrel ölték meg. Ez a nagy átütőerejű alkalmatosság túltett a mai ismert fegyvereken. Ilyen fegyvert csak olyan nagy gondolkodók alkothattak meg, akik a kultúra magas fokán álltak. Igaz?

— Feltétlenül. Tehát — ember! — állapította meg Satrov.

— Helyes. Csakhogy ezek az ősgyíkok a kréta-korszakban (amely körülbelül 60 millió évig tartott) éltek. Mondjuk 70 millió évvel ezelőtt. Tudományunknak minden egyes megállapítása vitathatatlanul, kétségbevonhatatlanul azt bizonyítja, hogy az ember a földön az élő világ fejlődésének egyik legutolsó szakaszában jelent meg, tehát 69 millió év eltelte után és még akkor is sok százezer évig állati állapotban tengődött, mindaddig, amíg végleges formája ki nem alakult és meg nem tanult gondolkozni és dolgozni. Ezt megelőzően ember nem létezhetett a földön, még kevésbbé a technika birtokában lévő ember. Ez teljesen lehetetlen dolog. Ha mindezt figyelembe vesszük, akkor a magyarázat csak egyféle lehet: akik az ősgyíkokat megölték, nem a földön születtek, hanem más világrészből jöttek.

— Igen. Egy másik világrészből… — ismételte meg határozottan Satrov — és én…

— Egy pillanatra — szakította félbe Davidov. — Eddig még minden magától értetődő. De a továbbiakban már valószínűtlenné válik. A csillagászat tudományának és a csillagfizikának legutóbbi eredményei megdöntötték a régi elképzeléseket. Sok regényt is írtak a más világokból érkezőkről. Igaz, hogy a tudósok túlnyomó részének manapság kialakult, legutóbbi állítása is az, hogy a mi naprendszerünk kizárólagos jelenség. Nekünk viszont most komoly alapunk van annak feltételezésére, hogy számos csillagnak van hasonló csillagrendszer világegyeteme. És mivel a csillagok száma végtelenül nagy, úgy a bolygórendszerek száma is mérhetetlen. Ebből a továbbiakban az következik, hogy a mi földgolyónkon lévő élet nem egy kizárólagos előjog. Bátran állíthatjuk, hogy a világegyetemben sok élet van. Azt is bátran erősíthetjük, hogy az élet mindenütt az evolúciós fejlődés útján halad és így teljes lehetősége van a gondolkodó lény megjelenésének. Ez így logikusnak látszik. De ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a távolság a legközelebbi csillagokig a világegyetemben túlságosan nagy. Olyan nagy, hogy száz és ezer év kell ahhoz, hogy a fény másodpercenkénti háromszázezerkilométeres sebességgel eljusson ide. Ilyen sebességet élőlény nagyon is törékeny szervezete nem bír ki. És a mi csillagrendszerünkben, a mi földünkön kívül csak a Mars és Vénusz csillagokat illetően lehet reményünk, hogy élet van rajtuk. De ezek a remények is nagyon gyenge lábakon állanak. A Vénusz túlságosan forró, lassan forog, atmoszférája sűrű, szabad oxigén nélkül. Élet aligha fejlődhetett ki rajta és teljesen elképzelhetetlen, hogy ott valami gondolkoznitudó lény legyen, magas kultúrával. A Marson hasonló a helyzet. Atmoszférája túl keskeny és szakadozott, a meleg kevés és ha van is élet rajta, az csak valamilyen szegényes, sanyarú formában lehetséges. Nem vonom kétségbe, hogy ott az élet fejlődésének van valami kevés energiája, amelyik a mi földünkön is kialakította az embert. A távoli nagy bolygórendszerekről nem is beszélek. A Saturnus, a Jupiter, az Uranus, a Neptunus mind-mind borzalmas világok, hidegek és sötétek, mind Dante poklának földalatti világai. Vegyük például a Satumust. A bolygórendszer középpontjában forrongó mag, amelyen rettenetes vastagságú jégkéreg fekszik. A bolygórendszer átmérője körülbelül hatvanezer kilométer. És ezt sűrű atmoszféra veszi körül huszonötezer kilométer vastagságban. Ilyen vastagságú atmoszférán a napsugarak nem hatolhatnak át és áthatolhatatlan a tömérdek mérgesgáz, — az ammóniák és metán számára is. Egyszóval ilyen légkörben örök sötétség, százötven fokot meghaladó fagy és rettenetes atmoszféra nyomása uralkodik… Nehéz tehát életet elképzelni rajta…

— Sok mindent nem értettem meg abból, amit mondott — szakította félbe Satrov. — Mégis úgy vélem, hogy a mi csillagrendszerünket ki kell kapcsolnunk gondolatmenetünkből. És én…

— No látja! A mi csillagrendszerünkben a Földön kívül nincs és nem is lehet élet, a távoli csillagrendszerekről pedig lehetetlen leröpülni. Akkor hogyan keletkezhettek ezek a nyílások dynosaurusok csontjain? Ez az, amire nincs felelet.

— Nem engedte végigmondanom gondolatmenetemet, Ilja Andrejevics. Elismerem, hogy egyes tudományágakban nem vagyok olyan járatos, mint maga, de ezúttal van némi elképzelésem a szóbanforgó dologról. A csillagok nem mozdulatlanok. A mi csillagrendszerünkön belül is változtatják a helyüket, maga a csillagrendszer is forog, sőt ráadásul még az egész is bizonyos irányban mozog, ugyanúgy, mint a többi nagy csillagrendszerek sokasága. Millió évek folyamán a csillagok közeledése és távolodása is fennállhatott…

— Mindez még nem jelenti a megoldást. A csillagrendszer térsége olyan nagy, hogy éppen a mi naprendszerünk közeledése másokhoz, semmi gyakorlati jelentőséggel sem bír. És nyitva maradt az a kérdés is, hogy miképpen ismerjük meg ezeket a csillagutakat?

— Feltétlenül igaza van, Ilja Andrejevics, de csak abban az esetben, ha a csillagok mozgása nem törvényszerű, ha nincs alávetve valami meghatározott rendszernek. Mi a helyzet azonban akkor, ha törvényszerű? És ha ezt a törvényszerűséget ki lehet számítani?

— Hm… hm… — hümmögött kétkedően Davidov.

— Várjon csak. Mindjárt előszedem térképeimet. Volt tanítványaim egyike, aki a matematikai tudományok harmadik évfolyamáról átpártolt a csillagászathoz, naprendszerünk mozgásának kérdéseivel, a csillagrendszerek felosztásával foglalkozott és jól megalapozott, érdekes elméletet alkotott meg. Rövid leszek! A mi naprendszerünk a csillagrendszeren belül hatalmas elipszispályát ír le kétszázhúszmillió év keringési időszak alatt. Ugyanezen a pályán mozog néhány horizontális bolygónk, amely a mi bolygórendszerünk „körén” halad. Ez az oka, hogy a Nap a bolygókkal együtt meghatározott időközökben átszeli azt a porból és parányi törmelékből álló fekete függönyt, amely a csillagrendszer „körének” egyenlítőjében terül el. Ilyenkor a Nap a központi területek összesűrített csillagaihoz közeledik, mondjuk a Nyilas csillagcsoporthoz tartozókhoz. Ebben az esetben már valószínűvé válik, hogy naprendszerünk egy másik ismeretlen rendszerhez közeledik és a közeledése olyan nagymérvű, hogy az átrepülés elképzelhető.

Davidov egyre növekvő érdeklődéssel, szinte dermedt mozdulatlansággal hallgatta barátja fejtegetéseit

– Íme az elmélet! — folytatta Satrov. — Csak nemrégen tértem vissza arról a helyről, ahol volt tanítványom hősi halált halt. A kéziratait kutattam fel. Volt tanítványom 1943-ban halt meg…

Satrov elhallgatott. Néhány másodpercre mély csend ülte meg a szobát. Aztán Satrov cigarettára gyújtott és újra beszélni kezdett.

— Ez az elmélet azonban csak irányt mutat, de semmi esetre sem jogosít arra, hogy a valószínűtlent való ténynek vegyük. De akkor — emelte fel hangját Satrov —, amikor két egymástól teljesen független megfigyelés ilyen csodálatos találkozását látjuk, ókkal következtethetjük, hogy helyes úton járunk. — Satrov lassan felegyenesedett és összevonta szemöldökét. — Volt tanítványom elméletében nyíltan kimondja, hogy a naprendszer közeledése a csillagrendszer sűrített központja felé körülbelül 70 millió évvel ezelőtt történt.

— Fantáziadús elmélet! — szúrta közbe Davidov gunyoros megjegyzését.

Satrov azonban zavartalanul folytatta.

