Az őszi alkony sárkányai

Halld a bölcs dalát, mely úgy árad,

mint az égi eső s a könny,

lemosva az éveket s a port a Sárkánydárda

Nagy Mondájának történeteiről.

Mert a messze múltban, melyről nem maradt szó, sem emlék,

a világ első ifjúkorában,

mikor három hold kelt fel az erdő belsejéből,

nagy és rettenetes sárkányok háborúztak

ebben a krynni világban.

Mégis a sárkány-feketeségből,

fény utáni kiáltásainkból,

a feketén kelő hold puszta képébe egy

fénysugár lövellt Solamniában,

egy lovag, az erő s igazság bajnoka,

ki lehívta a földre az isteneket,

s ki Sárkánydárdát kovácsolt, átfúrva véle

a sárkányfaj lelkét, s elűzve szárnyuk árnyát

Krynn mind világosabb partjairól.

Ekképp Huma, Solamnia Lovagja,

Fényhozó, Első Dárdás,

követte fénysugarát a Khalkist Hegyek tövéig,

az istenek kőtalapzatáig,

hol templomuk csendje kuporgott.

Lehívta a Dárdakészítőket, átvéve kimondhatatlan

hatalmukat, hogy összezúzza a kimondhatatlan gonoszt,

hogy a tekergő feketeséget

a sárkánytorkok alagútjába lökje vissza.

Paladiné, a Jóság Nagy Istene,

sütött fel Huma oldalán,

megerősítve izmos jobbjában a dárdát,

s Huma, ezer hold fényében úszva,

a Sötétség Királynőjét elűzte,

visszakergette rikoltó seregeit

a halál érzéketlen hónába, hol átkaik

mindegyre csak a semmire zuhogtak,

mélyen a fényesedő felszín alatt.

Így ért mennydörgő véget az Álmok Kora,

s kezdődött a Hatalomé, amikor Istar,

a fény s igazság hóna emelkedett fel Keleten,

hol fehér és arany minaretek

törtek a Nap s a Nap dicsősége felé,

a gonosz elmúltát jelezve,

és Istar, ki anyja s bölcsője volt a Jóság hosszú

nyaralnak,

meteorként világolt

az igazság fehér egein.

A napfény telje közben Istar

Főpapja mégis árnyakat észlelt;

úgy tűnt neki éjjel, hogy tőre nőtt a fáknak, s a folyók

sötétre váltak s megdagadtak a csendes hold alatt.

Könyvekben keresett Humának kiutat,

jelmondatot, nyomot, varázsszót,

hogy ő maga is hívhassa az isteneket, igénybe vehesse

szent céljaihoz segítségüket,

s megtisztíthassa a bűn világát.

Majd a sötétség s halál ideje jött el,

amint az istenek elfordultak a világtól.

Tűzhegy zuhant keresztbe Istaron üstökösként,

a város, mint koponya, hasadt szét a lángban,

hegyek törtek fel egykor termő völgyek öléből,

és tengerek zuhogtak a hegyek sírjaiba,

sivatag sóhaja szállt az elhagyott vízmederből,

a felrobbant krynni utak a halál ösvényei lettek.

így köszöntött be a Kétségbeesés Kora.

Az utak összegabalyodtak.

Szelek s homokviharok laktak a Kísértetvárosokban,

s a síkok és a hegyek lettek az otthonunk.

Mikor a régi istenek elvesztették hatalmukat,

a puszta égbe kiabáltunk,

az elválasztó, hideg szürkeség új isteneinek fülébe.

Az ég csendes, nyugodt, mozdulatlan.

Még várnunk kell a válaszukra.