A mágia színe

Prológus

A Korongvilág sokkal lenyügözőbb látványosságokkal szolgál a pártatlan szemlélőnek, mint amiket azokban az univerzumokban találni, melyeket más, kevésbé ötletgazdag, ám avatottabb kezű Teremtők hoztak létre.

Bár a Korong napja nem más, mint egy keringő holdacska, magaslatai pedig alig nagyobbak egy krikettkapunál, ezt az aprócska hátrányt szembe kell állítani Nagy A’Tuin, a Teknőc óriási látványával, Amelynek ősi, meteorlyuggatta páncélján nyugszik végső soron a Korong. Néha lassú vándorlása során a Végtelen partjain kinyújtja országnyi méretű fejét, hogy egy kósza bolygó után kapjon vele.

Ám az összes közül talán a legnagyszerűbb látvány — ha másért nem, hát azért, mert a legtöbb elme, ha szembesül A’Tuin valódi, galaktikusan iszonyú méreteivel, nem hajlandó elhinni — a végtelen Peremcsobaj, ahol a Korong tengerei tajtékzó forgatagban a feneketlen űrbe ömlenek. Vagy esetleg a Perevárvány, az egész Korongot átfogó, nyolcszínű szivárvány, amely szüntelenül ott ragyog a párás légtömegekben a Csobaj fölött. A nyolcadik szín az oktarin, melyet a Korong mérhetetlen mágikus tere hoz létre az erős napfény megtörésével.

A legcsodálatosabb látvány talán mégis a Tengely. A Korong közepén egy tíz mérföld magas, zölden csillogó jéghegy magaslik a felhők fölé. s ad otthont csúcsán a Megnemnyilvánul-laknak, az istenek lakóhelyének. A Korong istenei azonban, bármilyen nagyszerű is az alattuk elterülő világ, ritkán elégedettek. Elég kínos a tudat, hogy olyan világ istenei, mely csak azért létezik, mert minden valószínűségi görbének kell legyen túlsó vége; különösen akkor, ha alkalomadtán képesek néhány pillantást vetni a világokra más dimenziókban, melyeknek Teremtői szegényesebb képzeletűek, ám határozottan avatottabb kezűek voltak. Így hát nem csoda, hogy a Korong istenei idejük nagy részét nem mindentudással, hanem civakodással töltik.

Azon a bizonyos napon Vak Ió, aki szüntelenül résen lévén már jó ideje az istenek vezetője, állát az öklére támasztva üldögélt, és a nagy játéktáblát tanulmányozta maga előtt a vörös márványasztalon. Vak Ió onnan kapta a nevét, hogy arcának azon a pontján, ahol másnak a szemürege van, sima bőr feszül. Persze, azért volt szeme, méghozzá imponálóan nagy számban; ezek a szemek a maguk félfüggetlen életét élték, és néhány közülük most is ott lebegett a játéktábla fölött.

A játéktábla a Korongvilág gondos kézzel faragott, négyzethálós térképe volt. Egyik-másik négyzeten csodálatos kidolgozású, élethű játékfigurák álltak. Kettő közülük gyanúsan emlékeztetett Bravdra és a Menyétre. A többi más hősöket és bajnokokat jelképezett — a Korongvilágnak fölös készlete volt belőlük.

Pillanatnyilag épp Ió volt játékban, valamint Offler, a Krokodilisten, Zephyrus, a lenge szellők istene, a Sors és az Úrnő. Most, hogy az alacsonyabb rangú játékosok kiestek, összpontosítás érződött a tábla körül. A Véletlen istennőjének az elsők között kellett távoznia, miután hőse — Offler egy szerencsés dobásának hála — beleszaladt egy állig felfegyverzett gnollokkal telt házba. Röviddel ezután az Éjszaka is visszavonta zsetonjait, sürgős megbeszélésre hivatkozva a Végzettel. Több kisebb istenség szállingózott oda, és a játékosok válla fölött kukucskálva kibicelt.

Az asztal mellett külön fogadásokat kötöttek, hogy a következő kieső az Úrnő lesz. Legutolsó számba jöhető hőse maréknyi hamu volt immár Ankh-Morpork füstölgő romjai alatt, és nemigen maradtak olyan figurái, amelyeket előléptethetett volna az élvonalba.

Vak Ió fölkapta a kockavető dobozt (emberi koponya volt; nyílásait rubinokkal zárták le) és számos szemének tekintetét az Úrnőre emelve három ötöst dobott.

Az Úrnő elmosolyodott. Sajátos volt a szeme: élénkzöld, írisz és pupilla nélkül, és belülről izzott.

Csönd telepedett a szobára, amikor belekotort kellékes dobozába, és a legaljáról két figurát halászott elő, majd egy-egy határozott kattanás kíséretében a táblára helyezte mindkettőt. A többi játékos egy istenként hajolt előre, hogy szemügyre vehesse őket.

— Ed venegád vavázsló meg valami hifatalnokfélezség… — állapította meg Offler, a Krokodilisten. Túlfejlett tépőfogai, mint mindig, kicsit akadályozták a beszédben. — Nofak, nofak! — S bal mancsával egy rakás csontfehér zsetont csúsztatott a tábla közepére.

Az Úrnő biccentett. Fölemelte a kockavető dobozt. Sziklaszilárdan tartotta az asztal fölött, ám valamennyi isten tisztán hallotta bentről a három kocka zörgését. Aztán dobott, és a kockák végigpattogtak az asztalon.

Egy hatos. Egy hármas. Egy ötös.

Csakhogy azzal az ötössel történt valami. Néhány milliárd molekula véletlen ütközésétől hajtva a dobókocka az egyik csúcsára perdült, szelíden fordult egyet-kettőt, majd megállapodott.

Hetes.

Vak Ió fölvette a kockát, és megszámolta az oldalait.

— Ugyan már! — mondta fáradtan. — Légy sportszerű!

A nyolcas szám szörnye

Az Ankh-Morporkból Chirmbe vezető út magas volt, fehér és kanyargós: különféle hepehupákból és gödrökből álló, kilencven mérföld hosszú útszakasz, amely olykor hegyeket kerülgetett, olykor lebukott a hűvös, zölddel benőtt völgyek citromfaligetei közé, olykor liánokkal beszőtt vízmosásokon ívelt át nyikorgó fúggőhidakon, és egészében véve inkább festői volt, mintsem könnyen járható.

Festői. Ezt a szót Széltoló, a varázsló (a Varázstudományok Mestere, Láthatatlan Egyetem [kibukott]) csak nemrég ismerte meg. Egyike volt a számtalan új szónak, amelyeket azóta tanult, hogy elhagyták Ankh-Morpork füstölgő romjait. Hasonlóképp újszerű melléknév volt az idilli is. Miután gondosan megfigyelte, milyen tájak látványa indítja Kétvirágot a szó használatára, Széltoló úgy döntött, hogy a festői rettenetesen meredeket jelent. Az idilli jelzővel Kétvirág azokat a falvakat illette, amelyeken néha áthaladtak. A jelek szerint ez a szó a lázsújtotta és a düledező megfelelője lehetett.

Kétvirág turista volt, a Korongvilág legelső turistája. Széltoló némi megfontolás után úgy döntött, hogy a turista szellemileg visszamaradott egyént jelent.

Miközben lustán poroszkáltak a kakukkfű-illatú levegőben döngicsélő méhrajok között, Széltoló a legutóbbi napok eseményein tűnődött. A kis idegen szemlátomást őrült ugyan, ámde egyúttal igen bőkezű, és sokkal kevésbé életveszélyes, mint a varázsló ankh-morporki ismerőseinek nagy része. Széltoló egészen megkedvelte. Kétvirágot nem kedvelni olyan volna, mintha az ember egy kutyakölyköt rugdosna. Kétvirág mostanában igen nagy érdeklődést mutatott a mágia elmélete és gyakorlata iránt.

— Hát, izé, ez az egész olyan hasznavehetetlennek tűnik — mondta. — Tudod, én mindig azt hittem, hogy a varázsló csak kimondja a varázsigéket, és kész. De ez a fáradságos memorizálás, meg minden…

Széltoló mélabúsan bólogatott. Megpróbálta elmagyarázni, hogy hajdan a mágia valóban vad és féktelen volt, ám valamikor az idők hajnalán megzabolázták a Nagy Öregek. Azóta a mágia engedelmeskedni köteles többek között a Valóság-megmaradás Törvényének; ez a törvény kimondja, hogy egy adott cél elérésére fordított energia ugyanakkora kell legyen, az alkalmazott módszerektől függetlenül. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy mondjuk egy pohár bor illúzióképének fölidézése viszonylag könnyű feladat, hiszen csak a fényhullámok finom átrendezését igényli. Másrészt egy valódi borospohár fölemeléséhez néhány lábnyira a levegőben — mármint puszta szellemi energiával — több órán át tartó, gondos előkészület szükséges, ha a varázsló nem akarja, hogy — a hatás-ellenhatás elvének ékes bizonyítékaként — a fülén csorogjon ki az agya tőle.

Beszélt ezenkívül arról, hogy a mágia néhol továbbra is előfordul nyers ősállapotában, amit a beavatott arról ismer meg, hogy megjelenési formái nyolcadrét alakot öltenek a téridő kristályos szerkezetében. Példa erre az oktiron fém és az oktogén gáz. Mindkettő veszedelmes mennyiségű nyers varázserőt sugároz.

— Elég nyomasztó ez az egész — zárta le a témát.

— Nyomasztó?

Széltoló hátrafordult a nyeregben, és egy pillantást vetett Kétvirág Poggyászára, amely aprócska lábak százain baktatott kitartóan utánuk, s alkalmanként megpróbált bekapni egy-egy kósza pillangót. Nagyot sóhajtott.

— Széltoló azt hiszi, hogy képesnek kellene lenni a villámok igába fogására — jegyezte meg a piktorkrampusz, aki a Kétvirág nyakában lógó doboz kis ajtajából figyelte az út menti tájat. Egész délelőtt festői tájakat és idilli látképeket készített a gazdájának, és most engedélyt kapott egy cigarettaszünetre.

— Mikor azt mondtam, hogy igába fogni, nem arra gondoltam, hogy igába fogni — csattant föl Széltoló. — Csak arra céloztam, hogy izé, úgy gondoltam… nem tudom, egyszerűen képtelen vagyok rá szavakat találni. Azt hiszem, a világnak valahogy… rendezettebbnek kéne lennie.

— Ne álmodozz, ez már fantasy — mondta Kétvirág.

— Tudom. Ez a baj. — Széltoló megint felsóhajtott. Szép dolog a józan ész, meg hogy az univerzum a tiszta logikának és a számok harmóniájának engedelmeskedik, de a könyörtelen igazság az, hogy a világot egy gigantikus teknős hordja a hátán, és az isteneknek az a szokása, hogy meglátogatják az ateisták házát és betörik az ablakokat.

Halk nesz hallatszott, alig hangosabb az út menti rozmaringban zümmögő méheknél. Valami különös csontzörgés, mintha kockát vetnének vagy koponyákkal gurigáznának. Széltoló óvatosan körülnézett. Senkit sem látott.

Ez valahogy nyugtalanította.

Aztán könnyű szellő támadt, amely erősödött, majd elállt néhány szívverésnyi idő alatt. Változatlanul hagyta a világot, néhány érdekes részletet kivéve.

