Csillaghajók

I. fejezet — A FELFEDEZÉS KÜSZÖBÉN

— Mikor érkezett meg, Alekszej Petrovics?

— Ma.

— Már sokan érdeklődtek ön után.

— Igen? Nos, a legtöbbjük számára még most sem vagyok itthon. Kérem, csukja be az első szoba ablakát!

Belépett a szobába, levetette régi, elnyűtt katonai esőköpönyegét és leült íróasztala mellé. Zsebkendőt halászott ki a zsebéből, megtörölte az arcát, majd végigsimította ritkuló, puha, világosbarna haját. Aztán gondolataiba merült. A szobára mély csend borult. Hirtelen felállt és hosszú, kimért léptekkel fel és alá sétált a szekrényekkel és asztalokkal zsúfolt szobában.

— Tényleg lehetséges lenne? — buggyant ki váratlanul ajkai közül a félhangossá vált kérdés.

Eddig céltalan sétája határozott irányt kapott. Az egyik magas szekrényhez ment és nagy erővel felrántotta súlyos tölgyfaajtaját.

Mérőónok ezüstösen fehérlő sávjai villantak elő a szekrény sötét mélyéből. Az egyik mérőónon sárgaszínű, csontkeménységű kartonból készült kocka állt. A kocka szembenéző oldalán az éleket szürke papírlappal ragasztották le, amelyen fekete tussal rajzolt, különösalakú kínai írásjelek sötétlettek.

Alekszej Petrovics sovány, hosszú, szinte átlátszónak tűnő ujjai gyengéd óvatossággal simogatták a kocka lapját.

— Tao Li, ismeretlen barát! Eljött az idő a cselekvésre — mormogta maga elé, majd bezárta a szekrény ajtaját.

Alekszej Petrovics Satrov professzor visszaült íróasztala mellé, felnyitotta kopott-foltos aktatáskáját és kiemelt belőle egy szürke, külső fedelén rézmetszettel díszített, rojtosszélű füzetet, amelyet teljesen átitatott valami nyirkos nedvesség. Óvatosan választgatta szét a nedvességtől összetapadt lapokat, nagyítóüvegen keresztül böngészte az elmosódott bejegyzéseket és időnként maga is jegyezgetett egy másik, nagyobb füzetbe.

Az elhasznált gyufaszálak, a levert hamu és az elnyomott cigarettavégek tekintélyes halommá nőttek a hamutálcában és a dolgozószoba levegője átködösödött a kékesszürkén gomolygó dohányfüsttől.

De azért a füstködön át is fénylett a sűrű, bozontos szemöldök alatti gödrökben szokatlanul világos szeme. Magas homlokának, szögletes állkapcsának, szabályos orrának a sötét háttérre kirajzolódó vonalai sejttették, hogy mögöttük nem közönséges agy lakozik, de elárulták azt a hatalmas, a fanatizmus határán járó akaraterőt is, ami a professzort jellemezte.

A tudós összehajtotta a füzetet és félretolta.

— Igen! 70 millió év! 70 millió! — kiáltott fel.

Satrov hirtelen határozottnak tűnő, de mégsem világos mozdulatot tett, mintha maga felé szúrt volna, azután összeráncolta szemöldökét és megismételte.

— 70 millió… Csak ne féljünk!

Kényelmes, megszokottságról tanúskodó mozdulatokkal szedte össze az íróasztalán heverő dolgait, felöltötte köpönyegét és elhagyta a szobát.

Amikor Satrov hazaért, azonnal dolgozószobájába sietett. Meleg tekintettel simogatta végig a szoba sarkaiban álldogáló „bronzocskákat”, ahogyan művészi bronzszoborgyűjteményét nevezte, aztán leült a fénylő, fekete viaszosvászonnal borított karosszékébe, közelebb húzta íróasztalához, amelynek dísze egy bronzból készült, tengeri rákot ábrázoló hatalmas tintatartó volt és fölnyitotta rajzalbumát.

Mint amatőr festőművész, máskor mindig nyugalmat talált a rajzolásban. Most azonban még a legérdekesebb, alaposan átgondolt kompozíciók sem tudták megnyugtatni felborzolt idegeit. Satrov becsapta az albumot, felállt az íróasztal mellől és egy állványról agyonhasznált, szakadozott kottákat emelt le. Az öreg harmóniumon csakhamar felbúgtak a Brahms-intermezzo akkordjai. Nem volt jó muzsikus, rosszul és csak ritkán játszott, mégsem riadt vissza akár a legnehezebb zeneműtől sem. Nem érdekelte mások véleménye, csak önmagának játszott. Miközben rövidlátón görnyedt a hangjegyek felett, pontosan és módszeresen átgondolta mindazt, amit a szürke, rézmetszettel díszített fedelű füzet feljegyzéseiben különösnek, szokatlannak talált.

Ez a füzet eléggé kalandos úton került Satrov birtokába. Egyik tanítványa, aki később csillagász lett, eredeti elméletet dolgozott ki a naprendszernek a világűrben való mozgásáról. A professzor és Viktor között (így hívták egykori tanítványát) őszinte baráti kapcsolat alakult ki. Viktor a háború kitörésekor azonnal önként jelentkezett frontszolgálatra. A páncélosokhoz kapott beosztást és hosszabb ideig tartó kiképzésen ment keresztül. Kiképzése alatt is rendszeresen foglalkozott elméletével. 1943. elején Satrov levelet kapott Viktortól, amelyben volt tanítványa örömmel újságolta, hogy sikerült munkáját befejeznie és ígéretet tett, hogy elméletének pontos leírását azonnal elküldi, amint letisztázta.

Ez volt hajdani tanítványának utolsó levele, mert nem sokkal később hősi halált halt az egyik véres páncélos csatában.

Satrov tehát nem kapta meg az elmélet leírását tartalmazó füzetet. Hiábavalónak bizonyult a legerélyesebb kutatás is, a füzet csak nem került elő. Mindössze annyit sikerült megállapítania, hogy Viktor páncélos alakulatát olyan váratlanul vetették harcba, hogy feljegyzéseit már nem tudta postára adni. A háború befejezése után Satrov a véletlen segítségével megtalálta Viktor volt parancsnokát, egy őrnagyot. Az őrnagy is részt vett abban az ütközetben, amelyikben Viktor hősi halált halt, maga is megsebesült és Leningrádon kezelték, ahol Satrov is dolgozott. Az őrnagy határozottan állította, hogy Viktor harckocsiját egy telitalálat erősen megrongálta, de nem égett ki és van remény, hogy a hősi halált halt bajtárs jegyzeteit felkutassák, ha ezek a jegyzetek valóban a harckocsiban voltak. Az őrnagy feltevése szerint a szétlőtt tank jelenleg is a csata helyén áll, annál is inkább, mert a környéket röviddel az ütközet után elaknásították. A professzor és az őrnagy elutaztak a csata színhelyére, hogy felkutassák a jegyzeteket.

És most, amikor Satrov a hangjegyekre meredve ült a harmónium mellett, megelevenedtek előtte az események…

– Álljon meg, professzor! Egy lépést se tovább! — kiáltott rá erélyesen a nyugalmazott őrnagy.

Satrov azonnal megállt. Oldalra billentett fejjel, némán, szinte közömbösen várakozott. Előtte napfényben fürdő rét terült el. A sűrű, magas fű mozdulatlanná dermedt a szélcsendben. A harmat igazgyöngyhöz hasonló cseppjei meg-megcsillantak a fűszálakon, a fehér, pehelyszerű, édeskés illatot árasztó harangvirágok kelyhein és a hajbókoló szomorúfűz ezüstös levelein, kékes barkáin. Szivárványszínben játszottak a szitakötők szárnyai és a rovarok ezrei döngve cikáztak a reggeli napsugártól felmelegedő levegőben a magas fű felett. Távolabb erdő haragoszöldje sötétlett a három év előtti csata lövedékeitől megtépázottan, de szeszélyesen előrenyúló árnyékfoltjai már a háború okozta sebek lassú gyógyulására emlékeztettek.

Amerre csak a szem ellátott, a mezőn mindenütt a természet új életet fakasztó, alkotó ereje uralkodott. De a sűrű, le nem kaszált fűben ott leselkedett a kérlelhetetlen halál, amelyet az ellenség keze helyezett el és eddig még nem semmisült meg, nem győzte le az idő és a természet. Csak a gránátok, aknák, bombák tölcséreit, a repeszdarabok és tankok hernyótalpai által okozott sebeket és a sok vérrel öntözött földet lepte be a gyorsannövő fű.

