A gyermekkor vége

III. AZ UTOLSÓ NEMZEDÉK

— Ezt nézd! — csattant fel George Greggson, és Jean elé dobta az újságot. Ő utánakapott, de az újság leesett, és közönyösen szétterült a reggelizőasztalon. Jean nyugodtan elkente a dzsemet, majd elolvasta a sértő részt, s közben mindent elkövetett, hogy észrevegye benne a sértést. Az ilyesmiben nem volt valami ügyes, mert túlontúl gyakran értett egyet a bírálatokkal. Ezeket az eretnek nézeteket rendszerint megtartotta magának, és nemcsak a béke meg a nyugalom kedvéért. George minden további nélkül elfogadta tőle (vagy bárki mástól) a dicséretet, de rögtön lesújtó kioktatásban részesült művészi tudatlanságáért, ha bármiféle kritikával merészelte illetni a munkáját.

Kétszer is elolvasta a tudósítást, aztán föladta. Kifejezetten dicsérő volt, ezt meg is kellett mondania.

— Úgy ír, mint akinek tetszett az előadás. Mi miatt morogsz?

— Emiatt! — horkant fel George, s hüvelykujjával a hasáb közepére bökött. — Olvasd csak el még egyszer!

— „Különösen szemet pihentetők voltak a balett-jelenet hátterének finom pasztellzöldjei.” És?

— Nem zöldek voltak! Rengeteg időt áldoztam rá, hogy megtaláljam a kéknek pontosan azt az árnyalatát! És akkor mi történik? Vagy valamelyik átkozott mérnök felborítja a színegyensúlyt, vagy kancsal készüléket kapott az a hülye kritikus! Hé, a mi készülékünkön milyen színűnek látszott?

— Hát… nem emlékszem rá — vallotta be Jean. — Baba akkortájt kezdett nyöszörögni, úgyhogy ki kellett mennem, hogy megnézzem, mi baja.

— Aha — mondta erre George, s visszasüllyedt szelíden fortyogó nyugalmába. Jean tudta, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet az újabb robbanás. Úgy is volt; de ez már sokkal szelídebbnek mutatkozott.

— Kitaláltam egy új meghatározást a tévére — dünnyögte George mogorván. — Ez az az eszköz, amely gátolni hivatott a kommunikációt művész és közönsége között.

— Mit akarsz?! — vágott vissza Jean. — Vissza akarod hozni az élő színházat?

— Miért ne? — kérdezte George. — Éppen hogy ezen töröm a fejem. Ugye, tudsz arról a levélről, amit Új— Athénből kaptam? Megint írtak. És most válaszolni fogok.

— Csak nem? — kérdezte Jean ijedten. — Hiszen azok csupa hóbortos különcök…

— Ennek csak egy módon lehet utánajárni. Az elkövetkező két hétben el akarok menni hozzájuk. Meg kell mondanom, hogy az írások, amiket publikálnak, teljesen épeszűnek hatnak. És van köztük néhány igazán jó ember.

— Ha azt várod tőlem, hogy ezentúl szabad tűzön fogok főzni, és állatbőrökbe öltözöm, akkor…

— Jaj, ne butáskodj! Azok a történetek merő képtelenségek! A telepen minden megvan, ami igazán szükséges a civilizált élethez. Csak a fölösleges sallangokban nem hisznek, ennyi az egész. Különben is, évek óta nem láttam a Csendes-óceánt. Fogjuk fel kirándulásnak.

— Ebben egyetértek veled — mondta Jean. — De sem Öcsiből, sem Babából nem szeretnék polinéz vadembert nevelni.

— Nem lesznek azok — szögezte le George. — Ezt megígérhetem. Igaza volt, bár nem úgy, ahogy ő gondolta.

— Ahogy már a levegőből láthatta, a Telep két szigetből áll, melyeket egy töltés köt össze — mondta a kis ember a veranda túlsó végében. — Ez itt Athén, a másikat meg Spártának kereszteltük el. Elég vad, sziklás vidék, remek helyszín mindenféle edzésre, sportolásra. — A szeme éppen csak odavillant a látogató derekára, de George ettől is összerándult a nádszékben. — Spárta egyébként egy kialudt vulkán. Legalábbis ezt mondják a geológusaink, haha! De térjünk vissza Athénre! A Telepnek az az elképzelése, ahogy már sejtheti is, hogy egy független, erős, saját művészi hagyományokkal rendelkező, kulturális csoportot alakítson ki. Hangsúlyoznom kell, hogy sok előzetes kutatás kellett ahhoz, hogy belevágjunk ebbe a vállalkozásba. Itt valójában egyfajta társadalomtudományi alkalmazás folyik, méghozzá olyan rendkívül bonyolult matematikai alapokon, hogy én meg sem próbálok ügy tenni, mintha érteném a dolgot. Annyit mindenesetre tudok, hogy matematikusszociológusok számították ki, mekkora legyen a Telep, hányféle embertípus éljen benne, és mindenekelőtt, hogy miféle alkotmány hivatott biztosítani a Telep hosszú távú stabilitását.

A kormányzó tanács nyolc igazgatóból áll, akik személyükben a termelést, az energiát, a társadalomtudományt, a művészetet, a gazdaságot, a tudományt, a sportot és a filozófiát képviselik. Állandó elnök vagy főtitkár nincs. Az elnöki székben, évente váltva egymást, sorra helyet foglal minden igazgató.

Pillanatnyilag valamivel több mint ötvenezres a lélekszámunk; egy kicsit elmarad a kívánt optimumtól. Ezért aztán jobban odafigyelünk az új tagokra. És persze van bizonyos veszteségünk is néhány különlegesebb tehetség terén még nem vagyunk igazából önfenntartóak.

Itt, ezen a szigeten megpróbálunk megőrizni valamit az emberiség függetlenségéből, művészi hagyományaiból. Nem tekintjük ellenségeinknek a főkormányzókat; semmi mást nem akarunk, mint hogy hagyjanak bennünket, hadd menjünk békén a magunk útján. Amikor eltörölték a régi nemzeteket s azt az életmódot, amit az emberiség a történelem kezdete óta ismert, a rosszal együtt sok jó dolgot is kisöpörtek. A világ most békés, jellegtelen, kulturálisan halott; semmi igazán újat nem alkottak azóta, amióta a főkormányzók idejöttek. Az ok nyilvánvaló. Nem maradt semmi, amiért harcolni lehetne, ellenben túl sok a kikapcsolódás meg a szórakozás. Maga tudja, hogy naponta hozzávetőleg ötszáz órát sugároz a rádió és a televízió a különböző csatornákon? Ha nem alszik, és semmi mást nem csinál, még úgy is kevesebb, mint a huszadrészét nézheti meg mindama szórakoztatóműsornak, ami egyetlen gombnyomással elérhető! Nem csoda, ha az emberek ellustulnak, s olyanok lesznek, mint a szivacs: csak felszívnak, de nem alkotnak. Tudta, hogy jelenleg napi három óra az átlagos nézési idő? Az emberek hovatovább már nem is a saját életüket élik! Egész napos elfoglaltságot fog jelenteni, hogy lépést tartsanak a tévében látható legkülönbözőbb családi sorozatokkal!

Itt, Athénban, a szórakozás visszakerült az őt megillető helyre. És ami ennél is több, élőben megy, nem pedig konzervben kapjuk.

Egy ekkora közösségben megvalósulhat a szinte teljes körű részvétel, mindazzal együtt, amit az ilyesmi az előadóknak, a művészeknek jelent. Történetesen van egy kiváló szimfonikus zenekarunk valószínűleg az elsők között van a világon.

De nem akarom, hogy mindezt csak az én elbeszélésemből ismerje meg. Az az általános gyakorlat, hogy a leendő polgárok itt maradnak pár napra, s barátkoznak a hellyel. Ha úgy döntenek, hogy csatlakoznak hozzánk, akkor elvégzik azt a pszichológiai tesztsorozatot, amely lényegében a mi elsődleges védelmi vonalunk.

Nagyjából a jelentkezők harmadát utasítjuk vissza, többnyire olyasmik miatt, amik nem vetnek rájuk rossz fényt, s odakint a világban nem is számítanak. Akik megfeleltek, hazamennek, hogy elrendezzék az ügyeiket, s majd csak azután csatlakoznak hozzánk. Van, hogy ilyenkor meggondolják magukat, de ez ritkaságszámba megy, és szinte mindig tőlük független személyes okok miatt következik be. Jelenlegi vizsgafeladataink gyakorlatilag száz százalékig megbízhatók: épp azokat az embereket engedik át, akik valóban jönni akarnak.

— És ha valaki később gondolja meg magát? — vetette közbe idegesen Jean.

— Elmehet később is. Semmi nehézséget nem támasztunk. Ilyen is megesett már egyszer-kétszer.

Hosszú csend következett. Jean George-ra nézett, aki elgondolkodva simogatta a művészi körökben mostanság divatos oldalszakállát. Mindaddig, amíg még nem égettek föl minden hidat maguk mögött, Jean nem volt túlontúl ideges. A Telep érdekes helynek látszott, és nem is működött annyira rosszul, amennyire tartott tőle. A gyerekeknek tetszeni fog. És mindent összevéve, csak ez számított.

Hat hét múlva költöztek. A földszintes ház kicsike volt, de épp megfelelő egy olyan családnak, amelyik nem akart négytagúnál nagyobb lenni. Minden alapvető háztartási gép megvolt, és Jean megnyugodva vette tudomásul, hogy nem kell visszasüllyedniük a házi rabszolgaság sötét korába. Az a felfedezés viszont kifejezetten zavarba ejtette, hogy a házban van konyha. Egy ekkora közösségben elvárhatta volna az ember, hogy elég lesz föltárcsáznia az Ételközpontot, s öt perc múlva megkapja a kiválasztott ételt. Nagyon rendjén való dolog az egyéniség, gondolta Jean, de félő, hogy ezzel egy kicsit túl messzire mentek. Borongva gondolt rá, hogy vajon az ennivalóhoz hasonlóan a család ruháit is neki kell majd készítenie. De az automata mosogatógép és a radartűzhely között nem látott rokkát, vagyis mégsem lehetett olyan vészes a helyzet…

Természetesen a ház többi része még nagyon üres és kezdetleges állapotban volt. Ők voltak az első lakói, s kellett hozzá egy kis idő, míg az újdonság sterilitásából meleg emberi otthon lesz. Nem vitás, hogy a gyerekek hatékony katalizátorai voltak a folyamatnak. A fürdőkádban például most is ott haldoklott egy szerencsétlen lény (ámbár Jean még nem tudott róla), amely annak esett áldozatul, hogy Jeffreynek fogalma sem volt az édes és sós víz közti különbségről. Jean az ablakhoz ment, amelyen még nem volt függöny, és kinézett a Telepre. A táj gyönyörű volt, nem vitás. A ház annak az alacsony dombnak a nyugati lejtőjén állt, amely — vetélytársak híján — uralta Athén egész szigetét. Két kilométerre, északra idelátszott a töltésút, amely Spárta irányában keskeny késpengeként hasította ketté a vizet. Néha valósággal megijesztette, annyira más volt az a másik, sziklás sziget a maga komor, vulkáni kúpjával, mint itt e békés vidék. Nem is értette, hogyan lehetnek biztosak a tudósok abban, hogy az a vulkán soha nem fog feléledni, és nem söpri el mindnyájukat.

Egy imbolygó alak mászott fölfelé a kaptatón, s vonta magára a tekintetét, ahogy — dacolva a közlekedési szabályokkal — gondosan követte a pálmafák árnyékát. George tért haza első tárgyalásáról. Ideje volt hát abbahagyni az ábrándozást, s hozzálátni a ház körüli teendőkhöz.

Fémes csattanás adta hírül, hogy George biciklije befutott. Jean nem tudta, mennyi időbe fog telni, míg mindketten megtanulnak biciklizni. A szigeten megszokott életmódnak olyan sajátossága volt ez is, amire nem számítottak. A magánautók használatát nem engedélyezték — de voltaképpen nem is volt rájuk szükség, mivel légvonalban a legnagyobb távolság nem egészen tizenöt kilométer volt. Akadtak ilyen-olyan, közösségi tulajdonban lévő járművek — targoncák, mentő— és tűzoltóautók —, melyek legföljebb ötven kilométeres óránkénti sebességgel mehettek, kivéve a valódi veszélyhelyzeteket. Így aztán Athén lakóinak rengeteg alkalmuk nyílt a testgyakorlásra, az útjaik sem voltak túl zsúfoltak — és nem létezett forgalmi baleset.

George sietős puszit nyomott a felesége arcára, majd megkönnyebbült sóhajjal belerogyott a legközelebbi székbe.

— Hű! — mondta, a homlokát törölgetve. — Fölfelé jövet a dombon mindenki elhúzott mellettem, ebből arra kell következtetnem, hogy az emberek igenis meg tudják ezt szokni. Úgy érzem, máris fogytam tíz kilót.

— Milyen napod volt? — érdeklődött Jean kötelességtudóan. Remélte, hogy George nem lesz túl fáradt, és segít neki a kicsomagolásban.

— Nagyon biztató. Persze azoknak az embereknek, akikkel találkoztam, a felére sem emlékszem, de mind nagyon kedvesnek mutatkoztak. És a színház éppolyan jó, ahogy reméltem. Jövő héten elkezdünk dolgozni Shaw Vissza Matuzsálemhez című darabján. A díszletekért és a színpadképért teljes mértékben én leszek felelős.

Szokatlan lesz, hogy nem egy tucatnyi ember mondja meg, hogy mit csináljak és mit ne. Igen, azt hiszem, jól fogjuk érezni itt magunkat!

— A biciklik ellenére?

George-ban még volt annyi erő, hogy fussa egy vigyorra.

— Igen — felelte. — Pár hét, és meg se kottyan nekem ez a kis dombocska Nem nagyon hitt benne — pedig pontosan így történt. De még azután is eltelt egy hónap, mire Jean is felhagyott az autó utáni sóvárgással, és arra is rájött, mi mindent csinálhat az ember, ha saját konyhája van.

Új-Athén nem az a természetes és spontán képződmény volt, mint a régi város, amelynek a nevét viselte.

Mindent, ami a Teleppel kapcsolatos volt, jó előre megterveztek azok az emberek, akik e téma tanulmányozására sok évet áldoztak. Úgy kezdődött az egész, hogy jelentős emberek maroknyi csoportja nyílt összeesküvést szőtt a főkormányzók ellen — s ez kihívást jelentett a politikájukkal, sőt, a hatalmukkal szemben.

A Telep támogatói eleinte erősen tartottak tőle, hogy Karellen majd annak rendje és módja szerint az útjukba áll, de a felügyelő nem csinált semmit — az égvilágon semmit. Ez nem is volt annyira megnyugtató, mint várható lett volna. Karellennek bőven volt ideje; ha akart, akár egy késleltetett ellenlépésre is felkészülhetett. De az is lehet, hogy annyira bízott a terv meghiúsulásában, hogy semmiféle ellenintézkedést nem tartott szükségesnek.

Az emberek többsége azt jósolta, hogy a Telep meg fog bukni. Pedig a múltban is akadtak szép számmal közösségek, amelyek valami különleges vallási vagy filozófiai célnak szentelték magukat, pedig akkoriban még hírét sem hallották holmi társadalmi mozgatóerőknek. Igaz, hogy körükben magas volt a halálozási arány, de voltak túlélők is. És Új-Athén olyan szilárd alapokra épült, amilyenek létrehozására csak képes volt a modern tudomány.

Sok oka volt annak, hogy épp egy szigetet választottak lakóhelyül. Közöttük a legkevésbé fontosak voltak a pszichológiai indíttatásúak. A tömeges légi közlekedés korában az óceán nem jelentett semmiféle lélektani korlátot, de továbbra is fenntartotta az elszigeteltség érzetét. Ráadásul a korlátok közé szorított szárazföld nem engedte, hogy túl sok ember éljen a Telepen. A népesség legfeljebb százezer fős lehetett; ezt túllépve elveszítené a kicsiny, zárt közösségekben rejlő, megannyi előnyét. Az alapítók egyik célja az volt, hogy Új— Athén minden lakója ismerje a hozzá hasonló érdeklődésű, összes polgárt — és úgyszintén a fennmaradók egy— két százalékát.

Új-Athén lelke, motorja egy zsidó ember volt. Mózeshez hasonlóan ő sem léphetett be soha az Ígéret földjére; a Telepet három évvel az ő halála után alapították.

Izraelben született, a valaha utolsó független nemzeti államként létrejött s ezért legrövidebb életű országban.

Itt talán még keserűbben vették tudomásul, mint bárhol másutt, hogy a nemzeti szuverenitásnak vége — mert nehéz lemondani egy olyan álomról, amely sok évszázados sóvárgás után éppen hogy csak megvalósult. Ben Salomon nem volt fanatikus, de gyermekkori emlékei nem kis mértékben határozhatták meg azt a filozófiát, amit át szeretett volna ültetni a gyakorlatba. Világosan emlékezett rá, hogy milyen volt a világ a főkormányzók eljövetele előtt, és nem óhajtotta vissza azt a világot. Nem kevés intelligens és jó szándékú embertársával egyetemben méltányolni tudta mindazt, amit Karellen az emberi fajért tett, de boldogtalan volt, ha arra gondolt, hogy mik a felügyelő végső tervei. Lehetséges-e, tette föl olykor magának a kérdést, hogy a főkormányzók mérhetetlen intelligenciájuk ellenére igazából nem ismerik az emberiséget, és csupa jó szándékból szörnyű hibát követnek el ellenük? És ha az igazság és rend iránti önzetlen szeretetük arra készteti őket, hogy megreformálják a világot, de azt nem veszik észre, hogy közben megölik az ember lelkét?

Alig kezdődött el a hanyatlás, már nem volt nehéz felfedezni a romlás első jeleit. Salomon nem volt művész, de a maga érzékeny módján felfogta, hogy mi a művészet, és tudta, hogy a saját kora egyetlen területen sem veheti föl a versenyt az előző századok teljesítményeivel. Lehet, hogy a dolgok vissza fognak térni a helyes útra, ha majd elmúlik a megrázkódtatás, amit a főkormányzók civilizációjával való találkozás okozott. De lehet, hogy nem — és az okos ember mindig megfontolja, hogy kössön-e biztosítást.

Új-Athén volt a biztosítási kötvény. Megalapítása húsz évbe és decimális fontban számolva néhány milliárdba került — a világ összvagyonát tekintve ez viszonylag csekély tényezőnek számított. Az első tizenöt évben nem történt semmi, minden az utolsó öt esztendőben történt.

Salomon vállalkozása kudarcba fulladt volna, ha nem tudja megnyerni magának a világ leghíresebb művészeinek maroknyi csapatát. Ők nem azért rokonszenveztek a tervvel, mert az a faj szempontjából fontos volt, hanem azért, mert hatott az énjükre. És ha már meg voltak nyerve, a világ is hallgatott rájuk, s erkölcsileg is, anyagilag is támogatta őket. Adva volt tehát a csapongó tehetség látványos külsősége — amely mögött a Telep igazi építői megvalósították a terveiket.

A társadalom emberi lényekből áll, akiknek egyéni viselkedése kiszámíthatatlan. De kellő számú alapegység ismeretében bizonyos törvények már megmutatkoznak — ahogy azt már réges-régen fölismerték az életbiztosító társaságok. Nincs, aki megmondaná, kik fognak meghalni egy adott időszakban — de a halálozások végösszegét meglehetős pontossággal előre meg lehet jósolni.

Vannak más, finomabb törvényszerűségek, melyeket olyan, huszadik század eleji matematikusok sejtettek meg először, mint Weiner és Rashavesky. Kétségbe vonták, hogy olyan eseményeket, mint például a gazdasági válságok, a fegyverkezési verseny következményei, politikai választások és így tovább, pontos matematikai módszerekkel elemezni lehetne. Az igazi nehézséget a változatok roppant sokfélesége jelentette, melyek nagy részét nehéz volt számokban kifejezni. Az ember nem rajzolhatta meg a görbéket azzal a kijelentéssel, hogy: „Mihelyt elérjük ezt a vonalat, kitör a háború”. És sohasem lehetett olyan, végképp megjósolhatatlan eseményekkel számolni, mint amilyen egy kulcsfigura meggyilkolása, valamely új tudományos felfedezés hatásai — még kevésbé a földrengés— vagy árvízszerű természeti katasztrófákkal, melyek óriási hatással bírhattak nagy embertömegekre és a belőlük formálódott társadalmi csoportokra.

De — hála az elmúlt száz év nagy türelemmel felhalmozott tudásanyagának, az ember mégiscsak sok mindent megtehetett. A feladat meghaladta volna az erejét, ha nem segítenek az óriás számítógépek, melyek másodpercek alatt végezték el azokat a számításokat, amikhez ezer ember kellett volna. A Telep tervezésekor a legteljesebb mértékben igénybe vettek ilyen és hasonló segítségeket.

Új-Athén alapítói még ilyen körülmények között is csak a talajról és az éghajlatról tudtak gondoskodni, melyben a szívüknek oly kedves növényen vagy fakad virág, vagy nem. Ahogy maga Salomon megjegyezte: „A tehetségben biztosak lehetünk, de a zsenialitásért csak imádkozhatunk.” Mindenesetre jogosnak látszott a remény, hogy egy ilyen telített oldatban valamiféle érdeklődésre számot tartó reakciók meg fognak indulni. A magány kevés művésznek tesz jót; nincs ösztönzőbb erő, mint a hasonló érdeklődésű koponyák konfliktusa.

Mindeddig a konfliktus a szobrászatban, a zenében, az irodalmi kritikában és a filmgyártásban hozott valamirevaló eredményeket. Azt azonban még nem lehetett látni, hogy a történelmi kutatást végző csoport beváltja-e a felbujtók reményeit; nekik ugyanis leplezetlenül az volt a szándékuk, hogy visszaszerzik az emberiség saját eredményeibe vetett hitét. A festészet tovább sorvadozott, mintegy alátámasztva azok véleményét, akik szerint a művészet statikus, kétdimenziós formáinak már nincs létjogosultsága.

Megfigyelhető volt — bár kielégítő magyarázat még nem született rá —, hogy az időnek fontos szerepe van a Telep legsikeresebb művészi teljesítményeiben. Még a szobrok között is ritka volt a mozdulatlan műalkotás.

Andrew Carson nyugtalanító tömegei és vonalai az ember figyelő tekintete előtt változtak lassan, az elme által felfogható komplex mintázatnak megfelelően, még akkor is, ha a mű megértése nem volt tökéletes. Carson némi joggal állította, hogy ő az egy évszázaddal korábbi „mobilokat” vitte el a végsőkig azzal, hogy összeházasította a szobrászatot és a balettet.

A Telepen folyó zenei kísérletek többsége foglalkozott meglehetős tudatossággal azzal a jelenséggel, amit „időköz”-nek lehetne nevezni. Mi a legrövidebb hangjegy, amit az elme még meg tud ragadni — vagy a leghosszabb, amit unalom nélkül elviselhet? Lehet-e módosítani az eredményt szabályozással vagy megfelelő hangszereléssel? Ilyesféle kérdéseken vitatkoztak vég nélkül, és az érveik nem voltak pusztán akadémikusak. A végén pedig rendkívül érdekes kompozíciók születtek. De a legsikeresebb tapasztalatokat a korlátlan lehetőségekkel bíró rajzfilmművészetben szerezte meg Új— Athén. A Disney óta eltelt száz év sok mindent hagyott elvégezetlenül a minden médiumok legrugalmasabbikában. Ha csak a realisztikus oldalát nézzük, az elkészült produktumot nem lehetett megkülönböztetni az igazi fényképtől — ami persze kiváltotta azok megvetését, akik az elvonatkoztatás felé fejlesztették tovább a rajzfilmet.