Példának okáért ott volt az a két és fél öl magas hegyi troll, aki most kissé morózusan állt az út közepén. Rettenetesen dühös volt. Részben azért, mert a trollok rendszerint egyébként is dühösek, ám kedélyállapotát nemigen javította az a körülmény, hogy váratlanul, egy szempillantás alatt teleportálták ide barlangjából a Rammerork-hegységből, amely innen mintegy háromezer mérföldre húzódott. Ezenkívül a művelet eredményeképpen ezer öllel közelebb került a Peremhez, ami — az energiamegmaradás törvényének értelmében — veszedelmesen megnövelte belső hőmérsékletét. Így hát kivillantotta agyarait, és támadásba lendült.

— Milyen különös élőlény — jegyezte meg Kétvirág. — Veszélyes?

— Csak az emberekre! — kiáltotta Széltoló. Kardot rántott, és egy sima keresztdobással sikerült tökéletesen elhibáznia a rohamozó trollt. A penge az ösvény mentén burjánzó hangásba pottyant.

Zaj hallatszott megint — mint vén, pudvás fogak csikordulása.

A kard egy görgetegen csendült, mely a hangásban bújt meg — méghozzá olyan ügyesen, gondolta volna egy megfigyelő, hogy egy másodperccel ezelőtt úgy tűnt, egyáltalán nincs is ott. A kő a magasba szökkent, akár egy fickándozó lazac, és a visszapattanás közepén mélyen a troll szürke nyakszirtjébe vágódott.

A szörnyeteg felhorkant, s karmos mancsának egyetlen suhintásával föltépte Kétvirág lovának oldalát; az állat fölnyerített, megugrott, és eltűnt az út menti fák között. A troll megpördült, és Széltoló után kapott.

Ekkor kissé lomha idegrendszere végre közölte agyával az újságot — jelesül azt, hogy megdöglött időközben. Egy pillanatig meglepetten meredt maga elé, aztán elzuhant, és sóderré hullott széjjel (a trollok szilíciumalapú életformák, s testük a halál beálltakor azon nyomban visszaváltozik kővé).

— Ááárgh! — gondolta Széltoló, ahogy a lova felágaskodott rémületében. Kétségbeesetten csimpaszkodott a sörényébe, miközben az állat ide-oda imbolygott két hátsó lábán, aztán nyerítve megfordult, és vakon beszökkent a fák közé.

Az erdő mélye lassan elnyelte a paták dobogását, s az útra ismét csend telepedett, nem számítva persze a méh-zümmögést és olykor-olykor egy pillangószárny libbenését. Hallatszott még egy másfajta zaj is, ami elég furcsa volt itt a déli verőfényben, a természet lágy ölén.

Mintha dobókockák pattogtak volna egy játéktáblán.

— Széltoló!

Kétvirág kiáltása visszaverődött a zord komorsággal sorakozó fák eleven faláról, s válasz nélkül halt el a messzeségben. A turista leült egy kőre, és megpróbált gondolkozni.

Először is, nyilvánvalóan eltévedt. Ez bosszantó, de nem aggasztotta különösebben. Az erdő elég érdekesnek tűnt. Valószínűleg élnek benne manók vagy tündérek — talán manók is, tündérek is. Sőt, ami azt illeti, a turista néha különös, zöld arcokat vélt megpillantani magasan fönt, a lombok között. Kétvirág mindig is szeretett volna találkozni egy tündérrel. Igaz, leginkább egy sárkányra vágyott, de egy tündér is megteszi. Vagy egy igazi kobold.

A Poggyászának nyoma veszett, és ez kellemetlen. Ezenkívül eleredt az eső. Kétvirág kényelmetlenül fészkelődött a nyirkos kövön, és megpróbálta a szebbik oldalukról fölfogni a dolgokat. Például, amikor megriadt lova őrült vágtában keresztülcsörtetett egy bozótoson, és fölzavarta azt az anyamedvét a bocsaival, sikerült kereket oldaniuk, mielőtt az állat reagálhatott volna. Aztán valahogy egy alvó farkasfalka kellős közepén találták magukat, de eszelős sebességüknek hála, megint csak pillanatok alatt faképnél tudták hagyni a dühödten vonító fenevadakat. Mindenesetre telt-múlt az idő, és Kétvirág úgy érezte, talán nem lenne rossz ötlet födelet keresni éjszakára. Talán akad egy… törni kezdte a fejét, hogy visszaemlékezzen, miféle szálláshelyet kínálnak hagyományosan az erdők… talán akad egy mézeskalácsház vagy valami?

A kő tényleg kényelmetlen volt. Kétvirág lenézett, és most először vette észre rajta a különös faragást.

Olyan volt, mint egy pók. Vagy talán mint egy polip? A bőven tenyésző moha és zuzmó elég bizonytalanná tette a részleteket. A fura kép alá vésett rúnákat viszont nem nőtte be. Kétvirág minden további nélkül el tudta olvasni őket: Utazó, Bel-Shamharoth vendégszerető temploma ezer lépésre van innen tengelyirányban. Kétvirág meglehetősen érdekesnek találta, hogy az üzenetet ugyan el tudta olvasni, az egyes betűk azonban teljesen ismeretlenek voltak számára. A szöveg értelme egyenesen az agyába érkezett, nem volt szükség a szem közvetítésére.

Fölállt, s eloldozta az immár lecsillapodott lovat a facsemetétől, amelyhez kikötötte. Nem tudta pontosan, hogy merre van a Tengely, de mintha látott volna egy bizonytalan körvonalú, régi csapást, amely tovább kanyargott a fák között. A jelek szerint ez a Bel-Shamharoth fölkészült, hogy mindent megtegyen a bajba jutott utazók megsegítésére. Akárhogyan is, a másik választási lehetőséget a farkasok jelentették. Kétvirág eltökélten bólintott.

Talán némi érdeklődésre tarthat számot, hogy jó néhány órával később két farkas érkezett a tisztásra; Kétvirág nyomát követték. Zölden parázsló tekintetük a különös, nyolclábú faragványra esett — ami vagy pók volt vagy polip, vagy esetleg valami sokkal furcsább —, és azonnal úgy döntöttek, hogy ők tulajdonképpen nem is annyira éhesek.

Körülbelül három mérfölddel odébb egy bukott varázsló lógott elkeseredetten egy jókora bükkfaágon.

Ez a helyzet öt változatos, eseménydús perc eredményeképp alakult ki. Először egy felbőszült anyamedve tört elő a bozótból, s mancsának egyetlen csapásával leterítette Széltoló lovát. Aztán, amikor a mágus ész nélkül menekült a vérontástól, egyenest egy tágas tisztásra érkezett, ahol hemzsegtek a legszebb álmukból felriasztott, ingerült farkasok. A Láthatatlan Egyetemen Széltoló a kétségbeesésbe kergette oktatóit, akik mindhiába igyekeztek őt megtanítani a levitáció alapelemeire; a bölcs professzorok bizonyára elámultak volna, ha látják, milyen hihetetlen gyorsasággal éri el és mássza meg tanítványuk a legközelebbi fát, szinte anélkül, hogy megérintené.

Persze ott volt még az ügy a kígyóval.

Nagy, zöld kígyó volt, és a hüllők vele született türelmével tekergőzött Széltoló felé az ágon. A varázsló eltűnődött rajta, hogy mérges-e, aztán megrótta magát az ostoba kérdésért. Hát persze hogy mérges!

— Mit vigyorogsz? — kérdezte a szomszéd ágon gubbasztó alaktól.

NEM TEHETEK RÓLA — mondta a Halál. — LENNÉL OLYAN SZÍVES VÉGRE ELENGEDNI AZT AZ ÁGAT? MÁS DOLGOM IS AKAD, NEM LÓGHATOK ITT EGÉSZ NAP…

— Én viszont igen — mondta Széltoló dacosan.

A fa tövében gyülekező farkasok érdeklődve nézegették vacsorájukat, amint magában beszél.

NEM FOG FÁJNI — ígérte a Halál. Ha a szavaknak tényleg súlyuk lenne, a Halál egyetlen mondatával le tudott volna horgonyozni egy hajót.

Széltoló karját perzselő villámként hasogatta a fájdalom. Zordan meredt a keselyűszerű, kissé áttetsző alakra.

— Nem fog fájni? — sziszegte. — Fölfal egy nyavalyás farkasfalka, és te azt mondod, hogy nem fog fájni?

Észrevett egy másik ágat, ami alig néhány lábnyira keresztezte az övét, mely veszedelmesen vékonyodott már. Ha elérné…

Kinyújtott karral előrelendítette magát.

A már amúgy is hajlott ág nem tört el. Csak valami nedves, hasadó neszt hallatott, és csavarodott egyet Széltoló markában.

A varázsló egy vékonyka kéregcsík végén találta magát, amely rohamos gyorsasággal hosszabbodott, ahogy Széltoló súlya lehasította a fáról. Lenézett, és egyfajta végső elégtétellel konstatálta, hogy pontosan a legnagyobb farkason fog landolni.

Most már lassabban mozgott, mert a kéregcsík az ág tövéhez közeledve egyre szívósabb lett, s mind nehezebb lett tovább hasítani. A kígyó tűnődve figyelte reménybeli zsákmánya vergődését.

A kéreg azonban kitartott. Széltoló már azon volt, hogy gratulál magának, de amikor fölnézett, észrevett egy apróságot, ami mindeddig nem szúrt szemet neki. A legnagyobb darázsfészek lógott az útjában, amit valaha látott.

Szorosan becsukta a szemét.

Na de a troll? — kérdezte magában. Minden más csak a szokásos szerencsém, de hogy az istenekbe került az útra az a troll? Mi a fene folyik itt?

Katt. Mintha egy gally roppant volna el, csakhogy Széltoló ezt nem a fülével, hanem az agyával hallotta. Katt, katt. És ekkor könnyű szellő támadt, amely egyetlen levelet sem rezdített.

Az egyre nyúló kéregcsík letépte a faágról a darázsfészket, amikor odaért hozzá. A darázsfészek elzúgott a varázsló feje mellett. Széltoló érdeklődéssel nézte, hogyan lesz mind kisebb és kisebb, ahogy a szimatolva égnek meredő farkosorrok gyűrűjéhez közeledik.

Az orrok gyűrűje hirtelen szorosra zárult.

Azután hirtelen szétspriccelt a szélrózsa minden irányába.

Az erdő visszhangzott a fájdalmas vonyítástól, ahogy a falka elkeseredetten igyekezett lerázni magáról a feldühödött darázsfelhőt. Széltoló bárgyún vigyorgott.

A könyöke váratlanul hozzáért valamihez. A fatörzs volt az. A kéregcsík az ág egész hosszában lehasadt. A közelben nem akadt több ág. A sima fakérgen pedig nem volt kapaszkodó.

Ellenben kezet nyújtott. Két, vékony, levélzöld kéz nyúlt ki közvetlenül mellette a mohos kéreg alól. A kezeket két csinos, gömbölyű kar követte, aztán a driád egyszerűen kihajolt a fa törzséből, szorosan megragadta a döbbent varázslót, és behúzta a fába a növényeknek azzal a szörnyűséges erejével, amely életadó nedvesség után tapogatózó gyökereket ékel a tömör kősziklába. A vastag fakéreg szétnyílt, mint az őszi köd, majd összezárult, mint a kagyló.

A Halál egykedvűen figyelt.

Aztán egy pillantást vetett a temérdek tiszavirágra, melyek önfeledt cikcakkban járták táncuk csupasz koponyája körül. Egyet pattintott az ujjával, mire a rovarok az erdei avarba potyogtak — de ez valahogy mégsem volt az igazi.