— Egy valószínűtlen tény valamilyen másikhoz kapcsolódva valószínű ténnyé alakul. Én igenis azt állítom, hogy jogosan feltételezhetjük: a krétakorban bolygórendszerünk egy olyan másik bolygórendszerhez közeledett, amelyen gondolkodó lények léteztek, emberek, akik átszálltak az ő bolygórendszerükről a miénkre, mint ahogyan tengeren hajóról-hajóra átszállni szokás. És azután, bizonyos idő multán az óriási térben a hajók eltávolodtak egymástól felmérhetetlen távolságra. Ők, mármint azok a bizonyos látogatók a másik csillagról, nem sokáig tartózkodtak Földünkön, és ezért nem hagytak maguk után maradandó nyomot. És ők tudták, egyedül csak ők, legyőzni a csillagok közti távolságot, hetvenmillió évvel ezelőtt. Van valami ellenvetése?

Davidov felállt és nyugtalanul vándorolt a dolgozószoba egyik sarkától a másikig. Szája körül rángatózó apró izmai elárulták, hogy hangtalan, de heves vitát folytat önmagával. Aztán a feszült figyelemtől megmerevedett arcvonásai fokozatosan elsimultak és szemében már kisfiús jókedv bujkált, amikor odaállt Satrov elé és hatalmas tenyerével megragadta a kezét.

— Meggyőzött, Alekszej Petrovics! Még nem minden világos ugyan előttem. Így például nem látom tisztán, hogy miért éppen ide, a Földre kerültek, a sok csillag és bolygó közül talán a legjelentéktelenebbre. Ezen túl is akadnak még homályos pontok, de az alap szerintem elég szilárd. Eredeti, fantasztikus, de komolyan valószerű. Mi a véleménye, megérett-e a dolog annyira, hogy nyilvánosságra hozhassuk? Satrov erélyesen rázta meg fejét.

— Semmiesetre sem! Egy elhamarkodott lépés tönkretehet. Az ilyen felfedezésnél elengedhetetlen az óvatosság!

— Ebben is igaza van, barátom. Okosabb kivárni a dolgokat, mint elhamarkodni. Igen, várnunk kell addig, amíg mindent előkészítünk. Feltétlenül olyan érveket kell szereznünk, mint amilyen a mi „érvünk” volt Leningrádban!

Satrov gondolatban maga elé idézte azt az „érvet”, amelyre tudóstársa emlékeztette. Ez az „érv” ott állt Davidov dolgozószobájának egyik sarkában, közös munkájuk ideje alatt egy vasállványhoz drótozott csontváz formájában, amellyel Davidov meg-megfenyegette makacs és kétkedő barátját a gyakran kerekedő viták hevében.

Satrov akaratlanul is elmosolyodott.

— Hogyne emlékeznék a maga „legnyomatékosabb érvére”. Már csak emiatt is magára bízom a dolog második részét is. Én nem vagyok geológus, nem vagyok földmunkás. Én csak afféle szoba-vegyész vagyok. Ezeket a dolgokat tehát csak maga viheti keresztül és senki más. A maga tekintélye…

— Haha… haha… — kacagott fel hangosan Davidov. — Szóval ki kell harcolni az elismerést a más csillagból jötteknek a dynosaurusokkal folytatott harca számára… No-no!

Davidov néhány másodpercig hallgatagon meredt maga elé, azután halkan folytatta.

– Érdekes hely ez a Szikán. És a mi számunkra, panteológusok számára pedig az ördög tudja, hogy milyen. Bizonyára maga is tud arról, Alekszej Petrovics, hogy ott a harmadkor végén egyidejűleg léteztek a krétakori növényeknek[9] régi és új formái. Sajátos keveréke annak, ami a föld más részein már tíz évmillióval előbb kihalt, nemsokkal azután, hogy keletkezett. És maga az a hely! — élénkült fel Davidov. — Magas, hófedte csúcsok, hideg, széljárta fennsíkok, szárazak és sivárak, amelyeket pompás, buja tropikus növényzetű mély völgyek szakítanak meg. Gyakoriak a járhatatlan szakadékok, sima, meredek falakkal. Ritka, szétszórtan élő lakosság. Képzelje csak el, egyik falutól a másikig mondjuk alig két kilométer a távolság, de közöttük egy hihetetlenül mély szakadék húzódik és az egyik falu lakossága sohasem találkozik a másikéval, jóllehet a távolból látják egymást. Sokféle, a tudomány előtt még ismeretlen vadállat él a sűrű erdőkben. A szakadékok között hideg szelek süvítenek. Ott erednek India és Kína legnagyobb folyói. A Sziám, a Brahmaputra, a Jang-ce, a Me-kong. Csodálatos hely! Tibet, India, Sziám, Burma és Kína találkozási pontja. Hohó! Erről jut eszembe! Vajjon „barátaink” odaengednek-e akár egyetlen bolsevik tudóst is? Hogyan is pillanthatna be a tudomány valamibe, ott, ahol az ellenséges diplomácia az úr és politikai szempontok a mérvadók!… — Davidov elővette hatalmas, régidivatú óráját és egy pillantást vetett rá. — Még két óra sincs és a nagy izgalomban mégis olybá tűnt, mintha egy egész nap múlt volna el.

— Kulcscsomót húzott ki a zsebéből és átnyújtotta Satrovnak.

— A dobozt zárja el ebbe a szekrénybe, abba a baloldaliba… Egyébként bármilyen akadályok is tornyosuljanak elénk, kötelességünk mindent megtenni, ami csak emberileg lehetséges. Elmegyünk és megtudjuk, vájjon Tusilov nem fogadna-e bennünket? Meddig szándékozik Moszkvában maradni Alekszej Petrovics? Remélem mindaddig, amíg eredményre nem jutunk.

Satrov nemet intett fejével és szólásra nyitotta száját, de Davidov megelőzte.

— Legalább egy hétig okvetlenül ittmarad, előbb semmi szín alatt sem engedem el! Most felhívom Tusilov titkárát, azután a lakásomat, mert lehet, hogy huzamosabb ideig feltart bennünket…

Davidov egyszerűen, szerényen berendezett lakásában csend honolt. Alkonyodott. A nap bronzvörösen fénylő korongja már alábukott a háztetők mögött. Halódó sugarai vörösre festették az eget és a hatalmas ablakokon beszűrődő fény sötétlilára mélyült.

Davidov kényelmesén nyúlt el a hatalmas íróasztal előtt álló karosszékben, míg Satrov gyors léptekkel sétált fel és alá, hajlott testtartással, hallgatagon.

Mindkettőjüket erősen fogva tartották gondolataik. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy felcsavarja a villanyt. Mintha a nyári alkonyat egyre mélyülő sötétje jótékony fátyolként borult volna rá keserűségükre.

A csendet Satrov törte meg.

— Holnap elutazom. Nincs értelme, hogy tovább maradjak.

A visszautasítás végleges. Nem hinném, hogy a helyzet megváltozzon. Talán utódaink kibogozhatják ezeket a dolgokat, ha egyszer majd eltűnnek ezek az átkozott határok és az értelemnélküli maradiság csökevényei.

Davidov nem felelt. Kitekintett az ablakon, amelynek fekete négyszögében már felragyogtak a parányi csillagok milliárdjai. Mennyire más az ég fekete kárpitja, ott nincsenek határok, nincs ellenséges diplomácia.

Satrov hangja újra felhangzott a sötétben.

— Keservesen vergődünk, mint a gúzsbakötöttek. Itt állunk a nagy felfedezés küszöbén és nem találunk lehetőséget, hogy átlépjünk rajta. Nem lesz nyugtom életem végéig és nem vígasztal meg semmiféle más eredmény sem.

Davidov keze olyan erővel szorult ökölbe, hogy körmei mélyen belevájódtak tenyerébe. Aztán felemelte ökölbeszorított kezét és hevesen megrázta.

— Nem hátrálunk meg! És bennünket segítenek is! A pokolba Kám-mal! Elvégre mi bizonyítja, hogy csak ott maradtak meg a más csillagzatról jöttek által megölt ősgyíkok maradványai, ahol felfedezték a nyomukat? Semmi! Ha ezek a jövevények valóban megjelentek a földön, senki sem kötelezte őket,hogy egyetlen helyen öljenek. Miért ne kereshetnénk nyomaikat nálunk a krétakori maradványokban? Az eddigi tapasztalatok arra mutatnak, hogy ha vannak hasonló maradványok, akkor azokat csak a magas és fiatal hegygerincek rendszerében találhatjuk meg. A kami lelet nem véletlen. Miért? A felelet kézenfekvő. Azért, mert ott, ahol a földkéreg felszakadozott számtalan apró részre, amelyek közül egyes részek felemelkednek, mások lesüllyednek, csak ott menekültek meg és őrződtek meg a különféle kicsi, alkalomszülte anyagok az elmorzsolódástól és szétmosástól. Ha a krétakor végén egy földdarab süllyedni kezdett és mint hegyek közé ékelt völgy meg is maradt, ott az idők folyamán egymásrarakódó rétegek nyomása azt eredményezheti, hogy kiegyenlítődhet vagy más helyeken átcsoportosulások mutatkoznak.