A mindeddig legkevesebbet alkotó művész— és tudóscsoport vonzotta a legnagyobb érdeklődést — és váltotta ki a legnagyobb ijedelmet. Ez a csoport a „totális azonosuláson” dolgozott. Tevékenységéhez a film története adta a kulcsot. Előbb a hang, aztán a szín, majd a sztereoszkópfa s végül a cinerama tette, hogy a jó öreg „mozi”

maga is egyre inkább hasonlított a valóságra. Hogy hol a történet vége? Nyilván ott következik be a végső stádium, akol a közönség elfelejti, hogy ő most közönség, és részévé válik a cselekménynek. Hogy ez bekövetkezzék, célba kell venni minden érzékszervet — sokan még a hipnotizálást is célszerűnek tartották. Ha sikerült elérni a célt, az ember tapasztalati világa rendkívül kiszélesedett. Az illető — legalábbis egy időre — egy másik emberré válva vehetett részt minden elképzelhető, valóságos vagy képzeletbeli kalandban. De lehetett akár növény vagy állat is, ha sikerült elkapni és rögzíteni más élőlények érzékszervi benyomásait. És ha véget ért a „program”, az emberben olyan eleven emlék maradt róla, mint minden más élményéről, amit a valóságos életben szerzett — tulajdonképpen meg sem tudta különböztetni a valóságtól.

A jövő kilátása káprázatos volt. Sokan egyenesen rémítőnek találták, és csak abban bíztak, hogy a vállalkozás kudarcba fullad. A szívük mélyén azonban tudták, hogy ha a tudomány valamit lehetségesnek kiált ki, akkor annak végső megvalósítása elkerülhetetlen…

Ilyen volt tehát Új-Athén; és ilyesmikről álmodozott. Azzá szeretett volna válni, ami a régi Athén lehetett volna, ha a rabszolgák helyett gépekkel dolgoztat, s a babonák helyébe a tudományt lépteti. De hogy sikerülni fog-e a kísérlet, azt még nagyon korai lett volna megjósolni.

Jeffrey Greggson azok közé a szigetlakók közé tartozott, akik ez idő szerint még nem érdeklődtek esztétikai vagy tudományos kérdések iránt — melyek pedig a legfőbb elfoglaltságot jelentették a szüleinek. Ő tisztán személyes okokból támogatta a Telepet. A tenger — amely egyik irányban sem volt néhány kilométernél messzebb — elbűvölte. Rövid életének nagy részét a kontinens belsejében töltötte, s még újdonság volt számára, hogy mindenütt víz veszi körül. Jó úszó volt, s barátaival együtt gyakorta indult felfedező bicikliútra a lagúna sekély vizében, amikor is mindig magával vitte a békauszonyát és a maszkját. Jean eleinte nem volt túlságosan elragadtatva a dologtól, de miután néhányszor ő is lemerült, már nem félt a tengertől és fura teremtményeitől, és hagyta, hadd szórakozzon Jeffrey kedvére — azzal a kikötéssel, hogy soha nem megy egyedül úszni.

A Greggson-ház másik tagja, aki csak helyeselni tudta a változást, Fey volt, a csodaszép, aranysárga vizsla; az eb hivatalosan George-é volt, de csak ritkán lehetett elszakítani Jeffreytől. Elválaszthatatlanok voltak, mind nappal, mind — ha Jean nem avatkozott bele — éjszaka. Fey csak akkor maradt otthon, ha Jeffrey biciklitúrára indult; ilyenkor nyugtalanul kifeküdt az ajtó elé, s orrát a mancsára fektetve, szomorú, párás szemmel fürkészte az utat. Ez eléggé megalázó volt George-nak, aki szép kis summát fizetett érte meg a pedigréjéért. Úgy látszott, meg kell várnia a következő nemzedéket — ami három hónap múlva volt esedékes —, hogy végre neki is legyen saját kutyája. Jeannek e téren más szempontjai voltak. Ő is szerette Feyt, de úgy gondolta, egy vadászkutya éppen elég a háznál.

Csak Jennifer Anne nem döntötte még el, tetszik-e neki a Telep, Ez persze egyáltalán nem volt meglepő, mivel ő a kiságya műanyag lapjain kívül még semmit sem látott a világból, és jóformán még csak nem is gyanította, hogy ez a hely létezik egyáltalán a világon.

George Greggson nem sokat törődött a múlttal; túlontúl lefoglalták a jövőt illető tervei, és lekötötte a munkája meg a gyerekei. Valóban csak elvétve fordult elő, hogy gondolatai visszakalandoztak arra az évekkel ezelőtti afrikai éjszakára — és soha nem beszélt róla Jeannel. Közös megegyezéssel kerülték a témát, és soha többé nem látogatták meg Boyce-ékat, pedig többször is hívták őket. Évente új és új kifogásokat mondtak Rupertnek a telefonba, aki utóbb már nem is zaklatta őket. Maiával való házassága, általános meglepetésre, továbbra is boldognak látszott.

Annak az estének köszönhetően Jeanben megszűnt minden vágy arra, hogy belekontárkodjék a tudomány határain kívül eső rejtélyekbe. Teljesen eltűnt belőle az a naiv és kritikátlan csodálat, ami addig Ruperthez és a kísérleteihez vonzotta. Talán meggyőzte magát, s több bizonyítékra már nem volt szüksége; George okosabbnak látta, ha nem kérdezősködik utána. Olyan volt ez, mintha az anyai gondok minden ilyen érdeklődést kitöröltek volna Jeanből.

George tudta, hogy soha meg nem oldódó titkok miatt kár idegeskedni, de néha felriadt az éjszaka csendjében, és ilyenkor elgondolkodott. Eszébe jutott, amikor összetalálkozott Jan Rodricks-szal Rupert házának a tetején, s felrémlett benne az a néhány szó, amit az egyetlen olyan emberi ténnyel váltott, aki sikerrel dacolt a főkormányzók tilalmával. Arra gondolt, hogy a természetfölötti birodalmában nincs semmi, ami hátborzongatóbb volna, mint az a szikár tudományos tény, hogy noha közel tíz éve már, hogy Jannel beszélgetett, a messzi világban járó utazó azóta csak néhány nappal lett öregebb.

A világegyetem végtelen nagyságánál jobban elrémítette a titokzatossága. George nem volt az az ember, aki szeretett mélyen belegondolni az efféle dolgokba, de néha az az érzése támadt, hogy olyanok ők, emberek, mint a biztonságosan félreeső játszótéren játszadozó gyerekek, akik mit sem tudnak a külvilág kegyetlen valóságáról.

Jan Rodricks-nak nem tetszett ez a nagy védettség megszökött belőle a ki tudja, mibe. De ebben a dologban George a főkormányzók mellé állt. Nem akart szembenézni semmivel, ami az ismeretlen sötétségben, a Tudomány lámpája által vetett aprócska fénykör mögött lapult.

— Hogy lehet az — siránkozott George —, hogy valahányszor itthon vagyok, Jeff mindig odavan valamerre?!

Ma éppen hová ment?

Jean fölnézett a kötéséből — ez az archaikus időtöltés nagy sikerrel támadt föl újabban. A szigeten egyébként is elég sűrűn váltogatták egymást az efféle divatok — e mostani hóbortnak a legfőbb haszna az volt, hogy a férfiak szinte kivétel nélkül színes pulóvereket hordtak, amitől nappal ugyan melegük volt, de annál nagyobb hasznát vették napnyugta után.

— Spártába ment — válaszolta Jean. — Megígérte, hogy vacsorára itthon lesz.

— Tulajdonképpen azért jöttem haza, hogy befejezzek egy munkát — mondta George elgondolkodva —, de olyan szép idő van, hogy én is kimegyek, és úszom egyet. Milyen fajta halat hozzak neked haza?

George soha nem fogott semmit, és a lagúna halai túlságosan is ravaszak voltak, semhogy hagyják magukat kifogni. Jean már éppen azon volt, hogy ezt az orra alá dörgöli, amikor a délután csendjét szétzúzta egy hang.

Olyan hang volt ez, amelynek még ebben a békés korban is volt annyi ereje, hogy a vér megfagyjon az ember ereiben, s a tarkóján bizseregni kezdjen a bőr.

Egy jajveszékelő sziréna vészt jelző üzenete hullámzott ki a tengerre egymást követő, koncentrikus körökben.

Itt, az óceáni növényzet alatti forró és sötét mélyben csaknem száz esztendeje nőttön-nőtt a nyomás. Bár a tenger alatti kanyon geológiai korszakokkal korábban alakult ki, a meggyötört kövek sohasem nyugodtak meg új helyükön. Valahányszor a víz roppant súlya felbillentette kényes egyensúlyukat, a rétegek újra és újra megrepedeztek, elmozdultak. Most megint küszöbön állt egy újabb elmozdulás.

Jeff a keskeny spártai part mentén húzódó sziklamedencéket akarta földeríteni — eközben rendszerint se látott, se hallott. Itt, ahová nem törnek be a Csendes-óceánon örökösen vonuló hullámok, hogy aztán nekicsapódjanak a sziklapadnak, az ember sohasem tudhatta, miféle egzotikus lény kerül elébe. Ez itt minden gyerek számára valóságos Meseország lett volna — de most egyedül az övé volt, mert a barátai fölmentek a dombok közé.

Csendes, békés nap volt. Szél se lebbent, még a zátonyon túli örökös mormolás is halk suttogássá tompult. A tündöklő nap félúton járt lefelé az égen, de Jeff mahagónibarnára sült bőre már teljesen védett volt a nyilaitól.

A part itt egy keskeny homoksáv volt, amely meredeken lejtett a lagúna felé. Ha Jeff belenézett a kristálytiszta vízbe, láthatta odalent a sziklákat, melyek éppoly ismerősek voltak már a számára, mint bármelyik testvérük idekint a szárazföldön. Körülbelül tíz méter mélyen egy régi szkúner hínárral benőtt bordái íveltek föl, a világ felé, melyet hovatovább kétszáz esztendeje hagyott el. Jeff és a barátai sokszor átkutatták már a roncsot, de a reményeikben, hogy egyszer rábukkannak a rejtett kincsre, csalatkozniuk kellett. Eddig a legnagyobb zsákmányuk egy kagylókkal kirakott tájoló volt.

Ekkor valami keményen megmarkolta a partot, és rántott rajta egyet. Csak egy pillanatig, tartott a remegés, Jeff már-már azt hitte, képzelődött. Megszédülhetett, hiszen körös-körül minden ugyanolyan, mint eddig. A lagúna vizét egyetlen hullám se fodrozta, az égen se felhő, se más fenyegető jel nem mutatkozott. De akkor valami nagyon különös dolog kezdődött.

A víz minden apálynál sebesebben vonult vissza a partról. Jeff zavart ámulattal, de félelem nélkül nézte, hogyan bukkan elő s csillog a napfényben a nedves homok. Elszántan indult meg a visszahúzódó óceán nyomában, hogy most végre megnézheti mindazt a víz alatti csodát, ami feltárul kutató tekintete előtt. A vízszint már annyira lesüllyedt, hogy az öreg hajóroncs levegőbe fölmeredő, törött árbocáról ernyedten csüngtek le a folyékony támaszukat veszített hínárfüzérek. Jeff fürgén, minden új csodára kíváncsian lépkedett tovább.

Ekkor jutott el hozzá a korallzátony felől érkező hang. Még nem hallott hozzá hasonlót; meg is torpant, hogy átgondolja a dolgot, s közben csupasz lába lassan belesüppedt a nedves homokba. Pár méterrel odébb egy nagy hal vívta haláltusáját, de Jeff jóformán észre sem vette. Csak állt, feszülten figyelve a zátony felől érkező hangot, mely egyre erősödött körülötte.

Szívó-bugyborékoló hang volt, mintha egy szűk csatornán keresztülvágtató folyótól eredne. A kelletlenül visszavonuló tenger hangja volt ez; érződött rajta a düh, amiért, ha csak egy pillanatra is, de elveszti az eddig jogosan birtokolt szárazföldeket. A korall kecses ágbogain, a rejtett tengermélyi üregeken át szívódott ki a lagúna sok millió tonnányi vize a Csendes-óceán határtalan vizébe.

Hogy mindjárt és még nagyobb sebességgel vissza is zúduljon.

Az egyik mentőosztag órák múlva találta meg Jeffet egy hatalmas koralltömbön, mely a normális vízszint fölött húsz méterrel hevert. A fiún nem látszott különösebb ijedtség, inkább az keserítette el, hogy eltűnt a biciklije. És nagyon éhes volt, mert a töltésút részleges leomlása elvágta a házuktól. Már éppen azt fontolgatta, hogy átúszik Athénba — és az áramlatok drasztikus megváltozása ellenére kétségtelenül különösebb baj nélkül megcsinálta volna —, amikor megmentették.

Amikor a cúnami elérte a szigetet, Jean és George végignézte mindazt, ami lejátszódott. Athén alacsonyabban fekvő részein komoly károk keletkeztek, de haláleset nem történt. A szeizmográfok figyelmeztetése mindössze tizenöt perccel korábban érkezett, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy mindenki a veszélyvonal fölé vonuljon. A sebeit nyalogató Telep máris gyűjteni kezdte azokat a legendákat, melyek az elkövetkező évek során egyre hajmeresztőbb formát fognak ölteni.

Jean könnyekben tört ki, amikor visszakapta a fiát, mert már meg volt róla győződve, hogy az ár kisodorta a tengerre. Az iszonyattól elkerekedő szemmel nézte a fekete, tajtékos vízfalat, mely bömbölve közeledett a látóhatár felől, hogy habjába temesse Spártát tetőtől talpig. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Jeff időben biztonságos helyre juthat előle.

Aligha lehetett csodálkozni azon, hogy a gyerek nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, hogy mi történt. Miután megetették, és ott látták biztonságban, a saját ágyában, Jean és George leültek melléje.

— Aludj, kincsem, és felejtsd el az egészet! — mondta Jean. — Most már jó helyen vagy.

— De olyan jó volt, mami — ellenkezett Jeff. — Egyáltalán nem ijedtem meg.

— Helyes — nyugtázta George. — Bátor fiú vagy. Jól tetted, hogy észnél voltál, és időben elfutottál. Én már hallottam régebben is ilyen árapályokról. Sokan fulladtak már meg, mert lementek a szabaddá vált partszakaszra, hogy lássák, mi történt.

— Ezt csináltam én is — vallotta be Jeff. — Csak tudnám, ki volt, aki segített…

— Hogy érted ezt? Hiszen nem volt veled senki. A többi fiú odafönt volt, a dombokon.

Jeff mintha zavarba jött volna.

— Pedig valaki rám szólt, hogy fussak.

Jean és George meghökkenve néztek egymásra.

— Úgy érted… szóval azt képzelted, hogy hallasz valamit?

— Jaj, ne zavarjuk most! — szólt Jean idegesen, s talán kissé túl sietősen is.

George azonban nem tágított.

— A végére akarok járni ennek! Mondd el szép sorjában, Jeff, hogy mi történt.

— Hát lent voltam a parton, annál az öreg roncsnál, amikor megszólalt a hang.

— Mit mondott?

— Nem emlékszem pontosan, de valami olyasmit, hogy „Jeffrey, szaladj fel a dombra, amilyen gyorsan csak bírsz. Ha itt maradsz, megfulladsz”. Biztos, hogy Jeffreynek szólított, és nem Jeffnek. Vagyis nem lehetett olyasvalaki, akit ismerek.

— Férfihang volt? És honnan jött?

— Rettentő közel volt hozzám. És úgy hallatszott, mintha férfi volna… — Jeff elbizonytalanodott egy pillanatra, de George nem hagyta békén.

— Folytasd… képzeld vissza magad a partra, és meséld el pontosan, hogy mi történt!

— Hát, egyáltalán nem hasonlított senkinek a hangjára, akit ismerek. Azt hiszem, valami nagyon nagy ember volt.

— Csak ennyit mondott a hang?

— Igen… míg mászni nem kezdtem föl a dombra. Akkor megint történt valami vicces dolog. Ugye, ismered a dombra vezető ösvényt?

— Igen.

— Azon rohantam fölfelé, mert így volt a leggyorsabb. Akkor már tudtam, mi történik, mert láttam a nagy hullámot, ahogy közeledett. De különben is szörnyű nagy zajt csapott. És akkor észrevettem, hogy az úton van egy óriási nagy sziklatömb. Azelőtt nem volt ott, és most nem lehetett elmenni mellette.

— A földrengés guríthatta le — vélekedett George. — Csitt! Folytasd, Jeff!

— Nem tudtam, mit tegyek, pedig a hullám egyre közelebb jött. Akkor azt mondta a hang: „Csukd be a szemed, Jeffrey, és tedd a kezed az arcod elé!” Muris volt, hogy ezt kell csinálnom, de szót fogadtam. És akkor volt egy nagy villanás — éreztem az egész testemben —, és mire kinyitottam a szemem, a nagy kő eltűnt.

— Eltűnt?

— Igen… akkor már nem volt ott. Én meg újra futni kezdtem, és égett a talpam, mert az ösvény borzasztóan forró volt. Sziszegett a víz, amikor átfolyt rajta, de engem akkor már nem ért utol… én már magasan fönt jártam a dombon. Más nem is volt. Aztán már csak akkor jöttem le, amikor elvonult a víz. Aztán észrevettem, hogy eltűnt a bicajom, és hogy leomlott a hazavezető út.

— Ne aggódj a bicikli miatt, drágám — ölelte magához Jean hálásan a fiát. — Majd veszünk egy másikat. Az a fő, hogy biztonságban vagy. Hogy hogyan történt, amiatt igazán nem kell nyugtalankodnunk.

Ez persze nem volt igaz, mert alighogy kitették a lábukat a gyerekszobából, nyomban ezen kezdték törni a fejüket. Tanácskozásuk ugyan nem döntött el semmit, de lett két következménye. Másnap Jean, anélkül hogy szólt volna George-nak, elvitte a kisfiát a Telep gyermekpszichológusához: Az figyelmesen végighallgatta a Jeff által újra elmondott történetet, s a legkevésbé sem bűvölték el azok a szokatlan körülmények, amelyekről a gyerek beszámolt. Végül — mialatt gyanútlan páciense a szomszédos szobában sorra visszalökte a játékokat — a doktor megnyugtatta Jeant.

— Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha kóros volna az elmeállapota. Ne felejtse el, hogy szörnyű élményen ment keresztül, és ahhoz képest igazán jó állapotban került ki belőle. A gyereknek különlegesen nagy a képzelőereje, lehet, hogy maga is elhiszi a meséjét. Higgye el maga is, és addig ne aggódjon, amíg nem tapasztal újabb tüneteket. Akkor viszont azonnal szóljon nekem.

Aznap este Jean elmesélte a férjének, mi volt az orvos véleménye. George-on nem látszott az a megkönnyebbülés, amit Jean remélt, de azt hitte, talán a szeretett színházában esett kár búsítja. George mindössze annyit morgott, hogy „nagyszerű”, s már félre is ült a Színpad és Stúdió legfrissebb számával. Úgy viselkedett, mintha már nem is érdekelné az ügy, ami meglehetősen bosszantotta is Jeant.

De három héttel később, aznap, amikor újra megnyitották a töltésutat, George fürgén karikázott biciklijével Spárta felé. A parton még mindenütt ott hevertek a széttört koralldarabok, s egy helyen mintha maga a zátony szakadt volna meg. George azon töprengett, vajon mennyi időbe fog telni, mire a türelmes polipok tízezrei eltüntetik a kárt.

A szikla oldalában csak egy ösvény vezetett fölfelé, és George, mihelyt lélegzethez jutott, mászni kezdett fölfelé. Itt-ott a kövek közé beakadt; elszáradt hínárfoszlányok jelezték a felduzzadt víz határát.

George Greggson sokáig állt az elhagyatott ösvényen, a lába előtti foltot bámulva, amit a megolvadt szikla hagyott. Próbálta elhitetni magával, hogy a folt egy réges-rég kialudt tűzhányó nyoma, de aztán letett róla, hogy ámítsa magát. Eszébe jutott az a sok évvel ezelőtti éjszaka, amikor ő és Jean beszálltak Rupert Boyce hülye kísérletébe. Tulajdonképpen soha senki nem értette, hogy pontosan mi történt akkor, és George tudta, hogy e két különös esemény valami kifürkészhetetlen módon összefügg egymással. Először Jean, most meg a fia. Nem tudta, örüljön-e vagy féljen, és titkon néma imát küldött az ég felé: — Köszönöm, Karellen, azt a nem tudom, mit, amit a tieid tettek Jeffért. Csak azt volna jó tudni, hogy miért tették!

Aztán szép lassan leballagott a partra. A nagy fehér sirályok bosszúsan repkedtek körülötte, amiért nem hozott élelmet, hogy dobálja nekik, mialatt ők fönt köröznek az égen.

Karellen kérése — noha a Telep megalakulása óta minden pillanatban várható volt — bombaként hatott. Azzal mindenki tisztában volt, hogy ez döntő pillanatot fog előidézni Athén ügyeiben, csak azt nem tudták, jól vagy rosszul fog-e elsülni a dolog.

Mindmostanáig a Telep a főkormányzók beavatkozása nélkül, maga intézte a saját ügyeit. Őket is éppúgy békén hagyták, ahogy nem vettek tudomást a legtöbb emberi tevékenységről, ha az nem volt felforgató, vagy nem fenyegette a biztonságukat. Azt persze nem lehetett bizonyosan tudni, hogy a Telep céljai felforgatóknak nevezhetők-e vagy sem. Politikamentesek voltak, az biztos, de önmagukban véve jelentettek kísérletet az intellektuális és művészi függetlenség megvalósítására. És ki tudja, hogyan alakulnak később a dolgok? A főkormányzók minden bizonnyal tisztábban látták Athén jövőjét, mint maguk az alapítók — és lehet, hogy nem tetszett nekik.

Persze, ha Karellen ki akart küldeni egy megfigyelőt, egy ellenőrt, vagy nevezzük, aminek akarjuk, az ellen semmit sem lehetett tenni. A főkormányzók húsz évvel ezelőtt bejelentették, hogy a jövőben egyáltalán nem használják ellenőrző berendezéseiket, vagyis az emberiségnek nem kell többé tartania attól, hogy kémkednek utána. Mindazonáltal az a tény, hogy ezek a berendezések továbbra is megvoltak, azt jelentette, hogy a főkormányzók elől semmi olyat nem lehetett eltitkolni, amit ők igazán látni akartak.

Akadtak a szigeten olyanok is, akik esélyt láttak e látogatásban arra, hogy választ kapnak a főkormányzók lelkivilágának egy kicsiny problémájára — nevezetesen a művészethez való viszonyukra. Vajon az emberi faj gyerekes eltévelyedésének tartják? Vajon nekik van-e bármiféle művészi kifejezési formájuk? Ha van, abban az esetben ez a látogatás merőben esztétikai célokat szolgál-e, vagy Karellen indítékai kevésbé ártatlanok?

Ilyen és hasonló kérdéseken vitatkoztak vég nélkül, miközben folytak az előkészületek. Semmit sem tudtak az őket meglátogatni szándékozó főkormányzóról, de feltételezték, hogy a kultúrát minden mennyiségben magába tudja fogadni. Legalább megpróbálkoznak a kísérlettel, az áldozat reakcióit pedig egy sereg éles elméjű egyén fogja nagy érdeklődéssel figyelni. A tanács soros elnöke egy Charles Yan Sen nevű filozófus volt; a csúfondárosságra hajlamos, de alapjában véve vidám ember, még hatvanéves sem lévén, élete felszálló ágában volt. Platón a filozófus államférfi megtestesülésének tartotta volna, Sen azonban egyáltalán nem méltányolta Platónt, akiről többé-kevésbé az volt a véleménye, hogy igencsak hamis színben tüntette fel Szókratészt. Azok közé a szigetlakók közé tartozott, akik eltökélték, hogy a lehető legjobban kihasználják e látogatást, ha másért nem, hát azért, hogy megmutassák a főkormányzóknak: az emberekben még rengeteg kezdeményező erő van, még nincsenek — az ő szavával élve — „teljesen háziasítva”.