Vak Ió átlökte az asztalon a zsetonjait, dühösen kimeresztette azokat a szemeit, amelyek pillanatnyilag a teremben tartózkodtak, és kicsörtetett az ajtón. Néhány félisten vihogott. Offler legalább kimért, bár kissé hüllőszerű méltósággal fogadta egy teljesen jó troll elvesztését.

Az Úrnő utolsó ellenfele átült egy másik székbe, hogy épp átellenben legyen vetélytársával.

— Uram — mondta az istennő udvariasan.

— Úrnőm — válaszolt higgadtan ellenfele. Tekintetük találkozott.

Az utolsónak maradt játékos hallgatag isten volt. Rebesgették róla, hogy egy másik Valóságból érkezett a Korongvilágra, valami titokzatos és szörnyűséges eset után. Az isteneknek persze privilégiuma látszólagos külső megjelenésük szabályozása, még más istenek szemében is; a Korongvilág Sorsa most egy korosodó, jólelkű férfiú alakját öltötte magára, takarosan fésült, őszülő hajjal és olyan arcvonásokkal, hogy minden hajadon habozás nélkül fölkínált volna neki egy kis pohár sört, ha történetesen megjelenik a hátsó ajtónál. Olyan arc volt, amelyet egy jóindulatú fiatal boldogan átsegít a forgóajtón. Kivéve persze a szemét.

Egyetlen isten sem képes álcázni szeme igaz valóját és természetét. A Korongvilág Sorsa szemének természete pedig ez: ha valaki csupán futó pillantást vet rá, egyszerűen sötétnek látja; jobban odanézve azonban kiderül — túl későn! —, hogy ez a szem csupán lyuk, s olyan mély, olyan távoli sötétségre nyílik, hogy aki belé tekint, az úgy érzi, mintha ellenállhatatlanul vonzaná valami a végtelen éjszakába, és a benne kavargó iszonyú csillagok felé…

Az Úrnő udvariasan köhintett, és huszonegy fehér zsetont tett az asztalra. Aztán köntöse zsebéből még egy zsetont vett elő; ez áttetsző volt, ezüstös színű, és kétszer akkora, mint a többi. Egy igazi hős lelkét mindig jobb árfolyamon lehet beváltani; az istenek igen nagy becsben szokták tartani őket.

A Sors fölvonta bal szemöldökét.

— De csalás ugye nem lesz, Úrnő? — kérdezte.

— Ugyan ki tudná becsapni magát a Sorsot? — kérdezett vissza ellenfele. A Sors vállat vont.

— Senki. Mégis mindenki megpróbálja.

— Javíts ki, ha tévedek, de azt hiszem, besegítettél nekem itt-ott a többiek ellen.

— Hogyne. Azért, hogy annál kellemesebb legyen a végjáték, Úrnő. Most pedig…

A Sors a kellékdobozába nyúlt, elővett egy figurát, és elégedett arccal a táblára helyezte. A kibicelő istenek egyszerre sóhajtottak fel. Egy pillanatra még az Úrnő is meghökkent.

Rettentő ronda figura volt. A körvonalai bizonytalannak, elmosódottnak tűntek, mintha a faragómester keze reszketett volna az iszonyattól, miközben a Valami lassan alakot ötlött vonakodó ujjai között. Úgy tűnt, csupa csáp és szívókorong. Meg szörnyűséges rágó, figyelte meg az Úrnő. És egyetlen hatalmas szem.

— Azt hittem, hogy a fajtája már az idők kezdetén kihalt — mondta az Úrnő.

— Ennek talán még csontos barátunk is undorodott a közelébe menni — nevetett a Sors. Határozottan élvezte a helyzetet.

— Sosem lett volna szabad világra jönnie.

— Mindazonáltal — jelentette ki a Sors szentenciózusan. Besöpörte a dobókockákat szokatlan alakú dobozukba, aztán fürkész pillantást vetett ellenfelére.

— Persze — tette hozzá —, ha föl akarod adni…

Az Úrnő a fejét rázta.

— Kezdjük!

— Állod a tétemet?

— Kezdjük!

Széltoló tudta, mi minden van a fákban: rostok, nedvek, esetleg egy-egy mókus. Ritkák ellenben a paloták.

Viszont… a selyemvánkosok, amelyeken trónolt, sokkalta puhábbak voltak a fánál, a bor, amit fakupából iszogatott, határozottan jobban ízesebb, mint a gyanta; az a leányzó pedig, aki fölhúzott térddel kucorgott előtte, és tűnődve figyelte őt, végképp nem hasonlítható a mókusokhoz, hacsak nem említjük a prémesség bizonyos jeleit.

A terem magas volt és tágas; lágy, halványsárga fény világította meg, amelynek forrását Széltoló sehogy sem lelte. Göcsörtös, erezett faboltívek nyíltak belőle más termekbe és egy hatalmas csigalépcsőre. Pedig kívülről tökéletesen közönséges fának látszott!

A lány tetőtől talpig zöld színű volt. Széltoló efelől minden kétséget kizáróan megbizonyosodhatott, mivel az ifjú hölgy egész öltözéke egyetlen nyakláncból állt. Hosszú, sötétzöld haja kissé mohosnak tetszett. Pupillája nem volt, a szeme élénkzölden ragyogott. Széltoló őszintén kívánta, bár több figyelmet fordított volna az egyetemen az antropológiai előadásokra.

A lány egy szót sem szólt. Amióta leültette a szófára és megkínálta borral, semmi egyebet sem csinált, csak némán figyelte őt, s időnként megvakart egy mély forradást a karján.

Széltolónak hirtelen eszébe jutott, hogy a driádok annyira egyek a fával, amelyben élnek, hogy ha egyikük megsérül, azt a másik is megszenvedi…

— Bocsánatot kérek azért — mondta gyorsan. — Csupán baleset volt. Úgy értem, itt voltak ezek a farkasok, ugye…

— Föl kellett másznod a fámra, és én megmentettelek — mondta a driád egyszerűen. — Micsoda mázli számodra. És talán a barátodnak is?

— A barátom?

— A kis ember a varázsdobozzal — felelte a driád.

— Ó, persze, ő — mondta Széltoló kissé bizonytalanul. — Aha. Remélem, jól van.

— Szüksége van a segítségedre.

— Mint általában. Ő is talált egy fát magának?

— Nem. Sikerült eljutnia Bel-Shamharoth templomába.

Széltoló fuldokolni kezdett a félrenyelt bortól. A füle megpróbált eltűnni a koponyájában, olyan iszonyat fogta el a név hallatán. A Lélekfaló! Az emlékképek vágtatva visszatértek, mielőtt megállíthatta volna őket. Hajdan, amikor még alkalmazott mágia szakos hallgató volt a Láthatatlan Egyetemen, fogadásból belopózott a könyvtár olvasóterméből nyíló kis szobába. Ennek a szobának a falait oltalmazó ólompentagrammák borították, és senki sem tartózkodhatott közöttük négy perc harminckét másodpercnél tovább, ezt az időtartamot több mint kétszáz éves, óvatos kísérletezgetés után határozták meg…

Lassan, vigyázva kinyitotta a Könyvet, amely egy oktironállványhoz volt láncolva a rúnákkal telerótt padlójú szoba közepén — nem azért, hogy el ne lopják, hanem azért, hogy meg ne szökhessen; mert ez a könyv, az Oktávó, úgy át van itatva mágiával, hogy ködös öntudatra ébredt. Ekkor egy varázsige váratlanul előugrott a töredező lapok közül, s befészkelte magát Széltoló agyának egy sötét, eldugott zugába. Míg a mágus ki nem mondja, senki sem fogja tudni, melyik varázslat ez, csak annyit, hogy a Nyolc Nagy Varázslat egyike. Még maga Széltoló sem tudta. De időnként érezte, ahogy alattomosan ott bujkál Énje mögött, s türelmesen vár, hogy elérkezzék az ő ideje…

Az Oktávó címlapja Bel-Shamharothot ábrázolta. Ez a lény nem gonosz, hisz’ még a legsötétebb gonoszság is kötődik néhány szállal az eleven élethez — Bel-Shamharoth a fonákja volt annak az érmének, melynek színén a Jó és a Gonosz szerepel.

— A Lélekfaló. A száma hét és kilenc között vagyon; kétszer négy az a szám — idézte Széltoló, s agya megfagyott a rettenettől. — Jaj ne! Hol ez a templom?

— Tengelyirányban, nem messze az erdő közepétől — mondta a driád. — Nagyon ősi.

— De ki lehetett olyan ostoba, hogy Bel… hogy neki hódoljon isteneként? Úgy értem, az ördögimádat még elmegy, na de ő a Lélekfaló…

— Voltak bizonyos… bizonyos előnyei. És a faj, amely valaha ezen a vidéken élt, különös szokásoknak hódolt.

— És mi történt velük?

— Mondtam, hogy a faj, amelyik valaha ezen a vidéken élt. — A driád fölállt, és kinyújtotta a kezét. — Gyere! A nevem Druellae. Gyere velem, és nézd meg, milyen sors vár a barátodra! Épületes élmény lesz.

— Nem vagyok benne biztos, hogy… — kezdte Széltoló.

A driád zölden sugárzó tekintete a torkára forrasztotta a szót.

— Azt hiszed, van más választásod? — kérdezte.

A bükk belsejében kanyargó csigalépcső széles volt, akár egy birodalmi országút, s minden fordulójából hatalmas termek nyíltak. A világításról továbbra is a mindenütt jelenlévő sárga fény gondoskodott. Akadt még ezen kívül valami nesz. Széltoló félrehajtott fejjel hallgatózott, és megpróbálta azonosítani. Mintha vízesés zúgna a távolban, vagy lassan elhaló mennydörgés robajlana.

— Ez a fa — mondta a driád kurtán.

— Mit csinál? — kérdezte Széltoló.

— Él.

— Ezen sokat törtem a fejem. Mondd csak, izé, mi most valóban egy fában vagyunk? Le lettem kicsinyítve? Kívülről nézve olyan vékonynak láttam a törzset, hogy esküdni mertem volna rá: átérem a karommal.

— Átérted volna.

— Hm. Most mégis itt vagyok benne.

— Úgy bizony.

— Hm — ismételte Széltoló.

Druellae fölkacagott.

— Belelátok a gondolataidba, hamis varázsló! Hiszen driád vagyok, nem igaz? Hát nem tudod, hogy amit te olyan lekicsinylően fa névvel illetsz, az csupán négydimenziós kivetülése egy egész multidimenzionális univerzumnak, amely… de nem, látom, nem tudod. Mikor észrevettem, hogy nincs botod, azonnal rá kellett volna jönnöm, hogy nem vagy igazi varázsló.

— Elégett — hazudta Széltoló gépiesen.

— És hol a varázsjelekkel hímzett kalapod?

— Elfújta a szél.

— A famulusod?

— Megdöglött. Nézd, köszönöm, hogy megmentettél, de ha nincs ellene kifogásod, mennem kell. Ha lennél olyan kedves megmutatni a kijáratot…

Valami a lány arckifejezésében arra késztette, hogy forduljon hátra. Három hímdriád állt mögötte. Ugyanolyan meztelenek voltak, mint Druellae, és fegyvertelenek. Ez az utóbbi tény azonban nem sokat nyomott a latban. Nem úgy festettek, mint akiknek fegyverre lenne szükségük ahhoz, hogy föltartóztassák Széltolót. Ami azt illeti, inkább úgy festettek, mintha csupasz vállal keresztül tudnának törni a tömör sziklán, útközben elnáspángolva egy regiment trollt. A három jóképű óriás az évszázados fák néma fenyegetésével tornyosult a varázsló fölé. Bőrük színe akár a dió burkáé, s az izmok úgy dagadoztak alatta, mint a dinnyészsákok.

