A gyermekkor vége

II. AZ ARANYKOR

— Ma van a napja! — súgta a rádió száz nyelven. — Ma van a napja! — hirdette ezernyi újság. „Ma van a napja!”

— gondolták az operatőrök, miközben újra meg újra megnézték, rendben vannak-e a berendezések, melyeket ama hatalmas üres térség körül sorakoztattak fel, ahová Karellen hajója fog leszállni.

Már csak az az egy hajó volt; amely ott lebegett New York fölött. A világ csak most eszmélt rá, hogy az ember többi városa egén függő hajók nem is léteztek soha. Tegnap a szemük láttára olvadt bele a semmibe, enyészett el, mint a reggeli pára, a főkormányzók hatalmas flottája.

A messzi űrben jövő-menő szállítóhajók kellőképpen valóságosak voltak, nem úgy, mint az ezüstfellegek, melyek egy életen át libegtek a Föld majd minden fővárosa felett. Hogy hogyan csinálták, nem tudta senki, de mintha a flotta minden egyes hajója csupáncsak Karellen saját járművének tükröződése lett volna. Pedig többről volt itt szó, mint holmi fényjátékról, hiszen a radarokat is becsapták, sőt, éltek még emberek, akik esküdtek rá, hogy a saját fülükkel hallották, hogyan sivított a megkínzott levegő, amidőn a flotta behatolt a Föld légkörébe. Mindez ma már lényegtelen volt; Karellen többé nem tartotta fontosnak ezt az erődemonstrációt. Elhajította lélektani fegyvereit. — A hajó elindult! — kelt szárnyra a hír, hogy pillanatok alatt bejárja a bolygó minden zegét— zugát. — Nyugat felé tart!

A hajó lassan, kevesebb mint óránként ezer kilométeres sebességgel ereszkedett le a sztratoszféra üres magasságaiból, míg végre kijutott a tágas terekre, ahol sor kerülhetett a történelemmel való második találkozására. Engedelmesen helyet foglalt az ott várakozó kamerák és összezsúfolódott bámészkodók ezrei előtt, akik feltehetőleg sokkal kevesebbet láttak belőle, mint a tévékészülékek előtt ülő milliók.

Úgy illett volna, hogy a föld hánykolódva megnyíljék az irdatlan súly alatt, ám a jármű továbbra is annak a ki tudja, milyen erőnek a szorításában volt, amely egykor végighajtotta a csillagok között. Nála szelídebben a lehulló hópihe sem érinthette volna meg a földet.

Húsz méterrel a talaj fölött az ívelt törzsben egyszer csak valami áramlás és vibrálás keletkezett, s az eddig sima és fénylő felszínen megjelent egy jókora nyílás. De hogy odabent mi van, azt még a kíváncsi kamerák sem látták, mert a bejáraton túl mintha egy barlang sötét, árnyékos ürege ásított volna.

A nyílásból egy széles, csillogó feljáró indult le céltudatosan a talaj felé. Sima, kétoldalt korláttal ellátott fémlapnak látszott, amolyan meredek tobogánpályának, melynek láttán az ember azt hihette, hogy közönséges módon se le-, se fölmenni nem lehet rajta.

A világ feszülten nézte a sötét ajtónyílást, melyben még semmi sem mozdult. Aztán valami rejtett forrásból puhán szállt le a magasból Karellen ritkán hallott, de feledhetetlen hangja. Meglepőbb dolgot aligha mondhatott volna: — Látok néhány gyereket odalent, a feljáró közelében. Szeretném, ha közülük ketten feljönnének hozzám.

Egy percre csend támadt. Aztán kivált a sokaságból egy fiú és egy lány, s minden elfogódottság nélkül elindultak a feljáró felé, be egyenesen a történelembe. Mások is követték őket, de megtorpantak, amikor meghallották a hajóból Karellen nevető hangját: — Kettő elég lesz.

A kaland előérzetétől fellelkesült gyerekek — hatévesnél nem lehettek idősebbek — felugrottak a fémcsúszdára. És akkor esett meg az első csoda.

Ott integettek vidáman a lenti tömegnek és aggódó szüleiknek — akiknek, ha túl későn is, de eszükbe juthatott a hamelni patkányfogó legendája —, s egyszer csak sebesen megindultak fölfelé a meredek lejtőn. A lábuk meg se mozdult, de a testük megdőlt, oly módon, hogy fölvegye e különös feljárónak megfelelő szöget vagyis a feljárónak megvolt a maga gravitációja, mellyel hatástalanította a Föld nehézkedési erejét. A gyerekek élvezettel adták át magukat az új élménynek, s még akkor is azon álmélkodtak, hogy vajon mi húzza őket fölfelé, amikor eltűntek a hajó belsejében.

Húsz másodpercre némaság borult a világra — ámbár utána senki sem hitte el, hogy csak ilyen rövid ideig tartott. Aztán mintha kissé elmozdult volna az a sötét nyílás, és Karellen lépett ki a napfényre.

A fiú a bal karján ült, a lány a jobb karján. Mindketten annyira elmerültek Karellen szárnyainak a babrálásában, hogy oda sem figyeltek a bámuló sokaságra.

A főkormányzók pszichológiai érzékének és az évekig tartó gondos előkészületeknek tudható be, hogy csak alig néhányan ájultak el. És még ennél is kevesebben lehettek szerte a világon azok, akiknek agyába egy szörnyű pillanatra nem villant bele az ősi rémület, hogy aztán örökre átadja a helyét a józanságnak.

Nem, nem volt tévedés. Ott volt minden: a bőrszárnyak, a kicsiny szarvak, a kampós farok… Íme, életre kelt minden legendák legszörnyűbbike, hogy az ismeretlenből felbukkanva itt álljon előttük mosolyogva, ébenfekete méltóságában. A napfény megcsillant iszonyatos testén, s mindkét karján egy-egy embergyerek ült bizodalmasan.

Ötven év bőven elegendő, hogy egy világ és népessége szinte a felismerhetetlenségig megváltozzon. A feladat teljesítéséhez nem kell más, mint megbízható tudást szerezni a társadalmi mozgásokról, tiszta képet alkotni az elérendő célról — no és kell még hozzá hatalom.

A főkormányzók rendelkeztek mindezekkel a feltételekkel. A céljukat titkolták ugyan, de nem titkolták a tudásukat — sem a hatalmukat.

A bennük rejlő erő sokféle formát öltött, melyekből csak keveset ismertek föl az emberek, akiknek sorsát egy ideje már a főkormányzók irányították. A nagy hajókban megtestesülő méltóságot láthatta minden szem — ám a szunnyadó erő e kirakata mögött más, sokkal bonyolultabb fegyverek, rejtőztek.

— Minden politikai probléma megoldható az erő helyes alkalmazásával — mondta egyszer Karellen Stormgrennek.

— Ez elég cinikus megjegyzésnek hangzik — válaszolta erre kétkedőn Stormgren. — Túlságosan emlékeztet engem arra a mondásra, hogy „mindig az erősebbnek van igaza”. A mi múltunkban erővel általában semmit sem lehetett megoldani.

— A kulcsszó ebben a mondatban a helyes. Ti sohasem rendelkeztetek valódi hatalommal, vagy a tudásotok nem volt elég ahhoz, hogy éljetek vele. Mint mindenütt, itt is megkülönböztethetünk hatékony és ügyetlen megoldási módokat. Tegyük fel például, hogy valamely nemzetetek egy fanatikus vezér irányításával megpróbált fellázadni ellenem. Ha egy ilyen fenyegetésre lóerők milliárdjait vetném be atombombák formájában, a válaszom kifejezetten hatástalan volna. Persze elegendő bombával teljes és végleges megoldást nyernék — ügyetlenül, mint megjegyeztem; feltéve, hogy nem tartalmazott más fogyatékosságokat is.

— És mi volna a hatékony megoldás?

— Ahhoz nagyjából annyi energia és ügyesség kell, amennyi egy kis rádiókészülék működtetéséhez. Mert igazán az erő alkalmazása és nem a nagysága számít. Mit gondolsz, mennyi ideig tartott volna Hitler diktátori pályafutása Németországban, ha jártában-keltében szakadatlanul egy hang sutyorgott volna a fülébe? Vagy ha éjjel-nappal egy dallamot kellett volna hallgatnia, éppen csak annyira hangosat, hogy elnyomjon minden mást, és ne hagyja aludni? Itt szó sincs semmiféle kegyetlenségről, értsd meg jól. De végső soron ez is van olyan ellenállhatatlan, mint egy tríciumbomba.

— Értem — mondta Stormgren. — És az ember sehová sem bújhatna el előle?

— Sehová, ahová nem küldhetném utána a… hm… eszközeimet, ha kellőképpen meg volnék győződve az igazamról. És éppen ezért nem kényszerülök rá a jövőben sem, hogy igazán erőszakos módszerekkel védjem meg a pozíciómat.

Vagyis a hatalmas hajók kezdettől fogva csak amolyan jelképek voltak, egy kivételével fantomok — s ezt a világ immár tudta is. De lám, elég volt a puszta jelenlétük, hogy megváltozzék a Föld egész történelme. Immár teljesítették a feladatukat, s teljesítményük végigvisszhangzott a századokon.

Karellen számításai helyesnek bizonyultak. Az érzelmi megrázkódtatás utóhatásai hamar elmúltak, bár sokan, akik büszkén állították magukról, hogy nem hisznek a babonákban, soha életükben nem mertek belenézni egy főkormányzói arcba. Valami furcsaság rejtőzött itt, valami, ami túlment a józan ész és logika határain. A középkorban az emberek hittek a Gonoszban, és féltek tőle. De most a huszonegyedik századot írták, s felvetődött a kérdés, hogy végül is létezik-e olyasmi, mint faji emlékezet.

Természetesen általánosan elfogadott nézet volt, hogy a főkormányzók, illetve fajtársaik és a régi emberek között valami heves összecsapás történt. A párviadal időpontja csakis valahol a távoli múltban rejtőzhet, mert az írott történelemben nincs semmiféle nyoma. De volt itt más rejtély is, melynek megoldásához Karellen semmiféle segítséget nem nyújtott.

A főkormányzók, ha megmutatkoztak is az ember előtt, csak nagy ritkán hagyták el egyetlen megmaradt hajójukat. Talán fizikailag érezték kényelmetlenül magukat a Földön, hiszen méretük és szárnyuk arra vallott, hogy egy sokkal alacsonyabb gravitációjú világról származnak. Soha nem mutatkoztak egy bizonyos, bonyolult szerkezetekkel ellátott öv nélkül, amelyről azt tartották, hogy a súlyukat szabályozza, valamint az egymással való érintkezésüket teszi lehetővé. A közvetlen napsugárzás fájdalmat okozott nekik, nem is bírták ki néhány másodpercnél tovább. A szabad ég alá mindig sötét szemüvegben léptek ki, ami, ki tudja, miért, sehogy sem illett hozzájuk. Bár úgy tűnt, hogy be tudják lélegezni a Föld levegőjét, olykor kis gázpalackot vittek magukkal, melyből fel-felfrissítették magukat.

Lehet, hogy e merőben fizikai természetű kényelmetlenségek tették őket zárkózottá. Az emberi faj csak egy elenyésző kis töredéke találkozott szemtől szembe egy-egy főkormányzóval, és senki még csak nem is sejtette, hányan lehetnek Karellen hajóján. Ötüknél többet sohasem láttak egyszerre, de lehettek akár százával vagy ezrével is ama félelmetes jármű fedélzetén.

A főkormányzók megjelenése sok szempontból több problémát vetett föl, mint amennyit megoldott.

Származásukra azóta sem derült fény, testi felépítésük pedig számtalan spekulációra adott alkalmat. Sok tárgykörben önként szolgáltak felvilágosításokkal, máskor meg egyenesen titokzatoskodó volt a viselkedésük.

De ez az egész, úgy, ahogy volt, legföljebb csak a tudósokat bosszantotta. Az átlagember, ha szívesebben vette is; ha nem kellett velük találkoznia, hálás volt nekik azért, amit ezzel a világgal tettek.

Minden régebbi kor felfogása szerint ez volt maga Utópia. Gyakorlatilag nem létezett többé tudatlanság, betegség, szegénység és félelem. A háborúk emléke a múlt ködébe veszett, ahogy a legnyomasztóbb álom is elhalványul a hajnal beköszöntével, és hamarosan eljön az az idő, amikor végképp kívül reked az élő ember élményvilágán.

Az emberi faj tehát az építésre fordította minden energiáját, s ettől a világ arca átformálódott. Új világ volt ez, szinte a szó szoros értelmében. A városokat, amelyekkel a korábbi nemzedékek még meg voltak elégedve, átépítették — vagy magukra hagyták mint múzeumi tárgyakat, ha úgy ítélték meg, hogy többé nem szolgálnak hasznos célokat. Sok város néptelenedett el amiatt, hogy az ipar és a kereskedelem szerkezete teljesen átalakult.

A termelés jórészt automatikussá vált: a gyárak oly végeláthatatlanul öntötték magukból a fogyasztási cikkeket, hogy gyakorlatilag minden, a hétköznapi élethez szükséges holmi ingyenes volt. Az emberek fényűzési cikkekért dolgoztak — vagy egyáltalán nem dolgoztak.

Egyetlen ország volt az egész földkerekség. Még használták ugyan a régi országok egykori neveit, de csak már mint a megfelelő postai körzeteket. Nem akadt senki a világon, aki ne beszélt volna angolul, aki ne tudott volna olvasni, aki mellett ne lett volna ott a televíziókészülék, aki huszonnégy órán belül ne juthatott volna át a bolygó túloldalára… A bűnözés gyakorlatilag megszűnt. Fölöslegessé, egyszersmind lehetetlenné vált. Mi értelme lopni, ha egyszer senkinek nem hiányzik semmi? Ráadásul minden potenciális bűnöző tudta, hogy a főkormányzók figyelő tekintete elől úgysincs menekvés. Kormányzásuk legelső napjaitól kezdve olyan hatékonyan avatkoztak be a törvény és a rend oldalán, hogy a leckét nem lehetett elfelejteni.

A szenvedélyből elkövetett bűnöket nem sikerült teljesen kiirtani, de alig-alig lehetett hallani róluk. Most, hogy az emberiség oly sok lelki nyavalyájától megszabadult, sokkal bölcsebbé, józanabb gondolkodásúvá vált.

És mindaz, amit hajdan bűnnek neveztek volna, mostanság inkább csak szeszély volt — de legrosszabb esetben is modortalanság.

Az egyik legfeltűnőbb változás a huszadik századot annyira jellemző őrült sebesség lelassulása volt. Az élet ráérősebbé vált, mint nemzedékek óta bármikor, ezért kevesebb élvezetet kínált a kevesek, de több nyugalmat biztosított a többség számára. A nyugati ember újra megtanulta — amit a világ más részein el sem felejtettek soha —, hogy a tétlenség addig nem jelent bűnös állapotot, amíg nem korcsosul tunyasággá.

Bármilyen problémákat rejt is magában a jövő, az emberiség számára az idő még nem járt ólomlábakon. A nevelés alaposabbá, s az időben elhúzódóbbá vált. Kevesen hagyták oda az iskolát húszéves koruk előtt, és ez még csak az első fokozat volt, mert rendes körülmények között — miután a fiatalok utazgatással és élmények gyűjtésével kitágították a látókörüket — huszonöt éves korukban még legalább három évre visszatértek az iskolába. Minden bizonnyal életük hátralévő részében időnként újra meg újra részt vettek tudásfrissítő kurzusokon azokból a tárgyakból, amelyek különösen érdekelték őket.

A társadalom életében sok változást idézett elő az, hogy az ember tanulóideje átnyúlt a fizikai felnőtté válás kezdetén túlra. Néhány ilyen változásra nemzedékek óta szükség lett volna már, de az előző korszakok nem akartak szembenézni a kihívással — vagy úgy tettek, mintha az nem is létezne. Különösen a nemi erkölcsök mindeddig teljesen egységes szerkezete változott meg radikálisan. Valósággal darabokra zúzta két olyan találmány, mely — akármilyen mulatságos — kizárólag emberektől származott, és semmi köze nem volt a főkormányzókhoz.

Az egyik egy teljesen megbízható orális fogamzásgátló volt, a másik pedig egy hasonlóképpen csalhatatlan módszer az apaság megállapítására — a vér részletes elemző vizsgálata alapján jutott el az ujjlenyomat— biztonságú eredményhez. E két találmány ellenállhatatlan hatást gyakorolt az emberi társadalomra, amennyiben elsöpörte a puritán nemi eltévelyedés utolsó maradványait is.

Óriási változást jelentett még az új társadalom rendkívüli mozgékonysága is. A légi közlekedés tökéletesedésével mindenki szabadon útra kelhetett bárhová, ahová pillanatnyi szeszélye diktálta. Az égen több hely volt, mint az utakon eleddig bármikor, így aztán a huszonegyedik század egy nagyobb skálán megismételte azt az amerikai teljesítményt, amikor egy egész nemzet ült autóba. Azzal a különbséggel, hogy most a világ kapott — szárnyakat.

Igaz, nem a szó szoros értelmében. A közönséges magánrepülőknek vagy légikocsiknak egyáltalán nem volt szárnya, sem semmiféle látható irányítófelülete. A régi helikopterek otromba forgólapátjai is eltűntek. Pedig az ember nem fedezte föl az antigravitációt; e legvégső titkot a főkormányzók megtartották maguknak.

Légikocsiját olyan erők hajtották, amelyek működését a Wright fivérek is megérthették volna; gépeit sugárhajtás vitte és tartotta meg a levegőben. Amit nem érhetett volna el a főkormányzók semmiféle törvénye vagy rendelete, megtették ezek a mindenütt jelen lévő kis légikocsik: ledöntötték az utolsó korlátokat is, melyek az emberiség különböző törzsei között még fennálltak.

Mélyebben gyökerező dolgok is elmúltak. Az emberek tökéletesen biztonságos korban éltek. A főkormányzók eljövetele előtt meglévő hitek közül csak a purifikált buddhizmus egy formája — talán minden vallások legszigorúbbika — maradt meg. A mindenféle csodákon és megvilágosodásokon alapuló vallások teljesen összeomlottak. A bomlás folyamata már a műveltség emelkedő színvonalával párhuzamosan is érezhető volt, de a főkormányzók még jó ideig nem foglaltak állást a kérdésben. Karellent ugyan gyakran kérték, fejtené ki véleményét a vallásról, de ő csak annyit mondott, hogy az ember hite mindaddig magánügy, amíg nem akadályozza vele mások szabadságát.

A régi hitek bizonyára még nemzedékekig fennmaradtak volna, ha nem szól közbe az emberi kíváncsiság.

Mindenki tudta, hogy a főkormányzóknak szabad bejárásuk van a múltba — a történészek föl is kérték időnként Karellent, hogy döntsön el valami réges-régi vitát. Elképzelhető, hogy ő egyszer csak megunta a sok kérdezősködést, de még ennél is valószínűbb volt, hogy pontosan tudta, milyen eredménnyel jár majd a nagylelkűsége…

Az eszköz, amit tartósan a Világtörténelem Alapítvány rendelkezésére bocsátott, mindössze egy televíziós készülék volt, amelynek rafinált gombjai a tér-idő koordinátáit voltak hivatva beállítani. A készülék egy sokkalta bonyolultabb gép tartozékaként működhetett Karellen hajóján, méghozzá olyan alapelvek szerint, amelyeket még csak elképzelni sem tudott senki. Az ember csak beállította a gombokat, s ezzel ablakot nyitott a múltra. Jóformán egyetlen pillanat alatt elérhetővé vált az elmúlt ötezer év teljes emberi történelme. A távolabbi múltba már nem ért el a gép, s az elérhető időtartományban is elképesztő űrök mutatkoztak — akár természetes okokból, akár a főkormányzók tudatos cenzúrázása következtében. Bár minden épelméjű ember számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a világ minden vallásos tanítása nem lehet igaz, a megrázkódtatás mégiscsak súlyos volt. Az emberek felfedeztek valamit, amit se kétségbe vonni, se letagadni nem lehetett: a főkormányzók ismeretlen, bűvös erejű tudása fényében meglátták, hogyan születtek valójában a világ nagy vallásai. A legtöbbjük számára nem volt elég a kezdeti nemes és ihlető szellem… Napok alatt lefoszlott az isteni természet az emberiség sok-sok messiásáról, s az igazság könyörtelen és szenvtelen fényében a kétszer ezer esztendőn át milliókat éltető hitek úgy illantak el, mint a hajnali harmat.

Az általuk hirdetett Jóság és Gonoszság hirtelen a múlt lomtárába került, hogy többé semmiféle hatással ne legyen az emberek gondolkodására.

Az emberiség elveszítette ősi isteneit, és elég öreg volt ahhoz, hogy ne keressen magának újakat.

A vallás bukásával párhuzamosan lehanyatlott a tudomány is ámbár erre még kevesen jöttek rá. Rengeteg szakember volt, de kevés olyan eredeti elme akadt köztük, aki ki tudta terjeszteni az emberi tudás határait. A kíváncsiság megmaradt, s volt szabad idő, melyben az előbbi kielégülhetett, de az alapvető tudományos kutatásokból már hiányzott a szív. Haszontalanságnak tűnt egy egész életet föltenni olyan titkok kutatására, amelyeket a főkormányzók talán már korszakokkal előbb fölfedtek.