Athénban semmit sem csináltak a demokratikus játékszabályok legfőbb letéteményese, azaz a megfelelő bizottság nélkül. Valaki egyszer úgy jellemezte a Telepet, mint egymásba kapcsolódó bizottságok rendszerét.

De a rendszer működött, hála Athén igazi megalapítói, a szociálpszichológusok türelmes stúdiumainak. A közösség nem volt túl nagy, így aztán a működtetésébe mindenki be tudott kapcsolódni valahol, és polgár lehetett a szó legigazibb értelmében.

Szinte elkerülhetetlen volt, hogy George a művészi hierarchia élenjáró személyiségeként tagja legyen a fogadóbizottságnak. Ő azonban túl is biztosította magát oly módon, hogy titokban meg is tett érte mindent. Ha a főkormányzók tanulmányozni akarták a Telepet, hát ő meg a főkormányzókat akarta tanulmányozni. Jean nem volt túlságosan elragadtatva a dologtól. Ama Boyce-éknál átélt éjszaka óta valami meghatározhatatlanul ellenséges érzést táplált a főkormányzók iránt, bár az okát nem tudta volna megmondani. Csak azt kívánta, hogy minél kevesebb dolguk legyen egymással; neki a sziget egyik legfőbb vonzereje éppen a feltételezett függetlensége volt. Félelem ébredt benne amiatt, hogy ezt a függetlenséget veszély fenyegetheti.

A főkormányzó — mindazok csalódására, akik valami látványosabb jelenetre számítottak — egy közönséges, emberkéz gyártotta repülőn, mindenféle szertartást mellőzve érkezett meg. Akár maga Karellen is lehetett volna, hiszen igazából soha senki nem tudta megkülönböztetni egyik főkormányzót a másiktól — valamennyien egyetlen alapminta másolatainak látszottak. Meglehet, valami ismeretlen biológiai eljárás eredményeképpen azok is voltak.

Az első nap elmúltával a szigetlakók már föl sem nagyon figyeltek, amikor a hivatalos autó városnéző körútja során elberregett mellettük. A látogató neve — Thanthalteresco — a széles körű használatra eléggé nehézkesnek bizonyult, ezért egykettőre elkeresztelték „az inspektornak”. A név meglehetősen pontos volt, tekintve a statisztikák iránti kíváncsiságát és étvágyát.

Charles Yan Sen jóval éjfél után kimerülten kísérte vissza az inspektort a szállásául szolgáló repülőgéphez.

Nem is vitás, hogy mialatt ember házigazdái az alvás gyarló szenvedélyének hódoltak, ő végigdolgozta az éjszaka hátralévő részét.

Sen asszony idegesen üdvözölte hazatérő férjét. Hűséges társai voltak egymásnak, noha a férjnek megvolt az a bohókás szokása, hogy vendégek jelenlétében Xantippének hívta a feleségét. Az asszony már nemegyszer fenyegette azzal, hogy ő sem marad adósa, s egyszer még megkínálja egy csésze bürökfőzettel, de szerencsére az efféle teák kevésbé voltak ismertek Új-Athénban, mint a régiben.

— Sikeres nap volt? — kérdezte az asszony, amikor a férje letelepedett a késői vacsora mellé.

— Azt hiszem… ámbár az ember sohasem tudhatja, mi játszódik le ezekben a nem mindennapi elmékben.

Láthatóan érdeklődött, még bókolt is. Egyébként elnézését kértem, amiért ide nem hívtam meg, amire azt mondta, hogy nagyon is megérti, ő sem szeretné beverni a fejét a plafonunkba.

— Ma mit mutattál meg neki?

— A Telep hétköznapi oldalát, amit ő nem talált olyan unalmasnak, mint én szoktam. Minden elképzelhető kérdés érdekelte a termelésről, meg hogy hogyan tartjuk egyensúlyban a költségvetésünket, az ásványkészleteinket, a születési arányt, hogy miből fedezzük az élelmünket és így tovább. Szerencsére velem volt Hamison, a titkár; ő betéve tudja az összes éves jelentést a Telep fennállása óta. Hallanod kellett volna, hogyan dobálóztak a statisztikai adatokkal! Az inspektor kölcsönkérte valamennyit, és én akármibe lefogadnám, hogy holnap képes lesz a fejünkre olvasni bármelyik számot. Én rettenetesen nyomasztónak találom az efféle szellemi mutatványokat.

Ásított, és ímmel-ámmal csipegetni kezdte az ételt.

— A holnapi nap minden bizonnyal érdekesebb lesz. Meglátogatjuk az iskolákat és az Akadémiát. A változatosság kedvéért akkor majd én teszek föl kérdéseket. Tudni szeretném, hogyan nevelik fel a főkormányzók a gyerekeiket — feltéve persze, hogy vannak gyerekeik.

Ez nem tartozott azok közé a kérdések közé, melyekre Charles Sen valaha is választ kapott, de más vonatkozásokban az inspektor figyelemre méltóan beszédesnek bizonyult. Öröm volt látni, hogyan tér ki az ügyetlenül feltett kérdések elől, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban váljék kifejezetten gyanútlanná.

Az első, valóban közvetlen hangú beszélgetés akkor játszódott le köztük, amikor elhajtottak a Telep egyik fő büszkeségének számító iskolából.

— Nagy felelősséget ró ránk, hogy e fiatal koponyákat felkészítsük a jövőre — jegyezte meg dr. Sen. — Az ember, szerencsére, nagyon is rugalmas lény; maradandó károsodást csak rendkívül hátrányos neveléssel lehet előidézni nála. Ha netalán tévesek lennének is a végső céljaink, áldozati báránykáink minden bizonnyal ki fogják heverni. És ahogy ön is látta, tökéletesen boldognak látszanak. Kis szünetet tartott, majd ravaszkásan fölpillantott a mellette ülő, toronyként felmagasodó alakra. Az inspektort tetőtől talpig valami ezüstösen fénylő öltözék fedte, nehogy egy porcikáját is közvetlenül érje az éles napfény. Sen doktor tudta, hogy a sötét szemüveg mögül óriási szemek figyelik mindenféle érzelem nélkül — vagy olyan érzelmekkel, melyeket ő sohasem fog megérteni. — Én úgy képzelem, hogy a mi gyereknevelési gondjaink nagyon hasonlók azokhoz, amiket önök tapasztalnak az emberi fajjal kapcsolatban. Nem gondolja?

— Bizonyos szempontokból — ismerte el komoran a főkormányzó. — Más vonatkozásból azonban jobb párhuzamot kínál az önök gyarmati birodalmainak a történelme. A római és a brit birodalom ilyen szempontból mindig is roppant érdekesnek tűnt a számunkra. India esetét különösen tanulságosnak véljük. Köztünk és a britek indiai szerepe között az a fő különbség, hogy nekik valójában nem volt okuk rá, hogy odamenjenek, nem voltak tudatos céljaik, leszámítva az olyan közönséges és múlékony indítékokat, mint a kereskedelem vagy a többi európai hatalommal való ellenséges viszony. Egy egész birodalom urai lettek, még mielőtt tudták volna, mit kezdjenek vele, és sohasem voltak igazán boldogok, míg meg nem szabadultak tőle.

— És önök is megszabadulnak majd a birodalmuktól, ha eljön az ideje? — kérdezte Sen doktor, nem tudván ellenállni az alkalom csábításának.

— A legcsekélyebb tétovázás nélkül — válaszolta az inspektor. Sen doktor nem erőltette tovább a témát. Ez az őszinte válasz csöppet sem volt hízelgő — de különben is, megérkeztek az Akadémiához, ahol az összegyűlt pedagógusok már nagyon várták, hogy egy valódi, hús-vér főkormányzón próbálják ki a szellemességüket.

— Ahogy tisztelt kollégánk elmondja majd önnek — kezdte Chance professzor, az új-athéni egyetem dékánja —, nekünk az a fő törekvésünk, hogy népünk elméjét készenléti állapotban tartsuk, s hogy alkalmassá tegyük őket a képességeik felismerésére. Attól tartok, hogy e szigeten túl — intett lemondóan, mintegy jelezve a bolygó fennmaradó részét — az emberi faj már elvesztette a kezdeményezőkészségét. Békében, bőségben él, de távlatok nélkül.

— Míg itt, ugyebár?… — vetette közbe a főkormányzó nyájasan. Chance professzor — akiben nem volt humorérzék, s ezt ő maga is sejtette — gyanakvó pillantást vetett a látogatójára.

— Mi itt — folytatta — nem szenvedünk attól a régi rögeszmétől, hogy a tétlenség bűn. De azt sem gondoljuk, hogy elegendő, ha passzív befogadói vagyunk a szórakoztatásnak. E szigeten egy ambíciója van mindenkinek, amit nagyon egyszerűen ki lehet fejezni: tenni valamit, bármilyen kicsinységet, de jobban, mint mások. Ez persze olyan eszmény, amit nem érhetünk el mindannyian, de ebben a mai világban már az is nagy dolog, hogy van eszményünk. Hogy megvalósítsuk, az sokkal kevésbé fontos.

Az inspektor nem mutatott hajlandóságot a válaszolásra. Védőöltözetét már levetette, de sötét szemüvegétől még itt, a tanácsteremben sem szabadult meg. A dékán azon töprengett, vajon lelkileg van-e szüksége rá, vagy egyszerűen csak álcázni akarja magát vele. Annyi bizonyos, hogy alaposan megnehezítette az amúgy is nehéz feladatot, vagyis hogy olvasni tudjanak a főkormányzó gondolataiban. Mindenesetre nem látszott rajta, hogy haragudna a rázúdított, kihívó kijelentések vagy bíráló megjegyzések miatt, melyeket a fajtája Földdel kapcsolatos, nagyjából sejthető politikája váltott ki.

A dékán már azon volt, hogy keményebb támadásba lendül, amikor Sperling professzor, a természettudományi kar vezetője, úgy döntött, hogy háromszemélyessé tágítja a küzdelmet.

— Ahogy nyilván ön is tudja, uram, kultúránk egyik nagy kérdése a művészet és a tudomány kettőssége. Én nagyon szeretném tudni, mi erről az önök véleménye. Osztják-e azt a nézetet, miszerint minden művész abnormális? Hogy munkásságuk, de legalábbis a mögötte meghúzódó késztetés egy mélyen beágyazódott pszichés kielégületlenség eredménye?

Chance professzor feltűnően megköszörülte a torkát, de az inspektor megelőzte.

— Nekem azt mondták, hogy bizonyos fokig minden ember művész, vagyis hogy ha kezdetleges szinten is, de mindenki létre tud hozni valamit. Tegnap például az önök iskoláiban megfigyeltem, milyen hangsúlyt kap az önkifejezés a rajzolásban, festésben és modellezésben. Az erre való késztetés elég általánosnak látszott, még azoknál is, akiket szemmel láthatóan tudományos pályára szánnak. Tehát ha minden művész abnormális, és minden ember művész, akkor itt egy érdekes szillogizmussal állunk szemben…

Mindenki azt várta, hogy befejezze a gondolatot. De a főkormányzók fölöttébb tapintatosak tudtak lenni, ha érdekeik úgy kívánták.

Az inspektor kitűnően vette azt az akadályt, amit a szimfonikus hangverseny jelentett, amit nem minden esetben lehetett elmondani a hallgatóság embertagjairól. A közízlésnek tett egyetlen engedmény Sztravinszkij Zsoltárszimfóniája volt; amúgy a program erőnek erejével modern akart lenni. De az előadás, minden mellékszempontot figyelmen kívül hagyva, remek volt, hiszen a Telep nem alaptalanul hencegett azzal, hogy náluk játszik a világ néhány legnagyszerűbb muzsikusa. Egymással vetélkedő komponisták civakodtak a dicsőségért, hogy bekerülhessenek a műsorba, bár akadtak cinikus alakok is, akik megkérdőjelezték, hogy ez valóban dicsőség volna. Mert tény, hogy az emberek legjobb tudomása szerint a főkormányzók botfülűek voltak.

Mindazonáltal megfigyelték, hogy a koncert után Thanthalteresco megkereste a jelen lévő három zeneszerzőt, és gratulált nekik azért, amit ő az illetők „átlagon felüli eredetiségének” nevezett.

Ettől mindhárman örömtől ragyogó, de kissé zavart ábrázattal vonultak vissza.

George Greggsonnak csak a harmadik napon nyílt alkalma rá, hogy találkozzon az inspektorral. A színház nem valami egytálételt, sokkal inkább egyfajta fatányérost kínált: két egyfelvonásost, egy világhírű színész jelenetét és egy balettszámot. Mindezt remek előadásban, úgyhogy nem vált be az egyik kritikus jóslata, miszerint „most legalább meglátjuk, tudnak-e ásítani a főkormányzók”. Sőt, az inspektor többször is nevetett, méghozzá a kellő időben.

És mégis… senki sem lehetett biztos a dologban. Ahogy egy antropológus is részt vehet valamely primitív törzsi szertartásban, a főkormányzó is alakíthatott nagyot, pusztán a logikájával követve az előadást, miközben idegen érzelmei érintetlenek maradtak. Az, hogy a megfelelő hangokat bocsátotta ki, és úgy reagált, ahogy elvárták tőle, valójában nem bizonyított semmit.

Bár George eltökélte, hogy beszélni fog az inspektorral, terve kudarccal végződött. Az előadás után váltottak ugyan néhány bemutatkozó szót, de aztán a látogatót elsodorták. Egyszerűen nem lehetett elszakítani a slepptől, és George végül elkeseredetten, csalódottan hazament. Azt ugyan maga sem tudta, mit mondott volna, ha alkalma nyílik rá, de azt valahogy érezte, hogy rá tudta volna terelni a szót Jeffre. De lám, elmúlt a lehetőség.

Két napig tartott a rosszkedve. Az inspektor repülőgépe elment, a kölcsönös tiszteletadás nyilatkozatai közepette, még mielőtt bármiféle folytatás lehetősége mutatkozott volna. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Jeffet megkérdezze, és nyilván a fiú is csak hosszas töprengés után mert George-hoz fordulni.

— Papa — kérdezte, nem sokkal a lefekvés előtt —, te ismered a főkormányzót, aki ellátogatott hozzánk?

— Igen — válaszolta George mogorván.

— Szóval eljött az iskolánkba is, és hallottam, amikor beszélt az egyik tanárral. Nem nagyon értettem, amit mondott, de azt hiszem, megismertem a hangját. Ő volt az aki szólt, hogy fussak amikor jött a nagy hullám.

— Egészen biztos vagy benne?

Jeff egy pillanatra elbizonytalanodott.

— Nem egészen… de ha nem ő, akkor egy másik főkormányzó volt. Nem tudom, nem kellett volna-e megköszönnöm neki. De már elment, igaz?

— Igen — felelte George. — Attól tartok, elment. De talán van még egy esélyünk. Most pedig légy jó fiú, bújj az ágyba, és ne gondolj rá többé.

Amikor Jeff már biztonságos távolságban volt, és Jenny mellett is véget ért a szolgálat, Jean leült George széke mellé, a kis szőnyegre, s hátát a férje lábának támasztotta. George bosszantóan szentimentálisnak találta Jeannek ezt a szokását, de jelentéktelenebbnek tartotta annál, hogy szóvá tegye. Azért, amennyire lehetett, elhúzta a térdét.

— Most mi a véleményed? — kérdezte Jean fáradt, színtelen hangon. — Hogy valóban megtörtént?

— Megtörtént — felelte George —, de lehet, hogy bolondok vagyunk, amiért így izgatjuk magunkat miatta.

Végtére is a legtöbb szülő hálás volna, és természetesen én is hálás vagyok. Lehet, hogy pofonegyszerű a magyarázat. Tudjuk, hogy a főkormányzókat érdekli a Telep, tehát nyilván szemmel tartották a műszereikkel, noha nem ezt ígérték. Tegyük fel, hogy egyikőjük épp akkor szaglászott körbe a messzelátó szerkentyűjükkel, és meglátta a közeledő hullámot. Egészen normális dolog, hogy figyelmezteti azt, aki veszélyben van.

— Csakhogy tudta Jeff nevét, ezt ne felejtsd el. Nem, figyelnek bennünket. Valamiért különlegesek vagyunk, ezért keltettük fel az érdeklődésüket. Rupert partija óta bennem van ez az érzés. Fura, hogy az az este mennyire megváltoztatta mindkettőnk életét.

George együttérzőn nézett le Jeanre, de ennél több nem volt a tekintetében. Különös, hogy meg tudott változni ilyen rövid idő alatt. Szerette őt, aki gyerekeket szült neki, és része volt az életének — de mi maradt meg a szerelemből, amit egy George Greggson nevű, félig elfeledett személy érzett egy Jean Morrel nevű, halványuló álomkép iránt? Szeretetét ma már meg kellett osztania egyfelől Jeff-fel és Jenniferrel — másfelől Carolle-lel. Hitte, hogy Jean nem tud Carolle-ról, és el is akarta neki mondani, még mielőtt megteszi más. De valahogy sohasem tudott sort keríteni rá.

— Nagyon helyes… figyelik Jeffet… megvédik, ami azt illeti. Nem gondolod, hogy büszkék lehetnénk rá?

Lehet, hogy a főkormányzók fényes jövőt tartogatnak a számára. Csak tudnám, mifélét…

Tudta, csak azért mondja ezeket, hogy megnyugtassa Jeant. Ő maga nem volt különösképpen zaklatott, inkább csak izgatott és zavart. És akkor, teljesen váratlanul szinte fejbe kólintotta egy újabb gondolat, egy gondolat, ami már korábban is eszébe juthatott volna. A tekintete automatikusan fordult a gyerekszoba felé.

— Kíváncsi volnék, hogy csak Jeffre vigyáznak-e — mondta.

Az inspektor annak rendje és módja szerint beterjesztette a jelentését. A szigetlakók sokért nem adták volna, ha láthatnák. Minden egyes statisztikai adat és felmérés bekerült az óriás számítógépek telhetetlen memóriájába, mely — többek között — a Karellen mögött felsorakozó láthatatlan erőknek volt a része. De még mielőtt e személytelen elektronikus agyak levonták volna a maguk következtetéseit, az inspektor is előadta a javaslatait.

Az emberi faj gondolkodása és nyelve szerint kifejezve nagyjából a következőképpen: — A Telepet illetően semmit sem kell tennünk. Érdekes kísérlet, de semmiféle hatással nincs a jövőre.

Művészi törekvéseihez nincs közünk, és semmi sem bizonyítja, hogy bármelyik tudományos kutatásuk is veszélyes mederben haladna.

A terveknek megfelelően, és anélkül hogy feltűnést keltettem volna, beletekintettem a Kezdő Alany iskolai teljesítményeibe. Mellékeltem a vonatkozó statisztikákat, amiből látnivaló, hogy mindmostanáig semmi jele holmi szokatlan fejleményeknek. De, mint tudjuk, az áttörést ritkán vezetik be előzetes figyelmeztetések.

Találkoztam továbbá az Alany apjával, és az volt a benyomásom, hogy beszélni szeretne velem. Szerencsére ezt el tudtam kerülni. Nem kétséges, hogy gyanít valamit, bár az igazságot természetesen sohasem találhatja ki, és arra sincs módja, hogy valamiképpen befolyásolja a következményt.

Egyre jobban sajnálom ezeket az embereket.

George Greggson egyetértett volna az inspektor véleményével, miszerint Jeff körül az égvilágon semmi szokatlant nem lehetett tapasztalni. Semmit azon az egyetlen zavaró közjátékon kívül, amely olyan meglepő volt, mint valami villámcsapás egy hosszú, békés napon. És azután — semmi.

Jeffben csak úgy buzgott a hétévesek energiája és kíváncsisága. Értelmes gyerek volt — ha ő is úgy akarta —, de nem fenyegette a veszély, hogy zsenivé növi ki magát. Néha, gondolta Jean kissé kimerülten, tökéletesen megfelelt a kisfiúkkal szemben támasztott klasszikus elvárásnak, amennyiben maga volt a „piszokba csomagolt lárma”. A piszkot ráadásul nem is volt olyan könnyű észrevenni rajta, hiszen jócskán föl kellett halmozódnia, mire napbarnított bőrén föl lehetett fedezni egyáltalán.

Hol gyengéd volt, hol mogorva, olykor tartózkodó, máskor meg túláradtak benne az érzelmek. Nem mutatta, hogy egyik szülőjét jobban szeretné a másiknál, s amikor kishúga megszületett, féltékenységnek nyoma sem látszott rajta. Egészségügyi lapja makulátlan volt: egész életében egyetlen napot sem töltött betegen. De ebben a korban és ezen az éghajlaton ebben nem volt semmi szokatlan.

Más fiúktól eltérően Jeff nem unta apja társaságát, s nem hagyta faképnél az első alkalommal, amikor csatlakozhatott a vele egykorú társakhoz. Láthatóan örökölte George művészi tehetségét, és szinte attól a pillanattól kezdve, hogy megtanult járni, rendszeresen ott lábatlankodott a Telep színházának kulisszái mögött.

Amolyan kabalababa szerepet töltött be a színháznál, és mostanára már roppant ügyesen tudta átnyújtani a virágcsokrot a színpad és a filmvászon hozzájuk látogató hírességeinek.

Igen, Jeff tökéletesen hétköznapi gyerek volt. Így aztán George-nak sikerült megnyugtatnia magát közös sétáikon, vagy amikor együtt lovagoltak a sziget meglehetősen korlátok közé szorított térségein. Elbeszélgettek egymással, ahogy apák és fiúk szoktak időtlen idők óta — azzal a különbséggel, hogy ebben a korban sokkal több témát lehetett megbeszélni. Annak ellenére, hogy Jeff sohasem hagyta el a szigetet, a tévéképernyő mindenütt jelen lévő szemével, amit csak akart, mindent megnézhetett a környező világból. Ő is lenézte az emberiség többi részét, akárcsak a többi telepes. Ők voltak az elit, a haladás élharcosai. Ők fogják elvezetni az emberiséget azokba a magasságokba, ahová a főkormányzók már elértek — vagy még azon is túl. Persze, nem holnap, de egy napon…

Fogalmuk sem volt róla, milyen közel van ez a nap.

Az álmok hat héttel később kezdődtek.

A szubtrópusi éjszaka sötétjében George Greggson lassan úszott föl, az öntudatra ébredés felé. Nem tudta, mi ébresztette föl, ezért egy percig zavart kábulatban feküdt. Aztán ráeszmélt, hogy egyedül van. Jean már korábban felkelt, s csendben átment a gyerekszobába. Halkan beszélt Jeffhez, túl halkan, semhogy George is hallhatta volna, hogy mit mond.

Kipattant az ágyból, és indult ő is a gyerekszobába. Babának voltak hasonló, meglehetősen szokványos éjszakai kirándulásai, de ezeknél föl sem vetődött, hogy ő ne aludná át az egész hercehurcát. De ez most egészen más volt, és kíváncsi lett, mi zavarta föl Jeant.

A gyerekszobában csak a fluoreszkáló falminták világítottak. Halvány fényüknél George látta, hogy Jean Jeff ágya szélén ül. Jöttére az asszony megfordult, és odasúgta: — Ne ébreszd föl Babát!

— Mi a baj?

— Tudtam, hogy Jeff hív, és erre fölébredtem.

A kijelentésnek ez a magától értetődő egyszerűsége émelyítő balsejtelemmel töltötte el George-ot. Tudtam, hogy Jeff hív. „Honnan tudtad?” — kérdezte némán, de fennhangon csak ennyit kérdezett: — Rosszat álmodott?

— Nem is tudom — felelte Jean. — Mindenesetre már jól van. De amikor bejöttem, még nagyon meg volt ijedve.

— Nem voltam megijedve, mami — hallatszott egy vékonyka, felháborodott hang. — Csak olyan furcsa hely volt. — Milyen volt? — tudakolta George. — Mesélj el mindent!