Satrov tekintete megpihent, a kilőtt tankokon. Sötéten görnyedő testüket már majdnem belepte a gaz, csak itt-ott virítottak elő a páncélzatukon terpeszkedő vörös rozsdafoltok. Az elnémult ágyúk részben az égnek meredtek, részben a földre szegeződtek. Jobbra, egy mélyedésben három kiégett gépkocsi csupasz váza hevert. Német ágyúk nyújtogatták feléjük hajdan félelmetes torkukat, mintha a beléjük fojtott düh még mindig arra sarkalta volna őket, hogy gyűlöletüket a szemben pompázó friss nyírfa-erdőre szórják.

Még távolabb, egy kis halmon egy oldalra billent tank kapaszkodott fel egy kiégett gépkocsira égnekmeredő hernyótalpakkal, mintha szét akarná taposni. A szomorúfűz lehajló ágaitól csak horpadt tornyát lehetett látni a sárfoltos fekete-fehér kereszttel. Balra tőle egy zöldesszürke és barnapiros színekkel terepszínűre álcázott „Ferdinánd” fúrta hosszú ágyúormányát a magas fűbe, mint valami ittfelejtett gigantikus ősállat. A hajdan oly félelmetes harckocsik most tehetetlenül engedték át acéltestüket az enyészetnek, magányosak, elhagyatottak voltak. Egyetlen hang sem hallatszott felőlük és köröskörül a végtelennek tűnő tarkavirágos mezőn, egyetlen emberi vagy állati nyom sem vezetett feléjük. Csend, néma csend ölelte körül a térséget, mint puha bársonyos lepel. Csak egy magasban keringő vércse vijjogott néha és valahonnan, nagyon messziről, hallatszott időnként egy traktor tompa bugása.

Az őrnagy felállt az egyik fatörzsre és sokáig mozdulatlanul vizsgálta a terepet. Két kísérője és a soffőrje is hallgatagon, mozdulatlanná dermedve álltak, hogy így juttassák kifejezésre tiszteletüket az itt elesett szovjet hősök iránt.

„Hic locus est, ubi mors gaudet succurrere vitae.” (Ez az a hely, ahol a halál örül, mert az életet segítheti.) Satrov professzornak önkéntelenül ez a latin felirat jutott eszébe, amelyet oly gyakran olvasott le a bonctermek homlokzatáról.

Az áhítatos csendet az utászosztag parancsnoka, egy alacsonytermetű szakaszvezető törte meg. Mosolyogva, szinte vidáman lépett az őrnagyhoz és megkérdezte.

— Kezdhetjük, őrnagy bajtárs? Hol kezdjük?

Satrov alig észrevehetően megcsóválta fejét. Valahogy helytelennek érezte a kis szakaszvezető vidámságát.

Az őrnagy kezében tartott bottal rámutatott az egyik közeli bokorra, amelyre éppen akkor ereszkedett le rövid pihenőre egy játékos pillangó.

— Itt kezdjék! — aztán előrelendült botja. — Az irány… pontosan a nyírfa…

A négy főből álló utászosztag a szakaszvezető irányítása alatt hozzálátott az aknamező felszedéséhez.

— Hol van az a tank?.. A Viktoré?… kérdezte halkan Satrov. — Én csak német páncélosokat látok…

Az őrnagy botja újra előrelendült.

— Ebbe az irányba nézzen! Ott… a nyírfák között. Látja azt a kis nyírfát ott a halom tetején? Igen? Nos, kissé jobbra… ott… az Viktor tankja…

Satrov ellenzőként emelte tenyerét homlokához, úgy nézett a jelzett irányba. Valóban, ott áll a kis nyírfa, üdezöld, mozdulatlan leveleivel. Milyen csodálatos, hogy épen maradt a csatatéren! És jobbra tőle… alig két méterre… a magasranőtt gaz közül lomha acéltömeg emelkedik ki. Még ilyen nagy távolságból is láthatók voltak a vörös rozsdafoltok és a lövedékszakította sötét rések.

— Látja? — kérdezte az őrnagy.

Satrov bólintott.

— Most fordítsa tekintetét egy kissé balra — folytatta az őrnagy. — Ott… elől… az az én páncélosom… az a fekete vörös. kiégett… Azon a napon én…

Az őrnagy váratlanul elhallgatott. Satrov hiába várta, hogy befejezze a megkezdett mondatot. Több szó nem is esett közöttük, amíg az utászosztag parancsnoka hozzájuk nem lépett.

— Kész! — jelentette a szakaszvezető katonás rövidséggel.

A professzor és az őrnagy megindultak a kis nyírfa felé.

Kíséretük és az utászosztag nyomon követte őket. Minél közelebb jutottak céljukhoz, Satrov annál inkább úgy találta, hogy a tank egy roppant koponyához hasonlít, lövedékvágta, sötét, semmitmondó szemgödreivel. Amikor odaértek, meghökkent a tank szörnyű sérüléseitől. A páncélzata össze-visszagörbült, repeszek százai hasították fel, vér és rozsdafoltak vöröslöttek rajta.

Az őrnagy felkapaszkodott a kilőtt gépre. Behajolt a nyitott csapóajtón és sokáig vizsgálgatta a belsejét. Közben Satrovnak is sikerült feljutni a tank tetejére. Odaállt az őrnagy mögé és türelmetlenül topogott a megviselt páncélzaton.

Az őrnagy végre felegyenesedett és szembefordult a professzorral. Egy ideig még hunyorgatott a napfényben, aztán határozottan mondta.

— Nincs értelme, hogy maga is bemásszon, professzor! Várja csak meg, amíg mi a szakaszvezetővel mindent átnézünk. Ha nem találjuk meg, még mindig ellenőrizhet bennünket.

Az ügyes szakaszvezető könnyen bejutott a tank belsejébe és maga után segítette az őrnagyot is. A tank belsejében fülledt, meleg volt a levegő és gyenge gépolajszag terjengett. A napfény után alig láttak valamit, bár a csapóajtón és a sérülés okozta réseken elegendő fény áradt be. Az őrnagy biztonság kedvéért felkattintotta zseblámpáját és körülfuttatta fénycsóváját. A szakaszvezető a motorhoz kúszott és ott forgolódott és motozott, míg az őrnagy görnyedten botorkált a fémrepeszek és szilánkok halmazában. Igyekezett beleélni magát a páncélos parancsnokának helyzetébe. Vajjon hová rejtett volna egy számára fontos holmit a gép belsejében? Rendszeresen kutatott át minden zsebet, fiókot, dobozt, feltúrta a hulladékot, elforgatta az üléseket.

Közben Satrovnak is sikerült feljutni a tank tetejére.

Satrov egyre nyugtalanabbul járkált a tank tetején. Talpai alatt csikorgott a homok, ami különös, bántó hangként hatolt be a tank belsejébe.

Az őrnagy már belefáradt az eredménytelen kutatásba. Lihegve, verejtékezve huppant le az ülésre. Hát ez meg micsoda? Mintha az ülőke támlájának foszladozó párnája alatt ropogott volna valami. Villámgyors mozdulattal szakította fel a párna huzatát. A párnából egy bőrkeretes celluloidtáska került elő. A bőrt már teljesen ellepte a zöldesfehér penész, de a celluloid fedőlap még teljesen ép volt és alatta tisztán látszott a színes térkép. Az őrnagy némi csalódást érzett. Minden páncélosparancsnok felszereléséhez hozzátartozott egy ilyen celluloid térképtáska. Mindenesetre felnyitotta a berozsdásodott kapcsokat és kiemelte a térképet. Az összehajtogatott térképből egy rézkarccal díszített, szürkekötéses füzet hullott az ölébe.

Az őrnagy nem tudott elnyomni egy csodálkozó kiáltást.

— Megtalálták? — hajolt be a csapóajtón Satrov.

— Valamit találtam, nézze csak meg! — szólt vissza az őrnagy és a csapóajtó nyílásán keresztül felnyújtotta a füzetet.

Satrov gyorsan belelapozott. Óvatosan elválasztott egymástól néhány összetapadt lapot. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkát, amikor megpillantotta a számsorokat és megismerte Viktor írását.

— Ez az, amit kerestem! — kiáltott be a tank belsejébe.

Az őrnagy szólt a szakaszvezetőnek, hogy abbahagyhatjuk a kutatást és egymásután tornászták fel magukat a csapóajtó nyílásán.