E hanyatlást részben leplezte a leíró tudományok, mint például a zoológia, a botanika, a megfigyelő csillagászat hihetetlen felvirágzása. Soha ennyi amatőr tudós nem élt még a világon, aki a saját kedvére gyűjtögette az adatokat — és ilyen kevés teoretikus, aki elboldogult volna ezekkel az adatokkal.

A feszültségek és konfliktusok megszűnése egyben az alkotóművészetek végét is jelentette. Rengeteg előadóművész volt, amatőrök is, hivatásosok is, de nemzedékeken keresztül nem akadt igazán kimagasló új mű sem az irodalomban, sem a zenében, sem a festészetben, sem a szobrászatban. A világ továbbra is egy soha vissza nem térő múlt dicsőségéből élt.

De ez legföljebb csak egy-két filozófust aggasztott. A fajt túlságosan lekötötte az újonnan megtalált szabadság ízlelgetése, így aztán nem látott túl a jelen örömein. Végre-valahára megvalósulni látta az Utópiát; s az újdonság varázsát még nem kezdte ki minden utópiák fő-fő ellensége — az unalom.

Lehet, hogy a főkormányzók erre is tudtak megoldást, mint minden egyéb problémára. Nem sejtette senki — pedig egy egész életnyi idő telt már el a megérkezésük óta —, mi lehet a végső céljuk. Az emberiség megszokta, hogy megbízzon Karellenben és társaiban, s hogy szó nélkül elfogadja azt az emberfölötti önzetlenséget, amely oly sokáig elszakítja őket az otthonuktól.

Már amennyiben valóban önzetlenség volt. Mert azért akadtak még néhányan, akiket töprengésre késztetett, hogy vajon a főkormányzók céljai valóban mindig egybeesnek-e az emberiség igazi érdekeivel.

Amikor Rupert Boyce szétküldte a partira szóló meghívókat, azoknak bizony tekintélyes távolságokat kellett megtenniük. Hogy csak a lista elején álló vendégeket nézzük: itt voltak például Fosterék Adelaida-ből, Schönbergerék Haitiről, Farranék Sztálingrádból, Moraviáék Cincinnatiból, Ivankóék Párizsból és Sullivanék valahonnét a Húsvét-szigetek közeléből, pontosabban négy kilométerrel alattuk, az óceán fenekéről.

Megtiszteltetésnek vehette, hogy harminc vendéget hívott meg, és negyven jött el — ahogy azt nagyjából előre látta. Egyedül Krausék hagyták cserben, ők is csak azért, mert megfeledkeztek a nemzetközi dátumvonalról, és huszonnégy órával később állítottak be.

Délre már egész kis repülőgép-gyűjtemény sorakozott föl a parkban, s a későn érkezők jó sokat gyalogolhattak, miután leszállóhelyet találtak maguknak. Ők mindenesetre így érezték e felhőtlen égbolt alatt, ahol a barométer száztízet mutatott. A járművek között akadt mindenféle, az egyszemélyes Fémpoloskától a családi Cadillacig, amely már inkább hasonlított holmi légi palotához, mint praktikus járműhöz. De ebben a korban a vendégek társadalmi helyzetére vonatkozólag semmiféle következtetést nem lehetett levonni abból, hogy milyen járművön utaztak.

— A ház csúnya — állapította meg Jean Morrel, miközben a Meteor csigavonalban szállt lefelé. — Olyan, mint egy doboz, amire ráléptek.

George Greggson, akiben régimódi idegenkedés élt az automatikus leszállás iránt, igazított egyet a sebességszabályozón, s csak aztán válaszolt: — Nem tisztességes dolog ebből a szögből megítélni — mondta a maga belátó módján. — Lehet, hogy odalentről egészen másként fest. Jaj nekem!

— Mi a baj?

— Fosterék is itt vannak. Bárhol fölismerném ezt a színösszeállítást.

— Ha nem akarsz, nem kell beszélgetned velük. Ez is olyan jó Rupert partijaiban, az ember mindig elbújhat a tömegben. George kiválasztott egy leszállóhelyet, és céltudatosan ereszkedett feléje. Máris ott lebegtek egy másik Meteor és valami között, amit egyikőjük sem ismert föl. Nagyon gyorsnak látszott, és Jean arra gondolt, hogy minden bizonnyal nagyon kényelmetlen is. Rupert egyik műszaki képzettségű barátja építhette magának, tette hozzá gondolatban. Eddig azt hitte, hogy az ilyesmit nem engedi a törvény.

Amikor kiléptek a repülőből, úgy megcsapta őket a hőség, mintha egy lökhajtásos gép sugárnyalábjába kerültek volna. A forróság mintha egy pillanat alatt kiszippantotta volna a nedvességet a testükből — George szinte érezte, hogy repedezik meg a bőre. Ebben persze ők is bűnösök voltak; három órája hagyták el Alaszkát, eszükbe juthatott volna, hogy közben átállítsák a kabin hőmérsékletét.

— Hogy hol mindenütt élnek emberek! — lihegte Jean. — Én meg azt hittem, errefelé szabályozzák a hőmérsékletet.

— Úgy is van — felelte George. — Itt valamikor sivatag volt… s nézz körül most! Gyere, odabent kellemes lesz…

Ekkor meghallották Rupert vidám, de a normálisnál kissé harsányabb hangját. Házigazdájuk ott állt a repülő mellett, mindkét kezében egy-egy poharat tartott, s huncut mosollyal nézett le rájuk. Hogy miért nézett lefelé, annak egyszerűen csak az volt az oka, hogy a teste — amely félig áttetsző volt — körülbelül négy méterre magasodott fölébük. Az ember különösebb erőfeszítés nélkül átnézhetett rajta.

— Így megtréfálni a vendéget! — méltatlankodott George. Éppen csak elérte az itallal teli poharakat, de persze hiába akarta megragadni, a keze átment rajtuk. — Remélem, ha beértünk a házba, valami igazibb dologgal is megkínálsz bennünket.

— Ne félj! — kacagott Rupert. — Csak mondd meg, mit készítsek a számotokra, itt fog várni, mire bejöttök.

— Két krigli sört, folyékony levegőben hűtve! — vágta rá George.

— Már ott is vagyunk.

Rupert bólintott, letette az egyik poharat egy láthatatlan asztalra, beállított egy ugyancsak láthatatlan vezérlőgombot, s azzal eltűnt a szemük elől.

— Nahát! — álmélkodott Jean. — Most látom először, hogy működik egy ilyen szerkentyű. Hogyan juthatott hozzá Rupert? Azt hittem, csak a főkormányzóknak van…

— Úgy ismered Rupertet, mint aki nem szerzi meg magának mindazt, amit akar? — válaszolt a kérdésre kérdéssel George. — Ez a szenvedélye. Kényelmesen üldögél a dolgozószobájában, s közben bebarangolja fél Afrikát. Nincs hőség, nincsenek bogarak, nincsenek fáradalmak, ellenben mindig kéznél van a jégkocka.

Kíváncsi volnék, mit szólna mindehhez Stanley és Livingstone.

Az égen tűző nap vetett véget a beszélgetésnek, egészen addig, míg a házhoz nem értek. Amint egyre közelebb értek a bejárati ajtóhoz (amit nem is volt olyan könnyű megkülönböztetni az üvegfal többi részétől), az — hangos trombitaszó közepette — magától kitárult előttük. Jean sejtette — és igaza lett —, hogy mire véget ér a nap, émelyegni fog a gyomra ettől a fanfártól.

A hall finom hűvösében az idő szerinti Mrs. Boyce fogadta őket. Az igazat megvallva neki volt köszönhető, hogy a vendégek ilyen szép számban eljöttek. Csak azért, hogy megnézze Rupert új házát, a fele sem dugta volna ide az orrát; az ingadozókat az új feleségről szóló hírek győzték meg.

Igazából csak egyetlen jelző illett rá. Őrjítő nő volt. Még egy olyan világban is, ahol a szépség mindennapos dolognak számított, a férfiak feléje fordultak, ha belépett az ajtón. George gyanította, hogy negyedrészt néger lehet; az arca görögös volt, a haja hosszú és fényes, de bőrének sötét, meleg tónusa — csak az elcsépelt „csokoládébarna” szó közelítette meg valamelyest — elárulta keverék származását.

— Ti vagytok Jean és George, ugye? — nyújtotta az asszony a kezét. — Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek benneteket. Rupert valami bonyolult mutatványba kezdett az italokkal… gyertek, csatlakozzatok a többiekhez.

Zengő alt hangja hallatán George hátán le-föl futkározott a hideg, mintha valaki úgy játszana a gerincén, mint valami furulyán. Idegesen pillantott Jeanre, s csak akkor lelte meg a hangját, amikor látta, hogy a lánynak sikerült egy kényszeredett mosolyt az arcára erőltetni.

— Ööö… örvendek a találkozásnak — hebegte. — Már előre örültünk ennek a partinak.

— Rupert mindig olyan kellemes partikat rendez — szúrta közbe Jean. A „mindig” szó kihangsúlyozásából tudni lehetett, hogy arra gondol: „mindig, valahányszor megnősül”. George enyhén elvörösödött, és feddő pillantást vetett Jeanre, de a háziasszony semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna a fullánkot. A megtestesült bűbáj volt, ahogy bevezette őket a nagy fogadószobába, amely már félig megtelt Rupert barátainak reprezentatív gyűjteményével. Maga Rupert annál a pultnál ült, amely egy tévés vezérlőpultnak látszott, és George arra gondolt, nyilván ezzel a berendezéssel vetítette ki a saját képét, hogy fogadja őket. A lelkes házigazda most be is mutatta, hogyan lep meg vele két újonnan érkezőt, akik éppen csak leszálltak a parkolóba — de közben szakított annyi időt, hogy üdvözölje Jeant és George-ot, s bocsánatot kérjen tőlük, amiért másnak adta az italukat.

— Találtok még ott dögivel — intett valahová a háta mögé, miközben a másik kezével hol ezen, hol azon a gombon állított valamit. — Érezzétek magatokat otthon. A vendégek nagy részét ismeritek, a többieknek meg majd Maia bemutat benneteket. Örülök, hogy eljöttetek.

— Örülünk, hogy meghívtál bennünket — válaszolta Jean nem túl nagy meggyőződéssel. George időközben már elindult a bár felé, s most a lány is csatlakozott hozzá, útközben üdvözlőszavakat váltva ezzel-azzal, akit fölismert. A jelenlévők háromnegyede tökéletesen idegen volt, de ez megszokott dolognak számított Rupert partijain. — Nézzünk körül! — javasolta Jean, miután felfrissítették magukat, továbbá integettek minden ismerősnek. — Meg akarom nézni a házat.

George tehát elindult utána, de közben alig leplezett pillantást vetett hátra, Maia Boyce felé. Az a fajta révedező pillantás volt ez, amit Jean a legkevésbé szeretett nála. Rendkívül idegesítőnek találta, hogy a férfiak alapvetően poligámok. Másrészt viszont, ha nem volnának azok… Igen, végül is talán így a jobb.

George persze egykettőre a régi lett újra, miközben alaposan szemügyre vették Rupert új házának csodáit.

Az egész roppant nagynak tűnt két ember számára, de — tekintetbe véve a gyakori vendégeskedést — épp így volt a megfelelő. A fölső szint, amely jóval szélesebb volt, túlnyúlt az alsón, és körös-körül mindenütt árnyékot vetett rá. Csak elismerés illethette a gépesítés színvonalát; a konyha például közelről egy repülőgép pilótafülkéjére hasonlított.

— Szegény Ruby! — sóhajtotta Jean. — Hogy szerette volna ezt a házat!

— A hallottakból ítélve ő most tökéletesen boldog az ausztrál fiújával! — vágott vissza George, aki nem rokonszenvezett túlzottan a korábbi Mrs. Boyce-szal.

Ez annyira köztudott volt, hogy Jean aligha mondhatott ellent, így aztán inkább témát váltott.

— Szörnyen csinos nő, mi?

George eléggé észnél volt, hogy elkerülje a csapdát.

— Ó, azt hiszem, igen — felelte közönyösen. — Persze csak annak, akinek a barnák tetszenek.

— Ha jól tudom, te nem tartozol közéjük — csicseregte Jean.

— Ne féltékenykedj, drágám! — kuncogott George, s megcirógatta a lány platinaszőke haját. — Gyere, keressük meg a könyvtárat. Azt vajon melyik szinten rendezték be szerinted?

— Idefönt kell lennie; ott lent nincs több szoba. És különben is ez illik bele az összképbe. A nappali, étkező, háló és a további helyiségek a földszinthez tartoznak — ez a szórakozás, a játék helye… ámbár én továbbra is hülyeségnek tartom, hogy valaki uszodát rendezzen be az emeleten.

— Biztosan amellett is szól valami — jegyezte meg George, s közben próbaképpen benyitott egy ajtón. — Rupertnek nyilván szakavatott tanácsadója volt, amikor ezt a házat építette. Esküdni mernék rá, hogy nem magától csinálta.

— Lehet, hogy igazad van. Ha magától csinálta volna, teli lenne a ház ajtó nélküli szobákkal és sehová sem vezető lépcsőkkel. Ami azt illeti, én félve lépnék be egy olyan házba, amit teljes egészében Rupert tervezett.

— Itt is vagyunk — mondta George a navigátor büszkeségével, akinek sikerült partra tennie a hajót. — Íme, az új otthonra lelt híres-nevezetes Boyce-gyűjtemény. Kíváncsi lennék, Rupert hányat olvasott közülük.

A könyvtár a ház teljes szélességén végighúzódott, de a hatalmas, keresztbe fordított könyvespolcok féltucatnyi kisebb helyiségre osztották. A polcokon — George emlékezete szerint — körülbelül tízezer kötet sorakozott; jóformán minden fontos könyv megvolt itt, amit valaha kiadtak az olyan homályos témakörökben, mint a varázslás, a pszichológiai kutatások, a jövőbe látás, a telepátia és a parafizika kategóriájába tartozó mindenféle megfoghatatlan jelenségek. E józan korban az effajta érdeklődés roppant különös kedvtelésnek számított, s vélhetőleg egyszerűen arról volt szó, hogy Rupert a kikapcsolódásnak ezt a sajátos formáját választotta.

Amikor beléptek a helyiségbe, George nyomban megérezte a szagot. Gyenge volt, ugyanakkor átható, nem annyira kellemetlen, mint inkább zavarba ejtő. Jean is észrevette; összeráncolt homlokkal próbált rájönni, honnan eredhet. Ecetsav, gondolta George, vagy legalábbis nagyon hasonló… És még valami…

A könyvtár az egyik végében kicsit kiszélesedett, csak annyira, hogy elfért benne egy asztal, két szék és néhány párna. Úgy tűnt, hogy Rupert leginkább itt szokott olvasgatni. Csakhogy most másvalaki olvasgatott itt a természetellenesen letompított fényben.

Jean hirtelen elakadó lélegzettel kapaszkodott bele George kezébe. A mozdulata megbocsátható volt, hiszen más dolog a televízió képernyőjét nézni, mint váratlanul szembesülni a valósággal. George, aki ritkán lepődött meg bármin is, rögtön feltalálta magát.

— Remélem, nem zavartuk meg, uram — szólt udvariasan. — Nem számítottunk rá, hogy itt találunk valakit.

Rupert nem említette, hogy…

A főkormányzó letette a könyvet, jól megnézte őket, aztán folytatta az olvasást. Ez egyáltalán nem volt udvariatlanság a részéről, tekintve, hogy egyszerre tudott olvasni, beszélgetni s talán még számtalan más dolgot is. A jelenet ezzel együtt is zavarba ejtően tudathasadásos volt a benne részt vevő emberek számára.

— A nevem Rashaverak — mondta nyájasan a főkormányzó. Attól tartok, azt fogják hinni, hogy kerülöm a társaságot, de hát Rupert könyvtárából nehéz elszabadulni.

Jeannek sikerült elnyomnia egy ideges kuncogást. A vendégsereg e váratlanul előkerült tagja két másodpercenként olvasott el egy-egy oldalt. Az asszony egy percig sem vonta kétségbe, hogy meg is emészt minden elolvasott szót, és hirtelen az a kérdés villant át az agyán, hogy tud-e vajon olvasni külön-külön is a két szemével. Hát még ha megtanulná a Braille-írást is, gondolta, hogy az ujjaival is tudjon olvasni… El is képzelte a látványt, ami már-már zavaróan komikus volt, ezért megpróbálta elhessegetni, nehogy még a beszélgetésbe is betolakodjon. Végtére is nem olyan mindennapos dolog, hogy az ember szót válthat a Föld egyik urával.

George, miután megejtette kettejük bemutatását, átengedte a szót a lánynak, erősen bízva benne, hogy az nem követ el semmiféle tapintatlanságot. Jeanhez hasonlóan ő sem találkozott még szemtől szembe főkormányzóval. Többször megfordultak ugyan olyan társaságban, ahol felbukkantak kormánytisztviselők, tudósok és mások is, olyanok, akik üzleti kapcsolatban álltak velük, de olyanról még nem hallott, hogy valamelyikük is megjelent volna egy közönséges magánpartin. Egy dologból azért sejteni lehetett, hogy ez a parti mégsem annyira magánjellegű, mint amilyennek látszik. Erre utalt az is, hogy Rupertnek volt egy olyan készüléke, amely a főkormányzók berendezéséhez tartozott, és ettől George-ban ágaskodni kezdett az a kérdés, hogy voltaképpen mi folyik itt? Majd meg is említi ezt Rupertnek, csak félre tudná valahogy vonni…

A székek hozzá képest túl kicsik voltak, ezért Rashaverak a padlóra telepedett le, de nyilván kényelmesen ült, mert ügyet sem vetett a mellette heverő párnákra. A feje így mindössze két méterre volt a padló fölött, George tehát megragadhatta a ritka alkalmat, hogy szemügyre vegye a lény idegenszerűségét. Sajnos magáról a földi biológiáról is keveset tudott, így aztán a már ismert jellegzetességeken túl nem sokat vett észre. Csak ez a furcsa, de egyáltalán nem kellemetlen savas illat volt számára újdonság. Arra gondolt, hogy vajon ők milyen szagúnak érezhetik az embert — és reménykedett a legjobbakban.

Rashaverakban nem volt semmi antropomorf. George meg tudta érteni, hogy a tudatlan és rémült földi vademberek messziről szárnyas embereknek nézték őket, ily módon alakítva ki az ördög hagyományos képmását. Ez a fajta káprázat azonban ilyen közelségből igencsak szertefoszlott. Megvoltak ugyan az előírásszerű kicsiny szarvak (vajon milyen célt szolgálhatnak, töprengett George), de a test nem hasonlított sem emberre, sem semmiféle ismert földi állatra. A főkormányzók — egy teljesen más evolúciós folyamattal a hátuk mögött — nem voltak sem emlősök, sem rovarok, sem pedig csúszómászók. Sőt, talán még gerincesek sem: lehet, hogy támasztóvázként kizárólag a testüket kívülről borító kemény páncél szolgált.

Rashaverak szárnya össze volt csukva, ezért George nem sokat láthatott belőle, de a farkát — amely egy páncélozott öntözőcsőre hasonlított — akkurátusan felcsavarva maga alá húzta. Az a hírhedt kampós vég nem annyira nyílhegyet, mint inkább egy jókora gyémántlapot formázott. Immár köztudott volt, hogy a repülés közbeni stabilitást szolgálta, akárcsak a madarak farktollai. Adattöredékek és még bizonytalanabb feltételezések alapján a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a főkormányzók egy alacsony gravitációjú, rendkívül sűrű atmoszférájú világról jöttek.

Ekkor az egyik rejtett hangszóróból Rupert bömbölte feléjük: — Jean! George! Hol a pokolban bujkáltok? Gyertek le a vendégek közé! Itt már mindenfélét fecsegnek rólatok!

— Talán jobb lesz, ha én is lemegyek — tette vissza Rashaverak a könyvet a polcra egy könnyed mozdulattal, s még csak föl sem állt a padlóról. George csak most vette észre, hogy két szemközti hüvelykujja van, s köztük további öt ujja. „Na, én nem szeretnék egy tizennégyes számrendszeren alapuló matematikával bajlódni”

gondolta George.

Lenyűgöző látvány volt, ahogy Rashaverak fölállt — s abból, hogy meg kellett görnyednie, nehogy beleütközzön a mennyezetbe, nyilvánvaló volt, hogy nem kevés gyakorlati nehézséggel kellene számolniuk, ha amúgy szívesen vegyülnének össze az emberi lényekkel.

Az elmúlt félórában újabb és újabb vendégek érkeztek, s a szoba zsúfolásig megtelt. Rashaverak felbukkanása még tovább súlyosbította a helyzetet, mert a szomszédos helyiségekből is becsődültek, hogy láthassák. Rupertet szemmel láthatóan fellelkesítette a szenzáció — nem úgy Jeant és George-ot, akikre senki még csak ügyet sem vetett. Ami azt illeti, nem is igen látták őket, hiszen a főkormányzó mögött álltak.

— Gyere, Rashy, ismerkedj meg néhány emberrel! — kiáltotta Rupert. — Ülj le a díványra… akkor nem vered be a fejed a plafonba!

Rashaverak, a farkát átvetve a vállán, átszelte a szobát, mint a jégtörő, amikor egy jégtorlaszon át utat vág magának. Aztán leült Rupert mellé, s a szoba máris mintha tágasabb lett volna.