Széltoló visszafordult, és haloványan Druellae-re vigyorgott. Az élet ismét kezdett az ismerős kerékvágásba zökkenni.

— Ez nem megmentés volt, ugye? — kérdezte. — Foglyul ejtettek, igaz?

— Persze.

— És nem hagytok elmenni? — Nem annyira kérdés volt, inkább megállapítás.

Druellae a fejét rázta.

— Bántottad a Fát. De szerencsés ember vagy. A barátod találkozni fog Bel-Shamharoth-tal. Te csak meghalsz.

Hátulról két kéz ragadta vállon a varázslót, valahogy úgy, ahogy a vén fa gyökere tekeredik kérlelhetetlenül a folyami kavics köré.

— Természetesen a körülményekhez illő szertartásossággal folytatta a driád. — Miután a Nyolcas Szám Szörnye végzett a barátoddal.

Széltoló csak annyit bírt kibökni:

— Tudod, sosem gondoltam volna, hogy hím driádok is léteznek. Még egy tölgyfában sem.

Az egyik óriás a képébe vigyorgott.

Druellae felhorkant.

— Ostoba! Mit gondolsz, a makkok miből lesznek?

Egy hatalmas, üres, csarnokszerű terembe értek, melynek mennyezete eltűnt az arany derengésben. A végtelen csigalépcső egyenesen átvezetett rajta.

A csarnok túlsó végén sok száz driád álldogált. Amikor Druellae közelebb ért, tisztelettudóan utat engedtek neki, Széltolót viszont, akit három roppant őrzője taszigált előre, valamennyien levegőnek nézték.

A legtöbbjük nő volt, bár akadt köztük néhány hatalmas termetű férfi is. Zord istenszobrokként álltak a kicsi, intelligens nősténydriádok között. Rovarok, gondolta Széltoló. Ez a Fa olyan, mint egy méhkas.

De hogy lehet, hogy ezek a driádok egyáltalán léteznek? Amennyire vissza tudott emlékezni, a fák népe már évszázadokkal ezelőtt kihalt. Lehagyták őket a fejlődés útján az emberek, ahogyan a Derengés Népeinek legtöbbjét. Csak a tündérek meg a trollok élték túl az Ember eljövetelét a Korongvilágra: a tündérek azért, mert általában agyafúrtabbak a kelleténél, a trollok pedig azért, mert rosszindulat, aljasság és kapzsiság terén fölvették a versenyt az emberrel. A driádokról mindenki azt hitte, hogy kihaltak a manókkal és a villikkel együtt.

A háttérmoraj ebben a teremben hangosabb volt. Olykor lüktető, aranyszínű ragyogás futott végig az áttetsző falakon, míg el nem nyelte a derengés odafönt. Rezgett is, valami erőtől a levegőben.

— Ó, avatatlan varázsló — mondta Druellae —, láss hát egy kis mágiát! Nem a te menyétképű, szelídített mágiádat, hanem a gyökér-és-ág mágiát, az ősi varázst! Zabolátlan varázst! Figyelj!

Körülbelül ötven driádnő zárt alakzatba tömörült. Megfogták egymás kezét, majd addig hátráltak, míg egy hatalmas kört nem alkottak. A többi driád halk kántálásba kezdett. Aztán Druellae biccentésére a kör forgásba lendült forgás-ellenirányban.

Ahogy a kör mozgása egyre sebesebb lett, és a kántálás bonyolult dallama mind magasabb régiókba szárnyalt, Széltoló azon kapta magát, hogy lenyűgözve figyel. Az egyetemen sok mindent hallott az Ősi Mágiáról, bár a varázslókat tiltották tőle. Tudta, hogy ha a kör elég gyorsan kereng majd a Korongvilág lassan forgó, állandó mágikus terével összehasonlítva, a fellépő asztrálsúrlódás óriási töltéskülönbséghez vezet, amely az Őselemi Varázserő roppant energiájú kisülésében fogja leföldelni magát.

A kör most már csak szökellő driádok elmosódott gyűrűje volt, s a Fa falai zengtek a kántálás visszhangjaitól…

Széltoló érezte fejbőrén az ismerős, kínos bizsergést, ami a nyersmágia erős töltésének létrejöttét jelzi a közelben, így hát csak közepesen döbbent meg, amikor néhány másodperccel később ragyogó oktarin fénysugár lövellt elő a láthatatlan mennyezetből, majd sisteregve összpontosult a kör közepére.

Vihartépázta, fákkal övezett domb képe bontakozott ki belőle, egy templommal a tetején. Az épület valahogy kellemetlenül szúrta az ember szemét. Széltoló tudta, hogy ha ez Bel-Shamharoth temploma, akkor nyolcszög alakúnak kell lennie. (A nyolc tudniillik Bel-Shamharoth száma is; ezért nem veszi lehetőleg a szájára egyetlen varázsló sem, akibe egy csöppnyi józan ész szorult. Ha kimondod, neked már nyolc, szokták figyelmeztetni félig-meddig viccesen a tanítványokat. Bel-Shamharoth különösképp vonzódott a mágiába belekontárkodókhoz, akik, lévén maguk is, mondhatni, strandböngészők a természetfölötti jelenségek tengerpartján, részben már amúgy is bele vannak gabalyodva a hálójába. Széltoló szobaszáma a kollégiumban 7a volt, és ő ezen a legkevésbé sem lepődött meg.)

Az eső patakokban csorgott a templom fekete falain. Az élet egyetlen jelének a bejárat mellé kikötött ló mutatkozott, és az nem Kétvirág lova volt. Először is, túl nagy volt. Hófehér csatamén volt, húsklopfoló nagyságú patákkal és hivalkodó arany díszektől csillogó bőrlószerszámmal. Pillanatnyilag éppen élvezettel abrakolt a zaboszsákjából.

Széltolónak valahogy ismerősnek tűnt. Megpróbált visszaemlékezni rá, hogy hol találkozott már vele.

Mindenesetre úgy látszott, elég tisztességes sebességgel tud haladni. És ha egyszer a maga megfontolt módján elérte ezt a sebességet, hosszú ideig tartani tudja. Széltolónak csupán őreit kell leráznia, kiverekednie magát a Fából, megkeresnie a templomot, és elkötnie a lovat az alól a valami alól, amit Bel-Shamharoth orrnak használ.

— A Nyolcas Szám Szörnye a jelek szerint ma dupla vacsorát kap — mondta Druellae, éles pillantást vetve Széltolóra. — Kié ez a hátasállat, hamis varázsló?

— Halvány gőzöm sincs.

— Valóban? Nos, mindegy. Nemsokára úgyis meglátjuk.

Intett a kezével. A kép fókusza megmozdult, átsuhant egy roppant, nyolcszögletű boltív alatt, és továbbhaladt a mögötte ásító folyosón.

Egy alak osont ott előre óvatosan, hátát az egyik falnak vetve. Széltoló látta az arany és a bronz csillogását.

Ezt az alakot senki mással nem lehetett összetéveszteni. Rengetegszer látta már. A széles mellkas, a fatörzsre emlékeztető nyak és a borzos, fekete hajjal koronázott, meglepően kicsi fej, amely úgy fest, mint egy koporsó tetején felejtett paradicsom… a varázsló nevén tudta nevezni a lopakodó alakot, és az a név nem volt más, mint Hrun, a barbár.

Hrun egyike volt a Körkörös-tenger melléke strapabíróbb hőseinek: sárkányölő, templomgyalázó, zsoldos és minden utcai verekedés oszlopos tagja. Ráadásul — nem úgy, mint számos más hős Széltoló ismeretségi körében — olykor kétszótagosnál hosszabb szavakat is ki tudott mondani, bár ilyenkor szüksége volt egy kis időre és némi noszogatásra.

Széltoló valami tompa zörejt érzékelt hallásküszöbe peremén. Úgy hangzott, mintha koponyák gurulnának le valami távoli vártömlöc mohos lépcsőin. Lapos pillantást vetett őreire, hogy lássa, ők is hallották-e.

A férfi driádoknak pillanatnyilag minden, meglehetősen korlátolt figyelmét Hrun kötötte le, akinek kétségkívül hasonló volt a testfelépítése. Markuk könnyedén pihent a varázsló vállán.

Széltoló lebukott, hátrabukfencezett, mint egy akrobata, s a következő pillanatban talpon volt és futott. Hallotta, hogy Druellae kiabál mögötte, és megkettőzte sebességét.

Valami elkapta a köntöse csuklyáját, de az hál’ isteneknek leszakadt. A lépcsőnél egy hímdriád várt rá kitárt karokkal, és fapofával vigyorgott a felé rontó alakra. Anélkül, hogy vesztett volna lendületéből, Széltoló újra lebukott, ezúttal olyan alacsonyra, hogy az álla egy vonalba került a térdével, s a driád tuskóökle a füle mellett zúgott el.

Előtte egy egész csalitnyi driád várakozott. Széltoló megpördült, kitért a meghökkent őrszem újabb ökölcsapása elől, és elképesztő sebességgel nyargalt vissza a varázskör felé. Közben elhaladt az őt üldöző férfidriádok mellett, akiket olyan összezavarodva hagyott maga mögött, mintha tekebábuk lettek volna.

Csakhogy még mindig voltak páran előtte: ezek most lassan utat törtek maguknak a nők nyüzsgő tömegében. Vigyorogtak, és öklükkel várakozásteljesen ütögették kérges tenyerüket.

— Ne mozdulj, hamis varázsló — mondta Druellae előrelépve. Mögötte magbabonázva forogtak tovább a körtáncosok; a mágikus fény fókusza most egy lilásan derengő folyosót mutatott.

Széltoló kiborult.

— Lennél szíves ezt abbahagyni? — vicsorgott. — Valamit tisztázzunk egyszer s mindenkorra! Vedd tudomásul, hogy én igazi varázsló vagyok! — És zsémbesen toppantott.

— Valóban? — mosolygott a driád. — Akkor lássuk: varázsolj nekünk valamit!

— Huh… — kezdte Széltoló. A tény az volt, hogy mióta az az ősi, rejtelmes varázsige befészkelte magát az agyába, a legegyszerűbb rontás sem maradt meg az emlékezetében… még a csótányirtó és a hátvakaró varázs sem. A Láthatatlan Egyetem mágusai ezt azzal próbálták magyarázni, hogy a varázsige önkéntelen memorizálása mintegy lekötötte az agyában található összes varázslat-megőrző idegsejtet. Széltoló sötétebb pillanataiban egészen más magyarázatot talált arra, miért nem hajlandók még a legegyszerűbb varázslatok sem néhány másodpercnél tovább a fejében maradni.

Mert félnek, döntötte el.

— Huh… — ismételte.

— Egy egész kicsi varázslat is megteszi — mondta Druellae, és figyelte, hogy húzza Széltoló a száját tomboló dühében és szégyenében. Egy mozdulatot tett a kezével, mire két hímdriád közelebb lépett.

A Varázsige ezt a percet választotta, hogy Széltoló tudatának pillanatnyilag üresen hagyott nyergébe lendüljön. A mágus érezte, hogy ott ül, és pimaszul vigyorog rá.

— Tudok egy varázslatot — mondta fáradtan.

— Igen? Kérlek, mondd! — biztatta Druellae.

