Az egyetlen játék

7.

Napnyugtára a könyörtelen menettempó zsályacserjés, olajfás vidékre juttatta őket. A hegyek barnán és meredeken emelkedtek, a paták felverték a port. Ezüstös zöld bokrok nőttek itt-ott. Megtört levelük édes illattal fűszerezte a levegőt, de ennél több hasznukat nem lehetett venni.

Everard segített lefektetni a földre Sandovalt. A navajo szeme csukva volt, az arca beesett volt és tüzelt. Néha megmozdult és motyogott valamit. Everard egy nedves kendőből vizet facsart az ajkai közé, de ennél többet nem tehetett.

A mongolok vidámabban tevékenykedtek, mint eddig bármikor. Legyőztek két nagy varázslót, és azóta nem érte őket újabb támadás. Fecserészve tették a dolgukat, és a szerény vacsora elköltése után előkerültek a kumiszos tömlők.

Everard Sandoval mellett maradt, a tábor közepénél. Két őrt hagytak mellette, akik készen tartott íjjal ültek néhány lépésnyire, de ők nem beszéltek. Időnként az egyik felkelt, hogy rakjon az apró tűzre. Nemsokára társaik is lecsendesedtek. Még ez a szívós nép is elfáradt: az emberek összegömbölyödve elaludtak, csak az őrszemek rótták köreiket le-lecsukódó szemmel, őrtüzek csendesedtek parázzsá a hunyorgó csillagok alatt. Egy kojot rikoltott mérföldnyi távolból. Everard betakarta Sandovalt az erősödő hideg ellen. Saját tüze is kihunyóban volt. Egy köpenybe burkolódzott, és azt kívánta, bár rabtartói legalább a pipáját visszaadnák.

Léptek csikordultak a száraz földön. Everard őrei az íjuk után kaptak. Toktai lépett a fénykörbe, hajadonfőtt. Az őrök mélyen meghajoltak, és visszahúzódtak a sötétbe.

Toktai megállt. Everard felpillantott, aztán megint leszegte a fejét. A Noyon egy ideig Sandovalt nézte. Aztán szinte szelíden azt mondta:

— Nem hiszem, hogy a barátod megéri a következő napnyugtát.

Everard felmordult.

— Van valami gyógyító szered, ami segíthet rajta? — kérdezte Toktai. — A nyeregtáskádban vannak mindenféle furcsa dolgok.

— Van egy orvosságom fertőzés ellen, és egy másik fájdalom ellen — mondta Everard gépiesen. — De egy törött koponyához képzett orvos kell.

Toktai leült és a tűz fölé tartotta a kezét. — Sajnos, nincsenek velünk sebészek.

— El is engedhetnél minket — mondta Everard minden remény nélkül. — A szekerem, amit otthagytunk az előző tábornál, időben segítséghez juttatná.

— Tudod, hogy nem tehetem meg! — kacagott fel Toktai. Sajnálata a haldokló iránt már kihunyt. — Végül is, Eburar, te kezdted a bajt!

Ez igaz volt, ezért a járőr nem is tett ellenvetést.

— De én nem rovom fel neked — folytatta Toktai. — Sőt, még mindig szeretném, ha barátok lennénk. Ha nem így lenne, akkor már rég kicsavartam volna belőletek mindent, amit tudtok.

Everard felhördült:

— Még most is megpróbálhatod!

— És szerintem sikerrel is járnék egy olyan embernél, aki orvosságot hordoz magával a fájdalom ellen — mondta Toktai farkas-mosollyal. — De hasznosabbak vagytok túszként, vagy ilyesmi. És tetszik nekem a hidegvéred. Még egy elképzelésemet is elmondom neked. Szerintem te nem is ide, erre a gazdag déli földre tartozol. Szerintem kalandozó vagy, egy vándorló sámáncsapat tagja. Hatalmadban tartod a déli királyt, vagy legalábbis ezt reméled, és nem akarod, hogy idegenek beleártsák magukat a dolgodba — köpött a tűzbe Toktai. — Vannak régi történetek ilyesmiről, és a végén a hős legyőzi a varázslót. Miért ne én legyek ez a hős?