George megkönnyebbülten felsóhajtott: — Egész klausztrofóbiás leszek, ha áll — súgta. — Vajon hogy tudta Rupert megkaparintani… kezd érdekes lenni ez a parti…

— Érdekes, hogy Rupert még nyilvánosan is ezen a néven szólítja — súgta vissza Jean. — De úgy látszik, ő nem bánja. Olyan különös ez az egész.

— Esküdni mernék rá, hogy igenis nem esett jól neki. Az a baj Ruperttel, hogy szeret felvágni, és nincs benne tapintat. Erről eszembe jut… szóval hogy időnként miket tudtál kérdezni!

— Például miket?

— Hát… „Mióta vagy itt?” „Hogyan jössz ki Karellen felügyelővel?” „Tetszik-e neked az élet a Földön?”

Nahát, drágám… Az ember nem beszél így a főkormányzókkal!

— És ugyan miért ne? Ideje, hogy valaki megpróbálja. Mielőtt túlságosan felpaprikázódtak volna, rájuk köszöntek Schönbergerék, és a társaság egykettőre felbomlott. A lányok az egyik irányba mentek, hogy kibeszéljék Mrs. Boyce-t, a férfiak a másikba, pontosan ugyanazért, csak egy egészen más nézőpontból. Benny Schönberger, aki George legrégebbi barátai közé tartozott, sok idevágó információval rendelkezett.

— Az istenért, csak el ne áruld valakinek! — mondta. — Ruth nem tudja, de én mutattam be a nőt Rupertnek.

— Szerintem túl jó neki — jegyezte meg George irigyen. — Attól tartok, nem fog sokáig tartani. A nőnek egykettőre elege lesz Rupertből. — A gondolat szemmel láthatóan felvidította.

— Nehogy azt hidd! Nem elég, hogy gyönyörű, még aranyos is. Éppen ideje volt, hogy valaki a gondjaiba vegye Rupertet, és ez a lány épp erre való.

Most Rupert és Maia mindketten ott ültek Rashaverak mellett, s a vendégek majdhogynem hódolattal járultak elébük. Rupert partijain általában senki sem volt „a társaság fénypontja”, inkább egymástól független csoportocskák foglalkoztak behatóan a saját ügyeikkel. Most viszont szinte mindenki egy vonzási központ körül sűrűsödött — George egy kicsit még meg is sajnálta Maiát, végtére is ez az ő napja lett volna, s most Rashaverak elhomályosítja a ragyogását.

— Figyelj! — mondta George, és beleharapott egy szendvicsbe. Hogy az ördögbe tett szert Rupert egy főkormányzóra? Még nem is hallottam ilyesmiről, ő meg egészen magától értetődőnek tartja. Egy szóval sem említette, amikor meghívott bennünket.

Benny kuncogott.

— Ő már csak szereti az efféle kis meglepetéseket. Kérdezd meg őt. De ha jól belegondolsz, nem először történik meg ilyesmi. Karellen is volt partikon a Fehér Házban, a Buckingham Palotában meg a…

— Na azért az más volt! Rupert teljesen közönséges polgár…

— És meglehet, hogy Rashaverak meg egy egészen kicsike főkormányzó. Az lesz a legokosabb, ha megkérdezed tőlük.

— Meg is fogom, mihelyt egyedül találom Rupertet — határozta el magát George.

— Akkor sokat kell várnod.

Bennynek igaza volt, de most, ebben a felforrósodott hangulatban könnyebb volt türelmesnek lenni. Már múlóban volt az a kis bénultság, amit Rashaverak megjelenése okozott, s ha volt is még csődület a főkormányzó körül, lassan kialakultak a szokásos csoportok, s kezdett mindenki úgy viselkedni, mint máskor. Sullivan például előadta a legutóbbi tenger alatti kutatóútjának kalandjait az érdeklődő hallgatóságnak.

— Még nem tudjuk biztosan, mekkorára nőnek — magyarázta. A támaszpontunktól nem messzire van egy kanyon, ott él egy igazi óriás. Egyszer sikerült megpillantanom, és mondhatom, a csápjainak átmérője majdhogynem eléri a harminc métert. A jövő héten újra lemerülök, hogy közelebbről is megnézzem.

Az egyik nő elszörnyedve sikkantott föl: — Huh! Borsódzik a hátam, ha csak rágondolok! Maga rettentően bátor lehet!

Sullivan valósággal elképedt.

— Erre még nem is gondoltam — mondta. — Persze megteszem a kellő óvintézkedéseket, de valódi veszélyben még sohasem voltam. A tintahalak tudják, hogy engem nem ehetnek meg, és amíg nem megyek túl közel hozzájuk, ügyet sem vetnek rám. A legtöbb tengeri lény békén hagyja az embert, ha az nem zavarja meg őt.

— De előbb vagy utóbb bizonyára összeakad majd egy olyannal, amelyik ehetőnek véli magát, nem? — kérdezte valaki.

— Ó — válaszolta Sullivan könnyedén —, ilyesmi előfordul időnként! Ilyenkor az a fontos, hogy ne sebesítsem meg az illetőt, hiszen végül is barátkozni szeretnék vele. Ha teljes sebességre állítom a hajtóművet, akkor rendszerint egy-két perc múlva kiszabadulok. Ha a sok dolgomtól nem érek rá megállni és eljátszadozni, pár száz volttal megcsiklandozom őket. Ennyi épp elég, hogy soha többé ne háborgassanak.

Az ember mindig számíthat rá, hogy érdekes emberekkel találkozik Rupert partiján, gondolta George, miközben egy másik csoporthoz közeledett. Lehet, hogy az irodalmi ízlése kissé sajátságos, de a barátságait széles körben köti. George-nak a fejét sem kellett félrefordítania, hogy láthasson egy híres filmproducert, egy másodrendű költőt, egy matematikust, két színészt, egy atomenergetikust, egy vadászmestert, egy hetilap szerkesztőjét, a Világbank egy statisztikusát, egy hegedűvirtuózt, egy régészprofesszort és egy asztrofizikust.

Saját szakmájabelit, azaz televíziós látványtervezőt nem látott — ami jó volt, mert most nem volt kedve rá, hogy szakmai dolgokról csevegjen. Nagyon szerette a munkáját — ami azt illeti, a történelemben most először fordult elő, hogy senkinek nem kellett nemszeretem munkát végeznie —, de úgy volt vele, hogy ha véget ért a nap, gondolatban becsukta maga mögött a stúdió ajtaját.

Végül a konyhában sikerült csapdába ejtenie az éppen különféle italokkal kísérletező Rupertet. Talán kegyetlenség volt visszarángatni a földre, amikor látszott a szemén, hogy egészen másutt jár, de George, ha kellett, tudott könyörtelen lenni.

— Ide figyelj, Rupert! — kezdte, és letelepedett a legközelebbi asztalra. — Az a véleményem, hogy magyarázattal tartozol nekünk. — Hm! — dünnyögte Rupert, s a nyelvével körbenyalogatta a száját. — Mintha egy icipicit túl sok volna benne a gin. — Ne beszélj mellé, és ne tégy úgy, mintha nem volnál színjózan, mert nagyon jól tudom, hogy az vagy.

Honnan csöppent ide ez a te főkormányzód, és mi dolga van itt?

— Nem mondtam még neked? — kérdezte Rupert. — Azt hittem, már mindenkinek elmeséltem. Nyilván nem voltatok ott… persze, elbújtatok odafönt, a könyvtárban. — Olyanformán nevetgélt magában, amit George sértőnek érzett. — Na, szóval, épp a könyvtár csábította ide Rashyt.

— Milyen különös!

— Miért?

George elhallgatott, mert rájött, hogy most tapintatosan kell fogalmaznia; Rupert fölöttébb büszke volt az egyedülálló gyűjteményére.

— Nos… ha az ember meggondolja, milyen jártasak a főkormányzók a tudományban, elég hihetetlen, hogy érdekelhetik őket a lelki jelenségek meg más efféle ökörségek.

— Ökörség vagy nem — válaszolta Rupert —, érdekli őket az emberi lélek, és nekem van néhány könyvem, amiből sok mindent megtudhatnak. Nem sokkal, mielőtt ideköltöztem, valami helyettes alfőkormányzó vagy legfőbb alkormányzó azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy nem adnék-e nekik kölcsön körülbelül ötvenet a legértékesebb köteteim közül. Az egész olyan volt, mintha a British Museum Könyvtárának egyik őre küldte volna hozzám. Gondolhatod, persze, mit válaszoltam erre.

— Fogalmam sincs.

— Hát nagyon udvariasan azt feleltem, hogy húsz évembe telt, mire összehoztam ezt a gyűjteményt, megtiszteltetésnek veszem, hogy az én könyveimet akarják tanulmányozni, de érjék be azzal, hogy a helyszínen tanulmányozhatják. Így aztán Rashy eljár hozzám, és naponta felfal húsz kötetet. Kíváncsi lennék, mit ért meg belőlük.

George elgondolkodott a hallottakon, aztán utálkozva megrándította a vállát.

— Őszintén szólva — mondta — egyre lesújtóbb véleményem van a főkormányzókról. Azt hittem, okosabb dolgokkal töltik az idejüket.

— Te megrögzött materialista vagy, igaz? Nem hinném, hogy Jean egy véleményen van veled. Pedig a dolognak még a te fene praktikus nézőpontodból is lehet értelme. Te is alaposabban megismerkednél annak a primitív fajnak a babonáival, amellyel kapcsolatban állsz.

— Feltehetően — jegyezte meg George, nem túl nagy meggyőződéssel. Kissé keménynek találta az asztal lapját, és leszállt a földre. Rupertnek addigra sikerült a saját megelégedésére kikeverni az italokat, és indult vissza a vendégekhez. Már itt-ott hallani lehetett, hogy hiányolják.

— Hé, mielőtt eltűnsz, hadd kérdezzek még valamit! — szólt utána George. — Hogy tettél szert arra a holmira, amivel meg akartál ijeszteni bennünket?

— Mondhatni, kialkudtam. Felhívtam a figyelmet rá, hogy milyen hasznos lenne ahhoz a munkához, amit végzek, Rashy pedig továbbította az ötletet a megfelelő helyre.

— Bocsáss meg, amiért ilyen tudatlan vagyok, de mi is a te új munkád? Nyilván valami állatokkal kapcsolatos tevékenység.

— Úgy van. Főállatorvos vagyok. Nagyjából tízezer négyzetkilométer teszi ki a területemet, s minthogy a betegeim nem jönnek el hozzám, nekem kell fölkeresnem őket.

— Eléggé leköthet ez a munka.

— Ó, és persze annak nincs sok értelme, hogy az apróságokkal foglalkozzam, amikor itt vannak az oroszlánok, az elefántok, a rinocéroszok és így tovább. Reggelenként mintegy száz méter magasságra beállítom a távirányító berendezést, aztán leülök a képernyő elé, s megkezdem a felderítő utat. Ha bajban lévőt találok, bemászok a repülőgépembe, s közben reménykedem, hogy majd a puszta lényemmel is meg tudom nyugtatni.

Néha roppant nehéz dolgom van. Az oroszlánokkal és a hasonlókkal még csak elbánok valahogy, de ha egy rinocéroszt akarok messziről eltalálni az altatólövedékkel, ahhoz már ördögi ügyesség kell.

— RUPERT! — üvöltötte valaki a szomszéd szobából.

— Látod, mit csináltál? Kiverted a fejemből, hogy vendégeim vannak! Tessék… fogd ezt a tálcát. Ezekben itt vermut van… nem szeretném, ha összekeverednének.

Épp lemenőben volt a nap, amikor George végre föltalált valahogy a tetőre. Mindenféle jó oka volt rá, hogy kissé megfájduljon a feje, ezért el akart menekülni a lenti lármás zűrzavar elől. Jean, aki összehasonlíthatatlanul jobban táncolt, mint ő, láthatóan remekül érezte magát, és még nem akart hazamenni. Ez bosszantotta az alkoholtól feltüzelt George-ot, ezért úgy döntött, ő majd csendben elduzzog a csillagok alatt.

Ahhoz, hogy az ember följusson a tetőre, előbb mozgólépcsővel fölment az emeletre, majd megmászta a szellőzőberendezés beömlőnyílását körülfonó csigalépcsőt, melynek végében egy tetőablak vezetett ki a széles, lapos tetőre. Az egyik sarkában parkolt Rupert repülőgépe, középen az elvadulás jeleit mutató kert díszlett, a fennmaradó rész pedig — az itt-ott felállított nyugszékekkel — amolyan megfigyelőhelyként szolgált. George ledobta magát az egyik székbe, majd, mint valami szemlét tartó császár, végighordozta tekintetét a vidék fölött. Szerényen fogalmazva is látvány volt ez a javából! Rupert háza egy hatalmas medence peremére épült, amely keleti irányban enyhén lejtett az öt kilométerrel arrébb lévő mocsaras, tavakkal tarkított vidék felé.

Nyugatra síkság terült el, s a dzsungel jóformán a hátsó kertkapunál kezdődött. S az őserdőn túl, nagyjából ötven kilométerre, hatalmas falként vonult észak-dél irányban egy óriási hegylánc: A hótól fehérre festett csúcsok fölött lángra lobbantak a felhők, ahogy a nap rágördült mindennapos útjának utolsó, pár perces szakaszára. George elnézte e távoli bástyákat, s a megilletődéstől hirtelen kijózanodott.

A csillagok, amelyek a nap lenyugvása pillanatában már-már tapintatlan sietséggel tünedeztek föl az égen, teljesen ismeretlenek voltak. Kereste a Dél Keresztjét, de hiába. Bár meglehetősen járatlan volt a csillagászatban, és csak néhány csillagképet ismert föl, az otthoni barátok hiánya zavarba ejtette. Csakúgy, mint a kényelmetlenül közeli dzsungelből idáig hallatszó zajok. „Elég a friss levegőből — gondolta George. — Visszamegyek a többiekhez, még mielőtt egy vérszívó denevér vagy más bűbájos lény ideröppenne, hogy közelebbről is szemügyre vegyen.”

Már épp indulóban volt, amikor a tetőnyíláson át egy másik vendég bukkant elő. Már sötét volt, George nem láthatta, ki az, ezért odakiáltott — Helló, odaát! Neked is eleged volt? — Láthatatlan társa fölnevetett.

— Rupert most kezdi vetíteni az egyik filmjét. Én már mindet láttam.

— Parancsolj cigarettát! — mondta George.

— Kösz.

Az öngyújtó lángjánál (George imádta az ilyen régiségeket) már fölismerte a másikat, egy meglepően jóképű ifjú négert; a nevét is megmondták, természetesen, de George nyomban el is felejtette, akárcsak annak a húsz másik idegennek a nevét, akivel a partin összeismertették.

De ebben a fiúban volt valami ismerős vonás, és George a következő pillanatban rá is jött, hogy mi az.

— Nem hinném, hogy igazán ismerjük egymást, de nem Rupert új sógora vagy? — kockáztatta meg.

— De igen. Jan Rodricks vagyok. Mondják, hogy Maia és én meglehetősen hasonlítunk egymásra.

George arra gondolt, nem kellene-e részvétét nyilvánítania Jannek az újonnan szerzett rokonsága miatt.

Aztán úgy döntött, hagyni kell, hadd jöjjön rá szegény fickó magától; végtére is még az sem lehetetlen, hogy Rupert ezúttal csakugyan lehiggad.

— Én George Greggson vagyok. Először veszel részt Rupert híres partijain?

— Igen. Ilyen helyeken az ember sok új ismerősre tehet szert. — Méghozzá nem is csak az emberek köréből — tette hozzá George. — Nekem például először nyílt alkalmam, hogy társaságban találkozzam egy főkormányzóval.

A másik egy pillanatra elbizonytalanodott, mielőtt válaszolt volna, és George agyán átvillant, vajon nem valami érzékeny pontját találta-e el véletlenül. De a válaszból semmi ilyenre nem lehetett következtetni.

— Én sem láttam még egyiket sem, csak a tévében, természetesen.

Ezen a ponton a beszélgetés elakadt, és egy perc múlva George rájött, hogy Jan egyedül szeretne maradni.

Hűvösebb is lett, így aztán elköszönt, és visszament a többiekhez.

A dzsungel elcsendesedett; Jan nekitámasztotta a hátát a beömlőnyílás ívelt falának, s hallgatta a ház halk mormolását, miközben géptüdején keresztül ki-be áramlik a levegő. Rettenetesen magányosnak érezte magát, és éppen ez volt a célja. Ezen kívül szörnyen csalódott volt — márpedig ez az érzés egyáltalán nem volt az ínyére.

Nincs olyan utópia, amely mindig mindenkit kielégítene. Ahogy az emberek anyagi viszonyai javulnak, látókörük is szélesedik, ennél fogva mind kevesebbnek érzik azokat a javakat és lehetőségeket, melyek egykor a legmerészebb álmaikat is túlszárnyalták volna. És még amidőn a külvilág teljesített is mindent, amit csak tudott, még akkor sem hagyott alább az elme kutató szenvedélye és a szív sóvárgása.

Jan Rodricks, bár olykor tudta méltányolni a szerencséjét, egy előbbi korszakban még elégedetlenebb lett volna. Ha egy évszázaddal előbb él, a bőrszíne óriási, ha nem éppen leküzdhetetlen akadályt jelentett volna a számára. Ma ennek nem volt semmi jelentősége. Már az elkerülhetetlen visszahatás is a múlté volt, amely a huszonegyedik század hajnalán enyhe felsőbbrendűség-tudatot kölcsönzött a négereknek. A kényelmes „néger”

szót már a jól nevelt társaságok sem tekintették tabunak, tehát magától értetődő természetességgel használta mindenki. Nem volt több érzelmi töltése, mint az olyan címkéknek, mint például republikánus, metodista, konzervatív vagy liberális.

Jan apja egy elbűvölő, ámde gyarló skót volt, aki hivatásos bűvészként tett szert néminemű hírnévre. Abban, hogy fiatalon, mindössze negyvenöt évesen érte a halál, nagy része volt annak, hogy előszeretettel fogyasztotta hazája leghíresebb készítményét. Ami azt illeti, Jan sohasem látta az apját részegen, de abban sem volt biztos, hogy józannak látta-e akár egyszer is.

Ellenben a még nagyon is eleven Mrs. Rodricks az edinburghi egyetemen adott elő modern valószínűség— elméletet. Fölöttébb jellemző volt a huszonegyedik század emberének rendkívüli mozgékonyságára, hogy a szénfekete Mrs. Rodricks Skóciában született, míg száműzött, szőke férje csaknem egész életét Haitin töltötte.

Maiának és Jannek nem volt állandó otthona; ők úgy röpködtek a két szülői ház között, mint két kis tollaslabda. Mulatságos volt, ahogy a két család bánt velük, csak éppen nem ellensúlyozta a jellemnek azt az állhatatlanságát, amit mindketten örököltek az apjuktól.

Huszonhét évesen Jan még javában élte az egyetemisták életét, s komolyan még végig sem gondolta, milyen életpályát válasszon magának. Minden nehézség nélkül szerezte meg a baccalaureatusi fokozatot egy olyan tanterv elsajátításával, amely egy évszázaddal korábban még igencsak különösnek tetszett volna. Főtárgyként matematikát és fizikát tanult, de mellékesen fölvette a filozófiát és a zenekritikát is. Még a kor magas követelményei szerint is kiváló amatőr zongoraművész volt.

Az volt a szándéka, hogy három éven belül ledoktorál gépészeti fizikából, melyhez második tárgyként a csillagászatot akarta fölvenni. Ez alapos és kemény munkát követelt volna, de Jan ezt egyáltalán nem bánta. A fokvárosi egyetem, ahol tanult, a világ felsőfokú tanintézetei közül talán a leggyönyörűbb helyen épült — a Táblahegység lábánál.

Nem voltak anyagi gondjai, mégis elégedetlenség gyötörte, s nem talált gyógyírt a bajára. A helyzetét még inkább megnehezítette Maia boldogsága, mert — bár a legkevésbé sem irigyelte tőle, kihangsúlyozta, hogy mi a legfőbb oka az ő bánatának.

Mert Jan még nem gyógyult ki abból a romantikus illúzióból — amelyből oly sok nyomorúság és költészet született már —, hogy az ember életében csak egyszer lehet igazán szerelmes. Szokatlanul késői életkorban adta első ízben oda a szívét egy olyan hölgynek, akit inkább a szépségéről, semmint a hűségéről ismertek. Rosita Csien azt állította magáról — és teljes joggal —, hogy ereiben mandzsúriai császárok vére folyik. Neki is számtalan alattvalója volt, többek között csaknem az egész természettudományi kar. Jant rabul ejtette a lány kényes, virágszerű szépsége, és sikerült annyira belebonyolódnia az ügybe, hogy aztán annál fájdalmasabb legyen számára a vég. Még csak nem is sejtette, mi romlott el…

Egyszer majd ő is kiheveri, nem vitás. Más férfiak is átéltek már hasonló katasztrófákat, és nem szenvedtek jóvátehetetlen sérülést, sőt, végül eljutottak abba a lelkiállapotba, amikor azt mondhatták: „Nem igaz, hogy egy ilyen nőt valaha is komolyan tudtam venni!” De ez a fajta szenvtelenség még valahol a távoli jövőben rejtőzött, és Jan pillanatnyilag nagyon is hadilábon állt az élettel.

A másik bánata már nem lesz ilyen könnyen orvosolható, mert itt olyasmi hatásról volt szó, amit a főkormányzók az ő személyes törekvéseire gyakoroltak. Jan nemcsak a szívügyeit, hanem a gondolkodását tekintve is romantikus volt. Mint annyi más fiatalember, amióta csak biztosították számukra a levegő meghódítását, álmában és képzeletben ő is el-elkalandozott az űr ismeretlen felségvizein.