Széltoló nem volt biztos benne, hogy meri-e, a varázslat azonban döntött helyette, és megpróbálta átvenni az uralmat a nyelve fölött. Szembeszállt vele.

— Azt bottad, ki tudod olvazsni a goddolataibból — bökte ki alig kivehetően. — Olvazsd!

A driád előrelépett, és gúnyosan a szemébe nézett.

A mosoly azonnal az arcára fagyott. Védelmezőn maga elé kapta a karját, és hátrahőkölt. Torka mélyéről a színtiszta iszonyat nyögése tört fel.

Széltoló körülnézett. A többi driád is elhátrált tőle. Mit csináltam? Bizonyára valami borzalmasat.

Ám tapasztalatból tudta, hogy csak idő kérdése, és a világba visszatér a dolgok megszokott rendje; akkor pedig jelentkeznek a szokásos kellemetlenségek, a folyamatos csuklástól a kerékbetörésig. Elhátrált, átbújt a rendületlenül továbbforgó varázskört alkotó driádok között, és figyelte, hogy mit fog tenni Druellae.

— Kapjátok el! — sikoltotta a lány. — Vigyétek minél messzebb a Fától, és öljétek meg!

Széltoló sarkon fordult, és inalt.

Bele a varázskör fókuszába.

Vakító lobbanás.

Hirtelen sötétség.

Egy megközelítőleg Széltoló alakú lila árnyék, amely villámgyorsan ponttá zsugorodik és kialszik.

Aztán mindennek vége.

Hrun, a barbár nesztelenül osont végig a folyosókon, melyeket olyan sötétlila fény világított meg, hogy már-már feketének látszott. Korábbi zavart értetlenségét mintha elfújták volna. Ez itt nyilvánvalóan egy mágikus templom, és ez mindent megmagyaráz.

Megmagyarázta például, hogy miért pillantotta meg kora délután azt a ládát az út mentén, miközben ebben az istenekverte erdőben lovagolt. A fedele hívogatóan nyitva volt, mélyén sok-sok arany csillogott. Ám amikor Hrun leugrott a lováról, hogy megközelítse, a láda apró lábakat növesztett, elügetett a fák közé, csak néhány száz öllel odébb állapodott meg ismét.

Most, többórás cicázó hajsza után, végleg elvesztette a nyomát ezekben a pokoli megvilágítású alagutakban. A ronda falfaragások és az időnként feltünedező mállatag csontvázak, amelyek mellett elhaladt, egészében véve nem ébresztettek félelmet benne. Részben azért, mert Hrun roppant képzeletszegénységéhez nem társult korszakalkotó lángelme, részben pedig azért, mert az ostoba domborművek és a veszélyekkel teli alagutak számára mindennapos munkát jelentettek. Ideje legnagyobb részét hasonló helyzetekben töltötte, arany, démonok és szorongatott helyzetű szüzek után kutatva. Hrun legfőbb célja e kalandok során az volt, hogy az aranyat megszabadítsa tulajdonosaitól, a démonokat az életüktől, a szüzeket pedig szorongásuk legalább egyik okától.

Figyeljük csak meg Hrunt, amint macskaléptekkel eltűnik egy gyanús alagút torkában! Bőre még ebben a lila fényben is bronzosan csillog. Rengeteg aranyat hord magán kar- és bokaperecek formájában, máskülönben azonban meztelen, egy párducbőr ágyékkötőtől eltekintve. Ezt Howondaföld gőzölgő őserdeiben szerezte egy boldogtalan párductól, amelynek elharapta a torkát.

Jobb kezében harcra készen tartja Kringet, a fekete varázskardot, amelyet egy mennykőcsapásból kovácsoltak, és van lelke, ám nem szenvedheti a hüvelyeket. Hrun alig három napja lopta B’ltuni arkmandritájának bevehetetlen palotájából, de máris kezdte bánni. A kard szép lassan az idegeire ment.

— Mondtam neked, hogy rossz irányba mész! A láda az utolsó elágazásnál jobbra fordult — sziszegte Kring olyan hangon, mint az acélpenge csikorgása a kövön.

— Csend!

— Én csak annyit mondtam, hogy…

— Kuss!

Ami pedig Kétvirágot illeti…

Eltévedt, és ezt ő is nagyon jól tudta. Vagy az épület volt nagyobb, mint kintről látszott, vagy egy tágas föld alatti szintre került egyetlen lépcső megmászása nélkül, vagy pedig — amint kezdte gyanítani — a templom belső dimenziói fittyet hánytak az építészet egyik eléggé alapvető szabályának, azaz nagyobb volt belülről, mint kívülről. És mire vélje ezt a fura világítást? A falakba és a mennyezetbe ékelve nyolcszögletű kristályok sorakoztak szabályos térközönként. Meglehetősen kellemetlen ragyogást árasztottak magukból, ami nem annyira világított, mint inkább körvonalazta a sötétséget.

Aki ezeket a domborműveket készítette, gondolta Kétvirág könyörületesen, az a szegény ember valószínűleg túl sokat ivott. Hosszú éveken át.

Másfelől viszont az épület kétségkívül lenyűgöző. Építőinek szemlátomást a nyolcas szám volt a rögeszméje. A padlót nyolcszögletű kőlapokkal rakták ki, úgy építették a folyosók falait és mennyezetét, hogy azok beszámításával a folyosók keresztmetszete szabályos nyolcszög legyen, és itt-ott, ahol a falak beomlottak, Kétvirág észrevette, hogy még az építőköveknek is nyolc oldaluk van…

— Nem szeretem ezt a helyet — mondta a piktorkrampusz Kétvirág nyakában lógó dobozából.

— Miért nem? — érdeklődött Kétvirág.

— Hátborzongató.

— De hiszen te démon vagy! A démonok nem mondhatják valamire, hogy hátborzongató! Úgy értem, mi lehet, amitől még egy démon háta is borsózni kezd?

— Ó, hát tudod — mondta a krampusz óvatosan, idegesen körbenézett, és egyik mancsáról a másikra állt. — Izék. Dolgok.

Kétvirág szigorúan nézett rá.

— Miféle izék?

A krampusz idegesen köhintett. (Tény, hogy a démonok nem lélegzenek; tény azonban az is, hogy minden értelmes lény szükségét érzi alkalomadtán egy ideges köhintésnek, akár lélegzik, akár nem. Márpedig a démon megítélése szerint ez ilyen alkalom volt.)

— Hát, izék — bökte ki nyomorúságosan. — Gonosz izék. Olyasmik, amikről nem beszélünk, és ez a lényeg, amit próbálok veled legalább nagyjából megértetni, gazdám.

Kétvirág fáradtan ingatta a fejét.

— Bárcsak itt lenne Széltoló — sóhajtott. — Ő tudná, mi a teendő.

— Ő? — horkantott a démon. — El se tudom képzelni, hogy egy varázsló idejöjjön. Nem lehet közük a nyolcas számhoz. — A krampusz hirtelen ijedten tapasztotta szájára a tenyerét.

Kétvirág felnézett a mennyezetre.

— Mi volt ez? — kérdezte. — Nem hallottál valamit?

— Én? Hallani? Nem! Az égvilágon semmit! — erősködött a démon. Bent termett a dobozában, és becsapta maga mögött az ajtót. Kétvirág bekopogott. Az ajtó résnyire nyílt.

— Úgy hangzott, mintha kövek zörögtek volna — magyarázta. Az ajtó azonnal becsapódott. Kétvirág vállat vont.

— Roskatag egy hely, valószínűleg darabokra fog hullani — motyogta. Föltápászkodott.

— Hé! — kiáltotta. — Van itt valaki?

KI, Ki, ki, felelték a sötét alagutak.

— Hahó? — próbálkozott tovább a messziről jött utazó.

HÓ, Hó, hó.

— Tudom, hogy itt vagytok, az előbb hallottalak titeket kockázni!

ÁZNI, Ázni, ázni.

— Ide figyeljetek, én csak…

Kétvirág nem fejezte be. Ennek az a ragyogó fénypont volt az oka, ami néhány lábnyira tőle pottyant elő a semmiből. Gyorsan növekedett, s pár másodperc múlva egy aprócska, fénylő emberalak körvonalait öltötte. Ekkor már hangot is adott ki, vagyis inkább Kétvirág ekkor kezdte érzékelni a zajt, amit elejétől fogva hallatott. Olyan volt, akár egy sikolyforgács, az idő egy adott pillanatába fagyva.

A fénylő emberke most már bábu nagyságú lett, egy lassú mozdulatokkal, kínlódva küszködő alak a levegőben. Kétvirág eltűnődött, honnan juthatott eszébe az a szó, hogy sikolyforgács… de rögtön meg is bánta.

Az alak egyre jobban emlékeztetett Széltolóra. A varázsló szája tátva volt, arca valaminek sugárzó fényében fürdött… de minek? Idegen napok sugárzó fényében, gondolta önmaga számára is váratlanul Kétvirág. Olyan napokéban, amiket emberi szem általában nem láthat. Megborzongott.

A varázsló mostanra elérte szokásos méretének felét. Innen kezdve a növekedés folyamata robbanásszerűen felgyorsult. Valami hirtelen mozgás, süvöltő légáramlat, egy fülsiketítő hanghullám — és Széltoló üvöltve a kőpadlóra zuhant. Nagy csattanással ért földet, fölnyögött, és labdává gömbölyödött.

Amikor a fölkavart por leülepedett, Kétvirág óvatosan kinyúlt, és megkopogtatta a varázsló vállát. Az emberlabda még szorosabbra gömbölyödött össze.

— Én vagyok az — magyarázkodott Kétvirág segítőkészen. A varázsló egy szikrányit kigömbölyödött.

— Micsoda? — kérdezte Széltoló.

— Én.

A varázsló egyetlen mozdulattal kibontakozott önmagából, és a kis ember előtt termett, kétségbeesett elszántsággal markolva meg a vállát. Tágra nyílt szemében vad fény izzott.

— Ki ne mondd! — sziszegte. — Ha nem mondod ki, van némi esélyünk, hogy kikerüljünk innen!

— Kikerülni? Egyáltalán hogy kerültél ide? Nem tudod, hogy…

— Ki ne mondd!

Kétvirág elhátrált ettől az eszelőstől.

— Ki ne mondd!

— Mit ne mondjak ki?

— A számot!

— Számot? — értetlenkedett Kétvirág. — Hé, Széltoló…

— Igen, a számot! Hét és kilenc között! Négy meg négy!

— Szóval nyo?…

Széltoló keze betapasztotta a turista száját.

— Ha kimondod, végünk. Még csak ne is gondolj rá! Bízz bennem!

— Nem értem! — nyűgösködött Kétvirág. Széltoló most kicsit megnyugodott, bár egy kifeszített hegedűhúr még mindig egy tál kocsonyának tűnt volna hozzá képest.

— Gyere — mondta. — Tűnjünk el innen! Közben megpróbálom elmagyarázni, miről van szó.

A Mágia Első Korát követően a megszabadulás a használt varázskönyvektől kezdett súlyos problémát jelenteni a Korongvilágon. Egy varázslat akkor is varázslat, ha ideiglenesen pergamen- és tintabörtönbe zárják. Ez nem okoz gondot, amíg a könyv tulajdonosa él, halála után azonban a varázskönyv a korlátozatlan varázserő forrásává válik, amit nem egykönnyen lehet hatástalanítani.

