A Dűne

Vladimir Harkonnen báró tombolva végigrohant a magánlakosztályától elvezető folyosón, teste sorra átszelte a késő délutáni napfény sávjait, amelyek betűztek a magas ablakokon át. Pattogott, vonaglott szuszpenzoraiban a heves mozgástól.

Elviharzott a különkonyha mellett, el a könyvtár, el a kis fogadószoba mellett, és berontott a személyzeti társalgóba; ahol már érződött a közeledő este nyugalma.

Az őrparancsnok, Iakin Nefud, a helyiség túloldalán kuporgott egy heverőn, lapos képén a szemutakábulat ostoba kifejezése ült, a levegőt betöltötte a szemutazene hátborzongató vinnyogása. Nefud körül ott ült saját kis udvartartása, parancsaira várva.

— Nefud! — üvöltött rá a báró.

Nefud fölállt, a kábítószer megőrizte arcvonásai nyugalmát, de hirtelen sápadtsága félelemről árulkodott. A szemutazene elhallgatott.

— Báró uram — mondta Nefud. Csak a kábítószernek köszönhette, hogy nem remegett a hangja.

A báró pillantása végigfutott az arcokon, látta rajtuk a reszkető dermedtséget. Megint Nefudra nézett, és hirtelen selymes hangon érdeklődött:

— Hány éve is vagy az őrparancsnokom, Nefud?

Nefud nyelt egyet.

— Az Arrakis óta, uram. Kis híján két éve.

— És mindig azon vagy, hogy elébe vágj az engem fenyegető veszélyeknek, ugye?

— Ez a leghőbb vágyam, uram.

— Akkor hol van Feyd-Rautha?! — ordított föl a báró.

Nefud hátrahőkölt.

— Uram…?

— Feyd-Rauthát nem tekinted fenyegető veszélynek? — Ismét selymes volt a hangja.

Nefud megnyalta kiszáradt ajkát. Már félig elszállt belőle a szemutatompaság.

— Feyd-Rautha a rabszolgák szállásán van, uram.

— Már megint a nőkkel, mi? — A báró reszketett az erőfeszítéstől, ahogy visszafojtotta az indulatát.

— Sire, lehet, hogy csak…

— Csönd!

A báró még egy lépést tett a helyiségben, észrevette, hogy az emberek hátrahúzódnak, alig észrevehetően elhúzódnak Nefudtól, mintegy elkülönítve magukat haragja tárgyától.

— Nem parancsoltam meg, hogy mindig pontosan tudjad, hol van a ta-báró? — kérdezte a báró. Még egy lépéssel közelebb ment. — Nem megmondtam, hogy mindig pontosan kell tudnod, mit mond a ta-báró — és kinek? — Még egy lépés. — Nem megmondtam, hogy mindig szóljál nekem, amikor elmegy a rabszolganők szállására?

Nefud nagyot nyelt. Verejték gyöngyözött a homlokán.

A báró uralkodott magán, színtelen, szinte hangsúlytalan volt a hangja.

— Nem megmondtam mindezt?

Nefud bólintott.

— És nem megmondtam azt is, hogy ellenőrizz minden hozzám küldött rabszolgafiút, méghozzá te magad… személyesen?

Nefud megint csak bólintott.

— Lehetséges volna, hogy nem vetted észre a piszokfoltot annak a combján, akit ma délután küldtél hozzám? — érdeklődött nyájasan a báró. — Lehetséges volna, hogy…

— Bácsikám.

A báró megpördült, rámeredt az ajtóban álló Feyd-Rauthára. Unokaöccse hirtelen megjelenése, az arcán látható felindultság, melyet a fiatalember nem tudott teljesen palástolni, sok mindent elárult. Feyd-Rauthának eszerint megvoltak a saját kémei a báró körül!

— Egy tetem van a lakosztályomban. Tüntessétek el — mondta a báró, és nem vette le a kezét a köntöse alatt lapuló lőfegyverről, miközben magában örült, hogy az ő pajzsa a legjobb.

Feyd-Rautha a jobb oldali falnál álló két őr felé pillantott, odabiccentett. A két őr kisurrant az ajtón, elszaladt a folyosón a báró lakosztálya felé.

Szóval az a kettő, mi? gondolta a báró. Ej, ennek az ifjú szörnyetegnek még sokat kell tanulnia, amíg összeesküvő lesz belőle!

— Remélem, békét és rendet hagytál magad mögött a rabszolgaszálláson, Feyd — mondta.

— Keopszoztam a rabszolgamesterrel — mondta Feyd-Rautha, és azt gondolta: Mi történhetett? A fiúnak, akit az öreghez küldtünk, szemlátomást vége. Pedig tökéletesen megfelelt a feladatnak. Még Hawat sem találhatott volna jobbat. Az a fiú tökéletes volt!

— Piramissakkot játszottatok — mondta a báró. — Szép. És győztél?

— Én… ó, igen, bácsikám, győztem. — Feyd-Rautha egyre nehezebben őrizte meg a nyugalmát.

A báró pattintott az ujjával.

— Nefud, azt akarod, hogy visszafogadjalak a kegyeimbe?

— Uram, mit követtem el? — rebegte Nefud.

— Az most érdektelen — mondta a báró. — Feyd legyőzte a rabszolgamestert keopszban. Nem hallottad?

— De… de igen, Sire.

— Légy szíves, fogjál három embert, és keresd föl a rabszolgamestert — mondta a báró. — Fojtsátok meg! Utána majd hozzátok elém a testét, hogy lássam, rendes munkát végeztetek-e. Nem tűrhetünk meg ilyen tehetségtelen sakkozókat az alkalmazásunkban!

Feyd-Rautha elsápadt, egy lépést tett előre.

— De bácsikám, én…

— Később, Feyd — mondta a báró, és intett. — Később.

A két őr, aki az előbb elment a báró lakosztályába a rabszolgafiú teteméért, most eltántorgott az ajtó előtt a közöttük lógó testtel. A fiú karja a padlót söpörte. A báró utánuk nézett, amíg eltűntek a szeme elől.

Nefud odalépett melléje.

— Mi a parancsod, uram, most végezzek a rabszolgamesterrel?

— Most — mondta a báró. — És amikor készen vagy, folytasd azzal a kettővel, akik most mentek el itt! Nem tetszett nekem, ahogy azt a testet vitték. Nem szabad ilyen rendetlenül csinálni az ilyesmit! Majd látni szeretném az ő hullájukat is.

Nefud szólalt meg:

— Uram, talán én csináltam va…

— Tedd, amit az urad megparancsolt! — szólt rá Feyd-Rautha, és közben azt gondolta: Most már csak abban reménykedhetem, hogy legalább én megúszom.

Helyes! gondolta a báró. Azt már tudja, hogyan írja le a veszteségeit. A lelke mélyén elmosolyodott. Azt is tudja a kölyök, hogy mivel járhat a kedvemben, és igencsak törekedni fog rá, hogy elhárítsa a feje felől a haragomat. Azt is tudja, hogy szükségem van rá. Ki másnak a kezébe adhatnám át a gyeplőt, amelyet valamikor át kell adnom? Senki más nem ilyen tehetséges. De tanulnia kell! Nekem pedig vigyáznom kell magamra, amíg tanul.

Nefud intett három embernek, hogy kísérjék el, és kimentek.

— Elkísérnél a lakosztályomba, Feyd? — kérdezte a báró.

— Parancsodra, bácsikám — mondta Feyd-Rautha. Meghajolt, közben átfutott rajta: Lebuktam!

— Csak utánad — mondta a báró, és az ajtó felé intett.

Feyd-Rautha félelme csak egy rezzenésnyi tétovázásban mutatkozott meg. Befellegzett volna nekem? kérdezte magában. Most belenyom egy mérgezett tőrt a hátamba… lassan, át a pajzson? Lehet, hogy van egy másik utódja?

Élje csak át egy kicsit ezt a rettegést, gondolta a báró, ahogy elindult az unokaöccse után. Ő lesz az utódom, de én döntöm el, hogy mikor. Nem hagyom, hogy elherdálja, amit fölépítettem!

Feyd-Rauthának nagy erőfeszítésébe került, hogy ne gyorsítsa meg a lépteit. Úgy érezte, vonaglik a hátán a bőr, mintha a teste maga is várta volna, hogy mikor, hol jön a döfés. Az izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek.

— Hallottad a legújabb híreket az Arrakisról? — kérdezte a báró.

— Nem, bácsikám.

Feyd-Rautha kényszerítette magát, hogy ne pillantson hátra. Befordult a báró lakosztályához vezető folyosóra.

— Valami új próféta vagy vallási vezető bukkant föl a fremenek között — mondta a báró. — Muad-Dibnek hívják. Mulatságos név, egeret jelent. Megmondtam Rabbannak, hogy hagyja békén a vallásukat. Legalább elfoglalják magukat valamivel.

— Nagyon érdekes, bácsikám — mondta Feyd-Rautha. Befordult a következő sarkon, közben azon tépelődött: Most miért hozta szóba a vallást? Ez valami finom célzás a számomra?

— Ugye? — kérdezte a báró szenvtelen hangon.

Odaértek a lakosztályhoz, átmentek a fogadószobán, be a hálószobába. Itt-ott dulakodás alig észrevehető nyomai látszottak: egy rossz helyen levő szuszpenzorlámpa, egy párna a földön, egy filmtekercs szétbomolva az ágy fejénél.

— Okos elképzelés volt — szólalt meg a báró. Továbbra is maximális intenzitáson hagyta a pajzsát, megállt, szembefordult az unokaöccsével. — De nem elég okos! Mondd csak, Feyd, miért nem végeztél velem te magad? Lett volna rá elég alkalmad.

Feyd-Rautha keresett magának egy szuszpenzoros széket, és magában úgy érezte; vállat von, miközben felszólítás nélkül helyet foglalt.

Most merésznek kell lennem, gondolta.

— Te tanítottál rá, hogy nem szabad bepiszkítani a kezemet — mondta.

— Így igaz — mondta a báró. — Amikor maga elé idéz a Császár, őszintén mondhasd majd, hogy nem te követted el a szörnyű tettet. A Császár mellett álló boszorka hallja a szavaidat, és tudja, igazak-e vagy hamisak. Igen. Erre valóban figyelmeztettelek.

— Miért nem vettél ide soha egy Bene Gesseritet, bácsikám? — kérdezte Feyd-Rautha. — Egy Igazmondóval az oldaladon…

— Ismered az ízlésemet! — förmedt rá a báró.

Feyd-Rautha szemügyre vette a nagybátyját, aztán azt mondta:

— Akkor is nagy hasznát lehetne venni a…

— Nem bízom bennük! — csattant fel a báró. — És ne akard másra terelni a szót!

— Ahogy óhajtod, bácsikám — mondta Feyd-Rautha szelíden.

— Emlékszem egy esetre, néhány éve történt az arénában — mondta a báró. — Akkor, ott az volt a látszat, hogy meg akartak öletni téged egy rabszolgával. Így történt valójában?

— Olyan régen volt már, bácsikám. Hiszen azóta már…

— Ne beszélj mellé! — mondta a báró, és feszült hangja elárulta, milyen erővel uralkodik a haragján.

Feyd-Rautha ránézett, azt gondolta: Tudja, máskülönben nem kérdezné.

— Komédia volt, bácsikám — mondta. — Azért rendeztem, hogy félreállítsam az útból a rabszolgamesteredet.

— Ravasz — mondta a báró. — És bátor dolog is volt. Az a rabszolga-gladiátor majdnem elintézett, ugye?

— Igen.

— Ha olyan fortélyos is lennél, mint amilyen bátor, csakugyan félni kellene tőled — mondta a báró. Lassan ingatta a fejét. Most is, mint már sokszor az óta az iszonyú arrakisi nap óta, azon kapta magát, hogy Piter, a Mentátja elvesztésén bánkódik. Micsoda kifinomult, ördögi ravaszság volt abban az emberben! Az sem mentette meg azonban. A báró megint megcsóválta a fejét. A végzet olykor kifürkészhetetlen volt.

Feyd-Rautha körülnézett a hálószobában, szemügyre vette a dulakodás nyomait, azon tűnődött, hogyan győzhette le a nagybátyja a rabszolgát, akit pedig gondosan fölkészítettek.

— Hogyan intéztem el? — kérdezte a báró. — Ugyan, Feyd… hadd maradjon meg nekem is néhány titkos fegyverem öreg napjaimra! Használjuk ki inkább ezt az időt arra, hogy egyezséget kössünk egymással!

Feyd-Rautha rámeredt. Egyezséget! Eszerint biztosan meg akar tartani az utódjának! Máskülönben miért egyezkedne? Az ember az egyenrangúakkal vagy a majdnem egyenrangúakkal egyezkedik!

— Miféle egyezséget, bácsikám? — És Feyd-Rautha büszke volt rá, hogy a hangja higgadt és józan maradt, nem árulkodott hirtelen örömmámoráról.

A báró is látta, hogy uralkodik magán. Bólintott.

— Jó anyagból vagy, Feyd. Nem szoktam elpocsékolni a jó anyagot. Te azonban makacsul nem vagy hajlandó megérteni, milyen értékes vagyok a te számodra. Csökönyös vagy. Nem érted, miért kell féltve őrizned engem, mint legféltettebb kincsedet. Ez itt… — A dulakodás nyomaira mutatott. — Ez ostobaság volt. Nem szoktam megjutalmazni az ostobaságot.

Térj már a tárgyra, te vén hülye! gondolta Feyd-Rautha.

— Azt hiszed, csak egy vén hülye vagyok — mondta a báró. Meg kell győznöm az ellenkezőjéről.

— Valami egyezséget említettél.

— Ó, az ifjonti türelmetlenség! — mondta a báró. — Nos, a lényeg a következő: abbahagyod ezeket a buta merényleteket ellenem, én viszont, amikor felkészültél rá, lemondok a javadra. Visszavonulok tanácsadói szerepbe, neked hagyom a trónt és a hatalmat.

— Visszavonulsz, bácsikám?

— Még mindig hülyének tartasz — mondta a báró —, és ez csak megerősít a véleményedben, mi? Azt hiszed, szívességet kérek tőled! Csak óvatosan, Feyd! Ez a vén hülye kiderítette, hogy a kis unokaöccse elrejtette azt a tűt a rabszolgafiú combjában! Pontosan ott, ahová a kezem tettem volna, mi? A legkisebb nyomás, és — nyissz, máris ott a mérgezett tű a vén hülye tenyerében, igaz? Ugyan, Feyd…

A báró megcsóválta a fejét, közben arra gondolt: És sikerült volna is, ha Hawat nem figyelmeztet előre! Nem baj, hadd higgye a kölyök, hogy én magam szimatoltam ki! Bizonyos értelemben ez igaz is. Én voltam az, aki kimenekítettem Hawatot az arrakisi pusztulásból! És különben sem árt, ha ez a kölyök jobban respektálja a képességeimet.

Feyd-Rautha nem szólt, csak magában tépelődött. Vajon nem csap be? Csakugyan vissza akar vonulni? Miért is ne? Biztosan én lépek a helyébe egy szép napon, ha addig vigyázok magamra… Nem élhet örökké. Talán ostobaság volt megpróbálni siettetni a dolgot.

— Egyezségről beszélsz — mondta Feyd-Rautha. — Mivel szavatolnánk?

— Hogyan bízhatunk meg egymásban, igaz? — kérdezte a báró. — Nos, Feyd, ami téged illet: Hawatot bízom meg, hogy szemmel tartson. Megbízom Hawat mentáti képességeiben ezen a téren. Értesz? Ami pedig engem illet, egyszerűen hinned kell nekem. De nem élhetek örökké, igaz, Feyd? És most már talán lassan sejteni kezdhetnéd, hogy tudok egy-két olyan dolgot, amit neked is meg kellene tanulnod.

— Én a szavamat adom neked, és mit kapok tőled? — kérdezte Feyd-Rautha.

— Azt, hogy életben hagylak — mondta a báró.

Feyd-Rautha megint szemügyre vette a nagybátyját. Hawatot állítja rám! Mit szólna hozzá, ha elmondanám, hogy Hawat főzte ki azt a gladiátoros komédiát, amely a rabszolgamestere életébe került? Alighanem azt mondaná, hogy hazudom, így próbálom lejáratni Hawatot a szemében. Nem, a jó Thufir nemhiába Mentát, előre látta ezt a pillanatot!

— Tehát mi a válaszod? — kérdezte a báró.

— Mi lehetne? Természetesen elfogadom.

Feyd-Rautha azt gondolta: Hawat! Mindkét oldalt kijátssza a közép ellen… erről van szó? Átállt a nagybátyám táborába, mert nem avattam be a bizalmamba a rabszolgafiús merénylét ügyében?

— Nem mondtál semmit arról, hogy Hawatot bízom meg a figyeléseddel — mondta a báró.

Feyd-Rautha indulatáról csak az orrcimpái rezdülése árulkodott. A Hawat név annyi éven át volt vészjelzés a Harkonnen-családban… és most új jelentést kapott. De még mindig veszélyes volt.