Nálunk is akad ehhez hasonló hely a kazahsztáni, a kirgizi, az üzbég és általában a középázsiai hegyekben. Ezek a hegyek éppen a nagy hegyképződések, az alpi hegyképződés[10] korszakában keletkeztek, amely a krétakor végéin kezdődött. Nálunk van hol keresni, csak tudni kell, hogy mit keressünk, mert különben…

— Ej… ej… nem értem magát, Ilja Andrejevics! — szakította félbe Satrov. — Hát nem elég világos, hogy mit, helyesebben kit kell keresnünk?

— Nem. Nekünk el kell döntenünk, hogy milyen is volt ezeknek a jövevényeknek az alakja, hogy mik is voltak ők tulajdonképpen? Hiszen lehettek, valamilyen protoplazmák, amik nyomtalanul elenyésztek. Ez tehát az első feladat. A második pedig annak a megállapítása, hogy mit csináltak a földön. Az első feladat megoldása tudtunkra adja, hogy milyen maradványokkal találkozhatunk az ásatások esetén, a második pedig azt, hogy hol akadunk legkönnyebben ezekre a maradványokra, ha egyáltalában léteznek. Vajjon földünk melyik részén jelentek meg ezek a lények? Ha nagyon gondolkodunk, sejtéseink reménytelenné válnak… Ez azonban semmiesetre sem jelenti azt, hogy meghátrálunk a feladat elől. Inkább osszuk fel egymás között a munkát, mint a múltban. Maga vállalja az első feladatot, azaz kutassa a biológiai részt. Én vállalom a másodikat, általában az egész földrajzi részt és a kutatott dolgok fejlődését. Némi tapasztalattal rendelkezem, hiszen már átkutattam az ősgyíkok hatalmas középázsiai lakóhelyét.

— A feladat, amit rámbízott nem mondható könnyűnek! — ellenkezett Satrov. — Kevés olyan életforma létezhetett egy másik csillagzaton, ami a mi eszünkkel felmérhető. Nem valószínű, hogy bárki is e téren pontosan megállapíthasson valamit…

— Oh, maga gyáva, szerencsétlen és sajnálatraméltó értelmiségecske! — ugrott fel hirtelen nekidühödve Davidov. — Természetesen nehéz feladat, mert nem tények, hanem csak gondolatok után kell haladni. Csak az ész erejével törhetjük át ezt a tömör falat. De ha a maga szellemi képessége kevésnek bizonyul, vajjon kié lenne elegendő? Ami pedig a különböző életformákat illeti — tekintet nélkül azok kő vagy fém jellegére — azokat csak bízza nyugodtan az írók fantáziájára és mi ne pepecseljünk velük. Gondoljon inkább az élet energetikájának[11] törvényszerűségére. Ha nem akarunk lesiklani a tudományos színvonalról, akkor a következő alapfeltételekből kell kiindulnunk: először is abból, hogy az élőlények felépítettsége nem véletleneken múlik, hanem — miként a világűrben létező minden anyag — az is mindig és minden körülmények között 92 elemből tevődik össze, hasonlóan a mi Földünkön létező anyagokhoz. Az is bebizonyított tény, hogy a világűr legtávolabb térségeiben is ugyanolyan fizikai és vegyi törvények érvényesülnek, mint a Földön. Ha pedig ez így van, — ütött Davidov az öklével erőteljesen az asztalra —, akkor minden élő anyagban, amely lényegében nem egyéb, mint molekulák bonyolult összetétele, fellelhető a szén, vagyis az az elem, amely egyedül alkalmas bonyolult összetételek létrehozására. Másodszor abból kell kiindulnunk, hogy az élet alapja a Nap kisugárzó energiája, vagyis a vegyi oxigénreakciók minél nagyobb-mérvű és minél hatékonyabb kihasználása. Így van? Satrov csak legyintett.

— Olyan mindegy… Nos, a viszontlátásra!

— Várjon csak egy percig! Ne siessen! Minél bonyolultabb a molekulák összetétele, a hőmérséklet emelkedése következtében annál könnyebben bomlanak szét. A lehullott csillagok anyagában egyáltalán nincsen vegyi összetétel. Viszont a kevésbbé magas hőfokú égitesteken, mint például a hideg vörös csillagok színképeiben vagy a napfoltokban már felfedezhetünk egyszerű vegyi összetételeket. Ebből törvényszerűen következik, hogy élet, akármilyen szokatlan formában is, csak viszonylag alacsony hőmérséklet mellett keletkezhetik. De nem túlalacsony hőmérsékleten, mert akkor a molekulák mozgása nagyon lassúvá válik, nem jönnek létre vegyi reakciók és az élethez szükséges energiák nem termelődnek ki. Ilyen alapon minden különösebb túlzás nélkül beszélhetünk arról, hogy alacsony hőmérséklet mellett már régebben létezhettek élő organizmusok. Nem akarom magát hosszúra nyújtott fejtegetésekkel feltartani, mert a nélkül is könnyen megérti, amit mondani szeretnék. Nos, a hőmérséklet ezen határait még pontosabban meg lehet határozni. Élet csak olyan hőmérsékleti határok között lehetséges, amelyeken belül cseppfolyós állapotú víz található. Olyan víz, amely oldott állapotban magába foglalja mindazokat az anyagokat, amelyek az organizmusok életműködéséhez feltétlenül szükségesek.

Az élet létrejöttének pillanatától kezdve mind bonyolultabbá válik, természetesen hosszú ideig tartó evolúciós folyamat alatt. Éppen ezért az élet létrejöttéhez is állandó, hosszú ideig tartó előfeltételek szükségesek, mint az alacsony hőmérséklet, gyenge atmoszféranyomás és kisugárzás, szóval mindaz, amit mi a Föld felületén létező élet fizikai feltételei alatt értünk.

Ami pedig az észt, a gondolatokat illeti, csak egészen komplikált, magas energetikával rendelkező organizmusoknál jelentkezhetnek, azaz olyan organizmusoknál, amelyek bizonyos mértékben függetlenek a környezettől. Tehát a gondolkodó lények megjelenésének keretei szűkebbek, mintegy a téren és időn áthaladó, hosszú, keskeny folyosón keresztül visz addig a fejlődés útja.

Vegye például a növényvilágot a fény segítségével történő széndioxid szintéziseivel. Energetikája jóval alacsonyabbrendű, mint az oxigénégésű állatvilágé. Ez a magyarázata, hogy a növények, noha néha óriási terjedelmet érnek el, mégis mozgásra képtelenek. Az az erőteljes és gyors mozgás, ami az állatvilágot jellemzi, a legtöbb növénynél nincs meg. Egyszóval és röviden: más a felépítésük, más a berendezésük. Ebből következik, hogy az élet abban az általános formában, ahogy a Földön ismeretes, nem véletlen, hanem törvényszerű. Csak ilyen élet haladhat előre a történelmi tökéletesedés, az evolúció útján. E szerint a tételt az evolúció útján kell levezetni az egyszerű lényektől a gondolkodó lényekig. Minden más megoldás alapnélküli, hazug tudatlanság, merő képzelődés.

— Ne folytassa, Ilja Andrejevics! Egy szóval sem mondottam, hogy nem gondolkodom erről a kérdésről! És ha valami megállapításra jutok, értesítem magát…

— Ilja Andrejevics, a telefonhoz kérik! Egyébként néhány napos távolléte alatt jóegypárszor hívták!

Davidov mélyet sóhajtott és felállt íróasztala mellől, amelynek hatalmas lapját majdnem teljesen elborították a kefelevonatok. Legfelül hevert a borítólap, nagybetűs felírással: „Davidov professzornak! Sürgős! Azonnal továbbítandó!” A kefelevonatok alatt két felhívást tartalmazó cikk lapult meg szerényen. Ezeknek tartalmát a professzor már áttanulmányozta. Hiába, a néhány nap alatt, amelyet a kami expedíció nyélbeütése ügyében töltött távol, rengeteg sürgős munka gyűlt össze. Már a lakásán is vastag köteg tudományos értekezés várta és különféle ismertetések, amelyekről a legsürgősebben véleményt kellett nyilvánítania. Azonkívül értesítést kapott, hogy három órán belül egy elég hosszadalmas ülésen kell részt vennie. Jelentkezett a szedő is, hogy nézze át a korrektúrát és adjon utasítást a munka további menetére vonatkozóan. Egyidejűleg még néhány levelet is meg kellett írnia Satrov professzorral kapcsolatos ügyének megvalósítása érdekében. Szóval akadt munka annyi, hogy azt sem tudta, melyikhez nyúljon.