Az ember egy évszázada lépett föl arra a lajtorjára, amely fölvihette a csillagok birodalmába. És ebben a pillanatban — valóban véletlenül? — becsapták az orra előtt a bolygókhoz vezető ajtót. Az emberi tevékenységnek kevés olyan megnyilvánulási formája volt, amit a főkormányzók kifejezetten tiltottak volna (a legfőbb kivétel feltehetőleg a hadviselés volt), de az űrhajós felderítő utak gyakorlatilag abbamaradtak. Túlságosan nagy volt az a kihívás, amit a főkormányzók tudománya kínált. Az ember — legalábbis pillanatnyilag — elbátortalanodott, és figyelmét más tevékenységek felé fordította. Mi értelme lett volna rakétákat kifejleszteni, amikor a főkormányzók a meghajtásnak annyival magasabb rendű elvét ismerték, de amelyre soha még a legkisebb célzást sem tették?

Járt ugyan a Holdon pár száz ember, hogy fölépítsenek egy holdi megfigyelőállomást; a főkormányzók által kölcsönzött, rakéta-meghajtású kis hajón utaztak — utasokként. Nyilvánvaló volt, hogy sok mindent nem lehetett megtudni e primitív jármű tanulmányozása révén, még akkor sem, ha a tulajdonosoknak nem voltak fenntartásaik a kíváncsi földi tudósokkal szemben.

Így aztán az ember továbbra is önnön bolygója foglya maradt. Maga a bolygó sokkal tisztességesebb, ámbár jóval kisebb volt, mint egy évszázaddal korábban. Amikor a főkormányzók eltörölték a háborút, az éhséget és a betegséget, egyszersmind eltörölték a kalandot is.

A felkelő Hold halvány, opálos fénybe vonta a keleti égboltot. Jan tudta, hogy a főkormányzók támaszpontja odafönt van, valahol a Plútó sáncain belül. Bár az utánpótlást szállító hajók már több mint hetven éve jártak ide— oda, csak Jan életében hagytak fel a rejtőzködéssel, s engedték meg, hogy indulásuknak a Föld is szemtanúja legyen. A kétszáz hüvelykes teleszkópon át tisztán lehetett látni a hatalmas hajók árnyékát, melyet a felkelő vagy lenyugvó Nap vetett a holdi tájakra sok mérföldes hosszúságban. Az emberiség óriási érdeklődéssel figyelte a főkormányzók minden tevékenységét, többek között a jövés-menésüket is, így aztán lassanként egyfajta viselkedési minta kezdett kirajzolódni — no persze, a mögöttes szándék nélkül. Az egyik hatalmas árnyék például órákkal ezelőtt eltűnt. Jan tudta, hogy ez azt jelenti: a főkormányzók valamelyik hajója fölszállt a Holdról, s most ott lebeg az űrben, hogy — mielőtt útnak indulna távoli, ismeretlen hazája felé — elvégezze a szükséges rutinfeladatokat.

Az újra leszálló hajók közül még egy olyat sem látott, amelyik a csillagok felé vette volna az útját. Ha a körülmények engedték, a fél világról látni lehetett az eseményt, de Jant üldözte a balszerencse. Előre persze nem lehetett tudni, pontosan mikorra várható a felszállás — és a főkormányzók nem verték nagydobra az eseményt. Jan úgy döntött, vár még tíz percet, aztán visszamegy a társasághoz. Hát ez mi volt? Csak egy meteor csúszott le az Eridanuszon. Jan megkönnyebbült, észrevette, hogy kialudt a cigarettája, rágyújtott hát egy másikra.

Már félig elszívta, amikor— félmillió kilométeres messzeségben a Csillaghajó elmozdult. A szétterülő holdfényragyogás középpontjában egy aprócska szikra mászni kezdett a zenit felé. Eleinte oly lassú volt, hogy szinte észre sem lehetett venni, de másodpercről másodpercre gyorsult. Ahogy egyre följebb kapaszkodott, a fénye is nőtt — aztán egyszer csak kialudt. De egy pillanat múlva újra megjelent, még gyorsabban, még fényesebben. Sajátos ritmus szerint telve-fogyva hágott mind följebb és följebb az égbolton, egyre gyorsabban hullámzó fényvonalat rajzolva a csillagok között. Ha nem ismerte is az ember a valódi távolságát, már a sebesség látványától is elállt a lélegzete. Ha pedig tudta, hogy az induló hajó ott van valahol a Holdon túl, e sebességekbe és energiákba az elme szinte belekábult.

Jan tisztában volt vele, hogy amit lát, az csak egy jelentéktelen energia-melléktermék. A hajó maga láthatatlan, s messze a felfelé haladó fény előtt jár. Ahogy a magasban repülő sugárhajtású gép páracsíkot hagy maga mögött, úgy a főkormányzók kifelé tartó járműve is megrajzolja a maga sajátságos nyomát. Az általánosan elfogadott elmélet szerint — melynek igazságát kevesen vitatták — a Csillaghajó iszonyatos gyorsulása helyi torzulásokat idéz elő a térben. Jan tudta, hogy amit néz, az nem kevesebb, mint távoli csillagok fénye, melyek egy pontban, az ő szemében gyűlnek össze a tér minden olyan részéből, ahol az elhaladó hajó kedvező körülményeket talál. A relativitás látható bizonyítéka volt ez — a fény elhajlása egy roppant gravitációs mező jelenlétében.

Most mintha lassabban haladt volna ennek a hatalmas, ceruza alakú lencsének a hegye, de csak a perspektíva keltette ezt a látszatot. A valóságban a hajó egyre csak gyorsult, s ahogy lökte magát kifelé, a csillagok közé, pusztán csak rövidülni látszott a pályája. Jan tudta azt is, hogy útját sok-sok teleszkóp követi nyomon, hiszen számos földi tudós szeretné fölfedni a meghajtás titkát. Tucatszám jelentek meg tudományos dolgozatok e tárgyban; nem kétséges, hogy a legnagyobb érdeklődéssel a főkormányzók olvasták őket.

A fantomfény lassan elhalványult; már csak elenyészőben lévő vonal volt, amely a Jan által Csónaknak ismert csillagkép közepe felé mutatott. Valahol arrafelé lehetett a főkormányzók hazája, amely azonban a szektor ezernyi csillaga közül bármelyiknek lehetett a bolygója. Semmiféle módon nem lehetett megállapítani, milyen messze van a Naprendszertől.

És már el is tűnt. Alighogy útnak indult, a hajó máris láthatatlanná vált az emberi szem számára. De Jan elméjébe beleégett a fénylő ösvény emléke, s nem is fog kihunyni mindaddig, amíg él benne a törekvés és a vágy.

A vendégség véget ért. A vendégek többsége újra fölhágott az égre, hogy szétszéledjenek a világ négy égtája felé — de azért akadt néhány kivétel is.

Az egyik a költő, Norman Dodsworth, aki csúnyán elázott, de azért volt annyi esze, hogy elájuljon, még mielőtt erőszakot alkalmaznak ellene. Nem túl szelíden kirakták hát a gyepre, ahol minden bizonnyal egy hiéna fogja fölébreszteni a maga meglehetősen goromba módján. Egy szó, mint száz, a továbbiakban gyakorlatilag jelen nem lévőnek lehetett őt tekinteni.

Nem ment még el George és Jean sem. Nem George-on múlt, mert ő igenis haza akart menni. Nem a szokásos ok miatt ugyan, de csöppet sem tetszett neki Rupert és Jean barátsága. George büszke volt a maga gyakorlatias, megfontolt természetére, és a Rupertet és Jeant egymáshoz közelebb hozó érdeklődést a tudomány e századában nemcsak gyerekesnek, hanem kifejezetten egészségtelennek tartotta. Számára érthetetlennek tűnt, hogy valaki meg manapság is higgyen — ha mégoly kevéssé is — a természetfölöttiben; s hogy Rashaverakot itt találta, a főkormányzókba vetett hűségét ingatta meg.

Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Rupert valami meglepetést tervez, meglehet, Jean hallgatólagos beleegyezésével. George kedveszegetten készült fel az elkövetkező badarság elviselésére.

— Mindenféle módszert kipróbáltam, mielőtt megállapodtam ennél — jelentette ki Rupert büszkén. — Az a legnagyobb gond, hogy hogyan csökkentsük le a súrlódást a teljes mozgásszabadság eléréséig. A régimódi fényezett asztal és a táncoltatás sem rossz, de ezt használják évszázadok óta, én pedig bíztam benne, hogy a modern tudomány jobbat is ki tud találni. És lám, megszületett az eredményt. Hozzatok székeket… biztos, hogy nem akarsz csatlakozni, Rashy?

A főkormányzó a másodperc töredékéig habozni látszott, de aztán megrázta a fejét. (A Földön vették fel ezt a szokást? — villant át George agyán.) — Nem, köszönöm — mondta Rashaverak. — Inkább csak nézem. Talán majd máskor.

— Helyes… bőven van még időnk, hogy meggondold magad. „Na, ne mondd!” — gondolta George, és mogorván az órájára pillantott.

Rupert egy kicsi, de súlyos és tökéletesen kör alakú asztal köré terelte a barátait, aztán levette róla a sima műanyag borítást, s alatta megpillantották a szorosan egymás mellé helyezett golyóscsapágyak csillogó tengerét.

Az asztal enyhén felmagasodó pereme megakadályozta, hogy leguruljanak, és George el sem tudta képzelni, mi célt szolgálhatnak. Valósággal megszédült attól az elbűvölő és delejes mintázattól, amit a tükröződő fénypontok százai alkottak.

Amikor ki-ki leült a székére, Rupert lenyúlt az asztal alá, előhúzott egy nagyjából tíz centiméter átmérőjű korongot, és letette a golyóscsapágyak tetejére.

— Tessék — mondta. — Tegyétek rá az ujjaitokat, és akkor mindenféle ellenállás nélkül megindul körbe.

George mélységes utálattal méregette a tárgyat. Észrevette, hogy az asztal szélén szabályos közönként — de nem a megszokott rendben — az ábécé betűi vannak elhelyezve. A betűk között láthatók voltak a számok is, összevissza, egytől kilencig, és két kártyán szerepelt az „igen” és a „nem” szócska. Ez utóbbiak egymással szemben helyezkedtek el az asztalon.

— Nekem ez csak egy halom sületlenség — motyogta. — Meglep, hogy még ma is van, aki komolyan veszi. — Kicsit megkönnyebbült e szelíd tiltakozás után, amit legalább annyira Jeannek címzett, mint Rupertnek. Rupert nem tett úgy, mintha e jelenségek iránt többet érezne holmi szenvtelen tudományos érdeklődésnél; ő elfogulatlan volt, de nem hiszékeny. Jean ellenben… nos, George néha már kezdett aggódni miatta. A lány mintha komolyan hitte volna, hogy van valami ebben a telepátiában meg távolbalátásban.

Mindaddig, amíg ezt a megjegyzést nem tette, George maga sem tudta, hogy a bírálat Rashaverakra is vonatkozik. Most idegesen pillantott körül, de a főkormányzó mintha meg sem hallotta volna a szavait. Ami, persze, az égvilágon semmit sem bizonyított.

Már mindenki elfoglalta a helyét. Az óramutató járásával ellenkező irányban ült le sorban az asztal köré Rupert, Maia, Jan, Jean, George és Benny Schönberger. Ruth Schönberger távolabb ült, egy jegyzetfüzettel az ölében. Neki nyilván ellenére volt, hogy részt vegyen a szeánszon, ami Bennyt arra késztette, hogy szarkasztikus megjegyzéseket tegyen mindazokra, akik még ma is komolyan veszik a Talmudot. Ugyanakkor Ruth nagy kedvet árult el arra, hogy ő legyen a jegyzőkönyvvezető.

— Figyeljetek! — kezdte Rupert. — A George-féle szkeptikusok kedvéért tisztázzuk a dolgot. Ha van benne természetfölötti, ha nincs, a dolog működik. A magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy van egy tisztán mechanikus magyarázat. Amikor a kezünket a korongra tesszük, lehet, hogy nem akarjuk befolyásolni a mozgását, de a tudatalattink rákezd a maga cseles mutatványaira. Sok ilyen szeánszot elemeztem már, és soha nem kaptam olyan válaszokat, amelyeket a csoport valamelyik tagja ne tudhatott vagy sejthetett volna — még ha ők maguk nem is voltak ennek tudatában. Mindazonáltal végre szeretném hajtani a kísérletet e meglehetősen…

hm… sajátos körülmények között.

A Sajátos Körülmény csendben, de kétségtelenül nem közömbösen figyelte őket. Vajon mit gondolhat az efféle komédiákról, villant George eszébe. Úgy viszonyul-e hozzájuk, mint az antropológus, aki egy primitív vallási szertartást néz? Már maga a rendezés is meglehetősen fantasztikus volt, és George kötözni való bolondnak érezte magát, amiért hagyta, hogy rávegyék ilyesmire.

Ha a többiek is hasonlóképpen bolondnak érezték magukat, akkor ők ügyesen eltitkolták az érzelmeiket.

Csak Jean volt kipirult és izgatott, ámbár lehet, hogy csak az italtól.

— Felkészültetek? — kérdezte Rupert. — Nagyszerű. — Hatásszünetet tartott, majd — senkihez sem intézve külön a szavait — elkiáltotta magát: — Van itt valaki?!

George érezte, hogy az ujjai alatt megrezdül a korong — ami nem volt meglepő, tekintve, hogy hat ember keze gyakorolt rá nyomást. A korong végigsiklott egy kis nyolcas alakzat mentén, majd visszaállt a középre.

— Van itt valaki?! — kérdezte újra Rupert, majd hangot váltva hozzátette: — Olykor beletelik tíz-tizenöt percbe is, mire elkezdődik. De néha…

— Psszt! — lehelte Jean.

A korong elindult. Széles körívet rajzolt le az „igen” és a „nem” feliratú kártyák között. George-nak sikerült némi erőfeszítés árán elnyomni egy vihogást. És az mit bizonyítana, gondolta, ha a válasz „nem” volna? Eszébe jutott a régi vicc: „Nincs itt senki, csak mi, csirkék…”

Csakhogy a válasz „igen” volt. A korong sebesen visszasiklott az asztal közepére. Most valahogy elevennek tűnt, mintha várná a következő kérdést. Hiába hogy nem akarta, George kezdett a dolog hatása alá kerülni.

— Ki vagy? — kérdezte Rupert.

Ahogy a betűk összeálltak, abban nem volt semmi tétovázás. A korong, mintha érezne, szinte átlendült az asztalon, s oly gyorsan mozgott, hogy George alig tudta megtartani rajta az ujjait. Esküdni mert volna, hogy ő semmivel sem járult hozzá a korong mozgásához. Amikor körbepillantott az asztalon, a barátai arcán sem észlelt semmi gyanúsat. Pontosan olyan feszültek és várakozók voltak, mint ő maga.

— MINDEN VAGYOK — betűzte a korong, majd visszatért egyensúlyi helyzetébe.

— Minden vagyok — ismételte Rupert. — Tipikus válasz. Semmitmondó, ugyanakkor ösztönző erejű.

Valószínűleg azt jelenti, hogy a mi egyesült elméinken kívül semmi sincs jelen. — Egy percre elhallgatott — talán a következő kérdésen törte a fejét —, majd újra belekiáltott a levegőbe: — Van üzeneted bárki jelenlévőnek?!

— Nincs — válaszolta nyomban a korong. Rupert körbenézett az asztalon. — Most rajtunk a sor; van, hogy önként szolgáltat információt, de most mintha konkrét kérdéseket várna tőlünk. Akarja valaki kezdeni?

— Fog esni holnap? — kérdezte gúnyosan George.

A korong abban a pillanatban lengeni kezdett oda-vissza az igen-nem vonalon.

— Ez hülye kérdés volt! — korholta Rupert. — Valahol minden bizonnyal fog esni, másutt meg szárazság lesz.

Ne kérdezzetek olyanokat, amikre kétértelmű választ kell adnia.

George elhatározta, hogy miután kellően ledorongolták, a következő menetben átadja a szót valaki másnak.

— Mi a kedvenc színem? — kérdezte Maia. — Kék — jött meg azonnal a válasz.

— Pontosan.

— Ez még nem bizonyít semmit — mutatott rá George. — Legalább hárman tudják a jelenlévők közül.

— Mi Ruth kedvenc színe? — tudakolta Benny. — Piros.

— Igaz ez, Ruth?

A jegyzőkönyvvezető fölnézett a füzetéből.

— Igen, igaz. De Benny tudja, és ő benne van a körben. — Nem tudtam — vágott vissza Benny.

— Pedig tudnod kellett… épp elégszer mondtam már.

— Tudat alatti emlékezet — mormolta Rupert. — Az ilyesmi gyakran megtörténik. De nem tennénk föl intelligensebb kérdéseket? Most, hogy ilyen jól indult a dolog, kár volna nem kihasználni.

Furcsa módon George-ot épp a jelenség közönséges volta kezdte lenyűgözni. Biztos volt benne, hogy itt szó sincs semmiféle természetfölötti magyarázatról; ahogy Rupert mondta, a korong nem tesz mást, mint válaszol az ő tudat alatti izommozgásaikra. De már ez is rendkívül meglepő és megkapó volt; nem hitte volna, hogy ily módon ennyire gyors és pontos válaszokat lehet elérni. Egyszer meg is próbálta, tudja-e befolyásolni a társaságot azzal, hogy a saját nevét betűzi ki. De csak a „G” betűt tudta megszerezni — a többi merő zagyvasággá változott. Akkor belátta, hogy egy ember gyakorlatilag képtelen úgy irányítani a korong mozgását, hogy a többiek ne tudjanak róla.

Fél óra múlva Ruth füzetében már tucatnál is több üzenet szerepelt, köztük egészen hosszúak is. Akadtak benne itt-ott helyesírási hibák és nyelvtani furcsaságok, de csak elvétve. Akármi volt is a magyarázat, George már meggyőződött róla, hogy neki tudatosan nincs része az eredményben. Egy-egy szó kialakulása közben sokszor már előre látni vélte a soron következő betűt, ennélfogva az üzenet értelmét — de a korong mindannyiszor egy számára váratlan irányba mozdult el, és valami egészen mást betűzött ki. Máskor meg — mivel nem volt megállás, ami kijelölte volna a szó végét, s a következő szó elejét — az egész üzenet értelmetlenségnek tűnt mindaddig, míg véget nem ért, és Ruth vissza nem olvasta.

Az egész élmény azt a nyugtalanító benyomást keltette Georgeban, hogy itt valami céltudatos, független értelemmel van dolguk. De sem erre, sem arra nem volt perdöntő bizonyíték, hisz oly banálisak, oly kétértelműek voltak a válaszok. Mert mit lehetett például kihámozni egy ilyen válaszból:

De a szavak olykor mély értelmű, sőt, zavarba ejtő igazságokra utaltak

De hát ezt mindenki tudta — biztos, hogy az üzenet csak a főkormányzókra utalt?

George-on már-már erőt vett a leküzdhetetlen álmosság. Nagyon ideje volna, gondolta félálomban, hogy haza induljanak. Mindez nagyon érdekes volt, ám nem vezet sehová, és ami azt illeti, már sok is a jóból.

Végignézett az asztal körül. Benny úgy festett, mint aki többé-kevésbé ugyanígy gondolkodik, Maia és Rupert kissé fátyolos tekintettel néztek maguk elé, Jean pedig — nos, ő kezdettől fogva túl komolyan vette a dolgot.

Most, hogy az arcára nézett, George-ot elfogta az aggodalom: úgy látta, mintha Jean félne, hogy mindjárt abba fogják hagyni — egyszersmind attól is, hogy folytatják.

Utolsónak maradt Jan. Vajon ő mit gondol a sógora szeszélyeiről, tűnődött George. A fiatal mérnök mindeddig nem kérdezett semmit, és meglepődést sem mutatott a válaszok hallatán. Láthatóan úgy követte a korong mozgását, mintha egy egyszerű tudományos jelenséget vizsgálna.

Rupert lerázta magáról a fásultságot.

— Kérdezzünk még egy utolsót, aztán tegyük el magunkat holnapra! — indítványozta. — Hát veled mi van, Jan?

Te még semmit sem kérdeztél.

Meglepő módon Jan egy pillanatig sem habozott. Mintha régtől fogva tudta volna, mit fog kérdezni, s mindeddig csak az alkalomra várt. Odapillantott az egykedvűen üldögélő Rashaverakra, majd nyugodt és érthető hangon megkérdezte: — Melyik csillag a főkormányzók napja? Rupert egy kurta, meglepett füttyöt hallatott. Maia és Benny egyáltalán nem reagáltak. Jean becsukta a szemét, mint aki elaludt. Rashaverak előrehajolt, hogy Rupert válla fölött lelásson az asztalra. És a korong elindult.

Amikor újra megpihent, rövid csönd következett, majd Ruth szólalt meg kissé tanácstalanul: — Mit jelent az, hogy OFF 549 672?

De választ már nem kapott, mert ebben a pillanatban George kiáltott föl ijedten: — Gyertek, segítsetek Jeannek! Azt hiszem, elájult!