— Hawat veszélyes játékszer — mondta Feyd-Rautha.

— Játékszer! Ne, légy ostoba! Nagyon jól tudom, kivel van dolgom Hawat személyében, és azt is tudom, hogyan kell kézben tartanom. Hawatnak mély érzelmei vannak, Feyd. Félni attól kell, akinek nincsenek érzelmei. De a mély érzelmeket… ó, azokat nagyon szépen a kívánalmaidhoz lehet idomítani!

— Nem értelek, bácsikám.

— Igen, ez elég nyilvánvaló.

Feyd-Rauthának csak a szeme rebbenése árulkodott arról; hogy bosszúságot érzett egy pillanatra.

— És nem érted Hawatot sem — mondta a báró.

Te sem! gondolta Feyd-Rautha.

— Kit hibáztat Hawat a jelenlegi körülményeiért? — kérdezte a báró. — Engem? Hogyne, engem. De Hawat az Atreidesek eszközeként éveken át fölébem kerekedett, amíg bele nem avatkozott a játszmába az Impérium. Ő így látja. Az, hogy gyűlöl engem, most már csak mellékes apróság. Azt hiszi, bármikor fölém kerekedhet. És a hite miatt ő kerül alulra, mert arra terelem a figyelmét, amerre én akarom — az Impérium ellen.

Feyd-Rautha szája keskeny vonallá szorult össze, barázdák mélyültek a homlokára, ahogy belevillant a felismerés.

— A Császár ellen…?

Ízlelgesse csak egy kicsit a drágalátos unokaöcsém, gondolta a báró. Mondogassa csak magában: „Feyd-Rautha Harkonnen császár”! Mérlegelje csak magában, mennyit ér ez! Alighanem megér annyit, hogy életben hagyjon egy öreg nagybácsit, aki valóra válthatja az álmot!

Feyd-Rautha megnyalta a száját. Igaz lehetne, amit a vén bolond beszél? Lehet, hogy mégis csal a látszat?

— Mi köze van hozzá Hawatnak? — kérdezte.

— Azt képzeli, minket használ föl arra, hogy bosszút álljon a Császáron.

— És miután bosszút állt?

— Nem gondol messzebbre. Hawat olyan ember, akinek szüksége van rá, hogy másokat szolgáljon, és ezt még csak nem is tudja magáról.

— Sokat tanulok Hawattól — mondta egyetértően Feyd-Rautha, és ahogy kimondta a szavakat, érezte, hogy igazak is. — De minél többet tanulok, annál inkább úgy vélem, végeznünk kellene vele… méghozzá sürgősen.

— Nincs, ínyedre a gondolat, hogy figyeljen téged?

— Hawat mindenkit, mindig figyel.

— És lehet, hogy felültet téged a császári trónra, Feyd. Hawat ravasz. Veszélyes, agyafúrt öreg róka. De egyelőre még nem vonom meg tőle az ellenszert. Egy kard is veszélyes, Feyd! Ezt a kardot azonban hüvelybe tudjuk dugni, ha kell. Benne van a méreg. Amikor megvonjuk az ellenszert, a halál hüvelybe dugja.

— Olyan ez egy kicsit, mint az arénában — mondta Feyd-Rautha. — A cseleken belül újabb cselek, azokban újabbak. Figyelni kell, jól megnézni, merre hajlik el a gladiátor, merre néz, hogyan tartja a kést.

Bólogatott. Látta, hogy a szavai elnyerték a nagybátyja tetszését, de azt gondolta: Igen! Mint az aréna! És a penge éle a gondolkodás.

— Most már érted, mennyire szükséged van rám? — kérdezte a báró. — Én még hasznos vagyok, Feyd.

Mint a kard, amíg ki nem csorbul, gondolta Feyd-Rautha.

— Igen, bácsikám — mondta:

— Most pedig — mondta a báró — így, kettesben lemegyünk szépen a rabszolgaszállásra. Én csak nézni fogom, ahogy egyenként, a tulajdon kezeddel megölöd valamennyi nőt a kéjszárnyban.

— Bácsikám!

— Lesznek majd más nők, Feyd. De megmondtam, hogy vigyázz velem!

Feyd-Rautha arca elsötétült.

— Bácsikám, te…

— Elfogadod a büntetésedet, és tanulsz belőle!

Feyd-Rautha pillantása találkozott a nagybátyja kárörvendő pillantásával. Nem szabad elfelejtenem ezt az éjszakát, gondolta. És amikor az eszembe jut, eszembe kell jutnia majd más éjszakáknak is.

— Nem fogsz nemet mondani — mondta a báró.

És ha mégis nemet mondanék, mit tehetnél, öregem? kérdezte magában Feyd-Rautha. De tudta, hogy akkor valami más büntetés jönne, talán valami körmönfontabb, talán valami brutálisabb eszköz a megtörésére.

— Ismerlek, Feyd — mondta a nagybátyja. — Nem fogsz nemet mondani.

Jól van, gondolta Feyd-Rautha. Most szükségem van rád. Ezt belátom. Áll az alku. De nem lesz mindig szükségem rád. És… egy szép napon…

Sok Nagy Ház fejével ültem már szemben, de ennél a disznónál sem hájasabbat, sem veszélyesebbet nem láttam még, mondta magában Thufir Hawat.

— Velem nyíltan beszélhetsz, Hawat — dörrent rá a báró. Hátradőlt szuszpenzorszékében, zsírpárnák övezte szeme szúrós tekintettel meredt Hawatra.

Az öreg Mentát lenézett a kettőjük között levő asztalra, magában megjegyezte, milyen pazar az erezete. Vladimir Harkonnen báró megítélésében minden tényezőt figyelembe kellett venni, ezt ugyanúgy, mint kis tárgyalószoba vörös falait, mint a levegőben lebegő gyenge, édeskés növényi illatot, amely mögött valami nehezebb pézsmaszag lappangott.

— Nem futó szeszélyből küldetted velem azt a figyelmeztetést Rabbannak! — mondta a báró.

Hawat cserzett, öreg arca szenvtelen maradt, nem látszott rajta jele az utálatnak, melyet érzett.

— Sok mindent gyanítok, uram — mondta.

— Hogyne, hogyne. Én azt szeretném tudni, milyen szerepe van az Arrakisnak a Salusa Secundussal kapcsolatos gyanúidban. Az kevés, hogy annyit mondasz, a Császár nyugtalankodik, mert valamiféle összefüggés van az Arrakis és az ő titokzatos börtönbolygója között! Azt a figyelmeztetést csak azért küldtem el rögtön Rabbannak, mert a futárnak el kellett indulnia a csillagbárkával. Azt mondtad, egy pillanatig sem várhatunk. Rendben van. De most magyarázatot kérek!

Túl sokat beszél, gondolta Hawat. Nem olyan, mint Leto, aki egy kézmozdulattal, egy szemöldökrezdüléssel az értésemre tudta adni, amit akart. És nem is olyan, mint az öreg herceg, aki egy egész mondatot tudott kifejezni azzal, ahogy kiejtett egyetlen szót. Ez egy tahó! Aki megszabadítja tőle az emberiséget, szolgálatot tesz majd vele.

— Nem mégy el innen, amíg alapos és teljes magyarázatot nem kaptam — mondta a báró.

— Túlzottan félvállról szoktad te venni a Salusa Secundust — mondta Hawat.

— Büntetőtelep — mondta a báró. — Oda küldik a galaxis legócskább söpredékét. Mi mást kellene még tudnunk róla?

— Azon a börtönbolygón nyomasztóbbak a körülmények, mint akárhol másutt — mondta Hawat. — Tudod, hogy az új foglyok között a halálozási arány hatvan százaléknál nagyobb. Tudod, hogy a Császár az elnyomás minden létező formáját alkalmazza ott. Tudod mindezt, és még sincsenek kérdéseid?

— A Császár nem engedélyezi, hogy a Nagy Házak képviselői megszemléljék a börtönét — dörmögte a báró. — Nem kíváncsi viszont az én pincéimre sem…

— Aki kíváncsi volna a Salusa Secundusra, azt… ööö… — Hawat az ajkára tette csontos ujját — … lebeszélik róla.

— Vagyis a Császár nem akar dicsekedni azzal, amire ott rákényszerül. No és?

Hawat sötét ajka megrezzent: az öreg Mentát megengedett magának egy halvány kis mosolyt. Megvillant a szeme a parázscső fényében, ahogy ránézett a báróra.

— És sohasem tűnődtél el rajta, honnan szerzi a Császár a sardaukarjait?

A báró összecsücsörítette húsos ajkát. Ettől úgy festett, mint egy duzzogó csecsemő, és a hangjában is sértődöttség érzett, amikor válaszolt:

— Hát… toborozza… illetve ott van a kötelező újoncállítás, aztán besorozzák a…

— Pah! — vetette oda Hawat. — A történetek, amiket hallasz a sardaukarok hőstetteiről, nem légből kapottak, igaz? Azok első kézből származó beszámolók, attól a néhány embertől, aki harcolt ellenük, mégis életben maradt, igaz?

— A sardaukarok kitűnő harcosok, semmi kétség — mondta a báró. — De szerintem az én légióim…

— Kirándulgató nagymamák csapatai hozzájuk képest! — csattant föl Hawat. — Azt hiszed, én nem tudom, miért fordult a Császár az Atreides-ház ellen?

— Ezen a téren mellőzd a spekulációt — figyelmeztette a báró.

Lehetséges, hogy még ő sem tudja, mi volt a Császár indítéka ebben az egészben? kérdezte magában Hawat.

— Semmilyen téren sem mellőzöm a spekulációt, ha meghozza azt az eredményt, amiért tartasz — mondta Hawat. — Mentát vagyok. Az ember ne tartson vissza információt és ne zárjon el kombinációs utakat a Mentát elől.

A báró egy hosszú percig némán meredt rá, aztán szólalt csak meg:

— Mondd hát, amit mondanod kell, Mentát!

— Padisah Császár azért fordult az Atreides-ház ellen, mert a herceg két hadmestere, Gurney Halleck és Duncan Idaho sikeresen kiképzett egy haderőt egy kicsiny haderőt —, amely hajszál híján elérte a sardaukarok szintjét! Egy része meg is haladta. És a herceg abba a helyzetbe került, hogy gyarapíthatta a haderejét, ugyanolyan erőssé tehette, mint a császári haderő volt…

A báró mérlegelte egy darabig ezt a közlést, aztán azt kérdezte:

— Mi köze ehhez az Arrakisnak?

— Az Arrakis szolgáltathatja az utánpótlást olyan újoncokból, akik már sikeresen átvészelték az elképzelhető legkeservesebb kiképzést.

A báró megrázta a fejét.

— Csak nem a fremenekre gondolsz?

— De bizony a fremenekre.

— Ha! Akkor miért kellett figyelmeztetni Rabbant? Hiszen legföljebb egy maroknyi fremen maradhatott életben a sardaukarok irtóhadjárata és Rabban terrorja után!

A báró elhallgatott.

Hawat nem szólt, csak merően nézett rá.

— Nem több, legfeljebb egy maroknyi! — ismételte meg a báró. — Rabban csak tavaly hatezret irtott ki!

Hawat még mindig csak nézte.

— Tavalyelőtt pedig kilencezret — mondta a báró. — És mielőtt elhagyták az Arrakist, a sardaukarok elejtettek még legalább húszezret!

— Mekkorák voltak Rabban élőerő-veszteségei az elmúlt két évben? — kérdezte Hawat.

A báró megdörgölte a tokáját.

— Hát ami igaz, az igaz, elég intenzíven újoncozott. Az ügynökei fűt-fát ígérgetnek, és…

— Mondjunk kereken harmincezret? — kérdezte Hawat.

— Az azért sok egy kicsit.

— Épp ellenkezőleg — mondta Hawat. — Én ugyanúgy tudok olvasni Rabban jelentéseinek a sorai között, mint te. És bizonyos vagyok benne, hogy megértetted az én ügynökeimtől származó jelentéseket is. Igazán érthetőek voltak.

— Az Arrakison mostohák a viszonyok — mondta a báró. — A viharok során…

— Mind a ketten tudjuk, mekkora veszteséghányaddal kell számolni a viharok miatt — mondta Hawat.

— Na és ha elveszített harmincezret?! — csattant fel a báró.

— A tulajdon számításaid szerint — mondta Hawat — Rabban két év alatt megölt tizenötezer frement, miközben kétszer akkora volt a saját embervesztesége. Azt mondod, a sardaukarok megöltek másik húszezret, talán valamivel többet is. Én pedig láttam az Arrakisról való visszaútjuk teherjegyzékét, amelyet a Ligának kellett leadniuk. Ha húszezret öltek meg, akkor majdnem öt emberükbe került egy fremen halála. Miért nem nézel szembe ezekkel a számokkal, báró, miért nem érted meg, mit jelentenek?

A báró kimérten, hűvösen válaszolt:

— Ez a te dolgod, Mentát. Mit jelentenek?

— A rendelkezésedre bocsátottam Duncan Idaho létszámjelentését arról a sziecsről, amelyben járt mondta Hawat. — Minden egybevág. Ha csak kétszázötven olyan sziecsközösségük volna a fremeneknek, a számuk körülbelül ötmillió volna. Az én legjobb becslésem szerint a közösségeik száma legalább kétszer akkora. Egy olyan bolygón szét kell szóródnia a lakosságnak.

— Tízmillió?

A báró tokái megremegtek az elképedéstől.

— Legalább.

A báró összecsücsörítette az ajkát. Apró gombszeme rezzenéstelenül meredt Hawatra. Ez most valódi Mentát-számítás? tűnődött. Hogy lehetséges, hogy senki sem gyanította?

— Még csak nem is vágtunk rendet a népességükben — mondta Hawat. — Csak kigyomláltunk néhányat a kevésbé életképes egyedeik közül, hogy az életképesebbek tovább erősödhessenek — ugyanúgy, mint a Salusa Secunduson.

— Salusa Secundus, Salusa Secundus! Mi köze van ennek a Császár börtönbolygójához?

— Az, aki életben marad a Salusa Secunduson, már eleve keményebb legény szinte akárki másnál — mondta Hawat. — Ha ehhez hozzájön a létező legjobb katonai kiképzés…

— Ostobaság! A te logikád szerint akár én is újoncozhatnék a fremenek közül az után, ahogy elnyomja őket az unokaöcsém!

Hawat nyájas hangon válaszolt:

— A saját embereidet, a saját csapataidat nem nyomod el?

— Hogy… de hát az…

— Az elnyomás viszonylagos — mondta Hawat. — A harcosaid sokkal jobban élnek, mint a többiek, akiket maguk körül látnak, igaz? Azt látják, hogy vannak sokkal rosszabb lehetőségek is, mint a báró katonájának lenni, igaz?

A báró elhallgatott, a tekintete elrévedt a távolba. Micsoda lehetőségek… lehet, hogy Rabban akaratlanul is csodafegyvert adott a Harkonnen-ház kezébe?

Rövid hallgatás után azt kérdezte:

— Hogyan állíthatja maga mellé az ember az ilyen újoncokat?

— Ha rajtam állna, én kis csoportokban foglalkoznék velük, legfeljebb szakasznyiban — mondta Hawat. — Kiemelném őket a nyomasztó viszonyok közül, elszigetelném őket olyan kiképzők társaságában, akik jól ismerik a hátterüket, vagy a legjobb, ha magukfajták, akik korábban ugyanonnét jöttek. Aztán beléjük súlykolnám azt a mítoszt, hogy a bolygójuk valójában nem volt más, mint titkos kiképzőterep, amelynek az a célja, hogy őhozzájuk hasonló felsőbbrendű lények alakuljanak ki. És közben szüntelenül lehetőséget adnék rá, hogy lássák, mi mindent megkaphatnak az ilyen felsőbbrendű lények: jó módot, szép nőket, elegáns házakat… ami csak a szívük vágya.

A báró lassan bólogatni kezdett.

— Ahogy a sardaukarok élnek odahaza.

— Az újoncok idővel elhiszik, hogy indokolt az olyan hely létezése, mint a Salusa Secundus, hiszen onnan jönnek ők — az elit! Az legközönségesebb sardaukar harcos is sok tekintetben ugyanolyan előkelő életet él, mint akármelyik Nagy Dinasztia tagjai.

— Micsoda ötlet! — suttogta a báró.

— Látom, osztozol a gyanúmban — mondta Hawat.

— Hol kezdődhetett el mindez? — kérdezte a báró.

— No igen: honnan eredt a Corrino-ház? Voltak már emberek a Salusa Secunduson, mielőtt a Császár odaküldte az első fogolyszállítmányt? Ezt még Leto herceg, aki pedig anyai ágon a Császár unokatestvére volt, még ő sem tudta soha kideríteni. Az efféle kérdéseket rosszallással szokták fogadni.

A báró tekintete elködösült, ahogy törte a fejét.

Elmerengett.

— Igen, féltve őrzött titok. Minden létező eszközzel meg kell…

— Egyébként is, mit kellene titkolni rajta? — kérdezte Hawat. — Hogy a Padisah Császárnak van egy börtönbolygója? Ezt mindenki tudja. Hogy…

— Fenring gróf! — kiáltott föl a báró.