Magyarán szólva: a varázskönyvekből mágia szivárog. Ennek kezelésére különféle megoldásokkal próbálkoztak. A peremközeli országokban egyszerűen ólompentagrammákkal látták el a halott mágusok könyveit, és kihajították őket az űrbe. A Tengely környékén kevésbé kielégítő módszerek álltak rendelkezésre. Ezeknek egyike az volt, hogy az vétkes könyveket negatív töltésű oktirontartályokba zárva a tenger feneketlen mélyére süllyesztették (a mély föld alatti barlangokba temetéssel fölhagytak, miután egyes tartományok járkáló fákra és ötfejű macskákra panaszkodtak), ám a mágia nemsokára kiszivárgott, s a halászok kifogásolták a láthatatlan halrajokat és gondolatolvasó tarisznyarákokat.

Ideiglenes megoldásként hatalmas szobákat építettek denaturált oktironból a mágikus tudományok különféle központjaiban, mivel ez az anyag ellenálló a varázserő legtöbb megjelenési formájával szemben. Ezekben a helyiségekben viszonylag biztonságosan lehetett tárolni a veszedelmesebb varázskönyveket, míg potenciáljuk a kritikus szint alá nem csökkent.

Így került a Láthatatlan Egyetemre az Oktávó, minden varázskönyvek leghatalmasabbika, korábban magának a Teremtőnek tulajdona. Ez volt az a könyv, amibe Széltoló egyszer fogadásból belelapozott. Csak egy pillantást vethetett bele, mielőtt megszólaltak a különféle riasztóvarázsok, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy az egyik varázsige kipattanjon a lapok közül, és befészkelje magát az emlékezetébe, ahol megtelepedett, mint varangyosbéka a kényelmes kövön.

— És mi történt azután? — kérdezte Kétvirág.

— Ó, kivonszoltak. Meg is vertek persze.

— És senki nem tudja, mire használható ez a varázslat?

Széltoló a fejét rázta.

— Eltűnt a könyvből — mondta. — Senki sem fogja tudni, míg ki nem mondom. Vagy amíg meg nem halok. Ez esetben majd ki fogja mondani önmagát. Amennyire én tudom, elpusztítja a világegyetemet, vagy megállítja az Időt, vagy valami.

Kétvirág vállon veregette a varázslót.

— Nincs értelme tépelődni — mondta vidáman. — Gyere, keressünk egy kijáratot!

Széltoló megrázta a fejét. Egyszerűen nem maradt benne több félelem. Talán áttörte az iszonyat legvégső határát, és elméje abba a halálosan higgadt állapotba került, ami a túloldalon van. Mindenesetre legalább már nem nyöszörgött.

— Végünk van — jelentette ki. — Egész éjszaka körbe-körbe jártunk. Én mondom neked, ez a hely olyan, mint egy pókháló. Mindegy, hogy melyik irányba indulsz, a végén így is, úgy is a közepén lyukadsz ki.

— Különben rendes volt tőled, hogy eljöttél megkeresni — mondta Kétvirág. — Mondd csak, hogy csináltad? Igazán hatásos volt.

— Hát — dadogta a varázsló kínban. — Szóval izé, azt mondtam magamnak, „Nem hagyhatom ott a jó öreg Kétvirágot”, és…

— Szóval nincs más teendőnk, mint megkeresni ezt a Bel-Shamharoth urat, elmagyarázni neki, hogy állnak a dolgok, és ő talán kienged minket — mondta Kétvirág.

Széltoló a fülét piszkálta.

— Tényleg szörnyen visszhangos ez a hely — jegyezte meg. — Képzeld, mintha azt hallottam volna, hogy a megkeresni és elmagyarázni szavakat használod!

— Úgy is volt.

Széltoló kidülledt szemmel meredt a turistára a pokoli bíbor ragyogásban.

— Megkeresni Bel-Shamharothot? — hüledezett.

— Persze. Nem muszáj belekeverednünk.

— Megkeresni a Lélekfalót, anélkül, hogy bármibe keverednénk? Gondolom, csak úgy odabiccentünk neki, és megkérdezzük, merre van a kijárat, mi? Elmagyarázni a dolgok állását a Nyooomhhhg… — Széltoló még épp idejében harapta el a szót. — Te megőrültél! Hé! Gyere vissza!

Nekivágott a folyosónak Kétvirág nyomában, és néhány másodperc múlva nyögve torpant meg.

A lila fény itt különösen intenzívnek bizonyult, és undok, természetellenes színbe vont mindent. Ez nem folyosó volt, hanem jókora terem, bár a falait Széltoló nem merte megszámolni, és nyo… illetve 7a folyosó torkollott bele.

Széltoló valamivel odébb egy alacsony, négyszer-két-szögletű oltárt látott, amely azonban nem a terem közepén állt. A terem közepét egy hatalmas kőtömb foglalta el, amelynek kétszer annyi oldala volt, mint egy négyzetnek. Meglehetősen masszívnak tűnt. A furcsa fényben úgy rémlett, mintha kicsit megbillent volna, és egyik oldalon hajszálnyival a terem kövezete fölé emelkedne.

Kétvirág ott állt rajta.

— Hé, Széltoló! Nézd csak, ki jön itt!

A szobába torkolló folyosók egyikén a Poggyász érkezett baktatva.

— Ez nagyszerű — mondta Széltoló. — Csodálatos. A csomagod kivezethet minket innen. Most azonnal.

Kétvirág már a ládában turkált.

— Hát hogyne — mondta. — Csak előbb készítek pár felvételt. Egy perc, és megtalálom a szereléket…

— Azt mondtam, most azonnal…

Széltoló nagyot nyelt. A szemközti alagút torkában ott állt Hrun, a barbár, sonkamarkában roppant, fekete karddal.

— Te? — mondta Hrun bizonytalanul.

— Aha, én — közölte Széltoló. — Nahát, Hrun, te vagy az? Rég nem láttalak. Mi szél hozott erre?

Hrun a Poggyászra mutatott.

— Az — jelentette ki. Úgy tetszett, a hosszas társalgás kezdi kimeríteni. Végül mégis hozzátett valamit, olyan hangon, amely a kijelentés, követelés, fenyegetés és az ultimátum keveréke volt: — Enyim!

— Az az igazság, hogy Kétvirágé — mondta Széltoló. — Adok egy tippet. Ne nyúlj hozzá!

Derengeni kezdett neki, hogy az adott helyzetben a lehető legnagyobb ostobaságot mondta. Hrun azonban már félre is lökte Kétvirágot, és a Poggyász után kapott…

…amely habozás nélkül lábakat növesztett, elhátrált, és fenyegetően kitátotta a fedelét. A bizonytalan félhomályban Széltoló mintha óriási tépőfogakat látott volna a láda mélyén — fakófehéreket, akár a napszítta bükkfa.

— Figyelj csak, Hrun — mondta gyorsan —, van valami, amit el kell mondanom neked.

Hrun értetlen képpel meredt rá.

— Mi? — kérdezte.

— Nézd, ez a dolog a számokkal kapcsolatos. Ha összeadsz hetet meg egyet, tudod, vagy hármat meg ötöt, vagy tízből kivonsz kettőt, akkor egy számot kapsz eredményül. Amíg itt vagy, addig ne mondd ki, és akkor talán lesz esélyünk, hogy élve kiszabaduljunk. Vagy legalább csak holtan.

— Ez kicsoda? — kérdezte Kétvirág. Egy ketrecet tartott a kezében, amit a Poggyász legmélyéről bányászott elő. Duzzogó, rózsaszín gyíkocskákkal volt tele.

— Hrun vagyok — felelte Hrun büszkén, aztán megint Széltolóra nézett. — Mi?

— Csak ne mondd ki, oké? — esdekelt Széltoló.

Egy pillantást vetett a nagy kardra Hrun kezében. A színe fekete volt, az a fajta fekete, ami nem annyira egy szín, mint inkább az összes színek temetője, s a pengéjét díszes rúnafelirat díszítette. Még inkább figyelemreméltó volt a halvány oktarin izzás, ami körülragyogta. A jelek szerint a kard is észrevette Széltolót, mert hirtelen megszólalt; a hangja olyan volt, mint az üvegen kaparászó madárkarmoké.

— Fura — mondta. — Miért nem szabad kimondani, hogy nyolc?

NYOLC, Nyolc, nyolc, dörögte a visszhang. Aztán halk, csikorgó zaj hallatszott, valahonnan a föld alól.

És a visszhangok, noha egyre halkabbak lettek, valahogy nem akartak elhalni. Faltól falig pattogtak, keresztezve és újrakeresztezve egymás útját, s a lila fény egy ütemre lüktetett velük.

— Te voltál az! kiáltott Széltoló rémülten. — Mondtam, hogy nem szabad kimondani, hogy nyolc!

Ijedten a szájához kapott, és nagyot nyelt. A szó azonban már elhangzott, és csatlakozott kollégáihoz a folyamatos duruzsolásban.

Széltoló megfordult, hogy futásnak eredjen, ám a levegő hirtelen olyan sűrűnek tűnt, akár a szirup. Olyan hatalmas mágikus töltés kezdett fölhalmozódni, amilyet még sose látott; csak gyötrelmes lassúsággal tudott mozogni, s tagjai aranyszínben szikrázó nyomot hagytak maguk után a levegőben, mely pontosan kirajzolta körvonalukat.

Ijesztő robaj hallatszott a háta mögül, ahogy a roppant, nyolcszögletű kőtömb a levegőbe emelkedett, egy pillanatig bizonytalanul billegett az egyik élén, majd dübörögve a padlóra zuhant.

Vékony, fekete valami kígyózott elő a veremből, és a bokája köré tekeredett, Ordítva, nagy csattanással vágódott el a rázkódó kőpadlón. A sötét csáp vonszolni kezdte a verem felé.

Aztán egyszerre csak ott volt előtte Kétvirág, és a kezét nyújtotta neki. Széltoló kétségbeesetten megragadta a kis ember karját; egymás szemébe bámulva feküdtek a padlón. A varázsló még így is tovább csúszott.

— Mibe kapaszkodsz? — nyögte.

— Se… semmibe — mondta Kétvirág. — Mi történik?

— Valami be akar húzni a verembe, nem vetted észre?

— Ó, Széltoló, én annyira sajnálom…

— Te sajnálod?

Reszelős zaj hallatszott, mint amikor a fürész keresztülvág egy fahasábon, és Széltoló lábán megszűnt a nyomás. Elfordította a fejét, és Hrunt pillantotta meg a verem mellett guggolóban; a kardja alig látszott, olyan gyorsan vagdosta le a felé száguldó csápokat.

Kétvirág fölsegítette a varázslót, s mindketten lekuporodtak az oltárkő mellé, tágra nyílt szemekkel nézve a keresgélő szívókorongos karokkal küzdő, őrjöngő barbárt.

— Semmi értelme — mondta Széltoló. — A Szörnyeteg annyi csápot növeszt, amennyit akar. Te meg mi a fenét csinálsz?

Kétvirág lázas sietséggel ügyködött: a csüggedt gyíkok ketrecét kötötte össze a képdobozzal, amit egy háromlábú állványra erősített.

— Muszáj erről felvételt készítenem — motyogta. — Egyszerűen nagyszerű! Hallasz, krampusz?

A piktorkrampusz kinyitotta az ajtócskát, egy pillantást vetett a jelenetre a verem körül, és eltűnt a doboz mélyén. Széltolónak valami súrolta a bokáját; nagyot ugrott, és sarokkal rátaposott a tapogatózó csápra.

— Gyere már! — kiáltotta. — Ideje elsöpörni!

Karon ragadta Kétvirágot. ő azonban ellenkezett.

— Egyszerűen lelépjünk, és hagyjuk itt Hrunt ezzel az izével? — kérdezte.

