A mágia színe

A FÉREG VARÁZSA

Féreghegynek hívták a helyet, mely majdnem fél mérföldnyivel emelkedett a zöld völgy fölé: hatalmas, szürke, fejtetőn álló hegy.

A tövében az átmérője alig húsz öl lehetett. Aztán ahogy felfelé emelkedett, átfúrva a felhőket, olyan kecsesen görbült kifelé, akár egy felfelé fordított trombita, egészen addig, amíg véget nem vetett neki egy negyed mérföld széles fennsík. A rajta zöldellő aprócska erdő aljnövényzete túlcsordult a szélén. Házak is sorakoztak rajta. Még egy folyócska is akadt, amely a peremet elérve vízesésként zuhogott alá, de a szél korbácsolásától esőként ért földet.

Számos barlangbejárat sorakozott néhány öllel a fennsík alatt. Durván kinagyolt, szabályos kinézetük volt, így ezen a csípős őszi reggelen Féreghegy úgy magasodott a felhők fölé, akár egy óriási galambdúc.

Viszont ez azt jelentette, hogy az itt honos „galambok” szárnyfesztávja valamivel meghaladja a negyven ölt.

— Tudtam — közölte Széltoló. — Erős mágikus mezőben vagyunk.

Kétvirág és Hrun körülnéztek a kis mélyedésben, ahol délben megpihentek. Aztán egymásra bámultak.

A lovak csöndesen legelték a füvet a patak mentén. Sárga pillangók röpdöstek a bokrok között. Kakukkfű illata terjengett, méhek zümmögtek. A nyársra húzott vaddisznómalacok halkan sercegtek.

Hrun vállat vont, és tovább olajozta bicepszeit. Szépen fénylettek.

— Én nem lát semmi fura — mondta.

— Próbálj feldobni egy érmét — javasolta Széltoló.

— Mi?

— Gyerünk, dobj fel egy érmét!

— Oké — motyogta Hrun. — Ha ez neked okoz öröm…

Elővette az erszényét, kikotort belőle egy marék aprópénzt, melyeket tucatnyi birodalomból zsákmányolt. Némi gonddal kiválasztott egy negyed-iótumos pléhzlotyit, és a hüvelykujja körmén egyensúlyozta.

— Mit döntöl? Fej, vagy… — heves összpontosítással meredt az érmére — valami halféle, lábakkal.

— Majd ha feldobtad — felelte Széltoló. Hrun elvigyorodott, és felpöckölte az érmét.

Az iótum repült, pörgött.

— Az élére esik — jósolta Széltoló anélkül, hogy odapillantott volna.

A varázslat nem vész el, csupán elgyengül.

Sehol sem nyilvánvalóbb ez a Korongvilágon, mint azokon helyszíneken, ahol egykor a Varázslóháborúk hatalmas csatái dúltak, nem sokkal a Teremtés után. Akkoriban a varázslat a maga nyers állapotában még igen széles körben hozzáférhető volt, és az Emberek Elei buzgón használták is az Istenek elleni háborúban.

A Varázslóháborúk kitörésének oka beleveszett a múlt homályába, a korongfilozófusok azonban egyetértenek abban, hogy az Emberek Elei, röviddel megteremtésük után, érthető módon kijöttek a sodrukból. Hatalmasak és pirotechnikaiak valának az ezt követő csaták — a nap pörögve zúgott át az égen, a tengerek felforrtak, természetellenes viharok pusztítottak a földön, apró, fehér galambok jelentek meg rejtélyesen az emberek ruhájában, és magának a Korongnak (melyet, mint köztudott, négy, teknőcháton utazó óriási elefánt tart a hátán) stabilitása került veszélybe. Mindez azt eredményezte, hogy közbeszóltak a Nagy Öregek, akiknek még maguk az Istenek is felelősséggel tartoztak. Az Isteneket a magasságokba száműzték, az embereket újrateremtették, de sokkal kisebbnek, a régi varázserő nagy részét pedig — jobb a békesség — kiszívták a földből.

Ez azonban nem oldotta meg a Korong azon részeinek problémáját, melyek a háborúk alatt közvetlen varázscsapást szenvedtek. A mágia legyengült — lassan, évezredeken át, elbomlása során szubasztrális részecskék miriádjait bocsájtva ki, ami komolyan eltorzította a környező valóságot…

Széltoló, Kétvirág és Hrun rámeredtek az érmére.

— Éle — motyogta Hrun. — Varázsló vagy. Na és?

— Én nem csinálom… ezt a fajta varázslatot.

— Úgy érted, te nem vagy rá képes.

Széltoló elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, már csak azért is, mert ez volt az igazság.

— Próbáld újra! — javasolta.

Hrun elővett egy maroknyi érmét.

Az első kettő a szokásos módon ért földet, ahogyan a negyedik is. A harmadik azonban az élére esett, és úgy maradt. Az ötödik átváltozott kis, sárga hernyóvá, és elmászott. A hatodik elérte holtpontját, és éles pendüléssel eltűnt. Egy pillanattal később kis mennydörgés hallatszott.

— Hé, az ezüst volt! — kiáltotta Hrun. Talpra ugrott, és felfelé bámult. — Hozd vissza!

— Nem tudom, hová lett — mondta Széltoló fáradtan. — Valószínűleg még mindig gyorsul. Legalábbis azok nem estek le, amiket reggel dobáltam fel.

Hrun még mindig az eget nézte.

— Mi? — értetlenkedett Kétvirág.

Széltoló sóhajtott. Ettől félt.

— Olyan zónába keveredtünk, amelynek magas a varázsindexe — mondta. — Ne kérdezzétek, miért! Valaha igazán erős mágikus tér létezhetett itt, és mi az utóhatásait érezzük.

— Pontosan — közölte egy elsiető bokor.

Hrun odakapta a fejét.

— Úgy érted, hogy ez egy afféle hely? — kérdezte. — Tűnjünk el innen!

— Rendben — egyezett bele Széltoló. Ha a nyomainkat követjük visszafelé, sikerrel járhatunk. Minden mérföldnél megállunk, és feldobunk egy érmét…

Sietve felállt, és elkezdte belegyömöszölni holmijait a nyeregtáskába.

— Mi? — ismételte Kétvirág.

Széltoló megállt.

— Na, ide figyelj — csattant fel. — Csak ne vitatkozz! Gyerünk!

— Semmi különöset nem látok a környéken — mondta Kétvirág. — Egy kissé gyéren lakott, ennyi az egész…

— Igen — mondta Széltoló. — Kissé különös. Vagy talán nem? Gyerünk!

Fölöttük a magasban zaj hallatszott — mintha hosszú bőrdarab csapódott volna nedves sziklához. Valami üveges, homályos dolog zúgott el Széltoló feje fölött, hamufelhőt vert a tűzből és a sülő disznó fölrepült a nyársról és nyílegyenesen az égbe szállt.

A disznó élesen bedőlve kanyarodott, kikerülve egy rakás fát, süvítve tett egy szűk kört, aztán elszáguldott tengelyirányban, disznózsírcseppekből álló nyomvonalat húzva maga után.

— Mit csinálnak most? — kérdezte az öregember.

A fiatal nő kristálygömbjébe pillantott.

— Peremiránt indultak nagy sebességgel — jelentette. — Apropó… még mindig velük van az a lábakon járó láda.

Az öregember kuncogott. Furcsán zavaró nesz a sötét, dohos kriptában.

— Tudákos körtefa — mondta. — Figyelemre méltó. Igen, úgy vélem, a miénk lesz. Kérlek, intézkedj, kedvesem… mielőtt még kijutnának a hatalmunkból!

— Csend! Különben…

— Különben mi lesz, Liessa? — érdeklődött az öregember. (Ebben a halvány fényben volt valami különös abban, ahogy a kőszékben kuporgott). — Egyszer már megöltél. Nem emlékszel?

A nő felhorkant, felállt, és gúnyosan hátravetette haját. Arannyal tarkázott vörös haja volt. A szálegyenes tartású Liessa Féregparancsnok egészen nagyszerű látványt nyújtott. Majdnem teljesen meztelen volt, eltekintve a könnyű páncél két apró darabkájától és egy pár szivárványszínekben csillogó, sárkánybőrből készült lovaglócsizmától. Az egyik csizmából egy lovaglóostor nyele meredt elő. Ebben az volt a szokatlan, hogy hosszúnak tűnt, mint egy dárda, és a hegye apró nyílszakállakban végződött.

— Az én erőm tökéletesen elegendő lesz — mondta hűvösen.

Úgy tűnt, mintha a homályos alak bólintana, vagy legalábbis meginogna.

— Legalábbis folyton erről győzködsz — suttogta.

Liessa felhorkant, és kisietett a csarnokból.

Apjának esze ágában sem volt követni, már csak azért sem, mivel három hónapja volt halott, és szeme igencsak megsínylette a dolgot. A másik ok az volt, hogy varázslóként a látóidegei — még a tizenötödik szintű halott varázslókéi is — rég áthangolódtak arra, hogy valóságtól elszakadt, távoli szintekbe és dimenziókba lássanak, következésképp a pusztán evilági szemlélésében nem voltak már túl hatékonyak. (Eletében az öreg szeme nyolcszögletűnek és hátborzongatóan rovarszerűnek látszott.) Ráadásul amióta az elevenek világa és a Halál sötét árnyékvilága közti keskeny sávban lebegett, lehetősége nyílt magának az Ok-Okozati Viszonyok összességének vizsgálatára. Ez volt az oka (eltekintve attól a visszafogott reménytől, hogy hitvány leánya esetleg megöleti magát), amiért nem vetette be jelentős erőit, hogy többet is megtudjon arról a három utazóról, akik kétségbeesetten próbálnak kijutni birodalmából.

Néhány száz öllel arrébb Liessa különös hangulatban baktatott lefelé a kopott lépcsőn, mely Féreghegy üreges gyomrába vezetett. Fél tucat Lovas követte. Lehet, hogy ez lesz a megoldás? Lehet, hogy itt a holtpontra jutott helyzet kulcsa — a kulcs, mely Féreghegy trónjához vezet? Persze, a trón jogosan őt illeti, de a hagyomány az, hogy csak férfi uralkodhat Féreghegyen. Ez bosszantotta Liessát, és amikor ő dühbe gurult, az Erő erőre kapott, a sárkányok pedig különösen hatalmasakká és csúfakká váltak.

Ha lenne egy férje, a dolgok másképp alakulnának. A legjobb olyasvalaki lenne, aki szép szál legény, de nincs sok esze. Olyasvalaki, aki megteszi, amit mondanak neki.

A három menekülő közül a legnagyobb talán megfelelő lenne. És ha kiderül, hogy mégsem, nos, a sárkányok mindig éhesek, és rendszeresen kell etetni őket. Liessa gondoskodott róla, hogy csúfak legyenek.

Csúfabbak, mint általában.

A lépcsősor egy boltív alatt vezetett át, és egy keskeny peremben végződött a hatalmas barlang teteje közelében, ahol a Férgek pihentek.

Számtalan résen áradt be a napfény, krikszkrakszban szelte át meg át a poros sötétséget, akár a borostyán kőrudacskák, amelyek milliónyi apró, aranyló rovart zárnak magukba. Odalenn semmi sem látszott, csak a félhomály. Odafönn…

A járógyűrűk olyan közel kezdődtek Liessa fejéhez, hogy fölnyúlhatott és megérinthette őket. Ezrével sorakoztak a gyűrűk a barlang mennyezetének megfordított hektárjain. Húsz kőfaragóra és húsz évre volt szükség ahhoz, hogy beverjék a falkapcsokat mindehhez, s ahogy haladtak előre, saját munkájukon lógtak. Mégis, a nyolcvannyolc főgyűrűhöz képest, melyek a kupola csúcsában csoportosultak, ez semmiségnek rémlett. Másik ötven gyűrű elveszett a régi időkben, amikor ezeket verejtékező rabszolgák csoportjai próbálták a helyükre lendíteni (és a Hatalom első napjaiban bőven akadtak rabszolgák), a hatalmas gyűrűk azonban összetörtek és a mélybe zuhantak, magukkal rántva a szerencsétlen anyagmozgatókat.

Azonban nyolcvannyolc gyűrű a helyére került; felmérhetetlenül hatalmasak voltak, akár a szivárvány, rozsdaszínűek, akár a vér. Rajtuk…

A sárkányok érzékelik Liessa jelenlétét. A levegő surrog a barlangban, ahogy nyolcvannyolc szárnypár bomlik ki. Hatalmas fejek sokfazettás, zöld szemmel bámulnak mereven a nőre.

A szörnyek még mindig enyhén átlátszóak. Miközben a nő körül az emberek előhúzták kampós csizmájukat a tartóból, Liessa elméjét a teljes megjelenítés feladatára összpontosítja; fölötte a dohos levegőben a sárkányok teljesen láthatóvá válnak; bronzpikkelyek verik vissza tompán a napfényt. Liessa elméje lüktet, de most, hogy az Erő szabadon áramlik, képes más dolgokra is gondolni s koncentrálása alig-alig ing meg.

Most felcsatolja a kampós csizmát, csendülés hallatszik, ahogy egy kecses cigánykerékkel beleakasztja a kampókat a plafonról lógó sétálógyűrűkbe.

Csak most a plafon lesz a padló. A világ megváltozik. Liessa egy mély kráter vagy mélyedés szélén áll. A gyűrűk tartják az új padlón, ahol a sárkánylovasok lengedezve lépnek gyűrűből gyűrűbe. Az üreg közepén várják őket roppant hátasaik. Messze fölöttük a barlangpadló távoli sziklái látszanak, melyek az évszázadok alatt elszíneződtek a sárkányok ürülékétől.

Liessa könnyed, sikló mozgással, amely már második természetévé vált, indul saját sárkánya, Laolith felé. Laolith odafordítja hatalmas, lószerű fejét. Álla disznózsírtól fénylik.

Nagyon finom volt, mondja a sárkány a nő tudatában.

— Úgy emlékszem, megtiltottam, hogy kíséret nélkül repülj — csattan fél a nő.

Éhes voltam, Liessa.

— Fékezd az éhségedet! Hamarosan lovakat ehetsz majd.