Hawat elhallgatott, összeráncolta a homlokát, értetlenül meredt a báróra.

— Mi van Fenring gróffal?

— Évekkel ezelőtt, az unokaöcsém születésnapján — mondta a báró —, ez az udvari pojáca, ez a Fenring gróf hivatalos megfigyelőként meglátogatott, és egyúttal… ööö… közvetített egy üzleti ügyben a Császár és énközöttem.

— És?

— És én… ööö… az egyik beszélgetésünk során, ha jól emlékszem, mondtam valamit arról, hogy esetleg börtönbolygót csinálnék az Arrakisból. Fenring…

— Pontosan mit mondtál? — kérdezte Hawat.

— Pontosan? Jó ideje már, nem…

— Báró uram, ha optimálisan akarod felhasználni a lehetőségeimet, megfelelően kell tájékoztatnod. Nem készült felvétel arról a beszélgetésről?

A báró arca elsötétült a haragtól.

— Mintha csak Pitert hallanám! Nem szeretem az efféle…

— Piter már nincs a szolgálatodban, uram — mondta Hawat. — Ami azt illeti, voltaképpen mi is történt Piterrel?

— Túl bizalmaskodó lett, túl nagy igényei voltak mondta a báró.

— Mindig biztosítani szoktál róla, hogy te nem pocsékolod el a hasznos embereket — mondta Hawat. — Most fenyegetőzéssel és huzakodással vesztegeted a tehetségemet? Arról beszéltünk, hogy mit mondtál annak idején Fenring grófnak.

A báró lassan nyugalmat erőltetett a vonásaira. Amikor elérkezik majd az idő, gondolta, emlékezni fogok rá, hogyan beszélt velem. Igen. Emlékezni fogok rá.

— Egy pillanat — mondta a báró, és fölidézte magában a nagytermet, a csendkúpot, amelyben Fenring gróffal beszélgetett. — Valami ilyesmit mondtam: „A Császár tudja, hogy több-kevesebb mészárlás mindig hozzátartozott az üzlethez.” Arra céloztam, hogy fogytán voltak a munkásaink. Aztán mondtam valamit arról, hogy az arrakisi kérdés másféle megoldását fontolgatom, és hogy a Császár börtönbolygóját követésre érdemes példának tartom.

— A boszorkányok vérét! — fakadt ki Hawat. — Mit mondott erre Fenring?

— Akkor kezdett felőled kérdezősködni.

Hawat hátradőlt, lehunyt szemmel töprengett.

— Tehát ezért kezdte el őket érdekelni annyira az Arrakis! — mondta. — Ami történt, megtörtént. — Kinyitotta a szemét. — Most már az egész bolygó tele lehet a kémjeikkel. Két év!

— No de az az ártatlan ötletem, hogy…

— Semmi sem ártatlan a Császár szemében! Milyen útmutatásokkal láttad el Rabbant?

— Csak annyival, hogy tanítsa móresre az arrakisiakat.

Hawat megrázta a fejét.

— Most csak két lehetőségünk van, báró. Az egyik az, hogy kiirtod a bennszülötteket, teljesen megsemmisíted őket, máskülönben…

— Elpocsékoljak annyi munkaerőt?

— Szívesebben látnád, ha a Császár és azok a Nagy Házak, amelyeket még mindig maga mellé tud állítani, idejönnének végrehajtani egy küretet, hogy kikaparják a Giedi Prime-ot, mint egy sárgadinnyét?

A báró eltűnődve nézte a Mentátját, mielőtt válaszolt:

— Nem merné megtenni!

— Nem-e?

A báró szája megvonaglott.

— Mi az a másik lehetőség?

— A sorsára hagyni Rabban unokaöcsédet.

— A sorsára… — A báró elhallgatott; rámeredt Hawatra.

— Ne küldj neki több csapaterősítést, semmiféle támogatást! Akármilyen üzenetet kapsz tőle, csak annyi legyen a válaszod, hogy a füledbe jutott, milyen rettenetesen viselkedik az Arrakison, és mihelyt módod lesz rá, meg fogod tenni a megfelelő lépéseket. Majd gondoskodom róla, hogy néhány üzeneted a császári kémek kezébe kerüljön.

— De mi lesz a fűszerrel, a bevétellel, a…

— Követeld meg a bárói profitodat, de vigyázz a megfogalmazással! Meghatározott összegeket kérj Rabbantól. Akkor majd mi…

A báró széttárta a kezét.

— De honnét tudhatom, hogy a minden hájjal megkent unokaöcsém nem…

— Egyelőre nekünk is ott vannak a kémeink az Arrakison. Közöld Rabbannal, hogy ha nem szállítja az a: általad megadott kvótákat, leváltod!

— Ismerem Rabbant — mondta a báró. — Ettől csak még keményebb kézzel esik neki a bennszülötteknek.

— Hát persze! — csattant föl Hawat. — Most nem is az a célod, hogy annak végét vesd! Csák az a célod, hogy a te kezed tiszta legyen. Csinálja csak meg Rabban a második Salusa Secundust! Még foglyokat sem kell küldeni neki, bőven van honnan válogatnia. Ha Rabban tűzzel-vassal hajtja az otthoniakat, hogy kitermelje azt a fűszermennyiséget, amelyet követelsz tőle, akkor a Császárnak nem kell más indítékra gyanakodnia. Ez már elég ok rá, hogy kizsigereljenek egy bolygót. Te pedig, báró, sem szóval, sem tettel nem fogod jelét adni, hogy bármi más oka is lenne…

A báró hangjában, hiába akarta leplezni, érzett az alamuszi csodálat.

— Hallod-e, Hawat, ravasz róka vagy te! Nomármost, hogyan vesszük aztán mi kézbe az Arrakist, hogyan hasznosítjuk, amit Rabban előkészít?

— Az a legegyszerűbb, báró. Ha minden évben valamivel magasabbra teszed a fűszerkvótát, előbb-utóbb válságosra fordul ott a helyzet. A kitermelés csökkenni fog. Akkor majd elmozdítod a helyéről Rabbant, és személyesen veszed át az irányítást… hogy rendet teremts.

— Szép — mondta a báró. — De már szinte érzem, hogy ráunok én majd erre az egészre. Másvalakit készítek föl, hogy átvegye a hatalmat az Arrakison a nevemben.

Hawat fürkészően nézte a kövér, kerek arcot. Aztán az öreg katona-kém lassan bólogatni kezdett.

— Feyd-Rautha — mondta. — Tehát ez az oka a mostani rémuralomnak… Te is ravasz vagy, báró! Talán összehozhatnánk ezt a két elképzelést. Igen. A te Feyd-Rauthád az arrakisiak megmentőjeként mehetne a bolygóra. Maga mellé állíthatja a lakosságot. Igen…

A báró elmosolyodott. A mosolya. mögött pedig azt kérdezte magában: És hogyan illik bele mindez Hawat személyes cselszövényébe?

Hawat, látván, hogy nincs rá tovább szükség, fölállt és kiment a vörös falú szobából. Közben azon tépelődött; hogy nem tudott megbirkózni a zavaró ismeretlen tényezőkkel, amelyek felbukkantak minden Arrakisszal kapcsolatos számításában. Ez az új vallási vezető, akire Gurney Halleck tett néhány célzást a csempészek közötti rejtekhelyéről küldött üzeneteiben, ez a Muad-Dib…

Talán nem kellett volna azt tanácsolnom a bárónak, hogy hagyja nyugodtan virágozni ezt a vallást, ahol virágzik, még a teknők és a grabenek népe között is, mondta magában. De hát köztudott, hogy az elnyomás csak még inkább tápot ad minden vallásnak.

Eszébe jutottak Halleck beszámolói a fremenek harci taktikájáról. A taktikán érzett magának Hallecknek a keze nyoma… és Idahóé… sőt még Hawaté is.

Életben maradt volna Idaho? kérdezte magától.

De ez értelmetlen kérdés volt. Még azt sem kérdezte meg magától, hogy esetleg életben maradhatott-e Paul. Tudta, hogy a bárónak szilárd meggyőződése; hogy minden Atreides elpusztult. A báró azt is bevallotta, hogy a Bene Gesserit-boszorka volt a titkos fegyvere. És ez csak azt jelenthette, hogy vége lett mindenkinek — még a nő tulajdon fiának is.

Micsoda emésztő gyűlöletet érezhetett az a nő az Atreidesek iránt! gondolta Hawat. Valami olyasfélét, mint amit én érzek a báró iránt. Vajon az én bosszúm, amikor lesújt, ugyanolyan végső és tel és lesz, mint az övé?

Paul Muad-Dib emlékezett rá, hogy valamivel korábban evett, még a szájában volt a fűszer átható íze. Belekapaszkodott ebbe az emlékbe, mert biztos pont volt, ennek tudatában valóban mondhatta, hogy amit az imént átélt, csak álom volt.

Folyamatok színtere és küzdőtere vagyok, mondta magában. Prédája vagyok a hiányos vízióknak, a faj öntudatának és félelmetes céljának.

Mégsem tudott megszabadulni a félelemtől, hogy valamiképpen elragadta a saját lendülete, elveszítette biztos helyét az időben, hogy megkülönböztethetetlenül összekeveredett a múlt, a jövő és a jelen. Olyan volt ez, mint amikor az embernek kifárad a szeme, és az idézte elő, Paul jól tudta, hogy az előre látott jövőt állandóan meg kellett őriznie holmi emlékként, amely önmagában szerves része volt vagy lett a múltnak…

Csani készítette el azt az ételt, mondta magának.

De Csani odalenn van, messze délen — a hideg vidéken, ahol forrón tűz a nap —, elrejtőzve az egyik új sziecserősségben, biztonságban a fiukkal, II. Letóval.

Vagy ez még csak ezután lesz?

Nem, nyugtatta meg magát, hiszen Alia, a húga, Alia — aki más, mint a többi — is elment oda az anyjával és Csanival, megtették a húszdobolónyi utat a déli vidékre, egy vad mester hátára erősített gyaloghintón, amely megillette a Tisztelendő Anyát.

Visszarettent az óriás férgeken való utazás gondolatától, és azt kérdezte magában: Vagy Alia még csak ezután fog megszületni?

Portyán voltam, idézte föl magában az emléket. Portyára indultunk, hogy visszaszerezzük a halottaink vizét Arrakeenből. És megtaláltam apám maradványait a halotti máglyán. Ereklyeként elhelyeztem egy fremen kősírhantban a Harg-hágó fölött.

Vagy ez még csak ezután jön?

A sebeim valóságosak, mondta magában Paul. A forradásaim valóságosak. Valóságos az apám koponyájának nyugvóhelye is.

Még mindig ebben az álomszerű állapotban lebegve, Paul emlékezetébe idézte azt az esetet, amikor Harah, Jamis egykori felesége bement hozzá szólni, hogy párviadal zajlott le a sziecs folyosóján. Ez még az átmeneti sziecsben történt, mielőtt az asszonyokat és a gyermekeket elküldték a biztonságos délre. Harah megállt a belső helyiség ajtónyílásában. Fekete fürtjeit hátul láncra fűzött vízkarikák fogták össze. Félrehúzta a függönyt, és bejelentette, hogy Csani éppen megölt valakit.

Ez megtörtént, mondta magának Paul. Ez valóság, nem az időn kívüli agyszülemény, amely még megváltozhat.

Paul emlékezett, hogy kirohant a folyosóra, és meglátta Csanit a sárga gömbök alatt, élénk kék színű lebernyegében állt ott, hátravetett csuklyával, kislányos vonásain látszott az előbbi erőfeszítés hevülete. Éppen a helyére tette a kriszkését. Egy összehajló kis csoport tűnt el a folyosó végén terhével.

— Paul arra is emlékezett, hogy magában megjegyezte: Mindig tudni lehet, hogy testet visznek.

Ahogy Csani feléje fordult, megcsendültek a vízkarikái, melyeket a sziecsben nyíltan, a nyaka körül egy zsinóron viselt.

— Csani, mi volt ez? — kérdezte Paul.

— Elintéztem valakit, aki azért jött, hogy viadalra hívjon ki téged, Usul.

— És te ölted meg?

— Igen. Bár lehet, hogy inkább Harahra kellett volna hagynom.

(És Paul emlékezett rá, hogy a körülöttük állók arcán elismerő derű villant át e szavak hallatán. Még Harah is elnevette magát.)

— De hát engem akart kihívni!

— Te magad tanítottál meg a bűvharcra, Usul.

— Én, én. De azért nem neked kellene…

— A sivatagban születtem, Usul. Tudok bánni a kriszkéssel.

Paul legyűrte a haragját, józanul próbált érvelni.

— Ez mind igaz lehet, Csani, de…

— Nem vagyok már gyermek, aki egy kézigömb fényénél skorpiókra vadászik a sziecsben, Usul. Nem játszom.

Paul rámeredt, fölkeltette a figyelmét a nemtörődöm modor mögött meglapuló furcsa vadság.

— Nem érdemelt ki téged, Usul — mondta Csani. — Nem hagyom, hogy effélék zavarjanak meg az elmélkedésedben. — Közelebb húzódott, a szeme sarkából ránézett Paulra, lehalkította a hangját, hogy senki más ne hallja: — És kedvesem, amikor híre megy, hogy a kihívónak esetleg velem kell szembeszállnia, és Muad-Dib asszonyának a kezétől pusztul el szégyenletesen, akkor kevesebben akarnak majd kihívni.

Igen, mondta magában Paul, ez bizonyosan megtörtént. Ez valóságos múlt volt. És csakugyan drámaian lecsökkent azoknak a száma, akik próbára akarták tenni Muad-Dib pengéjének erejét.

Valahol, egy nem álombéli világban mintha megmozdult volna valami, elrikkantotta magát egy éjjeli madár.

Álmodom, nyugtatta meg magát Paul. A fűszertől.

Mégis valami elhagyatottságot érzett magában, maga körül. Azon gondolkodott, vajon lehetséges-e, hogy a ruh-lelke valahogy átcsusszanjon abba a világba, ahol a fremenek hite szerint igazi létezése volt, az alam al-mitalba, a hasonlóságok világába, abba a természetfeletti világba, ahol megszűnt minden fizikai korlátozás. Pault félelem fogta el egy ilyen hely gondolatára, hiszen minden korlátozás megszűnése azt jelentette, hogy megszűnik minden vonatkozási pont is. Egy mítosz világában nem tájolhatta be magát, nem mondhatta, hogy: „Én én vagyok, mert itt vagyok.”

Az anyja egyszer azt mondta: „Az emberek egy része aszerint oszlik meg, hogy miként vélekednek rólad.”

Most már biztosan ocsúdom az álomból, mondta magában Paul. Mert ez megtörtént — az anyjának, Lady Jessicának, aki most a fremenek Tisztelendő Anyja volt, ezek a szavai már átkerültek a valóságba.

Jessicát félelemmel töltötte el a fia és a fremenek közötti vallásos kapcsolat, Paul ezt jól tudta. Jessicának nem tetszett, hogy a sziecsek és a grabenek népe egyaránt csak úgy emlegeti Muad-Dibet, hogy Ő. Jessica elment kifaggatni a törzseket, kiküldte Sayyadina-kémjeit, összegyűjtötte a válaszokat, és elrágódott rajtuk.

Egyszer egy Bene Gesserit-mondást idézett Paulnak: „Amikor a vallás és a politika egy szekéren utazik, a kocsisok azt hiszik, semmi sem állhatja az útjukat. Hanyatt-homlok száguldanak előre, egyre gyorsabban. Akadályra már nem is gondolnak, és elfeledkeznek róla, hogy aki vakon száguld, az a szakadékot csak akkor veszi észre, amikor már késő.”

Paul emlékezett rá, hogy akkor éppen az anyjánál üldögélt, az újdonsült Tisztelendő Anya belső szobájában, amelyet sötét kárpitok borítottak, rajtuk mindenütt szövött minták, a fremen mitológia elemei. Paul csendben végighallgatta Jessicát, nézte, ahogy az anyja minden pillanatban figyeli és regisztrálja a környezetét, még akkor is, amikor lesüti a szemét. Ovális arcán, a szája szögleténél néhány új ránc tűnt fel, de a haja még mindig csiszolt bronzként villózott. A távol ülő, zöld szempár fénye azonban már elrejtőzött a fűszer adta kékség mögé.

— A fremenek vallása egyszerű és gyakorlatias — mondta Paul.

— Ha vallásról van szó, semmi sem egyszerű — figyelmeztette Jessica.

De Pault a ködös jövő láttán, amely még mindig ott lebegett fölöttük, hirtelen elkapta a harag. Csak annyit tudott mondani:

— A vallás egyesíti az erőinket. Misztikus kapocs közöttünk.

— Szántszándékkal teremted meg magad körül ezt a hangulatot, szántszándékkal viselkedsz ilyen látványosan — támadt rá az anyja. — Egy pillanatra sem hagyod abba a nevelést.

— Te magad tanítottál erre — mondta Paul.