— Hegyek voltak — kezdte Jeff álmodozó hangon. — Magasak, de mégse volt rajtuk hó, mint azokon, amelyeket eddig láttam. Volt köztük olyan is, amelyik égett.

— Úgy érted, tűzhányó volt?

— Nem egészen. Ezek mindenütt égtek, olyan érdekes, kék lánggal. És mialatt néztem, fölkelt a nap.

— Folytasd… miért hallgattál el?

Jeff az apjára emelte zavaros tekintetét.

— Ez a másik dolog, amit nem értek, papa. Nagyon gyorsan kelt föl, és túl nagy volt. És… és a színe se olyan volt, mint az igazinak. Gyönyörű szép kék nap volt.

Hosszú, dermesztő csend támadt. Aztán George csendesen megszólalt: — Ennyi az egész?

— Igen. Kezdtem egyedül érezni magam, és akkor bejött mami, és fölébresztett.

George egyik kezével megsimogatta fia kócos haját, a másikkal meg összébb fogta magán a hálóköntöst.

Hirtelen fázni kezdett, s valahogy kicsinek érezte magát. De amikor megszólalt, ebből semmit sem lehetett érezni a hangján — Csak egy buta álom volt; túl sokat ettél vacsorára. Felejtsd el az egészet, légy jó kisfiú, és próbálj újra elaludni.

— Igyekszem, papa — ígérte Jeff. Elhallgatott, majd kisvártatva elgondolkodva hozzátette: — Azt hiszem, megpróbálom, hátha megint eljutok oda.

— Kék nap? — kérdezte Karellen pár óra múlva. — Így elég könnyű lesz beazonosítani.

— Úgy van — válaszolta Rashaverak. — Kétségtelenül az Alphanidon 2 lesz az. A Kén-hegyek is ezt támasztják alá. És érdekes, hogy mennyire eltorzult az időskála. A bolygó meglehetősen lassú forgású; nyilván percek alatt nézett végig sokórányi eseményt.

— Ez minden, amit fel tudtál ismerni?

— Igen, anélkül hogy közvetlenül megkérdeztem volna a gyereket.

— Azt nem kockáztathatjuk meg. Az eseményeknek a maguk természetes menetében, a mi közbelépésünk nélkül kell alakulniuk. Majd amikor a szülei közelednek hozzánk, akkor, talán megkérdezhetjük őt.

— Lehet, hogy soha nem jönnek el hozzánk. S ha mégis, lehet, hogy addigra már túl késő lesz.

— Félek, hogy ezen nem segíthetünk. Soha egy percre sem szabad elfelejtenünk, hogy ezekben az ügyekben a mi kíváncsiságunknak nincs jelentősége. De semmiképpen sem fontosabb, mint az emberiség boldogsága.

A keze kinyúlt, hogy megszakítsa a kapcsolatot.

— Természetesen továbbra is megfigyeled, és minden eredményt jelentesz nekem. De a világért se avatkozz közbe!

Jeff napközben még ugyanolyannak látszott, mint amilyen eddig volt. Már ennyiért is hálásak lehetnek, gondolta George. De közben egyre jobban rettegett.

Jeffnek az egész csak játék volt; még nem kezdett félni tőle. Az álom csak álom, lehet bármilyen különös is.

Már nem volt magányos azokban a világokban, melyek alvás közben nyíltak meg előtte. Az elméje csak azon az első éjszakán kiáltott vissza Jeannek a ki tudja, milyen ismeretlen szakadék túlsó felére. Azóta már egyedül és félelem nélkül lép be a szeme előtt feltáruló világegyetembe.

Reggelenként kifaggatták, és ő el is mondta mindazt, amire vissza tudott emlékezni. A szavak néha megbotlottak, és kudarcot vallottak, mert a képek, amiket le akart festeni velük, nyilván nemcsak az ő tapasztalatvilágából hiányoztak, hanem felülmúlták az ember képzeletét is. Apja, anyja új szavakat sugalltak, képekkel és színekkel próbálták felfrissíteni az emlékezetét, így alakítván ki valamiféle rendszert a válaszaiból.

Sokszor semmire sem jutottak az eredménnyel, pedig érezték, hogy Jeff elméje számára ezek az álombeli világok egyszerűek és érthetők. Csak nem tudja közvetíteni őket a szülei számára. De azért egyik-másik elég tisztán rajzolódott ki előttük…

Űr… nem látni bolygót, sem környező tájat, sem alanti világot. Csak a csillagokat a bársony éjszakában, melyek háttérül szolgálnak a hatalmas, szívként lüktető, vörös napnak. Egyszer óriási és tompa fényű, aztán zsugorodni kezd és fölizzik, mintha frissen kapott üzemanyag táplálná a benne parázsló tüzet. Fölfelé kúszik a spektrumon, egy pillanatra megpihen a sárga peremén, majd bezárul a kör, a csillag kitágul, lehűl, s íme, újra itt van az a lángvörös felhő…

(— Jellegzetes pulzálva változó csillag — mondta Rashaverak lelkesen. — És itt is megfigyelhető az iszonyatos időgyorsulás. Nem tudom pontosan azonosítani, de még leginkább a Rhamsandron felel meg a leírásnak.

Esetleg a Pharanidon 12.

— Akármelyik is — válaszolta Karellen —, már messze jár az otthonától.

— Nagyon messze — mondta Rashaverak.) Lehetett volna a Föld is. Sárga nap függött a kék égen, melyet szélvihar űzte felhők tarkáztak. A domb szelíden lejtett az óceán felé, mely tajtékot vetett a zabolátlan szélben. Pedig nem mozdult semmi: a megfagyott jelenetet mintha villámfénynél örökítették volna meg. És messze, a távoli horizonton volt valami, ami nem a Földről származott — egy sor homályos, fokozatosan elkeskenyedő oszlop, amint kiröppentek a tengerből, és eltűntek a felhők között. Hajszálra egyenlő távolságra sorakoztak a bolygó peremén — ahhoz túl nagyok, hogy mesterségesek, de túl szabályosak, hogy természetesek lehessenek.

(— Sideneus 4 és a Hajnal Oszlopai — súgta áhítatosan Rashaverak. — Elérte a Világegyetem középpontját.

— És még csak most indult útnak — felelte Karellen.)

A bolygó teljesen sík volt. Tüzes ifjúságának hegyeit az óriási gravitáció már réges-rég egyformára gyalulta — az egykori fenséges csúcsok sem nyúltak soha néhány méternél magasabbra. Élet azonban itt is volt: a felszínt számtalan izgő-mozgó, színét változtató mértani forma borította. Kétdimenziós világ volt ez: olyan lények lakták, melyek vastagsága legfeljebb töredék centiméterekben volt kifejezhető.

Az égbolton pedig olyan nap járt, amilyet még a legvadabb álmában sem képzelhetne el egyetlen ópiumszívó sem. Forrósága túllépte a fehérizzást, az ibolyántúli határvidékein kóborló perzselő kísértetként égette a bolygót sugaraival, melyek egy pillanat alatt kipusztítottak volna minden földi létformát. Körös-körül sok millió kilométerre terjedtek ki az ibolyántúli robbanások szaggatta, tarka színekben fluoreszkáló, hatalmas gáz— és porfelhők. E csillag mellett a Föld sápadt napja csak olyan lett volna, mint fényes délben a szentjánosbogár.

(— Semmi más nem lehet az ismert világmindenségben, mint a Hexanerax 2 — szögezte le Rashaverak. — Eddig még csak maroknyi hajónk jutott el odáig… de a leszállást sohasem merték megkockáztatni, mert hiszen ki hitte volna, hogy még egy ilyen bolygón is létezhet élet.

— Úgy látszik, hogy ti, tudósok, mégsem voltatok olyan alaposak, mint hittétek — válaszolta Karellen. — Ha azok a… minták… értelmesek, érdekes problémát vet majd föl a velük való kommunikáció. Kíváncsi volnék, tudnak-e a harmadik dimenzióról…)

Olyan világ volt ez, amelyik nem ismerte az éjszakák és nappalok, az évek vagy évszakok jelentését. Hat színes nap osztozott az égboltján, így aztán legföljebb színváltozás következhetett be, sötétség azonban soha.

Az egymáshoz ütköző gravitációs mezők húzták-vonták a bolygót elképesztően bonyolult pályája megannyi hurokján-görbületén végig, sohasem érintve ugyanazt az ösvényt kétszer. Itt minden perc megismételhetetlen volt; a végtelennek ezen a táján még egyszer nem jelenhet meg ugyanaz az alakzat, amit épp e pillanatban a hat nap felrajzol az égre.

És az élet még itt is jelen volt. Jöhetett kor, amikor a bolygót fölperzselték a központi tüzek, jöhetett egy másik, amikor jéggé dermesztették a külső áramlatok, de így is otthont nyújtott az értelmes életnek. A nagy, soklapú kristályok bonyolult mértani mintákat alkotva, mozdulatlanul bújtak össze a hideg korszakokban, és csak lassan indultak növekedésnek az ásványi erek mentén, amikor a világ újra melegedni kezdett. Nekik mindegy volt, ha ezer évbe telt, mire egy gondolatnak a végére értek. A Világmindenség fiatal volt még, s az Idő a végtelenbe nyúlva terült el előttük…

— Átnéztem az összes feljegyzésünket — jelentette Rashaverak. Nem ismerünk ilyen világot, sem ilyen napkombinációt. Ha a mi Világegyetemünkön belül volna, a csillagászok még akkor is észlelték volna, ha kívül esik a hajóink útvonalán.

— Ezek szerint elhagyta a Galaxist.

— Igen. Vagyis már nem lehet messze az idő.

— Ki tudja? Hiszen csak álmodik. Ha ébren van, most is ugyanolyan, mint régen. Ez még csak az első szakasz. Idejében meg fogjuk tudni, ha kezdetét veszi a változás.)

— Egyszer már találkoztunk, Greggson úr — szólt a főkormányzó ünnepélyesen. — A nevem Rashaverak. Nem kétséges, hogy emlékszik rám.

— Igen — felelte George. — Azon az estélyen, Rupert Boyce-nál. Természetesen nem felejtettem el. És úgy gondoltam, újra találkoznunk kellene.

— Mondja el… miért kérte ezt a kihallgatást?

— Azt gondolom, ön is tudja.

— Talán… de mindkettőnknek segítene, ha elmondaná a saját szavaival. Lehet, hogy ez fölöttébb meglepi önt, de én is igyekszem felfogni a történteket, s némely vonatkozásban éppoly tudatlan vagyok, mint ön. George döbbenten bámult a főkormányzóra. Ez a gondolat soha még csak meg sem fordult a fejében. Tudat alatt meg volt győződve róla, hogy a főkormányzóké minden tudás és minden hatalom, s hogy ők értik, s talán felelősek is mindazért, ami Jeffel történik.

— Úgy vélem — folytatta George —, hogy önök is látták azokat a beszámolókat, amelyeket a sziget pszichológusának küldtem, vagyis tudnak az álmokról.

— Igen, — tudunk róluk.

— Egy percig sem hittem, hogy ezek csak amolyan gyermeki képzelődések. Olyan hihetetlenek voltak, hogy — tudom, nevetségesen hangzik — kell lennie valóságalapjuknak.

George nyugtalan pillantást vetett Rashaverakra, mert maga sem tudta, megerősítő vagy tagadó választ szeretne-e hallani. A főkormányzó egy szót sem szólt, csak nézett rá szenvtelen, nagy szemével. Majdnem szemtől szemben ültek egymással, mert a — nyilván efféle kihallgatások számára kialakított — szoba kétszintes volt; a főkormányzó masszív székét egy jó méterrel lejjebb helyezték el, mint George-ét. Barátságos gesztus volt ez, megnyugtatta azokat az embereket, akik e találkozásokat kérvén ritkán voltak valami kellemes hangulatban.

— Aggódtunk, de először még nem ijedtünk meg igazán. Jeff ébren tökéletesen normálisnak látszott, szemmel láthatóan nem zavarták meg az álmai. Aztán egy éjszaka… — George elbizonytalanodva, védekezően pillantott a főkormányzóra. — Én sohasem hittem a természetfölötti dolgokban; nem vagyok tudós, de úgy gondolom, hogy mindenre van ésszerű magyarázat.

— Van — szögezte le Rashaverak. — Tudom, mit látott; én is végignéztem.

— Kezdettől fogva gyanítottam. Pedig Karellen megígérte, hogy nem fognak kémkedni utánunk a műszereikkel. Miért szegte meg az ígéretét?

— Nem szegtem meg. A felügyelő azt mondta, hogy az emberi fajt nem tartjuk többé megfigyelés alatt. Ezt az ígéretet be is tartottuk. Én csak a gyerekeit figyeltem, nem magát.

Jó néhány másodpercbe telt, mire George ráeszmélt, miféle burkolt célzást rejtenek Rashaverak szavai.

Akkor lassan kifutott a vér az arcából.

— Úgy érti?… — Elvékonyodó hanggal kapott levegő után, s újra kellett kezdenie a mondatot. — Az Isten szerelmére, hát mik az én gyerekeim?

— Éppen ezt próbáljuk kideríteni — felelte Rashaverak ünnepélyesen.

Jennifer Anne Greggson, aki újabban Baba névre hallgatott, szorosan lehunyt szemmel feküdt a hátán. Már régóta nem nyitotta ki a szemét, s nem is fogja többé, mert a látvány immár oly fölösleges a számára, mint a fénytelen óceánmélységek sok érzékszervű teremtményeinek. Tudott az őt körülvevő világról, s ami azt illeti, ennél sokkal több dologról is tudott.

A fejlődés valami megmagyarázhatatlan trükkjéből kifolyólag egyetlen reflexet azért megőrzött kurta csecsemőkorából. A csörgő, amely egykor úgy felvidította, most szünet nélkül, de egyfajta bonyolult, mindig változó ritmus szerint szólt a kiságyában. E fura szinkópálás riasztotta föl Jeant az álmából, s űzte át a gyerekszobába. De abban már nemcsak a hang volt a ludas, hogy sikoltozva szólongatta George-ot.

A látvány tette, ahogy e közönséges, tarka színekben pompázó csörgő rángatózott állhatatosan a levegőben, mindenféle alátámasztás nélkül, miközben Jennifer Anne, dundi ujjacskáit szorosan összekulcsolva, megelégedett, nyugodt mosollyal az arcán feküdt az ágyacskájában.

Ő később kezdte, de gyorsabban haladt. El is hagyta a bátyját hamarosan, hiszen sokkal kevesebb dolgot kellett elfelejtenie.

— Okosan tették, hogy nem nyúltak a játékához — mondta Rashaverak. — Nem hinném, hogy meg tudták volna mozdítani. De ha sikerül, akkor meg megharagították volna a kislányt. Akkor pedig nem tudom, mi történt volna.

— Azt akarja mondani, hogy nem tehet semmit? — kérdezte George tompán.

— Nem akarom becsapni. Tanulmányozhatjuk, megfigyelhetjük, ahogy megtettük eddig is, de nem avatkozhatunk be, mert nem értjük.

— De hát akkor mit tegyünk? És mindez miért velünk történik? — Valakivel meg kellett történnie. Nincs önökben semmi kivételes, semmivel sem több, mint ama első neutronban, amely elindítja a láncreakciót az atombombában. Egyszerűen úgy alakult, hogy ő lett az első.

Bármelyik másik neutron is megtette volna — éppúgy, ahogy Jeffrey, lehetett volna akárki más is. Mi ezt Teljes Áttörésnek nevezzük. Már nincs szükség semmiféle titkolózásra, aminek nagyon örülök. Erre vártunk, amióta csak megérkeztünk a Földre. Nem tudhattuk, mikor és hol fog elkezdődni, mígnem a puszta véletlennek köszönhetően össze nem találkoztunk Rupert Boyce estélyén. De akkor már szinte teljes bizonyossággal tudtam, hogy az ön feleségének a gyermekei lesznek az elsők.

— De hiszen… mi akkor még nem is voltunk házasok! Még nem is voltak…

— Igen, tudom. De Morrel kisasszony elméje volt az a csatorna, amelyik, ha csak egy pillanatra is, de közvetítette azt a tudást, amit akkor még egyetlen élőlény sem birtokolhatott. Az a tudás csakis egy másik, vele közvetlen kapcsolatot létesítő elméből származhatott. Nincs jelentősége, hogy itt egy még meg sem született elméről volt szó, mert az Idő sokkalta különösebb valami, mint önök képzelik.

— Kezdem érteni. Jeff az, aki tudja ezeket a dolgokat, lát idegen világokat, és azt is tudja, önök honnan jöttek. Jean pedig valahogy elkapta az ő gondolatait, még mielőtt a gyerek megszületett volna.

— Ennél itt sokkal többről van szó, de el sem tudom képzelni, hogy valaha is közelebb juthat az igazsághoz.

A történelem kezdete óta mindig is éltek emberek, akik valami megmagyarázhatatlan erő birtokában mintha át tudtak volna lépni a tér-idő korlátjain. Valójában maguk sem értették, miről van itt szó; szinte minden magyarázat, amivel megpróbálkoztak, badarság volt. Én csak tudom, eleget olvastam róluk!

Van azonban egy analógia, amely… nos, amely segít nekünk, és megmozgatja a képzeletünket, Újra meg újra felbukkan az önök irodalmában. Képzelje azt, hogy az emberek elméje mind-mind egy-egy sziget a határtalan óceánban. Magányosnak látszik valamennyi, holott összekapcsolja őket az a tengerfenék, melyből mindnyájan kiemelkedtek. Ha eltűnne az óceán, az a szigetek végét jelentené. Egyetlen kontinens részeivé válnának, de egyéni jellegük megszűnne.

A telepátia, ahogy önök nevezik, szintén valami ilyesmi. Ha a körülmények úgy hozzák, az elmék képesek rá, hogy egyesülve megosztozzanak egymás tartalmán, majd újra szigetekké válván visszaidézzék bizonyos tapasztalataik emlékét. Ez a képesség a legmagasabb-rendű formájában nincs alávetve a tér-idő megszokott korlátjainak. Ezért tudta Jean letapogatni a még meg sem született fia tudását.

Hosszú csend támadt, mialatt George megpróbálta feldolgozni e döbbenetes gondolatokat. A kép lassan alakot öltött. Hihetetlen volt, de rendelkezett egyfajta belső logikával. És megmagyarázta — ha egyáltalán lehetett használni ezt a szót arra, ami ennyire felfoghatatlan — mindazt, ami azóta történt, amióta Rupert Boyce házában vendégeskedtek. Most döbbent csak rá, hogy még Jean természetfölötti dolgok iránti érdeklődésére is magyarázatot adott.

— De hát mi indította el? — kérdezte. — És hová fog vezetni?

— Erre mi nem tudunk felelni. De sok-sok faj él a Világegyetemben, és akadnak köztük olyanok, akik már jóval azelőtt felfedezték e képességeket, hogy önök vagy mi megjelentünk volna a színen. Azóta várják, hogy önök csatlakozzanak hozzájuk, és most végre elérkezett az idő.

— És mi itt az önök szerepe?

— A legtöbb ember, mint ön is, fölnéz ránk, mint afféle mesterekre. Pedig erről szó sincs. Mi sohasem voltunk többek őrzőknél, akik egy felülről rájuk rótt kötelességet teljesítenek. Nehezen tudnám meghatározni, mi is ez a kötelesség; talán az lesz a legjobb, ha bábáknak tekintenek bennünket, akik egy nehéz szülésnél nyújtanak segítséget. Azért jöttünk, hogy a világra segítsünk valami újat és gyönyörűt.

Rashaverak elbizonytalanodott, mintha nem találná a megfelelő szavakat.

— Igen — mondta aztán —, bábák vagyunk. De magunk meddőségre kárhoztattunk.

Ez volt az a pillanat, amikor George megértette, hogy itt egy magasabb rendű tragédiáról van szó, mint az övé. Hihetetlen volt — de valahogy igazságos is. Minden nagyságuk, minden szellemi fölényük ellenére a főkormányzók bennragadtak egy evolúciós zsákutcában. E nagy és nemes faj szinte minden szempontból felülmúlta az emberiséget; csak éppen jövője nem volt, s ezt maga is tudta. E tudás fényében George majdhogynem csekélységnek látta a maga gondját-baját.

— Most már értem, miért figyelték Jeffreyt — mondta. — Ő volt a kísérleti nyúl.

— Pontosan… ámbár a kísérletet nem mi vezettük le. Nem is mi indítottuk el… nekünk csak az a dolgunk, hogy megpróbáljuk figyelemmel kísérni. Nem avatkoztunk bele, csak amikor muszáj volt.

Igen, a dagály hulláma, gondolta George. Nem nézhették tétlenül, hogy egy értékes példány elpusztuljon. De el is szégyellte magát rögtön: ez a keserűség méltatlan volt a helyzethez.

— Már csak egy kérdésem van — mondta. — Hogyan viszonyuljunk a gyerekeinkhez?

— Élvezzék őket, amíg lehet — válaszolta Rashaverak szelíden. Már nem sokáig lesz részük ebben az élvezetben.

Olyan tanács volt ez, amit bármikor bármelyik szülő megkaphatott volna; de most volt benne egy eddig ismeretlen fenyegetés és rémület.

Eljött az az idő is, amikor Jeffrey számára már nem vált el élesen az álmok világa és a mindennapi élet. Már nem járt iskolába, és Jean meg George számára is teljesen felborult az eddig megszokott élet — ahogy nemsokára felborult az egész világon.

Kerülték a barátaikat, mintha már most tudatában volnának, hogy hamarosan senki sem lesz, aki együtt érezne velük. Néha, az éjszaka csendjében, amikor már alig-alig járkáltak odakint, hosszú sétákra indultak kettesben. Most közelebb voltak egymáshoz, mint házasságuk kezdete óta bármikor; újra eggyé forrasztotta őket a közelgő, még ismeretlen tragédia, mely készült már, hogy lesújtson rájuk.

Eleinte bűntudat gyötörte őket, amiért magukra hagyják az alvó gyerekeket a házban, de aztán rájöttek, hogy Jeff és Jenny olyan módszerekkel tudnak vigyázni magukra, amelyekről nekik, a szülőknek, fogalmuk sincs. És persze a főkormányzók is szemmel tartották őket. Ez megnyugtató gondolat volt: úgy érezték, nincsenek egyedül a bajban, azok a bölcs és együttérző szemek megosztják velük a virrasztás óráit.

Jennifer aludt; nem lehetett más szóval kifejezni azt az állapotot, amibe került. Minden külső jel továbbra is csecsemőnek mutatta, de körülötte immár olyan ijesztő, titkos erőt lehetett érezni, hogy Jean többé nem tudta elviselni a gyerekszoba légkörét.

De nem is kellett bemennie. Az egykor Jennifer Anne Greggson nevét viselő entitás ugyan még nem fejlődött ki teljesen, de ebben az alvóbáb-állapotban is volt akkora befolyása a környezetére, hogy minden szükséglete kielégülhessen. Jean csak egyszer próbálta megetetni, sikertelenül. Az entitás a maga választotta időben és módon óhajtotta magához venni a táplálékát.

A hűtőszekrényből ugyanis lassú és állandó áramlásban tűnt el az étel, miközben Jennifer Anne ki sem mozdult az ágyacskájából. A csörgés abbamaradt; a félrelökött játék ott hevert a gyerekszoba padlóján, és senki sem mert hozzányúlni, hátha Jennifer Anne-nek egyszer még szüksége lesz rá. Néha olyat tett, amitől a bútorok maguktól álltak össze valami fura elrendeződésben, és George észrevette, hogy a fal fluoreszkáló festékmintái fényesebben ragyognak, mint eddig.

A kislány nem okozott gondot; már nem igényelte a segítségüket, s nem kellett neki a szeretetük sem. Ez az állapot nem tarthatott már sokáig, de ők ketten addig is kétségbeesetten csüngtek Jeffen.