A kantárak hozzáragadnak a fogunkhoz. Vannak köztük harcosok is? Szeretjük a harcosokat.

Liessa leereszkedik a hágólétrán, két lábát Laolith nyaka köré kulcsolja.

— A harcos az enyém. Akad még rajta kívül néhány… tégy velük, amit akarsz. Van köztük egy varázslóféle is — teszi hozzá buzdító hangon.

Ó, hisz’ tudod, hogy van a varázslókkal! Megeszel egyet, és fél órán belül máris megéhezel — zúgolódik a sárkány.

Széttárja szárnyait, és ellöki magát.

— Utolérnek — kiáltotta Széltoló. Még inkább a lova nyakára hajolt, és sóhajtott. Kétvirág próbált nem lemaradni, de ugyanakkor a nyakát tekergette, hogy láthassa a repülő szörnyetegeket.

— Hát nem érted? — rikoltotta túl a turista a szárnycsapások rettenetes zaját. — Egész életemben arra vágytam, hogy sárkányokat láthassak!

— A gyomrukból? — kiáltotta Széltoló. — Fogd be a szád, és nyargalj! — A kantárszárral verte lovát, és az előttük sötétlő erdőt bámulta, hátha közelebb tudja csalogatni a puszta akaraterejével. A fák alatt biztonságban lennének. A sárkányok nem tudnak a lombok közt repülni…

Széltoló hallotta a szárnyak csapkodását, mielőtt az árnyak beburkolták volna. Ösztönösen összegörnyedt a nyeregben. Forró, szúró fájdalmat érzett, mintha valami élesen a vállába vágódott volna.

Mögüle Hrun ordítása hangzott fel, ez azonban inkább dühös üvöltés volt, mint fájdalomkiáltás. A barbár leugrott a lováról, és kirántotta Kringet, a fekete kardot. Ahogy egy sárkány alacsonyan repülve felé zúgott, meg is lendítette.

— Hrunnal nem babrál ki rohadt gyík! — tajtékzott.

Széltoló áthajolt, és megragadta Kétvirág lovának kantárát.

— Gyerünk! — sziszegte.

— De hát a sárkányok… — súgta elragadtatva Kétvirág.

— A fenébe a s… — kezdte a varázsló, azután megdermedt. Egy másik sárkány kiszúrta őket felülről, és feléjük siklott. Széltoló elengedte Kétvirág lovát, keserűen káromkodott, és egyedül ugratta saját hátasát az erdő irányába. Nem nézett vissza, és amikor egy árnyék suhant el mellette, összevissza makogott, igyekezett beleveszni hátasa sörényébe.

Aztán a várt égető, éles fájdalom helyett fájdalmas ütéseket érzett, ahogy a halálra rémült ló bevágtatott a fák koronája alá. A varázsló megpróbált nyeregben maradni, egy újabb alacsony ág azonban, mely vaskosabb volt az előzőknél, mintegy kiemelte onnan. Mielőtt eszméletét vesztve a villogó kék fények örvényébe zuhant volna, még hallotta a hüllő éles hangú, csalódott üvöltését és a fák lombjait szaggató karmok neszét.

Amikor magához tért, egy sárkányt látott, mely épp őt nézte — legalábbis nagyjából felé bámult. Széltoló felnyögött, és megpróbált lapockájával utat fúrni a mohába. Levegő után kapkodott, ahogy a fájdalom belenyilallt.

A kín és a félelem homályán át hátranézett a sárkányra.

A lény egy öreg, elszáradt tölgyfa ágáról lógott lefelé, néhány száz lábnyira Széltolótól. Bronz-arany szárnyait szorosan a testéhez szorította. Hosszúkás, lószerű fejét ide-oda forgatta figyelemre méltóan hajlékony nyakán. Az erdőt fürkészte.

Félig átlátszó volt. Bár napfény csillogott pikkelyein, Széltoló világosan ki tudta venni az ágak körvonalait mögötte.

Az egyik faágon egy ember ült, aki eltörpült a fejjel lefelé függő csúszómászó mellett. Meztelennek tűnt. eltekintve egy magas szárú csizmától, valamint az ágyékát takaró bőrdarabtól meg egy tornyos sisaktól. Egy rövid kardot lóbált hanyagul a kezében, és a fa lombján keresztül bámult kifelé, olyan arckifejezéssel, amely sejteni engedte: valamely unalmas, semmivel sem kecsegtető megbízásnak tesz eleget.

Egy bogár kezdett mászni szorgalmasan fölfelé Széltoló lábán.

A varázsló kíváncsi volt, hogy vajon milyen mértékben képes ártani neki egy félszilárd sárkány. Vajon csak félig öli meg? Úgy döntött, nem marad ott, hogy kipróbálja.

Széltoló laposkúszásban csúszott az aljnövényzet védelmében, míg el nem távolodott a tölgytől és a rajta lévőktől. Aztán feltápászkodott, és eliramodott a fák közé.

Nem volt sem célja, sem ennivalója, sem lova. De amíg van lába, képes futni. Páfrányok és tüskebokrok ostorozták, de ő meg sem érezte.

Amikor körülbelül egy mérföldnyi távolságot megtett a sárkánytól, megállt, és nekirogyott egy fának, ami erre megszólalt.

— Pszt! — mondta a fa.

Széltoló rettegve attól, amit láthat, felfelé emelte a tekintetét. Megpróbálta csak az ártalmatlan fakérget és a leveleket látni, de a kíváncsiság arra kényszeríttette, hogy bekukucskáljon mögéjük. Tekintete végül egy fekete kardon állapodott meg, mely a feje fölötti ágból állt ki.

— Ne álldogálj ott! — sürgette a kard (olyan hangon, mintha egy ujjat húztak volna körbe egy hatalmas borospohár peremén). — Húzz ki!

— Tessék? — kérdezte Széltoló, még mindig ziháló mellkassal.

— Húzz ki! — ismételte Kring. — Vagy megteszed, vagy a következő évmilliót szénbe ágyazva fogom eltölteni. Meséltem már neked arról az időről, amikor bedobtak egy tóba…

— Mi lett a többiekkel? — kérdezte Széltoló, még mindig kétségbeesetten markolva a fát.

— Ó, a sárkányok elkapták őket. És a lovakat is. Meg azt a dobozszerűséget is. Engem is elfogtak volna, de Hrun eldobott. Micsoda mázli ez a te számodra!

— Hát… — kezdte Széltoló. Kring meg se hallotta.

— Gondolom, sietsz megmenteni őket — tette hozzá.

— Igen, hát…

— Szóval, ha kihúznál, már indulhatunk is.

Széltoló a kardra sandított. A megmentési kísérlet mind ez ideig annyira hátul szerepelt az elméjében, hogy, amennyiben bizonyos élenjáró elméletek a világegyetem sokdimenziós többszörösségéről helyesek, akkor pont elöl volt; viszont egy varázskard értékes holmi…

És hazafelé hosszú út vár rá, bármerre is legyen az a haza…

Felmászott a fára, és lassan kikúszott az ágra. Kring szilárdan beletemetkezett a fába. Széltoló megragadta a kardgombot, és addig rángatta, amíg már fények villogtak a szeme előtt.

— Próbáld újra! — bátorította a kard.

Széltoló felnyögött, és a fogát csikorgatta.

— Rosszabb is lehetne — mondta Kring. — Lehetnék például üllő is.

— Jaargh! — suttogta a varázsló, és attól rettegett, hogy összepisili magát az erőlködéstől.

— Én több dimenziós életet élek — taglalta a kard.

— Ungh?

— Tudod, nekem már sok nevem volt.

— Bámulatos — nyögte Széltoló. Hátrabillent, amikor a penge kiszabadult. Kring furcsán könnyűnek tűnt.

Amikor a varázsló ismét a földön állt, elhatározta, hogy közli a rossz hírt.

— Igazán nem hinném, hogy ez a megmentés jó ötlet lenne — jelentette ki. — Tudod, szerintem jobb lenne, ha visszatérnénk a városba, hogy összeszedjünk egy kutatócsoportot.

— A sárkányok tengelyirányba repültek — közölte Kring. — Azonban én azt javaslom, kezdjük azzal, amelyik itt lóg azon a fán.

— Sajnálom, de…

— Nem hagyhatod őket a sorsukra!

Széltoló meglepetten nézett fel.

— Nem? — csodálkozott.

— Nem, nem teheted. Nézd. Én őszinte leszek. Én jobb anyaggal is dolgoztam már, mint te, de döntenem kellett, és… töltöttél már te egy millió évet szénrétegben?

— Nézd, én…

— És ha nem hagyod rögtön abba a vitatkozást, lecsapom a fejedet!

Széltoló látta, hogy a saját karja felemelkedik, és a csillogó penge alig egy hüvelyknyire a torkától zümmög. Megpróbálta rábírni az ujjait, hogy elengedjék a kardot. De az ujjai nem engedelmeskedtek.

— Azt se tudom, hogy kell hősnek lenni! — kiáltotta.

— Szándékomban áll megtanítani rá.

Bronz Psepha mély torokhangon dörmögött.

K!sdra, a sárkánylovas, előrehajolt, és odasandított az erdei tisztásra.

— Látom — mondta. Könnyedén libbent lefelé ágról ágra, egy fűcsomón ért földet, és kihúzta a kardját.

Hosszasan nézte a közeledő embert, aki láthatóan nem érzett túlságosan nagy vágyat, hogy elhagyja a menedéket nyújtó erdőt. Fegyvert tartott a kezében, de a sárkánylovas észrevette, hogy a fickó milyen érdekesen tartja maga előtt a kardját, nyújtott karral, mintha zavarná, hogy ilyen társaságban látják.

K!sdra megemelte saját kardját, és szélesen elvigyorodott, amint a varázsló feléje csoszogott. Aztán nagyot ugrott.

Később csak két dologra emlékezett a küzdelemből. Emlékezett rá, milyen különös módon hajlott fölfelé a varázsló kardja, hogyan védte ki a vágást, egy laza mozdulattal kirepítve a fegyvert a markából. A másik dolog — és ez volt az, ami a vesztét okozta állítása szerint —, hogy a varázsló fél kézzel eltakarta a szemét.

K!sdra visszaugrott, hogy elkerüljön egy másik döfést, és teljes hosszában elterült a pázsiton. Psepha vicsorogva kitárta óriási szárnyait, és levetette magát a fáról.

Egy pillanattal később a varázsló már rajta állt a harcoson, és ordított.

— Mondd meg neki, ha megperzsel, hagyom a kardnak, hogy leszúrjon! Hagyom! Hagyom, hogy szúrjon! Úgyhogy mondd meg neki!

A fekete kard csúcsa ott lebegett K!sdra torka körül. A furcsa az volt, hogy a varázsló szemmel láthatóan küzdött vele, és úgy tűnt, mintha a kard magában énekelt volna.

— Psepha! — kiáltotta K!sdra.

A sárkány kihívóan felüvöltött, de eltért eredeti szándékától, hogy lecsapjon és letépje Széltoló fejét. Esetlenül visszavonult a fára.

— Beszélj! — kiáltotta Széltoló.

K!sdra rásandított a kard hegye mögül.

— Mit akarsz, mit mondjak? — kérdezte.

— Mi?

— Azt kérdezem, mit szeretnél, mit mondjak?

— Hol vannak a barátaim? A barbár és a kis ember. Erre gondoltam.

— Gondolom, Féreghegyre vitték őket.

Széltoló elkeseredetten rángatta a gyilkolásra kész kardot, s megpróbálta kirekeszteni a fejéből Kring vérszomjas zümmögését.

— Egy féreghegyre? — kérdezte Széltoló.

— Nem egy, hanem a. Féreghegyből csak egy van. Az a sárkányok hazája.

— Gondolom, arra vártál, hogy engem is odavigyél, ugye?

K!sdra akaratlanul is felszisszent, ahogy a kard hegye megkarcolta az ádámcsutkáját, és egy vércsepp jelent meg.

— Nem akarjátok, hogy az emberek megtudják, hogy sárkányaitok vannak, mi? — morogta Széltoló.

A sárkánylovas magáról megfeledkezve biccentett, és negyedhüvelyknyire került attól, hogy elvágja a saját torkát.

Széltoló kétségbeesetten nézett körül, és rájött, hogy ez olyasmi, amit meg kell tennie.

— Hát akkor — mondta olyan félénken, ahogyan csak tudta. — Jobban teszed, ha elviszel magaddal arra a te Féreghegyedre, nem?

— Holtan kellett volna odavigyelek — motyogta K!sdra.

Széltoló lenézett rá, és lassan elvigyorodott. Széles, eszelős és kimondottan humortalan megnyilvánulás volt. Úgy vigyorgott, amit rendszerint kis, folyóparti madarakkal jár, amint ki-be röpködnek, hogy kiszedjék az ételmaradványokat a fogak közül.

— Elevenen is jó lesz — közölte Széltoló. — Ha már a meghalás szóba került, gondolkozz el azon, hogy kinek a kezében van a kard.

— Ha megölsz, semmi nem tartja vissza Psephát, hogy végezzen veled! — ordította a hason fekvő sárkánylovas.

— Nos, akkor egyelőre csak darabokat vágok le belőled! — döntötte el a varázsló. Újra kipróbálta a vigyor hatását.

— Jól van na! — mondta barátságtalanul K!sdra. — Azt hiszed, nekem nincs fantáziám?

Kibújt a kard alól, és intett a sárkánynak, ami újra kibontotta a szárnyait, és feléjük suhant. Széltoló nyelt egyet.

— Úgy érted, ezen kell utaznunk? — kérdezte.

K!sdra megvetően nézett rá, holott Kring hegye még mindig a nyakának szegeződött.

— Hogyan lehetne másképp eljutni Féreghegyre?

— Nem tudom — felelte Széltoló. — Hogyan?

— Úgy értem, nincs más út. Vagy repülve megyünk, vagy sehogy.

Széltoló újra a sárkányra nézett, mely már ott állt előtte. Teljesen áttetsző volt, és látszott rajta keresztül a lenyomódott fű. Amikor azonban Széltoló óvatosan hozzáért a pikkelyéhez, mely aranyfényesen ragyogott a ritka levegőben, elég szilárdnak érezte. Ő úgy gondolta, hogy egy sárkány vagy teljesen létezzen, vagy sehogy. Egy félig létező sárkány rosszabb mindkét végletnél.