De Jessicából aznap csak úgy dőltek a kifogások. Az volt a kis Leto körülmetélési szertartásának a napja. Paul tisztában volt az anyja földúltságának egyik-másik okával. Jessica addig egyáltalán nem fogadta el Paul és Csani kapcsolatát, azt a „gyermekházasságot”. Csani azonban a világra hozott egy Atreides-fiút, és Jessica azon kapta magát, hogy képtelen az anyával együtt a gyermeket is elutasítani.

Ahogy ott ültek, Jessica végül fölemelte a tekintetét, farkasszemet nézett Paullal.

— Szerinted én lelketlen anya vagyok — mondta.

— Ugyan, dehogy!

— Látni szoktam, hogy nézel, amikor a húgoddal vagyok. Nem érted te ezt a dolgot, a húgoddal…

— Tudom, miért más Alia, mint a többi — mondta Paul. — Még nem született meg, a te részed volt, amikor átváltoztattad az Élet Vizét. Alia akkor…

— Nem tudsz róla semmit!

És Paul, aki hirtelen nem tudta kifejezni mindama tudást, amelyre abban az időnkívüliségben szert tett, csak annyit mondott:

— Nem tartalak lelketlennek.

Jessica látta a fián az elkeseredést.

— Van még valami, fiam — mondta.

— Mi?

— Az az igazság, hogy szeretem ezt a te Csanidat. Elfogadtam.

Ez már valóság volt, mondta magában Paul, nem az a tökéletlen látomás, amely még sokszorosan megváltozhat az idő világra jöttének vonaglásaiban.

Ez a biztatás mintha új fogózkodót adott volna a világában. Az álom közegén át a kemény valóság darabkái kezdtek behatolnia tudatába. Hirtelen tudatára ébredt, hogy egy hieregben van, egy sivatagi táborban. Csani liszthomokra állította a cirkosátrukat, hogy jó puha legyen a nyugvóhelyük. Ez csak azt jelenthette, hogy Csani a közelben van — Csani, a lelke, Csani, a Sihaya, aki édes, mint a sivatagi tavasz, Csani visszajött a délvidéki palmáriumokból.

Most a fülébe csengett Csani hangja, ahogy egyszer egy homoki dallal altatgatta.

És Csani elénekelte neki a szerelmespárok sivatagi menetdalát is, melynek ritmusa olyan volt, mint a dűnék homokjában vonszolódó lábaké:

Akkor volt, hogy baliset pengése hallatszott át valamelyik sátorból, és Paulnak akkor jutott eszébe Gurney Halleck. Az ismerős hangszer fölidézte benne Gurneyt, akinek az arcát megpillantotta egyszer egy csempészbanda sorai között, de aki nem látta őt, nem is volt szabad meglátnia vagy megtudnia, hogy él, nehogy akaratlanul a nyomára vezethesse a Harkonneneket a megölt herceg fiának.

De azon az éjszakán a zenész stílusa, a baliset húrjainak határozottan elkülönülő pendülései azt is elárulták Paulnak, hogy ki játszik valójában: Ugrós Cset volt az, a fedaykinok parancsnoka, a Muad-Dibet őrző különítmény vezetője.

A sivatagban vagyunk, tisztult ki végre Paul agyában a gondolat. A központi ergben vagyunk, túl a Harkonnen-őrjáratok hatósugarán. Azért vagyok itt, hogy kimenjek a homokra, magamhoz szólítsak egy mestert, és a saját erőmből megnyergeljem, hogy teljes értékű fremen lehessek.

Megtapogatta az övében a maulapisztolyt, a kriszkést. Érezte maga körül a mélységes csöndet.

Ez már az a különös, hajnal előtti csönd volt, amikor az éjjeli madarak már eltűntek, de a nappali lények még nem adták jelét, hogy meglátták ellenségüket, a napot.

„A nap világánál kell áthajtanod a sivatagon, hogy Shai-hulud lássa, és tudja, hogy nincsen benned félelem — mondta volt Stilgar. — Ezért megfordítjuk a napunkat, és ma éjszaka térünk nyugovóra.”

Paul nesztelenül felült, érezte teste körül a megoldozott cirkoruha lazaságát, körös-körül az árnyékba borult cirkosátrat. Akármilyen halkan mozgott is, Csani meghallotta.

Csani, a másik árnyék a sátor félhomályában, megszólalt:

— Még nem virradt meg, kedvesem.

— Sihaya… — mondta Paul, és nevetés bujkált a hangjában.

— A sivatagi tavaszodnak hívsz — mondta Csani —, de ma a hajcsárod vagyok. Én vagyok a Sayyadina, aki ügyel rá, hogy a rítus előírása szerint történjék minden.

Paul igazgatni kezdte a cirkoruháját.

— Egyszer a Kitab al-Ibar szavait idézted nekem — mondta. — Azt mondtad: „Az asszony a te földed; eredj hát, műveld meg a földedet.”

— Én vagyok az elsőszülötted anyja — mondta egyetértően Csani.

Paul látta a szürkeségben, hogy Csani utánozza minden mozdulatát, becsatolja magán a cirkoruhát, felkészül a nyílt terepre.

— Pihenned kellene, ameddig csak lehet — mondta Csani.

Paul érezte a hangjában a szeretetet, s szelíden korholta:

— A figyelő Sayyadina nem szokta figyelmeztetéssel vagy tanácsaival ellátni a jelöltet!

Csani odacsusszant melléje, megsimogatta az arcát.

— Ma figyelő is vagyok, asszony is.

— Jobb lett volna, ha másra hagyod ezt a feladatot — mondta Paul.

— A várakozás még a legjobb esetben is rossz — mondta Csani. — Inkább vagyok melletted.

Paul megcsókolta a tenyerét, mielőtt felcsatolta a cirkoruha arclapját, aztán megfordult, kinyitotta a sátor ajakzárát. A betóduló levegő hűvös volt és nem egészen száraz, érezni lehetett, hogy hajnali harmat válik majd ki belőle, ha csak nyomokban is. Besurrant vele a fűszerkovász szaga is, a fűszerkovászé, amelyet északkeleten találtak, és amelyből megtudták, hogy valahol a közelben egy mesternek kell lennie.

Paul kimászott az ajakzáron át, megállt a homokon, kinyújtóztatta az álmot az izmaiból. Halovány, zöldes gyöngyházfényű derengés rajzolta ki a keleti szemhatárt. A csapat sátrai apró dűnékként sorjáztak körülötte a félhomályban. Távolabb, balra valami megmoccant — az őrség. Paul tudta, hogy meglátták.

Tudták, miféle veszéllyel kell ma szembenéznie. Minden fremen szembenézett már vele. Meghagyták most neki ezt az utolsó néhány perc magányt, hogy felkészülhessen a lelkében.

Ma meg kell lennie, mondta hangtalanul.

Arra gondolt, mekkora hatalom van a kezében, s milyen sikerrel szállt szembe a sardaukarok irtóhadjáratával; az öregekre gondolt, akik hozzá küldték a fiaikat, hogy tanítsa meg őket a bűvharc fortélyaira, az öregekre, akik most már hallgattak a szavára a tanácskozásokon, akik követték a terveit, aztán visszatértek a legnagyobb elismeréssel, amely fremen szájából elhangozhatott: „Bevált a terved, Muad-Dib!”

De a legsilányabb, legutolsó fremen harcos is képes volt valamire, amit ő még sohasem tett meg. És Paul tudta, hogy a vezérsége sínyli meg a közöttük levő különbségnek ezt a mindent átható tudatát.

Még nem lovagolta meg a mestert!

Természetesen fölhágott rá a többiekkel gyakorlóutakon vagy portyákra menet, de önállóan még soha. És amíg nem tette meg, addig a világát behatárolták mások képességei. Egyetlen igazi fremen sem engedhette meg ezt! Amíg önmaga nem volt képes rá, addig még a hatalmas Délvidék, az ergen túl körülbelül húszdobolónyira elterülő rész is el volt zárva előle, hacsak nem rendel egy hordszéket, nem utazik úgy, mint egy Tisztelendő Anya vagy holmi sebesült.

Most visszaemlékezett rá, hogy küzdött a belső tudatával az éjszaka. Különös párhuzamot látott — ha megzabolázza a mestert, megerősödik a hatalma; ha ura lesz a belső látásának, bizonyos értelemben az is hatalmat jelent. De mindkettőn túl ott húzódott a homályos zóna, a Nagy Forrongás, ahol mintha az egész világmindenség összekuszálódott volna.

Nem hagyta nyugodni, hogy mennyire különböző módokon tudja fölfognia világmindenséget. Látta in situ. De amikor a jelen megszületett, amikor belekerült a valóság szorításába, a most önálló életet élt, finom különbségekkel fejlődött tovább. A félelmetes cél megmaradt. A faj tudata is megmaradt. És minden fölött ott tornyosult a dzsihad, véresen, vadul, fenyegetően.

Csani kilépett a sátorból, megállt mellette, összefonta a karját, a szeme sarkából fürkészte Pault, mint mindig, amikor arra volt kíváncsi, milyen hangulatában van.

— Mesélj megint a szülővárosod vizeiről, Usul! — mondta.

Paul látta, hogy Csani el akarja terelni a figyelmét, kiűzni belőle a feszültséget a halálos erőpróba előtt. Már pirkadt, és Paul észrevette, hogy egyik-másik fedaykin bontogatni kezdte a sátrát.

— Jobb szeretném, ha te mesélnél a sziecsről és a fiunkról — mondta. — A kis Letónk a markában tartja már anyámat?

— Nemcsak őt, Aliát is — mondta Csani. — És úgy nő, mintha húznák. Megtermett férfi lesz belőle.

— Milyen odalenn délen? — kérdezte Paul.

— Amikor meglovagolod a mestert, majd meglátod magad — mondta Csani.

— De először a te szemeddel szeretném látni.

— Igencsak magányos.

Paul megérintette Csani homlokán a nezoni-kendőt, ahol kikandikált a cirkoruha sapkája alól.

— Miért nem akarsz a sziecsről beszélni?

— Beszéltem róla. A sziecs magányos hely a férfiak nélkül. Munkahely. Dolgozunk a gyárakban, a műhelyekben. Fegyvereket kell készíteni, karókat kell leverni, hogy megjósolhassuk az időt, fűszert kell gyűjteni, hogy megvesztegethessük, akit kell. Be kell vetni a dűnéket, aztán ügyelni, hogy a fejlődő növények megkössék őket. Szöveteket és szőnyegeket kell szőni, föl kell tölteni az üzemanyagcellákat. Képezni kell a gyerekeket, hogy mindig megmaradjon a törzs ereje.

— Eszerint semmi kellemes nincsen a sziecsben?

— A gyerekek kellemesek. Megtartjuk a ceremóniákat. Van elegendő élelmünk. Néha egyikünk-másikunk feljöhet északra, hogy együtt legyen a párjával. Az életnek mennie kell tovább.

— A húgomat, Aliát… befogadják már a többiek?

Csani feléje fordult az erősödő fényben. Átható tekintettel nézett rá.

— Erről máskor fogunk beszélni, kedvesem.

— Beszéljünk róla most!

— Jobb volna a próbára tartogatni az energiádat — mondta Csani.

Paul látta, hogy kényes pontot érintett, hallotta Csani hangjában a visszahúzódást.

— Az ismeretlen maga is aggasztó — jegyezte meg.

Csani néhány pillanat múlva bólintott.

— Vannak még… félreértések Alia idegenszerűsége miatt. Az asszonyok félnek tőle, mert egy csecsemőkorból alig kinőtt gyermek olyan… olyan dolgokról beszél, amik csak felnőttekre tartoznak. Nem értik meg, miféle… változás történt az anyaméhben, amitől Alia ilyen… más lett.

— Történt is valami? — kérdezte Paul. Azt gondolta: A látomásaimban Alia körül mindig feszültség volt.

Csani a napkelte szélesedő sávja felé pillantott.

— Néhány asszony összebeszélt, és a Tisztelendő Anyához folyamodtak. Azt követelték, hogy űzze ki a démont a lányából. Az írást idézték: „Ne engedd, hogy boszorkány éljen közöttünk.”

— És mit válaszolt nekik az anyám?

— Felmondta nekik a törvényt, az asszonyok pedig megszégyenülten elmentek. Anyád azt mondta nekik: „Ha Alia bajt kever, akkor a hatalom hibája, hogy nem látta előre és nem akadályozta meg a bajt.” És megpróbálta elmagyarázni, hogyan hatott a méhében a változás Aliára. De az asszonyok dühösek voltak, mert megszégyenültek. Amikor elmentek, morgolódtak.

Alia körül még bajok lesznek, gondolta Paul.

Kristályfénnyel villózó homokfelhő csapta meg arca szabadon levő részeit, vele szállt a fűszerkovász szaga is.

— El-sayal, a reggelt hozó homokeső — mondta.

Végigpillantott a szürke fényű sivatagi tájon, a minden emberi értékrendtől idegen vidéken, a homokon, az önmagába mélyedt formán. Dél felé egy sötét foltot villámlás hasított át, annak jeleként, hogy egy vihar elektromos töltése halmozódott fel arrafelé. Sokkal később ért el csak hozzájuk a mennydörgés robaja.

— A hang, mely fölékíti a tájat — mondta Csani.

Egyre többen másztak elő a sátrakból. Az őrök is visszaszállingóztak. Körös-körül olajozottan ment minden, az ősi rend szerint, amelyhez nem volt szükség parancsokra.

„A lehető legritkábban adjál ki parancsot — mondta egyszer Paulnak az apja… valamikor nagyon régen. — Ha egyszer valamire parancsot adtál, arra máskor is parancsot kell adnod.”

A fremenek ösztönösen engedelmeskedtek ennek a szabálynak.

A csapat vízmestere belekezdett a reggeli énekbe, s most hozzátette azt az invokációt is, amely bevezette az új homokhajtó avatási szertartását.

— Egyetlen tetem az egész világ — énekelte a férfi, hangja panaszosan szárnyalt a dűnék felett. — Ki tartóztathatja föl a Halál Angyalát? Ahogy Shai-hulud rendelte, úgy kellett lennie…

Paul hallgatta, ráismert: ezekkel a szavakkal kezdődött a fedaykinjainak a haláldala is, ezeket a szavakat harsogták a halált megvető harcosok, ahogy belevetették magukat a csatába.

Vajon sziklasírt emelnek-e ma itt, hogy megemlékezzenek egy újabb lélek eltávozásáról? kérdezte magában Paul. Megállnak-e majd itt ezután a fremenek, hogy mindegyik hozzátegyen egy követ, és felidézze emlékezetében Muad-Dibet, aki itt pusztult el?

Tudta, hogy ez a lehetőség is ott van a mai lehetőségek között, tényként ott van az ebből a téridő-pontból kisugárzó jövővonalak mentén. Nyomasztotta a kép tökéletlensége. Minél inkább ellenállt félelmetes céljának és minél inkább küzdött a dzsihad bekövetkezte ellen, annál jobban erősödött a jövőképet átható forrongás, kavargás. Már az egész jövője olyan lett, mint valami folyam, mely szakadék felé zúdul — és egy ponton túl csak kavargó pára látszik.

— Közeledik Stilgar — mondta Csani. — Most félre kell állnom, kedvesem. Most Sayyadinának kell lennem, és megfigyelnem a szertartást, hogy híven számolhasson be róla a Krónika. — Fölnézett Paulra, egy pillanatra elhagyta az önuralma, aztán gyorsan összeszedte magát. — Amikor ennek vége, a saját kezemmel készítem el a reggelidet — mondta. Elfordult.

Stilgar közeledett Paul felé a liszthomokon át, aprócska porgomolyagok szálltak föl a lába nyomán. Sötét szemének vad tekintetét nem vette le Paulról. A cirkoruha arclapja mögül kikandikáló fekete szakállat, a barázdált arcot akár a szél is faraghatta volna a bolygó szikláiból, ha nem mozgott volna.

A férfi Paul zászlaját hozta a kezében — a zöld-fekete zászlót, amelynek rúdjában vízcső rejtőzött, s amelynek máris legendás híre volt a vidéken. Paul némi büszkeséggel gondolta magában: Akármit cselekszem, legyen bár a legegyszerűbb apróság, legenda válik belőle. Megjegyzik, hogyan váltam el Csanitól, hogyan köszöntöm Stilgart — minden mozdulatomat a mai napon. Akár életben maradok, akár meghalok, legenda lesz. Nem szabad meghalnom! Mert akkor csak a legenda marad meg, és semmi sem állíthatja meg a dzsihadot!

Stilgar a homokba döfte Paul mellett a zászlót, lelógatta a kezét. A csupakék szem tekintete továbbra is Paulra szegeződött, rezzenetlenül. Paul arra gondolt, hogy most már az ő szeme is fölvette ezt a fűszer adta színt.

— Megtagadták tőlünk a Hadzsot — mondta Stilgar szertartásos komolysággal.

Ahogy Csanitól tanulta, Paul ráfelelt:

— Ki tagadhatja meg a frementől azt a jogát, hogy oda menjen, oda hajtson, ahová kíván?