Ő is változáson ment át, de még ismerte őket. Az a kisfiú, akinek a növekedését a csecsemőkor alaktalan, ködös messzesége óta folyton szemmel tartották, most óráról órára, a szemük láttára vesztette el személyiségét, vált szinte „cseppfolyóssá”. De néha még úgy szólt hozzájuk, mint azelőtt, s úgy mesélt a játékairól, a barátairól, mintha nem volna tudatában az elkövetkezőknek. De legtöbbször meg sem látta őket, vagy nem mutatta jelét, hogy tud a jelenlétükről. Már nem aludt, mint ők, akik kénytelenek voltak rá, noha mindennél nagyobb szükségét érezték annak, hogy e maradék, utolsó órákból a lehető legkevesebbet vesztegessék el.

A fiúnak — Jennyvel ellentétben — láthatóan nem volt természetfölötti hatalma a tárgyakon; talán mert, már nagyocska lévén, kevésbé volt szüksége rá. Az ő idegensége teljes mértékben a mentális életére korlátozódott, melyből már csak egy kis hányadot foglaltak el az álmai. Órákig feküdt moccanatlanul, szorosan lecsukott szemhéjjal, mintha hangokat hallgatna, melyeket rajta kívül nem hallhat senki más. Elméjébe — valahonnan vagy valamikorból szüntelenül áramlott be az a tudás, amely hamarosan maga alá gyűri és megsemmisíti azt a félig kiformálódott lényt, akit egykor Jeffrey Angus Greggsonnak hívtak.

Fey pedig ott ült és figyelt, gyászos, zavart tekintettel bámult föl rá, mert nem értette, hová ment el a gazdája, s nem tudta, mikor fog visszatérni hozzá.

Jeff és Jenny voltak az elsők a világon, de nem sokáig voltak egyedül. A járvány sebesen terjedt egyik világrészről a másikra, s az átváltozás végül megfertőzte az egész emberi fajt. Tíz éven felül gyakorlatilag senkit sem támadott meg, e kor alatt pedig gyakorlatilag senki sem menekülhetett.

Ez volt a civilizáció vége; vége mindannak, amiért az emberek az idők kezdete óta küzdöttek. Az emberiség napok alatt elveszítette a jövőjét — mert minden fajnak, amelytől elveszik a gyermekeit, a szívét ölik meg, s az élni akarását pusztítják el.

Nem tört ki pánik, ahogy egy évszázaddal korábban kitört volna. A világ megdermedt, némán, mozdulatlanul hevertek a nagyvárosok. Csak a létfontosságú iparágak termeltek tovább. Olyan volt ez, mintha maga a bolygó gyászolna, siratva mindazt, ami többé nincs és nem is lesz.

És akkor Karellen, ahogy egy ízben már megtette egy azóta elfeledett korban, utoljára még egyszer szólt az emberiséghez.

— Hamarosan véget ér az itteni munkám — hallatszott Karellen hangja milliónyi rádióból. — Végre, száz év után, elmondhatom nektek, mi volt az.

Sok mindent el kellett titkolnunk előttetek, ahogy földi tartózkodásunk félidejéig mi magunk is rejtőzködtünk. Tudom, akadnak köztetek, akik fölöslegesnek tartották ezt a rejtőzködést. Ti már hozzászoktatok a jelenlétünkhöz, és el sem tudjátok képzelni, hogyan fogadtak volna bennünket az őseitek. De legalább megértitek, mi célt szolgált a titkolózásunk, és tudjátok, hogy okkal tettük azt, amit tettünk.

A legfőbb titok, amibe nem avattunk be benneteket, a Földre jövetelünk célja volt — az a „miért”, amiről oly véget nem érően tudtatok tanakodni. Mindmostanáig nem árulhattuk el, mert a titkot nem nekünk kellett felfednünk.

Egy évszázaddal ezelőtt eljöttünk a világotokra, és megmentettünk benneteket az önpusztítástól. Nem hinném, hogy bárki is tagadná ezt a tényt — de hogy mi volt ez az önpusztítás, még csak nem is sejtettétek.

Mert amikor száműztük az összes atomfegyvereiteket és a fegyverraktárakban fölhalmozott, halálos veszélyt hordozó összes játékszereiteket, akkor a fizikai megsemmisülés veszélyét hárítottuk el a fejetek fölül. Azt hittétek, ez volt az egyetlen veszély. Mi akartuk, hogy ezt higgyétek, pedig ez soha nem volt igaz. A legnagyobb veszély egészen más jellegű volt — és nemcsak a ti fajotokat fenyegette. Sok világ van, amelyik elérkezett az atomenergia keresztútjához, elkerülte a katasztrófát, el is jutott a békés és boldog civilizációk megteremtéséig — és aztán elpusztult azoknak az erőknek a hatására, melyekről semmit sem tudott. A huszadik században ti is eljutottatok oda, amikor komolyan kezdtetek hozzábabrálni ezekhez az erőkhöz. Ezért kellett sürgősen cselekedni.

Az egész évszázad során az emberi faj lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett a szakadékhoz — és még csak sejtelme sem volt a szakadék létezéséről. A mélység fölött egyetlen híd vezet át. Kevés olyan faj van, amely, ha nem kapott segítséget, valaha is megtalálta. Volt, amelyik még időben visszafordult, egyként elutasítva veszélyt és jutalmat. Ezek a világok ma a könnyű kielégülések paradicsomi szigetei, melyek többé nem vesznek részt a Világegyetemről szóló történetben. Rátok kezdettől fogva nem ilyesfajta végzet — vagy szerencse — vár. A ti fajotokban ehhez túl sok az életerő. Elpusztultatok volna, magatokkal rántva másokat is, mert ti sohasem találtátok volna meg a hidat.

Félek, hogy szinte mindent, amit most el kell mondanom, efféle hasonlóságokkal kell kifejeznem. Sok mindenre, amit el szeretnék mondani, nincsenek szavaitok, fogalmaitok — és szomorú, de a mi tudásunk is rendkívül tökéletlen.

Hogy megértsetek, vissza kell mennetek a múltba, hogy sok mindent újra fölfedezzetek, amit az őseitek kapizsgáltak, ti azonban elfelejtettetek — amihez, való igaz, mi szándékosan hozzásegítettünk benneteket. Mert az egész ittlétünk egy óriási csalásra épült, vagyis arra, hogy eltitkoljuk az igazságot, melynek befogadására még nem voltatok fölkészülve.

Az eljövetelünket megelőző évszázadokban a tudósaitok felfedték az anyagi világ titkait, és elvezettek benneteket a gőzenergiától az atomenergiáig. Meg kellett szabadulnotok a babonáktól: immár a Tudomány lett az emberiség egyetlen igazi vallása. Ez volt a nyugati kisebbség ajándéka az emberi nem többi részének, ami aztán elpusztított minden más hitet. A még létezők is a végüket járták, amikor megérkeztünk. Úgy éreztétek, a Tudomány mindenre tud magyarázatot, hogy nincs erő, ami fölött ne volna hatalma, sem esemény, melyről ne ő mondhatná ki az utolsó szót. Lehet, hogy a Világmindenség kezdete az örök ismeretlenség homályába vész, na de ami utána történt, az már mind a fizika törvényeinek engedelmeskedik.

A misztikusaitok azonban, ha eltévedtek is saját téveszméik között, megláttak valamit az igazságból. Mert vannak szellemi s azon is túli erők, melyeket a tudomány sohasem tudott a maga struktúrájába beépíteni, anélkül hogy azok nyomban szét ne feszítették volna ezt a struktúrát. Az idők kezdete óta mindig is lehetett hallani különös jelenségekről — kopogó szellemekről, telepátiáról, megérzésről —, melyeket, ha elneveztetek is, de megmagyarázni nem tudtatok. A Tudomány eleinte nem vett róluk tudomást, sőt az ötezer éves bizonyság ellenére még a létezésüket is tagadta. De léteznek; és számolnia kell velük minden, magát teljesnek tartó, Világegyetem-elméletnek.

A huszadik század első felében néhány tudósotok hozzáfogott e dolgok kutatásához. Nem tudták, hogy a Pandóra-szelence zárjához babrálnak hozzá. Olyan erőket szabadíthattak volna ki, amelyekhez képest eltörpült volna mindaz a veszedelem, amit az atom zúdíthatott a világra. Mert a fizikusok végső esetben is csak a Földet pusztíthatták volna el, de a parafizikusok a csillagokat is szétdúlták volna.

Ezt nem lehetett megengedni. Nem tudom elmagyarázni, hogy pontosan milyen természetű fenyegetés öltött bennetek testet. A fenyegetés ránk nem vonatkozott, ezért mi nem is értjük pontosan, miről van szó. Tegyük fel, hogy valamiféle telepatikus rákká változtatok volna, egyfajta rosszindulatú gondolkodásmóddá, amely akadálytalanul fertőzhetett volna meg más, jelentősebb szellemeket.

Így aztán eljöttünk — elküldtek bennünket — a Földre. Minden kulturális szinten megakasztottuk a fejlődéseteket, de különösen a paranormális jelenségek körében végzett komolyabb vizsgálódásokat vontuk az ellenőrzésünk alá. Nagyon is tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy a civilizációink közti ellentétből kifolyólag meg is honosítottuk a kreatív teljesítmény minden egyéb formáját is. De ez másodlagos hatás volt, nincs semmi jelentősége.

És most el kell mondanom valamit, amin nagyon meg fogtok lepődni, talán még el sem hiszitek. Mindezek a lehetőségek, mindeme látens erők nekünk nem adattak meg, még csak nem is értjük őket. Sokkal, de sokkal nagyobb intellektussal rendelkezünk, mint ti, de az elmétekben van valami, ami örökre rejtve marad előttünk. A Földre érkezésünk pillanatától kezdve tanulmányozunk benneteket; sok mindent megtudtunk, még több az, amit meg fogunk tudni, s én mégis kétlem, hogy valaha is megismerjük a teljes igazságot.

Kettőnk fajában sok a közös vonás — ezért választottak ki bennünket erre a feladatra. Más vonatkozásokban azonban két különböző fejlődési irány végpontjait testesítjük meg. Szellemileg mi elértük azt a pontot, amin túl nem fejlődhetünk tovább. Akárcsak ti, a mostani alakotokban. De ti átugorhattok a következő szintre, és ez a különbség kettőnk között. A mi lehetőségeink kimerültek, a tieitek azonban még kiaknázatlanok. Olyan lehetőségek ezek, amelyek, nem értjük, hogyan, de összefüggenek az általam említett erőkkel, amelyek most ébredeznek a világotokon.

Mi megállítottuk az órát, hogy egy helyben topogjatok, amíg kifejlődnek ezek az erők, s felkészülnek rá, hogy kiáramoljanak azokba a csatornákba, melyeket mi készítettünk elő nekik. Mindazt, amit annak érdekében tettünk, hogy a bolygótok gazdagabb legyen, hogy emeljük az életszínvonalatokat, hogy elhozzuk nektek az igazságot és a békét — egyszóval, mindezt így is, úgy is megtettük volna, ha már bele kellett avatkoznunk a dolgaitokba. Ám ez az egész, óriási átalakulás eltérített benneteket az igazságtól, s így segítségünkre volt abban, hogy elérjük a célunkat.

Az őrzőitek vagyunk — semmi más. Nyilván gyakran eltöprengtetek azon, hogy az én fajom milyen helyet foglalhat el a Világegyetem hierarchiájában, Éppúgy, ahogy mi fölöttetek állunk, fölöttünk is van valami, ami a maga céljaira használ bennünket. Hogy mi az, arra sohasem jöttünk rá, pedig eszköze voltunk hosszú korokon át, és soha nem mertünk ellenszegülni neki. Újra és újra megkaptuk az utasításokat, elmentünk valamely világra, ahol éppen virágzásnak indult a civilizáció, és végigkísértük azon az úton, amelyre mi sohasem léphettünk rá — az úton, melyen most ti haladtok.

Újra és újra megfigyeltük a folyamatot, amelynek istápolására elküldtek bennünket, hátha sikerül megtanulnunk, hogyan szabaduljunk meg saját korlátjainktól. De az igazság halvány körvonalai éppen csak megcsillantak előttünk. Ti főkormányzóknak hívtok bennünket, s nem tudjátok, mennyi iróniát rejt ez a cím.

Nevezzük hát a fölöttünk lévőt Főértelemnek, amely olyan eszköznek tekint bennünket, mint a fazekas a korongját.

A ti fajotok pedig az agyag, amely formát nyer ezen a korongon. Mi úgy gondoljuk — de ez csak egy elmélet —, hogy a Főértelem növelni akarja a világegyetemről szerzett tudomását, ki akarja terjeszteni fölötte a hatalmát.

Az idők során sok faj összegeződhetett benne, és már réges-régen maga mögött hagyta az anyag zsarnokságát.

Tudomással bír a mindenütt jelen lévő értelemről. Amikor ráeszmélt, hogy ti csaknem készen vagytok már, ideküldött minket, hogy parancsa szerint készítsünk fel benneteket az immár küszöbön álló átalakulásra.

Minden korábbi változás, amit átéltetek, korszakok sokaságát vette igénybe. Most azonban az értelem alakul át, nem pedig a test. Az evolúciós szabályszerűségek következtében ez világraszóló katasztrófa lesz — egy pillanat alatt fog bekövetkezni. Már el is kezdődött. Szembe kell néznetek a ténnyel: ti vagytok a Homo sapiens utolsó nemzedéke.

Ami e változás természetét illeti, arról nagyon keveset mondhatunk nektek. Nem tudjuk, hogyan játszódik le… hogy miféle ravaszt húz meg a Főértelem, ha elérkezettnek látja a pillanatot. Mindössze annyit sikerült megtudnunk, hogy egyetlen individuummal kezdődik — minden esetben gyermekkel —, majd rohamosan terjed, ahogy a kristályok alakulnak ki az első mag körül a telitett oldatban. A felnőttekre nincs hatással, mert az ő elméjük már bekerült egy megváltoztathatatlan öntőformába.

Az egész folyamat mindössze néhány évig tart, és a végén az emberi faj kettéoszlik. Visszaút nincs, és a világnak, úgy, ahogy ti megismertétek, többé nincs jövője. Most ér véget emberfajotok minden reménye és álma. Életet adtatok az utódaitoknak, és bekövetkezik számotokra az a tragédia, hogy soha nem fogjátok őket megérteni, nem tudtok érintkezni az elméjükkel. Valójában nem is lesz agyuk, ha az általatok ismert szervre gondolunk. Egy egyedüli entitás lesznek, úgy, ahogy ti magatok számtalan sejtjeitek összegzése vagytok. Ti őket nem fogjátok emberi lényeknek tekinteni, és igazatok lesz.

Azért mondtam el mindezt, hogy tudjátok, mi vár rátok. Még néhány óra, és elérkezik a válságos pillanat.

Nekem az a feladatom — és kötelességem —, hogy megvédjem őket, akiknek az őrzésére iderendeltek. Ébredő erejük ellenére elpusztíthatja őket a körülöttük lévő sokaság — igen, akár a saját szüleik is, ha rádöbbennek az igazságra. El kell vinnem, el kell különítenem őket, a saját és a ti érdeketekben. A hajóim holnap megkezdik az evakuálást. Nem foglak hibáztatni benneteket, ha megpróbáltok beavatkozni, de hiábavalóság lesz. Az enyémnél nagyobb erők ébredeznek most; én is csak eszköz lehetek számukra.

És aztán… mit teszek majd veletek, a túlélőkkel, ha már betöltöttétek a rendeltetéseteket? Talán az lenne a legegyszerűbb és legkönyörületesebb, ha elpusztítanálak benneteket, ahogy ti is elpusztítjátok kedvenc állatotokat, ha halálos seb éri. De én ezt nem tudnám megtenni. Nektek, magatoknak kell megválasztani a jövőtöket a még hátralévő esztendőitekre. Én azt remélem, hogy az emberiség békében és annak tudatában fogja eltölteni maradék idejét, hogy nem élt hiába.

Mert az, amit ti a világra hoztatok, lehet, hogy teljesen idegen, hogy rá egyáltalán nem vonatkoznak a reményeitek és a vágyaitok, hogy gyerekes játszadozásnak tekinti a legnagyszerűbb teljesítményeiteket — és mégis, az valami csodálatos dolog, amit ti teremtettetek meg.

Amikor az én fajom már végképp feledve lesz, belőletek egy rész még akkor is élni fog. Ne ítéljetek hát el minket azért, amit meg kellett tennünk. És ne felejtsétek el — életünk végéig irigyelni fogunk benneteket.

Jean azelőtt sírt, de ma már azt sem tud. A szívtelen; érzéketlen nap aranyfénybe vonta a szigetet, amikor a hajó körvonalai kibontakoztak Spárta ikercsúcsai fölött. E sziklás szigeten történt nemrégiben, hogy a fiát megmentette a haláltól egy csoda, ma már nagyon is tudja, hogy miféle. Néha eltűnődött azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha a főkormányzók elfordítják a fejüket, és sorsára hagyják a fiát. A halállal szembe tudott volna nézni, ahogy azelőtt is szembenézett vele; a halál a dolgok természetes rendjéhez tartozott. De ez idegenebb volt, mint a halál — és véglegesebb. Eddig úgy volt, hogy az emberek meghaltak, de a faj élt tovább.

A gyerekek felől sem zaj, sem mozgás nem hallatszott. Csoportokra szakadozva álltak a homokos parton, egymás iránt se mutatva több érdeklődést, mint örökre elhagyott otthonaik iránt. Sokan kisbabát tartottak a karjukban, olyanokat, akik még járni sem tudtak — vagy egyszerűen nem igényelték azt az erőt, amely a fölöslegesnek ítélt járáshoz kellett volna. Mert hiszen — tűnődött George —, ha a holt anyagot meg tudják mozgatni, akkor megtehetnék ugyanezt a saját testükkel is. Igaz is: miért gyűjtik össze őket egyáltalán a főkormányzó hajói?

A dolognak nem volt jelentősége: elmennek, és ehhez ezt a formát választották. És George akkor rájött, mi az a kínzó emlékkép, ami nem hagyja nyugodni. Egyszer régen látott egy hasonló exodusról készült százéves filmhíradót. Az első világháború kezdetén lehetett — vagy a másodikén. Hosszú vonatsorokat mutattak, zsúfolásig megtöltve gyerekekkel, amint lassan kigördülnek a veszély fenyegette városokból, hogy az otthon hagyott szülők közül sokakat soha viszont ne láthassanak. Voltak, akik sírtak, mások zavartan szorongatták kevéske cókmókjukat, a legtöbbjükön azonban látszott, hogy lelkes várakozással néznek elébe a Nagy Kalandnak.

Pedig hamis volt a hasonlóság. A Történelem sohasem ismételte magát. Ők, a most elmenni készülők, lehettek akármik, de az biztos, hogy már nem voltak gyermekek. És ezúttal nem lesz viszontlátás.

A hajó a vízparton ért földet, s mélyen besüppedt a lágy homokba. Tökéletes összhangban siklottak félre a nagy, ívelt panelek, és a feljárók óriás fémnyelvekként nyúltak ki a part felé. A szétszórtan álldogáló, elmondhatatlanul magányos alakok mindinkább összetömörültek, lassanként tömeggé sűrűsödtek, pontosan úgy, mint akármely emberi sokaság.

Magányos alakok? Miért látta így, tűnődött George. Hiszen éppen ilyenek nem lehetnek soha többé. Csak egyének lehetnek magányosak — csak emberi lények. A végén, amikor leomlanak a korlátok, a személyiség feloldódásával eltűnik a magányosság is. A számtalan csepp beleolvad az óceánba.

Érezte, hogy Jean, hirtelen érzelmi felindulásában megszorítja a kezét.

— Nézd — súgta az asszony —, ott van Jeff! A második ajtónál. Nagyon messze volt, igazából nem is biztos, hogy ő volt. Nehezen láttak a szemük elé ereszkedő homálytól is. De mégis: Jeff volt az, egészen biztos. George fölismerte a fiát, ahogy ott állt, fél lábbal már a fémpallón állva.

És akkor Jeff megfordult, és visszanézett. Az arca csak egy fehér folt; ilyen messziről nem látszott, hogy átfutott-e rajta valami felismerés, valamiféle visszaidézése mindannak, amit most végképp maga mögött hagy.

George azt sem fogja megtudni soha, hogy Jeff merő véletlenségből fordult-e feléjük — vagy ezekben a legeslegutolsó pillanatokban, amikor még az ő fiuk volt, tudta, hogy ott állnak, hogy figyelik, hogyan lép be abba a világba, ahová ők nem követhetik soha.

Lassanként bezárultak a nagy ajtók. És ebben a pillanatban Fey égnek emelte az orrát, és hosszan, keservesen felvonított. Gyönyörű, tiszta tekintetével George-ra nézett, és ő megértette, hogy a kutya most veszítette el a gazdáját. George-nak immár nem volt többé vetélytársa.

Sokféle út, de csak egy végcél kínálkozott mindazoknak, akik itt maradtak. Voltak, akik így beszéltek: „A világ még így is gyönyörű; egy napon itt kell hagynunk, de miért kellene ezt a napot siettetnünk?”

Mások viszont, akik számára becsesebb volt a jövő, mint a múlt, s most elvesztettek mindent, amiért érdemes volt élniük, nem akartak maradni. Ők búcsút mondtak a világnak, ki-ki a maga természete szerint egyedül vagy barátokkal.

Így gondolták az athéniak is. A sziget tűzben született, tehát tűzben akart meghalni is. Akik el akartak menni, elmentek, a többség azonban ott maradt, hogy álmai széttört cserepei között várja be a véget.

Úgy volt, hogy majd senki sem tudja előre, mikor jön el az idő. Jean azonban fölébredt az éjszaka csendjében, s egy ideig csak bámulta a mennyezet kísérteties fényét. Aztán kinyúlt, és megfogta George kezét.

A férfi jó alvó volt, de most azonnal fölébredt. Nem beszéltek, mert a szavak, amikre szükségük lett volna, nem léteztek.

Jean már nem félt, sőt, szomorú sem volt. Ő már kijutott a nyugalom vizére, ahol az embernek nincsenek többé érzelmei. Egy tennivalója azonban hátravolt még, és tudta, hogy alig-alig lesz rá ideje.

George szó nélkül követte a néma házban. Oly némán mozogtak, mint fényben az árnyék, ahogy átvágtak azon a fénytócsán, melyet a műterem tetején bevilágító hold festett a padlóra. Aztán beléptek a gyerekszobába.

Itt nem változott semmi. A falakon fénylettek a fluoreszkáló minták, amelyeket George festett nagy gonddal, Jennifer Anne egykori csörgője ugyanott hevert, ahová annak idején, amikor az elméje befordult az azóta lakhelyévé vált ismeretlen messzeségbe, elhajította.

„Itt hagyta a játékait — gondolta George. — A mieink azonban eljönnek velünk.” Eszébe jutottak a fáraók gyermekei, akikkel ötezer évvel ezelőtt eltemették a babáikat meg a gyöngyeiket. „Így lesz ez most is. Soha senki nem fog gyönyörködni a kincseinkben — gondolta. — Elvisszük magunkkal, nem válunk meg tőlünk.”

Jean lassan feléje fordult, s a fejét a vállára hajtotta. Amikor George átfogta a derekát, egyszer csak újra megérezte azt a hajdani szerelmet — valahogy úgy, ahogy a kiáltást visszhangozzák halkan, de tisztán a távoli hegyek. Már túl késő volt, hogy elmondja, amit még el kellett volna mondania neki, és hogy nem is annyira az elkövetett csalásait, inkább a múltbeli közönyösségét sajnálja. — Isten veled, drágám! — szólalt meg ekkor csendesen Jean, és még szorosabban ölelte magához. George-nak már nem volt ideje válaszolni — de még ebben a legutolsó pillanatban is belevillant a döbbenet, hogy honnan tudhatta az asszony, hogy most következik el az a másodperc.

