Az egyetlen játék

6.

Toktai még hajnal előtt tábort bontott. Az első napsugár ott találta a megtépázott facsemeték közt a völgyben. A táj egyre laposabb és szárazabb lett, a hegyek egyre távolibbak, egyre kevesebb havas csúcs látszott, azok is csak homályosan a sápadt égen.

A kemény, kicsi mongol lovak baktattak az élen — dobogtak a paták, nyikorgott a szerszám. Visszatekintve Everard egyetlen összefüggő masszának látta a sort, lándzsák emelkedtek-süllyedtek, tollak, köpönyegek lobogtak alattuk, és végül legalul a sisakok a barna, ferdeszemű arcokkal, és itt-ott a furcsán festett bőrpáncélokkal. Senki sem szólt, ő pedig nem tudott olvasni ezekben az arcokban.

Az agyát mintha homok lepte volna el. A kezeit szabadon hagyták, de bokáját a kengyelhez kötözték. Ezenkívül meztelenre is vetkőztették — érthető elővigyázatosság, hisz ki tudja, milyen szerkezetek vannak a ruhájába varrva? — a mongol ruha pedig, amit helyette kapott, meglehetősen kicsi volt. A varrásokat föl kellett fejteni, csak úgy tudta felvenni.

A kivetítő és az időgép ott maradt a dombon. Toktai nem akart kockázatot vállalni ilyen hatalmas eszközökkel. Már így is eleget kellett kiabálnia a harcosaival, mire egyáltalán a furcsa lovakat hajlandók voltak elhozni, amiken nyereg és hálózsák volt, de nem ültek rájuk, csak a teherhordók között mentek.

A paták fürgén csattogtak. Az Everard mellett lovagló egyik íjász morgott egyet, és egy kicsit arrébbhúzódott a pónijával. Li Tai-Tsung lovagolt mellé.

A járőr tompán nézett rá.

— Nos? — kérdezte.

— Félő, hogy a barátod nem ébred fel többé — felelte a kínai. — Egy kicsit kényelmesebb helyet készítettem neki.

De eszméletlenül, lekötözve fekszik egy rögtönzött hordágyon két póni között… Igen, agyrázkódást kapott, amikor tegnap fejbevágták. Egy járőrkórház pillanatok alatt rendbe hozná. De a legközelebbi őrjárati iroda Cambalucban van, Toktai pedig nem fogja hagyni, hogy visszamenjek a gépemhez, és használjam a rádióját. John Sandoval itt fog meghalni, hatszázötven évvel a halála előtt.

Everard belenézett a hideg barna szemekbe, amelyek érdeklődéssel, és nem minden együttérzés nélkül figyelték, mégis olyan idegenek voltak. Tudta, hogy minden hiába: azok az érvek, amik az ő kultúrájában logikusak, most nevetségesek. Mégis meg kell próbálnia.

— Legalább te nem tudnád megértetni Toktaijal, hogy milyen pusztulást hoz magára és az egész népére ezzel?

Li megsodorta hegyes szakállát.

— Világosan látható, nagyrabecsült uram, hogy népednek számunkra ismeretlen művészetei vannak — mondta. — De mi végre? A barbárok… — Gyors pillantást vetett Everard mongol őreire, de azok nyilvánvalóan nem értették a Sung-kínait, amit használt. —…túl sok felettük álló birodalmat foglaltak már el mindenféle, nem harcos módokon. Most már tudjuk, hogy, khm, módosítottatok az igazságon, amikor azt mondtatok, hogy errefelé egy ellenséges birodalom van. Miért próbálna a királyotok hamissággal elijeszteni minket, ha nem lenne oka félni tőlünk?

Everard gondosan megválogatta a szavait:

— Dicső urunk nem kedveli a vérontást. De ha kényszerítitek rá, hogy lecsapjon…

— Kérlek — Li megbántottnak tűnt. Kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy bogarat söpörne le magáról. — Mondj, amit akarsz Toktainak, én nem szólok bele. Nekem nem lenne ellenemre, ha hazatérnénk, én csak császári parancsra jöttem. De mi ketten, akik bizalmasan beszélünk, ne sértsük meg egymás intelligenciáját. Nem látod, kiváló uram, hogy ezeket az embereket semmilyen bántalommal nem lehet elijeszteni? A halált nem félik, és még a legborzasztóbb kínzás vége is halál egy idő után, még a legmegalázóbb csonkítás sem számít. Toktaira örök szégyen vár, ha most visszafordul, viszont ha továbbmegy, jó esélye van arra, hogy roppant dicsőség és vagyon jusson osztályrészül neki.