Amikor befejezte a telefonbeszélgetést, visszatért íróasztalához és tovább javítgatta a levonatokat. Tolla gyorsan futott végig a sorokon és hangosan sercegett egy-egy javításnál, miközben haragos szemrehányásokat küldözgetett a szedők címére. Végül már összefutottak szeme előtt a sorok és egymásután két hibát is elnézett. Úgy érezte, hogy képtelen tovább dolgozni, némi szünetet kell tartania. Felegyenesedett, megtörölte égő szemét és önkéntelenül dúdolni kezdte kissé hamis, monoton hangon kedvenc dalát:

— „Valahol a Volga mentén…”

Dolgozószobájának félig nyitott ajtaján kopogtak. Kolcov professzor lépett be, annak az intézetnek igazgatóhelyettese, amelynél Davidov is dolgozott. Kolcov rövid szakállal keretezett arcán széles mosoly terpeszkedett, ami éles ellentétben állt a nőiesen hosszú szempillák alól szomorúan csillogó sötét szemével.

— Kissé keservesen hat az éneke, Sir! — mondotta Kolcov nem titkolt vidámsággal.

— Azt már nem! Sokkal kisebb az ügy, semhogy nagy dologként kezeljük. Amilyen mértékben öregszik az ember, olyan mértékben bonyolódik bele holmi semmiségekbe és akkor kiderül, hogy az ereje már nem a régi… Éjtszakánként már nehezére esik fennmaradni és dolgozni. Eh… hagyjuk! Sok hűhó semmiért… — legyintett Davidov.

— Puff… Szavak, nagy szavak! — nevetett Kolcov. –

Akinek ilyen hatalmas alakja van, az képes bármilyen terhet cipelni. Maga olyan, mint egy vezér szobra… — Eddig háta mögött tartott kezét előrelendítette és egy levelet nyújtott Davidov felé. — Levele jött Korpacsenkótól, Alma-Atából. Úgy vélem, érdekelni fogja magát…

A háztetők felett, az égboltozaton, már ott pompáztak a hajnal csodálatos színei. A felkelő nap első sugarai beszöktek a nyitott ablakon és elnyomták az asztalilámpa sárga fényét. Davidov nagyon nyújtózott. Fáradt csontjai megropogtak. Aztán rágyújtott. Maga sem tudta, hogy hányadik cigaretta ez már az éjtszaka folyamán. Csak azt érezte, hogy füstje elvesztette zamatát és a nikotin kesernyés íze valósággal beleette magát ínyébe. De az előirányzott programmját maradéktalanul teljesítette. A tizenegy levél, amelyeket Közép-Ázsia geológusaihoz írt, ott feküdtek előtte az íróasztalon a csatolandó iratokkal együtt. Csak le kell ragasztani a borítékokat és a levelek a reggeli postával útnak indulnak a címzettek felé. Egyik levelet a másik után csúsztatta bele a borítékokba és nem vette észre, amikor felesége, gyermekesen törölgetve öklével álmos szemeit, bejött a szobába.

— Nem szégyelled magad? — kiáltott tettetett haraggal férjére. — Hajnalodik! Azt ígérted, hogy éjtszaka nem fogsz dolgozni és íme, így tartod meg ígéretedet! Folyton panaszkodol, hogy fáradt vagy és csökken a munkabírásod, mégsem pihened ki magad… most aztán vége legyen!

— Amint láthatod éppen befejeztem. Csak leragasztom a borítékokat és kész! — mentegetőzött bűntudatosan Davidov. — És ünnepélyes ígéretet teszek, hogy többé valóban nem dolgozom éjtszaka! Erre az éjtszakára még szükségem volt, hogy beérjem magamat munkámban. Menj, szívem, és aludj tovább! Én is mindjárt lefekszem…

Davidov leragasztotta az utolsó borítékot is. Fáradt mozdulattal leoltotta a lámpát. A nyári reggel beözönlő fényei most már teljesen birtokba vették a szobát. A professzor az ablakhoz lépett és nagyokat szippantott a hűs levegőből. Az égen aranyos szélű bárányfelhők úsztak méltóságteljes lassúsággal, percenként változtatva színeiket. Davidov nézte, de nem látta őket. Gondolatvilágát teljesen lefoglalták a másik csillagról jött jövevények, akiknek nyomait Közép-Ázsia hegyeiben kellett felkutatni. A végrehajtandó feladat csak most kezdett kibontakozni előtte teljes nagyságában.

Végigsimított homlokán, mintha akadályt akart volna elseperni gondolatai útjából.

Hogy is van csak? Igaz, valóban gyakran akadnak ősrégi élőlények maradványaira. De csak azért, mert ezek az őslények milliószámra éltek a földön és maradványaik gyakran kerültek olyan körülmények közé, amelyekben megrögződtek, megkövesedtek. Igen ám, de az idegen világból jöttek száma nem lehetett nagy. De még ha sokan lettek volna is és tényleg maradtak nyomaik, hogyan lehet megtalálni ezeket az évmilliók folyamán egymásra rakódott rétegek között? Ahhoz fel kell túrni az egész mindenséget! Emberek ezreinek kell átvizsgálni a kőzetek köbméreteinek ezreit, óriási kotrógépek százainak kell leszedni a felső réteget. Lehetetlenség! Képtelenség! Bármilyen gazdag legyen is egy ország, mégsem költhet milliárdokat egy ilyen gigantikus méretű ásatásra. Márpedig a szokványos paleontológiái ásatások — még a legnagyobbszabásúak is — legfeljebb három-négyszáz négyzetméternyi területet tárnak fel és ez csak egy csepp a tengerben, jelentéktelen semmiség a megoldásra váró feladathoz mérten.

Amikor Davidov így rádöbbent a rideg, könyörtelen igazságra, józan esze azt diktálta, hogy hagyjon abba mindent. Egyszerre céltalannak, szinte nevetségesnek látta terveit, reménytelennek próbálkozásait.

Most már elismerte magában, hogy Satrovnak volt igaza, amikor világosan és tisztán, reálisan és logikusan gondolkodó koponyájával helyesen értékelte ki a rendelkezésre álló lehetőségek elégtelen voltát, ami már eleve magában hordja a sikertelenség csíráját, mert a valószínűség egyenlő a nullával.

– Ördög és pokol! — káromkodott gondolataiban Davidov. — Elalvás helyett elérhetetlen ábrándképeket kergetek! De vajjon mit lehetne mégis cselekedni az ügy érdekében? Eh, semmit! Hagyni kell az egészet! Inkább nézzük csak azt a levelet, amelyet Kolcov adott át. Még fel sem bontottam!

Elővette aktatáskájából a kazah tudományegyetemen működő ismertnevű geológus levelét. Óvatosan felbontotta és olvasni kezdte a tartalmát.

A levélben tudóstársa arról értesítette az intézetet, hogy még ebben az esztendőben nagyarányú munkálatok indulnak meg. Tjan-Sanja környékén a hegyvidék völgykatlanjaiban egész sor csatorna és villanyerőmű épül a nép segítségével.

Az építkezések közül különösen kettőre hívja fel a figyelmet. A kettes számúra, amely a Csu alsó folyásánál és az ötös számúra, amely a karkarini völgyben indul meg. A két építkezés egyrészt a legnagyobb az összes építkezések közül, másrészt ezeken a helyeken gyakran tárnak fel krétakorbeli maradványokat, köztük tömegesen dynosaurus csontmaradványokat. Ezért rendkívül fontosnak tartaná, hogy a földmunkák tartamára paleontológus szakértőket küldjenek ki. Haladéktalanul vegyék tehát fel a kapcsolatot az Állami Tervhivatallal, azután egyeztessék össze munkatervüket az építkezések vezetőségével…

Amire Davidov a levél végére ért, kisimultak a ráncok homlokán. Mintha valami üdítő szellő fújta volna le lelkéről a reménytelenség porát. Nyomban megértette, micsoda óriási segítség számára ez a váratlan esemény. Íme, a tudomány és az ország érdekei azonos síkon haladnak és a hatalmas munkálatok olyanmérvű ásatásokat tesznek lehetővé, amilyenekkel tudós még soha nem dicsekedhetett. A véletlen pompás alkalmat teremtett Tao Li hihetetlen felfedezéseinek ellenőrzésére és ha azok helytállóknak bizonyulnak, beigazolódik, hogy nem az ember az egyedüli gondolkodó élőlény a világegyetemben.