Messze, odalent a sziklaágyban az urániumrészecskék egymáshoz nyomultak, vágyva a soha be nem teljesülő egyesülésre.

A sziget pedig fölemelkedett, hogy elébe menjen a hajnalnak.

A főkormányzók űrhajója a Carina csillagkép szívén átjutva rásiklott fénylő meteorösvényére. Már a külső bolygóknál vészes fékezésbe kezdett, de még a Mars mellett elhaladtában is megtartotta a fénysebesség egy tekintélyes töredékét. A Nap körüli végtelen terek sokat elvettek a lendületéből, ugyanakkor egymillió kilométerrel a háta mögött az energiaveszteség tűzzel festette be az eget.

Jan Rodricks, hat hónappal öregebben, hazafelé közeledett arra a világra, amit nyolcvan esztendővel ezelőtt hagyott el.

Már nem volt titkos fülkében rejtőzködő potyautas. Ott állt a három pilóta mögött (el is töprengett azon, hogy miért kell nekik ilyen sok), s elnézte az irányítóhelyiséget uraló, hatalmas képernyőt, melyen folyton változott a kép. E színek és formák számára értelmetlennek tűntek, de feltételezte, hogy olyan információkat közvetítenek, melyek az ember tervezte űrhajókon sok-sok méternyi adatból állnának. Olykor azonban csillagmezők is feltűntek a képernyőn, és nemsokára, úgy remélte, meglátja rajta a Földet is.

Boldog volt, hogy hazajöhet, noha annak idején mindent megtett a szökésért. E néhány hónap alatt felnőtté vált. Annyi mindent látott, oly messzire elment, hogy most majd elepedt a saját, ismerős világáért. Tudta már, miért zárták el a Földet a csillagoktól a főkormányzók. Most már megértette, hogy az emberiségnek még nagy utat kell megtennie, amíg szerepet kaphat abban a civilizációban, amelybe ő bepillantást nyert.

Alakulhat úgy is — bár ezt a lehetőséget nem tudta elfogadni —, hogy az emberiség mindörökre alacsonyabb rendű faj marad, melyet a főkormányzók őrizetére bízva, egy félreeső állatkertben fognak tartani. Lehet, hogy erre utalt Vindarten azzal a kétértelmű figyelmeztetéssel, amivel útjára engedte Jant.

— Sok minden történhetett az idő alatt, ami közben a bolygódon eltelt — mondta akkor a főkormányzó. — Ha viszontlátod, meglehet, már meg sem ismered a világodat.

Meglehet, gondolta Jan; nyolcvan év nagy idő, s bár ő még fiatal és alkalmazkodóképes, megeshet, hogy nehezen fogja fel mindazon változásokat, amelyek bekövetkezhettek. Egy dologban azonban biztos volt — az emberek kíváncsiak lesznek a történetére, és azt is tudni akarják majd, hogy milyen képet alkotott a főkormányzók civilizációjáról.

Jól bántak vele, ahogy azt el is várta tőlük. Az odafelé vezető útról nem tud semmit; amikor az injekció hatása elmúlt, és ő előjött, a főkormányzók hajója már belépett a saját rendszerébe. Amikor előmászott fantasztikus rejtekhelyéről, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nincs szüksége az oxigénkészülékre. A levegő sűrű volt, és nehéz, de minden további nélkül belélegezhető. Ott állt a hajó hatalmas, vörös fénnyel megvilágított rakodóterében, mindenféle csomagolóláda és egyéb málhaféleség között, ami csak elképzelhető egy űr— vagy tengerjáró hajón. Majdnem egy órájába telt, mire megtalálta a vezérlőfülkéhez vezető utat, s bemutatkozott a legénységnek.

Zavarba ejtette, hogy meg sem lepődtek; tudta, hogy a főkormányzókon ritkán látszik meg bármiféle érzelem, de valami fogadtatásra mégiscsak számított. Ők azonban, mintha mi sem történt volna, csak a képernyőt figyelték, s a vezérlőpultok számtalan gombjával játszadoztak. Csak abból tudta meg, hogy leszálláshoz készülnek, hogy a képernyőn időnként felvillant egy bolygó képe, s minden egyes alkalommal nagyobb és nagyobb lett. Mozgást vagy gyorsulást soha egy pillanatra sem érzett, csak egy tökéletesen állandó gravitációt, melyről úgy gondolta, hogy a földi nehézkedés ötödrészének felelhet meg. A hajót mozgató óriási erők ellensúlyozása rendkívüli pontosságú lehetett.

És amikor a három főkormányzó egyszerre állt föl a székről, ebből tudta, hogy az utazás véget ért. Nem szóltak az utasukhoz, sem egymáshoz, és amikor egyikük intett, hogy kövesse őket, Jan rájött valamire, amire eddig nem gondolt. Karellen utánpótlási vonalának ezen a túlsó végén minden valószínűség szerint senki sincs, aki értene az ő nyelvén.

Miközben mohó tekintete előtt kinyíltak a hatalmas ajtók, ők komoly arccal néztek rá. Életének döntő pillanata volt ez: ő az első ember, akinek a szeme előtt egy olyan világ tárul fel, amelyikre idegen nap süt le. Az OFF 549 672 fénye bevilágított a hajóba, és íme, itt fekszik előtte a főkormányzók bolygója.

Hogy mit várt tőle? Maga sem tudta. Ha óriási épületeket, felhőbe vesző tornyú városokat, minden képzeletet felülmúló gépezeteket lát, bizonyára nem lepődik meg. De ehelyett egy meglehetősen jellegtelen síkság nyúlt el előtte a szokatlanul közeli látóhatárig, s ezt az egyhangúságot csak három másik hajó törte meg, néhány kilométerrel arrébb.

Jant egy pillanatra hatalmába kerítette a mindent elsöprő csalódottság. Aztán vállat vont, mert rájött, hogy egy ilyen távoli és lakatlan vidék nem lehet más, mint űrkikötő. Hideg volt, de nem kellemetlenül hideg. A látóhatár fölött függő nagy, vörös nap fénye bőségesen elég volt az emberi szem számára is, de Jannek máris eszébe jutott, hogy vajon mennyi idő múlva kezdené hiányolni a zöldeket és kékeket. S akkor észrevette a hatalmas, ostyavékony sarlót, mely úgy kapaszkodott föl az égre, mintha egy óriási íjat tettek volna a nap mellé. Csak hosszas bámészkodás után fogta föl, hogy az útnak még nem ért teljesen a végére, mert az ott a főkormányzók világa. Ez nyilván csak a holdja, a támaszpont, amely küldi és fogadja a hajókat.

Átvitték egy másik hajóba, nem nagyobba, mint egy földi repülőgép. Amikor fölmászott az egyik nagy ülésbe, hogy a megfigyelőablakon át láthassa a közeledő bolygót, törpének érezte magát.

Olyan nagy sebességgel haladtak, hogy jóformán meg sem tudta figyelni az alanti, egyre nagyobbodó glóbusz egyes részleteit. Bár már közel voltak az otthonukhoz, a főkormányzók itt is mintha egyfajta űrmeghajtást alkalmaztak volna, amitől aztán percek alatt átszáguldottak egy vastag, felhőkkel tarkított atmoszférarétegen. Amikor az ajtók kinyíltak, egy boltozatos terembe léptek ki, melynek nyilván azonnal bezárult mögöttük a mennyezete, mert a fejük fölött nyoma sem volt semmiféle nyílásnak.

Két napba telt, mire Jan elhagyhatta ezt az épületet. Nem várt szállítmány lévén helye sem volt, ahová tegyék. S hogy még nehezebb legyen a dolga, a főkormányzók közül senki sem értette a szavát. Gyakorlatilag nem tudtak kommunikálni egymással, és Jannek keserűen kellett rádöbbennie, hogy korántsem olyan könnyű kapcsolatot teremteni egy idegen fajjal, ahogy azt a regényekben le szokták írni. A jelbeszéd, meglepő módon, kudarcot vallott, mert az alapja túlságosan is az a gesztus-, kifejezés— és viselkedésrendszer volt, amely másképp alakult ki az embereknél, mint a főkormányzóknál.

Az volna csak az igazi kudarc, gondolta Jan, ha mindazok a főkormányzók, akik beszélik a nyelvét, lent maradtak volna a Földön. Nincs más hátra, várnia kell, és remélni a legjobbakat. Bizonyára jönni fog valami tudós, valami idegen fajokkal foglalkozó szakember, s ő majd gondját viseli! Vagy annyira érdektelen volna a személye, hogy föl sem kelti a figyelmüket?

Arra nem volt mód, hogy kijusson az épületből, mert a nagy ajtókon nem volt semmiféle látható nyitószerkezet. Ha egy főkormányzó indult el feléjük, egyszerűen kinyíltak. Jan is megpróbálta ezt a trükköt; aztán mindenféle tárgyakat lóbált magasan a levegőben, hogy megszakítson valamiféle vezérlő sugarat, és sorra vett minden elképzelhető fortélyt — hiába. Ráeszmélt, hogy egy kőkorszaki ember lehetne hozzá hasonlóan reménytelen helyzetben, ha betévedne egy modern, nagyvárosi épületbe. Egyszer megpróbált kisétálni az egyik kifelé tartó főkormányzóval, de szelíden elhessegették. Nem ellenkezett, mert nagyon igyekezett, hogy ne bőszítse magára a vendéglátóit.

Mielőtt végképp elcsüggedt volna, eljött hozzá Vindarten. A főkormányzó nagyon rosszul beszélt a nyelvén, hadart is, de meglepő gyorsasággal javult a kiejtése. Egy-két nap múlva szinte már gondtalanul beszélhettek minden olyan témáról, amelyhez nem kellett holmi sajátos szókincs.

Attól kezdve, hogy Vindarten az oltalmába vette, Jannek nem kellett többé aggódnia. Még arra sem volt lehetősége, hogy azt tegye, amit szeretne, mert szinte állandóan körülvették tudós főkormányzók, és nagy buzgalommal végeztettek vele mindenféle érthetetlen kísérletet a bonyolult műszereikkel. Jant e gépezetek nagyon kimerítették, és az egyik kísérlet után, amikor valami hipnózist végző eszközt vetettek be, órákig tartó, hasogató fejfájás kínozta. Habozás nélkül hajlandó volt mindenféle együttműködésre, de abban már nem volt biztos, hogy azok, akik őt tanulmányozzák, tudatában vannak-e, mik a szellemi és fizikai korlátai. Mindenesetre sokáig tartott, mire meg tudta győzni őket, hogy neki szabályos időközönként aludnia kell.

A vizsgálatok szünetében sikerült pillanatnyi benyomásokat szereznie a városról, és megértette, mennyire nehéz — és veszélyes vállalkozásba fogna, ha csak úgy, kedvére akarna ide-oda utazgatni benne. Utcák gyakorlatilag nem léteztek, és nyoma sem volt felszíni közlekedésnek. Itt olyan lények éltek, akik tudtak repülni, és nem féltek a gravitációtól. Itt nem jelentett semmit, ha valaki egyetlen figyelmeztető szó nélkül belevetette magát egy több száz méteres szédítő mélységbe, vagy ha egy helyiségbe csak magasan a falba vágott nyíláson át lehetett bejutni. Jan százféle jelből kezdett rádöbbenni arra, hogy egy szárnyas faj lelkivilága alapjaiban különbözhet a földhöz kötött fajokétól.

Különös látvány volt, ahogy a főkormányzók mint óriási madarak lassú, erőteljes szárnycsapásokkal röpködtek városuk tornyai között. És akadt itt egy tudományos probléma is. Ez a bolygó nagy volt — nagyobb, mint a Föld —, a gravitációja mégis alacsony volt, és Jan azt sem értette, hogy miért olyan sűrű a légköre.

Megkérdezte Vindartent, s meg is kapta a félig-meddig előre sejtett választ, miszerint ez nem a főkormányzók eredeti bolygója. Ők egy sokkal kisebb világon fejlődtek ki, s később, amikor meghódították ezt a bolygót, nemcsak a légkörét, hanem a gravitációját is megváltoztatták.

A főkormányzók építészete merőben funkcionális volt; Jan nem látott díszítményeket, nem látott semmi olyasmit, aminek ne lett volna valami határozott célja, még akkor is, ha az a cél meghaladta az ő felfogóképességét. Egy középkori ember e vörös fényben úszó város és a benne közlekedő lények láttán minden bizonnyal a Pokolban érezte volna magát. Néha — minden kíváncsisága és tudományos elfogulatlansága ellenére — még Jant is megkörnyékezte valami megmagyarázhatatlan rettenet. Mert még a legjózanabb, legtisztább elmékre is csüggesztően hat, ha nem találnak legalább egy ismerős viszonyítási pontot. És bizony akadt itt sok minden, amit nem értett, és amit Vindarten sem tudott — vagy akart — megmagyarázni neki. Mik voltak azok a felvillanó fények, változó formák, egyszóval azok a valamik, amik oly sebesen cikáztak át a levegőn, hogy végül maga sem tudta, látta-e őket egyáltalán? Lehet, hogy bámulattal vegyes iszonyatot kellett volna kelteniük benne — de lehet, hogy csak látványos, de jelentéktelen dolgok voltak, mint például a hajdani Broadway neonreklámjai.

Jan azt is érezte, hogy a főkormányzók világa telis-tele van általa nem hallott hangokkal. Néha elértek hozzá olyan bonyolult ritmusképletek, melyek föl-le száguldoztak a hallható spektrumban, majd hirtelen kiléptek a fölső vagy az alsó hallásküszöbön túlra. Úgy látszott, mintha Vindarten nem értené, mit jelent Jan számára a zene fogalma, így aztán nem is tudta kielégítően megmagyarázni a jelenséget.

A város nem volt túl nagy; a fénykorát élő Londonnál vagy New Yorknál feltétlenül sokkal kisebb lehetett.

Vindarten szerint ezrével akadtak ilyen városok a bolygón, s mind valami sajátos céllal épült. Az ő városukhoz földi fogalmak szerint leginkább az egyetemi városok hasonlítottak — kivéve, hogy itt sokkal erőteljesebb volt a szakosodás mértéke. Mint Jan nemsokára rájött, ezt a várost az idegen kultúrák tanulmányozásának szentelték.

Amikor kikerült a sivár cellából, az egyik legelső útja, Vindarten kíséretében, egy múzeumba vezetett. Már nagyon kellett neki az a lélektani lökés, amit attól kapott, hogy végre olyan helyen járt, melynek a rendeltetését tökéletesen értette. A múzeum — eltekintve a méreteitől — akár a Földön is állhatott volna. Hogy megérkezzenek, sokáig kellett egyenletesen zuhanniuk lefelé egy nagy platón, amely dugattyúként mozgott egy ismeretlen hosszúságú függőleges hengerben. Semmiféle irányítószerkezetet nem látott, s a lefelé irányuló mozgás elején és végén határozottan észlelte a gyorsulást. Úgy látszott, a főkormányzók nem vesztegetik házi használatra a kiegyensúlyozó erőtérszerkezeteiket. Jannek megfordult a fejében, vajon világuk egész belsejét fölásták-e keresztbe-kasba, s hogy miért korlátozták a város nagyságát azzal, hogy levonultak a föld alá, ahelyett hogy fölfelé terjeszkedtek volna? Ez is olyan rejtély volt, amit sohasem sikerült megfejtenie.

Az ember egy egész életet eltölthetett volna e hatalmas termek föltárásával. Ide hordták össze mindazt, amit a bolygókról zsákmányoltak; Jan el sem tudott képzelni annyi civilizációt, ahánynak az eredményeit itt fölhalmozták. Ám hosszas bámészkodásra nem volt idő. Vindarten óvatosan lerakta őt egy parkettasávra, mely első pillantásra díszítőmintának látszott. Mire Jannek eszébe jutott, hogy ezen a világon nem ismerik a díszítést, valami láthatatlan erő már meg is ragadta, s szelíden előrelódította. Óránként mintegy húsz-harminc kilométeres sebességgel haladt el a hatalmas kiállítási tárlók, a soha nem képzelt világok látképei előtt.

A főkormányzók megtalálták a múzeumi kimerültség ellenszerét az embernek egyszerűen nem kellett járkálnia.

Több kilométert megtettek már, amikor vezetője ismét megragadta Jant, s óriási szárnyának egyetlen csapásával kiemelte az előrelendítő erő hatóköréből. Egy óriási, félig üres hallhoz értek, mely ismerős fényben fürdött — amit Jan azóta nem látott, amióta elhagyták a Földet. Halvány volt, hogy ne bántsa a főkormányzók érzékeny szemét, de félreismerhetetlenül napfény volt. Jan sohasem hitte volna, hogy egy ilyen mindennapos, sőt közönséges dolog ekkora sóvárgást ébreszthet agyszívében.

Ez volt hát a Földről rendezett kiállítás. Csak méterek választották el őket Párizs csodaszép makettjétől, karnyújtásnyira voltak tőlük a tucatnyi évszázadból vaktában összehordott, kincset érő műtárgyak, egymás mellett a modern számítógép és a kőkorszaki balta, a televíziós készülék és alexandriai Hérón gőzturbinája.

Akkor kinyílt előttük egy nagy ajtó, és ők beléptek a Föld Kurátorának irodájába.

„Vajon most először lát emberi lényt? — tűnődött Jan. — Járt egyáltalán valaha is a Földön, vagy az csupán egy volt a sok rábízott bolygó között, s még azt sem igen tudta, hol helyezkedik el pontosan?” Az mindenesetre tény, hogy sem nem beszélt, sem nem értett az ő nyelvén, és Vindartennek kellett tolmácsolnia.

Jan órákat töltött el itt azzal, hogy belebeszélt egy hangfelvevő készülékbe, miközben a főkormányzók mindenféle földi tárgyat mutogattak neki. Szégyenkezve döbbent rá, milyen sokat nem tud közülük azonosítani.

Mérhetetlenül nagy volt a tudatlansága a saját faját és annak eredményeit illetően, s kíváncsi lett volna, vajon a főkormányzók a maguk felsőbbrendű szellemi képességeik birtokában fel tudják-e igazán fogni az emberi kultúra teljességét.

Vindarten egy másik úton vezette ki a múzeumból. Ezúttal hatalmas, boltíves folyosókon lebegtek át könnyedén, de most nem a tudatos elme, hanem a természet alkotásai mellett haladtak el. Sullivan, gondolta Jan, az életét adná, csak itt lehetne, s láthatná, miféle csodákat hozott létre a fejlődés mintegy száz világon.

Csakhogy Sullivan, eszmélt rá, azóta már halott lehet…

Azután, minden előzetes figyelmeztetés nélkül leszálltak egy erkélyen, amely egy óriási, kör alakú, talán száz méter átmérőjű terem fölé nyúlt ki. Mint rendesen, itt sem volt védőkorlát, s Jan hirtelen nem is tudta, ki merjen-e lépni az erkély szélére. De Vindarten ott állt a peremén, s nyugodtan nézett lefelé — Jan tehát óvatosan elindult feléje.

A padló túlontúl közel volt — legföljebb ha húsz méterrel lejjebb. Jan utólag meg volt győződve róla, hogy kísérője nem akarta megijeszteni, sőt, hogy ő hökkent meg a legjobban védence viselkedésén. Mert Jan egy tagolatlan üvöltéssel visszaugrott az erkély széléről, mintha el akarna bújni az elől, ami odalent volt. Csak akkor szedte össze magát, s merészkedett ismét előre, amikor kiáltásának tompa visszhangjait végképp elnyelte a sűrű atmoszféra.

Persze hogy élettelen volt — csak a rémület első pillanatában tűnt úgy, mintha öntudattal bírva nézne föl rá.

Szinte az egész kör alakú helyiséget betöltötte, és kristályos mélyén hol itt, hol ott csillant meg a bíborszínű fény.

Egy óriási szem volt az.

— Miért adtad ki ezt a hangot? — érdeklődött Vindarten. — Megijedtem — vallotta be szégyenkezve Jan.

— Ugyan-miért? Csak nem gondoltad azt, hogy itt bármi veszély leselkedhet rád?

Jan arra gondolt, el tudja-e magyarázni, mi az a reflexszerű cselekvés, aztán úgy döntött, hogy inkább meg sem kísérli.

— Minden ijesztő, ami teljesen váratlanul éri az embert. Amíg nem elemeztünk egy új helyzetet, a biztonság kedvéért a legrosszabbra kell felkészülnünk.

A szíve még akkor is hevesen vert, amikor másodszor is lebámult abba a rettenetes szembe. Természetesen óriásira fölnagyított modell is lehetett, akárcsak a földi múzeumokban látható mikrobák és rovarok. De már amikor kimondta a kérdést, émelyítő bizonyossággal tudta, hogy nem nagyobb az életnagyságúnál.

Vindarten keveset tudott róla mondani; nem lévén az ő szakterülete, különösebben nem is volt rá kíváncsi. A főkormányzó leírása alapján Jan megrajzolta magának ama egyszemű óriás képét, aki egy távoli csillag aszteroidatörmelékei között él, gravitáció nem korlátozza a növekedését, ami pedig az élelmét, tehát az életét illeti, alá van rendelve egyetlen szeme látótávolságának és felbontóképességének.

Úgy látszott, nincs határa annak, amit a Természet megtehet, ha rá van kényszerítve, és Jant valami megmagyarázhatatlan örömi fogta el attól a felfedezéstől, hogy mi az, amire a főkormányzók nem törekedtek. A Földről elhoztak egy teljesen kifejlett cethalat — de ez volt az a határ, ahol meghúzták a vonalat.

És eljött az az idő, amikor fölfelé mozgott, egyre csak föl, mígnem a lift falainak áttetszősége beleolvadt a kristályos átlátszóságba. Olyan volt, mintha minden alátámasztás nélkül állna a város legmagasabb csúcsai között, s nem volna semmi, ami megvédené a mélységtől. De már nem szédült jobban, mint amikor repülőgépen ült, mert itt sem érzett olyasmit, hogy kapcsolatba kerülhet azzal a távoli földdel.

A felhők fölött állt; osztozott az égbolton azzal a néhány fém vagy kőtoronnyal. Alatta rózsás színű tengerként hömpölygött lassúdan a felhőréteg. Két sápadt, apró holdacska mutatta magát az égen, nem messzire a sötét napkorongtól. A püffedt, vörös tányér közepe táján kicsiny, sötét, tökéletesen kör alakú árnyékot lehetett látni: talán napfolt volt, talán egy átvonulóban lévő másik hold.

Jan lassan körbehordozta a tekintetét a látóhatár mentén. A felhőtakaró tisztán, kivehetően húzódott e hatalmas világ pereméig, de az egyik irányban, meg nem határozható messzeségben, tiri-tarka foltot — talán egy másik város tornyait — lehetett látni. Elnézte egy ideig, majd folytatta figyelmes vizsgálódását.

Amikor a félkör végére ért, meglátta a hegyet. Nem a látóhatáron emelkedett, hanem azon túl — magányos, csipkés szélű hegycsúcs, ott mászott fölfelé a világ végén, miközben völgynek szaladó lejtői úgy elbújtak, mint a jéghegy tömege a vízvonal alatt. Jan megpróbálta fölbecsülni a méretét, de teljes kudarcot vallott. Még egy efféle alacsony gravitációjú világon is szinte hihetetlennek tűnt, hogy ilyen hegyek létezhetnek. Elmélázott rajta, hogy vajon a főkormányzók különféle sportokat űznek-e a lejtőin, és sasokként köröznek-e ama irdatlan csúcsok körül…

És akkor a hegy lassan változni kezdett. Az elején tompa, már-már baljósan vörös volt, az orom közelében néhány halvány, alig kivehető mintával, s most, amikor megpróbált összpontosítani rájuk, észre kellett vennie, hogy a minták mozognak…

Eleinte nem hitt a szemének. Aztán parancsoló erővel emlékeztette magát, hogy itt minden előítélet értelmetlen, hogy nem utasíthat vissza semmiféle üzenetet, amit az érzékszervei bejuttatnak az agy rejtett kamrájába. Nem szabad megértésre törekednie — most csak az a dolga, hogy megfigyeljen. A megértés majd később jön vagy nem jön egyáltalán.