— Mesélj nekem erről a Boyce nevű emberről — szólt Karellen. Persze a felügyelő nem pontosan ezeket a szavakat használta — az általa kifejezett gondolatok valójában sokkal bonyolultabbak voltak. Ha történetesen ember is van a közelben, az csak kurta és gyorsan változó hangkitörést hallott volna, olyasmit, mint amit a nagy sebességű morzekészülék hallat. Noha sok felvételt készítettek már a főkormányzók beszédéről, rendkívüli összetettségük miatt még egyet sem sikerült elemezni. Ha akadt is volna valaki, aki a nyelv elemeit mesteri fokon elsajátítja, a sebesség terén senki sem tarthatott lépést a főkormányzókkal, amidőn ők egymással társalogtak.

A Föld felügyelője háttal állt Rashaveraknak, s kibámult a Grand Canyon színektől harsogó szakadékába. A tíz kilométerrel arrébb lévő, a távolságtól alig elmosódottabb teraszos hegyoldalak elnyelték a nap minden erejét. Több száz méterrel lejjebb annál az árnyékos meredeknél, melynek peremén Karellen állt, málhás öszvérek sora kanyargott lassan a völgyfenék felé. Különös, gondolta Karellen, hogy mennyi ember ragad meg mind a mai napig minden alkalmat, hogy visszatérjen a kezdetleges módszerekhez. Töredéknyi idő alatt leérhetnének a kanyon fenekére, méghozzá sokkal kényelmesebben, ha úgy akarnák. Ők mégis szívesebben zötyögtetik magukat olyan ösvényeken, melyek a látszatnál semmivel sem biztonságosabbak.

Karellen egy észrevehetetlen mozdulatot tett a kezével. A látkép elhalványult, majd eltűnt a szeme elől, nem hagyva maga után mást, mint egy meghatározhatatlan mélységű, árnyba borult ürességet. A felügyelő immár újra itt állt irodája és pozíciója valóságában.

— Rupert Boyce különös ember a maga módján — kezdte Rashaverak. — Az a munkája, hogy az Afrikai Főrezervátum egyik kiemelt területén gondoskodjék az állatok minden kényelméről. Hatékony munkát végez, nem vitás, és érdekli is, amit csinál. Mivel sok ezer négyzetkilométernyi területre kell felügyelnie, a kikölcsönzött tizenöt nagylátószögű kameránk közül egy nála van — természetesen a megfelelő biztosítékokkal együtt. Véletlenül éppen ez az, amihez teljes vetítőberendezés is tartozik. Jól meg tudta indokolni az érveit, így aztán hagytuk, hadd maradjon nála.

— Mivel érvelt?

— Meg akart jelenni különböző vadállatok előtt, hogy azok hozzászokjanak, s ne támadják meg, amikor valóban ott lesz közöttük. Az ötlet remekül bevált azoknál az állatoknál, amelyek inkább a látásukra s nem a szaglásukra támaszkodnak — ámbár a végén így is, úgy is megölik, azt hiszem. És persze más oka is volt annak, hogy átengedtük neki a felszerelést.

— Együttműködőbbé vált tőle?

— Pontosan. Kezdetben csak azért érintkeztem vele, mert a parapszichológiáról és a hozzá kapcsolódó témákról neki van a legjobb könyvgyűjteménye a világon. Ő udvariasan, de határozottan visszautasította, hogy akár egyet is kölcsönadjon belőlük, így aztán nem tehettem mást, mint eljártam hozzá.

— El tudom képzelni — jegyezte meg Karellen fanyarul. — És találtál egyáltalán valamit a sok sületlenség között?

— Igen… a részleges áttörés tizenegy tiszta esetét és huszonhét valószínűségét. Az anyag azonban oly szelektív, hogy mintavételi célokra nem használható. A bizonyítékok pedig kibogozhatatlanul keverednek mindenféle miszticizmussal, lehet, hogy épp ez az emberi elme legfőbb elfajulása.

— És mindezekkel kapcsolatban hogy viselkedik Boyce?

— Úgy tesz, mintha elfogulatlan volna, és szkeptikus, de ha nem élne benne valami öntudatlan hűség, nyilván nem áldozott volna e témára ennyi időt és energiát. Rávettem, hogy valljon végre színt, és ő elismerte, hogy valószínűleg igazam van. Szeretne valami meggyőző bizonyítékot találni, ezért folytatja ezeket a kísérleteket, miközben úgy tesz, mintha csak játszana.

— Biztosan nem sejti, hogy te nemcsak elméletileg érdeklődsz a téma iránt?

— Egészen biztosan. Boyce sok szempontból igencsak korlátolt, naiv ember. Emiatt is olyan szánalmasak az e téren végzett próbálkozásai. Vele kapcsolatban semmiféle különleges akcióra nincs szükség.

— Értem. És mi van a lánnyal, aki elájult?

— Ő a legizgalmasabb pont az egész dologban. Szinte bizonyos, hogy Jean Morrel volt az a csatorna, melyen keresztül az információ érkezett. Csakhogy ő már huszonhat éves, minden eddigi tapasztalatunk azt mutatja, hogy túl öreg, semhogy elsődleges kapcsolattá válhasson. Tehát olyasvalakinek kell lennie, aki közeli kapcsolatban áll vele. A következtetés kézenfekvő. Sok évet már nem várhatunk. Át kell vinnünk a Bíbor Kategóriába; lehet, hogy ő a legfontosabb élő emberi lény. — Megcsinálom. És mi van azzal a fiatalemberrel, aki a kérdést megfogalmazta? Csak a véletlen kíváncsiság mondatta vele, vagy egyéb indítéka is volt?

— A véletlen vitte őt a társaságba… a nővére most ment férjhez Rupert Boyce-hoz. Korábban nem ismerte egyik vendéget sem. Biztos vagyok benne, hogy nem fogalmazta meg előre a kérdést, azt inkább a szokatlan körülmények és talán az én jelenlétem sugallták. Így már aligha meglepő, hogy úgy viselkedett, ahogy.

Rendkívüli módon érdekli az űrhajózás; ő a fokvárosi egyetemen működő űrhajózási csoport titkára, és minden jel szerint az életét akarja rátenni e téma tanulmányozására.

— Érdekesen alakulhat a pályája. Szerinted milyen akció várható tőle, és mi hogyan viszonyuljunk hozzá?

— Kétségtelenül leellenőrzi az adatot, mihelyt módja nyílik rá. De a pontosságát már nem fogja tudni bebizonyítani, és tekintve, hogy milyen különös körülmények között jutott a birtokába, nem valószínű, hogy publikálhatja. De ha megteszi is, számít az valamit is?

— Ki kell értékelnem mindkét helyzetet — jelentette ki Karellen. Noha a Szabályzatban szerepel, hogy nem fedhetjük fel a támaszpontunkat, az információt semmiképpen sem lehet fölhasználni ellenünk.

— Egyetértek. Rodricks meg fog tudni valamit, ami vagy igaz, vagy nem, gyakorlati haszna pedig nincs.

— Így látjuk mi — szögezte le Karellen. — De azért ne legyünk túl biztosak a dolgunkban. Az emberi lények módfelett leleményesek, és gyakran nagyon is állhatatosak. Soha nem szabad lebecsülnünk őket, ezért nem árt, ha figyelemmel kísérjük Rodricks úr pályáját. Erről a jövőben sem szabad megfeledkeznem.

Rupert Boyce igazából sohasem hatolt a dolog mélyére. Amikor a vendégei — a szokásosnál sokkal kevésbé zajosan — eltávoztak, töprengve gurította vissza az asztalt a sarokba. Az a kis alkohol okozta homály nem engedte, hogy alaposabban kielemezze a történteket, sőt, még a valóban megesett dolgok is mindjobban elmosódtak benne. Halványan még emlékezett rá, hogy itt valami nagyon fontos, de megfoghatatlan esemény játszódott le, és azon tűnődött, vajon meg kell-e beszélnie Rashaverakkal. Végül úgy döntött, tapintatlanság lenne tőle, végtére is a sógora okozta a bajt. Rupertet kicsit bosszantotta az ifjú Jan viselkedése. De valóban hibát követett el Jan? Vagy bárki más? Elfogta a bűntudat, amikor eszébe jutott, hogy ő volt az, aki a kísérletet végezte. Ez volt az a pillanat, amikor úgy határozott — meglehetős sikerrel —, hogy az egész ügyet elfelejti.

Lehet, hogy tehetett volna valamit, ha megtalálja Ruth jegyzetfüzetének az utolsó lapját, de hát az kézen— közön eltűnt a nagy kavarodásban. Jan mindig olyan ártatlannak mutatta magát — Rashaverakot pedig mégsem vádolhatta az ember. Arra pedig már senki sem emlékezett pontosan, hogy a végén mit betűztek ki, csak annyit tudtak, hogy szemmel láthatóan nem volt semmi értelme…

A legközvetlenebbül érintett személy George Greggson volt. Sohasem felejtette el azt a rémületet, amikor Jean egyenesen a karjaiba zuhant. Abban a pillanatban, amikor a lány tehetetlenné vált, George számára hirtelen eltűnt a szórakoztató társ, s ott maradt valaki, akit gyöngédséggel, szeretettel kellett körülvenni. Amióta világ a világ, a nők elájultak — nem mindig előre megfontolt szándék nélkül —, amire a férfiak mindig a megfelelő módon reagáltak. Jean összeesése teljesen magától jött, de tervezni sem lehetett volna jobban. George — mint később rájött — ebben a pillanatban hozta meg élete egyik legfontosabb döntését. Nem vitás, hogy minden bizarr ötlete és még bizarrabb barátja ellenére Jean az a lány, aki igazán számít. George-nak esze ágában sem volt végképp elhagyni Naomit, Joyt, Elsát vagy — hogy is hívják? — Denise-t, de most eljött az ideje valami nagyobb állandóságnak. Afelől nem volt kétsége, hogy Jean beleegyezik, mert a lány érzelmei kezdettől fogva elég nyilvánvalóak voltak.

A döntése mögött még valami meghúzódott, amiről nem is tudott. Az éjszakai élmény hatására csökkent benne az a lenézés és szkepticizmus, amivel Jean fura kedvteléseit fogadta. Ezt ugyan soha nem ismerte volna el, pedig így volt — és ezzel elhárult az utolsó akadály is, ami még köztük volt.

Ránézett Jeanre, aki sápadtan, de immár nyugodtan feküdt a repülőgép hátradöntött ülésén. Odalent sötétség volt, fönt ragyogtak a csillagok. George-nak sejtelme sem volt, hogy egy ezer kilométeres körzeten belül hol lehetnek pontosan — de nem is bánta. Ez már tényleg a robot dolga volt, amely hazaviszi őket, és a műszerfal állítása szerint ötvenhét perc múlva le is száll velük.

Jean visszamosolygott rá, és szelíden kihúzta a kezét George kezéből.

— Hadd frissítsem fel a vérkeringésemet! — mondta panaszos hangon, az ujjait dörzsölve. — Nyugodtan hihetsz nekem, ha egyszer azt mondom, hogy már tökéletesen jól vagyok.

— Akkor most szerinted mi történt? Valamire csak kell emlékezned!

— Nem emlékszem… legföljebb egy végtelen ürességre. Hallottam, hogy Jan fölteszi azt a kérdést, s a következő pillanatban már ott sürögtetek-forogtatok körülöttem. Biztos, hogy valamiféle transzban voltam.

Végtére is…

Elhallgatott, mert jobbnak látta, ha nem mondja el George-nak, hogy hasonló eset máskor is előfordult már vele. Tudta, hogyan vélekedik minden ilyesmiről, és nem akarta még jobban kiborítani; hogy ne adj isten, végképp elijessze magától.

— Végtére is… micsoda? — kérdezte George. — Ó, semmi. Vajon mit gondolt erről az egész dologról a főkormányzó? Lehet, hogy több anyagot szolgáltattunk neki, mint amennyire számított. — Jean testén remegés futott át, a szeme elfelhősödött. — Félek tőlük, George! Ó, nem mintha gonoszok volnának, vagy bármi ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy jót akarnak, és csak olyat cselekednek, amiről úgy gondolják, hogy nekünk a legjobb lesz. Csak tudnám, hogy tulajdonképpen mit terveznek…

George kényelmetlenül fészkelődött.

— Amióta csak a főkormányzók megjelentek a Földön, az emberek épp ezen törik a fejüket — mondta. — Majd megmondják, ha elég érettek leszünk rá… én, őszintén szólva, nem firtatom. Most különben is fontosabb dolgokkal kell törődnöm. — Jean felé fordult; és megragadta a lány mindkét kezét. — Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennénk a Levéltárba, és aláírnánk egy szerződést, mondjuk… mondjuk öt évre?

Jean hosszan nézett a férfira, aztán úgy döntött, hogy tulajdonképpen tetszik neki az, amit lát.

— Legyen tíz — mondta.

Jan várta az alkalmas pillanatot. Nem volt miért sietnie, annál inkább szüksége volt gondolkodásra.

Hovatovább úgy festett a dolog, mintha visszariadna mindenféle ellenőrzéstől, hátha a gondolataiba befészkelődött fantasztikus remény egyszerre szertefoszlik. Amíg bizonytalanságban volt, legalább álmodozhatott.

Ráadásul ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, el kellett volna mennie az Obszervatórium könyvtárosához. A nő túlontúl jól ismerte őt is, meg az érdeklődését is, a kérése tehát nyilván fölkeltette volna a kíváncsiságát. Lehet, hogy nem számítana, de Jan már elszánta magát, hogy semmit sem bíz a véletlenre. Egy hét múlva jobb alkalma nyílik majd. Tudta, hogy túlzásba viszi az óvatosságot, de ettől az egész vállalkozás megtelt valami iskolásfiús— lelkesedéssel. Jan legalább annyira félt a nevetségességtől, mint attól, hogy a főkormányzók esetleg kudarcra kárhoztatják. Ha csupán ábrándokat kerget, azt soha senki nem tudhatja meg.

Nagyon is jó oka volt rá, hogy Londonba utazzék; már hetekkel ezelőtt megtette az előkészületeket. Bár ő még túl fiatal s képzetlen volt, semhogy küldött lehessen, ahhoz a három diákhoz tartozott, akiknek sikerült csatlakozni a Nemzetközi Asztronómiai Unió értekezletére delegált hivatalos párthoz. Kár lett volna elszalasztani a kínálkozó lehetőséget, miután gyerekkora óta nem járt Londonban. Tudta, hogy az NAU-hoz eljuttatott több tucat tudományos írásműből csak elenyészően kevés érdekelné őt, arról nem is szólva, hogy meg sem értené őket. Mint minden tudományos kongresszus küldötte, ő is csak az ígéretesnek látszó előadásokat akarta meghallgatni, s a fennmaradó időben a hozzá hasonló, lelkes tagokkal szeretett volna csevegni vagy egyszerűen csak bámészkodni a városban.

London rengeteget változott az elmúlt ötven évben. Ez idő tájt alig kétmillión lakták, a gépek száma pedig ennek százszorosa volt a városban. Már megszűnt óriás kikötőként működni, mert — mivel minden ország szinte mindent megtermelt, amire csak szüksége volt — a világkereskedelem egész szerkezete megváltozott. Néhány áruféleségből továbbra is bizonyos országok készítették a legjobbat, de azok közvetlen légi úton érkeztek a rendeltetési helyükre. Az egykor a nagy kikötőkben, később meg a nagy repülőtereken összefutó kereskedelmi utak ekkor már egy bonyolult hálót alkottak, mely csomópontok nélkül szőtte át az egész világot.

De azért volt olyan is, ami nem változott. A belváros továbbra is az üzleti élet, a művészet és a tudomány központja maradt. E téren egyetlen kontinentális főváros sem vehette föl Londonnal a versenyt — a számos ellenkező híresztelés dacára még Párizs sem. A belvárosban egy múlt századi londoni minden további nélkül kiismerte volna magát. Voltak persze új hidak a Temzén, de a régi helyükön. Ellenben eltűntek az óriási, piszkos vasúti pályaudvarok — száműzték őket a külvárosokba. A Parlament viszont nem változott; Nelson fél szeme továbbra is lebámult a White-hallra, s a Szent Pál kupolája ugyanúgy magasodott a Ludgate Hill fölé, noha felsőbbrendűségét új magas épületek vonták kétségbe.

És az őrség ugyanúgy lépdelt föl-alá a Buckingham Palota előtt. Ezek itt mind képesek voltak várni, gondolta Jan. Most vakáció volt az egyetemeken, így aztán két diáktársával együtt az egyik diákszállóban helyezték el. Jellegét tekintve Bloomsbury sem változott az elmúlt száz évben: megmaradt a szállodák és panziók szigetének — noha e szálláshelyek már nem voltak annyira egymás hegyén-hátán, s eltűntek az egyforma, kormos téglaházak se vége, se hossza utcasorai is.

Jan számára csak a kongresszus második napján jött el a várva várt alkalom. A fontos előadásokat a Tudományközpont nagy üléstermében tartották meg, nem messze a Concert Halltól, amelynek egykor nagy szerepe volt abban, hogy London a világ zenei fővárosa lett. Jan meg akarta hallgatni az aznapi első előadást, amely a pletykák szerint halomra dönti a bolygók kialakulásának hivatalosan elfogadott elméletét.

Lehet, hogy meg is tette volna, de Jan nem lett sokkal bölcsebb, amikor a szünet után elment. Lesietett az igazgatóságra, és megnézte azokat a szobákat, amelyek érdekelték.

Valamelyik jó humorérzékű polgári alkalmazott a nagy épület legfelső emeletén helyezte el a Királyi Csillagászati Társaságot; a tanács tagjai nagyon is méltányolták a gesztust, mivel innen csodás kilátás nyílt a Temzére és az északi városrészre. Úgy tűnt, mintha az épületben teremtett lélek sem tartózkodna, de Jan — aki úgy szorongatta a tagsági kártyáját, mint valami útlevelet, ha netán kérdőre vonná valaki — minden nehézség nélkül megtalálta a könyvtárat.

Kis híján egy órába telt, mire rábukkant arra, amit keresett, és megtanulta, hogyan kell kezelni a hatalmas csillagkatalógusokat a maguk több milliónyi szócikkével. Valósággal elfogta a remegés, ahogy közeledett a kérdése végéhez, és arra gondolt, milyen jó, hogy nincs itt senki, aki látná az idegességét.

Aztán helyére tette a katalógust, és sokáig ült mozdulatlanul, üres tekintettel bámulva a könyvespolcokkal borított falat. Aztán lassan kiballagott a csendes folyosóra, elhaladt a titkár irodája előtt (már volt odabent valaki, könyvcsomagokat bontogatott elmélyült figyelemmel), és lement a lépcsőn. Elkerülte a liftet, mert most szabad akart lenni, nem viselte volna el a falakat. Eredetileg egy másik előadást is meg akart hallgatni, de már nem volt jelentősége.

Nyugtalan gondolatokkal birkózva sétált le a rakpart támfalához, ahol elnézte, milyen ráérősen halad a Temze a tenger felé. A hozzá hasonló, ortodox tudományon nevelődött embernek nehéz elfogadnia azt a bizonyítékot, ami most az ő kezébe került. Hogy valóban igaz, afelől sohasem lehet biztos, de már maga a valószínűsége is megsemmisítő erejű. Lassan bandukolt a folyót szegélyező fal mellett, s közben egyenként számba vette a tényeket.

Első tény: Rupert partiján senki sem tudhatta, hogy ő fel fogja tenni azt a kérdést. Ő maga sem tudta: az adott pillanatban így reagált a körülményekre. Vagyis senki nem készülhetett föl semmiféle válaszra, és nem is táplálhatta be előre az agyukba.

Második tény: Az OFF 549 672 egy csillagászon kívül valószínűleg senkinek nem mond semmit. A nagy országos földrajzi felmérés ugyan már egy fél évszázada befejeződött, a létezéséről mind a mai napig összesen ha pár ezer szakember tud. És egy találomra kiemelt számról senki emberfia meg nem mondja, az a csillag merre található az égbolton.

Csakhogy — és ez volt az imént fölfedezett harmadik tény — ama kicsi és jelentéktelen csillag, amit OFF 549 672-nek hívtak, pontosan a megfelelő helyen volt. A Carina csillagkép szívében, ama fényes út végén, amely a Naprendszerből vezetett kifelé a tér mélységein át, és amelyet alig pár napja, azon a bizonyos éjszakán Jan a saját szemével látott.

Ez nem lehetett véletlen. El kell fogadnia, hogy az OFF 549 672 nem más, mint a főkormányzók hazája. De ha elfogadja, azzal gyalázatot követ el a tudományos módszerről alkotott minden dédelgetett eszméjén. Nagyon helyes — megérdemlik a gyalázatot. Neki pedig el kell fogadnia a tényt, hogy Rupert fantasztikus kísérlete rábukkant a tudás mindmáig ismeretlen forrására.

Rashaverak? Benne rejlett a legvalószínűbb magyarázat. A főkormányzó nem volt benne a körben, de ez kevés jelentőséggel bírt. Jant mindenesetre nem a parafizikai jelenségek mechanizmusa izgatta, hanem az, hogy hogyan lehet felhasználni az eredményeket.

Nagyon keveset lehetett tudni az OFF 549 672-ről; az égvilágon semmi sem különböztette meg milliónyi másik csillagtól. De a katalógus megadta a fényrendjét, a koordinátáit és a színképtípusát. Jan egy kis utánanézéssel, néhány egyszerű számítással megtudhatná — legalábbis megközelítően —, hogy milyen messze van a főkormányzók világa a Földtől.