Everard sóhajtott.

— Majd megtudod, miért nem, Noyon. — Kíváncsi volt, hogy ez mennyire lesz igaz.

— Ó, én most akarom — veregette hátba Toktai. — Nem tudnál elárulni nekem csak egy kicsit? Nincs közöttünk vérbosszú. Legyünk barátok.

Everard hüvelykujjával Sandoval felé bökött.

— Ez nagy kár — mondta Toktai — de szembeszegült a Kha kán egyik tisztjével. Gyere, igyunk együtt, Eburar. Elküldök valakit egy tömlőért.

A Járőr grimaszt vágott. — Engem nem lehet így megbékíteni.

— Ó, ti nem szeretitek a kumiszt? Sajnos, nincs más. A bort már rég megittuk.

— Ideadhatnád a whiskymet — Everard megint Sandovalra nézett, aztán ki az éjszakába. Érezte, ahogy a csontjaiba kúszik a hideg. — Most nagyon elkelne.

— He?

— A mi italunk. A nyeregtáskában van.

— Hát… — tétovázott Toktai. — Jól van. Gyere velem, elhozzuk.

Az őrök követték vezérüket és foglyukat a bozótoson és az alvó katonák erdején keresztül, egy lószerszám-halomhoz, ami szintén őrizet alatt állt. Az egyik itteni őr meggyújtott egy gallyat a tűzben, hogy világítson Everardnak. A járőr hátizmai megfeszültek — pattanásig feszített íjak meredtek rá — de leguggolt, és kotorászni kezdett a holmija között, vigyázva, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot. Amikor megtalálta mind a két kulacs whiskyt, visszament a helyére.

Toktai vele szemben ült le a tűzhöz. Nézte, ahogy Everard kitölt magának egy kupaknyit, és felhajtja.

— Furcsa szaga van — jegyezte meg.

— Próbáld ki — nyújtotta neki a kulacsot Everard.

Ez a puszta magányosság szülte gesztus volt. Toktai végül is nem olyan rosszfajta, a saját fogalmai szerint semmiképpen. És amikor az ember ott ül haldokló társa mellett, még az ördöggel is koccintana, csak hogy ne kelljen gondolkodnia. A mongol kétkedve beleszimatolt a kulacsba, visszanézett Everardra, úgy maradt, aztán bravúros mozdulattal ajkához emelte a bütyköst.

— Húúú… Úúúú!

Everard a flaska után kapott, mielőtt még túl sok kiömölhetett volna. Toktai hörgött és köpködött. Az egyik őr felajzotta íját, a másik felpattant, és keményen megmarkolta Everard vállát. Kard villant.

— Ez nem méreg! — kiáltott fel a járőr. — Csak túl erős neki. Nézzétek, én magam is iszom belőle!

Toktai visszaintette az őröket, és könnybelábadt szemekkel mondta:

— Ezt miből csináljátok? — cikákolta. — Sárkányvérből?

— Árpából — Everardnak nem sok kedve volt ahhoz, hogy a szeszlepárlásról tartson előadást. Újabb kupicával töltött magának. — Te csak idd a kancatejet.

Toktai beharapta a száját.

— Ez felmelegíti az embert, ugye? Mint a bors — Bizonytalanul előrenyúlt. — Adj még egy kicsit.

Everard egy pár pillanatig nem mozdult.

— Na, mi lesz? — krákogta a mongol.

A Járőr a fejét rázta.

— Már megmondtam, ez túl erős a mongoloknak.

— Micsoda? Hát idenézz, te savóképű törökfattyú…

— Te akartad. Én figyelmeztettelek, az embereid a tanúk rá, hogy holnap beteg leszel tőle.

Toktai derekasat húzott a palackból, böffentett, aztán visszaadta az üveget.

— Ostobaság. Egyszerűen csak nem voltam felkészülve rá először. Igyunk!

Everard nem sietett. Toktai türelmetlenkedni kezdett.

— Siess már! Nem, inkább add ide a másik kulacsot!