A hegy — továbbra is így gondolt rá, mert nem volt más, odaillő szó — élőlénynek látszott. Eszébe jutott a föld alatti barlangjában lévő, iszonyatosan nagy szem — de nem, ez elképzelhetetlen volt. Amit most nézett, az nem szerves élet volt, és gyanította, hogy még csak nem is az általa ismert anyag.

A sötétvörös szín élénkebb, haragosabb árnyalatúra váltott. Amikor megjelentek a világítóan sárga csíkok, Jan egy pillanatig azt hitte, tűzhányót néz, amelyből lávapatakok folynak az alanti síkságra. Csakhogy ezek a patakok, ahogy az itt-ott felbukkanó pettyekből, foltokból meg tudta állapítani, fölfelé mozogtak…

És most valami más is kiemelkedett a hegy lábát körülvevő rubinvörös felhőkből. Egy óriási gyűrű — tökéletesen vízszintes, tökéletesen kör alakú, a színe pedig mindarra emlékeztette Jant, amit oly messze maga mögött hagyott, mert maga a Föld égboltja sem lehetett olyan mesebelien kék, mint ez. A főkormányzók világán sehol másutt nem látta még ezt a színárnyalatot; a szíve megtelt vággyal, s a magányosságtól elszorult a torka.

Ahogy följebb és följebb mászott, a gyűrű egyre nagyobb lett. Már magasabban volt, mint a hegy, és innenső íve sebesen közeledett Jan felé. Valami örvény lehet, gondolta, egy sok kilométerre kiszélesedő füstkarika. De egyáltalán nem forgott, ahogy várta, és a növekedésével párhuzamosan nem tűnt kevésbé tömörnek.

Az árnyéka hamar elszáguldott mellette, s maga a gyűrű csak ezután vonult el fölötte méltóságteljesen, egyre emelkedve az ég felé. Jan nézte, csak nézte, amíg már keskeny, kék csíknál nem látszott többnek, melyet nehezen követett a szem az égbolt mindent elnyelő vörösében. És amikor eltűnt, már sok ezer kilométerre nőhetett az átmérője. És még egyre nőtt, növekedett.

Jan visszanézett a hegyre. Most aranyszínű volt, s a minták eltűntek róla. Talán csak képzelte — már bármit el tudott volna hinni —, de mintha magasabb és keskenyebb lett volna, és forogni látszott, mint a ciklon tölcsére. E félig dermedt, szinte önkívületi állapotban egyszer csak eszébe jutott a fényképezőgépe. A szeméhez emelte, és célba vette e hihetetlen, észbontóan rejtélyes valamit.

Vindarten alakja bukkant föl hirtelen a látóterében. A hatalmas kezek ellentmondást nem tűrően eltakarták a lencsét, és arra kényszerítették, hogy leengedje a kamerát. Jan meg sem próbált ellenállni, annyira hiábavaló lett volna, de az is igaz, hogy halálosan megrémült ama világszéli dologtól, és most már nem is kért belőle többet.

Utazásai során nem is akadt más, amit ne engedtek volna lefényképezni, és magyarázatot sem kapott Vindartentől. Ám ezentúl több időt szánt rá, hogy Jannel a legapróbb részletekig leírassa mindazt, amit lát.

Jan ekkor eszmélt rá, hogy Vindarten szeme valami egészen mást látott — és ez keltette föl benne a gyanút, hogy a főkormányzók fölött is vannak hatalmasságok.

Most hazafelé tartott, maga mögött hagyva csodákat, félelmeket és rejtélyeket. A hajó ugyanaz lehet, gondolta, de a legénység nyilván kicserélődött. Akármilyen hosszú is az életük, csak nem hihette, hogy szántszándékkal szakítják el magukat az otthonuktól a csillagközi utazás évtizedeket felemésztő idejére.

Természetesen a relativitás időtágulási effektusa mindkét irányban működött. A főkormányzók csak négy hónapot öregedtek az oda-vissza úton, de amikor visszatértek, a barátaik nyolcvan évvel idősebbek voltak.

Ha akarja, Jan bizonyára náluk maradhat élete végéig. De Vindarten figyelmeztette, hogy ezután évekig nem indul hajó a Földre, és azt tanácsolta, hogy ragadja meg az alkalmat. Meglehet, a főkormányzók rájöttek, hogy az agya, még e viszonylag rövid idő alatt is, csaknem kimerítette az erőtartalékait — vagy csak kényelmetlen teherré vált, és tudták, hogy a jövőben képtelenek több időt rászánni.

Ennek azonban már semmi jelentősége nem volt, hiszen itt látta maga előtt a Földet. Már százszor is megjelent előtte ez a látvány, de mindig a tévékamera gépszemén keresztül. Most azonban ő maga, személyesen figyelte idekintről az űrből, ahogy kitárul előtte álma utolsó jelenete, s a Föld pörögve-forogva járja alatta örökös útját.

A hatalmas, kékeszöld sarló az első negyedében volt; a látható korong nagyobbik felét még sötétség borította. Nem volt sok felhő — mindössze néhány sáv tarkállott a passzátszelek útvonalában. Az Északi-sark sapkája fényesen csillogott, de még ezt a ragyogást is felülmúlta az északi Csendes-óceánban visszatükröződő vakító napfény.

Az ember azt hihette volna, hogy ezen a világon minden csupa víz: az egész félgömbön jóformán nem is lehetett szárazföldet látni. Az egyetlen látható kontinens, Ausztrália, amolyan sötétebb ködfoltként mutatkozott abban az atmoszférikus párában, amely a bolygótányér pereme mentén húzódott.

Az űrhajó beúszott a Föld nagy árnyékkúpjába; a csillogó sarló elkeskenyedett, égő tűzívvé zsugorodott, majd végképp kihunyt. Sötét volt odalent, éjszaka. A világ aludt.

Jan ekkor vette észre, hogy hol hibádzik a dolog. Odalent szárazföld volt — de hová tűntek a csillogó fényfüzérek, az ember városait jelző sziporkázó fényfoltok? Sehol az egész árnyékba borult félgömbön egyetlen szikra sem próbálta visszaszorítani az éjszakát. Nyomtalanul eltűntek a kilowattmilliók, melyek egykor vígan szórták a fényüket föl, a csillagok felé. Az a Föld, amelyre most letekintett, olyan volt, mint egykor, az ember eljövetele előtt.

Nem így képzelte a hazaérkezését. Csak figyelni tudott, mást nem tehetett, s közben nőttön-nőtt benne az ismeretlentől való félelem. Valami történt — valami felfoghatatlan dolog. A hajó azonban céltudatosan ereszkedett lefelé egy hosszú görbe mentén, mely visszavitte a napsütötte féltekére.

Magából a földet érésből semmit sem látott, mert a képernyőről váratlanul eltűnt a Föld, hogy helyet adjon annak az értelmetlen, vonalakból és fényekből álló mintának. Amikor visszatért a kép, már lent voltak a talajon.

A távolban hatalmas épületeket, mozgó gépeket s az azokat figyelő főkormányzók egy csoportját látta.

A levegő tompa robajlással válaszolt a hajó nyomáskiegyenlítő manőverére, majd hallhatóvá vált, ahogy megnyílnak a nagy ajtók. Jan nem várt tovább; a néma óriások elnézően vagy közönyösen tekintettek rá, ahogy kirohant a vezérlőteremből.

Itthon volt: újra belenézhetett a saját, ismerős napja tündöklő fényébe, beszívhatta a levegőt, amely végre átmosta a tüdejét. A pallót már leengedték, csak egy kicsit kellett még várnia, nehogy elvakítsa a kinti ragyogás.

Társaitól kicsit távolabb, egy nagy, ládákkal megrakott teherautó mellett Karellen állt. Jan még csak el sem csodálkozott azon, hogy fölismerte a felügyelőt, s azon sem lepődött meg, hogy Karellen semmit sem változott.

Majdhogynem ez volt az egyetlen jelenet, amely úgy játszódott le, ahogy elképzelte. — Már vártalak — mondta Karellen.

— Eleinte biztonságban mozoghattunk közöttük — mesélte Karellen. — De akkor már nem volt szükségük ránk; miután összegyűjtöttük őket, és rendelkezésükre bocsátottunk egy szárazföldet, több dolgunk nem volt velük.

Figyeld!

A fal eltűnt Jan elől. Most több száz méteres magasságból nézett le egy erdős-ligetes vidékre. Oly tökéletes volt az illúzió, hogy egy pillanatig szédülés környékezte.

— Amit látsz, az a második szakasz kezdete után öt évvel történt. Odalent alakok mozogtak, s a kamera úgy csapott le rájuk, mint valami ragadozó madár.

— El fog szomorítani — mondta Karellen. — De ne felejtsd el, hogy a te szabályaid itt nem érvényesek. Már nem embergyerekeket látsz magad előtt.

Pedig Jannek ez volt a benyomása, és ezt semmiféle észérvekkel nem tudta eloszlatni. Azok ott lent olyanok voltak, mint a vadak, ahogy belemerültek valami bonyolult rituális táncba: meztelenek, mocskosak, csapzott hajuk a szemükbe lógott. Amennyire meg tudta állapítani, öttől tizenöt évesig mindenféle korú akadt köztük, mégis mindnyájan egyforma gyorsan, azonos pontossággal és a környezet iránti tökéletes közönnyel mozogtak.

És Jan akkor meglátta az arcukat. Nagyot nyelt, és minden erejét összeszedte, hogy ne forduljon el. Ezek az arcok üresebbek voltak, mint a holtaké, mert még egy halott arcára is rávésett valamit az idő, hogy beszéljenek a vonások, ha már az ajkak elnémultak. De ezeken az arcokon nem látszott több érzelem vagy érzés, mint egy kígyó vagy egy rovar arcán. Még a főkormányzók is emberibbek voltak náluk.

— Te valami többé nem létező dolgot keresel rajtuk — szólt Karellen. — Emlékezz csak… nincs több azonosságtudatuk, mint a testedet alkotó sejteknek. De így együtt valami sokkal nagyobbat alkotnak, mint ami te vagy.

— Miért mozognak így?

— Mi a Hosszú Tánc nevet adtuk neki — válaszolta Karellen. Tudod, ők sohasem alszanak, és ez majdnem egy évig tartott. Háromszáz-millióan vesznek részt ebben a kötött mozgásformában az egész kontinensen. Vég nélkül elemeztük a felépítését, de nem jelent semmit… talán mert mi csak a fizikai részét látjuk, azt a kis részt, ami itt jelenik meg, a Földön. Lehet, hogy az, amit mi Főértelemnek nevezünk, azóta is gyakoroltatja őket, mintegy egységet olvasztva belőlük, hogy végül az ő lényébe szívódhassanak fel.

— De hogy gondoskodtak a táplálékukról? És mi történt, amikor akadályba, például fatörzsbe, sziklába vagy vízbe ütköztek?

— A víz nem számított: nem tudtak megfulladni. Ha nekimentek valaminek, néha felsebezték magukat, de észre sem vették. Ami pedig az ennivalót illette, nos, szereztek maguknak mindenféle gyümölcsöt és vadhúst.

De már ezekre sincs szükségük, mint oly sok másra sem. Mert az étel elsősorban energiaforrás, és mára megtanulták, hogy merítsenek nagyobb forrásokból.

A kép megremegett, mintha felforrósodott volna fölötte a levegő. Amikor újra kitisztult, odalent már megszűnt a mozgás.

— Megint figyelj jól! — mondta Karellen. — A jelenet három évvel későbbi.

A kicsiny alakok, melyek gyámoltalannak, már-már szánalmasnak látszottak, ha az ember nem tudta róluk az igazságot, mozdulatlanul álltak erdőben, tisztáson és síkon. A kamera szüntelenül egyikről a másikra vándorolt; már az arcuk is beleolvadt egy közös öntőformába, gondolta Jan. Egyszer látott olyan fényképeket, melyeket tucatnyi másolat egymásra illesztésével készítettek, ily módon nyerve egyfajta „átlag” arcképet. Az eredmény pontosan egy ilyen üres, jellegtelen arc lett, mint itt ezek.

Úgy tűnt, mintha aludnának vagy transzban volnának. A szemüket szorosan lehunyták, és nem mutattak több érdeklődést a környezetük iránt, mint a fák, amelyek alatt álldogáltak. Vajon miféle gondolatok visszhangoztak át ama bonyolult hálózaton — töprengett Jan —, melyben az ő elméjük immár nem volt több, s még nem volt kevesebb, mint egy jókora takaróban az egymástól elkülönülő szálak? S ez a takaró, döbbent rá hirtelen Jan, bármennyi világot és fajt borítson is be, egyre csak nő tovább.

Oly gyorsan történt, hogy belekáprázott a szem, s belekábult az agy. Jan az egyik pillanatban egy csodaszép, termékeny vidékre nézett le, ahol nem volt semmi figyelemre méltó, kivéve azt a rengeteg kicsiny szobrot, melyek szétszórtan, ámbár korántsem véletlenszerűen álldogáltak széltében-hosszában — majd a következő szempillantásban fák és növények s minden élőlény, amely e földön élt, egy villanással eltűnt a világból. Nem maradt más, csak a mozdulatlan, néma tavak, a kanyargó folyók, a hullámzó, barna dombok, immár megfosztva zöld takarójuktól — és a néma, közönyös alakok, akik e rombolást véghezvitték.

— Miért tették? — kapkodott levegő után Jan.

— Talán zavarta őket a másfajta értelmek jelenléte, még ha azok fejletlen növényi és állati értelmek voltak is.

Úgy gondoljuk, hogy egy napon éppilyen zavarónak találják majd az anyagi világot is. És akkor ki tudja, mi fog történni? Ugye, érted már, miért vonultunk vissza, miután megtettük a kötelességünket? Mind a mai napig próbáljuk tanulmányozni őket, de sohasem lépünk a földjükre, még a műszereinket sem küldjük oda. Már csak az űrből merjük figyelni a tevékenységüket. — Ez sok évvel ezelőtt történt — mondta Jan. — És azóta?

— Kevés dolog történt. Azóta meg sem mozdultak, arról sem vettek tudomást, nappal van-e, vagy éjszaka, tél-e, vagy nyár. Azóta is az erejüket próbálgatják; néhány folyó megváltoztatta a folyásirányát, sőt van egy, amelyik fölfelé folyik. De semmi olyat nem tettek, ami mögött bármiféle értelmes szándékot föl lehetne fedezni.

— És rólatok sem vesznek tudomást?

— Nem, de ez igazán nem meglepő. Az az… entitás, amelynek a részeivé lettek, mindent tud rólunk. Úgy tűnik, nem zavarja, hogy tanulmányozni próbáljuk őt. Ha majd úgy dönt, hogy el kell mennünk, vagy új feladatot talál a számunkra valahol másutt, azt nagyon világosan a tudomásunkra fogja hozni. Addig itt maradunk, hogy tudósaink összegyűjthessék mindazt a tudást, amit lehet.

Ez hát az emberiség vége, gondolta Jan olyasféle belenyugvással, amely túl volt minden szomorúságon.

Olyan vég volt ez, amit egyetlen próféta sem látott előre — vég, amelyhez nem fért sem optimizmus, sem pesszimizmus.

De illő vég volt: rendelkezett az igazi művészi alkotások fölényes elkerülhetetlenségével. Jannek volt már valami képe a Világegyetemről, annak ijesztő határtalanságáról, így hát tudta, hogy az nem embernek való hely.

Végre ráeszmélt arra is, hogy végső soron csak egy hiú álom volt az, ami felcsalta őt a csillagok közé.

Mert a csillagokhoz vezető út kétágú volt, és egyik ág sem vezetett el oda, ahol valamit is számítottak volna az emberi remények vagy félelmek.

Az egyik ösvény végén a főkormányzók voltak. Ők megőrizték az egyéniségüket, saját, független énjüket; volt öntudatuk, s az „én” névmásnak volt jelentése a nyelvükben. Voltak érzelmeik, melyek közül egy-kettő akár emberi érzelem is lehetett volna. De Jan már tudta, hogy ők csapdába estek, hogy a zsákutcából, ahová kerültek, többé már nincs menekvés. Az értelmük tízszer, talán százszor fölülmúlta az emberekét, de a végső elszámolásnál ez mit sem számított. Őket egyaránt elcsüggesztette, megrendítette egy százezermillió napot számláló Galaxis elképzelhetetlen bonyolultsága, és egy Kozmosz, amelyben százezermillió Galaxis található.

És a másik ösvény végén? Ott volt a Főértelem, lett légyen bármi — de közte és az ember között olyan volt a viszony, amilyen az ember és az amőba között. E potenciálisan végtelen, halálon túli valami vajon mióta szívta már magába egyik fajt a másik után, s terjedt egyre szét, szét a csillagok között? Voltak-e vágyai, voltak-e céljai neki is, melyeket csak félig-meddig érzett, de el soha nem érhetett? Most bekebelezett mindent, amit az emberiség valaha is elért. Nem tragédia volt ez, hanem beteljesülés. Nem pislákol többé szentjánosbogárként az éjszakában a tudatosság milliárdnyi tünékeny szikrája — maga az emberiség. De az emberek mégsem éltek hiába.

Jan tudta, hogy még hátravan az utolsó aktus. Lehet, hogy holnap kerül rá sor, lehet, hogy évszázadok múlva. Ezt még a főkormányzók sem tudhatták.

Már értette, mi vezérli őket, hogy mit tettek az emberrel, s hogy miért időznek továbbra is a Földön. Elfogta irántuk az alázat, mint ahogy csodálatot érzett megingathatatlan türelmük iránt is, amely megkönnyítette hosszas várakozásukat.

Teljesen sohasem ismerhette meg ama különös szimbiózis történetét, amelyben a Főértelem és szolgái éltek.

Rashaverak szerint fajának történelmében nem létezett olyan időszak, amelyben ne lett volna jelen a Főértelem, noha mindaddig nem igényelte a szolgálatukat, amíg a tudományos civilizáltság fokára jutva ki nem szabadultak az űrbe, ahol már teljesíteni tudták a parancsait.

— De miért van egyáltalán szüksége rátok? — faggatózott Jan. Amilyen szörnyű hatalma van, bizonyára mindent megtehet, amit csak akar.

— Nem — felelte Rashaverak. — Neki is vannak korlátjai. Tudunk róla, hogy a múltban megpróbált közvetlenül hatni más fajok elméire, hogy befolyást gyakoroljon kulturális fejlődésükre. Mindig kudarcot vallott vele, talán mert túl nagy volt a fölénye. Mi vagyunk a tolmácsok, az őrzők. Mi műveljük a földet, amíg a termés beérik, hogy kölcsönvegyem az egyik metaforátokat. A Főértelem learatja, mi pedig továbbmegyünk, új feladatok után.

A tiétek az ötödik faj, melynek megdicsőülését végignéztük. Minden alkalommal egy kicsivel többet sikerül megtanulnunk.

— És nem nehezteltek azért, hogy a Főértelem eszközként használ benneteket?

— Ebben a felállásban akadnak előnyök is; egyébként értelmes lény nem neheztelhet azért, ami elkerülhetetlen.

Ezt a tételt az emberiség soha nem fogadta el igazán, gondolta Jan fanyarul. Voltak olyan, az ésszerűséget meghaladó dolgok, amiket a főkormányzók egyszerűen föl sem tudtak fogni.

— Különös — folytatta Jan —, hogy a Főértelem benneteket választott ki az ő munkája elvégzésére, ha nálatok nyomokban sem mutatható ki az a parafizikai erő, ami rejtve ott lappang az emberiségben. Hogyan létesít kapcsolatot veletek, és hogyan közli a kívánságait?

— Ez az egyetlen kérdés, amire nem válaszolhatok, és még csak meg sem mondhatom, miért kell eltitkolnom a választ előled. Egy napon talán te is megtudsz valamit az igazságból.

Jant kicsit zavarba hozta a válasz, de tudta, csak az idejét vesztegetné, ha ebbe az irányba kérdezősködne tovább. Témát kell változtatnia, s közben reménykedhet, hogy később újra fölveheti az elejtett fonalat. — Akkor beszélj nekem másról, valami olyasmiről, amit még sohasem magyaráztál el! — kérte. — Milyen hiba történt abban a távoli múltban, amikor a fajod először tette a lábát a Földre? Miért lettetek számunkra ti a félelem és a gonoszság jelképei?

Rashaverak elmosolyodott. Nem értett hozzá olyan jól, mint Karellen, de azért ügyes utánzás volt.

— Nem sejtette soha senki, és most te is meg fogod érteni, miért nem mondhattuk el neked sem. Egyetlen esemény volt csak, ami ilyen hatással lehetett az emberiségre. Ez az esemény pedig nem a történelem hajnalán, hanem annak legvégén következett be.

— Mire gondolsz? — kérdezte Jan.

— Másfél évszázada léptek be a hajóink először a légkörötökbe: ez volt az első találkozásunk veletek, noha messziről természetesen már régóta tanulmányoztunk benneteket. Ti mégis féltetek tőlünk, s ahogy előre tudtuk, ránk ismertetek. Nem mintha valódi emlékképetek lett volna rólunk… Számodra már bizonyított tény, hogy az idő bonyolultabb annál, ahogy azt a tudományotok valaha is elképzelte. Ez az emlék ugyanis nem a múltból jött, hanem a jövőből — ama utolsó esztendőkből, amikor a fajod már tudta, hogy mindennek vége. Mi mindent megtettünk, ami rajtunk múlt, de azért nem volt ez könnyű vég, és mert jelen voltunk a fajod halálánál, egyszersmind azonosultunk is vele. Igen, azonosítottatok a faj halálával, még akkor is, amikor tízezer évnyi jövő állt előttetek! Olyan volt ez, mintha az idő zárt körében egy torz visszhang verődött volna a jövőből vissza a múltba. Ne emléknek nevezd, inkább előérzetnek.

Nehéz volt megragadni a gondolatot, Jannek is harcolnia kellett vele egy néma pillanatig. Pedig felkészülhetett volna rá, hiszen elég bizonyságát látta már, hogy ok és okozat fölcserélheti a megszokott sorrendet.

Kell lennie olyasminek, hogy fajemlékezet, és ez az emlékezet valami módon független az időtől. Jövő és múlt neki egyet jelent.

Ezért van az, hogy az emberek félelemtől és rettegéstől elhomályosult szeme előtt már évezredekkel ezelőtt megjelent egy-egy pillanatra a főkormányzók torz képmása.

— Értem már — mondta a legutolsó ember.

A Legutolsó Ember! Jantől komoly erőfeszítést igényelt az, hogy így gondoljon magára. Amikor elindult az űrbe, s ezzel elfogadta azt a lehetőséget, hogy örökre száműzetik az emberek közül, nem érezte ezt a magányosságot. Az évek múlásával növekedhetett s végül túláradhatott benne a sóvár vágy egy másik ember látása után, de ami a jelent illette, a főkormányzók társasága megóvta attól, hogy teljesen egyedül érezze magát.

Éltek még emberek a Földön, ha nem is többen, mint tíz évvel ezelőtt, de lévén elkorcsosult túlélők, Jan nem vesztett semmit, ha nem találkozott velük. Az elveszettek pótlására nem születtek gyerekek, amire a főkormányzók nem találtak magyarázatot, Jan azonban gyanította, hogy az okok pszichés eredetűek lehetnek. A Homo sapiens kihalt.

Lehet, hogy a faj utolsó napjai fel voltak jegyezve egy késői gibbon kéziratában, amely ott kallódott valamelyik, még érintetlen városban — de Jan maga sem tudta, el akarná-e olvasni; Rashaverak mindenről beszámolt, amit tudni akart.