— Naib vagyok — mondta Stilgar —, akit sosem foghatnak el élve. Egyik lába vagyok annak a halál-háromlábnak, amely az ellenség végzete lesz.

Csend telepedett rájuk.

Paul a többi fremenre pillantott, akik elszórtan álldogáltak Stilgar mögött, nézte, ahogy mozdulatlanul várják a személyes imának ezt a pillanatát. Arra gondolt, hogy ennek a népnek az egész élete nem állt másból, mint ölésből, ez az egész nép indulat és gyász közepette töltötte minden napját, és egyszer sem gondolt arra, mi léphetne egyiknek vagy másiknak a helyébe — kivéve egy álmot, amelyet Liet-Kynes beléjük plántált a halála előtt.

— Hol van az Úr, aki átvezetett minket a sivatag, a szakadékok földjén? — kérdezte Stilgar.

— Velünk van ő mindig — felelték rá kórusban a fremenek.

Stilgar kihúzta magát, közelebb lépett Paulhoz, lehalkította a hangját.

— Aztán ne felejtsd el, amire tanítottalak! Csináld egyszerűen és rámenősen — ne cifrázd! A mieink már tizenkét éves korukban meglovagolják a mestert. Te több mint hat évvel idősebb vagy, és nem születtél bele ebbe az életbe. Senkinek sem kell imponálnod a merészségeddel! Tudjuk, hogy bátor vagy. Nem kell mást tenned, csak szólítanod a mestert, és meglovagolnod.

— Észben tartom — mondta Paul.

— Ajánlom is! Én tanítottalak, nem hagyom, hogy szégyent hozz rám!

Stilgar benyúlt a köpenye alá, előhúzott egy műanyag rudat. Egy méter hosszú volt, az egyik vége hegyes, a másik végén rugó hajtotta kereplő.

— Ezt a dobolót én magam csináltam — mondta a férfi. — Fogd!

Paul érezte a műanyag meleg simaságát, ahogy átvette a dobolót.

— Sisaklinál vannak a horgaid — mondta Stilgar. — Akkor adja majd oda őket, amikor kilépsz arra a dűnére, ott. — Jobb felé mutatott. — Nagy mestert szólíts ide, Usul! Mutass példát nekünk!

Paul észrevette, hogy Stilgar hangjában csak félig csendül szertartásosság, félig a baráti aggodalom szól belőle.

Abban a pillanatban a nap mintha kipattant volna a szemhatár fölé. Az ég fölvette azt az ezüstös szürkéskék árnyalatot, amely arra figyelmeztetett, hogy ez a nap még arrakisi mércével mérve is rendkívül forró és száraz lesz.

— Eljött immár a perzselő nappal — mondta Stilgar, és most már csak ünnepélyes volt a hangja. — Rajta hát, Usul, hágj föl a mesterre, hajtsad a homokon, férfiak vezéreként!

Paul tisztelgett a zászlónak, amely most már petyhüdten lógott a szélcsendben. A dűne felé fordult, amelyre Stilgar mutatott az előbb — sötéten meredezett, a gerince S alakban hajlott. A csapat nagy része már elindult az ellenkező irányba, fölfelé kapaszkodtak a másik dűnére, amely a táborukat szegélyezte.

Csak egy burnuszos alak maradt ott Paul útjában: Sisakli, a fedaykinok egyik rajparancsnoka. A cirkoruha sapkája és arclapja között csak vastag pillájú szeme látszott.

Ahogy Paul a közelébe ért, Sisakli feléje nyújtott két vékony, ostornyélszerű pálcát. Körülbelül másfél méteresek lehettek, az egyik végükön plasztacél horog villogott, a másik recés volt, hogy jó fogása legyen.

Paul a bal kezével vette el mindkettőt, ahogy megkövetelte a szertartás rendje.

— A tulajdon horgaim — mondta Sisakli rekedt hangon. — Sohasem hagytak cserben.

Paul bólintott, hallgatott, ahogy kellett. Elment a másik mellett, fölmászott a dűnére. A gerincen megállt, hátrapillantott, látta, hogy szétszóródik a csapat, mint egy bogárraj, köpenyeik lobogtak utánuk. Paul most már egyedül állt a homokos gerincen; a szeme előtt csak a látóhatár volt, a lapos, mozdulatlan látóhatár. Jól választotta ki ezt a dűnét Stilgar, magasabb volt a többinél, jobb kilátást nyújtott.

Paul lehajolt, mélyen belenyomta a dobolót a szél felőli lejtőbe, ahol összetömörödött a homok, és jobban továbbíthatta majd a dobolást. Aztán megtorpant, még egyszer átgondolta a tanultakat, átgondolta az előtte álló feladatokat, amelyeken az élete vagy a halála múlott.

Amikor elhúzza a reteszt, a doboló szólni kezd. A homokmezőn valahol egy óriás féreg — egy mester — meghallja, és odaront. Az ostorszerű, kampós botokkal, Paul jól tudta, fölkapaszkodhat a mester magasan domborodó hátára, és meglovagolhatja, mert amíg a féreg valamelyik gyűrűszelvényének elülső szélét nyitva tartja a horog, és bejuthat az érdes homok az érzékenyebb belső részek közé, a hatalmas jószág nem bújik vissza a homok mélyébe. Ellenkezőleg, úgy fordul, hogy a felnyitott szelvény a lehető legtávolabb kerüljön a sivatag felszínétől.

Mesterhajtó vagyok, mondta magában Paul.

Lepillantott a bal kezében tartott horgokra, arra gondolt, hogy elég csak lejjebb vinnie azokat a horgokat a mester terjedelmes oldalán, hogy a lény arra gördüljön-forduljon, amerre ő akarja. Látta már elégszer másoktól. Fölsegítették már a mester hátára egy-egy rövid gyakorlóútra. Az így elfogott férget addig lehetett hajtani, amíg végül kimerülten, mozdulatlanul elnyúlt a homokon, és újabb mestert kellett odaszólítani.

Paul tudta, hogy mihelyt átesett ezen a próbán, joga lesz megtenni a húszdobolónyi utat a Délvidékre, hogy kipihenje magát és felfrissüljön — délre, ahol az asszonyokat, a családokat rejtették el az irtó hadjárat elől az új palmáriumok és sziecstelepek között.

Paul fölemelte a fejét, dél felé nézett, figyelmeztette magát, hogy az erg mélyéből előszólított, vad mester ismeretlen tényező lesz, és ismeretlen maga a próbatétel is annak a számára, aki ideszólítja.

„Vigyázva kell bemérned a közeledő mestert — magyarázta előzőleg Stilgar. — Elég közel kell állnod, hogy amikor elhalad melletted, fölkapaszkodhass rá, de ne olyan közel, hogy elnyeljen!”

Hirtelen elhatározással Paul elhúzta a reteszt a dobolón. A kereplő forogni kezdett, a hívás beledöndült a homokba, egyenletes, kimért ritmussal: Dömm… dömm… dömm…

Fölegyenesedett, tekintete a szemhatárt fürkészte, a fülében ott csengtek Stilgar szavai: „Jól figyeld meg, milyen irányból közeledik! Ne felejtsd el, a féreg ritkán közelíti meg láthatatlanul a dobolót. De azért fülelj is! Gyakran előbb hallod meg, mint látod.”

Aztán betöltötték a gondolatait Csani intő szavai, amelyeket az éjszaka suttogott, amikor úrrá lett rajta a féltés: „Amikor elfoglalod a helyedet a mester útja mellett, teljesen mozdulatlanná kell dermedned! Úgy is kell gondolkodnod, mintha csak homokfolt lennél. Bújj el a köpenyed mögé, és a lényed maga is alakuljon át kis dűnévé!”

Paul lassan végigtekintett a látóhatáron, fülelt, kereste a jeleket, amelyekre megtanították.

Délkeletről tűnt föl a mester. Távoli sziszegés hallatszott, homoksustorgás. Kisvártatva Paul már ki tudta venni a körvonalat is a fényes reggeli égbolt alatt, és rájött, hogy még soha életében nem látott ilyen hatalmas mestert, de említést sem tett senki ekkoráról! Szemlátomást lehetett vagy másfél kilométeres, és ahogy a homok fölcsapott a sivatagot szelő feje előtt, mintha egy hegy közeledett volna.

Ezt nem láttam még sem látomásban, sem élőben, figyelmeztette önmagát Paul. Odasietett a közeledő gigász útjába, elfoglalta a helyét, egész lényét betöltötték a pillanat sürgető követelményei.

Kéretlenül bukkant föl a gondolat Jessicában: Most már bármelyik pillanatban sor kerülhet Paul mesterhajtó próbájára. Titkolni próbálják előlem, pedig a napnál is világosabb.

Csani pedig elment valami rejtélyes útra.

Jessica a pihenőszobájában üldögélt, egy pillanatnyi pihenőt lopva magának az éjszakai tanítás közben. Kellemes helyiség volt, de nem olyan nagy, mint amelyet Tabr sziecsben élvezett, mielőtt menekülniük kellett az üldözők elől. Itt is voltak azonban vastag szőnyegek a lába alatt, puha párnák körülötte, egy alacsony kávézóasztal a közelében, tarka kárpitok a falakon, lágy fényű, sárga parázsgömbök a feje fölött. A helyiséget áthatotta a fremen sziecs jellegzetes, csípős, sűrű szaga, amelyet Jessica magában most már a biztonságérzethez társított.

De tudta, hogy sohasem szűnik meg benne az az érzés, hogy idegenben van. A környezet mostoha nyerseségét hasztalan próbálták leplezni a szőnyegek és kárpitok.

Valami távoli csilingelés-dobolás-csattogás hangja szűrődött be a szobába. Jessica rögtön tudta, hogy szülést ünnepelnek, alighanem Subiaj szült meg. Itt volt már az ideje. Jessica tudta, hogy nemsokára meglátja a babát is: a kék szemű kis kerubot odahozzák majd áldásra a Tisztelendő Anyához. Azt is tudta, hogy a lánya, Alia biztosan ott van az ünneplés forgatagában, és beszámol majd róla.

Még nem érkezett el az éjszakai búcsúima ideje. Nem kezdtek volna ünnepelni, ha közel járt volna már az ideje annak a szertartásnak, amellyel a Poritrinen, a Bela Tegeusén, a Rossakon és a Harmonthepen lezajlott emberrabló hadjáratokat szokták megsiratni.

Jessica fölsóhajtott. Jól tudta, hogy el akarja terelni a gondolatait a fiáról és a veszélyekről, amelyekkel szembe kell néznie: a mélyükben mérgezett karókat rejtő vermekről, a Harkonnenek támadásairól (habár ezek egyre ritkultak, ahogy a fremenek egyre nagyobb pusztítást vittek véghez a támadók és repülőgépeik között az új fegyverekkel, melyeket Paul adott a kezükbe) és a sivatag természetes veszélyeiről — a mesterekről, a szomjúságról, a porvermekről.

Arra gondolt, hogy kér egy kávét, és a gondolattal együtt megint a tudatára ébredt a fremen életmód mindenben megmutatkozó ellentmondásának: milyen jól éltek ezekben a sziecsbarlangokban a grabenek pionjaihoz képest, ugyanakkor mennyivel többet eltűrtek a sivatag mélyében, mint akármelyik Harkonnen-jobbágy!

Mellette, a függönyök között benyúlt egy sötét kéz, letett egy csészét az asztalra, visszahúzódott. Fűszeres kávé illata szállt fel a csészéből.

Az ünneplők adománya, gondolta Jessica.

Fölvette a kávét, belekortyolt, magában elmosolyodott. A világmindenségünk melyik másik társadalmában, kérdezte gondolatban, fogadhatna el az én pozíciómban levő személy italt egy ismeretlen kézből úgy, hogy félelem nélkül fölhajthassa? Most már persze minden mérget átalakíthatnék, mielőtt árthatna nekem, de aki a kávét adta, nem tudja ezt.

Kiürítette a csészét, érezte, hogy a tartalma energiát és felüdülést ad — forró volt és finom.

És eltűnődött azon is, hogy melyik másik társadalomban volna ilyen magától értetődő becse az ő nyugalmának és kényelmének, hogy az ajándékozó csak az ajándékot nyújtja be, de nem erőlteti rá saját magát a megajándékozottra? A tisztelet és szeretet hozta az adományt — csak alig árnyalta félelem.

Még egy mozzanat bukkant felszínre a tudatában: csak rágondolt a kávéra, és már meg is jelent. Nyoma sem volt ebben a telepátiának, ezt tudta jól. Ez a tau volt, a sziecsközösség szinte szerves egysége, kárpótlás a közös fűszerméreg alattomos hatásáért. Az emberek nagy tömege sohasem juthatott el olyan megvilágosodásig, mint amilyet Jessica az Élet Vizétől kapott; nem volt meg hozzá az előképzettségük, nem voltak fölkészülve rá. A gondolkodásuk kivetette magából mindazt, amit nem tudtak megérteni vagy a magukévá tenni. Néha azonban mégis úgy éreztek, úgy reagáltak, mint egyetlen organizmus.

És egy pillanatra sem jutott az eszükbe, hogy ez véletlen lenne.

Átesett vajon már Paul a próbán? kérdezte magában Jessica. A képessége megvan hozzá, de a véletlen akárkivel végezni tud néha.

A várakozás…

A várakozás sivársága, gondolta. Az ember csak egy darabig képes várakozni. Aztán fölébe kerekedik a várakozás, és maga alá gyűri.

Mindenféle várakozást megismertek már az életük során.

Több mint két éve vagyunk itt, gondolta, és legalább kétszer annyit kell még eltöltenünk, mielőtt akár csak gondolni is merhetnénk rá, hogy megpróbáljuk kiragadni az Arrakist a Harkonnen-kormányzó, a Mudir Nahija, a vadállat Rabban kezéből.

— Tisztelendő Anya?

Az ajtón túlról, a függönyök mögül szóló hang Harahé volt, Paul háztartásának másik nőtagjáé.

— Tessék, Harah.

Szétváltak a függönyök, és Harah mintha belebegett volna közöttük. Sziecsbeli saru volt rajta, vörössárga mintás ruha, amely majdnem vállig szabadon hagyta a karját. Fekete haját középen elválasztotta és hátrasimította, olajos fénnyel simult a fejére, mint valami bogárra a szárnya. Az éles, ragadozó vonásokon most szigorú, rosszalló kifejezés ült.

Harah után megjelent Alia, a két év körüli kislány.

Leánya láttán Jessicát most is, mint máskor oly sokszor, megdöbbentette, mennyire emlékeztetett Alia a kétéves Paulra. Ugyanaz a tágra nyílt, komoly, kutató tekintet, ugyanaz a sötét haj, ugyanaz a határozott száj. Voltak azonban finom különbségek is, és a felnőttek legtöbbje éppen ezeket találta Aliában nyugtalanítónak. A gyermek — noha épp csak kinőtt még a csecsemőkorból — korát messze meghaladó önfegyelmet és tájékozottságot tanúsított. A felnőtteket megbotránkoztatta, amikor észrevették, milyen jól mulat az ellenkező neműek finom, sikamlós évődésén. Vagy azon kapták magukat, hogy figyelmesen hallgatják félig selypítő hangját — hiszen még a szájpadlása sem keményedett meg —, és nem tudják hová tenni a csúfondáros megjegyzéseket, amelyek csak olyan tapasztalatokon alapulhattak, amilyenekre még soha egyetlen kétéves sem tehetett szert.

Harah elkeseredett sóhajjal leroskadt egy párnára, rosszalló képpel ránézett a gyermekre.

— Alia. — Jessica odaintette a lányát.

A gyermek odament az anyja melletti párnához, leült rá, megragadta az anyja kezét. A testi érintkezés újra létrehozta azt a tudatközösséget, amelyben már Alia megszületése előtt osztoztak. Nem a gondolataikat osztották meg egymással, habár olykor robbanásszerűen megtörtént az is, ha egymáshoz értek, miközben Jessica éppen átváltoztatta a fűszermérget egyik vagy másik szertartáshoz. Ez valami nagyobb, átfogóbb dolog volt, közvetlen érzékelése egy másik eleven szikrának, átható és megrendítő dolog, idegi közösség, amitől érzelmileg egyek lettek.

Azzal az udvariassággal, amely megillette a fia háztartásának tagját, Jessica föltette a hagyományos üdvözlő kérdést:

— Szubak ul kuhar, Harah? Jól vagy ma éjszaka, Harah?

A nő ugyanolyan szertartásosan válaszolt:

— Szubak un nar. Jól vagyok. — Színtelen volt a hangja. Megint mélyet sóhajtott.

Jessica valami vidámságot érzett Aliából.

— A bátyám ganimája mérges rám — mondta Alia a maga félselypítésével.

Jessicának nem kerülte el a figyelmét, milyen kifejezéssel illette Alia a másik nőt: ganima. A finom árnyalatokat kifejező fremen nyelvben ez a szó „harci szerzeményt” jelentett, de azzal a mellékízzel, hogy a szerzeményt már nem használták az eredeti rendeltetésére. A harcból hozott dárdahegy, amelyből otthon függönynehezék lett.