— Jól van. Te vagy a főnök. De kérve kérlek, ne próbálj velem tartani kortyról kortyra. Nem fog sikerülni.

— Hogyhogy nem fog sikerülni? Húsz embert ittam eszméletlenre Karakorumban. És még csak nem is egyszálbélű kínaiak voltak, hanem egytől egyig mongolok — Toktai újabb köbcentiket döntött magába.

Everard óvatosan iszogatott. Nem is nagyon érezte a hatását, csak a torka égett. Túl feszült volt. Hirtelen megcsillant előtte a szabadulás lehetősége.

— Hideg itt az éjszaka — jegyezte meg, és odakínálta kulacsát a legközelebbi őrnek. — Igyatok egyet, fiúk, hogy melegen tartson titeket.

Toktai egy kissé kótyagosan nézett föl.

— De hát ez nagyon finom — ellenkezett. — Túl jó ezeknek a… — Aztán észbekapott, és elharapta a mondat végét. Lehetett a mongol birodalom akármilyen gonosz és totális, a tisztek mindig egyenlően osztoztak a legalacsonyabb rangú közemberrel is.

A harcos megragadta a kulacsot, sértett pillantást vetett a vezérre, aztán ivott.

— Óvatosan, hé — mondta Everard. — A fejedbe száll.

— Nekem semmi sem száll a fejembe — döntött magába Toktai egy újabb adagot. — Józan vagyok, mint egy bonc — Megmozgatta az ujjait. — Ezér' rossz mongolnak lenni. Az ember olyan nehezen tud berúgni.

— Most dicsekszel vagy panaszkodsz? — kérdezte Everard. Az első harcos megforgatta a nyelvét, újra figyelőállásba helyezkedett, és továbbadta a kulacsot társának. Toktai megint használatba vette a fiaskóját.

— Óóóóh! — pislogott, mint egy bagoly. — Ez jó volt. Na, jobb, ha most alszunk. Adjátok vissza neki a likőrjét, emberek!

Everardnak összeszorult a torka, de sikerült megfelelően kihívóan elmondania:

— Igen, köszönöm. Én még innék egy kicsit. Örülök, hogy beláttátok: nem bírjátok.

— Mit… mondasz? — meredt rá Toktai. — Egy mongolnak semmi se sok! — kortyintott ismét. Az első őr is visszavette a flaskáját, és sietősen húzott belőle, amíg még nem késő.

Everard remegve tartotta vissza a lélegzetét. A végén még menni fog. Sikerülhet.

Toktai tapasztalt tivornyázó volt. Kétség nem fért hozzá, hogy ő és az emberei jól bírták a kor minden italát: a kumiszt, a bort, a mézsört, és a kvaszt, ezt a híg sört, amit tévesen rizsbornak neveztek. Tudták, mikor elég, akkor elmentek aludni, és még csaknem is tántorogtak. A gond az volt, hogy egyetlen spontán erjesztett anyag sem tudta túllépni a 24 százalékos alkoholtartalmat — a folyamatot saját bomlástermékei állították le — és a legtöbb főzött ital a tizenharmadik században jócskán az 5 százalékos érték alatt maradt.

A skót whisky viszont merőben más osztályba tartozott. Ha az ember úgy próbálta inni, mint a sört, vagy netán a bort, akkor csúfos véget ért. Az ítélőképessége hagyta el előbb, anélkül, hogy észrevette volna, aztán hamarosan az eszmélete is.

Everard az egyik őr kulacsáért nyúlt.

— Add ide! — mondta. — Mindet felisszátok!

A harcos elvigyorodott, és még egyszer utoljára hosszan húzott belőle, mielőtt átadta volna a társának. Everard felállt, és kaparászni kezdett a flaskáért. Az őr játékosan hasbavágta. Everard a háta mögé tántorodott. A mongolok egymásnak dőlve röhögtek. Egy ilyen jó móka pedig újabb kör italt kívánt.

Csak Everard vette észre, amikor Toktai összeroskadt. A Noyon törökülésből félig fekvő helyzetbe csúszott. A tűz még elég fényt adott ahhoz, hogy látni lehessen az arcára kiülő ostoba mosolyt. Everard ugrásra készen lekuporodott.