Könnyű szél suhant át a mező felett és virágok mézillatát hozta. A vékony nyírfa megmozdult és kecsesen hajbókolt a tank felett. A halványkék égen bodros, hófehér felhőfoszlányok úsztak és valahol a messzeségben diadalmasan rikoltott fel egy kakas…

Satrov annyira elmerült gondolataiba, hogy nem vette észre, amikor nyílt az ajtó és bejött a felesége. Az asszony meglepetten torpant meg, amikor férjét a harmónium mellett pillantotta meg, amint kezei mozdulatlanul pihentek a billentyűkön. Kék szemének meleg tekintete néhány másodpercig szeretettel simogatta végig férjét és csak azután szólalt meg.

— Ebédeljünk, Aljosa?

Satrov bólintott és lezárta a harmónium fedelét.

— Megint nagyon elgondolkoztál valamin. Mi az, ami ennyire foglalkoztat? — kérdezte az asszony, miközben az ebédhez terített.

— Holnapután két-három napra Belszkijhez utazom a csillagvizsgálóba — mondotta felelet helyett Satrov.

Az asszony szeme tágranyílt a csodálkozástól.

— Nem ismerek rád, Aljosa… Te, aki annyira itthonülő vagy, aki annyira visszavonultan élsz, hogy hónapokon keresztül még én is csak az asztal felett görnyedő hátadat látom, most egyszerre… Mi történt veled? Úgy látom, befolyásol valaki?

— Nem Davidov, ne félj! — mosolyodott el Satrov. — Ej, ej, Oljuska, tévedsz! Davidov semmiről sem tud. Vele már 1941. óta nem találkoztam.

— Az lehet. De hetenként írtok egymásnak.

— Ez túlzás, Oljuska. Davidov jelenleg Amerikában tartózkodik a geológusok kongresszusán. Különben jó, hogy eszembe juttattad! Davidov a napokban hazaérkezik. Még ma írok neki!

— Elfáradtam… igen… feltétlenül ez az oka… és öregszem… a hajam fehéredik és ritkul… eh, egyre bolondabb leszek… — morfondírozott Satrov szinte már naponta, valahányszor csak átnézte az asztalán heverő iratokat vagy pedig írni kezdett.

Valóban, már huzamosabb idő óta fáradtnak érezte magát. A megszokott, mindennapos, azonos síkon mozgó elfoglaltság pókhálója olyan szorosan szövődött agya köré, hogy megbénította a gondolat szárnyait és nem röppenhetett mind magasabbra és magasabbra. Mint a súlyos terhet húzó lovak, olyan lassúvá, kényelmessé, biztossá, csüggedtté váltak gondolatai. Satrov tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ezt az állapotot fáradtsága idézte elő. Barátai és kartársai már régóta igyekeztek rávenni, hogy kapcsolódjék ki a munkából és pihenjen. De ő nem tudott munka nélkül élni és munkáján kívül semmi más nem érdekelte.

Majdnem haragosan utasította vissza a jótanácsokat.

— Hagyjanak! Színházban nem voltam húsz éve és nem nyaraltam születésem óta!

Csak most ébredt tudatára, hogy a megszakítás nélküli munka, a teljes elzárkózottság, a társasélet szándékos mellőzése bosszulta meg magát olyképpen, hogy megbénította gondolatait. Nem vitás, hogy az elzárkózottság lehetővé tette számára, hogy gondolatait nagy mértékben összpontosíthassa, ugyanakkor azonban bezárta egy valóságos elefántcsonttoronyba, elkülönítve a sokoldalú és széles világtól. Itt az ideje tehát, hogy széttörje a megszokás ezen rabságbantartó korlátait.

Satrov elutazott a pulkovói csillagvizsgálóba, amelyet a németek barbár módon leromboltak és csak nemrégiben épült újjá.

A csillagvizsgálóban nagy szívélyességgel, őszinte szeretettel fogadták. Maga az igazgató, Belszkij akadémikus látta vendégül kis házának egyik szobájában.

Satrov nagy érdeklődéssel szemlélte a csillagvizsgáló munkatársainak előtte ismeretlen munkáját. A munkabeosztásuk is eltért a szokásostól. Éjtszakai vizsgálódásuk eredményeit csak másnap, a késő délelőtti órákban kezdték feldolgozni. Megérkezését követő harmadik napon végre lehetőség nyílt a vizsgálódásra, mert az egyik legnagyobb teleszkóp szabad volt és az éjtszaka is alkalmasnak bizonyult a megfigyelésre. Satrov professzor Belszkijt kérte meg, hogy kísérje fel a toronyba és keresse ki számára az égboltozatnak azt a területét, amelyet Viktor kéziratában megemlít.

A helyiség, amelyben az óriási teleszkóp állott, inkább valami hatalmas gyárra emlékeztetett, mint tudományos laboratóriumra. A technikában járatlan Satrov értetlenül állott a bonyolult fémberendezések előtt és akaratlanul is arra gondolt, hogy barátja, Davidov professzor minden bizonnyal sokkal többre értékelné ezt a látványt, mert ő a gépek szerelmese.

Ebben a köralakú toronyban számos elektromos készülékkel felszerelt állvány állt. Belszkij biztos kézzel, bámulatos ügyességgel kezelte a különféle villanykapcsolókat. Kezének egyetlen mozdulatára valahol a távolban tompa bugással működésbe léptek a gigantikus villanymotorok, az átlátszófalú torony simán, zajtalanul elfordult és a teleszkóp, amely egy roppant ágyúhoz hasonlított, lejjebb hajolt a látóhatár irányába. A tompa motorbúgás elhallgatott, majd a következő pillanatban halk zúgás hallatszott. Satrov csakhamar felfedezte, hogy a zúgás a kis Diesel-motoroktól származik, amelyek a teleszkópot irányítják. A teleszkóp rendkívül lassan, majdnem észrevétlenül mozgott.

— Jöjjön, menjünk fel az emelvényre! — javasolta Belszkij.

— Keskeny létrán jutottak fel az emelvényre. Satrov ugyancsak elcsodálkozott, amikor az emelvényen karosszéket pillantott meg, amely olyan széles volt, hogy két ember is kényelmesen beleülhetett. A karosszék mellett asztal állt, különleges műszerekkel. Beültek a karosszékbe és Belszkij hátra, maga felé húzta a fémkormányrudat, amely egyszerre két távcsövet irányított. A távcsövek erősen hasonlítottak azokhoz, amelyeket Satrov a laboratóriumában rendszeresen használt.

— Ez a műszer két megfigyelés végzésére alkalmas egyidejűleg — magyarázta Belszkij. — Mindketten megnézzük a távcsövek által mutatott egyik és másik képet is.

— Ismerem ezt a műszert. Mi, biológusok is használunk hasonlót… — jegyezte meg Satrov.

Volt azonban valami, ami mégis csak nagy meglepetésként hatott Satrovra. Eddig ugyanis mindig úgy képzelte el a csillagvizsgálót, hogy az egy sötét torony, ahol a csillagász az éjtszaka csendjében a teleszkóp alatt görbedve, félszemét behunyva, a másik szemével a csillagokra mered. És íme, ez a torony, ha nem is teljes fénnyel, de némileg ki volt világítva, csak azt az emelvényt, ahol tartózkodnak, kerítették körül sötét vásznakkal. Azonkívül nem a távcső alatt ül, hanem felette, kényelmes karosszékben, asztal mellett és olyan műszer van előtte, amelyet már jól ismert a laboratóriumi asztalokról. Valósággal úgy érezhette magát, mintha saját dolgozószobájában lenne, nem pedig egy csillagvizsgálótorony teleszkópja mellett.

Belszkij, mintha csak eltalálta volna gondolatát, megszólalt.

— Mi manapság már keveset foglalkozunk vizuális megfigyelésekkel, mert azoknál a szem hamar kifárad, kevéssé érzékeny lesz és nem rögzíti le pontosan a látottakat. Ma már a csillagászati munkát fényképeken keresztül végezzük és ez még fokozottabban áll a csillagvizsgálatra, ami miatt felkeresett bennünket.

— Valóban érdekes.

— Szabadszemmel csak a lefényképezésre kerülő területek vagy tárgyak kiválasztása történik — magyarázta tovább Belszkij —, de ez se mindig. Úgy tudom, hogy ön eredetileg valamilyen csillagot akart megnézni. Íme, itt van ön előtt a szép kettős csillag… kék és sárga… a Herkules csillagzat. Ellen őrizze saját szemével, úgy, ahogyan általában szokta. Különben várjon csak, inkább teljesen kikapcsolom a villanyt, hogy megszokja a szeme…

Satrov odahajolt a távcső lencséjéhez és hozzáértően, gyorsan kezelte a csavarokat. A vizsgált rész sötét körének középpontjában erősen fénylett két egymáshoz közeli csillag. Satrov először meglepődött, de azután nyomban megértette, hogy a teleszkóp egyáltalán nem nagyítja meg a csillagokat, a bolygókat és a holdat, mert a végtelenül nagy távolság miatt, ami elválasztja őket a földtől, a teleszkóp lencséinek erőssége elégtelen a nagyításhoz. így tehát csak tisztává varázsolja, jobban kivehetőbbekké teszi őket, koncentrálja a sugarakat és a teleszkópon keresztül láthatóvá válik az a milliónyi gyengefényű csillag is, amelyeket az emberi szem alkalmas segédeszköz nélkül sohasem fedezne fel.