— Nem is tudtam, hogy a sárkányok átlátszóak — jegyezte meg Széltoló.

K!sdra vállat vont.

— Nem? — kérdezte.

Ügyetlenül pattant fel a sárkányára, mivel Széltoló egy pillanatra sem engedte el az övét. Miután kényelmetlenül elhelyezkedett, a varázsló átvitte elfehéredett ujjpercű markolását egy kézre eső kantárra, és a kardjával gyöngéden megböködte K!sdrát.

— Repültél már valaha? — kérdezte a sárkánylovas anélkül, hogy hátrafordult volna.

— Nem, nem mondhatnám.

— Kérsz valami szopogatnivalót?

Széltoló az ember tarkójára bámult, aztán a sárkánylovas megfordult, és sárga meg piros édességekkel telt zacskót nyújtott hátra.

— Szükséges ez? — kérdezte.

— Így szokás — felelte K!sdra. — Szolgáld ki magad!

A sárkány felállt, nehézkesen átvágott a tisztáson, és a levegőbe emelkedett.

Széltolót néha lidérces álmok gyötörték, melyekben valami megfoghatatlan, ám nagyon-nagyon magas dologról bámult lefelé egy távoli földre, melyet felhőfoszlányok tarkítottak. (Általában ilyenkor verejtékben úszva ébredt; de még jobban aggódott volna, ha tudja, hogy amit rémálomnak hitt, az nem csak a szokványos korongvilági szédülés. Egy jövőbeli emlékkép vetülete volt ez, mely a félelem felhangját nyomta rá egész életére.)

Ez még nem az az esemény volt, de jó gyakorlás ahhoz.

Psepha egy sorozat csigolyaszaggató ugrással szökkent a levegőbe. Utolsó ugrásának csúcsán egy csattanással kitárta széles szárnyait, és ebbe még a fák is beleremegtek.

Aztán finom csapások sorozatával eltávolodott a földtől. Psepha hirtelen kecsesen fölemelkedett. A délutáni napfény visszatükröződött szárnyáról, ami végül is nem volt több, mint egy arany hártya. Széltoló elkövette azt a hibát, hogy lenézett, és a sárkányon keresztül meglátta maga alatt a facsúcsokat. Messze lenn. A látványtól összeszorult a gyomra.

Az sem segített sokat, ha becsukta a szemét, mert azzal szabadjára engedte a képzeletét. Végül úgy kötött kompromisszumot, hogy mereven középtávolra nézett, ahol a mocsárvidék és az erdő lebegett tova, és csaknem nemtörődömül lehetett szemlélni.

Szél csapta meg Széltolót. K!sdra félig hátrafordult, és a fülébe ordította.

— Íme, a Féreghegy!

Széltoló lassan odafordította a fejét, ügyelve arra, hogy Kring könnyedén pihenjen a sárkány hátán. Könnyező szemmel pillantotta meg ezt a lehetetlenül megfordított hegyet, amely úgy emelkedett ki az erdős völgyből, mint trombita egy teknő mohából. Még ebből a távolságból is ki tudta venni azt a fakó oktarin ragyogást a levegőben, mely állandó mágikus aurára utalt, és amely — levegő után kapkodott — legalábbis jó néhány milliŐserő mértékű volt.

— Ó, ne! — mormogta.

Még a földet nézni is jobb volt, mint ezt. Gyorsan elfordította a tekintetét, és észrevette, hogy most már nem látja a földet a sárkány testén keresztül. Amint széles ívben a Féreghegy irányába suhantak, a sárkány határozottan megszilárdult, mintha a teste megtelt volna aranyló köddel. Mire a Féreghegy már vadul felfelé meredve szinte ott volt az orruk előtt, a sárkány olyan igazinak tűnt, akár egy szikla.

Széltoló azt hitte, hogy egy halvány sávot lát a levegőben, mintha valami kinyúlt volna a hegyről, és megérintette volna a szörnyet. Széltolónak az a különös érzése támadt, hogy a sárkány egyre valódibb lesz.

Féreghegy a szeme előtt változott át távoli játékszerből több milliárd tonnás sziklává a menny és föld között. Széltoló kis mezőket, erdőket és egy tavat látott odafönn, és a tóból egy folyó ered, mely lecsorog a peremrésznél…

Elkövette azt a hibát, hogy a szemével követte a tajtékzó vizet, és épphogy vissza tudta rántani magát.

A fordított hegy kiszélesedő fennsíkja egyre közeledett feléjük. A sárkány még csak nem is lassított.

Amikor a hegy már úgy tornyosult Széltoló fölött, mint a világ legnagyobb légycsapója, a varázsló egy barlangnyílást pillantott meg. Psepha abba az irányba siklott, vállizmai dolgoztak.

A varázsló felsikoltott, amikor sötétség terült szét körülötte és beborította. Egy pillanatra felvillant egy szikla, mely a sebességtől gyorsan elmosódott. A sárkány ismét szabadban szárnyalt.

Egy barlang belsejébe jutottak, amely nagyobb volt, mint amekkorának bármely barlangnak jogában áll lenni. A sárkány úgy siklott át a hatalmas űrön, mint egy aranyszínű légy a dísztermen.

Több sárkány is volt ott — arany, ezüst, fekete, fehér —, amelyek magánügyeik intézve lebegtek a napsütötte levegőben, vagy pedig a sziklanyúlványok peremén ücsörögtek. Fenn a magasban, a barlang domború tetejéről százával lógtak fejjel lefelé a hatalmas gyűrűkről; szárnyuk denevérszerűen a testük köre burkolva. Emberek is voltak odafönn. Széltoló nagyot nyelt, amikor meglátta őket. Azok úgy mászkáltak az óriási terjedelmű plafonon összevissza, akár a legyek.

Aztán Széltoló észrevette, hogy több ezer apró kis karikával van teleszórva a mennyezet. A fejjel lefelé mászkáló emberek közül sokan odafordultak, és kíváncsian bámultak a berepülő Psephára. Széltoló ismét nyelt egyet. Akkor sincs ötlete, hogy most mit tegyen, ha az élete múlik rajta.

— Nos? — kérdezte suttogva. — Van valami javaslatod?

— Egyértelmű: támadás! — mondta megvetően Kring.

— Hogy miért is nem gondoltam erre? — kérdezte magától Széltoló. — Lehet, hogy a rengeteg nyílpuska miatt?

— Kishitű vagy.

— Kishitű! Valószínűleg azért, mert kicsi a hitem a győzelemben.

— Saját magad ellensége vagy, Széltoló! — bírálta a kard.

Széltoló felnézett a vigyorgó emberekre.

— Fogadunk? — kérdezte fáradtan.

Mielőtt Kring válaszolt volna, Psepha feljebb röppent, és rászállt egy félelmetesen lengő, hatalmas gyűrűre.

— Most akarsz meghalni, vagy előbb megadod magad? — kérdezte K!sdra nyugodtan.

A plafonon mászkáló emberek minden irányból gyülekeztek, ingamozgással járva akasztgatták bele kampós csizmájukat a mennyezeti karikákba.

Több csizma is volt azon az állványon, mely az ülőrúd oldalára épített kis emelvényen állt. Mielőtt Széltoló meg tudta volna állítani, a sárkánylovas leugrott a hátasáról, és simán landolt az emelvényen, aztán ott állt vigyorogva a varázsló szorult helyzetén.

Halk, de igen kifejező zaj hallatszott, melyet számtalan nyílpuska fölajzása okozott. Széltoló felnézett a közömbös, tótágast álló arcokra. A sárkánynép ízlése a ruházkodásban nem volt túl képzeletgazdag, mivel csak bronz díszítésű bőrszíjakat viseltek. A kések és a kardok hüvelyeit fordítva hordták. Azok, akik nem viseltek sisakot, hagyták, hogy a hajuk szabadon hulljon le, és hínárként libegjen a tető alatti enyhe légáramlatban. Akadt köztük több nő is. Megfordítottságuk különös dolgokat eredményezett a testfelépítésükben. Széltoló csak bámult.

— Add meg magad! — mondta ismét K!sdra.

Széltoló kinyitotta a száját, hogy így tegyen. Kring azonban figyelmeztetően felmordult, és fájdalomhullámokat sugárzott a karjába.

— Soha! — sikoltotta. A fájdalom megszűnt.

— Hát persze, hogy nem adja meg magát — zúgta a háta mögött egy ömlengő hang. — Ő hős, nem igaz?

Széltoló megfordult, és egy szőrös orrlyukat látott. Az orrlyuk egy megtermett fiatalemberhez tartozott, aki hanyagul lógott fejjel lefelé a plafonról.

— Mi a neved, te hős? — kérdezte a férfi. — Csakhogy tudjuk, ki voltál.

Fájdalom nyilallt végig Széltoló karján.

— Széltoló vagyok, Ankh-ból — zihálta nagy nehezen.

— Én pedig Lio!rt Sárkányúr vagyok mondta a csüngő ember, olyan éles csettintéssel ejtve ki a szót, hogy Széltoló számára egyértelmű volt, hogy az nyilván a központozás afféle nélkülözhetetlen része. — Eljöttél, hogy mindhalálig tartó párviadalra hívj ki engem.

— Hát, nem igazán, én nem…

— Tévedsz. K!sdra, segíts felvenni egy pár kampós csizmát a hősünknek. Biztosan alig várja már, hogy elkezdjük.

— Nem, nézd, én csak azért jöttem, hogy megkeressem a barátaimat. Biztos vagyok benne, hogy nincs… — kezdte Széltoló, miközben a sárkánylovas határozottan lesegítette az emelvényre, egy ülőalkalmatosságra, és elkezdte fölhúzni a kampós csizmát Széltoló lábára.

— Igyekezz már, K!sdra! Nem szabad megakadályoznunk a hőst, hogy beteljesítse végzetét! — mondta Lio!rt.

— Figyelj csak, biztos vagyok benne, hogy a barátaim jól érzik itt magukat, úgyhogy, ha lehetséges lenne, tegyél le valahová…

— Hamarosan találkozol a barátaiddal — jelentette ki a sárkányúr fölényesen. — Már amennyiben vallásos vagy. Senki sem távozhat Féreghegyből, aki ide belépett. Legfeljebb képletesen. Mutasd meg neki, hogy akassza be a csizmáját egy gyűrűbe, K!sdra!

— Látod, mibe kevertél? — sziszegte Széltoló.

Kring vibrált a kezében.

— Ne feledd, hogy én varázskard vagyok! zümmögte.

— Hogy is tudnám elfelejteni?

— Mássz fel a létrán, és kapaszkodj bele egy gyűrűbe — magyarázta a sárkánylovas —, aztán emeld föl addig a lábad, míg be nem tudod akasztani. — Segített a tiltakozó varázslónak fölkapaszkodni, míg ő is ott nem függött fejjel lefelé, köntöse begyömöszölve a nadrágjába. Kringet lazán lógatva a kezében. Ebből a szögből a sárkánynép elég tűrhetőnek látszott, ám a sárkányok úgy magaslottak a helyszín fölé ülőhelyükről lógva, mint roppant vízköpők. A szemükben érdeklődés csillogott.

— Figyelmet kérek! — kiáltotta Lio!rt. Az egyik sárkánylovas egy vörös selyembe bugyolált, hosszúkás csomagot nyújtott oda neki.

— Halálig küzdünk — mondta. — A tiédig.

— És feltételezem, hogy szabadon távozhatok, ha én győzök? — kérdezte Széltoló viszonylag csekély reménnyel.

Lio!rt az összesereglett sárkánylovasok felé biccentett a fejével.

— Ne légy naiv!

Széltoló mély lélegzetet vett.

— Gondolom, illik figyelmeztetnem téged — mondta éppcsak remegő hangon —, hogy ez itt egy varázskard.

Lio!rt ledobta a vörös selyemburkolatot a mélybe, és egy szurokfekete kardot húzott elő. Rúnák ragyogtak a felületén.

— Nahát, micsoda véletlen! — mondta, és támadott.

Széltoló dermedten állt a félelemtől, de a karja kilendült, amikor Kring előretört. A kardok szikrázó oktarin-fényben csaptak össze.

Lio!rt hátraugrott, és szeme összeszűkült. Kring elszökkent a feltartott rúnapenge mellett, s bár a sárkányúr kardja egy hirtelen rándulással felfelé villant, és felfogta a csapás nagy részét, az eredmény az lett, hogy egy vékony, vörös csík jelent meg a mester felsőtestén.

A sárkányúr felhördült, és rávetette magát a varázslóra. A csizmái zörögtek, ahogyan egyik gyűrűből gyűrűbe siklatta őket. A kardok ismét heves mágikus kisülésben találkoztak. Ekkor Lio!rt a másik kezét Széltoló feje felé lendítette, és olyan erővel találta el, hogy a varázsló egyik lába kiakadt a karikából, és ő kétségbeesetten hadonászott.

Széltoló tudta magáról, hogy a Korongvilágon csaknem minden bizonnyal ő a legrosszabb varázsló, mivel mindössze egyetlen varázslatot ismer: azonban mégiscsak varázsló volt, és így rá is vonatkoznak a mágia kérlelhetetlen törvényei, ami azt jelenti, hogy kimúlásakor maga a Halál köteles érte jönni (ahelyett, hogy elküldené egyik szolgáját a sok közül, mint általában).

Imígyen történt, hogy amikor a vigyorgó Lio!rt visszalendült, és lusta ívben ismét előrevitte kardját, az idő merő ragaccsá változott.

Széltoló szeme előtt a világot hirtelen oktarin villogás világította meg, némi ibolyaszínű árnyalattal, ahogy a fotonok beleütköztek a mágikus aurába. Ennek belsejében a sárkányúr kísérteties árnyalatú szobornak tűnt, kardja csigalassúsággal mozgott a ragyogásban.