Széltoló értetlenül meredt rá.

— Miért ne? — kérdezte. — Ez az ő melója, nem a miénk…

— De hát meg fogja ölni!

— El tudok képzelni rosszabbat is — mondta Széltoló.

— Rosszabbat? Mit?

— Például azt, hogy minket is megöl — mutatott rá Széltoló logikusan. — Gyere már!

Kétvirág a verem felé tekintett.

— Hé! — kiáltotta. — Ez elkapta a Poggyászomat!

Mielőtt Széltoló visszafoghatta volna, a turista odaszaladt a ládához, amit a verem túloldalán vonszolt egy vastag csáp, hiába csattogtatta fenyegetően az a fedelét. A kis ember dühösen rugdosni kezdte a csápot.

Ekkor azonban egy másik csapott elő ostorként a Hrunt körülvevő forgatagból, és a turista dereka köré tekeredett. Magát Hrunt már alig lehetett látni a nyüzsögve kígyózó karok között. Széltoló döbbenten látta, hogy az egyik csáp kicsavarja a hős kezéből a kardot, és a falhoz vágja.

— A varázslatod! — kiabálta Kétvirág.

Széltoló mozdulni sem bírt. A veremből kiemelkedő Valamire meredt. Egy gigantikus szem volt az, és egyenesen őt nézte. Halkan nyöszörögni kezdett, amikor egy csáp a dereka köré fonódott.

A Varázsige szavai kéretlenül jöttek az ajkára. Mintegy álomban nyitotta ki a száját, hogy kiejtse az első barbár szótagot.

Egy másik csáp suhant feléje ostorcsapásként, és a nyaka köré tekeredett, hogy belefojtsa a szót. Széltoló kapálódzva és fuldokolva csúszott a padlón a verem felé.

Vakon tapogatódzó keze megakadt Kétvirág képdobozában, amely sietve szedte az állványát. Ösztönösen megragadta, ahogy ősei kapták föl az első kezük ügyébe kerülő követ, amikor szembetalálták maguk egy dühöngő kardfogú tigrissel. Ha lenne elég szabad tere, hogy lesújtson vele a Szemre…

…a Szem az egész világot betöltötte előtte. Széltoló érezte, hogy az akaraterő úgy szivárog el belőle, mint víz a szitából.

A lusta gyíkok mozgolódni kezdtek ketrecükben a képdobozon. Ésszerűtlenül, ahogyan a lefejezésre váró elítélt minden foltot és karcolást észrevesz a vérpadon, a varázsló is látta, hogy az állatkák kékesfehér farka rendellenesen dagadt, és riasztóan lüktet.

Ahogy a csápok egyre közelebb vonszolták a Szemhez, az iszonyodó Széltoló védelmezőn maga elé emelte a dobozt, s ugyanakkor hallotta, amint a piktorkrampusz megszólal:

— Már majd’ szétpukkadnak, nem tudom tovább visszatartani őket. Mosolyogni tessék!

Ekkor…

…váratlanul ragyogó villanás következett, olyan fehér és olyan vakító…

…hogy egyáltalán nem is látszott igazi fénynek.

Bel-Shamharoth felbömbölt; valahol az ultrahangok tartományában kezdte, és Széltoló csontvelejében fejezte be. A csápok egy pillanatra megmerevedtek, szerteszét szórtva különféle rakományaik a teremben, mielőtt védelmező mozdulattal a roppant Szemhez kaptak. Az egész tömeg eltűnt a verem mélyén, és egy pillanattal később több tucat csáp fölkapta és alulról a helyére csapta a nagy, nyolcszögletű kőlapot; ezek persze becsípődtek, és most tehetetlenül vonaglottak a lezárt nyílás szélén.

Hrun földet ért, hemperedett egyet, visszapattant egy falról, és már talpon is volt. Megkereste a kardját, és módszeresen nekiállt levagdosni a csapdába esett csápokat. Széltoló hanyatt feküdt a padlón, és nagyon igyekezett nem megőrülni. Valami kongó, fás zörejre odafordította a fejét.

A Poggyász félköríves fedelén landolt. Most dühösen himbálta magát előre-hátra, apró lábaival vadul rúgkapált a levegőben.

Széltoló óvatosan körülnézett Kétvirágot keresve. A kis ember összecsuklott rakásként hevert az egyik falnál, de legalább nyöszörgött.

A varázsló kínlódva odamászott hozzá, és rekedten azt suttogta:

— Ez meg mi a nyavalya volt?

— Miért voltak ennyire fényesek? — motyogta Kétvirág. — Ó istenek, a fejem…

— Fényesek? — hüledezett Széltoló. A terem túloldalára nézett, a ketrecre a képdoboz tetején. A szemlátomást lesoványodott gyíkok benne érdeklődve figyelték.

— A szalamandrák — nyögte Kétvirág. — Biztos, hogy a kép túl lesz exponálva.

— Ezek szalamandrák? — kérdezte Széltoló hitetlenkedve.

— Persze. Szabvány tartozék.

Széltoló odatámolygott a ketrechez, és a kezébe vette. Természetesen nem most látott először szalamandrát, az általa ismert példányok azonban sokkal kisebbek voltak. Ráadásul az életnek is meglepően kevés jelét adták a Biokuriózumok Múzeumának spirituszos üvegcséiben úszkálva, lenn a Láthatatlan Egyetem pincéiben. A szalamandrák ugyanis a Körkörös-tenger térségében a kihalt fajok közé tartoztak.

Széltoló megpróbálta emlékezetébe idézni azt a keveset, amit tudott róluk. Mágikus élőlények. Szájuk nincs, mivel kizárólag a Korongvilág napfényének oktarin hullámhosszából kivont energiával táplálkoznak, azt pedig bőrön át szívják föl. Persze abszorbeálják a fény többi részét is; ezt egy különleges hólyagban tárolják, míg a szokásos úton-módon meg nem szabadulnak tőle. Egy korongvilági szalamandrák lakta sivatag valóságos világítótorony éjszakánként.

Széltoló letette őket, és zordan bólintott. A szegény állatok valósággal telezabálták magukat az oktarin fénnyel, amit ez a mágikus épület csak úgy árasztott magából, és a természet csakhamar megkövetelte a magáét.

A képdoboz arrébb szökkent állványán. Széltoló feléje rúgott, de elhibázta. Kezdett már torkig lenni a tudákos körtefával.

Felülről valami az arcába hullott. Ingerülten fricskázta félre.

Váratlan, csikorgó zajra kapta föl a fejét. Egy hang, ami a selymet hasító trancsírozó késére emlékeztetett, méltatlankodva szólalt meg:

— Tudod, ez egyenesen megalázó.

— Kuss — hördült Hrun. Nagy buzgalommal próbálta lefeszíteni Kring pengéjével az oltár tetejét. Fölnézett Széltolóra, és elvigyorodott. Legalábbis Széltoló őszintén remélte, hogy az a vicsorgó grimasz vigyornak volt szánva.

— Nagy varázslat — jelentette ki a barbár, miközben sonkányi mancsának minden erejével a hevesen tiltakozó kard markolatára nehezedett. — Mi most megosztozni kincs, jó?

Széltoló felhorkant, mert valami kicsi és kemény fültövön vágta. A levegőben mintha alig érezhető fuvallat támadt volna.

— Honnan tudod, hogy ott kincs van? — kérdezte.

Hrun nekiveselkedett, és sikerült beékelnie ujjait a kőlap alá.

— Alma lenni almafa alatt — mondta. — Kincs lenni oltár alatt. Logikus.

Összeszorította a fogát. Az oltárlap átbillent, és szörnyű robajjal a padlóra zuhant.

Széltolónak ezúttal a kezét találta el erősen valami. Fürgén utánanyúlt, elkapta, és értetlenül meredt rá. Egy öt-plusz-háromszögletü kődarab volt az. Fölnézett a mennyezetre. Normális dolog vajon, hogy így rogyadozik? Hrun vidáman dudorászott egy kis dallamot, s közben málladozó bőrzsákokat szedett elő a megszentségtelenített oltár alól.

A levegő sistergett, fluoreszkált, zümmögött. Megfoghatatlan széllökések lobogtatták a varázsló köntösét, kék és zöld szikrákat szórva. Széltoló feje körül őrjöngő, félig alakot öltött szellemek vonyítottak és vihorásztak, ahogy a láthatatlan örvény magába szívta őket.

Megpróbálta felemelni a kezét. Abban a pillanatban lángoló oktarin fényudvar ragyogott föl körülötte, miközben az egyre erősödő mágikus szél elsüvített mellette. A szélvihar dühöngve tombolt a teremben, és ámbár nem kavart fel egyetlen porszemet sem, mégis félő volt, hogy kifújja Széltoló szemét a koponyájából. Rikoltozva vágtatott végig a folyosókon, sikoltószellemhez hasonlatos jajgatása kőről kőre csapódott.

Kétvirág kétrét görnyedve föltápászkodott az asztrálorkánnal szemben.

— Ez meg mi a fene? — kiabálta.

Széltoló tett felé egy félfordulatot. A süvöltő szélvihar abban a pillanatban telibe kapta, s kis híján hanyatt döntötte. Pörögve a légáramban, kopogó szellemek örvényei kapkodtak a bokája után.

Hrun karja kinyúlt, és nyakon ragadta. A következő pillanatban a meggyalázott oltár szél árnyékában találta magát, Kétvirággal együtt. Mindketten lihegtek. Mellettük ott szikrázott Kring, a beszélő kard; mágikus mezejét százszorosára erősítette az asztrálvihar.

— Kapaszkodj! — üvöltötte Széltoló.

— A szél! — kiáltotta vissza Kétvirág. — Honnan jön? Merre fúj?

Egy pillantást vetett Széltoló arcába, amelyre ráfagyott a puszta iszonyat, és ettől megkettőzte szorításának erejét a köveken.

— Végünk van — mormolta Széltoló, miközben fölöttük recsegve-ropogva düledezett a mennyezet. — Honnan jönnek az árnyak? Merthogy a szél pontosan arra fúj!

Széltoló jól tudta, mi történik. Most, hogy Bel-Shamharoth rossz célra használt lelke a mélyebb alvilági síkokra süllyed, kiszívja magukból a kövekből rontó szellemét is s magával viszi abba a birodalomba, amely — a Korongvilág legmegbízhatóbb papjai szerint — részben a föld alatt található, részben pedig Valahol Másutt. Következésképp a templom védtelenül marad, kitéve az Idő könyörtelen vasfogának, amely szégyenkező évek ezrein át vonakodott a közelébe menni. Most az összes fölgyülemlett másodperc hirtelen elszabadult, együttes súlya nagy erővel lecsapott az alá nem támasztott kövekre.

Hrun fölpillantott az egyre szélesedő hasadékokra a mennyezeten, és nagyot sóhajtott. Aztán a szájába kapta két ujját, és harsányat füttyentett.

A valódi zaj késpengeként hasított a roppant, nyolcszögletű kőtömbön alakot öltő, vadul kavargó asztrálörvény pszeudo-hangzavarába. Kongó visszhang felelt rá, ami érdekes módon csontdobókockák pattogására emlékeztetett. Aztán újabb zaj hallatszott, amiben ezúttal nem volt semmi furcsaság. Lópaták dobogása.