Satrov előtt ott világlott a mélyfekete, köralakú térségben a két kicsiny, gyönyörű kék- és sárgaszínű, erősfényű tűzpontocska, amelyek fényesebben ragyogtak, mint a legértékesebb drágakövek. Ezek a parányi fénylő pontok semmihez sem hasonlítható határozott és egyben kristálytiszta fényt sugároztak és a mérhetetlen távolságban a legmélyebb sötétség övezte őket, mely sötétséget csak a fényük szelt át. Satrov jóideig nem tudta levenni szemét ezekről a távoli világban csillogó tűzpontokról, de Belszkij türelmetlenül hajolt előre székében és sietette.

— Folytassuk vizsgálódásainkat! Nem egyhamar lesz ilyen csodálatosan szép, tiszta éjtszakánk. És a teleszkóp sem áll mindig rendelkezésünkre. Tudtommal a világegyetem középpontját akarja megnézni, azt a tengelyt, ami körül a „csillaggyűrű” forog.

Újra felzúgtak a kis motorok és Satrov inkább sejtette, mint érezte az emelvény lassú mozgását. A távcső lencséje előtt feltűnt a halványan pislákoló tüzek raja. Belszkij nem állította le teljesen a teleszkóp mozgását, csak a legcsekélyebbre korlátozta. A hatalmas gépezet teljesen nesztelenül, szinte észrevétlenül fordult tovább és Satrov szeme előtt kényelmes lassúsággal vonult el a Tejút milliárdnyi csillagocskákból álló fehéresen fénylő, hosszan elnyúló foltja a Nyilas és a Sárkány csillagcsoport területén.

Belszkij rövid magyarázata hozzásegítette Satrovot, hogy gyorsan tájékozódjék és megértse az eléje táruló látványt.

A halványan fénylő Tejút csillagköre a tűzpontocskák megszámlálhatatlan csoportjává hullt szét. Ezek a csoportok egyetlen nagy felhőbe tömörültek, amelyet két sötét mező szelt át és hosszabbított meg. Körülötte fényesen ragyogtak, mintegy a világűr mélyéből világítva elő, a ritka, magános csillagok, amelyek legközelebb állnak a Földhöz.

Belszkij megállította a teleszkópot és felszerelte a nagyítót. Most a nagyítón keresztül majdnem teljes egészében láthatóvá vált a csillagcsoport, a sűrű, felhőszerű, halványan fénylő tömeg, amelyben az egyes csillagok megkülönböztethetetlenek voltak. Körülötte rajzoltak, keringtek a csillagok milliói. A gazdag csillagvilág e lenyűgöző látványa, amely semmiben sem maradt a mi naprendszerünk mögött — sem méreteit, sem fényerejét illetően —, a szó legszorosabb értelmében ránehezedett Satrov lelkére.

— Abban az irányban, amerre most a teleszkóp irányul — magyarázta Belszkij —, van a galaktika[1] központja. Távolsága harmincötezer fényév.[2] Ma még e központ láthatatlan az emberi szem számára. Íme… itt jobbra… az a hatalmasméretű fekete folt… ez a sötét anyag… a galaktika központja. E körül keringenek világegyetemünk csillagai. Körülötte száguld a Nap is, másodpercenként majdnem 3000 kilométeres sebességgel. Ha nem lennének azok a sötét mezők, a Tejút összehasonlíthatatlanul világosabb lenne és az égbolt éjtszakánként nem feketének, hanem hamuszürkének tűnne… De menjünk csak tovább!

A teleszkóp tovább mozgott.

Egyszerre Satrov a sok-sokmillió kilométer távolságban lévő végtelen csillagvilágban mélyfekete foltokat pillantott meg.

— Azok a sötét foltok mit jelentenek? — kérdezte Satrov a csillagvizsgáló igazgatójától.

— Azok a sötét foltok porból és parányi törmelékanyagból állanak — adta meg a kért felvilágosítást Belszkij. — A magános csillagok e sötét foltok körül ultraviola és infravörös sugarakkal világítanak, ahogyan azt a különleges lemezekre készült fényképfelvételekről megállapíthatjuk.

Satrov figyelmét most egy nagyterjedelmű ködszerűség kötötte le, ami egy fekete völgyekkel tarkított, fénylő füstfelhőre hasonlított és úgy gomolygott a világűrben, mint a vihar által szétszórt felhő. Felette és jobbra tőle alig látható, piszkosszürke foszlányok imbolyogtak, amelyek a csillagokközti végtelenségbe vesztek el. Nincs olyan képzelőerő, amelyik ennek a porfelhőnek a távoli csillagvilágra jellemző méreteit felfoghatta volna, hiszen a szürke gomolyagokat tarkító sötét völgyek bármelyikébe észrevétlenül tűnt volna el a mi egész naprendszerünk.

— Betekintünk a mi galaktikánk határai mögé… — jegyezte meg Belszkij.

Satrov szeme a távcső mezejében olyan mély sötétségre meredt, amelyben alig tudott fénylő pontokat felfedezni. Olyan gyenge fénnyel pislákoltak, hogy a szem recehártyája alig-alig érzékelte és így hatástalanok voltak a szemidegekre. Különben is csak nagyritkán fénylettek fel a felmérhetetlen mélységben.

Belszkij nem maradt adós a magyarázattal.

— Ez az, ami megkülönbözteti a mi óriási galaktikánkat a többi, hozzá hasonló galaktikáktól. Az, amit ön nem csillagoknak, hanem ködnek lát, tulajdonképpen egy egész csillagvilág, amely túlságosan távol van tőlünk. Itt, a Pegazus csillagcsoport irányában a világűrnek általunk nagyon jól ismert részei tárulnak elénk. Nézzük csak meg az egyik hozzánk legközelebb eső galaktikát, amely méreteiben és formájában hasonlít a mi gigantikus csillagrendszerünkre. Magános csillagok milliárdjaiból áll, különböző nagyságú és fényű csillagokból. És ugyanolyan sötét anyagból lévő felhőjük van, ugyanolyan sávokkal, amelyek az egyenlítő körül helyezkednek el és ugyanúgy csillagvilág övezi őket. Ezt a ködszerűséget Andromeda csillagcsoportnak nevezzük. Kissé félrehajlik tőlünk és ez az oka, hogy egyes részeit oldalról, másokat szemtől-szembe látjuk.

Satrov halványan fénylő, hosszan elnyúlt, oválisalakú felhőt látott. Amikor alaposabban szemügyre vette, egymástól fekete térközökkel elválasztott, spirálisan vonuló fénylő sávokat figyelt meg rajta.

A ködszerűség középpontja erőteljesebben fénylett. Valószínűleg sűrűbb csillagcsoportok tömege gyűlt ott össze, amelyek a roppant távolság miatt egyetlen egésszé olvadtak össze. A középpontból alig érzékelhető, spirálisan futó nyúlványok indultak ki. Körben egymástól sötét gyűrűkkel elkülönített, tagoltabb és homályosabb sávok húzódtak és a legszélén, különösen a látóhatár déli szegélyén a gyűrűmezők egy sor köralakú foltra oszlottak szét.

— Nézze csak! — kiáltott fel izgatottan Belszkij. — Mint paleontológust, ez különösen érdekli! Ha nem tudná, ez a fény, amely most erről a csillagrendszerről eljut a szemünkhöz, millió és millió évvel ezelőtt indult el, akkor, amikor még a földön nem élt ember.

– És ez az egyik hozzánk legközelebb eső galaktika? — lepődött meg Satrov.

— Igen. De ismerünk olyanokat is, amelyek 5 millió fényév távolságra vannak. Tudja, mennyi az? Ötmillió éven keresztül fut a fény 10 trillió kilométer évenkénti sebességgel! Ilyen csillagrendszereket látott a Pegazus csillagcsoportban…

— Hihetetlen. Ilyen távolságot még csak elképzelni sem lehet. Végnélküli, felmérhetetlen távolság…

Belszkij könnyedén pattintott ujjaival.