A nap már a horizont fölé emelkedett és sugarai meg-megvillantották a házak ablakszemeit. A bárányfelhők már nem játszottak színeket és mint hófehér pelyhek lebegtek az égboltozat végtelen kékségében. A könnyű szél tompa morajként hozta magával az ébredő város sokrétű neszeit.

Davidov mélyet sóhajtott. És mintha e sóhajjal a kishitűség utolsó maradványait fújta volna ki boltozatos mellkasából. Az íróasztalára helyezte a levelet és vetkőzni kezdett…

Satrov szórakozottan összegyűrte és a papírkosárba hajította egy koponya rajzát, amelyet éppen befejezett. Aztán könyvei közül kiemelt egy brossurát, de annyira elmerült gondolataiban, hogy ki sem nyitotta.

Az új felfedezések útja mindig nehéz és göröngyös. De a magasan szárnyaló gondolatok meseszerű könnyedséggel siklanak át az otromba tévedések felett. Az egész idő alatt az ember ott bolyong a feltevések kusza labirintusában, de a tények ránehezedő súlya visszatartja, visszahúzza… Mindez azonban nem számít. Csak az fontos, hogy elérjük a kitűzött célt. Tudnunk kell, ki járt itt hetvenmillió évvel ezelőtt? A rendíthetetlen akarat és az emberi ész nem riadt vissza még a csillagokközti végtelen térségektől sem. Azok az ismeretlenek át tudtak jutni az egyik csillagszigetről a másikra, akkor, amikor azok óriási sebességgel távolodtak el egymástól. Nem ijedtek meg, amikor minden másodperc száz kilométerekre távolította el őket attól a bolygótól, amelyről érkeztek. És amikor feladatukat végrehajtották, visszatértek rá. Igen, bizonyosan visszatértek, mert különben azok az óriási változások, amelyeken ember a természetben véghezvisz, nem tűntek volna el nyomtalanul előlünk, akik most, hetvenmillió év elteltével, fürkésszük világegyetemünk titkait.

Ha mi mindezideig nem bukkantunk rá ezekre a változásokra, az azt jelenti, hogy a jövevények, az ismeretlen világ ismeretlen emberei, nagyon rövid ideig tartózkodtak a földön.

Rendben van! Mindenesetre rendületlenül továbbgondolkozik a rábízott feladaton és igyekszik megállapítani a másik világról érkezettek valószínű külső formáját. És remélhetően rövidesen értesítheti róla Davidovot… No és Davidov?… Hát ő bizony rendszeresen ír az aktuális eseményekről, köztük a legérdekesebből: az ásatásokról. Másfél év múlt el már az emlékezetes moszkvai beszélgetés óta, amelyet az ősgyíkok kiásott csontmaradványaival kapcsolatban folytattak. A jelek szerint azonban a nagytudású Davidov sem ért el eddig semmi eredményt…

Ugyanakkor, amikor Satrov gondolataival viaskodott, Davidov gépkocsija nagy sebességgel robogott a poros, kerékvágta úton, amelynek kanyargós csíkja úgy hatott az autó országúti lámpáinak éles fényében, mint egy végtelen, gyorsanfutó fehér szalag. Az autó mögött felkavargott a fehér por, egyre feljebb és feljebb szállt, hogy azután szétterülve ködszerűen fedje el az ég fekete kárpitján ragyogó csillagokat.

Valahol a távolban vörös fények villództak az éjtszakában és megcsillogtatták az autó szélvédő üvegét. A fényeket rövid időközökben tompa dörgés követte, amely áttört a motor állandó búgásán.

Félóra múlva Davidov a munkavezető és az építkezéshez kijelölt munkatársa kíséretében megérkezett az építkezések északi részéhez, ahol minden emberi képzelőerőt felülmúló, hatalmasarányú munkák folytak.

A magas oszlopokról alávilágító ezres égők körül úgy kavargott a por, mintha köd szállt volna le, amely az építkezési részleg balszárnya felé egyre sűrűsödött. A gigantikus kotrógépek csikorgása, robaja, zakatolása egybeolvadt a meredek lejtőn százszámra lefelé robogó csillék dübörgésével, komoly teherpróbának vetve alá az emberi dobhártyát.

A lerakódott kőzetet már teljes mélységben átszelte a jövendő csatorna medre. Két oldalán tizenkét méter magasságú, simára faragott falak meredtek a magasba, amelyekről mintha borotvával metszették volna le a kiugró sziklatömböket. És a sima falakon szeszélyes vonalakként felizzottak a különféle rétegek sávjai. Vastag kavicsréteg, amely hajdan valóságos kő-lavinaként zúdult alá, váltakozott sárga homlokkal, csillogó gipsszel, kristályos csilláimmal.

Az éjtszaka, amely fekete palástként borította be a környező sztyeppét, itt mintha megszakadt volna, mint ahogy megszakadt maga a sztyeppe is. Új világ létesült itt, a megfeszített, gigantikus munka különös világa, egyszerűen letörölve a régi kazahsztáni sztyeppe sivár képét.

A porral belepett, lebarnult emberek ügyet sem vetettek Davidovra, amikor elhaladt mellettük. Zúzó kalapácsok zuhogtak hozzáértő kezekben, hogy játszi könnyedséggel zúzzák szét a kőkemény sziklát. A roppant mozgódaruk mint félelmetes vascsontvázak hajlongtak és forgolódtak nehézkesen a porban. Pótkocsikat vontató soktonnás teherautók nyüzsögtek a rakodó kombájnok körül, odatartva horpadt hátukat a végnélkül öml ő és elhordandó talajanyagoknak.

— Ez aztán az ásatás, Ilja Andrejevics! — kiáltott fel őszinte elragadtatással Davidov munkatársa.

A professzor bólintott és arcára élesedett mosoly telepedett. Már szólásra nyílt ajka amikor egy újabb, rettentő porfelleg mindent elborított és nehézzé, fullassztóvá tette a levegőt.

— Robbantás! — világosította fel a munkavezető, aki már edzve volt a hasonló váratlan kellemetlenségekkel szemben. — Egyszerre kidobtunk mintegy háromezer köbmétert. A nyolcadik munkaszakaszon puhítják a talajt a kotrógépek számára.

Davidov tekintete végigsiklott a csatornán, amely mellett elhaladt. Ez a csatorna nyílegyenesen, töretlen vonalban hasította át a sztyeppét. Északra egyre tágult és szélessége elérte a félkilométert. Ott akadtak rá az ősgyíkok temetőjére. Megszámlálhatatlan tömegben. Végig a csatorna egész hosszában, sőt valószínűleg még azon túl is láthatók voltak a megkövesedett csontok. Rendetlen összevisszaságban, egymás hegyén-hátán ékelődtek bele a lerakodott rétegekbe némi törmelékkővel keverten, mintegy nyolc méter mélységben. Egész csontvázra nem leltek, csak különböző nagyságú és fajú ősgyíkok szétszóródott csontdarabjaira. A kotrógépek gigantikus markai belemarkoltak e csodálatos maradványok százezreibe és egyengették, tisztították a csatorna térségét. És a szétszórtan heverő, megkövesedett csontok komoran sötétlettek a földhányás két oldalán a közeledő hajnal szürkületében.

A Nap már magasan járt az égen és tűző sugarai szinte égettek. A fekete csontok halmai úgy áttüzesedtek, mintha olvasztókemencében lettek volna.

— A szemlét befejezettnek nyilvánítom! — mondta Davidov, szüntelenül törölgetve verejtékező arcát. — Itt is ugyanaz a helyzet, mint a második részlegnél. Ez is valóságos tárháza a csontoknak. És innen északra, Bozabána mellett, a Csu jobbpartján, ahol húsz évvel ezelőtt végeztem kutatásokat, harminc kilométer hosszúságban a csontoknak még sokkal nagyobb tárháza található. Hasonlóan nagy temetők vannak az Ila és a Kara Tau folyók völgyében és Taskent körül. Ami azonban a legkülönösebb, a csontok mindenütt ilyen keverten, rendszertelen összevisszaságban hevernek és sehol egy egész csontváz vagy egy egész koponya. Az anyag csaknem teljesen alkalmatlan tanulmányozás céljára. Annyi azonban bizonyos, hogy az ősgyíkok e szétmosott temetőinek méretei felülmúlnak minden elképzelést.

— Van valamilyen új elgondolása e „halálmezőkkel” kapcsolatban, Ilja Andrejevics? — fordult a professzorhoz munkatársa. — A nyilvánosságra hozott munkáiban ön…

– Én értetlenül fejeztem ki magam! — vágott közbe hevesen Davidov. — Sőt nemcsak érthetetlenül, de helytelenül is. Akkoriban nem fogtam fel teljes nagyságában és nem alkottam tiszta képet a jelenségekről…

– És most, Ilja Andrejevics?