Harah bosszúsan ránézett a gyermekre.

— Ne próbálj sértegetni, Alia! Tudom, hol a helyem.

— Már megint mit csináltál, Alia? — kérdezte Jessica.

Harah válaszolt:

— Nemcsak hogy nem volt hajlandó ma a többiekkel játszani, hanem beleütötte az orrát olyanba is, amihez…

— Elbújtam a függönyök mögött, és megnéztem, hogyan jött a világra Subiaj gyereke — mondta Alia. — Fiú. Egyre csak sírt. Micsoda tüdeje van annak a fiúnak! Aztán, amikor már eleget sírt…

— Előbújt és megfogta — mondta Harah —, a kicsi meg abbahagyta a sírást. Pedig mindenki tudja, hogy a fremen gyereknek a születésekor kell kibőgnie magát, ha a sziecsben van, mert aztán többet nem sírhat, nehogy eláruljon minket a hardzs során.

— Sírt már eleget — mondta Alia. — Csak érezni akartam a szikrát benne, az életet. Nem akartam mást. És amikor megérezte, hogy ott vagyok, már nem akart többet sírni.

— És megint volt miről beszélniük az embereknek! mondta Harah.

— Subiaj fia egészséges? — kérdezte Jessica. Látta, hogy valami mélységesen fölkavarta Harahot, és azon tűnődött, micsoda.

— Egészségesebbet nem is lehetne kívánni — mondta Harah. — Tudják, hogy Alia nem bántotta. Nem is azzal volt bajuk, hogy megfogta. A gyerek rögtön megnyugodott, és látszott rajta, hogy jól érzi magát. Hanem…

— Arról van szó, hogy a lányom más, mint a többi? — kérdezte Jessica. — Hogy úgy beszél és olyasmikről beszél, amiről más ekkora gyermeknek fogalma sem lehetne… múltbéli dolgokról?

— Honnét tudhatná, hogy nézett ki egy gyerek a Bela Tegeusén?! — fakadt ki Harah.

— De pont olyan! — szólt közbe Alia. — Subiaj fia pont olyan, mint akit Mitha szült, még a kettéválás előtt!

— Alia! — szólt rá Jessica. — Figyelmeztettelek!

— De anya, én láttam, és igaz volt, és…

Jessica megrázta a fejét, látta Harah arcán a feldúltság jeleit. Mit hoztam a világra? kérdezte magától Jessica. Egy lányt, aki a születésekor tudott mindent, amit én tudtam… sőt többet: mindent, amit föltártak előtte a múlt folyosóiból bennem előbukkanó Tisztelendő Anyák.

— Nemcsak arról van szó, hogy miket mond — mondta Harah. — Hanem azok a gyakorlatok is! Ahogy csak ül és bámul egy követ, és csak egy kis izmot mozgat az orra mellett vagy az ujja tetején, vagy…

— Az a Bene Gesserit-kiképzés része — mondta Jessica. — Te is tudod, Harah. Megtagadnád a lányomtól, ami a jussa?

— Tisztelendő Anya, tudod jól, hogy az ilyesmi engem nem zavar — mondta Harah. — Csak az emberek morgolódnak. Veszélyt érzek. Azt mondogatják, hogy a lányod egy démon, hogy a többi gyerek nem hajlandó játszani vele, hogy Alia…

— Olyan kevés van benne, ami közös a többivel mondta Jessica. — Egyáltalán nem démon. Csak a…

— Persze hogy nem az!

Jessicát meglepte a Harah hangjában csengő indulat. Lepillantott Aliára. A gyermek mintha a gondolataiba merült volna, az egész lényéből valami… várakozás érzett. Jessica visszafordult Harahhoz.

— Méltányolom, hogy a fiam háztartásának tagja vagy — mondta Jessica. (Alia keze megmozdult az övében.) — Nyíltan elmondhatod nekem, akármi nyomja a szívedet.

— Nem sokáig leszek a fiad háztartásának tagja — mondta Harah. — A fiaim kedvéért vártam idáig, hogy megkapják azt a külön kiképzést, amelyet Usul fiaiként megkapnak. Elég kevés, amit én adhatnék nekik, mert mindenki tudja, hogy a fiad nem osztja meg velem az ágyát.

Alia megint megmoccant Jessica mellett, szendergőn, melegen.

— Pedig jó társa lehettél volna a fiamnak — mondta Jessica.

És magában hozzátette, hiszen mindig ott voltak benne az ilyen gondolatok: Társa… nem felesége. Jessica gondolatai most egyenesen a középpontba sűrűsödtek, a fájdalom köré, amely abból a sziecsbeli szóbeszédből fakadt, hogy a fia és Csani kapcsolata állandósult, házasság lett belőle.

Szeretem Csanit, gondolta Jessica, de figyelmeztette magát, hogy az érzelmeknek esetleg meg kell hátrálniuk az uralkodói szempontok előtt. Az uralkodói házasságokat nem a szerelem hozta össze.

— Azt hiszed, nem tudom, mi a terved a fiaddal? — kérdezte Harah.

— Miről beszélsz? — csattant föl Jessica.

— Arról a tervedről, hogy egyesítsd a törzseket az Ő vezetésével.

— És az rossz?

— Úgy érzem, veszély fenyegeti a fiadat… és Alia része annak a veszélynek.

Alia közelebb fészkelődött az anyjához, most már nyitott szemmel, fürkészően nézte Harahot.

— Figyelni szoktalak benneteket, amikor együtt vagytok — folytatta Harah —, ahogy egymáshoz értek. És Alia olyan, mint a tulajdon vérem, mert a húga annak, aki olyan, mint a testvérem. Vigyáztam rá, őrködtem fölötte azóta, hogy a világra jött, az óta a portya óta, amikor ide menekültünk. Sok mindent észrevettem ám rajta…

Jessica bólintott, érezte, hogy mellette Aliában valami nyugtalanság kezd egyre jobban fokozódni.

— Tudod, mire gondolok — mondta Harah. — Ahogy már az elején megértette, amit mondtunk neki. Mikor volt még egy baba, aki ilyen kis korában ismerte a vízfegyelmet? Melyik másik babának volt az az első szava a dajkájához, hogy „Szeretlek, Harah”?

Harah villogó tekintete Aliára szegeződött.

— Mit gondolsz, miért nyelem le a sértéseit? Mert tudom, hogy nincs bennük rossz szándék.

Alia fölnézett az anyjára.

— Igen, Tisztelendő Anya, vannak szellemi képességeim — mondta Harah. — Lehettem volna Sayyadina én is. És látom, amit látok.

— Harah… — Jessica megvonta a vállát. — Nem tudom, mit mondjak. — És meglepődött magán, mert ez szó szerint igaz volt.

Alia fölegyenesedett, kihúzta magát. Jessica érezte, hogy megszűnt a várakozás érzete, most elhatározás és szomorúság elegye sugárzott a leányából.

— Hibát követtünk el — szólalt meg Alia. — Most már szükségünk van Harahra.

— A magszertartáson — mondta Harah —, amikor átváltoztattad az Élet Vizét, Tisztelendő Anyám, amikor még Alia a méhedben volt…

Szükségünk van Harahra? kérdezte magában Jessica.

— Ki más szólhat az emberekhez, ki más értethet meg egy kicsit velük engem? — kérdezte Alia.

— Mit akarsz tőle, mit tegyen? — kérdezte Jessica.

— Már tudja, mit kell tennie — mondta Alia.

— Elmondom nekik az igazságot — mondta Harah. Az arca most mintha hirtelen megöregedett volna, mintha szomorúság telepedett volna a szigorú ráncokba húzódó, kreol vonásokra, az éles boszorkányarcra. — Elmondom nekik, hogy Alia csak úgy tesz, mintha kisgyerek lenne, hogy soha nem volt gyerek.

Alia megrázta a fejét. Könnyek csorogtak az arcán, és Jessicát megcsapta a lányából áradó szomorúság, mintha ő maga élte volna át az érzést.

— Tudom, hogy szörnyszülött vagyok — suttogta Alia. A gyermeki szájból jövő felnőtt összegezés olyan volt, mint valami keserű „igen”.

— Nem vagy szörnyszülött! — förmedt rá Harah. — Ki merészelte azt mondani, hogy szörnyszülött vagy?

Jessica megint elámult rajta, milyen védelmező indulat csengett Harah hangjában. Most értette meg, hogy Alia helyesen ítélte meg: valóban szükségük volt Harahra. A törzs meg fogja érteni Harahot — a szavait és az érzelmeit is —, mert szemlátomást úgy szerette Aliát, mintha a tulajdon gyermeke lett volna.

— Ki mondta? — ismételte meg a kérdést Harah.

— Senki.

Alia beletörölte a könnyeit Jessica abájának sarkába, aztán kisimította a köpenyt ott, ahol benedvesítette és meggyűrte.

— Akkor meg ne halljam még egyszer! — parancsolt rá Harah.

— Jó.

— Most pedig — mondta Harah — elmondhatod, milyen volt, hogy aztán én elmondhassam a többieknek. Mondd el, mi történt veled!

Alia nyelt egyet, fölpillantott az anyjára.

Jessica bólintott.

— Egyszer csak fölébredtem — mondta Alia. — Mintha álomból ébredtem volna, csak éppen nem emlékeztem az elalvásra. Meleg, sötét helyen voltam. És féltem.

Ahogy a lánya félig selypítő hangját hallgatta, Jessica visszaemlékezett arra a bizonyos napra, a nagy barlangteremre.

— Amikor féltem — folytatta Alia —, el akartam menekülni, de nem volt hová. Aztán megláttam egy szikrát… illetve nem olyan volt, mintha láttam volna, hanem a szikra csak ott volt velem, és éreztem az érzelmeit… megnyugtatott, megvigasztalt, megértette velem, hogy nem lesz semmi baj. Az volt az anyám.

Harah megdörgölte a szemét, biztatóan rámosolygott Aliára. A fremen asszony szemében azonban valami dúltság látszott, valami feszültség, mintha a szemével is hallani akarta volna Alia szavait.

Jessica azt gondolta magában: Mit tudunk valójában arról, hogy miként gondolkodik olyasvalaki, mint ő… a maga páratlan tapasztalatai, képzettsége, származása alapján?

— És amikor már megnyugodtam és biztonságban éreztem magam — folytatta Alia —, akkor megjelent egy harmadik szikra… és mintha rengeteg minden történt volna egyszerre. Az a szikra az öreg Tisztelendő Anya volt. Kicserélte… kicserélte az életét az anyáméval… mindent… és én ott voltam velük, láttam mindent… az egészet. Aztán vége lett, és én ők voltam és a többiek voltam mind és én magam is… csak nagyon sokáig tartott, amíg visszataláltam magamhoz. Nagyon sokan voltak… voltunk…

— Kegyetlenség volt — mondta Jessica. — Egyetlen élőlénynek sem volna szabad így ébrednie öntudatra. Az a csoda, hogy be tudtad fogadni mindazt, ami veled történt.

— Nem tehettem mást! — mondta Alia. — Nem tudtam, hogy zárhatnám ki; vagy hogy rejthetném el a tudatomat… hogy kapcsolhatnám ki… csak megtörtént minden… minden…

— Nem tudtuk — mormogta Harah. — Amikor odaadtuk anyádnak átváltoztatásra a Vizet, nem tudtuk, hogy te ott vagy már őbenne.

— Ne szomorkodj miatta, Harah — mondta Alia. — Nekem sincs miért sajnálnom magam. Végül is van minek örülnünk: Tisztelendő Anya vagyok! A törzsnek két Tisztelen…

Elhallgatott, félrehajtotta a fejét, fülelt.

Harah hátrabillent a sarkán, nekidőlt a párnának, rámeredt Aliára, aztán lassan fölemelte a tekintetét Jessica arcára.

— Nem sejtetted? — kérdezte Jessica.

— Pssszt! — szólt rájuk Alia.

Távoli, ritmikus kántálás szűrődött be hozzájuk a függönyökön át, amelyek elválasztották őket a sziecs folyosójától. Egyre hangosabb lett, most már ki lehetett venni a szavakat is: Ja, ja, jaum! Ja, ja jaum! Mu zein, vallah! Ja, ja, jaum! Mu zein, vallah!

A kórus elhaladt a bejárat előtt, hangjuk beharsogott a belső helyiségekbe. Aztán eltávolodtak.

Amikor már csak messziről, halkan hallatszottak, Jessica elkezdte a szertartást. Szomorúság csengett a hangjában.

— Ramadan volt, április volt a Bela Tegeusén.

— A családom a tavas kertben ült — mondta Harah —, körülöttük a levegő fürdött a nedvességben, mely a szökőkút sugarából áradt. Kéznyújtásnyira állt egy portigul-fa, az ágain ragyogó, gömbölyű gyümölcsök. A földön kosár, benne mis-mis, baktava, köcsögökben liban — jobbnál jobb ennivalók. A kertjeinkben, a nyájainkban béke honolt — béke volt körülöttünk mindenütt.

— Csupa boldogság volt az élet, amíg a támadók meg nem jöttek — mondta Alia.

— Ereinkben megfagyott a vér barátaink sikolya hallatán — mondta Jessica. Érezte, ahogy szétáradnak benne az emlékek abból a számtalan másik múltból, amelyben osztozott.

— La, la, la, jajongtak az asszonyok — mondta Harah.

— A támadók átcsörtettek a mustamalon, reánk rontottak késeikkel, melyek férjeink vérétől vöröslöttek — mondta Jessica.

Csend telepedett hármójukra, ahogy csend telepedett most a sziecs minden lakóhelyiségére, amíg emlékeztek, hogy eleven maradjon bennük a gyász.

Kis idő múlva Harah mondta ki a szertartás befejező mondatát, de olyan kíméletlenséggel, ahogy Jessica még sohasem hallotta.

— Soha nem bocsátunk meg, és soha nem felejtünk — mondta Harah.

A szavait követő mély csöndben hirtelen emberek zsivajgása, köpenyek suhogása ütötte meg a fülüket, valaki megállt a Jessica szobájának bejáratát takaró függöny mögött.

— Tisztelendő Anya…?

Női hang volt. Jessica ráismert: Tartar volt az, Stilgar egyik felesége.

— Tessék, Tartar.

— Baj van, Tisztelendő Anya.

Jessica érezte, hogy összeszorul a szíve, hirtelen belenyilallt a félelem.

— Paul… — rebegte.

Tartar félrevonta a függönyt, belépett. Mielőtt a függöny visszahullott, Jessica egy egész embercsoportot pillantott meg odakint. Fölnézett Tartarra — aprócska, sötét bőrű, sötét hajú nő volt, vörös mintázatú fekete ruhában. Csupakék szemét Jessicára szegezte, kicsiny orrának cimpái kitágultak, hogy látni lehetett az orrdugók horzsolásának nyomát.

— Mi az? — förmedt rá Jessica.

— Hír jött a sivatagból — mondta Tartar. — Usul próbatétele a mesterrel… ma lesz. Az ifjak azt mondják, nem vallhat kudarcot, estére már mesterhajtó lesz belőle. Az ifjak portyára gyülekeznek. Ki akarnak rontani északra, ott akarnak találkozni Usullal. Azt mondják, akkor majd fölemelik a hangjukat, rákényszerítik majd Usult, hogy kihívja Stilgart, és átvegye a parancsnokságot a törzsek fölött.

Hogy gyűjtik a vizet, beültetik a dűnéket, lassan, de biztosan megváltoztatják a világukat — mindez már nem elég, gondolta Jessica. A kicsiny győzelmek, amelyek azonban biztos győzelmek, már nem elégítik ki őket most, hogy Paul és én kiképeztük őket. Érzik az erejüket. Harcolni akarnak!

Tartar az egyik lábáról a másikra álldogált, megköszörülte a torkát.

Tudjuk, mi indokolja az óvatos várakozást, gondolta Jessica, de ott a kielégületlenségünk gyökere is. Tudjuk azt is, milyen kárt tehet bennünk a túl sokáig elhúzott várakozás. Eltűnik belőlünk a cél tudata, ha sokáig várakozunk.

— Az ifjak azt beszélik, hogy ha Usul nem hívja ki Stilgart, akkor biztosan fél tőle — mondta Tartar.

Lesütötte a szemét.

— Ez hát a helyzet — mormolta Jessica. És azt gondolta: Hát ezt előre láttam. Ahogy Stilgar is…

Tartar megint megköszörülte a torkát.

— Még Soab, a bátyám is ezt mondja. Usulnak nem lesz más választása.

Akkor eljött az ideje, gondolta Jessica. És ezt Paulnak egyedül kell intéznie! A Tisztelendő Anya nem keveredhet bele, nem mer belekeveredni az utódlási küzdelembe.

Alia kihúzta a kezét az anyjáéból.

— Elmegyek Tartarral, meghallgatom azokat az ifjakat — mondta. — Talán van kiút.

Jessica pillantása találkozott Tartaréval, de a szavai Aliához szóltak:

— Menjél csak! És aztán mielőbb számolj be róla!