— Mi, csillagászok, ma már biztosan tájékozódunk a világűrben, bár sok minden akad még, amit nem értünk. Nos, itt van, figyelje csak! Teleszkópunk az Andromedák körére irányul. Nem messze tőle látható a Háromszög csillagcsoport… erre balra, közelebb a látómez ő széléhez. Látja benne azt a ködszerűséget? Szép tisztán kivehető… az az M 33… a hozzánk legközelebb lévő galaktika. Ha most átfordítjuk a teleszkópot az ellenkező oldalra, a Nagy Medvéhez és a Vadászkutyához, akkor két nagyon gyengén észlelhető és nagyon távoli csillagcsoportot láthatunk, amelyeknek elhelyezkedése pontosan megfelel az Andromeda és az M 33 csillagcsoportok helyzetének…

Belszkij még sokáig mutogatta Satrovnak a csillagos eget. Azután Satrov hálásan köszönte meg csillagászati Vergiliusának[3] az értékes magyarázatokat és felvilágosításokat.

Amikor visszatért szobájába, azonnal lefeküdt, de még soká, nagyon soká nem tudott elaludni. Lehunyt szemhéjai előtt ott fénylettek a világegyetem csillagrajai, ott sötétlettek végtelen fekete foltjai és ott gomolyogtak tompán fénylő felhői. Mind-mind billió és trillió kilométer távolságban, a csodás, hideg végtelenségben szétszórt, halált sugárzó anyag.

A csillagok óriási mennyiségű anyagot foglalnak magukban, mely hatalmas energiát bocsát ki magából, és közben irtózatos hőt fejleszt. A nagy hő az atomreakciók láncolatát[4] hozza létre, amelyek felfokozzák az egyes energiákat. Hogy csillagok létezhessenek és ne veszítsék el egyensúlyukat, hő, fény és kozmikus sugarak formájában mérhetetlen mennyiségű energiának kell kitermelődnie a világegyetemben.

A kozmikus sugarak szokatlanul erős, gyilkos kisugárzások, amelyek a világegyetemből irányulnak a föld felé, de az atmoszféra felső rétegei felfogják őket. Azok az atomfolyamatok, amelyek a kisugárzást előidézik, egyelőre ismeretlenek. És e csillagok körül — mint valami atomenergiával működő erőmű körül — keringenek az általuk fűtött bolygók. A világegyetem csodás mélységeiben e bolygórendszerek, a magános és láthatatlan csillagok millióival együtt, hatalmas kerékhez hasonló szerkezetükkel alkotják az óriási galaktikát és örök mozgásban vannak. Néha a csillagok közelednek a földhöz, majd ismét eltávolodnak milliárd évekre, pályájuknak megfelelően. És még hatalmasabb térségben, még nagyobb pályán mozognak, egymás felé küldve fénylő sugaraikat a végtelenség tengerének elképzelhetetlenül hideg sötétségen keresztül. Satrovban a borzalom érzése akkor érte el a tetőfokát, amikor világosan, szinte valóságszerűen látta maga előtt a világegyetemet, rettentő, halálosan hideg térségeivel, amelyekben hasonlóan szörnyűséges halált hordozó anyagtömegek minden emberi képzeleterőt meghaladó hőfokon izzanak. Satrov megpróbálta elképzelni azt a semmiféle erővel el nem érhető távolságot, azt a meghatározhatatlan időtartamát a végbemenő folyamatoknak, amelyekben még az olyan hatalmas test is, mint a mi Földünk, annyira jelentéktelen, mint valami porszem. Ez a kísérlete azonban csődöt mondott.

Satrovot mégis büszkeség töltötte el, hogy az emberi ész megfejtette a világegyetem ősi rejtélyeit és új képet alkotott róla. Pedig az emberi élet, amely valahol a világegyetemnek fekete és holt mélységeiben parányi lángocskával ég, gyorsan ellobban és annyira törékeny, hogy csak a Földhöz hasonló bolygókon létezhet.

Az élet minden ellenállóképessége, ereje és bonyolult szervezete, amelyet mi csak most kezdünk megérteni, a történelmi fejlődés évmilliói alatt, a belső ellentmondások harcaiban, az elavult formáknak újakkal, tökéletesebbekkel való felváltása következtében alakult ki.

Ebben rejlik az élet ereje, felsőbbsége ama élettelen anyagok felett, amelyek tehetetlen részesei a kozmikus folyamatoknak és soha nem bonyolódnak, soha nem, tökéletesednek. Viszont az élet, tekintet nélkül a kozmikus erők viharos ellentétességeire, folytatódik, fejlődik és végül megszületik a gondolat, hogy erővel birtokba vegyük a természetet, megfejtsük törvényeit és ezek segítségével legyőzzük.

Nálunk a földön és ott, a világegyetem mélységeiben forr, buzog az élet, mint a gondolatok és akaratok forrása, amely később áradattá alakul, elöntve az egész emberiséget. Olyan áradat ez, amely egyesíti az egyes patakokat a gondolatok hatalmas óceánjában. Ennek eredménye az a felfedezés, amely Tao Li dobozában rejtőzik.

És Satrov rádöbbent, hogy azok a látomások, amelyek az éjtszaka folyamán peregtek le csukott szemei előtt, újjáélesztették elernyedt alkotó gondolatainak erejét.

Igen, tovább dolgozik és nem retten vissza az újtól, bármennyire valószínűtlennek tűnne is…

A „Vitim” gőzös másodkapitánya lomhán könyökölt a napsugaraktól fénylő kormánykerékre. A hatalmas gőzhajó, mint hintaszékben ringatódzó lusta óriás himbálódzott az ezüstös hullámfodrokkal borzolt zöld vizen, amelyről szeszélyes aranyló foltokban tükröződött vissza a napfény. Mellette a karcsú, magasorrú angol gőzös sűrű, fekete füstfelhőket eregetett kék-vörös sávos kéményéből és álmos csömörrel bólogatott horinzonttépő árbocainak fehér keresztjeivel. Az öböl vize folyton változtatta színét. Világoszöldből haragoszölddé mélyült, hogy azután valami különös kékségbe enyhüljön. Ott pedig, ahova a déli parton vonuló hegylánc vetett majdnem egyenesvonalú árnyékot, sötétviola színben csillogott.

A másodkapitányt kemény, határozott léptek kopogása riasztotta fel merengéséből. Arrafelé tekintett és meglátta Davidov professzor szokatlanul nagy fejét és széles vállait.

— Mi történt, hogy ilyen korán a fedélzeten látjuk, Ilja Andrejevics? — üdvözölte a hajóstiszt a tudóst.

Davidov nem felelt azonnal. Kezét ellenzőként emelte a tűző napfénytől hunyorgó szeme elé, körülfuttatta tekintetét az öböl partjain és csak azután fordult a másodkapitányhoz.

— El akartam búcsúzni a Hawaii-szigetektől. Szép hely, kellemes hely… Mikor indulunk?

— A kapitány nincs a hajón. Valahol a parton intézi az ügyeket. Egyébként készen állunk az indulásra. Ha a kapitány visszatér a hajóra, azonnal felszedjük a horgonyt. Irány egyenesen hazafelé!

A professzor megköszönte a felvilágosítást, cigarettával kínálta meg a másodkapitányt, maga is rágyújtott és mellékönyökölt a korlátra. Szótlanul szívták cigarettáikat és a tájat szemlélték.

Davidov valósággal élvezte a pihenést. Ritkán fordul elő egy igazi tudós életében, hogy komoly munka nélkül tölthet el néhány napot. Most San Franciscóból tért haza, ahol mint kiküldött, a geológusok[5] és paleontológusok[6] kongresszusán vett részt.