— Nem tudom, egyszerűen nem tudom! — jelentette ki határozottan Davidov. — De most már mennem kell. Ha három órán belül elindulok, estére Lugován leszek. A moszkvai vonat éjjel egykor indul…

– És én folytassam a megfigyelést?

— Természetesen. Szerezzen segítséget a csontok szétválogatásához. Talán akad valami a törmelékek tömkelegében, ami magyarázatul szolgál. Bár ha tovább folytatódnak a kőtömegek és a konglomerátok, nem valószínű, hogy megváltozik a kép. Én már nem fűzök különösebb reményt ehhez az építkezéshez. Az ötös számú részlegnél ugyan más jellegűek a rétegeződések. Homok, homokcsomók, homokkövek, majdnem teljesen kőmentesen. Lassú, nyugalmas lefolyású, sőt gyakran szél által odasodort rétegek. És Sztarozsilev féléves munkája alatt mégsem jelentett onnan érdekeset. Szegényke ott üldögél eredmény nélkül, mint aki végleg tehetetlen…

A jelöltek tágas tanulószobájában három fiatalember tartózkodott. Rátelepedtek az egyik asztalra és élénk beszélgetést folytattak egy leánnyal, aki a sarokban álló kis asztal mellett ült.

— A jelenlegi történelmi pillanat — fejtegette élénk taglejtésekkel az asztalon ülő fiatalember egyike, aki állandóan sűrű, vörös haját simogatta — sok tekintetben meghatározza az emberiség további sorsát. Az imperialisták a kezükben lévő atomenergiát Tarra akarják felhasználni, hogy elpusztítsák a civilizációt és a tudomány minden eddigi eredményét. A mi geológiánk és paleontológiánk nem tartozik jelenleg a legfontosabb tudományok közé és sokat töprengek, hogy jól választottam-e meg hivatásomat? Valahogy úgy érzem, mintha eltávolodtam volna a való élettől. Szeretnék azok közt helyet kapni, akik hazánkban az atomenergiát békés, építő célokra alkalmazzák. A szocializmus országában a fizikának a legjelentősebb, a legélenjáróbb tudományágnak kell lennie. Igaz Zsenya?

— Igaz! Így van! — helyeselt a leány és őszinte meggyőződés csendült ki hangjából. — De ha egyszer valakinek nincs tehetsége a matematikához? Én például rossz matematikus vagyok, hogyan foglalkozzam tehát a fizikával?

— Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek lefestik. Szerintem vannak a fizikának olyan ágai, amelyekhez egyáltalán nem kell nagy matematikai tudás… Mit ingatod fejedet? — fordult dühösen a mellette ülő jelölttársához, aki némán hallgatta a vitát.

A leánynak kapóra jött a váratlan segítség. Egyszerre felélénkült.

— De azért mégis csak érdekes tudomány a paleontológia! Nem mondom, a fizika fontosabb. Véleményem szerint azonban a paleontológia területén is nagy eredményeket lehet elérni. A tudás…

Az ajtó nagy zajjal feltárult és egy nyúlánk, jómegjelenésű leány lépett a szobába, kezében logarléccel.

— Gyerekek. Ilja Andrejevics megérkezett! — újságolta lelkendezve. — Most láttam az irodában! Azt mondta, mindjárt bejön hozzánk! Fel kell készülni! Miről beszélgettetek?

Zsenya az ajtó felé pillantott, mintha attól félne, hogy máris belép rajta a professzor.

— Komoly témát feszegettünk Mihaillal…

— Tudom, hogy mi az! Ismerem már a ti komoly témátokat!. Ott hagyjátok a paleontológiát és átpártoltok az atomenergiához! Mert itt elsikkad a tehetség, a nélkül, hogy valaha is elismernék! — Tamara hangja élesebbé vált. — Gyerünk, kérdezzük meg Ilja Andrejevicset, mi a véleménye erről a kérdésről! Úgy hírlik, ha dühös, nem nagyon válogatja meg a szavait…

— Elment az eszed, Tamara? — förmedt rá idegesen Mihail. — Hogy lehet a szemébe mondani egy nagy tudósnak, hogy mi jelentéktelennek tartjuk a tudományát? Mi, a saját jelöltjei.

– Én mégis megkérdezem! — húzta ki magát Tamara. — Egyszer végre pontot kell tenni beszélgetéseitek végére. Te állandóan gyötröd Zsenyát a fejtegetéseiddel! Nos, ebből már elég…

Az ajtó felől határozott kopogtatás hallatszott. Mihail azonnal leugrott az asztalról, amelyen ült. Zsenya akaratlan mozdulattal igazgatta meg a haját.

Davidov lépett be. Barátságosan mosolygott, kedves közvetlenséggel köszöntötte tanítványait, aztán néhány szóval elmondotta utazása történetét.

– És most ti meséljetek! — lépett közelebb. — Milyen eredményeket értetek el és van-e valami kérdeznivalótok? Nos, kezdjük talán magával, Tamara Nikolajevna!

Tamara szép arcán sokatmondó mosoly suhant át.

— Szeretnék egy általános jellegű problémáról érdeklődni, Ilja Andrejevics! — kezdett beszélni Tamara. — Van egy kis ideje?

Mihail a professzor hátamögött komikus fintorokkal, fenyegető pillantásokkal igyekezett Tamarát eltéríteni szándékától.

— E pillanatban nincs sürgősebb dolgom… — felelte Davidov És ahogy maguk is tudják, szívesen veszem, ha kérdésekkel fordulnak hozzám!

— Ilja Andrejevics. Mihail… illetve mi mindnyájan azt vitattuk meg, vajjon helyesen választottuk-e meg hivatásunkat? Vajjon helyes-e, ha a mai világban kiásott csontokkal foglalkozunk… Mihail azt mondja… át kellene térnünk a fizikára… És mi meghallgattuk Petrov előadását… nem értettük meg teljesen, de azért rettentően érdekes volt! — Tamara mindezt, ha kissé akadozva is, de egyetlen lélegzetvételre mondta el. Most elfulladt, levegő után kapkodott és gyorsan befejezte mondanivalóját. — Én azt akartam megkérdezni, mi a maga véleménye erről a kérdésről? Mit tanácsol nekünk?

Davidov mosolygó arca elkomolyodott, szemöldöke közé ráncok ugrottak. De azért, Tamara várakozása ellenére, a haragos kitörés elmaradt. Davidov nyugodt mozdulattal előhúzta cigarettatárcáját.

— Az ablak nyitva van, tehát rágyújthatunk. Szóval nézzük csak! A kérdés komoly! Én jól megértem magát. A technika óriási változásainak korszakában azok a tudományok, amelyek — hogy úgy mondjam — nem állnak az érdeklődés homlokterében, valóban nem tűnhetnek fontosnak. Érthető, hogy az ifjúság állandóan ingadozik a már elsajátított hivatását illetően. A maguk korában talán én is ingadoznék. De mondok valamit…

Meggyújtotta a szájában tartott cigarettát. Kifújta a füstöt, aztán elgondolkozva bámult a felszálló kékes füstbe.

— Az emberek — folytatta lassan tagolva a szavakat Davidov — különböző módon választják ki a tudománynak azt az útját, amelyet követni akarnak. Néha a véletlen sodorja őket, néha egyszerűen csak azzal akarnak foglalkozni, amihez éppen kedvük van. Elismerem, hogy néha nagy sikerrel, jó eredménnyel. De én ezeket mégsem tartom igazi tudósoknak. A tudományos pálya kiválasztásánál, véleményem szerint, az egyéni hajlam, a tehetség, a rátermettség a döntő szempont. Csak akkor, ha az agyatok követelni fogja a tudást, ha úgy kapkod utána, mint fuldokló a szalmaszál után, csakis akkor lesztek a tudomány igazi alkotói. Ha nem ismertek akadályt az előrehaladásban, ha egyéniségtek összeolvad a tudománnyal. Kezdetben én is ingadoztam. Diplomáim szerint mérnök vagyok, szeretem a technikát és alaphajlamom mégis a történelem felé vonz. És íme, én a föld régi történetével és életével foglalkozom.