Az egyik őrszemet is hamarosan elérte a vég. Megtántorodott, öklendezni kezdett, és kezdte kiadni a vacsoráját. A másik hunyorogva megfordult, és a kardja után tapogatózott.

— Mi a… baj? — nyögte. — Mit csináltál? Méreg?

Everard akcióba lendült.

Átugrott a tűzön és rávetette magát Toktaira, mielőtt a második őr észbekapott volna. A mongol felkiáltott, és botorkálva elindult feléjük. Everard megtalálta Toktai kardját. Már szedte is elő a tokjából. A harcos is emelte a saját pengéjét. Everard nem volt ínyére, hogy megöljön egy úgyszólván védtelen embert. Közelebb lépett, elütötte a másik fegyverét, és ököllel ütött. A mongol térdre rogyott, öklendezett egyet, aztán rajtaütésszerűen elaludt.

Everard elindult kifelé a táborból. A sötétben emberek mozgolódtak, kiáltoztak. Patadobogást hallott: az egyik lovas őr sietett szemlézni. Valaki egy parázsló ágat húzott ki a már alig pislákoló tűzből, és addig lengette, amíg lángra nem kapott. Everard hasravágódott, és meglapult.

Egy harcos csörtetett el mellette, de nem vette észre a bozótban. Kúszni kezdett a sötétebb zugok felé. Mögötte kiáltás és géppuska-kerepelés szerű átkozódás csendült fel: valaki megtalálta a Noyont.

Everard felpattant és futásnak eredt.

A lovakat lebéklyózva és őrizet alatt tartották, mint általában. Csak sötét foltnak látszottak a szürkésezüst síkságon a ragyogó csillagok alatt. Everard látta, hogy az egyik mongol strázsa feléje kezd ügetni. Egy hang csattant fel:

— Mi történik?

Igyekezett a lehető legmagasabb hangfekvésben válaszolni:

— Támadás érte a tábort! — Ezt csak időnyerésből mondta, nehogy az őr felismerje és lenyilazza. Összegörnyedve megmutatta magát: kicsi köpenyes figura. A mongol porfelleget kavarva fogta vissza lovát. Everard ugrott.

Sikerült elkapnia a póni kantárját, mielőtt felismerték volna. Az őr felordított és kardot rántott. Lefelé döfött, de Everard a bal oldalán volt. Az ügyetlen vágást könnyedén lehetett hárítani. Everard visszavágott, és érezte, hogy pengéje húst ér. A ló riadtan hátrálni kezdett, lovasa kiesett a nyeregből, de félrehengeredett és újra felállt. Everard egyik lába már a serpenyő alakú kengyelben volt. A mongol feketén vérző lábbal botorkált feléje. Everard lóra szállt és kardlappal a ló farára csapott.

A ménes felé indult. Újabb lovas próbálta útját állni. Everard lebukott. Egy nyílvessző süvített el ott, ahol az előbb még ő volt. A lopott póni ficánkolva tiltakozott a szokatlan teher ellen. Everardnak egy jó percébe telt, amíg megint megzabolázta az állatot. Az íjász addigra már odamehetett volna hozzá, és közvetlen közelről rátámadhatott volna. De a szokás hatalma miatt a harcos elvágtatott mellette, és futtábban lődözött. A sötétben persze célt tévesztett. Mielőtt vissza tudott volna fordulni, Everardot már elnyelte a sötétség.

A Járőr letekerte a lasszót a nyeregkápáról, és betört az ideges ménesbe. Megpányvázta a legközelebbi állatot, ami áldott jámborsággal viselte a procedúrát. Lehajolva elvágta a béklyót a kardjával, és a vezetéklovat húzva elvágtatott. A ménes másik oldalán bukkantak ki, és észak felé indultak.

A könyörtelen hajsza hosszú hajsza, mondogatta magának Everard, nem épp biztatóan. Ha nem cselezem ki őket, utolérnek. Lassúk, hogy jól emlékszem-e a földrajzra: innen északra vannak a láva-mezők.