Lio!rt mellett egy másik alak is ott állt, ám csak azok számára látható, akik belelátnak a mágia négy extradimenziójába. Magas, sötét, vékony alak volt, és a jeges csillagok háttere előtt két kézzel lendítette a közmondásosan éles kaszát…

Széltoló lebukott. A penge hidegen süvített el a feje mellett, és a barlangtető sziklájába csapódott, lassulás nélkül. A Halál átkot rikoltott hideg kriptahangján. A látomás eltűnt. Az, ami a Korongvilágon valóságnak számít, hangrobbanással jelentkezett újra. Lio!rt levegő után kapkodott a hirtelen sebesség láttán, amivel a varázsló félreugrott gyilkos csapása elől; olyan kétségbeesett mozdulat volt ez, amilyet csak az igazi halálfélelem tesz lehetővé. Széltoló kitekeredett, akár egy kígyó, és átvetette magát a köztük lévő téren. Mindkét kezével elkapta a sárkányúr kardtartó kezét, és megcsavarta.

Ez volt az a pillanat, amikor Széltoló egyetlen, már eddig is túlterhelt tartógyűrűje nem bírta tovább, és ocsmány, fémes zajjal kicsúszott a sziklából.

Zuhanni kezdett, vadul meglódult, és végül ott himbálózott egy esetleges csontrepesztő halál fölött mindkét kezével oly erősen szorítva a sárkányúr karját, hogy az ordítani kezdett.

Lio!rt fölnézett a lába felé. Apró szikladarabok hullottak a tetőről a gyűrű falkapcsai mellől.

— A francba, engedj el! — ordította. — Vagy mindketten meghalunk!

Széltoló nem szólt semmit. Arra koncentrált, hogy fönntartsa szorítását, és kizárja az agyából a tolakodó képeket végzetéről az odalenti sziklán.

— Lőjétek le! — üvöltötte Lio!rt.

Szeme sarkából Széltoló látta, hogy több nyílpuskát is rászegeznek. Lio!rt ezt a pillanatot választotta ki, hogy lefelé csapjon szabad kezével, és az ökölbe szorított kéz hegyes gyűrűi a varázsló ujjaiba vájtak.

Elengedte.

Kétvirág megragadta a rácsokat, és felhúzódzkodott.

— Látol valami? — kérdezte Hrun a lába tájékáról.

— Csak felhőket.

Hrun újra leemelte Kétvirágot, és leült az egyik faágy szélére, más berendezési tárgy nem volt a cellában.

— Ördög és pokol — morogta.

— Ne csüggedj! — mondta Kétvirág.

— Nem csüggedek.

— Szerintem ez az egész csak valami félreértés. Valószínűnek tartom, hogy hamarosan szabadon engednek bennünket. Nagyon civilizáltnak látszanak.

Hrun bozontos szemöldöke alól Kétvirágra nézett. Mondani kezdett valamit, aztán meggondolta magát. Sóhajtott inkább.

— És amikor majd hazatérünk, elmesélhetjük, hogy láttunk sárkányokat — folytatta Kétvirág. — Mit szólsz ehhez, he?

— Sárkányok nem léteznek — jelentette ki határozottan Hrun. — Kimériai Kodeks ölte meg az utolsót kétszáz évvel ezelőtt. Nem tudom, mit láttunk, de az nem sárkány.

— De fölemeltek bennünket a levegőbe! Abban a csarnokban lehettek vagy százan…

— Szerintem az csak valami mágia — mondta elutasítóan Hrun.

— Akkor is sárkányoknak tűntek — dacoskodott Kétvirág. — Kissrác korom óta szerettem volna sárkányokat látni. Az égen röpködő sárkányokat, lángot okádva…

— Amikor léteztek, csak mocsarakban meg hasonlókban csúszkáltak, és mást se okádtak, csak bűzt — közölte Hrun, és lefeküdt az emeletes ágyra. — És még csak nagyok se voltak. Valaha tűzifát gyűjtögettek.

— Én azt hallottam, hogy valaha kincseket gyűjtöttek — mondta Kétvirág.

— Meg tűzifát, Hé — tette hozzá Hrun felragyogva —, észrevetted azokat a termeket, amiken áthoztak bennünket? Ugyancsak imponálóak, azt gondolom. Rengeteg jó holmi, és némelyik faliszőnyegük egy vagyont érhet.

Hrun elgondolkozva vakarta az állát. Pontosan olyan zajt csapott, mint amikor tarajos sül mászik át a sülzanóton.

— Mi fog történni? — kérdezte Kétvirág.

Hrun a fülét piszkálta az ujjával, aztán alaposan megvizsgálta amit talált.

— Ó — mondta. — Rögtön kivágódik ajtó, engem kihurcolnak valamiféle áldozati arénába, ahol két óriáspókkal kell megküzdenem és egy nyolc láb magas rabszolgával a klaccsi dzsungelből, és aztán kiszabadítok valami hercegnőt az oltárról, utána megölök néhány őrt vagy akármit, aztán az a lány megmutatja nekem a Palotából kivezető titkos alagutat, elkommunizálunk két lovat, és elmenekülünk a kinccsel. — Hrun megint összekulcsolt kezére hajtotta a tarkóját, felnézett a mennyezetre, s közben dallamtalanul fütyörészett.

— Ezt mind? — kérdezte Kétvirág.

— Általában.

Kétvirág leült az ágyára, és megpróbált gondolkodni. Ez nehéznek bizonyult, mivel gondolatait sárkányok árasztották el.

Sárkányok!

Kétéves kora körül ejtették rabul e tűzokádó lények, melyek képei az Oktarin tündérmesék című könyvben szerepeltek. Nővére azt állította, hogy sárkányok igazából nem is léteznek. Kétvirágnak még mindig emlékezett a keserű csalódásra. Ha a világon nincsenek ilyen gyönyörű teremtmények, döntötte el, akkor félig sem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Később Kilencnád számvevőmester szerződtetett tanonca lett, akinek szürkesége pontosan fordítottja volt annak, amit a sárkányok képviseltek, és nem maradt idő az álmodozásra.

Valami azonban nem stimmelt ezekkel a sárkányokkal. Ezek túl kicsik és csillogóak ahhoz képest, amit Kétvirág lelki szemeivel látott. A sárkányoknak hatalmasnak kell lenniük, zöldnek, csupa karomnak, egzotikusnak, tűzokádónak — nagy és zöld, hosszú, éles…

Látókörének szélén, a vártömlöc legtávolabbi, legsötétebb sarkában valami mocorogni kezdett. Amikor Kétvirág odafordította a fejét, a mozgás megszűnt, viszont a turista olyasféle gyenge neszt vélt hallani, mintha karmok kaparásznának a kövön.

— Hrun? — próbálkozott.

Horkolás hallatszott a másik ágy felöl.

Kétvirág odaballagott a sarokba, és óvatosan nyomogatta a követ, hátha van ott valami titkos panel. Az ajtó ebben a pillanatban kivágódott, és döndülve csattant a falnak. Fél tucat őr nyomult be. Szétszóródtak, és fél térdre ereszkedtek. Fegyvereik kizárólag Hrunt vették célba. Amikor később Kétvirág erre gondolt, vérig sértődött.

Hrun hortyogott tovább.

Egy nő masírozott a szobába. Nem sok nő tud meggyőzően masírozni, de ez a nő aztán tudott. Kurta pillantást vetett Kétvirágra, ahogy az ember egy bútordarabra tekint, aztán szúrósan meredt az ágyon fekvő férfira.

Ugyanolyan bőrszíjakat viselt ruhaként, mint amilyet a sárkánylovasok, de az ő esetében ezek sokkal rövidebbek voltak. Ezek és dús, gesztenyevörös, derekát verdeső haja jelentették az egyetlen engedményt, amit annak tett, ami a Korongvilágon szeméremszámba ment. Ezeken kívül még gondterhelt arckifejezést is viselt.

Hrun horkant egyet, megfordult, és tovább aludt.

Óvatos mozdulattal, mintha valami ritkamód kényes eszközhöz nyúlna hozzá, a nő keskeny pengéjű, fekete tőrt húzott elő övéből, és lefelé döfött.

Azonban még mielőtt a tőr a fele utat megtette volna, Hrun jobb keze olyan gyorsan mozdult, hogy úgy tűnt, mintha a két pont közötti tér átszelése közben a köztes levegőt egy pillanatra sem foglalja el. A kéz tompán csattanással zárult a nő csuklójára. Másik kezével lázasan tapogatózott a kardja után, de az nem volt ott…

Hrun felébredt.

— Gngh? — mondta, felpillantva a hökkenten homlokát ráncoló nőre. Aztán megpillantotta az íjászokat.

— Engedj el! — mondta a nő nyugodt, csendes, gyémántkemény hangon. Hrun lassan elengedte a megmarkolt kezet.

A nő hátralépett, megmasszírozta a csuklóját, és úgy nézett Hrunra, mint ahogyan egy macska figyeli az egérlyukat. Aztán így szólt:

— Kiálltad az első próbát. Mi a neved, barbár?

— Kit nevezel te barbárnak? — vicsorogta Hrun.

— Épp ez az, amit meg akarok tudni!

Hrun lassan megszámolta az íjászokat, és rövid számvetést csinált. Elernyesztette a vállát.

— Én Hrun vagyok, a kimériai. És te?

— Liessa sárkányúrnő.

— Te… itt az uralkodó?

— Az majd elválik. Te zsoldosnak látszol, kimériai Hrun. Hasznodat tudnám venni, na persze, csak ha kiállod a próbákat. Három próba van. Az elsőt már teljesítetted.

— Na és a másik… — habozott, hangtalanul mozgatta az ajkát, és megkockáztatta: — …kettő?

— Veszélyes.

— És a jutalom?

— Értékes.

— Elnézést… — mormolta Kétvirág.

— És ha nem állom ki a próbákat? — kérdezte Hrun, mit sem törődve Kétvirággal. Hrun és Liessa között a levegő szinte sercegett a vonzerő kis robbanásaitól, ahogy tekintetük egymásba kapcsolódott.

— Ha elhibáztad volna az első próbát, már halott lennél. Ezt fölfoghatod szokásos büntetésként.

— Izé… figyelj csak — kezdte Kétvirág. Liessa egy rövid pillantást vetett rá, és úgy tűnt, valójában most veszi észre először.

— Vigyétek ezt innen! — mondta a nő nyugodtan, és visszafordult Hrunhoz. Két őr vállára vetette íját. elkapta Kétvirág könyökét, és fölemelték a földről. Aztán gyorsan kisiettek a bejáraton.

— Hé! — méltatlankodott Kétvirág, amint az őrök igyekeztek vele lefelé odakinn a folyosón. — Hol… — (megálltak egy másik ajtó előtt) — …van a… — (eközben vonszolták be a nyitott ajtón) — …poggyászom? — Kétvirág egy halom olyasmin landolt, ami valaha széna lehetett. Az ajtó becsapódott. Visszhangjához reteszek csattogása társult.

A másik cellában Hrunnak szinte szeme se rebbent.

— Oké — mondta. — Mi a második feladat?

— Meg kell ölnöd a két bátyámat. — Hrun fontolgatni kezdte a dolgot.

— Egyszerre, vagy egyiket a másik után?

— Szólóban vagy szimultánban — vont vállat a nő.

— Mi?

— Csak öld meg őket — utasította Liessa éles hangon.

— Jó harcosok?

— Jó hírük van.

— No és ezért cserébe…?

— Feleségül veszel, és te leszel a Féreghegy uralkodója.

Hosszú szünet következett. Hrun szemöldöke összeráncolódott a számára szokatlan számolgatás alatt.

— Megkaplak téged meg ezt a hegyet? — kérdezte végül.

— Igen. — Liessa egyenesen a szemébe nézett, az ajka megrándult. — Biztosítalak, a fizetség megéri a fáradságot.

Hrun a nő ujjain lévő gyűrűkre nézett. A gyűrűk hatalmas kövei hihetetlenül ritka, kék felhőgyémántok voltak, Mithos agyagmedencéiből. Amikor sikerült levennie a tekintetét róluk, látta, hogy Liessa dühösen mered rá.

— Ennyire számító vagy? — recsegte. — Hrun, a barbár, aki akár magának a Halálnak torkába is merészen besétál?

Hrun vállat vont.

— Naná. Csak azért érdemes besétálni a Halál torkába, hogy ellophasd az aranyfogait… — Lustán kinyújtotta a karját, és kezében ott volt a faágy. Hozzávágta az íjászokhoz, aztán boldogan ugrott utána, egyetlen ütéssel letaglózta az egyik őrt, egy másiktól pedig elragadta a fegyverét. Egy pillanattal később már vége volt mindennek.

Liessa nem mozdult.

— Nos? — kérdezte.

— Nos, mi? — szólt vissza a vérontásból a barbár.

— Engem is meg akarsz ölni?

— Mi? Ó, dehogy. Tudod, ez csak, tudod, olyan szokásféle. Hogy edzésben maradjak. Na szóval, hol vannak a fivéreid? — Hrun elvigyorodott.

Kétvirág a szénán ült, és a sötétségbe bámult. Kíváncsi volt, vajon mennyi ideje lehet már itt. Legalábbis órák óta. Valószínűleg napok óta. Fölmerült benne, hogy talán már évek óta. csak egyszerűen elfelejtette.

Nem, az ilyen gondolkodás nem vezet jóra. Valami másra próbált gondolni — fűre, fára, friss levegőre, sárkányokra. Sárkányok…

Ismét kaparászás kezdődött a sötétségben. Kétvirág érezte, hogy verejték bizsereg a homlokán.

Valami van rajta kívül a cellában. Valami, ami apró neszeket ad ki, ám még a koromsötétben is a nagyság benyomását kelti. Kétvirág érezte a levegő mozgását.

Amikor fölemelte karját, valami sikamlóst érzett, és gyönge szikrák záporoztak; ez elszigetelt mágikus mezőre vallott. Kétvirág azon kapta magát, hogy hevesen vágyódik fényre.

Egy lángfoszlány suhant el a feje mellett, aztán a távoli falnak ütközött. Ahogy a sziklák kohóforróságúra hevültek, Kétvirág döbbenten nézett föl a sárkányra, ami a cellának több mint a felét elfoglalta.

Engedelmeskedem neked, uram — zendült egy hang a fejében.