— Nem akarjuk, hogy ez megtörténjen, Tisztelendő Anya — mondta Tartar.

— Nem akarjuk — hagyta helyben Jessica. — A törzsnek minden erejére szüksége van. — Harahra pillantott. — Velük mégy?

Harah válaszolt a kérdés kimondatlan felére is:

— Tartar nem engedi, hogy Aliának bármi bántódása essék. Tudja, hogy nemsokára közös feleségek leszünk, ő meg én, ugyanazon a férfin osztozunk majd. Már megbeszéltük magunk között. — Fölnézett Tartarra, aztán vissza Jessicára. — Van egy megállapodásunk…

Tartar odanyújtotta a kezét Aliának.

— Sietnünk kell — mondta. — Az ifjak mindjárt elindulnak.

Átbújtak a függönyök között, a kislány keze ott lapult az aprócska asszonyéban, de mintha a kislány vezette volna.

— Ha Paul Muad-Dib megöli Stilgart, az nem szolgálja a törzs érdekét — mondta Harah. — Ezelőtt mindig így ment az utódlás, de megváltoztak az idők.

— A te számodra is — mondta Jessica.

— Nem képzelheted, hogy nem vagyok biztos egy ilyen viadal eredményében — mondta Harah. — Mindenképpen Usul győzne.

— Erre céloztam — mondta Jessica.

— És azt hiszed, a személyes érzelmeim befolyásolják az ítéletemet — mondta Harah. Megrázta a fejét, tarkóján megcsörrentek a vízkarikák. — Mekkorát tévedsz! Lehet, hogy azt is hiszed, hogy bánom, hogy nem én vagyok Usul választottja, és féltékeny vagyok Csanira?

— Az ember maga dönt, amennyire képes rá — mondta Jessica.

— Sajnálom Csanit — mondta Harah.

Jessica megdermedt.

— Hogyhogy?

— Tudom, mit gondolsz róla — mondta Harah. — Hogy nem való feleségül a fiadnak.

Jessica hátradőlt, kényelembe helyezte magát a párnákon. Vállat vont.

— Lehet.

— Talán igazad van — mondta Harah. — Ha igen, akkor váratlan szövetségesre találhatsz — Csani személyében. Ő ugyanis azt akarja, ami a legjobb Neki.

Jessica hirtelen úgy érezte, gombóc van a torkában. Nyelt egyet.

— Csani nagyon kedves a szívemnek — mondta. — Nem lehetne ennél…

— Nagyon piszkosak ezek a szőnyegek — szakította félbe Harah. Pillantása végigpásztázott a földön, nem nézett Jessica szemébe. — Állandóan járkál itt az a rengeteg ember! Igazán gyakrabban kéne kisöpörtetned…

Paul ott várakozott a homokon, a gigászi mester várható útjának közelében. Nem szabad csempész módra várakoznom, türelmetlenül toporogva, intette magát. A sivatag részévé kell válnom.

Most már csak percek voltak hátra, amíg a lény odaér — haladásának súrlódó hangja betöltötte a levegőt. Szájának barlangnyílásában úgy álltak a hatalmas fogak, mint valami óriás virág szirmai. A belőle áradó fűszerszag elnyomott minden mást.

Paul cirkoruhája kényelmesen simult a testére, alig érzékelte az orrdugókat, a maszkot. Most minden egyebet háttérbe szorított Stilgar tanítása, a homokon eltöltött gyötrelmes órák emléke.

„Durva homokban milyen távol kell állnod a mester útvonalától?” kérdezte annak idején Stilgar.

És Paul emlékezett, hogy jól megfelelt rá: „Annyiszor fél méterre, ahány méter a mester átmérője.”

„Miért?”

„Hogy kívül maradjak az örvénylésen, de még legyen időm odarohanni és fölhágni rá.”

„Álltál már a kicsinyek hátán, amelyeket a magért és az Élet Vizéért tenyésztünk — mondta Stilgar. — De amelyiket a próbatételedhez odaszólítod majd, az vadon élő mester lesz, a sivatag ura. Illő tiszteletet kell majd tanúsítanod iránta.”

Most már a doboló mély dübögése összevegyült a közeledő féreg sziszegésével-surrogásával. Paul mélyet lélegzett, még a szűrőkön át is megérezte a homok kesernyés, ásványi szagát. A vad mester, a sivatag gigászi ura már majdnem fölötte tornyosult. A homokot szelő első szelvényei olyan homokhullámot csaptak szét, amely a térdéig fog majd fölemelkedni…

Gyere csak, szép szörnyeteg, gondolta Paul. Gyere! Hallod, hogy hívlak, gyere hát! Gyere csak!

A hullám megemelte a lábát. Porfelleg csapott át rajta. Nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, egész világából nem maradt más, csak az a homokfelhőkbe burkolózó, domború fal, az a szelvényezett szikla, az élesen kirajzolódó gyűrűkkel.

Paul fölemelte a horgait, bemérte az irányukat, előrecsapott velük. Érezte, ahogy megakadnak, megrántják a kezét. Nagyot szökkent, megvetette a lábát azon a falon, kifelé dőlt, a horgok nyelén lógva. Ez volt a próba igazán kritikus pillanata: ha jól, pontosan egy gyűrűszelvény elülső szélén sikerült elhelyeznie a horgokat, úgy, hogy kinyíljon a szelvény, a féreg nem fog feléje hengeredni, agyonnyomni.

A féreg mozgása lelassult. Átsiklott a dobolón, elnémította. Lassan hengeredni kezdett — föl, föl! —, hogy a lehető legmagasabbra kerüljenek azok az ingerlő horgok, minél távolabb vigye a homoktól a gyűrűszelvény lágy belső hártyáját.

Paul hirtelen a féreg hátán találta magát. Diadalittas érzés fogta el, mint valami uralkodót, aki végigtekint a birodalmán. Vissza kellett fojtania hirtelen vágyát, hogy ugrálni kezdjen odafönn, megfordítsa a férget, megmutassa, milyen tökéletesen ura a teremtménynek.

Hirtelen megértette, miért hívta fel egyszer intően Stilgar a figyelmét azokra a meggondolatlan ifjakra, kik játszadoztak ezekkel a szörnyetegekkel, táncoltak, kézen álltak a hátukon, kivették mind a két horgot, aztán visszaakasztották, mielőtt még a féreg levethette volna őket.

Paul az egyik horgot a helyén hagyta, a másikat kivette, beakasztotta valamivel lejjebb a féreg oldalán. Amikor szilárdan állt a helyén, kiemelte az elsőt, lejjebb vitte azt is, így haladt egyre lejjebb a féreg oldalán. A hatalmas test hengeredni kezdett, és a mozdulattal lassan el is fordult haladtában, megkerülte azt a liszthomokos sávot, ahol a többiek csendben várakoztak.

Paul látta, hogy felugranak ők is, a horgaik segítségével kapaszkodtak fölfelé, de elkerülték az érzékeny gyűrűperemeket, amíg föl nem értek. Végül már mindannyian ott voltak Paul mögött hármas vonalban, a horgaikba kapaszkodva.

Stilgar előrement közöttük, megnézte, hogy állnak Paul horgai, aztán Paul mosolygó képére emelte a tekintetét.

— Sikerült, mi? — kérdezte, fölemelve a hangját, hogy túlharsogja a homok surrogását. — Azt hiszed, ugye? Hogy ügyesen csináltad, mi? — Kihúzta magát. — Hát mondhatom, pocsék voltál! Tizenkét évesektől is láttam már jobbat! Ahol álltál, tőled balra dobhomok volt! Ha a féreg feléd fordult volna, nem tudtál volna hová menni!

A mosoly eltűnt Paul arcáról.

— Láttam a dobhomokot.

— Akkor miért nem intettél, hogy valamelyikünk álljon oda kisegítőnek? Azt még a próbatétel szabályai sem tiltják!

Paul némán nyelt egyet, arcát beletartotta a menetszélbe.

— Arra gondolsz, nem szép tőlem, hogy ezt most mondom — folytatta Stilgar. — Ez a kötelességem. Arra kell gondolnom, mennyit érsz a csapatnak. Ha ráléptél volna arra a dobhomokra, a mester feléd indult volna.

Hirtelen föltámadt haragja ellenére Paul jól tudta, hogy Stilgarnak igaza van, de egy teljes percébe telt, és az anyjától kapott kiképzés minden fortélyát segítségül kellett hívnia, hogy lecsillapítsa magát.

— Bocsánatot kérek — mondta. — Nem fog többször előfordulni.

— Szorult helyzetben mindig legyen melletted kisegítő, aki elkapja a férget, ha te elhibázod — mondta Stilgar. — Ne feledd, hogy együtt vagyunk! Úgy nem lehet baj. Együtt vagyunk, igaz?

Megveregette Paul vállát.

— Együtt vagyunk — helyeselt Paul.

— Most pedig — mondta Stilgar, és érdes volt a hangja — mutasd meg, hogy tudsz bánni a mesterrel! Melyik oldalon vagyunk?

Paul lepillantott a pikkelyes, szelvényezett felületre, amelyen álltak, megnézte a pikkely alakját, méretét: tőle jobbra egyre nagyobbak, balra egyre kisebbek sorakoztak. Minden féreg, Paul jól tudta, általában többször fordította az egyik felét a talaj felé. És ahogy idősebbek lettek, a testhelyzetük szinte teljesen rögzült. A lenti pikkelyek nagyobbak, vastagabbak, simábbak lettek. Egy nagy férgen már a méretből meg lehetett állapítani, melyek a fenti pikkelyek.

Paul áthelyezte a horgait, balra indult. Intett a segítőknek, hogy nyissák meg oldalt a szelvényeket, hogy a féreg tartsa az egyenes irányt, miközben oldalt hengeredik. Amikor sikeresen hasra fordította, intett két kormányosnak, hogy lépjenek ki a vonalból, menjenek előre.

— Haíííí-joh! — harsant fel a szájából a hagyományos kurjantás. A bal oldali kormányos megnyitott ott egy szelvényt.

A féreg méltóságteljes ívben megfordult, hogy védje fölnyitott szelvényét. Amikor teljesen visszafordult dél felé, Paul elkiáltotta magát:

— Gejrat!

A kormányos kiemelte a horgát. A féreg kiegyenesedett, egyenes vonalban haladt tovább.

— Jól van, Paul Muad-Dib! — mondta Stilgar. — Ha sokat gyakorolsz, lehet, hogy egyszer még mesterhajtó lesz belőled.

Paul összeráncolta a homlokát. Nem én voltam fönn elsőnek? gondolta.

Mögüle hirtelen nevetés csapta meg a fülét. A csapat kurjongatni kezdett, az ő neve szállt az ég felé.

— Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib!

Messze hátulról, a féreg farka felől most odahallatszott az ösztökélők zaja, ahogy a farokszelvényeket püfölték. A féreg fokozta a sebességét. Köpönyegeik csapkodtak a szélben. A homoksurrogás egyre hangosabb lett.

Paul hátranézett, megkereste Csani arcát a csapatban. Őt nézte, ahogy odaszólt Stilgarnak:

— Akkor tehát mesterhajtó vagyok, Stil?

— Hal jaum! Mesterhajtó lettél ezen a napon.

— Akkor én mondhatom meg, merre menjünk?

— Ez a rendje.

— És fremen vagyok, aki ezen a napon született meg, itt, a Habbanija-ergen! Nem volt élet az életem az előtt a nap előtt. Eddig a napig olyan voltam, mint egy kisgyermek.

— Nem egészen kis gyermek — jegyezte meg Stilgar. Megkötötte a csuklyája sarkát, amely csapkodott a szélben.

— De egy dugó dugaszolta be a világomat, és ma kiröpült az a dugó!

— Nincs itt semmiféle dugó.

— Én délre mennék, Stilgar — húszdobolónyit! Megnézném azt a vidéket, amelyet mi teremtünk most meg magunknak, azt a vidéket, amelyet eddig csak mások szemével láttam!

És megnézném a fiamat és a családomat, gondolta. Most időre van szükségem, hogy fontolóra vegyem a jövőt, a gondolataimban múltként jelen lévő jövőt.

Stilgar állhatatos, fürkésző tekintettel méregette. Paul figyelme változatlanul Csanira irányult, látta, hogy érdeklődés villant meg a szemében, észrevette azt is, hogy a szavai izgalmat keltenek a csapatban.

— Az emberek alig várják, hogy rajtaüssünk a vezetéseddel a Harkonnen-tanyákon — mondta Stilgar —, alig egydobolónyira innét.

— A fedaykinok már sok rajtaütésben vettek részt alattam — mondta Paul —, és még sokban fognak is, amíg egyetlen Harkonnen sem rontja az arrakisi levegőt.

Stilgar alaposan szemügyre vette, és Paul rájött, hogy a másik ezt a pillanatot most annak az emléknek a tükrében látja, ahogy ő került annak idején Tabr sziecs élére és a Vezérek Tanácsának főhelyére Liet-Kynes halála után…

A fülébe jutotta fremen ifjak békétlenkedésének híre, gondolta Paul.

— Óhajtod, hogy összehívjuk a vezéreket? — kérdezte Stilgar.

A csapatban levő ifjak tekintete megvillant. A száguldó homokféreg hátán egyensúlyozva szemmel tartották a két vezért; és Paul észrevette a nyugtalanságot Csani tekintetében is, ahogy a lány hol Stilgarra, a nagybátyjára, hol Paul Muad-Dibre, a párjára pillantott.

— Nem találhatod ki, hogy mi a szándékom — mondta Paul.

És magában azt gondolta: Nem visszakozhatom. A hatalmamba kell kerítenem ezeket az embereket.

— Ma te vagy a homok mudirja — mondta Stilgar. Rideg volt a hangja és szertartásos. — Miként akarsz élni a hatalmaddal?

Időre van szükségünk, hogy megnyugodjunk, hogy higgadtan mérlegeljünk, gondolta Paul.

— Délre megyünk — mondta.

— Akkor is, ha azt mondom, hogy amikor véget ér ez a nap, visszafordulunk észak felé?

— Délre megyünk — ismételte meg Paul.

Az elkerülhetetlenbe belenyugvó ember méltósága érzett Stilgaron, ahogy szorosra fogta maga körül a köpenyét.

— Gyűlés lesz — mondta. — Kiküldöm majd az üzeneteket.

Azt hiszi, ki fogom hívni, gondolta Paul. És tudja, hogy nem győzhet ellenem.

Paul dél felé fordult, beletartotta arcát a szélbe, a szükségszerűségek szövevényére gondolt, amely a döntése mögött rejlett.

Semmit sem értenek, futott át rajta.

De tudta, hogy semmilyen megfontolástól sem hagyhatja eltántorítani magát. Ott kellett maradnia azon a bizonyos borotvaélen, a jövőben látott idővihar közepén, mert elérkezik majd egy pillanat, amikor kibogozhatja a szövevényt, de csak akkor, ha ő ott van, ahol átvághatja majd a központi csomót.

Nem fogom kihívni Stilgart, ha van rá mód, gondolta. Ha másképpen is meg lehet akadályozni a dzsihadot…

— Vacsorára és esti imára a Madárbarlangnál fogunk letáborozni, a Habbanija-gerinc tövében — mondta Stilgar. Megtámasztotta magát egy horoggal a mester ringó hátán, előreintett, a sivatagból kiemelkedő alacsony szirtfal felé.

Paul szemügyre vette a gerincet, a hullámokként fölemelkedő hatalmas sziklavonulatokat. Egyetlen zöld folt, egyetlen virág sem enyhítette a kőmerev szemhatár képét. Mögötte húzódott a déli sivatag felé vezető út — legalább tíz napig, tíz éjszakáig tartó út, akármilyen gyors iramra ösztökélik is a mestereket.

Húszdobolónyi út.

Messze maguk mögött hagyják majd a Harkonnen-őrjáratokat. Paul tudta, milyen lesz, az álmai megmutatták már. Egy napon menet közben egyszer csak valamicskét megváltozik majd a látóhatár színe — de olyan árnyalatnyi lesz csak a változás, hogy az ember azt hiheti, csak a vágyai játszanak a képzeletével —, és ott lesz az új sziecs.

— Megfelel a döntésem Muad-Dibnek? — kérdezte Stilgar, Csak egy leheletnyi gúny volt a hangjában, de körülöttük a fremen fülek, melyek hozzászoktak, hogy megkülönböztessék a madárrikoltások minden árnyalatát, hogy megértsék a cielago csipogó üzenetét, meghallották a gúnyt, és kíváncsian figyelték, hogyan reagál rá Paul.

— Stilgar hallotta, amint hűséget fogadtam neki, amikor fölszenteltük a fedaykinokat — mondta Paul. — Az én fedaykinjaim tudják, hogy nem volt hamisság a szavamban. Stilgar kételkedne benne?

Paul hangjában most őszinte fájdalom csendült. Stilgar is meghallotta. Lesütötte a szemét. Halkan válaszolt.

— Usulban, sziecsbeli társamban sohasem kételkednék — mondta. — De te vagy Paul Muad-Dib, az Atreides herceg, és te vagy a Lisan al-Gaib, a Külvilágból Szóló Hang is. Ezeket az embereket még csak nem is ismerem.