A tudós a hazafelé vezető utat mindenáron szovjet gőzösön akarta megtenni és a Vitim éppen kapóra jött. Vitim a Hawaii-szigeteknél megszakította útját és kikötött. Davidov kellemesen töltötte el idejét a Csendes-óceán végtelen víztükrétől övezett szigeten. Megismerkedett természetrajzával, életkörülményeivel. De azért most, amikor tekintetével búcsúzott tőle, mégis boldog megnyugvás töltötte el, hogy nemsokára hazaérkezik szülőföldjére. Utazásának csendes, nyugodt, gondolatokkal telített napjaiban sok érdekes probléma merült fel előtte. Új elképzelések születtek meg agyában, amelyek ellenállhatatlanul követelték a megoldást. A megoldás viszont rengeteg munkát — az adatok ellenőrzését, az ellentétes állítások megcáfolását, mindez pedig végeredményben további fejlődést jelentett. A gőzös kabinja azonban nem alkalmas munkahely, hiszen nincsenek kéznél a feljegyzések, a könyvek, a gyűjtemények…

Davidov legyintett kezével, ami nála az eléje tornyosuló nehézség miatti bosszúság jele volt. Csak egyetlen pillanatig tartott bosszúsága, aztán újra mohón nyelte szemével a sziget buja szépségét. Már közvetlenül a kikötő kiemelkedő betonlépcsőjénél kezdődtek a pálmákkal szegélyezett fasorok. A sudár pálmafák félívben kihajló ágainak sűrű levelei bronzszínben pompáztak és cikornyás árnyékot vetettek a színpompás virágokkal övezett csinos házacskákra. Valamivel távolabb, a parton vonuló erdő fái szinte súrolták a tenger vizét. A part közelében, a majdnem mozdulatlan víz tükrén lágyan ringott egy kék-fekete sávokkal tarkított csónak, amelyben fiatal fiúk és leányok sültették napbarnította testüket a tűző napsugarakkal. A ragyogóan tiszta levegőben élesen kivált a part minden egyes részlete és Davidov professzor körbefutó tekintete sorravette őket. Végül egy kerek virágágyon állapodott meg tekintete, amelynek közepén különös virág pompázott. Alul sűrű, ezüstösen csillogó levelek övezték, míg maga az élénkvörös virág majdnem embermagasságnyira emelkedett ki közülük.

A professzor egyre nagyobb érdeklődéssel vizsgálgatta az ismeretlen virágfajtát.

— Milyen virág az ott? — fordult Davidov a másodkapitányhoz és a virágágy felé mutatott.

— Nem tudom… — vont vállat közömbösen a fiatal tengerész. — Láttam már és úgy hallottam, hogy ritkaságnak tartják… Mondja csak, Ilja Andrejevics, igaz az, hogy ön fiatal korában tengerész volt?

A váratlan témaváltoztatás meglepte a professzort. Kissé ingerülten vonta össze szemöldökét.

— Igaz. De mennyiben fontos ez? — jegyezte meg nem minden él nélkül. — Maga inkább…

Valahonnan balról szirénabúgás hallatszott és a csendes víz tükréről felerősödve visszaverődő hang elnyomta a professzor szavait.

De a szavaiknál is többet mondott az a pillantás, amellyel a professzor végigmérte. És a másodkapitány egyszeriben előzékenyebb lett.

Csendes, derűs nyugalmat árasztó reggeli hangulat telepedett a szigetre, az öbölre és ugyanez a hangulat áradt szét az óceán kék végtelenségében is.

A hajó faránál nyúlánk — a látszat szerint bennszülött — leányka állt piros fürdőruhában. Vidáman integetve üdvözölte a tengerészeket, azután a magasba lendítette karjait, lábujjhegyre emelkedett és pompás ívben vetette magát a tengerbe. Karcsú teste nyílként fúrta át a víz sima tükrét és tűnt el halk csobbanással az enyhe hullámgyűrű közepén. Könnyű motorcsónak tompa zúgással húzott el a hajó mellett a kikötő felé.

Néhány perccel később autó fékezett le éles csikorgással a móló előtt. A Vitim kapitánya lépett ki belőle és futólépésben igyekezett hajója felé.

A hajó jelzőárbocára felröppent a kapitányi zászló. A kapitány a hajóra érve sem csökkentette iramát és csak a parancsnoki hídon torpant meg, zihálva és verejtékezve. Hófehér zubbonyának ujjával törölte le a verejtéket homlokáról, azután harsány hangon rendelkezett.

— Minden ember a fedélzetre!!!

— Mi történt? — kérdezte a meghökkent másodkapitány. — Én nem igazodom el a je…

A kapitány megismételt parancsa félbeszakította. — Minden ember a fedélzetre!!! — azután beleszólt a távbeszélőbe. — Minden kész?

— Igen! — hallatszott a zümmögő válasz a kagylóból.

A kapitány most a szócsőhoz hajolt és gyors egymásutánban adta ki rendelkezéseit.

— Minden ember a fedélzetre! Becsukni a hajóablakokat! Lerögzíteni a fedélzetet. Megoldani a kötélzetet!

A szomszédos hajó hangtölcséréből hirtelen erőteljesen hangzott át a kérdés.

— Russians, what shall you do? (Oroszok, mit szándékoztok csinálni?)

— Go ahead! (Eléje megyünk!) — adta meg a választ habozás nélkül a kapitány.

— Well! At full spead! (Helyes! Teljes sebességgel!) — felelte őszinte meggyőződéssel az angol.

A Vitim törzse elvált a mólótól, csavarjai kavarni kezdték a vizet és a hajó lassan megfordult. Mély hullámok hömpölyögtek a hajótest mellett, amikor a hajó irama gyorsulni kezdett.

Az izgatott futkosás az indulás után sem szűnt meg a hajón. Davidovot határozottan idegesítette a nagy felfordulás. Többízben is kérdő tekintetet vetett a kapitányra, akit azonban annyira lekötött a hajó irányítása, hogy nem vette észre.

Az óceán végtelenbenyúló víztükre sima volt. Az égen egyetlen felhő sem úszott és kéksége töretlenül tükröződött vissza a tenger vizében. A Vitim végre helyes irányt vett és orra teljes sebességgel fúrta bele magát a habokba.

A kapitány nyugalma visszatért. Önkéntelen mozdulattal húzta elő zsebkendőjét, hogy megtörölje verejtékező arcát. Közben tekintete körülsiklott a fedélzeten és felfedezte az emberek szemében a néma kérdést. Maga is úgy érezte, hogy felvilágosítással tartozik a gyors és izgalomteljes kifutás okairól.

– Északkelet felől gigantikus dagályhullám közeledik! — kiáltotta harsány hangon. — Véleményem szerint a hajónk csak akkor menekülhet meg a teljes pusztulástól, ha minél távolabb a parttól, nyílt tengeren, teljes gőzzel működő gépekkel találkozunk vele!

A kapitány visszanézett a sziget felé. Egyetlen pillantással felbecsülte a távolságot. Vajjon sikerül-e eléggé eltávolodniuk, hogy a rájuk zúduló víztömeg irtózatos ereje vissza ne sodorja őket?

A másodkapitány, aki időközben elhagyta a parancsnoki hidat, most gyorsan kapaszkodott felfelé és karjával izgatottan integetett a hajó orra felé.

Davidov a jelzett irányba fordult. Néhány hatalmas, tajtékozva közeledő hullámot látott. És ez a néhány hullám mintha csak előőrse lett volna a mögötte hömpölygő, egetkorbácsoló, roppant szürke hullámhegynek, amely mindent elsöprő erővel rohant a szárazföld felé.

— Legénység, a hajófenékbe! — rendelkezett a kapitány, miközben keze erősen megmarkolta a telefonkagylót.

Az első hullámok szinte megnőttek, ahogy közeledtek és tajtékzó tarajuk élesen rajzolódott ki a háttérre. A Vitim éles orra haragos csattanással szelte át az első hullámot, aztán a magasba lendült és nagy erővel belefúródott a következőbe. Tompa lökés érződött a híd karfáján, amelybe Davidov mindkét kezével belekapaszkodott. A fedélzeten átcsapott a hullám és a parancsnoki híd előtt csillogó ködként kavargott a szétporlódott víz. És a gépházban komoran dübörögtek a hatalmas gépek, a hajócsavarok teljes gyorsasággal kavarták az örvénylő vizet, hogy dacoljanak a hajóra zúduló hullámokkal. Ha a hullámok bizonyulnak erősebbeknek, a hajót a parthoz sodorják és menthetetlenül porrá zúzódik.

Az idegeket tépő morajlással emelkedő és süllyedő hullámok egyetlen, sötéten csillogó, tömör, áthatolhatatlannak látszó vízfallá torlódtak össze és Davidovot a Primoria hegyeinek bazaltszikláira emlékeztették. A bazaltsziklákhoz hasonlító dühöngő hullámok olyan magasra tornyosultak, hogy teljesen eltakarták az eget és átcsaptak a Vitim első árbocán is. A hajó hol fent táncolt a vízfal tetején, hol alázuhant a sötét, mély hullámvölgybe — ahol a vízpára áthatolhatatlan köddé sűrűsödött —, mintha engedelmesen várná a halálos csapást.

A parancsnoki hídon állók akaratlanul fejet hajtottak a tomboló elemek szörnyű dühe előtt, amely bármelyik pillanatban összemorzsolhatta őket.

A hajó görcsösen rángatódzott az ellentétes erők irtózatos küzdelmében. A hatezer lóerőt kifejtő gépekkel hajtott propellerek előrelökték, a szembezúduló hullámok viszont visszavetették.