Kétvirág a sistergő, fröcskölő kő izzásában saját tükörképét pillantotta meg egy óriási, zöld szempárban. Mögöttük a sárkány pont olyan sokszínű volt, agancsos, tüskés, és ruganyos, mint az a bizonyos az emlékezetében — egy igazi sárkány. Az összehajtogatott szárny még így is elég széles volt ahhoz, hogy mindkét oldalon a cella falát kaparja. Kétvirág ott feküdt a karmai között.

— Engedelmeskedsz? — kérdezte rettegéstől és örömtől reszkető hangon.

Természetesen, uram.

Az izzás elenyészett. Kétvirág remegő ujjal odamutatott, ahol emlékezete szerint az ajtó volt, és azt mondta:

— Nyisd ki!

A sárkány felemelte hatalmas fejét. Ismét elsuhant egy lángcsóva, de ezúttal ahogy a sárkány nyakizma megrándult, a lángok színe narancssárgából sárgává fakult, majd fehérré, végül pedig halványkékké. Ekkorra a láng már nagyon elvékonyodott, és ahol a falat érintette, a megolvadt szikla fröccsent és szétfolyt. Az ajtó felrobbant, forró fémcseppek zuhatagává változott.

Fekete árnyékok íveltek és fickándoztak a falakon. A fém egy szemfájdító pillanatig bugyborékolt, aztán az ajtó kettéhasadva kizuhant a folyosóra. A tűzcsóva oly hirtelenséggel aludt ki, amely csaknem olyan ijesztő volt, mint a megjelenése.

Kétvirág óvatosan kilépett a hűlő ajtón, aztán szétnézett a folyosón. Üres volt.

A sárkány követte. A súlyos ajtókeret némi nehézséget okozott neki, de ezt egy vállmozdulattal, ami kitépte az ajtófélfát s egyben félrelökte, megoldotta. A teremtmény várakozóan nézett Kétvirágra. Bőre úgy fodrozódott és rángatózott, mintha próbálná szétnyitni a szárnyát a folyosó szűkösségében.

— Hogy kerültél ide be? — kérdezte Kétvirág.

Megidéztél, gazdám!

— Nem emlékszem arra, hogy ezt tettem volna.

Csak gondolatban. Csak gondolatban hívtál — gondolta türelmesen a sárkány.

— Úgy érted, hogy csak gondoltam rád, és te már itt is teremtél?

Igen.

— Varázslat volt?

Igen.

— De hát én egész életemben sárkányokra gondoltam!

Ezen a helyen a gondolat és a valóság közti határvonal kissé zavaros. Én mindössze annyit tudok, hogy hajdan nem léteztem, aztán te rám gondoltál, és létezni kezdtem. És ezért, természetesen, parancsolj velem, alázatos szolgád vagyok.

— Te jó ég!

Fél tucat őr épp ezt a pillanatot választotta, hogy beforduljon a folyosó kanyarulatánál. Leesett állal torpantak meg. Aztán az egyik magához tért annyira, hogy fölemelje a nyílpuskát és lőjön.

A sárkány mellkasa hullámzott. A nyílvessző lángoló darabokra hullott a levegőben. Az őrök eliszkoltak szem elől. Egy töredékmásodperccel később lángnyelvek nyaldosták azt a helyet, ahol az előbb álltak.

Kétvirág csodálattal bámult föl.

— Te is tudsz repülni? — kérdezte.

Természetesen.

Kétvirág szétnézett a folyosón, és úgy döntött, nem követik az őröket. Mivel tudta magáról, hogy teljesen eltévedt, bármely irány csak javíthat a helyzeten. Kikerülte a sárkányt, és sietni kezdett. A hatalmas bestia nehézkesen megfordult, és követte.

Áthaladtak egy sor folyosón, amelyek folyton kereszteződtek, akár egy útvesztő. Kétvirág egyszer mintha kiabálást hallott volna, messze maga mögött. A kiáltások azonban hamar el is halkultak. Néha egy-egy szétroncsolódott ajtó sötét boltíve derengett fel előttük a sötétben. Különféle nyílásokból itt-ott fény szűrődött le halványan, visszapattant a hatalmas tükrökről, amelyeket ferdén habarcsoztak a falakba. Néha erősebb sugarak érkeztek egy távoli fényforrásból.

Az egészben az a furcsa, gondolta Kétvirág, miközben lefelé sietett a széles lépcsőn, s hullámzó, ezüst porfelhőt vert a lépteivel, hogy a folyosók itt szélesebbek. És jobban építettek. A falmélyedésekben szobrok voltak. Itt és ott kifakult, ám érdekes faliszőnyegek lógtak, melyek többnyire sárkányokat ábrázoltak — sárkányokat százasával, sárkányokat repülés közben, sárkányokat ülőgyűrűjükön gubbasztva, sárkányokat, hátukon lovassal, őzre, illetve néha emberre vadászóban. Kétvirág óvatosan megérintett egy faliszőnyeget. Az anyag azonnal szétfoszlott a forró, száraz levegőben, csak lengedező háló maradt utána, ahol a szálakat finom aranydróttal sodorták össze.

— Vajon miért hagyták itt ezeket? — töprengett Kétvirág.

Nem tudom — hallatszott egy udvarias hang a fejében.

Odafordult, és látta a pikkelyes lóarcot a sötétben.

— Hogy hívnak, sárkány?

Nem tudom.

— Azt hiszem. Kilencnádnak foglak hívni.

Akkor ez a nevem.

Átgázoltak a mindent elborító poron hatalmas, sötét, oszlopos termekben, amelyeket a sziklából vájtak ki. Méghozzá nagyon fortélyosan voltak kifaragva: a padlótól a plafonig szobrok, vízköpők, domborművek, és hornyolt oszlopok tömege látszott, melyek furcsán mozgó árnyékokat vetettek, amikor Kétvirág kérésére a sárkány előzékenyen világosságot szolgáltatott. Hosszú galériákon és hatalmas barlangi amfiteátrumokon haladtak át, mindet elárasztotta a finom por, és mind teljesen kihalt volt. Évszázadok óta senki sem járt ezekben a halott barlangokban.

Azután Kétvirág meglátott egy ösvényt, mely egy másik sötét alagút bejáratához vezetett. Valaki rendszeresen használta ezt mostanában. Mély, keskeny csapást hozott létre a szürke takaróban.

Kétvirág követte. Még több magas mennyezetű termen haladtak át, és kanyargó folyosókon, melyek elég nagyok voltak egy sárkánynak is (és úgy tűnt, valaha jártak is erre sárkányok; volt itt egy szoba, teli korhadt, sárkányméretű hámmal, egy másik szobában lemez- és láncpáncélok sorakoztak, elég nagyok még elefántoknak is). Kétvirág és sárkánya zöldes bronzajtóhoz értek. Olyan magas volt ez az ajtó, hogy a homályban egészen eltűnt Kétvirág előtt. Mellmagasságban egy kis rézsárkány formájú kilincs látszott.

Amikor Kétvirág megfogta, az ajtó meghökkentő nesztelenséggel nyomban kitárult.

Kétvirág hajában azonnal szikrák sercegtek és hirtelen száraz, forró szélvihar tört ki, ami nem úgy kavarta fel a port, ahogy közönséges szél tette volna, hanem fölkapta a porszemeket egy pillanatra, és kellemetlenül féleleven alakokba korbácsolta őket, mielőtt újra lecsillapodott. Kétvirág fülébe eljutott a távoli Tömlöc Létsíkokba zárt Izék különös, fülhasogató karattyolása, a téridő törékeny rácsán kívülről. Árnyékok jelentek meg, pedig semmi sem okozhatta őket. A levegő úgy zümmögött, akár egy méhkaptár.

Röviden, roppant mágikus kisülés zajlott Kétvirág körül.

Az ajtó mögötti termet halványzöld fény világította meg. A falak mentén fölhalmozva, mindegyik saját márványtábláján, sor sor hátán, koporsók nyugodtak. Középen egy emelvényen kőtrón állt. Ezen roskatag alak ült, aki ugyan nem mozgott, ám törékeny, öreges hangon ezt mondta:

— Gyere be, fiatalember!

Kétvirág előrelépett. A széken ülő alak ember volt, már amennyire a félhomályban ki lehetett venni, azonban valami abban a módban, ahogy elterpeszkedett a trónuson, örömmel töltötte el Kétvirágot, hogy nem láthatja tisztábban.

— Tudod, halott vagyok — érkezett a hang abból, amely, Kétvirág élénken remélte, a fej lehet. — Gondolom, te is meg tudod állapítani.

— Hm — mondta Kétvirág. — Igen. — Azzal hátrálni kezdett.

— Nyilvánvaló, nemde? — értett egyet a hang. — Te Kétvirág vagy, ugye? Vagy az talán csak később lesz?

— Később? — kérdezte Kétvirág. — Minél később? — Elhallgatott.

— Nos — mondta a hang. — Tudod, a halálállapot egyik előnye, hogy mintegy mentesülsz az idő köteléke alól, s ezért én mindent látok, ami megtörtént, vagy meg fog történni, mindent egyszerre, kivéve, hogy persze most már tudom, hogy az Idő, bármely gyakorlatias célra, nem létezik.

— Ez nem hangzik hátrányosan — jegyezte meg Kétvirág.

— Gondolod? Képzeld el, hogy minden pillanatod egyszerre halvány emlék és kellemetlen meglepetés, és megérted, mire gondolok. Mindegy, közben eszembe jutott, hogy mit akarok mondani neked. Vagy már elmondtam? Apropó, csodaszép ez a sárkány. Vagy már ezt is említettem?

— Tényleg remek. Csak úgy megjelent magyarázta Kétvirág.

— Megjelent? — kérdezte a hang.

— Megidézted?

— Nos, igen, én mindössze…

— Megvan benned az Erő!

— Én csak annyit tettem, hogy rá gondoltam.

— Pontosan ez az Erő! Mondtam már, hogy én Első Greicha vagyok? Vagy csak ezután fogom mondani? Bocsáss meg, de még nincs túl sok tapasztalatom a transzcendenciában. Mindegy, igen… az Erő. Tudod, az idézi meg a sárkányokat.

— Azt hiszem, ezt már mondtad — közölte Kétvirág.

— Igazán? Az biztos, hogy szándékomban állt felelte az alak.

— De hogyan teszi? Egész életemben sárkányokról álmodoztam, de ez az első eset, hogy megjelent egy.

— Nos, tudod, az az igazság, hogy sárkányok sohasem léteztek, ahogy te (és amíg meg nem mérgeztek három hónappal ezelőtt én is) értelmezed a létezést. Én az igazi sárkányról beszélek, a draconis nobilisről, érted, ugye; a mocsári sárkány, a draconis vulgaris hitvány teremtmény, nem érdemes a figyelmünkre. Viszont az igazi sárkány oly kifinomult, misztikus teremtmény, hogy csak akkor képes ezen a világon alakot ölteni, ha a legügyesebb képzelet álmodja meg. És még ennek az előbb említett képzeletnek is olyan helyen kell tartózkodnia, melyet alaposan átitat a varázserő, amely segít meggyöngíteni a látható és a nem látható közti falakat. Akkor a sárkányok, mondjuk úgy, keresztülszökkennek, és rákényszerítik alakjuk ennek a világnak eshetőségmátrixára. Amikor még éltem, pompásan értettem ehhez. Egyszerre akár, ó, ötszáz sárkányt is el tudtam képzelni. Most Liessa, gyermekeim közül a legügyesebb, alig tud elképzelni ötven, meglehetősen illékony férget. Ennyit a progresszív oktatásról. Liessa valójában nem hisz bennük. Ezért olyan unalmasak a sárkányai… míg a tied — mondta Greicha hangja — majdnem olyan nagyszerű, mint amilyen az enyéim közül volt valaha néhány. Üdítő látvány a szememnek, nem mintha elmondhatnám, hogy van szemem.

Kétvirág sietve azt mondta:

— Továbbra is azt állítod, hogy halott vagy…

— És?

— Hát, tudod, a halottak, ööö, nem nagyon beszélnek. Rendszerint.

— Én kivételesen nagy hatalmú varázsló voltam. Persze, a lányom megmérgezett. A családunkban ez bevett módja az öröklésnek, de — a hulla fölsóhajtott, vagyis nagyjából fej magasságból egy sóhajtást lehetett hallani — hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy három gyermekem közül egyik sem elég erős ahhoz, hogy elragadja Féreghegy uralmát a másik kettőtől. Rendkívül visszatetsző ügy. Egyetlen uralkodója kell legyen egy olyan királyságnak, mint a miénk. Így aztán elhatároztam, hogy nem hivatalos minőségben életben maradok, ami persze mindegyiket szörnyen bosszantja. Nem okozok gyermekeimnek örömöt a temetésemmel mindaddig, amíg csupán egy marad, hogy lebonyolítsa a szertartást. — Ocsmány, zihálás hallatszott. Kétvirág úgy döntött, hogy Greicha minden bizonnyal kuncogásnak szánta.

— Szóval közülük rabolt el valamelyik bennünket? — kérdezte Kétvirág.

— Liessa — felelte a halott varázsló hangja. — A lányom. Tudod, ő a legerősebb. A fiaim sárkányai képtelenek néhány mérföldnél többet repülni elenyészés nélkül.

— Elenyésznek? Észrevettem, hogy át lehetett látni azon, amelyik idehozott — jegyezte meg Kétvirág. — Furcsálltam is.

— Természetesen — mondta Greicha. — Az Erő csak a Féreghegy környékén működik. Tudod, az inverz mátrixok törvénye. Legalábbis azt hiszem, az az. Ahogy a sárkányok távolabbra repülnek, kezdenek gyöngülni. Különben az én kis Liessám mára már az egész világot uralhatná, ha jól ismerem. De úgy látom, nem tarthatlak fel tovább. Gondolom, ki akarod szabadítani a barátod.

Kétvirág eltátotta a száját.

— Hrunt? — kérdezte.

— Nem őt. Azt a ványadt varázslót. A fiam, Lio!rt épp megpróbálja darabokra vagdalni. Nagyra becsülöm a módszert, ahogyan segítettél rajta. Vagyis fogsz.

Kétvirág teljes magasságban kihúzta magát; ez nem volt nehéz.

— Hol van most? — kérdezte, és tett egy lépést az ajtó felé, reményei szerint hősies modorban.