Jan ekkor szélesen elvigyorodott, s a Temzének hátat fordítva fölnézett a Tudományközpont fehéren csillogó homlokzatára. A tudás hatalom — és ő az egyetlen ember a Földön, aki tudja, honnan származnak a főkormányzók. Arról, hogy hogyan kamatoztatja majd ezt a tudását, még sejtelme sincs. Elég, hogy biztos helyen van, a fejében, s várja a sors kínálta pillanatot.

Az emberi faj tovább sütkérezett a béke és jólét hosszú, felhőtlen nyári délutánjában. Egyáltalán: lesz itt még tél? Elképzelhetetlen volt. Az értelem kora, melynek beköszöntét idő előtt, két és fél évszázada jelentették be a francia forradalom vezérei, végre valóban elérkezett a világra. Tévedésről ezúttal szó sem volt.

Persze a kornak is megvoltak a maga hátulütői, de ezeket az emberek készséggel tudomásul vették. Nagyon öregnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye, milyen unalmasak azok az újságok, melyeket a teleprinter nyom ki minden otthonban. Hol voltak már az egykor szalagcímeket produkáló bűnügyek? Hol voltak a titokzatos gyilkosságok, melyek előtt tanácstalanul állt a rendőrség, miközben milliónyi kebelben izzott fel az erkölcsi felháborodás, melyet gyakran az elfojtott irigység táplált? A mostanság megesett gyilkosságok soha nem voltak titokzatosak; csak egy tárcsát kellett elforgatni — s újra lejátszhatták a bűnügyet. Az efféle mutatványokra alkalmas berendezések eleinte meglehetősen nagy riadalmat keltettek a törvénytisztelő lakosság körében. Olyasvalami volt ez, amit a főkormányzók — akik tudvalevőleg nem láthatták át az emberi lélek minden csalafintaságát — előzetesen nem vettek számításba. Minden kétséget kizáróan tisztázni kellett, hogy senkinek sem áll majd módjában, hogy leselkedjen embertársai után, és hogy szigorúan fogják ellenőrizni azt a kevés berendezést, amit emberi kezekre bíztak. Rupert Boyce vetítője például nem működött a rezervátum határain túl, így aztán Ruperten és Maián kívül nemigen kerülhetett elébe emberi lény.

Még az a kevés, valóban megtörtént, komoly bűntény sem keltett különösebb figyelmet a lapokban. A jól táplált emberek ugyanis nem szívesen olvasnak mások társadalmi melléfogásairól. Az átlagos munkahét húsz óra körül mozgott — de ez a húsz óra nem afféle kényelmes, hivatali munkával telt el. Már nem dívott a begyakorláson alapuló, gépies munkavégzés sem. Az emberi értelem túlontúl értékes volt, semhogy olyan feladatokat végeztessenek vele, melyekhez éppen elég volt pár ezer tranzisztor, néhány fotocella és egy köbméternyi nyomtatott áramkör. Egész gyárak működtek hetekig úgy, hogy ember be nem lépett a gyárkapun. Ők arra kellettek, hogy kijavítsák a hibákat, meghozzák a döntéseket, kitalálják az új vállalkozási formákat. A többit elvégezték a robotok.

A sok szabad idő egy évszázada még óriási problémákat okozott volna. A megoldást többé-kevésbé az oktatásban találták meg, mert a széles körű műveltséggel rendelkező ember ritkán unatkozik. Valaha fantasztikusnak tűnt volna ez a magas kulturáltsági szint. Nem mintha bebizonyosodott volna, hogy az emberi faj értelmesebbé vált, inkább arról volt szó, hogy első ízben kapott mindenki lehetőséget arra, hogy használja az eszét.

Az embereknek általában két otthonuk volt, mégpedig a világ két teljesen különböző pontján. Most, hogy kinyílt előtte a sarkvidék is, az emberiség tekintélyes hányada hullámzott féléves időközönként az Északi— sarktól a Déli-sarkig, a hosszú, világos sarki nyár nyomában. Mások bevették magukat a sivatagba vagy a hegyekbe, vagy akár a tengerbe. Olyan hely nem létezett a bolygón, ahol a tudomány és a technika ne építhetett volna otthont annak, aki ragaszkodott az elképzeléséhez.

Ha a hírek között akadt olykor egy-egy izgalmasabb, azt rendszerint a szokottnál jóval különlegesebb lakóhely szolgáltatta. Balesetek még a legtökéletesebben berendezett társadalomban is előfordulnak. Talán még jó jel is volt, hogy az emberek érdemesnek tartották kockára tenni, sőt olykor ki is törni a nyakukat valami csinos kis villáért az Everest csúcsa alatt, vagy a Victoria-zuhatag vízfüggönye mögött. Ennélfogva valakit mindig ki kellett menteni valahonnan. Ez amolyan játékká, már-már bolygóméretű sporttá vált.

Az emberek megengedtek maguknak efféle hóbortokat, elvégre idejük is, pénzük is volt rá. Amikor egyik pillanatról a másikra feloszlatták a fegyveres testületeket, a világ tényleges gazdagsága csaknem megkétszereződött — a többit meg elintézte a termelésnövekedés. A huszonegyedik század emberének életszínvonalát ennél fogva nehezen lehetett volna összehasonlítani bármelyik elődjével. Olyannyira olcsó volt minden, hogy az élethez alapvetően hozzátartozó dolgokat egyenesen ingyen adták; ezek amolyan közszolgáltatások voltak, mint hajdan az utak, a víz, a közvilágítás és a csatorna. Az ember oda utazott, ahova akart, azt evett, amihez kedve támadt — anélkül, hogy ezekért pénzt adott volna bárkinek is. A közösség produktív tagjaként nyerte el ezeket a jogokat.

Akadtak persze semmittevők is, ám azok száma, akik elég erős akarattal bírnak ahhoz, hogy teljes tétlenségben éljenek, sokkalta kevesebb, mint feltételezni szokták. E paraziták eltartása jóval kisebb terhet jelentett, mint a szelvénygyűjtők, üzletvezetők, banktisztviselők, tőzsdeügynökök és hasonlók hadairól való gondoskodás — mert akárhogy nézzük is, ezeknek elsősorban az volt a dolga, hogy egyik dossziéból a másikba rakosgassák az ügyeket.

Kiszámították, hogy az emberi faj összes tevékenységének már közel egynegyede terjedt ki a legkülönbözőbb sportokra, a pihentető sakktól egészen a halálos veszedelmeket magában rejtő magashegyi sílesiklásig. Ez azzal a nem is remélt eredménnyel járt, hogy megszűnt a hivatásos sportoló kategóriája. Túl sok kiváló amatőr volt, és a megváltozott gazdasági feltételek között elavulttá vált a régi rendszer.

Így vált úgyszólván a legnagyobb és egyetlen iparággá a sport, a szórakozás és annak minden ága-boga.

Több mint száz évig tartotta magát az általános hit, hogy Hollywood a világ közepe. Most még inkább beigazolódni láthatták ezt az elképzelést, mint valaha — ugyanakkor bizton állíthatjuk, hogy az 1950-es évek produkcióihoz képest a 2050-es évjárat összehasonlíthatatlanul kényesebb ízlést tükrözött. Kétségtelenül volt némi haladás: már nem a jegypénztárak diktálták a feltételeket.

Mindeme kikapcsolódás és időtöltés közepette, miközben a bolygó a legjobb úton haladt afelé, hogy egyetlen, hatalmas játszótérré váljon, még mindig akadtak egyesek, akik képesek voltak időt szakítani rá, hogy egy régi, soha meg nem válaszolt kérdést újra meg újra föltegyenek: És innen merre tovább?

Jan nekidőlt az elefántnak, s kezét rátette a durva, kérges bőrre. Megszemlélte a hatalmas agyarakat s a begörbített ormányt, ahogy az ügyes állatpreparátor megragadta a kihívás vagy az üdvözlés pillanatát. Éppen csak átfutott az agyán, hogy vajon miféle ismeretlen világok még vadabb lényei fogják egy napon nézegetni e földi száműzöttet.

— Hány állatot küldtél már a főkormányzóknak? — kérdezte Ruperttől.

— Legalább ötvenet, de persze ez a legnagyobb. Gyönyörű, nem? A legtöbb olyan picike volt: lepkék, kígyók, majmok és így tovább. Igaz, hogy tavaly szereztem egy vízilovat.

Jan fanyarul elmosolyodott.

— Morbid gondolat, de az jutott eszembe, hogy azóta már szerepelhet a gyűjteményükben néhány csinosan kitömött Homo sapiens is. Kíváncsi volnék, kiket ért a megtiszteltetés? — Lehet, hogy igazad van — jegyezte meg Rupert elég érzéketlenül. — A kórházakon keresztül minden további nélkül el lehetne intézni.

— És ha valaki önként jelentkezne, amolyan élő példányként? tűnődött Jan fennhangon. — Feltéve persze, hogy garantálnák a végső visszatérést.

Rupert nevetett, de hangjában most nem volt részvétlenség. — Ez ajánlat akar lenni? Továbbítsam Rashaveraknak?

Jan egy hosszú percig majdhogynem komolyan fontolgatta az ötletet. Aztán megrázta a fejét.

— Öööö… ne. Csak hangosan gondolkoztam. Nyilván kikosaraznának. Erről jut eszembe, láttad egyáltalán Rashaverakot a napokban?

— Körülbelül hat hete hívott fel. Talált egy könyvet, amire én is régóta vadásztam. Igazán kedves volt tőle.

Jan lassan körbejárta a kitömött vadállatot; csak csodálni tudta a szakértelmet, amely képes volt megragadni és örökre kimerevíteni az életerő megnyilvánulásának e kivételes pillanatát.

— Rájöttél valaha is, hogy mi érdekli? — kérdezte. — Arra gondolok, hogy nehezen lehet összeegyeztetni a tudásukat az okkultizmus iránti érdeklődésükkel.

Rupert gyanakodva pillantott Janre, vajon nem az ő hobbiján gúnyolódik-e a sógora.

— Elég kielégítőnek tűnt a magyarázata. Mint antropológust minden szempontból érdekli a kultúránk. Ne felejtsd el, nekik rengeteg idejük van, jobban elmerülhetnek a részletekben, mint egy humán kutató életében bármikor is. Az, hogy kiolvasta a könyvtáramat, minden bizonnyal csak egy kicsivel gazdagította Rashy forrásait.

Lehet, hogy valóban erről volt szó, de Jant a válasz nem győzte meg. Néha szerette volna elárulni a titkát Rupertnek, de a természetéből fakadó óvatossága mindig visszatartotta. Félt, hogy Rupert elkottyantana valamit, ha újra találkoznék főkormányzó barátjával — túl nagy lenne a kísértés.

— Ha azt hinnéd, hogy ez valami nagy munka — váltott Rupert hirtelen témát —, elárulom, hogy milyen megbízást kapott Sullivan. Megígérte, hogy elküldi a világ két legnagyobb teremtményét — egy spermacetit és egy óriás tintahalat. Amint egymásba kapaszkodva, élethalálharcot vívnak egymással! Az lesz ám az élőkép!

Jan nem válaszolt. Az a villanásszerű ötlet túl hátborzongató, túl fantasztikus volt, hogy komolyan lehessen venni. Pedig amilyen vakmerő, akár sikerülhet is…

— Mi bajod? — kérdezte Rupert aggodalmasan. — Elbágyasztott a hőség?

Jan megrázkódott, s ezzel vissza is tért az itt és most valóságába. — Jól vagyok — felelte. — Csak elgondolkodtam, hogy vajon hogy viszik el a főkormányzók ezt a kis csomagot.

— Ó — válaszolta Rupert —, leszáll az egyik teherhajójuk, kinyitnak egy zsilipet, és bevontatják.

— Én is éppen így képzeltem el — mondta Jan.

Akár egy űrhajó kabinja is lehetett volna, de nem volt az. A falakat számtalan mérő— és egyéb műszer borította, s ablakok helyett csupán egy széles képernyőre láthatott a pilóta. A járműben, melyben hat utas fért el, pillanatnyilag csak Jan tartózkodott.

Feszülten figyelte a képernyőt, szinte itta magába a szeme előtt elvonuló különös, ismeretlen tájat.

Ismeretlen… igen éppannyira ismeretlen, mint amivel a csillagokon túl fog találkozni, ha őrült terve sikerrel járt. Lidérces lények birodalma felé utazott, ahol a világ kezdete óta háborítatlan sötétségben lesnek egymásra az élők. Olyan birodalom volt ez, amely fölött évezredek óta hajózik az ember — talán még egy kilométer sincs közte és az ember hajóinak tőkesúlya között —, a legutóbbi száz évig mégis kevesebbet tudtak róla, mint a hold látható féltekéjéről.

A pilóta egyre lejjebb ereszkedett az óceáni magasságokból a Dél-csendesóceáni-medence még föl nem tárt térségei felé. Jan tudta, hogy a hanghullámok ama láthatatlan rácsa mutatja neki az utat, melyeket óceánfenéki jelzőberendezések sugároznak. Még oly távol hajóztak a fenéktől, mint a felhők a Föld felszínétől.

Errefelé kevés látnivaló volt; a tengeralattjáró letapogatói hasztalan kutatták a vizeket. A hajtóművektől felkavart vízből elijedhettek a kisebb halak; csak valami nagyobb teremtmény jöhetett volna kíváncsiskodni, olyan, amelyik nem tudta, mi a félelem.

Az apró kabin beleremegett a hatalmas erőbe — abba az erőbe, amelyik ellensúlyozni tudta a fölöttük lévő víz irdatlan nagy súlyát, s létrehozta ezt a kicsiny fény— és légbuborékot, melynek belsejében az emberek életben tudtak maradni. Ha ez az erő megszűnnék, gondolta Jan, fémsírba zárt foglyokként temetődnének be a tengerfenék iszapjába.

— Ideje, hogy meghatározzuk a helyzetünket — mondta a pilóta. Beállított egy sor kapcsolót, mire a hajtóművek egyenként leálltak, a jármű lelassult, majd megállt. Most mozdulatlanul lebegtek a vízben, mint valami léggömb a levegőben.

Mindössze egy percig tartott, míg ellenőrizték a helyzetüket a szonárrácson. Amikor a pilóta végzett a műszerek leolvasásával; így szólt: — Mielőtt újra beindítanánk a motorokat, figyeljünk egy kicsit, hátha hallunk valamit. A hangszóróból hallatszó halk, állandó mormolás betöltötte a csendes kis kabint. Jan semmiféle jellegzetes zajt nem hallott ki a többi közül: a sokféle egyéni hang egyetlen háttérzajban egyesült. Jan tudta, hogy a tenger számtalan lakójának beszélgetését hallja. Mintha egy élőlényektől hangos erdő közepén állna — ámbár ott felismert volna néhány jellegzetes, egyéni hangot a többi között, itt azonban egyetlen szálat sem tudott kihúzni és beazonosítani e zajszövedékből. Annyira idegen, annyira más volt, mint bármi, amit eddig megismert, hogy beleborsódzott a háta. Pedig ez is ahhoz a világhoz tartozott, amelyben élt…

E vibráló háttérzajba úgy hasított bele a rikoltás, mint villámfény a sötét viharfelhőbe. De el is halkult gyorsan, hogy előbb szirénabúgásba, majd jajongásba átcsapva fokozatosan megszűnjön, hogy egy perc múlva, valamivel távolabbról újra megismétlődjék az egész. De erre már sikolyok kórusa válaszolt, valami féktelen ricsaj, amitől a pilóta odakapott a hangerő-szabályozóhoz.

— Mi volt ez, az isten szerelmére?! — kérdezte elfúló hangon Jan. — Kísérteties, mi? Bálnacsapat; nagyjából tíz kilométerre tőlünk.

Tudtam, hogy errefelé vannak, gondoltam, szívesen hallaná őket. Jan megborzongott.

— És én még azt hittem, hogy a tengerben csend van! Miért lármáznak ilyen fülhasogatóan?

— Gondolom, beszélgetnek. Ezt Sullivan tudná megmondani, állítólag egyik-másikat meg is tudja különböztetni, ámbár ezt nehezen hiszem. Nini, kísérőt kaptunk!

A képernyőn egy elképesztően nagy állkapcsú hal jelent meg. Elég tekintélyes méretűnek látszott, de nehéz volt megítélni, minthogy Jan nem ismerte a kép méretarányait. A hal kopoltyúja alól egy hosszú csáp nyúlt ki, amely egy ismeretlen rendeltetésű, harangforma szervben végződött.

— Most infravörösben látjuk — mondta a pilóta. — Nézzük meg, hogy néz ki normálisan.

A hal eltűnt. Csak a fityegője látszott, saját foszforeszkáló fényében izzva. Aztán egy villanásnyi időre láthatóvá vált a teste is, melyen végig kigyulladt egy sor fény.

— Ördöghal. Ezzel csalogatja magához a többi halat. Fantasztikus, nem? Csak azt nem értem, hogy a csalija miért nem vonz olyan halakat, amelyek őt tudnák megenni. De nem tölthetjük itt az egész napot; figyelje, hogy iszkol el, ha bekapcsolom a hajtóműveket!

A kabin újra megrázkódott, miközben a jármű előrelökte magát. A nagy világító hal rémületében leadta a vészjelet: fölvillantotta összes fényét, majd meteorként elszáguldott a sötét mélység felé.

Újabb húszpercnyi lassú ereszkedés után a tapogatósugarak láthatatlan ujjai először érintették egy pillanatra az óceánágyat. Lent a mélyben alacsony dombok vonultak; kerekded körvonalaik sajátos szelídséget árasztottak. Az egykori szabálytalanságokat réges-rég belepte már a föntről hulló szakadatlan zápor. Még itt, a Csendes-óceán közepén is, ahonnan messze esnek a szárazföldből öblöket kivájó nagy folyótorkolatok, szüntelenül tartott az a zápor. Jött az Andok viharvert hegyoldalaiból, a milliárdnyi élőlény testéből s az űr terein átvándorló s végül itt megpihenő meteorok porából. Itt, az örök éjszakában rakódtak le a jövendő szárazföldek alapjai.

A dombok elmaradtak mögöttük. Jan látta a térképen, hogy ők voltak a határőrök annak a széles síkságnak a peremén, amely túl mélyen volt, semhogy a letapogatók elérhették volna.

A tengeralattjáró lassan, megfontoltan ereszkedett lefelé. A képernyőn egy újabb kép kezdett kibontakozni, de olyan volt a látószög, hogy időbe telt, mire Jan értelmezni tudta a látványt. Végül rájött, hogy a mélyben rejtőző síkságból kiemelkedő tenger alatti hegységhez közelednek.

A kép kitisztult; ebből a közelségből jobb hatásfokkal tudtak dolgozni a letapogatók, s a táj majdnem olyan tisztán rajzolódott ki, mintha fényhullámok alakították volna ki a képet. Jan az apró részleteket is ki tudta venni — a különös halakat, melyek a sziklák között üldözték egymást. Elnézett például egy mérges küllemű, tátogó lényt, amely lassan úszott el egy félig elrejtett hasadék előtt, majd hirtelen, szemmel nem is követhető gyorsasággal kilökte eddig nem látható hosszú csápját, amivel aztán meg is pecsételte a vergődő hal sorsát.

— Mindjárt megérkezünk — szólt a pilóta. — Egy perc, és meglátja a labort.

Lassan sodródtak egy sziklanyúlvány fölött, amely meredeken szökött a magasba. Már látni lehetett az alanti síkságot; Jan úgy vélte, hogy néhány száz méternél nem lehetnek magasabban a tengerfenék fölött. Aztán körülbelül egy kilométerre előttük egy csomó, három lábon álló gömböt pillantott meg, melyek csövekkel kapcsolódtak egymáshoz. Hajszálra úgy festettek, mintha egy vegyi üzem tartályai volnának, és valóban ugyanezen alapelvek szerint építették meg őket. A különbség mindössze annyi volt, hogy itt nem a belső, hanem a külső nyomásnak kellett ellenállni.

— Mi ez? — kérdezte Jan elakadó lélegzettel, s reszkető ujjal mutatott a legközelebbi gömbre, melynek felszínén a vonalak különös mintázata egy hatalmas csáprendszerré bomlott fel. Közelebb érve Jan azt is látta, hogy a csápok nagy, kocsonyás tömlőben végződnek, amelyből egy jókora szempár szegeződik rá.

— Lucifer, ha minden igaz — válaszolta a pilóta közönyösen. Valaki megint enni adott neki. — Benyomott egy gombot, és a műszerpult fölé hajolt. — T-2 hívja Labort. Jelentkezem. Elhessegetnék a kis kedvencüket az útból?

— Labor T-2-nek — jött azonnal a válasz. — Rendben… megkezdhetik az összekapcsolódási manővert. Lucey majd eltakarodik. A képernyőt lassan betöltötték az ívelt fémfalak. Jan még látta, hogy közeledtükre hirtelen eltűnik egy óriási szívókorongos kar. Tompán kongó hangot, majd gyors egymásutánban kaparászó zajokat hallott, ahogy a befogószerkezetek rátaláltak a rögzítőpontokra a tengeralattjáró sima, ovális törzsén. Néhány perc elteltével a jármű szorosan a támaszpont falának simult, a két bejárati nyílás egymásba kapcsolódott, majd a tengeralattjáró törzsén keresztül megindultak előre egy hatalmas, üreges csavarmenetben. Aztán megjött a nyomáskiegyenlítődésre utaló jelzés, kiengedett a zsilipek légmentes zárja, s megnyílt az út az 1-es számú Mélytengeri Laborba.