Az első lökés mindenkit a korláthoz szorított. A fülsiketítően, kábítón harsogó víztömeg átcsapott a parancsnoki hídon.

A professzor nagy erővel kapaszkodott bele a korlátba. Minden idegszálával érezte, hogyan remeg meg a hajó teste, hogyan lendül át a bal oldalára, majd kiegyenesedve, hogyan fordul át jobbra, hogy, miután kiszabadult az elnyeléssel fenyegető örvényekből, újból visszanyerje egyensúlyát. Aztán lassan, szinte könnyedén emelkedni kezdett, hogy a következő pillanatban valósággal felrepüljön a hullámhegy tetejére és megpillantsa a felette kéklő, tiszta eget.

A tomboló harsogás olyan drámai váratlansággal szűnt meg, hogy a hirtelen beállott csend félelmetesnek tűnt. A látóhatár teljes szélességében a part felé zúduló hullámok sodrát már átszelte a hajó és a propellerek éppen az utolsó hullámot gyűrtek maguk alá, amikor a tenger felől újabb hullámhegyek tűntek fel. Ezek azonban már megközelítően sem látszottak olyan borzalmasoknak, mint amilyeneken már sikerült átvergődniük.

A kapitány arcára elégedett mosoly telepedett. Davidov csuromvizesen törölgette szeméből a csípős, sós vizet. Amikor kitisztult látása, megpillantotta a tőlük jobbra úszó angol gőzöst. A gőzösről a kikötő jutott az eszébe, ahonnan kifutott a nyílt tengerre. Bár kissé kényelmetlenül érezte magát testéhez tapadó, nedves ruhájában, átsietett a parancsnoki híd másik oldalára, ahonnan jól látható volt a nemrég elhagyott kikötő és város.

A tudós megrendülten látta, hogy a gigantikus hullámverés a partnál még magasabbra tornyosodik és mint összeomló fal zuhan alá a kikötő egyenes vonalára, elborítva a kertek zöldjét, a város fehér házait.

— A második! A második! — kiáltotta Davidov fülébe a másodkapitány.

Davidov fejbólintással jelezte, hogy megértette.

Valóban, a második gigantikus hullám olyan szédületes gyorsasággal termett a gőzös előtt, hogy úgy tűnt, mintha az óceán fenekéről emelkedett volna fel.

Mintha minden felgyülemlett dühét egyszerre szabadjára engedte volna, olyan velőkigható üvöltéssel szökkent a magasba a kavargó víztömeg.

És a hajó ismét görcsösen megremegett a csodálatosan hatalmas hullám lenyűgöző erejétől. A hajó minden porcikája recsegett, ropogott, nyikorgott a kétségbeesett erőfeszítéstől, amellyel létéért küzdött.

A hajó orra átfúrta magát a hullámfalon. A hullám elérte a hajó tatját, magasba emelte, majd leejtette. Még néhány kisebb utóhullám következett és a Vitim túljutott ezen a veszélyen is.

De csak két-három másodpercre volt nyugta, mert már közeledett a harmadik hatalmas hullám is.

— Hátra! — adta ki a parancsot a kapitány a gépészeknek.

A gépek dübörgése egy pillanatra elcsendesedett, hogy azután még erőteljesebbé valljon. A hajócsavarok visszafelé kezdtek forogni.

A kapitány ezzel a manőverrel erősen csökkentette a harmadik hullám lökésének erejét. A hajó könnyedén emelkedett fel a hullám hátára.

Majdnem egy órán keresztül tartott ez az élet-halálharc a titokzatos hullámokkal olyankor, amikor az égen egyetlen viharfelhő sem mutatkozott és a tengeren a legteljesebb szélcsend uralkodott.

A Vitim a hullámoktól tisztára mosottan, néhány jelentéktelen sérüléssel mindaddig a csendes tengeren cirkált, amíg a kapitány meg nem bizonyosodott, hogy a veszély végérvényesen elmúlt, azután visszairányította a hajót a kikötőbe.

Rövid idő, alig egy-két óra múlt el azóta, hogy Davidov a Vitim parancsnoki hídjáról búcsúzott a Hawaii-szigetektől és gyönyörködött az eléje táruló látványban. És most a partot nem lehetett megismerni. Nyomtalanul eltűntek a színpompás virágágyak, az egyenes pálmafasorok. Helyükön felfordult oszlopok hevertek rendetlen összevisszaságban, lesodort tetők csonka nyúlványai meredeztek, lombtalan, kopár fatörzsek nyújtogatták csupasz ágaikat, mint szomorú jelei annak, hogy itt nem is olyan régen még zajos élet folyt. A sűrű liget az öböl szélén, ott, ahol a jókedvű fiatalság fürdött, zavarosvízű, habzó tóvá változott. A kikötő közelében álló kőházak ijesztően hatottak tető nélkül, sötéten meredő ablakszemeikkel. A partmenti házak romokban hevertek és az utca aszfaltján egymásra torlódtak az elsodort holmik és bútordarabok.

A partrasodort nagy motoros kutter oldalára fordulva úgy terpeszkedett a törmelékhalmazon, mint a viharos tenger győzelmének emlékműve.

A nedves homokban fényesen csillogó kisebb-nagyobb erecskéken át szivárgott vissza a tenger vize. Sajnálatraméltó emberi figurák kotorásztak a romok között, keresték eltűnt hozzátartozóikat, mentették vagyonkáik maradványait.

A megilletődött szovjet tengerészek némán álltak a fedélzeten és őszinte szánakozással nézték a feldúlt partot. Még annak sem tudtak örülni, hogy ők maguk megmenekültek. És amikor a Vitim odasiklott az épenmaradt betonkikötőhöz, a kapitány felszólította a legénységet, hogy siessen a lakosság segítségére. Néhány percen belül a hajón az őrségen kívül nem maradt ember.

Davidov a legénységgel együtt csak a késő éjszakai órákban tért vissza a hajóra. Lemosakodott és bekötözte felsebzett kezét. Bár halálosan fáradt volt, úgy érezte, hogy nem tudna elaludni. Rágyújtott és még sokáig sétált fel és alá a fedélzeten…

A Vitim felszedte horgonyát.

Még jóformán el sem tűnt a szörnyű hullámveréstől sújtott sziget a látóhatárról, amikor Davidov kabinjának ajtaján bekopogtatott a másodgépész, a hajó pártszervezetének elnöke, és arra kérte a professzort, hogy magyarázza meg a fiúknak, mi is volt az, amit átéltek. Davidov vállalkozott rá és úgy határozott, hogy a fedélzeten tart előadást a tengerészeknek. Hallgatói össze is gyűltek szép számmal és ott ültek, álltak vagy feküdtek az előfedélzeten.

Davidov pontosan megjelent az előadás színhelyén. Fellépett a vitorlavászonnal bevont csigára, ami ezúttal előadói emelvényül szolgált.

Miközben a hajó hazatérőben vígan szelte a tenger habjait, a professzor a Cendes-óceánról beszélt a tengerészeknek, azokról a föld felületén található bemélyedésekről, amelyeket mérhetetlen mennyiségű víz tölt ki. E bemélyedések körül — nem is túl nagy távolságra a szárazföldtől —, gyűrűalakban húzódnak a tengerfenék óriási gyűrődései[7], amelyek roppant tömegükkel kiemelkednek a mély üregekből. A csendesóceáni szigeteken, az Aleutákon, a Japán-szigeteken, a Tonga-szigeteken felfedezhetők a most kialakuló gyűrődések jellegzetes tünetei. A gyűrődések megszakítás nélkül fejlődnek. Valamennyi gyűrődés — melynek egy-egy kiemelkedő csúcsa egyik vagy másik sziget nevét viseli — állandóan, néha évenként két méterrel is magasabbra emelkedik és ugyanakkor mindinkább elhajlik az óceán irányába.

— Képzeljék csak el — magyarázott tovább a professzor—, hogy az óceán vize valamilyen módon egy pillanatra elhagyja a helyét. Nos, ebben az esetben kiderülne, hogy a szigetek nem mások, mint magas hegységek sziklái, amelyek a hullámverés által kivájt bevágásoknak megfelelően hajolnak el az óceán közepe felé és szinte életveszélyesen függenek a mélységek felett. A szárazföld felé néző, tehát az ellenkező oldal kevésbbé van kitéve a hullámverésnek, így simább, de eléggé nagy mélyedést tartalmaz, amelyet a víz tölt ki. Ilyen például a Japán-tenger. A szárazföld felé forduló gyűrődések vulkánokban folytatódnak. A gyűrődések belső nyomása olyan nagymérvű, hogy kiszorítja a belső mag nem szilárd anyagait, amelyek azután izzó láva alakjában törnek elő. Az óceán felé eső oldal a gyűrődések nyomása alatt egyre mélyebbre süllyed és itt vannak a nagy földrengések központjai.