Hogy jól, vagy rosszul teszem-e, nem tudom. De teljes egészében betölti életemet. Nagy kár, hogy nem vagyok fizikus és nem alkotok a jelen számára semmi fontosat, de itt a lényeg az érdeklődési köröm és képességeim kombinációjában van, amelyek jóval nagyobb eredményt hoznak, ha harmonizálnak a választott úttal. Ti meg nagyon féltek a képzelgésektől, a nem-teljesértékűségtől. Állandóan előttetek lebeg a kérdés, hogy érdemes-e? Érvényesülni akartok! Még a pénz is értéknek számít előttetek! Nem, nem kell tudományunk jelentőségét lekicsinyelni! A mi tudományunk holnapja távolabb van, mint a tudomány más ágaié. Sokkal később hoz eredményeket, mint a többi tudományok és csak abban az esetben, ha szorosan kapcsolatban állunk magával az emberrel. A mi szervezetünk idők folyamán kifejlődött bonyolultabb kombinációi a haltól, a fejlődés magas fokán álló emlősállatokig mutatkozó evolúciós rétegeződésnek. És igazán megérteni az ember biológiáját minden egyes evolúciós lépcső tanulmányozása nélkül nem lehet. Pedig teljes egészében ennek megértése biztosítja a jövőt, és egyúttal az embernek, mint fajtának megőrzését és még sok minden mást. Most még e kérdések nagy távolságban lebegnek tőlünk, de naponként közelebb kerülnek hozzánk. És mi a számukra készítjük a tudás pontos, megbízható, szilárd alapjait. Már csak azért sem hagyhatjuk abba munkánkat, mert azoknak, akik a jövőt építik, elengedhetetlenül szükségük van kultúrára, tudásra, és a látókör általános kiszélesítésére. A tudomány fejlődésének megvannak a saját törvényei, amelyek nem mindig esnek egybe a jelen gyakorlati követelményeivel. És a tudás nem lehet a jelen ellensége, de nem is mozoghat csak a jelenben. A tudósnak az élen kell járnia, különben nem tudós, csak hivatalnok. A jelen nélkül — fantaszta, a jövő nélkül — tökfejű. De hisz ezt már Nagy Péter is jól tudta. Emlékezzetek csak arra az utasítására, amit a kiásott csontok rendszeres gyűjtésére adott ki, mégpedig akkoriban, azokban a nehéz időkben, egy szegény, kultúrálatlan országban!

Davidov eloltotta cigarettáját és hanyagul a padlóra dobta. Tanítványai nem vették észre ezt a mozdulatát. Zsenya áthajolt az asztalon, úgy bámulta Davidovot. Tamara felemelt fejjel, diadalmas tekintettel nézett a lesütött szemű Mihailra.

— Most nézzük meg az érem másik oldalát — folytatta Davidov. — Itt sem szabad eltúlozni a dolgokat. Az atomfegyver ereje feltétlenül nagyon nagy, de semmi esetre sem teljesérvényű. A civilizáció pusztulásáról beszélni és közömbösen legyinteni nem szabad, mind ahogy azt nyugaton a legtöbb értelmiségi teszi és igyekszik tétlenségét igazolni. Azonkívül a kultúra ott most erősen elmarad a technika mögött. Az emberek egyre nagyobb hatalmat nyernek a természet felett, miközben elfeledkeznek magának az embernek neveléséről és átalakításáról, és gyakran alig jutottak túl elődjeik öntudatának társadalmi színvonalán. Ti, szovjet ifjúság, a kultúráért, az emberiség boldog jövőjéért akartok harcolni. Nos, akkor higgyetek országunk hatalmában, és ingadozás nélkül haladjatok a kiválasztott úton! Lehet, hogy — sajnos, elég hamarosan — új óriási háború tör ki, amely eldönti az új és régi között fennálló ellentéteket. Amikor mi hivatásunkat teljesítjük, kultúránkért fogunk harcolni, amelynek megmentése a technikát teljes egészében birtokló barbárságtól — hálás feladat! Aztán el tudjátok-e képzelni, mit is jelent jelenleg az atomenergia? A kilencvenkét elem nagyrésze alig-alig rendelkezik tartós maggal. Ahhoz, hogy szétromboljuk őket, túlságosan nagy energiát kell mozgósítanunk, nagyobbat, mint amekkorát bomlásukkor kapunk. És ez nem véletlen. Bolygónk anyaga — kialakulásának milliárd évei alatt — mint ahogy a többi bolygóké is, a csillaganyagok változási folyamataiban mintegy kiválasztódott. Minden, ami nem tartós, széthullt, elégett, vagy átalakult tartós formájúvá. A szélbomlás szempontjából kevésbbé ellenálló elemek a Mendelejev táblázat[12] elején szereplő elemek, mint például az oxigén vagy a szén. Az atomgép ezekkel az elemekkel kapcsolatban csak akkor működik, ha roppant tömegben vannak jelen, hihetetlen hőfok és nyomás mellett. A csillagok energetikáját éppen ezek az elemek képezik. Egyelőre még nem tudjuk felhasználni őket, és szerintem egyhamar nem is fogjuk tudni, csak abban az esetben, ha a reakcióláncolatuk részére elegendő mennyiségi feltételek állnak elő. Jelenleg eljutottunk a Mendelejev-táblázat legnagyobb atomsúlyú elemei reakcióláncolatának felhasználásáig. Ez se véletlen. A legnehezebb elemek nagyon gazdagok neutronban[13] és könnyen szétbomlanak, miközben neutron reakció[14] láncolatot hoznak létre, — azt az egyedüli reakció láncolatot, amely jelen pillanatban technikailag hasznosítható. És ez a bomlás korántsem fogható fel az atom teljes felbomlásának. A nehéz elem atomja mintegy két részre szakad, amelyeknek mindegyike megfelel a Mendelejev-táblázat valamelyik középső elemének. Így szabadul fel az az erő, amely az atombomba energiáját alkotja. Ez még mindig nagyon távol van a teljes bomlástól és nem kevésbbé távol a tartós elemek reakció láncolatától.

— A mi atomenergiánk birtoklása még megközelítően sem teljes, nem vezet a legnehezebb elem, az urán felhasználásához. Az urán, amint tudjuk, a Mendelejev-táblázat utolsó eleme, amely két sokkal könnyebb elemre bomlik. Ez még nem jelenti minden egyes anyag birtoklását, ahogy ti azt elképzelitek. Az urán táblabeli elhelyezését illetően a természetes tartós elemek határán van. Az sem titok előttetek, hogy az urán atomsúlya felemelhető és ezáltal mesterséges elemeket nyerünk, amelyek már a táblázat határán túl vannak. Ilyenek a neptunium és a plutónium, a kilencvenhármas és kilencvennégyes elemek. Az uránt még tovább is lehet alakítani és akkor megkapjuk a kilencvenötös és kilencvenhatos elemeket, az americiuimot[15] és a rádiumot[16] és így tovább, egészen százig, vagy még azon túl is.

— Ezen elemek közül egyik sem tartós, mind féligbomló. A félig felbomlott plutónium energiája képezi az atombombák robbanóerejét, ugyanúgy, mint az uránium nem tartós formája, az úgynevezett izotóp[17] 235-ös. Az anyag átalakulásának elképzelhetetlen kozmikus folyamataiban előbb a sokkal nehezebb elemek léteztek, mint amilyen példái az urán, de a későbbiekben átalakultak a 92 alapelem tartós formájává. Ép ezért az uránt úgy tekinthetjük, mint ezen legnehezebb elemek maradványát, amely az idők folyamán önmaga egészítette ki állapotát. A kiegészítő részei a földtakaró felső rétegeiben voltak találhatók, tartós állapotban, aránylag nem nagy hő- és nyomásviszonyok között. Az urán és valószínűleg a hozzá legközelebb álló nehéz elem, a thórium[18] sokáig az atomenergia alapját képezik, mert az urán felhasználásának alkalmassága és a félig szétbomló és más energiájuk szempontjából felhasználható elemek között nagy kiesés mutatkozik, ezt azonban már nagyjából sikerült áthidalnunk. De az urán és thórium nagyon ritka elemek, és az egész világon fellelhető mennyiségük nagyon jelentéktelen. Ebből következik, hogy a robbanóanyagok — amelyeket atombombáknál és rakétáknál fel lehet használni — erősen korlátolt mértékben állnak rendelkezésre.

— Ilja Andrejevics, a telefonhoz kérik a városi vonalon! — hallatszott az ajtón túlról egy hang.

— Azonnal, azonnal! — kiáltott vissza Davidov kissé bosszúsan. — Szóval ez az, amit az atomenergiáról el akartam mondani. Urán kevés van. Jelenleg fellelhető tartalékjai nagyon rövid idő alatt felhasználhatók. Éppen ezért ennek a rendkívül értékes anyagnak hatalmasabb tartalékjait nekünk kell a jövőben megkeresnünk. És mi…

A professzor hirtelen elhallgatott. Végigsimította homlokát és merev tekintete elnézett hallgatóinak feje fölött, mintha túl a falakon, túl a házakon, a végtelent fürkészte volna. Már nem a hallgatóinak beszélt, hanem inkább önmagának. Halkan, alig érthetően hullottak a szavak ajkairól.