Azok, akik nem ölték meg magukat, a feledést egyre lázasabb tevékenységekben, vad és öngyilkos sportokban keresték, amelyek beillettek volna kisebbfajta háborúknak is. A népesség rohamos csökkenésével az öregek mind összébb húzódtak, mint a megvert sereg, amely a végső visszavonulás előtt utoljára még egyszer rendezi a sorait.

A végső jelenetet, mielőtt örökre lehullott volna a függöny, a hősiesség és önfeláldozás lángjai világíthatták meg, éppúgy, ahogy a vadság és önzés boríthatott rá sötétséget. Hogy a jelenet végén a kétségbeesés vagy a belenyugvás kerekedett-e felül, Jan sohasem fogja megtudni.

Akadt számtalan dolog, amivel elfoglalhatta az elméjét. A főkormányzók támaszpontja körülbelül egy kilométerre volt egy elhagyott villától, és Jan hónapokat töltött azzal, hogy a házat fölszerelte mindazokkal a berendezésekkel, amelyeket a körülbelül harminc kilométerre lévő legközelebbi városból hordott össze.

Rashaverak repítette oda, akinek a barátsága, sejtése szerint, nem volt teljesen önzetlen. A főkormányzó— pszichológus előszeretettel tanulmányozta a Homo sapiens utolsó példányát.

A városból nyilván elmenekültek az emberek, mielőtt bekövetkezett volna a vég, mert a házak, de még a legtöbb közszolgálati helyiség is jó állapotban voltak. Egy kis munkával újraindíthatta volna a generátorokat, hogy a széles utcákon felragyoghasson az élet illúziója. Jan el is játszott a gondolattal, hogy aztán mint túlságosan morbid ötletet elvesse. Semmit sem utasított el olyan határozottan, mint a múlton való borongást…

Itt mindene megvolt, amire élete végéig szüksége lehetett, de leginkább egy elektronikus zongorára és bizonyos Bach-átiratokra vágyott. Azelőtt sohasem áldozhatott annyi időt a zenére, amennyit szeretett volna, most viszont kárpótolhatta magát. Ha nem maga játszott, akkor leforgatta a nagy szimfóniák és concertók szalagjait — úgyhogy a villában sohasem volt csönd. Bűvös ereklyeként használta a zenét a magányosság ellen, amiről tudta, hogy egy napon mégiscsak felül fog kerekedni rajta. Gyakran tett hosszú sétákat a hegyekben, s ilyenkor végiggondolta mindazt, ami e néhány hónap alatt történt, amióta utoljára látta a Földet. Amikor nyolcvan földi évvel ezelőtt elbúcsúzott Sullivantől, nem hitte volna, hogy az anyák már méhükben hordozzák az emberiség utolsó nemzedékét.

Micsoda ostoba ifjonc volt! De mind a mai napig nem tudta, megbánta-e, amit tett: ha itt marad a Földön, tanúja lett volna ama utolsó éveknek, amelyek elé azóta fátylat vont az idő. Ő azonban átugrott fölöttük a jövőbe, s választ kapott mindazon kérdésekre, melyeket rajta kívül soha senki emberfia nem fog megtudni. A kíváncsisága tehát csaknem teljesen kielégült; már csak azon tűnődött el néha, hogy mire várnak még a főkormányzók, s minek kell még történnie, hogy türelmük végre elnyerje a jutalmát.

Leginkább azonban ott ült a billentyűk előtt, azzal a jellegzetesen elégedett belenyugvással, amit rendes körülmények között csak egy hosszú és munkás élet végén érez az ember, és megtöltötte a levegőt szeretett Bachjával. Lehet, hogy becsapta magát, hogy az értelme így akart megkönyörülni rajta, de most úgy érezte, mintha mindig is ezt szerette volna csinálni. Olyan titkos becsvágya volt ez, amely végre ki mert törni a tudatosság napvilágára.

Jan mindig is jó zongorista volt — és most ő volt a világon a legjobb.

Rashaverak hozta a hírt, de ő már előbb kitalálta. Lidérces álom riasztotta föl hajnalban, s aztán már nem tudott elaludni. Nem emlékezett vissza az álomra, ami nagyon különös volt, mert hitt benne, hogy ha az ember közvetlenül az ébredés után próbál minden erejével koncentrálni rá, akkor nincs olyan álom, amit vissza ne lehetne idézni. Csak annyira emlékezett belőle, hogy újra kisfiú volt, s egy széles, puszta síkságon hallgatta, amint egy zengzetes hang valami idegen nyelven szólongatja.

Az álom felzaklatta; lehet, hogy ez volt a magány első támadása az értelme ellen? Nyugtalanul lépett ki a villából az elhanyagolt pázsitra.

A telehold arany fénye bevilágította a környéket, s ő tökéletesen látott mindent. Karellen hajója, e roppant méretű, csillogó henger, a főkormányzók támaszpontjának épületei fölé tornyosulva, azokat emberi arányúra zsugorította. Jan elnézte a hajót, s megpróbálta feleleveníteni azokat az érzelmeket, melyeket egykor támasztott benne: Volt idő, amikor a hajó egy elérhetetlen célt testesített meg, mindannak a jelképét, aminek az elérését igazából nem is remélte. Most pedig nem jelentett semmit.

Milyen néma, milyen mozdulatlan! A főkormányzók persze most is éppoly aktívak lehetnek, mint mindig, csak most nem adnak életjelt magukról. Akárha egyedül volna a Földön — mint ahogy a szó nagyon is valódi értelmében egyedül is volt. Fölnézett a Holdra, hátha talál rajta valami ismerős vonást, melyen megpihenhetnek a gondolatai.

Ott voltak a régi, jól ismert tengerek. Negyven fényévnyi utat tett meg az űrben, de sohasem járt még e néma, poros síkságokon, melyek pedig még két fényévnyire sem voltak tőle. Egy kicsit elszórakozott azzal, hogy megtalálja-e a Tycho-krátert. De amikor sikerült, zavarba jött, mert a csillogó foltot a korong középső vonalától távolabb találta meg, mint gondolta. És csak ekkor döbbent rá, hogy a Mare Crisium sötét oválisa teljesen eltűnt.

A Hold most nem azt az arcát fordította a Föld felé, amellyel az élet hajnala óta lenézett rá. A Hold forogni kezdett a tengelye körül.

Ez csak egy dolgot jelenthetett. A Föld túloldalán, ott, azon a kontinensen, melyet egyik pillanatról a másikra megfosztottak minden élettől, ők lassan ocsúdni kezdtek hosszú önkívületi állapotukból. Az ébredező gyermek tárja ki így a karját, hogy köszöntse a napot, ahogy ők próbálgatták az izmaikat, s ismerkedtek vadonatúj erejükkel…

— Jól sejtetted — mondta Rashaverak. — A maradás számunkra már nem biztonságos. Lehet, hogy ezentúl sem vesznek rólunk tudomást, de nem vállalhatjuk a kockázatot. Mihelyt berakodtunk, indulunk, úgy két-három órán belül.

Jan fölnézett az égre, mintha tartana tőle, hogy valami új csoda ragyog föl rajta. De minden békés volt: a Hold már lenyugodott, csak néhány felhő száguldozott odafönt, a nyugati szél hátán.

— Az még hagyján, ha a Holdat babrálják — folytatta Rashaverak —, de mi lesz, ha sort kerítenek a Napra is?

Természetesen itt kell hagynunk néhány műszert, hogy megtudhassuk, mi történik.

— Én maradok — jelentette ki hirtelen Jan. — Már eleget láttam a Világegyetemből. Ma már csak egy dologra vagyok kíváncsi, a saját bolygóm sorsára.

A talpuk alatt szelíden megremegett a föld.

— Számítottam rá — jegyezte meg Jan. — Ha megváltoztatták a Hold forgását, az impulzusnyomatéknak távoznia kellett valahová. Vagyis a Föld lelassul. Nem is tudom, mi a nagyobb rejtély előttem: hogy hogyan csinálják, vagy hogy miért. — Most még csak játszanak — felelte Rashaverak. — Miféle logikát lehet fölfedezni egy gyerek ténykedésében?

Márpedig az az entitás, amivé a te fajod vált, sok tekintetben gyerek még. Éretlen a Főértelemmel való egyesülésre. De nagyon hamar föl fog rá készülni, és akkor rád marad az egész Föld.

Elhallgatott, s Jan fejezte be helyette a gondolatot. — Feltéve persze, hogy meglesz még a Föld.

— Tehát számolsz a veszéllyel, és mégis maradnál?

— Igen. Immár öt — vagy hat? — éve itthon vagyok. Bármi történjék is, nincs okom panaszra.

— Reménykedtünk, hogy a maradást választod — mondta lassan, ünnepélyesen Rashaverak. — Van itt valami, amit megtehetnél értünk…

A Csillaghajó fénye elhomályosult, s valahol odakint, a Mars pályáján túl, ki is hunyt. Jannek eszébe jutott, hogy a Földön élt és meghalt emberi lények milliárdjai közül egyedül ő tette meg ezt az utat — és ezután sem fogja megtenni soha senki.

A világ immár az övé volt. Minden, amire csak szüksége lehetett — mindazok az anyagi javak, amikre ember valaha is vágyhatott —, arra várt, hogy ő birtokba vegye. De őt ezek a dolgok már nem érdekelték. Már nem félt az elhagyott bolygó magányosságától, sem attól, ami még jelen volt ezekben az utolsó pillanatokban is, mielőtt útnak indult volna, hogy felkutassa ismeretlen örökségét. Jan nem is remélte, hogy ő és a problémái még sokáig életben maradhatnak eme indulás felfoghatatlan farhullámaiban.

Így volt ez jól. Megtette mindazt, amit meg akart tenni, és elviselhetetlenül megalázó lett volna, ha egy üres világon, értelmetlenül kell tovább tengetnie az életét. Elmehetett volna a főkormányzókkal, de mi végre? Ő tudta, mit előtte soha senki még, hogy Karellen igazat szólt, amikor azt mondta: „A csillagok nem az emberért vannak.”

Hátat fordított az éjszakának, és beballagott a főkormányzók támaszpontjának jókora kapuján. E méretek már a legkevésbé sem voltak hatással rá; értelme már nem hódolt be a puszta nagyság előtt.

A vörösen égő fényeket olyan energiák táplálták, melyek földkorszakokon át táplálhatják őket tovább. A kétoldalt álló gépek titkát nem fogja megtudni soha, mert ezeket az eltávozott főkormányzók hagyták hátra.

Elhaladt mellettük, és esetlenül fölkapaszkodott a vezérlőterembe vivő nagy lépcsőkön: Még itt lengedezett a főkormányzók szelleme; még éltek a gépeik, engedelmeskedtek az azóta már messze járó gazdáik utasításainak. E gépek minden információt fölküldenek az űrbe, mi az hát, tűnődött Jan, amit ő hozzátehet még?

Felmászott a hatalmas székbe, s amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett benne. A mikrofon élt, már várt rá, s minden bizonnyal egy tévékamerának megfelelő szerkezet is figyelte, csak éppen ő nem látta, hogy honnan.

Az ismeretlen rendeltetésű vezérlőgombokkal telezsúfolt asztalon túl széles ablakok nyíltak a csillagos éjszakára, s a domború Hold alatt alvó völgy mögötti, távoli hegyláncra. Egy folyó kanyargott a völgyben, a hold fénye meg-megcsillant rajta, ahol valami fölkavarta a vizét. Minden olyan békés volt; az ember születésekor lehetett ilyen a világ, mint most, amikor örökre halni készül.

Ki tudja, hány millió kilométerre, odakint az űrben, Karellen várakozik. Egész különösnek tűnt a gondolat, hogy a főkormányzók hajója majdnem olyan gyorsan távolodik a Földtől, amilyen sebességgel az ő jelzése száguld utána. Majdnem — de nem egészen. Hosszadalmas vadászat lesz, de végül a szavai utolérik majd a felügyelőt, és akkor visszafizetheti az adósságot, amivel tartozik neki.

Vajon mennyi ebből az, amit Karellen előre kitervelt; és mennyi a mesteri rögtönzés? — töprengett Jan.

Szántszándékkal hagyta-e a felügyelő csaknem egy évszázaddal ezelőtt, hogy ő kiszökjön az űrbe, s majdan visszatérve eljátssza azt a szerepet, amire épp most készül? Nem, ez túl fantasztikusan hangzott. De abban most egészen biztos volt, hogy Karellen valami nagyszabású és bonyolult terv részese — hogy szolgálja, de ugyanakkor minden rendelkezésre álló műszerével meg is figyeli a Főértelmet. Jan azt is gyanította, hogy a Felügyelőt nemcsak tudományos kíváncsisága ösztökéli erre… Meglehet, a főkormányzók arról álmodoznak, hogy egy napon megszabadulhatnak különös béklyóiktól, s ez a nap akkor következik be, amikor elég tapasztalatot gyűjtenek össze ama erőkről, melyeket szolgálnak.

Jan nem nagyon hitt benne, hogy azzal, amit most tesz, hozzájárulhat e tapasztalatok megszerzéséhez.

„Meséld el, amit látsz — mondta akkor Rashaverak. — A kameráink majd megkettőzik az általad látott képet. De lehet, hogy az agyadba eljutó üzenet egészen más lesz, és az nagyon sok mindent elmondhat nekünk.” Nos, ő megteszi, ami rajta múlik.

— Még semmi jelentenivaló — kezdte. — Néhány perce láttam, ahogy a hajótok nyomvonala eltűnik az égen.

Épp most múlik el a telehold, az ismerős oldal félig már el is fordult a Földtől, de gondolom, ezt már tudjátok.

Jan elhallgatott. Kicsit elszégyellte magát. Volt abban valami illetlen, sőt abszurd, amit most művelt. Most, amikor maga a történelem ért a csúcspontjára, ő úgy ül itt, mint egy lóverseny vagy egy bokszmeccs rádióközvetítője. Aztán egy vállrándítással elhessegette a gondolatot. Tartott tőle, hogy nincs olyan emelkedett pillanat, amely mellett ott ne ólálkodna a lapos hétköznapiság, s hogy itt is jelen van, azt csak ő érzi egyedül. — Az elmúlt órában három enyhe rázkódást észleltem — folytatta. — Remekül irányíthatják a Föld forgását, de ez még nem a tökély… Tudod, Karellen, aligha mondok majd bármi olyasmit, amit nem olvashattatok már le a műszereitekről. Segített volna, ha nagyjából elmondod, mire kell számítanom, s felkészítesz rá, hogy mennyi lehet az az idő, amit várakozással kell eltöltenem. Ha nem történik semmi, hat óra múlva újra jelentkezem, ahogy megbeszéltük.

— Halló! Nyilván csak arra vártak, hogy ti elmenjetek. Valami elkezdődött. A csillagok halványulnak.

Mintha egy nagy felhő úszott volna eléjük, rettenetes sebességgel, s szétterült volna az egész égbolton. A valóságban ez persze nem felhő. Mintha volna valami szerkezete… látok benne valami egész halvány vonal— és sávhálózatot, amely szakadatlanul változtatja a helyzetét. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha a csillagok belegabalyodtak volna valami kísérteties pókhálóba.

Most fényleni kezd a háló… egyre fényesedik, s közben lüktet, egészen úgy, mintha élne. Szerintem él is; vagy olyasmi lenne ez, ami épp annyira van túl az életen, mint az a szervetlen világon?

A fény most mintha az égbolt túlsó része felé mozdulna el — várj, átmegyek a másik ablakhoz.

Igen… gondolhattam volna. Egy hatalmas tűzoszlop van ott. Mint valami égő fa, magasodik a nyugati látóhatár fölé. Nagyon messze van, a világ túloldalán. Tudom már, honnan származik: ők azok — végre elindultak, hogy beleolvadjanak a Főértelembe. A próbaidő letelt; maguk mögött hagyhatják az anyag utolsó maradványait is.

A Földről fölfelé áramló tűz fényében látom, hogy a háló egyre erősebb, s mind kevésbé homályos.

Helyenként már-már szilárdnak hat — de azért továbbra is átvilágítanak rajta halványan a csillagok.

Csak most jövök rá, ha nem is egészen ugyanaz, de a valami, amit láttam felröppenni a ti világotok fölé, nagyon hasonlított ehhez. Része lenne a Főértelemnek? Gondolom, eltitkoltad előttem az igazságot, hogy ne legyenek előzetes elképzeléseim — vagyis hogy elfogulatlan megfigyelő lehessek. Bárcsak tudnám, nektek most mit mutatnak a kameráitok, hogy összehasonlíthatnám az én agyam által látni vélt képpel!

Így beszél hozzád, Karellen, ezekkel a színekkel és formákkal? Emlékszem a hajótokon lévő vezérlő képernyőkre, hogy hogyan futkostak rajtuk a minták, mintha valami vizuális nyelv szólna hozzátok, amit a ti szemetek el tud olvasni.

Most pontosan olyan, mint a sarki fény, amely ott vibrál és táncol a csillagok előtt. No lám, hát persze hogy az egy hatalmas, északi fény hatására keletkezett, mágneses vihar. Ragyog a táj… fényesebb, mint nappal…

vörös és arany és zöld fények kergetőznek az égen… ó, szavakkal ki sem lehet fejezni, nem igazság, hogy csak én láthatom egyedül… nem hittem volna, hogy ilyen színek is léteznek…

Csillapul a vihar, de az a nagy, halvány háló még ott van az égen. A sarki fény talán csak mellékterméke volt az űr határvidékén felszabaduló, ki tudja, milyen energiáknak…

Várj csak… észrevettem valamit. Csökken a súlyom. Mit jelent ez? Elejtettem egy ceruzát… lassan esik lefelé. Valami történt a gravitációval… erős szél támadt… látom, hogyan rázzák a fák az ágaikat odalent a völgyben.

Hát persze… szökik a légkör. Ágak és kövek emelkednek az ég felé, mintha maga a Föld is utánuk akarna menni, föl, az űrbe. Óriási porfelhő kerekedett, a viharos szél korbácsolta fel. Egyre nehezebb átlátni rajta…

talán kitisztul mindjárt.

Igen… már jobb. A szél elsöpört minden mozdíthatót… a porfelhő eltűnt. Kíváncsi vagyok, meddig fog állni ez az épület. És egyre nehezebb lélegezni… lassabban kell beszélnem.

Most megint tisztán látok. A nagy tűzoszlop ott van még, de egyre zsugorodik, keskenyedik — mint amikor a tornádó tölcsére visszavonulóban van a felhők közé. És… ó, ezt nehéz lesz leírnom, de most úgy éreztem, mintha egy hatalmas érzelemhullám söpörne át rajtam. Nem öröm, de nem is bánat volt ez; inkább a beteljesülés, a valóra válás érzése. Csak képzeltem volna? Vagy kívülről jött? Nem tudom.

És most — de ez már valóban nem a képzelet játéka csupán mintha teljesen kiürült volna a világ. Üres lett.

Mintha a rádió, amit hallgatok, hirtelen elnémulna. S már újra kitisztult az ég, eltűnt a ködből szőtt háló. Miféle világra száll legközelebb, Karellen? És azon is ott lesztek, hogy szolgáljátok őt?

Furcsa: körülöttem változatlan minden. Nem tudom, miért, de valahogy azt hittem, hogy…

Jan elhallgatott. Egy másodpercig még keresgélte a szavakat, de aztán becsukta a szemét, hogy vissza tudja nyerni az önuralmát. Itt már nem volt helye se félelemnek, se rettenetnek: az volt a kötelessége, hogy közvetítsen — tartozott vele az embernek, s tartozott vele Karellennek.

Lassan, mintha álomból ébredne, újra beszélni kezdett: — Az épület körülöttem… a föld… a hegyek… minden olyan, mint az üveg… átlátok rajtuk. Felbomlik a Föld… szinte már nincs is súlyom. Igazad volt… most hagytak föl a játszadozással.

Már csak pillanatok vannak hátra. Úgy tűnnek el a hegyek, mint a füstfoszlányok. Isten veletek, Karellen, Rashaverak… sajnállak benneteket. Bár nem értettem, de láttam, mivé vált a fajom. Minden, amit valaha elértünk, fölszállt a csillagok közé. Talán ezt próbálták szavakba foglalni a régi vallások. Csak éppen félreértették az egészet: rettentő fontosnak tartották az embert, holott mi csak egyetlen faj vagyunk — ti tudjátok, hány között? Most azonban valami olyasmi lett belőlünk, amivé ti sohasem válhattok.

Most tűnnek el a folyók. Pedig az égen nincs semmi változás. Alig kapok levegőt. Furcsa, hogy a Hold még mindig itt fénylik felettem. Örülök, hogy meghagyták, de mostantól nagyon egyedül lesz…

A fény! Alólam… a Föld belsejéből sugárzik fölfelé… át a kőrétegeken, a talajon, mindenen… már úgy ragyog, hogy szinte elvakít…

A Föld magja egy néma fényrázkódással kiokádta felhalmozott energiáit. A gravitációs hullámoknak rövid időbe tellett, míg keresztül-kasul beszáguldották a Naprendszert, éppen csak megbolygatva kicsit az égitestek körpályáját. Aztán a Nap megmaradt gyermekei visszataláltak régi, megszokott ösvényeikre, mint a tó csendes tükrén lebegő úszó, melyet a tóba dobott kő keltette apró hullámok meglovagoltatnak.

A Földből nem maradt semmi. Anyagának legutolsó atomjain is ők vitorláztak el. Ez táplálta őket megfoghatatlan átváltozásuk viharos pillanataiban, ahogy a Nap felé kapaszkodó növényt táplálja a magba zárt élelem.

Hatezer-millió kilométerrel túl a Plútó pályáján Karellen előtt hirtelen elsötétült a képernyő. A felvétel teljes volt, a küldetés véget ért; most úton volt hazafelé, a réges-rég elhagyott szülőbolygóra. Évszázadok súlya nyomta a vállát, s szomorúságán semmiféle józan értelem nem tudott felülkerekedni. Nem az embert gyászolta: szomorúságot a saját faja iránt érzett, melyet számára legyőzhetetlen erők zártak el örökre a naggyá válás lehetőségétől.

Az ő népe hiába ért el annyi mindent, hiába kerekedett felül a fizikai világmindenségen, nem volt különb, mint az a vad törzs, amely soha nem hagyta el a lapos, poros síkságot, amelyen élt. A távolból idelátszottak a hegyek, az erő és a szépség lakhelye, ahol villámok játszadoztak a jégmezők felett, ahol tiszta és éles volt a levegő. Amikor idelent már mindent betakart a sötétség, ott még akkor is fent járt a Nap, dicső fénybe vonva a hegyek csúcsát. De ők csak messziről nézhették ámulva — azokba a magasságokba sohasem juthattak el.

És Karellen azt is tudta, hogy ki fognak tartani a végsőkig, s ha nem reménykednek is, de kivárják a nekik szánt sorsot. Szolgálni fogják a Főértelmet, mert nincs más választásuk, de a lelküket még ebben a szolgálatban sem veszíthetik el.

A nagy központi képernyőn egy pillanatra sötétvörös fény lobbant föl: Karellen öntudatlanul olvasott a fény változó mintáiban. A hajó épp most lépte át a Naprendszer határát; a csillagmeghajtást tápláló energiák gyorsan apadtak most, hogy már elvégezték a feladatukat.

Karellen fölemelte a kezét, mire ismét változott a kép. A képernyő közepén egy magányos csillag tündökölt: ebből a távolságból ki állapíthatta volna meg, hogy a Napnak voltak-e valaha bolygói vagy közülük épp most veszett el ez az egy? Karellen sokáig nézett vissza ama gyorsan szélesedő szakadékra, s közben emlékek villantak át hatalmas, labirintusokban-gazdag elméjén. Néma búcsú: tisztelgett azok előtt az emberek előtt, akiket ismert, akár gátolták, akár segítették őt feladatai elvégzésében.

Senki sem merte megzavarni elmélkedésében; mígnem egyszer csak hátat fordított az apadó Napnak.