— Egy ilyen tengeralatti földrengés okozta a tegnapi katasztrófát is. Valahol északon, valószínűleg az Aleuták szigetcsoportjánál, az aleutai gyűrődések lábánál, éppen e gyűrődések szörnyű nyomásának következtében a belső anyag előtört az óceán fenekéig és a víz alatt heves földrengést váltott ki. A földlökések valamelyike hatalmas hullámot indított útnak, amely déli irányban haladva, keletkezési helyétől néhány ezer tengeri mérföldnyire elérte a Hawaii-szigeteket. Bármilyen hosszú is egy ilyen hullám, hogyha a nyílt óceánon haladhatott volna, szinte olyan észrevétlenül simult volna el, hogy a Vitim utasai alig érezték volna, amikor a hajó a hullám tetejére emelkedik. Más a helyzet a szárazföld közelében, ahol ez az óceánon tovahömpölygő víztömeg ellenállásra talál, megnövekedik, a magasba tornyosodik és azután mindent elsöprő erővel zúdul a partra. Azt hiszem, felesleges erről bővebben beszélni, hiszen mindnyájan látták a szörnyű pusztítást, amire ez a hullám képes. Az elmondottakból az is következik, hogy a hullám jelleme és formája határozza meg és alakítja ki a vízalatti partot.

A tegnapihoz hasonló tengerrengések egyáltalán nem ritka jelenségek a Csendes-óceánon, miután itt folynak le a földgolyó jelenlegi gyűrődési alakulásának folyamatai. Az elmúlt százhúsz év alatt a Hawaii-szigeteket 26 alkalommal sújtották ilyen hullámverések. Ezek a gigantikus hullámok különböző irányokból, például az Aleutákról — mint azok, amelyeket tegnap átvészeltünk — a Japán-szigetek felől, Kamcsatkától, a Fülöp-szigetektől, a Salamon-szigetektől, Dél-Amerikából, sőt még Mexikó irányából is, indultak el. A tegnapit megelőző legutolsó tengerrengés 1938. novemberében volt. A hullámok átlagsebessége körülbelül 300 és 500 tengeri csomó között mozog.

Davidov előadásai nagy érdeklődéssel hallgatták és befejezése után a kíváncsi tengerészek sok kérdést intéztek hozzá. A beszélgetés bizonyára jó sokáig elhúzódott volna, ha a váltás miatt nem fejeződött volna be az összejövetel.

A professzort még sokáig foglalkoztatta előadásának anyaga. Mély gondolatokba merülten sétált fel és alá a fedélzeten. Ahogyan ajkait rágta, szemöldökét ráncolta és kezeivel hadonászott, látszott rajta, hogy önmagával vitatkozik. Igen! A professzort sokkal mélyebben rendítette meg a csodálatos sziget pillanatok alatti pusztulása, semhogy egykönnyen napirendre térhetett volna felette. És a kérdések is, amelyeket a tengerészek intéztek hozzá, valahogyan azonos síkban haladtak az ő gondolataival. Valóban, nemcsak azt kell tudni, hogy miképpen történik ez a csendesóceáni gyűrődésképződés, hanem azt is, hogy mi idézi elő ezt a folyamatot? Milyen okok váltják ki ott lent, a föld mélyében, azt a hatalmas, lassú mozgást, amely belesűríti a vastag rétegeződésű kőzetet a gyűrődésekbe és egyre feljebb és feljebb emeli őket a föld felületére? Kinek vagy minek semmitmondó tanúsága nyomán következtetünk világegyetemünk mélységeire, az ottani anyagok állapotára, vagy tételezünk fel olyan fizikai és vegyi folyamatokat, amelyek sok-sok millió atmoszférányi nyomás hatása alatt mennek végbe ismeretlen méretű mélységek felbecsülhetetlen térségében.

Egy egészen jelentéktelen molekula átcsoportosulása, az alaktalan tömeg terjedelmének egészen jelentéktelen megnövekedése elegendő, hogy az általunk ismert földtakaró vékony rétegén óriási eltolódások keletkezzenek, hogy a felszakadozott kéreg többezer méternyi magasságba torlódjon fel. Igaz, nagyon is jól tudjuk, hogy mindez csak feltételezés, mert a földgolyó belsejében lévő anyag mozdulatlan, nyugalmi állapotban van. Csak nagyon nagy időközökben, millióéves szünetekkel változnak a föld bizonyos övezeteiben a gyűrődések és ilyenkor vulkánikus kitörések formájában ömlenek szét. Az ilyen kitörések után az összesűrített és szétömlött anyagok a víz és a légnyomás következtében egyenlőtlenül rakódnak le a föld felszínére. Így keletkeznek a hegyek és a völgyek és jönnek létre azok a területek, melyeket mi hegyes vidékeknek nevezünk.

A legcsodálatosabb az, hogy a tűzhányók és a gyűrődések rétegei aránylag nem fekszenek mélyen, mindössze néhány ezer méterre a föld felszínétől, ugyanakkor, amikor a földgolyó magvát képező anyagot háromezer kilométer vastagságú takaró fedi be és ez a mag látszólag teljes nyugalmi állapotban van.

Davidov kihajolt a hajó korlátján és mereven bámulta a sötétzölden csillogó vizet, mintha csak gondolatban felmérni igyekezett volna az óceán mélységét és feltérképezni agyában a tengerfenéket és maga elé képzelni a hatvan kilométer mélységben lejátszódó eseményeket.

Világegyetemünk kilencvenkét alapelemből álló, szét nem hulló vegyi anyaga kemény, tartós formába szilárdult. Ezek az elemek itt a földön állandóak és változatlanok. Más a helyzet a csillagokon, ahol az elemek nem tartós formából tartós formába való átalakulásának folyamata megy végbe és az atomreakció láncolata irtózatos mennyiségű energiát — hőt, fényt és egyéb nem kevésbbé sugárzó anyagot — termel ki. De ha azoknak az atomfolyamatoknak következményeiként, amelyek abban a korszakban folytak le, amikor világegyetemünk maga is még egyike volt a világűrben keringő csillagoknak, mégis maradtak még a föld megszilárdult anyagai között nem tartós elemek? Ezek az elemek szétosztódtak és mindaddig nem lépnek működésbe, amíg az anyagok végtelen átalakulásában és átrendeződésében nagyon nagy atomsúlyok nem gyülemlenek fel, amilyenek az urán, a thorium és mások, amelyek még ismeretlenek előttünk, mint könnyen bomló elemek. Ha ez a felgyülemlés megtörténik, akkor létrejönnek — ahogy mi most már tudjuk — a bomlási reakciók láncolatai, kitermelve az energia tömegeit és ezáltal változásokat hoznak létre a földkéreg különböző részein. Tehát a földkéreg alakulásának általunk ismeretlen mozgató erői tulajdonképpen a csillagvilág anyagainak időtlen idők előtt lezajlott atomváltozásai. Ha pedig ez valóban így van, ha a hegyek és völgyek valóban a heves atomreakciók következtében képződnek, akkor reményünk is van arra, hogy birtokba vehetjük ezeknek az atomreakcióknak erőforrásait, amelyeket az állandóan magasodó hegyvidékek mellett, a vulkánikus területeken kell keresni, azaz itt, a Csendes-óceánon… Lehetséges, hogy a heves atomreakciók láncolatainak erőteljesebb pillanataiban hatalmas kilövellések törnek a felszínre, amelyeknek alapján meg lehet találni az atombomlás területét.

Az is bizonyosra vehető, hogy a régi geológiai korszakokban az ilyen kilövellések nagy hatást gyakoroltak ama helyek élőlényeire, ahol a hegyek és gyűrődések kialakulása történt.

Davidov most visszaemlékezett azokra a kutatásokra, amelyeket Közép-Ázsia egyik helyén folytatott, ahol kihalt ősgyíkok csontmaradványainak roppant tömegére bukkantak. Akkor mindenáron elfogadható magyarázatot igyekezett találni arra a fogas kérdésre, hogyan is kerülhetett többmillió ősgyík földi maradványa ugyanarra a helyre. És a tudós csalhatatlan ösztönével már akkor megérezte találgatásának rendkívüli fontosságát.

Töprengései közben észrevétlenül röppent el az idő. Csak amikor véletlenül karórájára tévedt tekintete, döbbent rá, hogy az ebéd ideje már régen elmúlt. Nem tudott elfojtani egy bosszús felkiáltást…