— Az urán hatalmas tartalékjai… A bolygók kialakulásának gyertyacsonkjai… Ej, vigye el az ördög! A pokolba vele! No…

A professzor sarkonfordult és gyors léptekkel kisietett tanítványai szobájából.

A professzor távozása után néhány másodpercre dermedt csend feszült a szobára. A fiatalok kérdő tekintetei összetalálkoztak.

— Mi történt Ilja Andrejeviccsel? — adott hangot Tamara, a néma kérdésnek, megtörve a mély csendet. — Meg mernék esküdni, hogy már a nyelve hegyén lebegett valami kiadós káromkodás, amit alig bírt visszafojtani.

— Hogy te mire gondolsz, Tamara! — fedte meg rosszallóan Zenya. — Egyszerűen csak bosszantotta, hogy félbeszakították ezzel a szerencsétlen telefonhívással… És nekünk is elrontottak mindent… Olyan érdekesen beszélt!

— Biztosíthatlak, hogy történt vele valami! — erősítgette Tamara. — Te oldalról neim láthattad, de én szemben álltam vele. Azonnal észrevettem, hogy az arckifejezése teljesen megváltozott.

— Neked van igazad, Tamara! — szólt közbe Mihail. — Én is észrevettem! Lehet, hogy valami érdekes gondolat villant át az agyán.

Mihail tapintott rá helyesen a dologra. Amikor Davidov ott lépkedett a folyosón, koponyájában vágtatva kergették egymást a gondolatok, mint sötét feszültséggel telitett viharfelhők, amelyből váratlanul cikkáztak elő a pillanatnyi fényt árasztó feltevések és ötletek. A tudós újra átélte azt a két év előtti szörnyű élményt, amikor a szeme láttára pusztítottak el a borzalmas hullámok egy szigetet. És agyában újra feltámadtak a földkéreg változásait előidéző erőkkel kapcsolatos rettentő gondolatai. Igen, attól az időtől kezdve állandóan gyűjtötte az adatokat és feltevéseket, elméleteket állított fel, amelyeket fokozatosan áttett a térben és időben sokkal hatalmasabb 'múltban lezajlott folyamatokra. És most vajjon nem éppen maga a sors adja kezébe feltevése helyességének döntő bizonyítékát?

Odaért a telefonkészülékhez. Keze gépiesen nyúlt a kagyló után és emelte füléhez. De a kagylóból nem hallatszott hang, csak halk sercegés. De azért továbbra is füléhez szorította, miközben gondolatai foglalkoztatták. Húsz éve kereste a magyarázatát az ősgyíkok középázsiai halálmezeje rejtélyének. Miért éppen a Tjan-Sanja mellett keletkezett ez a rettentőméretű ősgyik-temető? Hogyan halmozódtak ott föl és kövesedtek meg a legkülönbözőbb életkorú és nagyságú csontmaradványok? És az is bizonyos, hogy régebben még sokkal több volt belőlük, mert hiszen csak lelőhelyeiknek egy részét ismerik, azokat, amelyek a harmadkorban[19] a további hegyképződések következtében fennmaradtak. Mi válthatta ki az ilyen tömegpusztulást éppen ezen a helyen? És az ok vajjon ismeretlen-e? Nem! A dynosaurusok tömeges pusztulása egybeesett a nagy alpi hegyképződő korszakkal, amikor a Tjan-Sanja, a Himalája, Kaukázus és az Alpok keletkeztek. Egybeesett úgy térben, mint időben. Akkor, hetvenmillió évvel ezelőtt, a krétakor végén ezek a gerincek lassan emelkedtek ki párhuzamos sziklatömegeikkel, ugyanúgy, ahogy ez most a Csendesóceánon történik. A különbség csak annyi, hogy a Tjan-Sanja sziklái a krétakorban nem a tengerben, hanem a szárazföldön alakultak ki és ezen a területen szárazföldi állatok éltek. Azonkívül a krétakor hegyképződési folyamata sokkal hatalmasabb méretű volt, mint ez a mostani. A hegyképződő folyamatok akkor is és ma is az urán, helyesebben általában a legnehezebb elemek bomlási erejének következményei, amely a föld belsejében folyik le. Ha ez a feltevés helyes, akkor az is lehetséges, hogy a reakciók láncolatának energiája némely területen bizonyos pillanatban belülről kifelé tör, mégpedig minden valószínűség szerint hatalmas kilövelés formájában. Évezredek folyamán széles körzet alakult ki, amely halálos volt az élő szervezet számára és ezen a körzeten belül millió és millió számra pusztultak el az állatok, hacsak újra és újra el nem menekültek a veszélyes övezetekből.

Az ősgyíkok nem voltak gondolkodó lények, tehát természetesen semmi és senki sem hozta tudomásukra az elkerülhetetlen pusztulást. A kisebbméretű maradványok nem maradhattak meg a szétporlódási folyamatokban, csak a tartós, hatalmas csontok, az ősgyíkok csontjai, amelyek felmérhetetlen tömegekben gyűltek össze egy-egy körzetben és amelyek ma is bámulatba ejtenek bennünket. Az ilyen események összeesése nem véletlen!… És mi van akkor, ha nem véletlen a másik összeesés sem? Miért találtunk rá a csillagi jövevények nyomaira éppen az ugyanazon időben kiemelkedő hegyek területein?

Jogos az a feltevés, hogy azt a hatalmas kilövelést, amely az ősgyíkok tömegpusztulását okozta, valamilyen készülékkel idézték elő. Ha azokban az időkben „ŐK” ott jártak, ahol évezredekkel ezelőtt az ősgyíkok tömeges pusztulása megkezdődött, ez azt jelenti, hogy „ŐK” az atomenergia forrása után kutattak… Lehet, hogy éppen abból a célból, hogy a segítségével térjenek vissza saját bolygójukra. Ha pedig ez így van… az ördögbe is… nekünk két lényeges irányban kell kutatnunk. Először a csillagi jövevények nyomait kell megtalálnunk, a föld ezen égi vendégeinek nyomait és éppen itt a Tjan-Sanja és a Himalája körül, a föld legfiatalabb hegységeinek környékén, ott, ahol először bukkantunk nyomaikra. Másodszor azt kell megállapítanunk, hogy ha a hegyképző folyamatok és vulkánok azért jönnek létre, mert a földkéregben időről-időre urán, vagy egyéb legnehezebb elemek koncentrálódnak, ami reakcióláncolatot okoz, akkor számíthatunk-e arra, hogy e koncentráció maradványai a földkéregnek számunkra hozzáférhető mélységeiben, a földrajzi térségeknek megközelíthető helyén lelhetők fel… Ha sikerülne megtalálni a csillagi jövevények nyomait a hegyképződések körzetében, én meg lennék győződve arról, hogy…

A gondolatmenetet a telefonkagylóban váratlanul felzengő hang vágta ketté.

— Beszéljen! Kapcsolom Alma-Atát! — hallatszott zümmögésszerűen.

Davidov megrázkódott. A telefonkagylóból kihallatszó hang mintha megszakított gondolatainak hatásos csattanója lett volna. Alma-Atából csak a csatornaépítkezésekkel kapcsolatban jelenthettek fontos újságokat. Az óriási távolságból ismert hang szólította a nevén. Davidov felismerte a hangot. A Földrajzi Intézet tudományos titkára beszélt.

— Ilja Andrejevics! Hall engem? Reggel Sztarozsilov telefonált az ötösszámú építkezés színhelyéről. Az ősgyíkok egész csontvázait fedezték ott fel. Némelyekben kárt okoztak, némelyekben nem. A telefonon rosszul hallottam, nem tudtam megállapítani. Sztarozsilov megkért, hogy lépjek azonnal érintkezésbe magával. Feltétlenül szükségesnek tartja, hogy leutazzon! Mit mondjak neki?

— Mondja meg, hogy holnap repülőgépen érkezem! — felelte habozás nélkül Davidov.

— Még két dologról kell beszámolnom magának! — folytatta a titkár. — De ha amúgy is lejön, akkor inkább személyesen beszéljük meg. Szóval várjuk! Üdvözlöm!

— Nagyon, nagyon köszönöm! — kiáltotta Davidov a telefonkagylóba és hangjából határtalan megelégedettség csendült ki. — Mindenkit üdvözlök! A viszontlátásra!

Davidov egyenesen Kolcovhoz sietett és megkérte a gazdasági osztály vezetőjét, hogy azonnal rendeljen jegyet a legközelebbi repülőgépre.