Sullivan professzort Jan egy apró, rendetlen szobában találta, amely szemmel láthatóan iroda, műhely és laboratórium volt egyszerre. A professzor egy mikroszkópban nézegetett valamit, ami a leginkább egy pirinyó bombára hasonlított. Minden bizonnyal nyomáskapszula volt, melyben mélytengeri lények úszkáltak boldogan, hiszen a megszokott, négyzetcentiméterenkénti több tonnás nyomás nehezedett rájuk.

— Nos — szólt Sullivan, nagy nehezen elszakítva magát a mikroszkóp lencséjétől —, hogy van Rupert? És mit tehetünk magáért?

— Rupert remekül van — válaszolta Jan. — A legjobbakat kívánja önnek, és azt üzeni, boldogan meglátogatná, ha nem volna klausztrofóbiás.

— Akkor elég kellemetlenül érezné itt magát, öt kilométernyi vízzel a feje fölött. Igaz is, önt nem zavarja?

Jan vállat vont.

— Nem jobban, mint ha űrrepülőgépen volnék. Ha valami elromlik, itt is, ott is ugyanaz az eredmény… — Ilyen józanul kell felfogni a dolgokat; meglepő, hogy milyen kevesen gondolkoznak így. — Sullivan a mikroszkóp beállításával vacakolt, majd váratlanul fürkésző pillantást vetett Janre.

— Nagy örömömre szolgál, hogy körülvezethetem magát — mondta-, de bevallom, kicsit meghökkentem, amikor Rupert továbbította a kérését. Sehogy sem fér a fejembe, hogy egy magafajta űrcsavargót miért érdekel a mi munkánk. Nem a rossz irányba indult el véletlenül? — Elnevette magát, majd így folytatta: — Én például sohasem tudtam megérteni, miért olyan sürgős maguknak, hogy oda kijussanak. Évszázadokba is beletelik még, mire az óceánokban szépen feltérképezünk és elrendezünk mindent.

Jan fellélegzett. Örült, hogy Sullivan maga hozta szóba a témát, mert ezzel jócskán megkönnyítette az ő dolgát. Hiába tréfálkozott, a halak természetrajzának tudósa, azért kettőjükben nagyon is sok közös vonás volt.

Nem lett volna túl nehéz hidat építeni hozzá s megszerezni a rokonszenvét és a támogatását. Sullivanben volt képzelőerő, különben sohasem mert volna behatolni e víz alatti világba. De Jan feltett szándéka volt, hogy óvatos lesz, mert a kérés, aminek kimondására készült, a legfinomabban fogalmazva is meglehetősen szokatlan volt.

Csupán egyvalami adott neki önbizalmat. Lehet, hogy Sullivan visszautasítja az együttműködést, de minden bizonnyal megőrzi Jan titkát. Itt, a Csendes-óceán fenekén, e parányi, csendes kis irodában nem fenyegetett az a veszély, hogy a főkormányzók — rendelkezzenek bármilyen idegen erővel is — kihallgatják a beszélgetésüket.

— Sullivan professzor — kezdett bele-, árulja el, mit érezne akkor, ha a főkormányzók a közelébe se engednék az óceánnak, amely olyannyira érdekli önt?

— Módfelett bosszantana, nem vitás.

— Meghiszem azt. És mit tenne, ha egy napon alkalma nyílna rá, hogy elérje a célját, de úgy, hogy nekik sejtelmük sincs arról, amit ön tervez. Kihasználná az alkalmat?

Sullivan egy pillanatig sem habozott.

— Természetesen. Utólag aztán vitatkozhatnánk rajta.

„A számból veszi ki a szót — gondolta Jan. — Most már nem visszakozhat… hacsak nem fél a főkormányzóktól. De nem hinném, hogy Sullivan félne bármitől is.” Áthajolt a tárgyakkal telezsúfolt asztalon, s nekikészült, hogy előadja a tervét.

Sullivan professzor nem volt ostoba ember. Még mielőtt Jan szólhatott volna, kajánul elvigyorodott. — Szóval erre megy ki a játék, mi? — mondta lassan. — Nagyon, nagyon érdekes! Most pedig vágjon bele, és mesélje el, miért kellene segítenem magán…

Egy korábbi korszak költséges fényűzésnek tekintette volna Sullivan professzort. Hadműveletei annyiba kerültek, mint egy-egy kisebbfajta háború, ő maga pedig annyiban hasonlított a valóságos tábornokokhoz, hogy örökös harcban állt egy soha nem lankadó ellenséggel. Ez az ellenség a tenger volt — fegyverei közé tartozott a hideg, a sötétség s legfőképpen a nagy nyomás. A professzor olyan tanácsadókra számíthatott, mint az intelligencia és a műszaki jártasság. Sok győzelmet aratott már, de a tenger türelmes volt; ő tudott várni.

Sullivan tudta, hogy előbb-utóbb elkövet egy hibát. Csak az a tudat vigasztalta, hogy a fulladás veszélye nem fenyegeti. Ahhoz túl gyorsan fog történni.

Sem így, sem úgy nem óhajtotta elkötelezni magát, amikor Jan előadta a kérését, de azért tudta, mi lesz a válasza. Remek alkalom volt ez egy mindennél érdekesebb kísérletre. Kár, hogy sohasem tudja meg az eredményt… bár, ami azt illette, ilyesmi gyakran megesett a tudományos kutatásban, sőt, ő maga is indított már el programokat, amelyek majd csak évtizedek múlva hoznak eredményt. Sullivan professzor bátor és intelligens ember volt, de ha visszatekintett a pályájára, tisztában volt vele, hogy nem sikerült megszereznie azt a fajta hírnevet, amely századokon át töretlenül megőrzi egy tudós nevét.

És most teljesen váratlanul, tehát annál nagyobb vonzerővel, felcsillant előtte a lehetőség, hogy mégiscsak beírhatja magát a történelemkönyvekbe. Olyasféle ambíciója volt ez, amit soha senkinek be nem vallott volna, és — hogy ne legyünk hozzá igazságtalanok — akkor is segített volna Jannek, ha örökre titok marad, hogy neki is része volt a tervben.

Ami Jant illette, neki most alaposabban végig kellett gondolnia a dolgokat. Az első felfedezés lendülete szinte akadály nélkül repítette el idáig; miután összegyűjtötte az adatokat, jóformán egyetlen lépést sem kellett tennie, hogy az álmát valóra váltsa. De most napokon belül döntenie kell. Ha Sullivan professzor hajlandó együttműködni, akkor már nem lesz módja visszakozni. Vállalnia kell a maga választotta jövőt, annak minden következményével együtt.

Végül is az a gondolat bírta elhatározásra, hogy sohasem fogja megbocsátani magának, ha ezt a hihetetlen lehetőséget elszalasztja. Élete végéig fájlalhatja, hiába — márpedig ennél elképzelni sem tud rosszabbat.

Pár óra múlva megjött Sullivan válasza, és ebből tudta, hogy a kocka el van vetve. Lassan — mert rengeteg ideje volt még — hozzáfogott, hogy elrendezze az ügyeit.

„Drága Maia! — így kezdődött a levél. — Ez a dolog, enyhén szólva, meglehetősen váratlanul fog érni Téged.

Mire megkapod a levelemet, én már nem leszek a Földön. Nem úgy értem, hogy elmegyek a Holdra, mint annyian mások — nem; én addigra már útban leszek a főkormányzók világa felé. Az emberek közül elsőként fogom elhagyni a Naprendszert.

Ezt a levelet átadom annak a barátomnak, aki a segítségemre van ebben; ő megőrzi mindaddig, amíg megbizonyosodik róla, hogy a tervem — legalábbis az első szakasza — sikerült, és hogy a főkormányzók már nem avatkozhatnak közbe. Én addigra már olyan messze leszek, és akkora sebességgel fogok utazni, hogy valószínűleg semmiféle üzenet nem érhet utol. De ha utolérne is, semmiképpen sem látszik hihetőnek, hogy a hajó vissza is tud hozni a Földre. És egyébként kifejezetten kételkedem benne, hogy megérnék ennyi odafigyelést.

Először is hadd magyarázzam meg, hogy jutottam erre az elhatározásra. Tudod, mennyire érdekelt mindig is az űrutazás, és milyen dühös voltam, amiért sohasem engedték, hogy más bolygókra utazhassunk, vagy valamit is megtudhassunk a főkormányzók civilizációjáról. Ha nem avatkoznak be, azóta már eljuthattunk volna a Marsra és a Vénuszra. Elismerem, legalább ennyire valószínű az is, hogy mára már elpusztítottuk volna magunkat a kobaltbombákkal meg a többi, a huszadik században kifejlesztett és fölhalmozott fegyverrel. De olykor én mégis arra gondolok, bárcsak lett volna esélyünk, hogy a magunk lábára álljunk.

A főkormányzóknak bizonyára jó okuk van rá, hogy kisgyermekekként kezeljenek bennünket. De még ha tudnám is, mi ez a kiváló ok, kétlem, hogy különösképpen befolyásolná az érzéseimet — vagy a tetteimet.

Az egész tulajdonképpen Rupert partiján kezdődött. (Egyébként neki fogalma sincs róla, hogy éppen ő mutatta meg nekem az utat.) Emlékszel arra a hülye szeánszra, aminek a végén az a lány — elfelejtettem a nevét — elájult? Én megkérdeztem, melyik csillagról jöttek a főkormányzók, és a válasz az volt, hogy az OFF 549 672— ről. Én voltaképpen nem is vártam választ, és egészen addig tréfának vettem a dolgot. De amikor megtudtam, hogy a szám szerepel egy csillagkatalógusban, úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak. Kiderült, hogy az a csillag a Carina csillagképben van — és bár keveset tudunk a főkormányzókról, azt mindenesetre tudjuk, hogy abból az irányból jöttek.

Most nem teszek úgy, mintha érteném, hogyan jutott el hozzánk, vagy honnan származott ez az információ.

Olvasott valaki Rashaverak gondolataiban? Ha úgy lett volna is, alig hihető, hogy ismerné azt a számot, amely alatt az ő napjuk a mi egyik katalógusunkban szerepel. Itt egy tökéletes rejtéllyel állunk szemben, s a megoldást én a Rupert-féle emberekre hagyom — fejtsék meg, ha tudják! Nekem elég annyi, hogy megszereztem az információt, aminek alapján cselekedhetek.

Abból, hogy megfigyeltük, hogyan indulnak, ma már sokat tudunk a főkormányzók hajóinak a sebességéről.

Olyan iszonyatos gyorsulással száguldanak ki a Naprendszerből, hogy nem egészen egy óra alatt megközelítik a fénysebességet. Ez azt jelenti, hogy ismerniük kell egy olyan meghajtórendszert, amely egyformán hat a hajó minden egyes atomjára, és a fedélzeten lévő tárgyak nem zúzódnak össze egy pillanat alatt. Érdekelne, miért kell nekik ez a szédületes gyorsulás, amikor ott van előttük az egész űr, és nyugodtan rászánhatnák az időt a kényelmes gyorsulásra… Én úgy képzelem, hogy a csillagok körüli energiamezőt csapolják meg, ezért aztán elindulni is és megállni is csak akkor tudnak, ha kellően közel vannak valamelyik naphoz. De tovább nem jutottam az elméletemmel…

A lényeg az volt, hogy megtudtam, milyen messzire kell utazniuk, s hogy ez mennyi időt vesz igénybe. Az OFF 549 672 negyven fényévnyire van a Földtől. A főkormányzók hajói a fénysebességnek több mint kilencvenkilenc százalékát elérik, tehát az útnak a mi időszámításunk szerint negyven évig kell tartania. A mi időszámításunk szerint: és ez a dolog bökkenője. Na már most, talán te is tudod, milyen különös dolgok történnek, amikor megközelítjük a fénysebességet.

Maga az idő is egy más mérték szerint telik: lassabban — vagyis a földi hónapok csak napokat jelentenének a főkormányzók hajóin. A hatás, mondhatni, alapvető — ahogy azt a nagy Einstein több mint száz évvel ezelőtt fölfedezte.

Én — annak alapján, amit az űrhajózásról tudunk — számításokat végeztem, fölhasználva a relativitáselmélet megalapozott eredményeit. A főkormányzók hajóján lévő utas szempontjából két hónapnál nem tart tovább az út az OFF 549 672-re — miközben a földi időszámítás szerint negyven év telik el. Tudom, hogy ez paradoxonnak hangzik, és ha megvigasztalhatlak vele, elárulom, hogy amióta csak Einstein közhírré tette, a világ legjobb koponyái is sorra belezavarodtak.

E példa alapján talán megérted, miről van szó, és a helyzetről is tisztább képet kapsz. Ha a főkormányzók nyomban visszaküldenek a Földre, úgy érkezem haza, hogy mindössze négy hónappal lettem idősebb. De közben a Földön eltelt nyolcvan év… Megérted hát, Maia, hogy bármi történjék is, most búcsúzom tőled…

Kevés dolog köt engem ide, te is nagyon jól tudod, így aztán tiszta lelkiismerettel indulhatok utamra.

Anyának még nem szóltam; hisztérikus rohamot kapna, és azt nem viselném el. Jobb lesz így. Én ugyan megpróbáltam engedményeket tenni, amióta csak apa meghalt — ó, nem, nincs értelme, hogy most újra kezdjük az egészet!

Befejeztem a tanulmányaimat, és közöltem a hatóságokkal, hogy családi okok miatt átköltözöm Európába.

Minden el van intézve, nem kell aggódnod semmiért.

Mostanára már akár őrültnek is gondolhatsz engem, tudván, hogy lehetetlen bárkinek is feljutnia a főkormányzók valamelyik hajójára. Én azonban megtaláltam a módját. Nem fordul elő nagyon sűrűn, és ezek után valószínűleg nem fog előfordulni soha többé, mert meggyőződésem, hogy Karellen nem követi el kétszer ugyanazt a hibát. Ismered a legendát a falóról, amely bejuttatta a görög katonákat Trójába? De van egy ótestamentumi történet is, egy még közelebbi párhuzammal…”

— Magának biztosan kényelmesebb helye lesz, mint Jónásnak jelentette ki Sullivan. — Semmi sem bizonyítja, hogy el lett volna látva villanyvilágítással vagy mosdóval. De szüksége lesz egy csomó élelmiszerre, és gondoskodjon oxigénről is. El tud helyezni kéthavi tartalékot ilyen kis helyen?

Ujjával rábökött a gondosan elkészített vázlatrajzra, amit Jan tett le az asztalra. A papír egyik végén a mikroszkóp szolgált nehezékül, míg a másikon egy valószerűtlen hal koponyája töltötte be ezt a szerepet.

— Azt remélem, hogy oxigénre nem lesz szükség — válaszolta Jan. — Tapasztaltuk, hogy a főkormányzók be tudják lélegezni a mi atmoszféránkat, de nincsenek tőle elragadtatva, és előfordulhat, hogy én egyáltalán nem viselem el az övéket. A narcosamine alkalmazása megoldást jelent az egész készletproblémára. És tökéletesen biztonságos. Amikor már úton leszünk, beadok magamnak egy injekciót, amivel hat teljes hétre — plusz-mínusz néhány nap kiütöm magam. És addigra már majdnem ott vagyok. Én nem is annyira az élelem és az oxigén, mint az unalom miatt aggódtam.

Sullivan professzor elgondolkodva bólogatott.

— Igen, a narcosamine eléggé biztonságos, és az adagját is meglehetős pontossággal lehet megállapítani, de arról is gondoskodjon, hogy legyen kéznél elegendő élelmiszere, ha fölébred. Éhes lesz, mint a farkas, és gyenge, mint a kismacska. És ha éhen hal, mert annyi ereje sem lesz, hogy elboldoguljon egy konzervnyitóval?

— Erre én is gondoltam — jegyezte meg Jan, s egy kicsit meg is bántódott. — A szokásos módon, azaz cukorral és csokoládéval táplálom föl magam.

— Helyes; örülök, hogy végiggondolta a helyzetét, és nem afféle mutatványnak tekinti, amiből kiszállhat, ha úgy látja, hogy nem a kívánatos irányba tart. A saját életét teszi ugyan kockára, de nem szeretném, ha úgy kellene éreznem, hogy segítségére voltam abban, hogy öngyilkosságot kövessen el.

Fölkapta a koponyát, és szórakozottan emelgette a kezében. Jan megragadta a tervrajzot, nehogy felpöndörödjön.

— Szerencse — folytatta Sullivan professzor —, hogy a felszerelés, amire szüksége van, eléggé szabványos, így a műhelyünk néhány hét alatt össze tudja állítani. És ha mégis másképp döntene…

— Nem fogok — szögezte le Jan.

„… Számba vettem minden kockázatot, és úgy látom, nincsenek gyenge pontok a tervemben. Hat hét múlva előbújok, mint egy közönséges potyautas, és föladom magam. Addigra majdnem véget ér az utazás — mármint az én időszámításom szerint! Már készülődni fogunk, hogy leszálljunk a főkormányzók világán.

Hogy akkor mi történik, az persze tőlük függ. Lehet, hogy a következő hajóval hazaküldenek — csak reménykedni tudok, hogy látok is valamit. Van egy négymilliméteres kamerám, s hozzá sok ezer méternyi filmem; nem rajtam fog múlni, ha nem használhatom. Ha a legrosszabbra számítok is, annyit mindenesetre bebizonyítok, hogy az embert nem zárhatják örök időkre karanténba. Én leszek a példa rá, s ezzel kényszeríteni fogom Karellent a cselekvésre. Ez minden, drága Maiám, amit el kell mondanom. Tudom, hogy neked nem fogok különösképpen hiányozni; legyünk őszinték, és valljuk be, sohasem volt olyan szoros a kapcsolatunk, s most, hogy férjhez mentél Ruperthez, boldog leszel a te saját kis világegyetemedben. Legalábbis ezt remélem.

Isten veled hát, és sok szerencsét! Gondom lesz rá, hogy találkozzak az unokáiddal — úgy neveld őket, hogy tudjanak a létezésemről, jó?

Szerető fivéred, Jan.”

Jan első pillantásra alig hitte el, hogy nem egy kis utasszállító repülőgép törzsét látja. A húsz méter hosszú, tökéletesen áramvonalas fém csontvázat könnyű állványzat vette körül, melyen a munkások közlekedtek szerszámgépeikkel.

— Igen — válaszolta Sullivan Jan kérdésére. — Szabványos repülési technikákat alkalmazunk, s az emberek többsége is a repülőgépiparból jött. Nehéz elhinni, hogy létezhet élőlény ilyen méretekkel, igaz? Hogy még föl is tudta dobni magát a víz fölé, mint ahogy én láttam is.

Lenyűgöző volt, valóban, de Jan fejében most másfajta gondolatok jártak. Egyre csak az óriás csontvázat fürkészte, hol találhatna megfelelő búvóhelyet az ő kis cellájának, „légkondicionált koporsójának”, ahogy Sullivan elkeresztelte. Egy dologban már is biztos volt: itt akár tucatnyi potyautasnak is jutott volna bőven hely.

— Úgy látom, a váz már majdnem kész — mondta. — Mikor húzza rá a bőrt? Felteszem, hogy elejtette már a bálnát, különben nem tudná, mekkora legyen a csontváz.

Sullivan szemmel láthatóan jót mulatott ezen a megjegyzésen. — A legcsekélyebb szándékunkban sem áll bálnát elejteni. Különben is, nekik a szó megszokott értelmében nincs bőrük. Nem beszélve arról, hogy aligha tudnánk húsz centiméter vastag bálnaszalonnát teríteni e vázra… Nem, az egészet, úgy, ahogy van, megcsináljuk műanyagból, aztán ki is festjük szépen. A végén senki sem tudja majd megállapítani, miben különbözik az igazitól.

Vagyis, gondolta Jan, a főkormányzók akkor cselekednének észszerűen, ha itt fényképeket készítenének, és otthon, a saját bolygójukon maguk készítenék el az életnagyságú modellt. De lehet; hogy a teherhajójuk üresen megy vissza, és egy húszméteres spermaceti-féle apróságot jóformán észre sem lehet venni rajta. Ilyen hatalom és erőforrások birtokában minek izgassa magát valaki holmi apró gazdaságossági kérdések miatt…

Sullivan professzor ott állt az egyik hatalmas szobor mellett, amelyik azóta jelentett kihívást a régészet számára, amióta a Húsvét-szigeteket fölfedezték. E király, isten vagy akármi vak tekintete mintha vele együtt szemlélte volna meg a keze munkáját. Büszke volt arra, amit létrehozott, és sajnálta, hogy nemsokára örökre eltűnik az emberi tekintetek elől.