— Csak kövesd az ösvényt a poros úton — mondta a hang. — Liessa eljön néha látogatóba hozzám. Még mindig eljön látogatóba öreg apukájához, a drága kislány. Egyedül neki volt elég erős jellemszilárdsága a meggyilkolásomhoz. Apjára ütött. Mindenesetre jó szerencsét! Úgy tűnik, ezt már mondtam. Úgy értem, most is ezt fogom mondani.

A hang szétfoszlott az igeidők útvesztőjében, miközben Kétvirág futott végig a kihalt alagutakon. A sárkánya könnyedén vágtázott mögötte. De egy idő múlva a turista teljesen kifulladva dőlt egy oszlopnak. Évszázadoknak tűnt az idő, amióta nem evett.

Miért nem repülsz? — kérdezte Kilencnád belül a fejében. A sárkány széttárta a szárnyát, kísérletképpen meglengette, amitől egy pillanatra föllebbent a padlóról. Kétvirág bámult egy pillanatig, előrerohant, és gyorsan fölmászott az állat nyakára. Hamarosan a levegőben voltak. A sárkány könnyedén suhant néhány lábra a padlótól, hullámzó porfelhőt hagyva maga után.

Kétvirág úgy kapaszkodott, ahogy tudott, miközben Kilencnád átrepült a barlangok során, és fölszárnyalt egy csigalépcsőn, amely férőhelyet tudott volna biztosítani egy visszavonuló hadseregnek. A csúcson felbukkanva lakottabb részhez értek, minden sarokban csillogtak a kifényesített tükrök, és visszaverték a halvány fényt.

Más sárkányok szagát érzem.

A szárnyak gyorsabban kezdtek verdesni, és Kétvirág hátrabillent, amint a sárkány irányt változtatott, és villámsebesen cikázott egy oldalfolyosón, mint egy szúnyogokért bolonduló fecske. Egy újabb éles fordulattal kiröppentek az alagút bejáratán egy hatalmas barlang oldalában. Messze lenn sziklák látszottak, messze fönn pedig fénysugarak áradtak szét a tetőközeli hatalmas lyukakból. És rengeteg a mozgás a plafonon… miközben Kilencnád lebegett, szárnyával a levegőt csapkodva, Kétvirág mereven nézett föl az elül férgekre és az apró, ember formájú pontokra, amelyek valahogy fejjel lefelé sétáltak.

Ez a fészkelőterem — gondolta elégedetten a sárkány.

Miközben Kétvirág fölfelé nézett, egy parányi alak levált a plafonról, és egyre nőtt…

Széltoló látta, ahogy Lio!rt fakó arca távolodik tőle. Ez mókás, makogta a vékony hang a tudatában, miért emelkedem?

Aztán bukfencezni kezdett a levegőben, és rádöbbent a valóságra. Lefelé zuhan a távoli, ürülékfoltos sziklákra.

Agya megszédült a gondolattól. A Varázsige szavai hirtelen a felszínre emelkedtek az agya mélyéről, ahogy válság idején mindig. Miért nem mondasz ki bennünket, buzdították. Mit veszíthetsz?

Széltoló intett egyik kezével az erősödő légáramban.

— Ashonai — kiáltotta. A szó hideg, kék fénycsóvában formálódott meg előtte, mely lobogott a szélben.

A rettegéstől és a varázslat mámorától megittasulva a másik kezét is meglendítette.

— Ebiris — intonálta. A hang remegő narancssárga szóvá dermedt, mely ott lebegett az előző mellett.

— Urshoring, Kvanti, Pythan. N’gurad, Feringomalee. — Amint a szavak szivárványszínben izzottak körülötte, ő visszarántotta mindkét kezét, és készült, hogy kimondja az utolsó, nyolcadik szót is, amely tündöklő oktarinban fog megjelenni és lezárja a varázslatot. A fenyegető sziklákról megfeledkezett.

— … — kezdte.

A lélegzet sípolva tódult ki a tüdejéből, a varázslat szétoszlott és szertefoszlott. Két kar fogta át Széltoló derekát. Az egész világ oldalára fordult, ahogy a sárkány élesen kanyarodva ismét fölfelé röppent a hosszú bukórepülés után. A karmai csak egy pillanatig súrolták az undorító féreghegyi talaj legmagasabb szikláját. Kétvirág diadalmasan felnevetett.

— Megvan!

És a sárkány méltóságteljesen bedőlt, amikor elérte repülése csúcsát, lustán csapott egyet a szárnyával, és kirepült a barlang száján a hajnali levegőbe.

Délben a buja fennsík egy széles, zöld mezején, ami a lehetetlen egyensúlyban lévő Féreghegy csúcsán helyezkedett el, a sárkányok és lovasaik széles kört alkottak. Mögöttük volt még hely a szolgálók, rabszolgák és mások söpredékének, akik itt kaparták össze a mindennapit a világ csúcsán, és mindnyájan a füves aréna közepén összegyűlt alakokat nézték.

A csoportban sok rangidős sárkányúr is akadt, köztük Lio!rt is és fivére, Liartes. Az előbbi még mindig kis, fájdalmas fintorral dörzsölgette a lábát. Valamivel arrébb Liessa és Hrun álltak, valamint a nő néhány követője. A két klikk között állt Féreghegy örökletes tanmestere.

— Mint köztudott — kezdte bizonytalanul —, Féreghegy még-nem-egészen-néhai uralkodója, Első Greicha kikötötte, hogy addig itt ne uralkodjon senki, amíg a fiú — illetve ha úgy hozza az élet, lány — nem érez önmagában elég erőt ahhoz, hogy kihívja és legyőzze két testvérét halálos párviadalban.

— Igen, igen, ezt tudjuk. Lépjünk már tovább — hallatszott egy vékony, zsémbes hang a levegőből.

A tanmester nyelt egyet. Még mindig nem törődött bele, hogy egykori ura folyamatosan elmulasztja a tisztes megboldogulást. Azon tűnődött, most halott a vén galád, vagy sem?

— Nem biztos — rebegte —, hogy megengedhető, hogy a kihívást valamelyik fél megbízottja tegye…

— Meg, meg — bizonygatta Greicha testetlen hangja. — Ez intelligenciára vall. Ne pazarold erre az egész napot!

— Kihívlak benneteket párviadalra — mondta Hrun, s közben egyszerre nézett a két fivérre.

Lio!rt és Liartes összenéztek.

— Hajlandó vagy megküzdeni egyszerre mindkettőnkkel? kérdezte Liarte, egy magas, izmos és hosszú, fekete hajú férfi.

— Aha.

— Így az esélyek nem éppen kiegyenlítettek, ugye?

— Aha. Túlerőben vagyok, egy a kettőhöz.

Lio!rt felhorkant.

— Te szemtelen barbár…

— Szemtelent csinálok én belőled! — mordult fel Hrun. — Kinyomom a…

A tanmester előretartotta kékeres kezét, hogy visszatartsa.

— A viadaltéren tilos verekedni — mondta, és szünetet tartott, amíg fontolóra vette ennek értelmét. — Mindegy, tudjátok, hogy értettem — kockáztatta meg, miután föladta az értelem keresését, aztán hozzátette: — Mint kihívott felek, Lio!rt és Liartes urak választhatják meg a fegyvert.

— Sárkányok — válaszolták egyszerre. Liessa fölhördült.

— A sárkányokat támadásra is lehet használni, következésképp fegyverek — mondta Lio!rt határozottan. — Ha nem értesz egyet, megverekedhetünk emiatt.

— Aha — mondta a másik fivér, miközben Hrun felé biccentett.

A tanmester érezte, hogy egy kísérteties ujj mellbe böki.

— Ne állj itt tátott szájjal — mondta Greicha síri hangon. — Igyekezz már, gyerünk!

Hrun visszalépett, megrázta a fejét.

— Azt már nem — jelentette ki. — Egyszer elég volt. Inkább meghalok, minthogy egy olyan hátán küzdjek.

— Akkor halj meg! — mondta a tanmester olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle.

Lio!rt és Liartes hátraléptek a pázsiton oda, ahol a szolgáik várakoztak a két fivét hátasával. Hrun Liessához fordult. A nő vállat vont.

— Még egy kardom se lehet? — rimánkodott Hrun. — Még egy késem se?

— Nem — mondta a nő. — Erre nem számítottam! — Hirtelen kisebbnek látszott, minden fölényesség eltűnt a szeméből. — Sajnálom.

— Te sajnálod?

— Igen, sajnálom.

— Igen, gondoltam, hogy azt mondtad, hogy sajnálod.

— Ne meredj rám ilyen dühösen! El tudom képzelni neked a legpompásabb sárkányt…

— Nem!

A tanmester egy zsebkendővel megtörölte az orrát, egy pillanatra magasba tartotta a kis selyemnégyszöget, aztán hagyta leesni.

Hrun a szárnysuhogásra megpördült. Lio!rt sárkánya már a levegőbe emelkedett, és felé körözött. Amikor alacsonyan lecsapott a mező fölött, a pofájából lángcsóvát fújt, fekete csíkot perzselve a fűbe, amely Hrun felé száguldott.

A barbár az utolsó pillanatban félrelökte Liessát. Érezte, ahogy a karjába lángok marnak, miközben oldalra vetette magát a biztonságba. Gurulva ért földet ért, és máris talpra szökkent, és izgatottan kereste tekintetével a másik sárkányt. Az oldalról érkezett, és Hrun kénytelen volt egy rosszul kiszámított ugrást végrehajtani, hogy megmeneküljön a lángtól. A sárkány a farkát csóválva húzott el mellette, és egy fájdalmas csapással homlokon találta. Hrun fejét rázva kecmergett talpra, hogy eltűnjenek a pörgő csillagok. Felhólyagzott háta kínjait sikoltozta neki.

Lio!rt másodjára is nekilódult, de ezúttal lassabban, figyelembe véve a hatalmas termetű férfi nem várt mozgékonyságát. Ahogy a talaj felé közeledett, látta a barbárt mereven állni, hullámzó mellkassal, lazán leengedett karokkal. Könnyű célpont.

Ahogy a sárkánya elsuhant, Lio!rt odafordította a fejét, arra számítva, hogy iszonyatos nagy halom hamut fog látni.

Nem látta. Lio!rt zavartan fordult vissza.

És ekkor megpillantotta Hrunt, aki egyik kezével a sárkány vállpikkelyébe kapaszkodott, a másikkal pedig égő haját oltogatta. Lio!rt a tőre után kapott, azonban a fájdalom még inkább kiélezte Hrun amúgy is kiváló reflexeit. Egy fonák ütés csattant a sárkányúr csuklóján, és a tőr pörögve hullott a talaj felé, a következő pofon pedig állon találta a férfit.

A sárkány, két ember terhét cipelve a hátán, már csak néhány ölnyire repült a fű fölött. Ez szerencsés véletlennek bizonyult, mert abban a pillanatban, amikor Lio!rt elvesztette az eszméletét, a sárkány megszűnt létezni.

Liessa szaladt oda, és segített talpra állni Hrunnak. A barbár pislogva bámult rá.

— Mi történt? Mi történt? — kérdezte alig érthetően.

— Ez aztán fantasztikus volt! — ujjongott a nő. — Ahogy bukfencet vetettél a levegőben meg minden!

— Aha, de mi történt?

— Meglehetősen nehéz elmagyarázni…

Hrun fölpislogott az égre. Liartes, a két testvér közül messze a legóvatosabb, magasan fölöttük körözött.

— Hát… van tíz másodperced, hogy megpróbáld — mondta Hrun.

— A sárkányok…

— Igen?

— Csak képzeletbeliek.

— Úgy érted, ugyanúgy, mint ezek a képzeletbeli égések itt a karomon?

— Igen. Nem! — A nő vadul rázta a fejét. — Majd később elmagyarázom!

— Remek, csak keríts egy piszok jó médiumot! — csattant föl Hrun. Fölfelé bámult Liartesre, aki széles körökben lassan ereszkedni kezdett.

— Figyelj már ide, jó? Ha a bátyám nincs eszméletén, a sárkánya nem létezhet, nem tud behatolni ebbe a…

— Fuss! — kiáltotta Hrun. Ellökte magától a nőt, és a földre vetette magát, amikor Liartes sárkánya elzúgott, újabb füstölgő sebhelyet hagyva a füvön.

Miközben a teremtmény körözve emelkedett felfelé egy újabb támadáshoz, Hrun föltápászkodott, és hanyatt-homlok rohanni kezdett az aréna szélénél lévő erdő felé. Elég ritka facsoport volt, nem sokkal több egy széles és túlburjánzott ligetnél, de ezen legalább nem tud keresztülrepülni a sárkány.

Meg sem próbálta. Liartes levitte hátasát a talajra néhány ölnyire onnan, és higgadtan leszállt róla. A sárkány összecsukta szárnyát, és bedugta a fejét a lombok közé, míg a gazdája egy fának dőlt, és hangtalanul fütyörészett.

— Ha akarom, kifüstöllek onnan — mondta Liartes egy idő múlva.

A bokrok meg se rezzentek.

— Csak nem abban a magyalbokorban lapulsz?

A magyalbokor máris lángoló viaszgolyóvá változott.

— Nocsak, mintha valami mozogna a páfrányok alatt.

A páfrányok szinte nyomban elhamvadtak.

— Ezzel csak az időt húzod, barbár. Miért nem adod föl most rögtön? Sok embert szénné égettem már; egy csöppet se fáj — mondta Liartes, és a bokrokat fürkészte.

A sárkány haladt tovább a csalitban, fölperzselve minden ígéretesnek látszó bokrot és páfránynyalábot. Liartes kivonta a kardját, és várt.

Hrun leugrott egy fáról, és a lába szinte még földet sem ért, máris rohant. A sárkány fölbömbölt mögötte, és bokrokat tiport el, ahogy próbált megfordulni, de Hrun csak futott, futott, tekintetét Liartesre szögezte, és egy száraz ágat lóbált a kezében.

Egy kevésbé ismert, de ennek ellenére igaz tény, hogy egy kétlábú teremtmény rendszerint képes legyőzni egy négylábút rövid távon, csupán azért, mert a négylábúnak időbe telik, míg elrendezi mind a négy lábát. Hrun karmok súrlódását hallotta maga mögött, aztán egy baljóslatú csattanást. A sárkány félig kitárta a szárnyait, és repülni próbált.