Hrun csataménje vágtatott be egy összeomlófélben lévő boltív alatt, és lobogó sörénnyel fölágaskodott gazdája előtt. A barbár talpra küzdötte magát, a nyeregkápára akasztotta kincseszsákjait, és a ló hátán termett. Aztán lehajolt, elkapta Kétvirág grabancát, és keresztbe vetette maga előtt, mint egy liszteszsákot. Amikor a csatamén fordult, hogy lendületet vegyen a meneküléshez, Széltoló kétségbeesett ugrásra szánta el magát, és odazöttyent Hrun háta mögé, aki nem emelt kifogást.

A ló biztos léptekkel vágtatott a folyosókon, kecses ívben átszökkenve a törmelékhalmok fölött, ügyesen kerülgetve a mennyezetről a fejükre potyogó sziklatömböket. Az elkeseredetten kapaszkodó Széltoló megkockáztatott egy pillantást a hátuk mögé.

Nem csoda, hogy a ló ilyen sebesen vágtatott. Közvetlenül a sarkukban egy hatalmas, vészjósló külsejű láda loholt a remegő, lila fényben, amit egy fürge képdoboz követett pókszerű állványán. A tudákos körtefa olyan bulldog-elszántsággal követi gazdáját mindenhová, hogy a halott császárok sírmellékleteit hagyományosan ebből az anyagból készítik…

Alig egy másodperccel azelőtt törtek ki a szabad levegőre, hogy a nyolcszögletű boltív végül megroggyant, és szörnyű robajjal beomlott mögöttük.

A nap épp fölkelt. Mögöttük porfelhő szállt a magasba, ahogy a templom összeomlott, de ők nem néztek hátra. Ez hiba volt, mert Kétvirág még korongvilági mércével is különleges felvételeket készíthetett volna.

A füstölgő romok között megmozdult valami. Mintha gyorsan burjánzó, zöld szőnyeg nőtte volna be a törmelékhalmokat. Aztán egy tölgyfa tört a magasba elképesztő gyorsasággal, zöld rakétaként ágakat sarjasztva, és mire a legfelső gallyak hegye megszűnt remegni, már egy vén törzsekből álló liget kellős közepén magasodott. Egy bükk ütötte föl a fejét a romok alól, mint valami gomba, kifejlődött, elkorhadt, és fűrészporrá hullott szét a terméseiből kikelő csemeték között. A templom máris csak mohlepte kövek félig eltemetett halma volt.

Ám az Idő, noha kezdetben a torkot óhajtotta megragadni, most nekiállt, hogy befejezze a munkát. A hanyatló mágiát és a növekvő entrópiát elválasztó sistergő záróvonal lezúdult a domboldalon, és beérte a vágtató csatamént, amelynek lovasai — lévén maguk is az Idő teremtményei — észre sem vették. Az elvarázsolt erdő viszont susogva nyögött az évszázadok korbácsütései alatt.

— Lenyűgöző, nemdebár? — jegyezte meg valaki Széltoló térde mellett, miközben a ló utat tört magának a korhadó ágak és hulló levelek felhőjében.

A hangnak különös, fémes csengése volt. Széltoló odanézett Kringre, a kardra. Díszes markolatába két rubint illesztettek. A varázslónak az a kényelmetlen benyomása támadt, hogy a rubinok őt méregetik.

Az erdőtől peremirányba eső lápvidékről figyelték a fák és az Idő között dúló harcot, amelynek egy percig sem lehetett kétséges a végkimenetele. Szemet gyönyörködtető közjáték volt a pihenő fő funkciója mellett, mely egy medve tetemes részének elfogyasztásából állt, az állat ugyanis roppant elővigyázatlan módon Hrun íjának lőtávolságán belülre merészkedett.

Széltoló Hrunt bámulta a kezében tartott zsíros cubák fölött. Rádöbbent, hogy a hősi szerepkört előadó barbár alapjaiban különbözik attól a borozgató, tivornyázó Hruntól, aki szórványosan megjelent Ankh-Morporkban. Ez az új Hrun macskamód óvatos, fürge, mint a párduc, és teljesen otthonosan érzi itt magát.

Én pedig túléltem Bel-Shamharothot, emlékeztette magát Széltoló. Fantasztikus!

Kétvirág segített szétválogatni a hősnek a templomból lopott kincseket. Főleg ezüstnemű volt, csúf, bíborszínű kövekkel díszítve. A kincshalom nagy részét apró szobrocskák tették ki — pókok, polipok és a tengelyföldi pusztaságok fáin honos octarsiusok.

Széltoló megpróbált nem odafigyelni a mellette csikorgó fémes hangra, de hiába.

— …ezt követően Re’Durat pasája forgatott, és jelentős szerepet játszottam a Nagy Nef-i csatában; ott szereztem azt az apró csorbát, amit körülbelül a pengém kétharmadánál figyelhettél meg… — Kring egy puha főcsomót választott ki ideiglenes otthonának, onnan beszélt hozzá. — Valamelyik hitetlen igen sportszerűtlen módon oktiron nyakvédőt viselt, de persze én akkoriban még sokkal élesebb voltam. A gazdám finom selyemkendőket szokott volt miszlikbe vagdalni velem a levegőben és… ugye, nem untatlak?

— Huh? Ó, nem, nem, szó sincs róla. Nagyon érdekes, amit mesélsz — jelentette ki Széltoló, és továbbra is Hrunt méregette. Vajon mennyire lehet megbízni benne? Elvégre itt vannak a vadon kellős közepén, köröskörül trollok…

— Látom, jól nevelt, művelt személyiség vagy — folytatta Kring. — Tudod, nagyon ritkán találkozom valóban érdekes emberekkel, legalábbis hosszasabban. Az igazat megvallva én egy otthonos kis kandallópárkányt szeretnék magamnak, ami fölött nyugodtan ellóghatok a falon valami békés, csöndes helyen. Egyszer kétszáz évet töltöttem egy tó fenekén.

— Az szörnyen szórakoztató lehetett! — jegyezte meg Széltoló szórakozottan.

— Nem annyira — dünnyögte Kring.

— Nem, gondolom, tényleg nem.

— Egy szó mint száz, én voltaképp ekevas szeretnék lenni. Nem tudom pontosan, mi az, de úgy hangzik, mintha lenne értelme a létezésének.

Kétvirág odasietett a varázslóhoz.

— Nagyszerű ötletem támadt! — hadarta.

— Ja — mondta Széltoló fáradtan. — Fogadok, hogy meg akarod kérni Hrunt, kísérjen el minket Chirmig.

Kétvirág döbbenten meredt rá.

— Honnan tudod? — kérdezte.

— Gondoltam, hogy előbb-utóbb eszedbe jut — felelte Széltoló.

Hrun begyömöszölte nyeregtáskájába az utolsó ezüstszobrocskát, és bátorítóan vigyorgott rájuk. Aztán pillantása visszavándorolt a Poggyászra.

— Ha ő velünk tart, ugyan ki támadna meg minket? — kérdezte Kétvirág.

Széltoló megvakarta az állát.

— Hrun? — vetette föl.

— Hiszen megmentettük az életét a templomban!

— Hát, ha te a támadáson a gyilkosságot érted — sóhajtotta Széltoló. — Azt nem hiszem, hogy megölne minket. Nem az a fajta. Szerintem csak kirabol, megkötöz, és itt hagy a farkasoknak.

— Ugyan már!

— Nézd, ez a valódi élet! — csattant föl Széltoló. — Gondolj csak bele: itt vagy te egy láda arannyal. Nem merült még föl benned, hogy mindenki, akinek egy csöppnyi józan esze van, kapva kapna az alkalmon, hogy megcsapja? — Én is kapnék, tette hozzá gondolatban, ha nem láttam volna, mit csinál a Poggyász a túlságosan érdeklődő ujjakkal.

Aztán hirtelen minden megvilágosodott előtte. Hrunra nézett, aztán a képdobozra. A piktorkrampusz nagymosást végzett egy apró kádban, a szalamandrák pedig békésen szundikáltak ketrecükben.

— Van egy ötletem — mondta. — Úgy értem, mi az, amit a hősök a legjobban szeretnek?

— Az arany? — találgatta Kétvirág.

— Nem. Arra gondolok, amit igazán szeretnek.

Kétvirág elkomorodott.

— Nem értem — mondta.

Széltoló felkapta a képdobozt.

— Hrun! — kiáltotta. — Gyere csak ide egy pillanatra!

A napok békésen teltek. Igaz, egy ízben hídőrző trollok kis csapata megpróbálta tőrbe csalni őket, egyik éjszaka pedig kis híján rajtuk ütött egy rablóbanda (ám oktalan módon az alvók legyilkolása előtt vizsgálgatni kezdték a Poggyászt). Hrun mindkét alkalommal dupla zsoldot kért és kapott.

— Ha valami bajunk esik — mondta neki Széltoló —, nem lesz senki, aki működtetni tudja a varázsdobozt. Nem lesz több kép Hrunról, érted?

Hrun bólintott, s közben elbűvölve legeltette tekintetét a legutóbbi fényképen. Hrunt ábrázolta hősies pózban, amint lábát fél tucat lemészárolt trollon nyugtatja.

— Én, te, meg kis barát Kettő Virágok, mi mind leszünk oké — mondta. — Holnap csinálni jobb arcél, huh?

Gondosan becsomagolta a képet egy darab trollbőrbe, és eltette a nyeregtáskába, a többi mellé.

— Úgy látszik, működik — mondta Kétvirág elismerően, miután Hrun előrelovagolt, hogy felderítse az utat.

— Persze — felelte Széltoló. — Elvégre a hősök önmagukat szeretik a legjobban.

— Tudod, hogy egyre jobban bánsz a képdobozzal?

— Hát igen.

— Akkor talán szereznéd eltenni magadnak ezt. — Kétvirág egy fényképet nyújtott át a varázslónak.

— Mi ez? — kérdezte Széltoló.

— Ó, csak a kép, amit a templomban készítettél.

Széltoló iszonyodva meredt rá. A szélén ugyan látni lehetett egy-két kósza csápot, elsősorban azonban egy hatalmas, barázdált, gyászoló körmű, báj italfoltos, de annál elmosódottabb hüvelykujjat ábrázolt.

— Hiába, ez az én szerencsém — mondta fáradtan.

— Győztél — jelentette ki a Sors, és odalökte az asztalon keresztül a lelkek halmát. Az összegyűlt istenek megkönnyebbültek. — De nem ez volt az utolsó játszma — tette még hozzá.

Az Úrnő belemosolygott a szempárba, ami olyan volt, mint két lyuk az univerzum szövedékén.

A domb körül nem maradt semmi, csak az erdő maradványai, meg egy porfelhő a horizonton, amit szárnyára kapott és szétszórt az esti szél. Eltekintve persze a kidőlt, mohos mérföldkövön üldögélő fekete, rongyos alaktól. Annak arckifejezését viselte, akit igazságtalanul elnyomtak, akitől rettegnek és félnek, pedig ő a szegények egyetlen barátja és a halálos sebesültek legjobb doktora.

A Halál, bár szeme persze nem volt, hosszan figyelte a távolban eltűnő Széltolót. Noha csontarca képtelen volt bármiféle kifejezést magára ölteni, valahogy mégis sikerült zordan és komoran utána bámulnia. A Halálnak mindig rettentő sok dolga van, most mégis úgy határozott, hogy ezentúl hobbija is lesz. Van valami ebben a varázslóban, ami szerfölött bosszantja. Nem szereti például, ha valaki nem jelenik meg a megbeszélt találkozón.

MÉG ELKAPLAK, TE BITANG — mondta a Halál olyan hangon, mint egy bezáruló ólomkoporsó fedelének döndülése. — DÖGÖLJEK MEG, HA NEM.