A jelenet olyan volt, mintha egy őrült művész alkotta volna meg részeg kábulatában. Pedig a való életből vett pedáns másolat volt; itt a művész nem lehetett más, mint maga a Természet. Efféle jelenetet kevés ember láthatott, amíg nem fejlődött ki tökéletesen a víz alatti televíziózás — és ama ritka alkalmakkor is csak másodpercekre, amikor az óriás ellenfelek a felszínre dobták magukat. E harcok az óceáni mélységek végtelen éjszakájában zajlottak, ott, ahol a spermacetik az élelemért indultak vadászatra. És az élelem vadul tiltakozott az ellen, hogy élve megegyék…

A bálna kitátotta hosszú, fűrészfogakkal ellátott alsó állkapcsát, hogy a következő pillanatban rávesse magát áldozatára. A lény feje szinte elbújt a fehér, puha karok vonagló hálójában, mellyel az óriás tintahal küzdött kétségbeesetten az életéért. Mindenütt, ahol ezek a karok rátapadtak, húsz centiméter vagy még nagyobb átmérőjű, ólomszürke szívókorongok pettyezték be a bálna bőrét. Az egyik csáp helyén már csak a levágott csonk volt, és egy pillanatig sem lehetett kétséges, ki fog győzni a végén. Amikor a föld két legnagyobb vadállata harcba szállt egymással, mindig a bálna volt a győztes. Mert lehetett a csáperdeje bármily erős, a tintahal csakis abban bízhatott, hogy el tud menekülni, mielőtt darabokra nem szaggatja a türelmesen őrlő állkapocs. Fél méter átmérőjű kifejezéstelen szeme gyilkosára szegeződött — holott valószínűleg egyikőjük sem látta a másikat a mélység éjszakájában.

Az egész kiállítási tárgy több mint harminc méter hosszú volt, s egy alumíniumgerendákból épített ketrec vette körül, melyhez az emelőszerkezetet csatlakoztatták. A mű elkészült, remélhetőleg a főkormányzók örömére. Sullivan bízott benne, hogy egykettőre dűlőre viszik a dolgot; a várakozás kezdett kényelmetlenné válni.

Valaki kijött az irodából a fényes napvilágra, és szemmel láthatóan őt kereste. Sullivan fölismerte az iroda főnökét, és odament hozzá.

— Helló, Bill… mi az ábra?

A másik egy üzenetlapot tartott a kezében, és igen elégedettnek látszott.

— Jó hír, professzor. Nagy megtiszteltetés ért bennünket! Maga a felügyelő jön el, hogy megnézze a művünket, mielőtt behajózzák. Gondolja csak meg, micsoda óriási reklám ez nekünk! Rengeteget fog számítani, amikor majd az új szubvencióért folyamodunk. Én reménykedtem is valami ilyesmiben! Sullivan professzor nagyot nyelt. Semmi ellenvetése nem volt a reklámmal szemben, de ezúttal attól tartott, hogy ennyi már sok is lesz a jóból.

Karellen a bálna fejénél állt, fölnézett a hatalmas, lekerekített orrára és fogakkal telezsúfolt állkapcsára.

Sullivan elrejtette kényelmetlen érzéseit, s azon töprengett, vajon mire gondol a felügyelő. A viselkedésén nem látszott, hogy gyanakodna, és könnyen lehet, hogy a látogatása csak amolyan közönséges gesztus. Ő azonban nagyon fog örülni, ha e látogatás véget ér.

— A mi bolygónkon nincsenek ilyen óriási lények — szólt Karellen. — Ezért is kértünk meg rá, hogy csináld meg ezt a csoportképet. Az én… ööö… honfitársaim el lesznek tőle ragadtatva.

— Pedig ha arra gondolok — mondta erre Sullivan —, hogy a ti bolygótoknak milyen alacsony a gravitációja, azt hinném, nálatok aztán igazán kell lennie néhány nagy állatnak. Végtére is, nézd meg, te magad mennyivel nagyobb vagy nálunk!

— No igen… csakhogy nekünk nincsenek óceánjaink. És méretek dolgában a szárazföld nem veheti föl a versenyt a tengerrel.

Ez tökéletesen igaz, gondolta Sullivan. És amennyire tudta, ez a főkormányzók világának mindeddig ismeretlen vonása volt. Jant — hogy vinné el az ördög! — nagyon is érdekelni fogja.

A fiatalember e pillanatban egy kilométerrel arrébb egy kunyhóban üldögélt, és távcsövön át idegesen figyelte a jelenetet. Szünet nélkül nyugtatgatta magát, hogy nincs mitől félnie, mert bármilyen közelről veszik is szemügyre a bálnát, a titkára nem jönnek rá. Arra viszont továbbra is megvolt az esély, hogy Karellen megsejtett valamit — és most csak játszik velük.

A gyanú még inkább megerősödött Sullivanben, amikor a felügyelő bekukucskált a barlangszerű torokba.

— Van a ti Bibliátokban egy figyelemre méltó történet egy héber prófétáról, bizonyos Jónásról — mondta Karellen —, akit lenyelt egy cethal, miután kidobták egy hajóból, és így biztonságban kivitte a szárazföldre.

Gondolod, hogy egy ilyen legendának lehet bármiféle valóságalapja?

— Én azt hiszem — válaszolta Sullivan óvatosan —, hogy van egy teljesen hihető történet egy cethalászról, akit lenyeltek, majd minden hátrányos következmény nélkül kiöklendeztek. De persze megfulladt volna, ha néhány másodpercnél tovább tartózkodik a cet belsejében. És óriási szerencséjének kellett lennie, hogy elkerülte a fogakat. Ez egy majdnem hihetetlen történet, de nem teljesen lehetetlen.

— Nagyon érdekes — jegyezte meg Karellen. Egy pillanatig még ott állt, és lebámult a hatalmas állkapocsra, aztán arrébb lépett, hogy megnézze a tintahalat is. Sullivan remélte, hogy megkönnyebbült sóhaja nem hallatszott el hozzá.

— Ha előre tudom, mit kell majd kiállnom, már akkor kidobtam volna magát az irodámból, amikor engem is megpróbált megfertőzni az őrültségével — közölte Sullivan professzor.

— Ezt őszintén sajnálom — válaszolta Jan. — De végül is megúsztuk.

— Remélem. Mindenesetre sok szerencsét! Ha mégis meggondolná magát, még mindig van legalább hat órája.

— Nem lesz rá szükségem. Már csak Karellen állíthat meg. Köszönet mindazért, amit tett. Ha valaha visszatérek, és könyvet írok a főkormányzókról, magának fogom ajánlani.

— Sok köszönetem lesz benne — morogta Sullivan. — Addigra már réges-rég halott leszek. — Meglepődött, sőt, kissé meg is rökönyödött — nem lévén érzelgős ember —, amikor rádöbbent, hogy a búcsú nem hagyja hidegen.

Azokban a hetekben, amikor az összeesküvést szőtték, lassanként megkedvelte Jant. A végén már attól kezdett félni, nehogy egy bonyolult öngyilkosságban tegyék cinkossá.

A létrának támaszkodva állt, miközben Jan — gondosan kikerülve a fogakat — bemászott a hatalmas szájba. A villanylámpa fényénél látta, hogy Jan megfordul és int, majd eltűnik a barlangszerű üregben. Hallotta, hogy nyílik, majd zárul a légzsilip ajtaja, aztán csend lett.

A mozdulatlan csataképet lidérces jelenetté változtató holdfényben a professzor lassan visszaballagott az irodájába. Eltűnődött azon, hogy mit tett, és hogy az hová fog vezetni. Amit, persze, sohasem fog megtudni.

Lehet, hogy Jan újra eljön majd ide, úgy, hogy az életéből néhány hónapnál többet nem áldozott föl arra, hogy elutazzék a főkormányzók világára, s már vissza is tért a Földre. De még ha megteszi is, az már az Idő áthághatatlan korlátjának túloldalán lesz, mert nyolcvan év múlva fog lejátszódni.

Mihelyt Jan becsukta a zsilip belső ajtaját, az apró fémhengerben kigyúltak a fények. Nem hagyott magának időt rá, hogy meggondolhassa magát; nyomban hozzáfogott a jó előre kidolgozott ellenőrző műveletek elvégzéséhez. Már napokkal korábban berakták az élelmiszer— és egyéb készleteket, de a megfelelő hangulathoz kell ez a végső ellenőrzés, ami megnyugtatja a felől, hogy semmi nem maradt elvégzetlenül.

Egy óra múlva már elégedett lehetett. Lefeküdt a laticel ágyra, és újra átgondolta a tervét. Az egyetlen hang az elektromos naptáróra halk zümmögése volt; ez fogja figyelmeztetni, ha az utazás a vége felé közeledik.

Tudta, hogy ebben a cellában semmit sem érezne, mert hajthatja bármilyen iszonyatos erő a főkormányzók hajóját, az ellensúlyozás tökéletes lesz. Sullivan ezt jó előre tisztázta, midőn fölhívta a figyelmet arra, hogy a mű nyomban szétesik, ha néhány gravitációnál többnek van kitéve. „Megrendelői” megnyugtatták, hogy efféle veszélytől nem kell tartania.

Pedig az atmoszférikus nyomásban jelentős változásra kellett számítani — ámde ennek nem volt jelentősége, mivel az üreges „modellek” számos nyíláson át tudtak „lélegezni”. Jannek majd ki kell egyenlítenie a nyomást, mielőtt elhagyja a celláját, s arra is számított, hogy a főkormányzók hajójának levegője az ő számára belélegezhetetlen. Ezt a gondot azonban megoldja egy egyszerű sebészmaszk és egy oxigénkészülék — ennél finomabb, kényesebb eszközre nem lesz szüksége. Ha pedig gépi segítség nélkül is be tudja szívni a levegőt, hát annál jobb.

Nem látta értelmét, hogy tovább várjon; csak az idegeit tette volna még jobban próbára. Kivette a kis fecskendőt, melybe már betöltötték a gondosan elkészített oldatot. A narcosamine-t az állatok téli alvásával foglalkozó kutatások során fedezték föl; nem volt igaz az általánosan elterjedt hit, hogy felfüggesztette az életműködést. Az viszont igen, hogy nagymértékben lelassította, de az anyagcsere, ha alacsonyabb szinten is, de továbbra is működött. Olyan volt ez, mintha lefojtották volna az élet tüzét, s az most ott parázslana a föld alatt.

De hetek vagy hónapok múlva, ha a drog hatása elenyészik, újra fellobban, s az alvó életre kel. A narcosamine tökéletesen biztonságos szer volt. A természet évmilliók óta használta, hogy általa mentse meg sok-sok gyermekét az élelemben szegény téltől.

Jan tehát elaludt. Nem érezte, hogyan feszülnek, hogyan rándulnak meg a kábelek, amikor a hatalmas fémszerkezetet beemelték a főkormányzók teherhajójának a rakterébe. Nem hallotta, amikor a nyílások bezárultak, sem azt, amikor háromszázmilliószor millió kilométerrel odébb újra kinyíltak. Nem hallotta azt a távoli, halk sikolyt a vastag falakon túl, mellyel a Föld légköre fejezte ki tiltakozását, miközben a hajó sebesen száguldott vissza, föl…

Nem érezte, amikor a Csillaghajó útra kelt.

A heti találkozókon rendszerint zsúfolásig megtelt a konferenciaterem, de ma különösképpen; olyannyira, hogy a riporterek írni is alig tudtak. Századszorra morogták oda egymásnak, milyen konzervatív Karellen, s hogy mennyire hiányzik belőle a tapintat. A világon mindenütt másutt behozhatták volna a tévékamerákat, magnetofonokat s a magas fokon gépesített szakma minden más eszközét. Itt azonban be kellett érniük az olyan archaikus szerszámokkal, mint a papír és a ceruza — sőt, még elmondani is nevetséges, a gyorsírással.

Persze számtalanszor próbálkoztak már felvevőgépek becsempészésével. Sőt, a végén is kicsempészték sikeresen, de csak egy pillantást kellett vetni a gép füstölgő belsejére, máris nyilvánvalóvá vált, hogy minden ilyen kísérlet fölösleges. Csak akkor értették meg igazán, mire volt jó az örökös figyelmeztetés, hogy a saját érdekükben hagyják a konferenciatermen kívül az órájukat és az egyéb fémtárgyaikat…

A helyzetet még tisztességtelenebbé tette az, hogy Karellen viszont rögzítette az egész ülést. Azokat a tudósítókat aztán, akiket gondatlanság vagy szándékos megtévesztés vétkében marasztaltak el — ámbár ilyenek elvétve akadtak —, Karellen beosztottjai rövid és kellemetlen tanácskozásokra hívták meg, ahol figyelmesen végig kellett hallgatniuk azt, amit a felügyelő valójában mondott. Olyan lecke volt ez, amit sohasem kellett megismételni.

Különös, hogy hogyan terjedtek a hírek. Sohasem jelentették be előre, mégis mindig telt ház volt, amikor Karellen valami fontos bejelentésre készült — ami évente nagyjából kétszer-háromszor fordult elő.

Amint a hatalmas ajtó megnyílt, és Karellen föllépkedett az emelvényre, a duruzsoló sokaság elcsendesedett.

A teremben gyenge volt a megvilágítás — kétségkívül a főkormányzók távoli napját próbálva utánozni —, így a földi felügyelő félretehette sötét szemüvegét, mely a szabad ég alatt mindig rajta volt.

Udvarias „Jó reggelt mindenkinek”-kel fogadta az üdvözlések egyenetlen kórusát, majd a sokaság előtt álló magas, előkelő megjelenésű alakhoz fordult. Golde úr, a Sajtóklub doyenje ihlethette meg eredetileg a főkomornyikot az alábbi bejelentésre: — Három riporter, uram, és egy úr a Timestól. — Úgy öltözött és viselkedett, mint a régi iskolát képviselő diplomaták; az első pillanatra megbízott benne mindenki, s ezt utólag sem bánta meg soha senki.

— Milyen sokan vagyunk ma, Golde úr. Úgy látszik, nagy hiány van hírekben.

A Timestól jött úr elmosolyodott, és megköszörülte a torkát. — Remélem, felügyelő úr, ön pótolja ezt a hiányt.

Golde feszülten figyelte, hogyan fogadja Karellen az ő válaszát. Annyira tisztességtelen dolognak érezte, hogy a főkormányzók maszkmerevségű arca semmiféle érzelmet nem árul el. A homályban is erősen összeszűkült pupillájú, tágra nyílt, nagy szemek kifürkészhetetlenül bámultak vissza a leplezetlenül kíváncsi emberszemekbe. Az arc kétoldali, iker légzőnyílása — ha ugyan arcnak lehetett nevezni egyáltalán e recés bazaltgörbületeket — alig hallható füttyöket bocsátott ki, jelezve, hogy Karellen feltételezett tüdeje küszködik a ritkás földi levegőben. Golde láthatta is az apró fehér szőrszálakból álló, ide-oda libegő függönyt, mely a fáziskülönbséget pontosan betartva válaszolt Karellen gyors, kettős légzésciklusára. Többnyire porszűrőnek tartották, és már ennyi is elég volt, hogy bonyolult elméleteket gyártsanak a főkormányzók otthonának atmoszférájáról. — Nos, valóban van hírem az önök számára. Mint kétségtelenül tudják, az egyik teherhajóm nemrégiben hagyta el a Földet, hogy visszatérjen a bázishelyére. Csak most derült ki, hogy potyautas van a fedélzetén.

Száz ceruza torpant meg a papíron; száz szempár szegeződött Karellenre.

— Potyautast mondott, felügyelő úr? — kérdezte Golde. — Megtudhatnánk, ki az… és hogyan jutott föl a fedélzetre?

— A neve Jan Rodricks; mérnökhallgató volt a fokvárosi egyetemen. Nem vitás, hogy további részleteket is megtudnak majd a saját, roppant hatékony hírcsatornáikon keresztül.

Karellen mosolygott. Különös dolog volt ez a felügyelői mosoly: a hatást valójában csak a szemek keltették, a rugalmatlan, ajak nélküli száj alig-alig mozdult. Vajon ez is csak ama emberi vonások közül való, melyeket Karellen oly ügyesen sajátított el? — töprengett Golde. Mert az összhatás vitathatatlanul a mosoly képzetét keltette, és annak fogadta el az értelem is.

— Ami pedig a hogyant illeti — folytatta a felügyelő —, az másodlagos jelentőségű. Biztosíthatom önöket és minden potenciális űrhajóst, hogy a hőstett megismétlésére nincs lehetőség.

— Mi fog történni ezzel a fiatalemberrel? — faggatózott tovább Golde. — Visszaküldik a Földre?

— Ebben nem vagyok illetékes, de úgy gondolom, a következő hajóval vissza fog jönni. Ott, ahová ment, túl… túl idegennek fogja találni a körülményeket. És ezzel el is jutottam mai értekezletünk fő témájához.

Karellen szünetet tartott, amely alatt még jobban elmélyült a csend.

— A népesség fiatal és romantikus elemei körében olykor felhangzik a panasz, amiért az emberiség előtt lezárult a külső űr. Ezt mi szándékosan intéztük így; nem tiltunk semmit csak azért, mert örömünket leljük benne. De vajon önök gondoltak-e valaha arra — és bocsássák meg a kissé bántó hasonlatot —, hogy mit érezne a kőkorszaki ember, ha váratlanul egy ultramodern városban találná magát?

— Azért itt van egy elemi különbség! — tiltakozott a Herald Tribune. — A tudomány nekünk már nem ismeretlen dolog. Az önök világán nyilván sok minden van, ami talán érthetetlen a számunkra, de nem tartanánk varázslatnak.

— Teljesen biztos ebben? — kérdezte Karellen olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. — Az elektromosság és a gőz kora között mindössze száz év a különbség, de mit értene meg a Viktória korabeli mérnök a televíziós készülék vagy az elektronikus számítógép működéséből? És mennyi ideig élne, ha elkezdené azt vizsgálgatni?

A két technológia közötti rés könnyen tágulhat halálos szakadékká.

(— Mit szólsz, milyen szerencsénk van? — súgta a Reuter a BBC-nek. — Fontos politikai bejelentésre készül.

Felismerem a tüneteket.) — És más okok is arra késztettek bennünket, hogy az emberi faj mozgását a Földre korlátozzuk. Figyeljenek!

A fények elhomályosultak, majd kialudtak, s eközben egy tejszínű köd formálódott ki a terem közepén, amely lassanként csillagok örvényévé állt össze — spirális csillagköddé, amelyet a szemlélő kívülről, a legkülső napján is messze túlról látott.

— Ezt a látványt nem látta még emberi szem — hallatszott Karellen hangja a sötétben. — A saját Világegyetemüket látják, azt a Galaxist, amelynek a Nap csupán csak egyik tagja, méghozzá úgy, mintha félmillió fényév távolából szemlélnék.

A bejelentést hosszúra nyúlt csend követte. Amikor Karellen folytatta, volt valami a hangjában, amire nem egészen illett sem az a szó, hogy szánalom, sem az, hogy megvetés.

— Önök, emberek, meglehetősen alkalmatlannak mutatkoztak arra, hogy megbirkózzanak a saját kis bolygójuk problémáival. Amikor mi idejöttünk, önök már eljutottak oda, hogy elpusztítsák magukat azzal az erővel, amit a tudomány elhamarkodottan a kezükbe adott. Ha mi nem lépünk közbe, a Föld ma már radioaktív pusztaság volna.

Most béke honol a világukon, s a faj egységben él. Nemsokára eljutnak a civilizáltságnak arra a fokára, hogy a mi segítségünk nélkül is működtetni tudják a bolygójukat. A végén akár az egész Naprendszer — mondjuk, hogy ötven hold és bolygó — ügyeit is kézbe tudják venni. De komolyan el tudják képzelni, hogy valaha is elboldogulnak ezzel?

A csillagköd kitágult. Magányos csillagok röppentek fel, majd tűntek el egy pillanat alatt, akár egy kovácsműhelyben a szikrák. És minden illékony szikra egy-egy nap volt, ki tudja, hány keringő világgal körülötte…

— Ebben az önök galaxisában nyolcvanhétezer-millió nap van-, mondta tovább csendesen Karellen. — De még e számjegy ismeretében is csak halvány fogalmuk lehet az űr határtalanságáról. Ezzel szembeszállni egyenlő lenne a hangyák igyekezetével, ha azok a világ összes sivatagának összes homokszemét akarnák felcímkézni és osztályokba sorolni.

Önök, fejlődésük jelen szakaszában, nem tudnak megfelelni e rendkívüli kihívásnak. Én többek között azt a feladatot kaptam, hogy megoltalmazzam önöket a csillagok között található erőktől és energiáktól, melyek mindent felülmúlnak, amit önök valaha is el tudnak képzelni. A Galaxis örvénylő tűzködei kifakultak, s a némán figyelő nagy teremben újra kigyulladt a fény. Karellen elindult kifelé; az audiencia véget ért. Aztán az ajtóban megállt, s visszanézett az elnémult sokaságra. — Ha keserű is a gondolat, szembe kell nézniük vele. Egy napon birtokba vehetik a bolygókat… de a csillagok nem az emberért vannak.

A csillagok nem az emberért vannak. Igen, nyilván bosszantja őket, hogy így becsapták az orruk előtt az égi ajtókat — de meg kell tanulniuk, hogy szembenézzenek az igazsággal… vagy legalábbis az igazságból annyival, amennyit irgalmas lélekkel el lehet árulni nekik.

Karellen a sztratoszféra magányos magasságaiból lenézett a világra és az emberekre, akiket az ő vonakodó felügyelete alá helyeztek. Végiggondolta mindazt, ami még előttük áll, s hogy mivé lesz ez a világ alig tucatnyi év múlva.

Sohasem fogják megtudni, milyen szerencsések voltak. Az Emberiség egyetlen élettartamnyi idő alatt annyi boldogságot kapott, amennyit egy faj megkaphatott egyáltalán. Ez volt az Aranykor. De az arany egyszersmind a napnyugta s az ősz színe is; és csak Karellen füle hallotta meg a téli viharok első nyögéseit.

És azt is csak Karellen tudta, hogy az Aranykor milyen feltartóztathatatlan gyorsasággal száguld a végéhez.