Ahogy Hrun rárontott a sárkányúrra, Liartes kardja veszedelmesen fölemelkedett, de az ág felfogta a csapást. Aztán Hrun nekirontott, lesodorta a lábáról, és a két férfi elterült a földön.

A sárkány fölbömbölt.

Liartes fölsikoltott, merthogy Hrun anatómiai pontossággal felfelé rántotta a térdét, de sikerült egy vad csapással újra betörnie a barbár orrát.

Hrun elrúgta magát, talpon termett, és azon kapta magát, hogy egy kitágult orrlyukú sárkány kegyetlen lópofájába bámul.

Kirúgott a lábával, és halántékon találta a felállni készülő Liartest. A fickó visszarogyott.

A sárkány eltűnt. A lángcsóva, mely már megindult Hrun felé, fakulni kezdett, és mire elérte a barbárt, nem volt több, csak egy kis meleg léghuzat. Aztán nem hallatszott más nesz, csak az égő bokrok sercegése.

Hrun a vállára vetette az eszméletlen sárkányurat, és kocogva megindult az aréna felé. Félúton rábukkant a földön heverő Lio!rtra, akinek egyik lába természetellenes pózba hajlott. Lehajolt, és nyögve egyet őt is felnyalábolta még nem elfoglalt vállára.

Liessa és a tanmester az emelvényen vártak a tisztás szélén. A sárkányúrnő mostanra teljesen visszanyerte lélekjelenlétét, és egykedvűen nézett Hrunra, amikor az ledobta a két testet az emelvény lépcsője előtt. Az emberek hódolatteljes testtartásban állták körül a nőt, akár egy udvartartás.

— Öld meg őket! — parancsolta a nő.

— Majd ha akarom — felelte Hrun. — Különben is, nem szép dolog eszméletlen embereket ölni.

— Alkalmasabb időt el sem tudok képzelni — mondta a tanmester. Liessa felhorkant.

— Akkor száműzöm őket — mondta. — Ha kívül kerülnek Féreghegy mágiájának hatókörén, nem lesz Erejük. Közönséges csavargók lesznek. Kielégít ez téged?

— Igen.

— Meglep, hogy ilyen könyörületes vagy, barb… Hrun.

Hrun vállat vont.

— Egy ember az én helyzetemben, nem engedheti meg magának, hogy más legyen, gondolnia kell az imázsára. — Körülnézett. — Hát akkor hol a következő próba?

— Figyelmeztetlek, hogy veszélyes lesz. Ha akarod, most elmehetsz. Ha azonban kiállod a próbát, Féreghegy ura leszel, és természetesen az én hites férjem.

Hrun a nő szemébe nézett. Lepergett előtte az élete, egészen mostanáig. Hirtelen úgy tűnt, mintha semmi egyébből nem állt volna, csak hosszú, nyirkos éjszakákból a csillagok alatt táborozva, kétségbeesett harcokból trollok, városőrök, megszámlálhatatlan bandita és gonosz papok ellen, és legalább három alkalommal igazi félistenek ellen — de miért? Hát, jó nagy halom kincsért, ezt el kell ismerje — de hová lett az a sok kincs? A bajba jutott szüzek megmentése hozott ugyan némi múló jutalmat, de ez többnyire azzal végződött, hogy bőséges hozomány kíséretében otthagyta őket valahol valami városban, mivel egy idő után még a legmegértőbb ex-szűzben is föléledt a birtoklási vágy, és nem nagyon szimpatizáltak Hrun azon erőfeszítéseivel, hogy újabb bajba jutott szüzeket mentsen meg. Röviden, az élettől semmi mást nem kapott, csak hírnevet és megszámlálhatatlan sebhelyet. Mulatságos lehet úrnak lenni. Hrun elvigyorodott. Egy ilyen támaszponttal, ezekkel a sárkányokkal meg egy belevaló harcos társasággal, az ember tényleg versenghet a hatalomért.

Ráadásul a némber se csúnya.

— Vállalod a harmadik próbát? — kérdezte Liessa.

— Megint fegyvertelenül kell kiállnom? — kérdezett vissza Hrun.

Liessa a fejéhez nyúlt, levette a sisakját, és hagyta, hogy vörös hajfürtjei leomoljanak. Aztán kikapcsolta ruhája tűzőbrossát. Alatta meztelen volt.

Ahogy Hrun tekintete végigsöpört a nő testén, agya két képzeletbeli számológépet kezdett működtetni. Az egyik a nő karkötőinek aranyát, a lábujjgyűrűket ékesítő tigrisrubinokat, a köldökét díszítő gyémántflittert és a két, meglehetősen egyéni ezüstfiligrán ringlispílt vette számba. A másik egyenesen a libidójába mélyedt. Mindkettő olyan magas eredményre jutott, amely teljes elégedettséggel töltötte el.

Liessa felemelte a kezét, egy pohár bort nyújtott oda, és elmosolyodott.

— Nem hiszem.

— Meg sem próbált megmenteni téged — jegyezte meg Széltoló, mintegy utolsó érvként.

Kétségbeesetten kapaszkodott Kétvirág derekába, ahogy a sárkány lassan körözött, és veszélyes szögben lódult a világ felé. Az új tudat, hogy a pikkelyes hát, melyen lovagol, csak egyfajta háromdimenziós képzelgésként létezik, semmivel, döbbent rá hamarosan, de semmivel sem csökkenti a szédülés bokaficamító érzését. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, mi lesz akkor, ha Kétvirág nem jól összpontosít…

— Még Hrunnak se lett volna esélye a számszeríjak ellen — mondta Kétvirág makacsul.

Ahogy a sárkány magasabbra emelkedett az erdőség fölött, ahol korábban ők hárman kényelmetlenül aludtak a nyirokban, a nap felkelt a Korong pereme fölött. Az előhajnal borongós szürkesége és kékje egy pillanat alatt átalakult azzá a világos bronzszínű folyóvá, mely elöntötte a világot, és aranyszínben lángolt fel, ahol jégbe, vízbe vagy fénygátba ütközött. (A Korongot körbevevő mágikus tér sűrűségének köszönhetően a fény maga hangsebesség alatt terjed; ezt az érdekes tulajdonságot jól kihasználják például a szorcák, a Nagy Nef népe, akik az évszázadok alatt bonyolult és kifinomult gátakat építettek, és csiszolt kova falú völgyeket, hogy elfogják a lassú napfényt, és valahogy eltegyék szűkösebb időkre. A Nef sziporkázó gyüjtőmedencéi, melyek csordultig teltek több heti szakadatlan napfénnyel, tényleg fenséges látványt nyújtanak a magasból, és kimondott balszerencse, hogy Széltoló és Kétvirág még véletlenül sem néztek abba az irányba.)

Előttük ott lógott az égen a mágikusan kifaragott Féreghegy, ez a milliárd-tonnás lehetetlenség, és ez még nem is lett volna baj, de Széltoló odafordította a fejét, és meglátta, ahogy a hegy árnyéka lassan végiggördül a világ felhőtakaróján…

— Mit látsz? — kérdezte Kétvirág a sárkányt.

Harcot látok a hegy csúcsán — jött a halk válasz.

— Látod? — kiáltott fel egyből Kétvirág. — Hrun valószínűleg az életéért küzd épp e pillanatban.

Széltoló nem szólt semmit. Egy pillanat múlva Kétvirág körülnézett. A varázsló semmit nem nézett, csak úgy maga elé meredt, és ajka hangtalanul mozgott.

— Széltoló?

A varázsló halk, krákogó zajt hallatott.

— Sajnálom — mondta Kétvirág. — Mit mondtál?

— …ilyen magasan… hosszú zuhanás lesz… — motyogta Széltoló. Megrezzent, zavartan nézett maga elé egy pillanatig, aztán a szeme tágra nyílt a rémülettől. Elkövette azt a hibát, hogy lenézett.

— Aargh! — nyilvánított véleményt, és csúszni kezdett lefelé. Kétvirág elkapta.

— Mi a baj?

Széltoló próbálta becsukni a szemét, de a képzeletét nem takarhatta el szemhéjjal, és az bizony messzemenően látott.

— Te nem félsz ilyen magasban? — nyögte ki valahogy.

Kétvirág lenézett az apró, felhőárnyékok pettyezte tájképre. A félelem gondolata valójában föl sem merült benne.

— Nem — felelte. — Miért félnék? Én azt mondom, ha tíz ölről zuhansz le, ugyanúgy meghalsz, mintha több ezer ölről hullasz alá.

Széltoló megpróbálta ezt tárgyilagosan átgondolni, de nem látta benne a logikát. Igazából nem is a leesés izgatta, hanem a megérkezés…

Kétvirág gyorsan megragadta.

— Lassan a testtel! — javallotta derűsen. — Már majdnem ott vagyunk.

— Bárcsak a városban lehetnék! — nyögte Széltoló. — Bárcsak a földön lehetnék!

— Vajon a sárkányok el tudnak repülni a csillagokig? — tűnődött Kétvirág. — Az aztán nem lenne akármi…

— Te őrült vagy — jelentette ki Széltoló határozottan. A turista nem felelt, és amikor a varázsló odanézett, szörnyülködve látta, hogy Kétvirág fölfelé néz a sápadó csillagokra, és arcán furcsa mosoly játszadozik.

— Eszedbe ne jusson! — reccsent rá Széltoló fenyegetően.

A férfi, akit kerestek, a sárkányúrnővel beszél — közölte a sárkány.

— Hmm? — motyogta Kétvirág, még mindig a halványuló csillagokat nézegetve.

— Mi? — kérdezte Széltoló sürgetően.

— Ja, igen. Hrun — mondta Kétvirág. — Remélem, idejében érkezünk. Zuhanórepülés! Szállj alacsonyan!

Széltoló kinyitotta a szemét, amikor a szél süvítő orkánná erősödött. Lehet, hogy a szeme a széltől nyílt ki — mindenesetre azt nem hagyta, hogy behunyja.

Féreghegy lapos fennsíkja tűnt fel alattuk, és veszedelmesen billegett, aztán átbucskázott valami zöld kavargásba, ami mindkét oldalon elvillant. Az apró erdők és mezők belemosódtak a feléjük száguldó kavargásba. Keskeny ezüst csík csillant a táj közepén, mely valószínűleg a plató peremén levegőbe zúduló folyó lehetett. Széltoló próbálta kiszorítani agyából az emléket, de az nem tágított, valósággal élvezkedett odabenn, rémisztgette a többi bentlakót, és fölrugdosta a berendezést.

— Nem hiszem — mondta Liessa.

Hrun lassan elvette a borospoharat. Vigyorgott, mint egy tök.

Az aréna körül a sárkányok csaholni kezdtek. Lovasaik fölnéztek. Valami zöld folt villant keresztül az arénán, és Hrun eltűnt.

A boroskupa egy pillanatig a levegőben lebegett, aztán csattanva hullott a lépcsőre. Csak akkor löttyent ki belőle az első csepp.

Ez azért volt, mivel amikor gyöngéden a karmai közé vette Hrunt, Kilencnád, a sárkány azon nyomban szinkronba hozta testük ritmusát. Mivel a téridő dimenzióinál — melyek még nagyon zöldfülűek a többihez képest — a képzeleté sokkal összetettebb, ez azzal a hatással járt, hogy átalakította az álló és bujálkodásra kész Hrunt egy nyolcvan mérföldes sebességgel oldalirányba száguldó Hrunná minden káros hatás nélkül, kivéve néhány kortynyi veszendőbe ment bort. Másik hatása az volt, hogy Liessa sikoltozni kezdett dühében, és megidézte sárkányát. Ahogy az aranyszínű jószág alakot öltött előtte, a nő még mindig meztelenül a hátára pattant, és kikapta a számszeríjat az egyik őr kezéből. Aztán már fel is röppent a levegőbe, miközben a többi sárkánylovas a hátasa felé rajzott.

A tanmester kikukucskált az oszlop mögül, ahová körültekintően becsusszant az őrült kavarodásban, és történetesen épp elkapta egy elmélet keresztdimenzionális visszhangjait, mely ugyanabban a pillanatban fogant meg egy szomszédos univerzum kezdő pszichiáterének elméjében, és valószínűleg azért, mert a dimenziószivárgás kétirányú volt, a pszichiáter egy pillanatra megpillantotta a pucér lányt a sárkányon. A tanmester elmosolyodott.

— Fogadunk, hogy nem éri utol őket? — szólalt meg Greicha sírok és férgek hangján közvetlenül a fülénél.

A tanmester behunyta a szemét, és nagyot nyelt.

— Azt hittem, nagyuram, hogy mostanra a Rettegés Földjén fog lakozni — sikerült kinyögnie.

— Varázsló vagyok — felelte Greicha. — És egy varázslót csak maga a Halál vihet el. És, haha, nem úgy néz ki, mintha ő itt lenne a közelben…

MEHETÜNK? — kérdezte a Halál.

Fehér paripán ült, hús-vér lovon, de a hátasnak vörös volt a szeme és tüzes az orrlyuka. A Halál kinyújtotta csontkezét, kirántotta Greicha lelkét a levegőből, gombóccá gyúrta, míg kínlódó fénypont nem lett belőle, s egy falásra lenyelte.

Aztán megsarkantyúzta paripáját, és az a levegőbe szökkent, szikrák pattogtak a patáiról.

— Lord Greicha! — nyüszítette a vén tanmester, miközben a világ pislákolt körülötte.

— Szemét trükk volt — hallatszott a varázsló hangja, egy puszta hangfoszlány beleveszőben a végtelen fekete dimenziókba.

— Nagyuram… milyen a Halál? — kiáltotta az öreg remegve.

— Amikor már alaposan megvizsgáltam, majd tudatom veled. — Ezt szinte már csak a szél lehelte.

— Igen — mormolta a tanmester. Aztán egy gondolat hasított belé. — De ha lehet, inkább nappal — tette hozzá.

— Barmok! — bömbölte Hrun a sárkány karmai közül.

— Mit mondott? — ordította Széltoló, amikor a sárkány erőteljes csapásokkal emelkedett egyre följebb.