Everard sóhajtott. Saját megalázó fogságba esése valóban fordulópont volt. A mongolok már majdnem megfutamodtak az égiháború miatt. Sokan kiáltoztak és nyöszörögtek (de utána csak még agresszívebbek lettek, hogy elhalványítsák ezt az emléket). Toktai legalább annyira félelemből, mint dacból rohamozta meg a villám forrását: csak néhány embert és lovat tudott összeszedni. Li maga is némileg felelős volt: mint szkeptikus tudós, aki már látott bűvész- és pirotechnikai mutatványokat, segített bátorságot önteni Toktaiba, hogy támadjon, mielőtt a villámok lecsapnak a táborra.

Az igazság az, fiú, hogy rosszul mértük fel ezeket az embereket. Hoznunk kellett volna magunkkal egy specialistát, akinek intuitív megérzései is vannak a kultúrájával kapcsolatban. De nem, mi azt hittük, hogy egy halom tény elég lesz. És most? Egy idő után felbukkanhat egy őrjárati mentőexpedíció, de Jack egy-két napnál nem fogja tovább húzni…

Everard a balján lovagló harcos kőarcára nézett. Valószínűleg én is meghalok. Még mindig nem ülepedtek le a dolgok. Igyekeznek majd minél hamarabb megszabadulni tőlem.

És még ha életben marad is (ami elég valószínűtlen), és megmenti őt az Őrjárat — akkor hogy fog a társai szemébe nézni? Egy Független ügynöknek, a rangjával járó különleges privilégiumok segítségével egyedül is meg kell birkóznia egy ilyen helyzettel. Anélkül, hogy értékes emberek halálát okozná.

— Ezért nagyon komolyan ajánlom, neked, hogy ne próbálkozz további csalárdsággal.

— Mi? — fordult vissza Everard Lihez.

— Ugye tudod — mondta a kínai — hogy bennszülött kalauzaink megszöktek? És hogy te fogod helyettesíteni őket? De arra számítunk, hogy hamarosan találkozunk olyan civilizációkkal, akikkel felvehetjük a kapcsolatot…

Everard lüktető fejjel bólintott. A napfény szinte szúrta a szemét. Nem volt meglepve azon a gyorsaságon, amellyel a mongolok elsajátították a különböző nyelvcsaládok nyelveit. Ha ez ember nem vacakol a nyelvtannal, akkor pár óra alatt föl lehet szedni az alapvető szavakat és mozdulatokat, ezek után pedig napokat, heteket lehet valódi beszédtanulással tölteni a felbérelt kísérőtől.

—… és akiktől kísérőket szerezhetünk, mint eddig — folytatta Li. — Ha félrevezetsz minket, az úgyis hamar kiderül. Toktai nagyon civilizálatlan módon fogja megtorolni. Másrészt viszont a hűséges szolgálat elnyeri jutalmát. Reménykedhetsz benne, hogy a hódítás végeztével magasra emelkedhetsz az itteni udvarban.

Everard nem moccant. A spontán kis dicsekvés mintha robbant volna az agyában.

Feltételezte, hogy az őrjárat küld majd egy felmentőcsapatot. Nyilvánvaló, hogy valami meg fogja akadályozni Toktai visszatérését. De miért olyan nyilvánvaló ez? Miért rendelték volna el egyáltalán ezt az interferenciát, ha nincs — valamilyen paradox módon, amit a huszadik századi értelem nem foghat fel — valami bizonytalanság, valami ingatag pont a kontinuumban, éppen itt?

Pokolbéli Júdás! Talán sikerrel fog járni a mongol expedíció! Talán az Amerikai Kánság jövője, amiről Sandoval csak álmodni mert… a valódi jövő.

A téridőben vannak szakadások és zavarok. A világvonalak visszahajolhatnak és szétszakíthatják önmagukat, hogy dolgok és események bukkanjanak fel érthetetlenül, jelentéktelen kis verdesések, amelyek hamarosan elenyésznek és elfelejtődnek. Mint például Manse Everard, aki a múltban ragadt John Sandovallal, miután eljött egy jövőből, ami sosem létezett, az Őrjárat ügynökeként, ami soha nem jött létre.