Hátrapillantott. Még senki sem üldözte. Kell nekik egy kis idő, amíg összeszervezik magukat. De azért…

Vékony villámok csapongtak az égen. A levegő megdördült utánuk. Megborzongott, és nem csak az éjszakai hidegtől, de lassított a tempón. Már nem volt oka sietségre. Biztosan Manse Everard az…

…aki visszament az időgépéhez, aztán délre ugrott vele a térben, és ugyanerre a pillanatra az időben.

Ez jó kis huszárvágás, gondolta. A Járőr-szabályzat nem pártolta, hogy valaki így segítsen magának. Túl nagy volt egy közeli kauzális hurok esélye, vagy a múlt és jövő összekeveredésének valószínűsége.

De most nyugodtan megtehetem. Még megrovást sem kapok érte, mert Jack Sandával megmentésére teszem, nem magamért. Én már szabad vagyok. Lerázhatnám az üldözőket a hegyekben, amit én ismerek, a mongolok viszont nem. Az időugrást csak a barátom megmentése érdekében csináltam.

Amellett (támadt fel benne hirtelen a keserűség) mi volt ez az egész küldetés, ha nem a jövő igyekezete, hogy visszaduplázva megteremtse a saját múltját? Nélkülünk a mongolok egyszerűen meghódították volna Amerikát, és akkor egyikünk sem lett volna.

Az ég egyetlen roppant, kristályos feketeség volt: az ember ritkán láthat ennyi csillagot egyszerre. A Nagy Medve ott ragyogott a zúzmarás föld felett. A csendben csak a paták csattogása hallatszott. Everard még sosem érezte ilyen egyedül magát.

— És mit keresek itt én? — kérdezte fennhangon.

A válasz ott volt benne, erre megnyugodott egy kicsit, átengedte magát a lovaglás ritmusának, és haladása szinte falta a kilométereket. Túl akart esni az egészen. De amit tennie kellett, végül nem bizonyult olyan rémesnek, mint ahogy tartott tőle.

Toktai és Li Tai-Tsung sosem tért haza. De nem azért, mert belevesztek a tengerbe vagy elpusztultak az erdőben, hanem azért, mert egy varázsló lejött az égből, villámmal agyonsújtotta az összes lovukat, és szétzúzta hajóikat a folyótorkolatnál. Egyetlen kínai tengerész sem mert azokra a csalárd vizekre merészkedni olyan összetákolt hajóval, amilyet itt tudtak volna készíteni, és egyetlen mongol sem hitt benne, hogy innen gyalog hazajuthat. És talán igazuk is volt. Az expedíció marad, beolvad az indiánok közé, és él, amíg meg nem hal. Nagy tengerjáró kenuk, rézművesség, prémek, ruhák és büszkeség… egy mongol Noyon és egy kínai tudós hasznosan és boldogan töltheti életét azzal, hogy megteremti ezt az életet a csapatának.

Everard magában bólintott. Erről ennyit. Amit még Toktai vérszomjas terveinél is nehezebb volt megemészteni, az a saját őrjáratát — ami a családja, népe és életcélja is volt egyben — illető igazság volt. A távoli szuperlényekről kiderült, hogy egyáltalán nem is olyan idealisták. Nem egyszerűen azt a talán isteni úton megesett történelmet védték, ami hozzájuk vezetett. Itt-ott bele is piszkáltak, hogy megteremtsék a saját múltjukat… Ne kérdezzük, hogy volt — e valaha egyáltalán "eredeti" felállás. Fogjuk be az agyunkat. Tekintsük azt a göröngyös utat, amit az emberiségnek be kellett járnia, és mondogassuk magunknak, hogy ha helyenként lehetett volna jobb is, más helyeken viszont sokkal rosszabbul is történhetett volna.

— Lehet, hogy aljas játék — mondta Everard — de nincs másik.

A hangja olyan erősen csengett a végtelen vidéken, hogy inkább meg sem szólalt többet. A lova oldalába vágta a sarkát, és egy kicsit gyorsabban ügetett tovább észak felé.