— Nem hallottam! — üvöltötte Kétvirág, ám a szél elsodorta a hangját. Ahogy a sárkány bedőlt egy fordulóban, a kis ember lepillantott, a kicsi búgócsigára, mely valójában a hatalmas Féreghegy volt, és megpillantotta az üldözésére indult nyüzsgő teremtményeket. Kilencnád szárnya megvetően csapkodta és elfricskázta a levegőt. Az egyre ritkuló levegőt. Kétvirág füle már harmadjára dugult be.

Észrevette, hogy az üldöző raj előtt egy aranyszínű sárkány repül. Ült rajta valaki.

— Hé, jól vagy? — kiáltott Széltoló. Néhányszor jó nagyot kellett nyelnie a furcsamód megritkult levegőből, hogy ezt a pár szót ki tudja préselni.

— Épp várúr lettem volna, de ti barmok jöttetek, és… — Hrun zihált, amikor a hideg, ritka lég még az ő hatalmas mellkasából is kilopta a szuszt.

— Mitörténikalevegővel? — motyogta Széltoló. Kék szikrák pattogtak a szeme előtt.

— Unk — mondta Kétvirág, és elájult.

A sárkány eltűnt.

Néhány pillanatig a három ember továbbrepült fölfelé. Kétvirág és a varázsló fura képet nyújtottak, ahogy ott ültek egymás mögött, lovaglóülésben valami hátán, ami nem is volt ott. Aztán az a valami, ami a gravitáció megfelelője volt a Korongon, hirtelen magához tért megdöbbenéséből, és magához szólította őket.

Ebben a pillanatban érkezett Liessa sárkánya, és Hrun súlyosan hullott a nyakára. Liessa odahajolt, és megcsókolta.

Ezt a részletet azonban nem láthatta Széltoló, aki lefelé zuhant, és karjával még mindig Kétvirág derekát fogta. A Korong egy kicsiny, kerek térkép volt az éghez tűzve. Nem látszott, hogy mozog, de Széltoló tudta, hogy azt teszi. Az egész világ felé repült, akár egy gigászi habostorta.

— Ébredj fel! — ordította túl a szél süvítését. — Sárkányok! Gondolj sárkányokra!

Nagy szárnycsapkodás fogadta őket, ahogy átzúgtak az üldöző teremtmények csapatán. Sárkányok rikoltoztak, és tértek ki az útjukból.

Kétvirág meg se mukkant. Széltoló köntöse körülötte csapkodott, de ez sem tudta fölébreszteni.

Sárkányok, gondolta Széltoló pánikban. Megpróbált összpontosítani, próbált maga alá képzelni egy valódi, életszerű sárkányt. Ha neki sikerült, gondolta, akkor nekem is fog. Azonban semmi sem történt.

A Korong most már nagyobb volt, egy felhőktől övezett kör emelkedett feléjük gyengéden.

Széltoló ismét próbálkozott, kimeresztette a szemét, és teste minden idegszálát megfeszítette. Egy sárkány. A képzelete, egy némiképp ütött-kopott, elnyűtt szerv nyújtózkodott egy sárkány után… bármilyen sárkány után.

NEM FOG MENNI — nevetett egy hang, mely olyan volt, mint a vészharang tompa szava. — TE NEM HISZEL BENNÜK.

Széltoló rámeredt a rettenetes, lovon ülő, vigyorgó látomásra, és elméje megbokrosodott az iszonyattól.

Ragyogó villanás.

Koromsötét.

Puha talaj került Széltoló lába alá, rózsaszín fény vonta be, és hirtelen döbbent kiáltások hallatszottak.

A varázsló vadul körülnézett. Valamiféle alagútban állt, mely tömve volt székekkel, s bennük idegenszerű ruhákat viselő, leszíjazott emberek ültek. Mindannyian neki kiabáltak.

— Ébredj fel! — sziszegte. — Segíts!

Magával vonszolva a még mindig öntudatlan turistát, elhátrált a tömegtől, és szabad keze egy különös formájú ajtókilincsre talált. Lenyomta, beugrott, aztán keményen bevágta maga mögött.

Körülnézett az új helyiségben, ahol találta magát, és egy fiatal nőt látott, aki elejtette a kezében tartott tálcát, és rémülten fölsikoltott.

Olyasfajta sikoly volt, amire általában rögtön valami izmos segítség érkezik. Széltoló, teljesen átitatva félelem desztillálta adrenalinnal, megfordult, és elfurakodott a nő mellett. Itt még több ülés látszott, és a bennük ülő emberek lehúzódtak, amikor végigvonszolta Kétvirágot a központi járatban. A széksorokon túl kicsi ablakok voltak. Az ablakokon túl a bolyhos felhők hátterében sárkányszárny látszott. Ezüstszínű.

Fölfalt egy sárkány, gondolta. Ez nevetséges, felelte rá egyből, egy sárkányból nem lehet kilátni. Ekkor a válla nekiütközött a folyosó túlsó végén lévő ajtónak, és ahogy belépett rajta, egy kúp alakú szobába jutott, ami még furcsább volt, mint az alagút.

Tele volt apró, csillogó fényekkel. A fények között, testhez simuló székekben négy ember ült, akik most tátott szájjal bámultak rá. Ahogy ő visszabámult, látta, hogy azok a szemük sarkából oldalra pillantgatnak.

Széltoló lassan odafordult. Mellette egy ötödik férfi állt — fiatal, szakállas, és olyan füstös képű, mint a Nagy Nef nomád népe.

— Hol vagyok? — kérdezte a varázsló. — Egy sárkány gyomrában?

A fiatalember hátrébb húzódott, és egy kicsi, fekete dobozt dugott a varázsló képébe. Az emberek a székekben lebuktak.

— Mi ez? — kérdezte Széltoló. — Egy képdoboz? — Odanyúlt és elvette. Mozdulata meglephette a füstös képű férfit, mert fölkiáltott, és a doboz után kapott. Még valaki fölkiáltott, az egyik székben ülő. Csakhogy most már nem ült. Fölállt, és valami apró, fémes tárgyat mutatott a fiatalembernek.

Ennek megdöbbentő hatása volt. A fiatalember fölemelt kézzel elhátrált.

— Kérem, adja ide a bombát, uram — mondta a fémes tárgyat szorongató férfi. — Óvatosan, legyen szíves.

— Ezt a valamit? — kérdezte Széltoló. — Nesze! Nekem ugyan nem kell! — A férfi elvette, és óvatosan lerakta a padlóra. Az ülő emberek fellélegeztek, és egyikük sürgetően beszélni kezdett a falba. A varázsló megrökönyödve nézte.

— Ne mozdulj! — recsegte a férfi, kezében a fémes… amulettel. Széltoló úgy vélte, csak amulett lehet. A füstös képű a sarokba hátrált.

— Nagyon bátran cselekedett — mondta az Amulettes Széltolónak. — Tudja?

— Mit?

— Mi baja a barátjának?

— A barátomnak?

Széltoló lepillantott Kétvirágra, aki még mindig békésen szunnyadt. Ez nem volt meglepő. Ami viszont meglepő volt: Kétvirág új ruhákat viselt. Másfajta ruhákat. Nadrágja most térden felül végződött. Fölötte valami élénkcsíkos, trikószerű holmit hordott. A fején nevetséges kis szalmakalap. Beletűzve egy toll.

Széltoló valami furát érzett a lába körül. Lenézett. Az ő ruhái is megváltoztak. A kényelmes, öreg köntös helyett, mely oly csodásan teszi lehetővé a villámgyors cselekvést minden elképzelhető esemény során, most mindkét lábát vászoncsövek ölelik körül. Ugyanolyan szürke anyagból készült zubbonyt visel…

Ez idáig még sohasem hallotta a nyelvet, amit az amulettes férfi használt. Durva volt, nagyjából tengelyföldies — de akkor hogyan lehet, hogy minden szót ért?

Lássuk csak! Hirtelen fölbukkantak ebben a sárkányban, miután, testet öltöttek ebben a vacakban, ők hirtelen, ők meg, ők — valahogy beszélgetésbe elegyedtek a reptéren, és úgy összebarátkoztak, hogy elhatározták, egymás mellé ülnek a gépen. Megígérte Jack Zweiblumennek, hogy megmutatja neki a nevezetességeket, ha megérkeznek az Államokba. Igen, így történt. És akkor Jack hirtelen rosszul lett, ő pánikba esett, iderohant, és meglepte a légi kalózt. Hát persze. Mi a nyavalya az, hogy „tengelyföldies”?

Dr. Seeltoller megdörzsölte a homlokát. Ráférne egy ital.

Paradoxonfodrozódások terjedtek szét az ok-okozati viszony tengerén.

Talán a legfontosabb, amit észben kell tartania bárkinek, aki a multiverzum végösszességén kívül van, az, hogy noha a varázsló és a turista csak nemrég jelentek meg egy repülőgép fedélzetén, ugyanakkor a dolgok természetes rendje szerint utaztak is azon gépen. Azaz: míg igaz az, hogy csak most jelentek meg ebben a bizonyos dimenzióhalmazban, az is igaz, hogy benne éltek mindvégig. Ez az a pont, amikor az értelem feladja, és esdekelni kezd egy pofa italért.

A lényeg az, hogy néhány kvintillió atom egyszerűen anyagiasuk (bár az is lehet, hogy nem — lásd lentebb) egy világegyetemben, ahol, szigorúan véve, nem lett volna szabad nekik. Az ilyesmi következménye rendszerint irdatlan robbanás. Azonban, mivel az univerzumok meglehetősen rugalmas rendszerek, ez az adott világegyetem azzal menekedett meg. hogy visszagöngyölítette a téridő folyamatosságát egy olyan pontig, ahol a többletatomokat biztonságosan be tudta fogadni, majd gyorsan ismét visszatekercselt ahhoz a tűzfénykörhöz, amelyet jobb szó híján lakosai Jelennek szoktak nevezni. Ez persze megváltoztatta a történelmet — valamivel kevesebb háború volt, néhánnyal több dinoszaurusz, és így tovább —, de egészében véve ez a kis közjáték feltűnő csöndben zajlott le.

A szóban forgó univerzumon kívül azonban ennek a hirtelen késleltetett akciónak visszahatása ide-oda pattogott A Dolgok Netovábbjának felszínén, teljes dimenziókat görbítve meg és galaxisokat süllyesztve el nyom nélkül.

Minderről azonban nem volt tudomása Dr. Seeltoller-nak, a harminchárom esztendős, Svédországban született, New Jersey-ben nevelkedett agglegénynek, és a bizonyos atomreaktorokban hirtelen kitörő oxidálódásjelenség szakértőjének. És ha lett volna, valószínűleg egy szót sem hitt volna el belőle.

Zweiblumen még mindig eszméletlennek tűnt. A stewardess, aki a többi utas tapsvihara közepette a helyére kísérte Dr. Seeltollert, most aggódva hajolt fölé.

— Előre rádióztunk — mondta a hölgy Seeltollernak. — Egy mentőkocsi fog várni bennünket a leszállás után. Izé… az utaslistán az áll, hogy ön doktor…

— Fogalmam sincs, mi baja — mondta Seeltoller sietve. — Persze más lenne a helyzet, ha netán egy Magnox reaktor lenne. Ez egyfajta sokkos állapot?

— Én még sose…

A mondat befejezetlen maradt, mert egy roppant reccsenés hallatszott a gép hátulja felől. Több utas fölsikoltott. Egy hirtelen támadt léghuzat süvöltő örvénylésben fölkapott minden magazint és újságpapírt, és vadul söpört végig a széksorok között.

Valami más is megjelent a széksorok között. Valami nagy, szögletes, rézveretes faholmi. Több száz lábon. Ha az volt, aminek látszott — valamiféle sétáló láda, ami a kalóztörténetek tanúsága szerint általában ebül szerzett arannyal és drágakövekkel van teli —, akkor az a rész, ami a fedele lehetett, feltárult.

Nem drágakövek voltak benne. Hanem számos szögletes fog, fehérek, mint a nyír, meg egy lüktető, mahagónivörös nyelv.

Egy ősi bőrönd eljött, hogy fölfalja.

Seeltoller belekapaszkodott az eszméletlen Zweiblumenbe, valami kis vigaszért merítsen, és makogott félelmében. Buzgón kívánta, hogy bár máshol lehetne…

Hirtelen sötétség.

Kápráztató villanás.

Az atomok kvintillióinak hirtelen távozása abból az univerzumból, ahol különben sem volt joguk tartózkodni, ismét vad kiegyensúlyozatlanságot idézett elő a Teljes Mindenség harmóniájában, amely eszeveszetten próbálta ezt helyrebillenteni, és eközben megszüntetett néhány másodlagos valóságot. Hatalmas nyersmágia kitörések forrongtak zabolátlanul magának a multiverzumnak alapjai körül, bekúsztak minden résen az ez ideig békés dimenziókba, és nóvák, szupernovák létrejöttét, csillagok összeütközését, vadlibahúzást és képzeletbeli kontinensek elsüllyedését okozták. Még az olyan távoli világokon is, melyek az idő túlvégén helyezkednek el, tündöklő oktarin látványos napnyugtáit észlelték, amikor a mágiával telítődött részecskék átzúgtak a légkörön. A mesés Zeret Jégrendszert körülvevő üstökösgyűrüben egy nemes üstökös meghalt, amikor egy herceg föllángolt az égen.

Minderről azonban Széltoló mit sem tudott, miközben a tehetetlen Kétvirágot megmarkolva a derekánál lefelé zuhant a több száz lábbal alatta hullámzó tenger felé. Az energia-megmaradás vastörvényét még az összes dimenzió görcsös rángásai sem tudták megtörni, és Seeltoller rövid repülőutazása elég volt ahhoz, hogy továbbröpítse néhány száz mérföldet vízszintesen és hétezer lábat függőlegesen. Lefelé.

A repülőgép szó föllángolt és elhalt Széltoló elméjében.

Csak nem egy hajó az ott?

A Körkörös-tenger hideg vize fölbömbölt rá, és magához húzta zöld, fullasztó öleléssel. Egy pillanattal később újabb csobbanás hallatszott, ahogy a Poggyász — még mindig magán viselve a matricát rajta a nagy hatalmú világjáró rúnákkal: TWA — szintén megérkezett.

Később a Poggyászt használták tutajként.