Paul elfordult, nézte, ahogy a Habbanija-gerinc egyre jobban kiemelkedik előttük a sivatagból. A mester alattuk még mindig erősnek és kitartónak látszott. Majdnem kétszer olyan messzire elvihette őket, mint amilyen messzire valaha is elvitt frement akármelyik homokféreg. Paul ezt biztosan tudta. Legfeljebb a gyermekeknek mondott mesékben lehetett hallani olyan példányokról, amelyek fölvehették volna a versenyt ezzel a sivatagi óriással. Egy új legenda anyaga állt itt készenlétben, döbbent rá Paul.

Egy kéz ragadta meg a vállát.

Paul odanézett, a pillantása végigfutott a karon, megállapodott mögötte az arcon — Stilgar sötét szeme nézett rá a szűrőálarc és a cirkoruha csuklyája közül.

— Az, aki Tabr sziecset vezette énelőttem — mondta Stilgar —, a barátom volt. Együtt szálltunk szembe a veszélyekkel. Sokszorosan adósom volt az életével… és én neki az enyémmel.

— Én is a barátod vagyok, Stilgar — mondta Paul.

— Senki sem kételkedik benne — mondta Stilgar. Elvette kezét, vállat vont. — Ez a dolgok rendje.

Paul megértette, hogy Stilgar jobban belenőtt már a dolgok fremen rendjébe, semhogy bármiféle más rend lehetőségét fontolóra tudná venni. Itt a vezér a meghalt előd kezéből vette át a vezetést, vagy rendet vágott a legerősebbek között, ha a törzs vezére elpusztult a sivatagban. Stilgar is így jutott el a naibi posztra.

— Itt kellene hagynunk ezt a mestert a mély homokban — mondta Paul.

— Igen — helyeselt Stilgar. — Innen már gyalogszerrel elmehetünk a barlangig.

— Már annyit hajtottuk szegényt, hogy most beássa magát a homokba, és sértődöttségében elő sem jön egy napig — mondta Paul.

— Te vagy a mesterhajtó mudir — mondta Stilgar. — Szólj, amikor… — Elharapta a szót, fölpillantott az égre, kelet felé.

Paul is odakapta a fejét. Fűszertől kék szaruhártyáján át sötétnek látszott az ég, mélykékre szűrt azúrnak, amelyen jól ki lehetett venni a távoli ritmikus villózást.

Ornitopter!

— Csak egy, az is kicsi — mondta Stilgar.

— Lehet, hogy felderítő — mondta Paul. — Gondolod, hogy észrevettek?

— Ilyen messziről csak egy férget látni a felszínen — mondta Stilgar. Intett a bal kezével. — Lefelé! Szétszóródni a homokon!

A csapat tagjai sorban lemásztak a mester oldalán, leszökkentek róla, köpenyük alá rejtőzve beleolvadtak a homokba. Paul jól megjegyezte, hová ugrott le Csani. Végül már csak ő és Stilgar maradt.

— Elsőnek föl, utolsónak le — mondta Paul.

Stilgar bólintott, a horgaiba kapaszkodva lecsusszant a féreg oldalán, aztán leugrott a homokra. Paul várt, amíg a mester kijutott a többiek közül, majd kiemelte belőle a horgokat.

Ha még jó erőben volt a féreg, ez szokott lenni a kritikus pillanat.

Az ösztökélőktől és a horgoktól megszabadult hatalmas állat elkezdte beásni magát a homokba. Paul könnyű léptekkel hátraszaladt a széles háton, kivárta a megfelelő pillanatot, és leugrott. Ahogy földet ért, már futott is, eldobta magát egy dűne szél elleni oldalán, ahogy tanulta, és meglapult a köpenyére omló homok alatt.

És most a várakozás…

Paul óvatosan megfordult, kikandikált az ég felé a köpenye egy gyűrődése alól. Maga előtt látta, ahogy hátrább a többiek ugyanezt teszik.

Hallotta a topter szárnyainak csattogását, mielőtt meglátta. A hajtóművek susogása közepette átlebbent a gép fölöttük, aztán nagy ívben a gerinc felé fordult.

Jeltelen topter, gondolta Paul.

A gép eltűnt a szeme elől a Habbanija-gerinc mögött.

Madárkiáltás hallatszott a sivatag fölött. Aztán még egy.

Paul fölkelt, lerázta magáról a homokot, fölmászott a dűne tetejére. Sorban álltak mögötte az alakok, a gerinc felé mutató vonalban. Paul fölismerte közöttük Csanit és Stilgart.

Stilgar a gerinc felé intett.

Paul bevárta a többieket, és elindultak homokjáró léptekkel, ritmus nélkül, nehogy fölzavarjanak egy mestert. Stilgar odament Paul mellé egy dűne szél tömörítette oldalán.

— Csempészgép volt — mondta Stilgar.

— Úgy rémlett — mondta Paul. — De mit keresnének a csempészek ilyen mélyen a sivatagban?

— Nekik is sok bajuk van az őrjáratokkal — mondta Stilgar.

— Ha idáig eljöttek, tovább is elmehetnek — jegyezte meg Paul.

— El bizony.

— Nem volna jó, ha meglátnák, amit megláthatnának, ha túl mélyen bemerészkednének délre. A csempészek információt is szoktak árulni.

— Szerinted is fűszert kerestek, ugye? — kérdezte Stilgar.

— Valahol a közelben kell lennie a hozzá tartozó fűszeresnek és a légivagonnak — mondta Paul. — Van fűszerünk. Terítsünk be vele csalinak egy területet, és kapjuk el a csempészeket! Nem árt, ha megtanulják, hogy ez a mi területünk, és az emberekre is ráfér egy kis gyakorlás az új fegyverekkel.

— Most Usult hallom — mondta Stilgar. — Usul fremen módra gondolkodik.

Usulnak azonban vissza kell vonulnia olyan döntések érdekében, amelyek méltóak egy félelmetes célhoz, gondolta Paul.

Vihar volt készülőben.

A csempészek fűszergyárát hordozó légivagon és a kísérő, távirányítású ornitopterek úgy húztak át egy dűnevonulat fölött, mint a királynőjét követő rovarraj. A raj előtt emelkedett ki az egyik alacsony sziklagerinc a sok közül, amelyek mint a Pajzsfal megannyi apró másolatai szöktek föl a sivatagból. A gerinc kopár falait nemrég tisztára söpörte egy erőteljes vihar.

A fűszeres pilótabuborékjában Gurney Halleck előrehajolt, beállította a távcsöve olajlencséjét, szemügyre vette a lenti vidéket. A gerinc mögött sötét sáv látszott, amely esetleg fűszerhomok lehetett. Halleck leadta a jelzést az egyik mellettük lebegő ornitopternek, hogy derítse föl.

A robotgép megbillentette a szárnyát annak jeleként, hogy vette a parancsot. Kivált a többi közül, lesiklott a sötét terület fölé, leírt egy kört, miközben érzékelőit mélyen lelógatta maga alá.

Szinte azonnal összecsapta szárnyát, hullámzó kört írt le, ily módon adva tudtára a várakozó fűszeresnek, hogy megtalálta a fűszert.

Gurney eltette a látcsövet. Tudta, hogy a többiek is látták a jelzést. Tetszett neki ez a hely. A gerinc még valami kis védelmet is nyújthatott. Mélyen bent jártak a sivatagban, nem volt valószínű, hogy támadás érje őket… bár ki tudja… Gurney jelt adott egy másik, emberi személyzettél ellátott gépnek, hogy repüljön a gerinc fölé, nézze végig. A tartalék gépeket kiküldte, hogy foglalják el a helyeiket a terület körül — de ne túl magasan, mert akkor messziről észrevehették volna őket a Harkonnenek érzékelői.

Halleck azonban nem hitte, hogy a Harkonnen-őrjáratok ilyen messzire merészkednének délre. Ez még a fremenek birodalma volt.

Ellenőrizte a fegyvereit, s magában elátkozta a sorsot, hogy a pajzsok semmit sem értek idekint. Bármilyen áron kerülni kellett mindent, ami odavonzotta a férgeket. Gurney megdörgölte a tintalián-heget az állán, még egyszer szemügyre vette a területet, és úgy döntött, hogy átmegy egy csapat a gerincen. Még mindig a gyalogos földerítés volt a legbiztosabb. Az ember nem lehetett elég óvatos, amikor a fremenek és a Harkonnenek álltak egymással szemben.

Itt és most azonban csak a fremenek miatt nyugtalankodott. A fremenek nem zárkóztak el a csereügyletektől, a fűszerre mindig vevők voltak, de a hadiösvényen mintha ördögökkel találkozott volna az ember, ha olyan helyre merészkedett, ahová a fremenek nem akarták beengedni. És az utóbbi időben ördögien agyafúrt lett a harcmodoruk is.

Ez idegesítette Gurneyt, ezeknek a bennszülötteknek a hadművészeti leleményessége és hozzáértése, amelynél jobbal Gurney még nemigen találkozott, pedig őt a világegyetem legjobb harcosai tanították, akiket olyan harcok érleltek, ahol csak a legeslegjobbak maradtak életben.

Gurney megint végignézett a terepen, és azon tépelődött, mitől lehet benne az a bizonytalan rossz érzés. Lehet, hogy a féreg miatt, amelyet korábban láttak… de az a gerinc másik oldalán volt.

Egy fej jelent meg a pilótabuborékban Gurney mellett — a fűszergyár parancsnoka volt az, a félszemű vén kalóz, dús szakálla keretében a fűszeren élők csupakék szeme, tejfehér fogsora villogott.

— Dús forrásnak látszik, uram — mondta. — Rámenjek?

— Annak a gerincnek a szélénél szálljunk le! — mondta Gurney. — Ott én kimegyek az embereimmel. A fűszerhez odamehetsz majd lánctalpon, de közelebbről meg akarom nézni azt a sziklát.

— Igenis.

— Ha valami zűr lesz — mondta Gurney —, a fűszerest mentsd! Minket fölszednek majd a topterek.

— Igenis, uram — mondta a fűszeres parancsnoka. Tisztelgett, aztán eltűnt a nyílás mélyében.

Gurney megint végigpillantott a szemhatáron. Számolnia kellett a lehetőséggel, hogy fremenek vannak errefelé, és ők tilosban járnak. Nyugtalanították a fremenek, a könyörtelenségük és a kiszámíthatatlanságuk. Sok minden nyugtalanította ebben az egészben — bár megérte a kockázatot a haszon. Nyugtalanította az is, hogy nem küldhetett föl megfigyelőket nagyobb magasságba. A kényszerű rádiózási tilalom csak fokozta a rossz érzést.

A fűszeres megfordult, ereszkedni kezdett. Finoman lesiklott a gerinc tövében húzódó sima sávra. A kerekek surrogva futottak a homokon.

Gurney kinyitotta a buboréktetőt, kicsatolta a biztonsági hevedert. Abban a pillanatban, amikor a fűszeres megállt, már ki is ugrott, becsapta maga mögött a buboréktetőt, lekászálódott a lánctalp burkolatára, onnan pedig leszökkent a homokra, a védőhálók mögé. Személyi őrségének öt tagja is ott termett mellette, ők az orrnyílásból bukkantak elő. Mások lekapcsolták a légivagont a fűszeresről. A légivagon fölemelkedett, és alacsony parkolópályán körözni kezdett fölöttük.

A nagy fűszeres azonnal, dülöngélve megindult hernyótalpain a gerinc felől a homokon sötétlő fűszersáv felé.

Egy topter suhant le a közelben, csusszanva megállt a homokban. Aztán még egy, majd még egy. Kiokádták magukból Gurney szakaszát, majd föllebbentek, és kis magasságban lebegtek a sivatag fölött.

Gurney kinyújtózott a cirkoruhában, megfeszítette az izmait. Nem takarta el az arcát a szűrőálarccal, a nedvesség elvesztése most kevésbé volt fontos, mint az, hogy messzire hallatsszék a hangja, ha parancsokat kell kiáltania. Mászni kezdett föl, a sziklák közé, közben a szeme a terepet fürkészte. Kavics és durva szemcsés homok görgött a lába alatt, fűszerszag úszott a levegőben.

Egészen jó hely lenne tartalék bázisnak, gondolta. Esetleg érdemes lenne elásni itt egy kisebb készletet!

Hátrapillantott, nézte, ahogy az emberei széthúzódnak, miközben követik. Jó banda volt, még azok is, akiket nem jutott ideje kipróbálni előzőleg. Jó banda. Nem kellett a szájukba rágni, hogy mi a teendőjük. Egyikükön sem villant meg pajzs egy pillanatra sem. Nem voltak közöttük anyámasszony katonái, nem hoztak pajzsot ide, a sivatagba, ahol a férgek érezhették volna az erőteret, és rögtön odarontottak volna, aztán volt fűszer, nincs fűszer, hiába dolgoztak meg érte.

Ahogy valamivel magasabbra jutott a sziklákon, Gurney már jól ki tudta venni a fűszerhomok sávját, mintegy fél kilométernyire. A fűszeres éppen odaért a széléhez. Gurney fölpillantott a fedező gépekre, hogy nem emelkedtek-e túl magasra. Magában bólintott, aztán megfordult, hogy tovább kapaszkodjék.

Abban a pillanatban mintha fölrobbant volna a sziklagerinc!

Tizenkét légcsóva robajlott fel a magasba, a lebegő topterek és a légivagon felé. A fűszeres irányából robbanás zaja, szakadó fém recsegése hallatszott, és Gurney körül a sziklák megteltek csuklyás harcosokkal.

Gurneynak csak annyi ideje volt, hogy átfusson rajta a gondolat: Az Anyaisten szarvát! Rakéták! Rakétákat van pofájuk használni!

Aztán szemben találta magát egy csuklyás alakkal, aki ugrásra készen görnyedt vele szemben, kezében villogott a kriszkés. Tőle jobbra-balra két másik várakozott a sziklán, valamivel magasabban. Gurney csak a másik szemét látta a homokszínű burnusz csuklyája és arckendője között, de a tartása és a mozgása arról árulkodott, hogy gyakorlott harcos. A szeme a sivatagi fremenek csupakék szeme volt.

Gurney keze a kése felé rándult, de a szemét nem vette le a másik késéről. Ha rakétákat merészelnek használni, akkor más lőfegyvereik is lehetnek. Nagyon óvatosnak kellett lennie. Már a hangokból meg tudta állapítani, hogy a légi fedezetét, legalábbis egy részét, megsemmisítették. Nyögéseket is hallott maga mögül, több helyről küzdelem hangjai ütötték meg a fülét.

A vele szemben álló harcos szeme követte a kés felé mozduló kezét, aztán a tekintete belefúródott Gurney szemébe.

— Hagyd a hüvelyében a kést, Gurney Halleck! — mondta a férfi.

Gurney mozdulata megakadt. A hang még a cirkoruha szűrőjén át is furcsán ismerősnek tetszett.

— Honnét tudod a nevemet? — kérdezte.

— Velem szemben nincs szükséged késre, Gurney — mondta a másik. Fölegyenesedett, a kriszkés eltűnt a hüvelyében a köpeny alatt. — Szólj az embereidnek, hogy hagyják abba az értelmetlen ellenállást!

Hátravetette a csuklyáját, félrehúzta az arca elől a szűrőt.

Gurney szinte kővé dermedt. Először azt hitte, Leto Atreides herceg szelleme áll előtte. Csak lassan hatolt bele a fölismerés.

— Paul… — suttogta. Aztán hangosabban: — Paul, tényleg te vagy az?

— Nem hiszel a saját szemednek? — kérdezte Paul.

— Azt mondták, meghaltál — nyögte rekedten Gurney. Egy lépést tett előre.

— Szólj az embereidnek, hogy adják meg magukat! — parancsolta Paul. A sziklagerinc töve felé intett.

Gurney megfordult, alig tudta levenni a szemét Paulról. Csak néhány küzdő csoportocskát látott. Mintha mindenütt csuklyás sivataglakók nyüzsögtek volna. A fűszeres némán, mozdulatlanul állt a lánctalpain, fremenek mozogtak rajta. A levegőben nem látszott egyetlen gép sem.

— Hagyjátok abba! — kiáltotta el magát Gurney. Mélyet lélegzett, tölcsért csinált a kezéből. — Gurney Halleck beszél! Hagyjátok abba!

Lassan, bizonytalanul szétváltak a küzdők. Kérdő tekintetek fordultak Gurney felé.

— Ezek a barátaink! — kiáltotta Gurney.

— Szép kis barátok! — kurjantott vissza valaki. — Az embereink felét leölték!

— Tévedés volt — mondta Gurney. — Ne tetézzük a hibát!

Visszafordult Paul felé, belenézett az ifjú csupakék fremen szemébe.

Paul ajka mosolyra húzódott, de volt valami keménység az arckifejezésében, ami Gurneyt az öreg hercegre emlékeztette, Paul nagyapjára. Aztán észrevette rajta azt a szívós, nyers keménységet is, amelyet eddig még soha nem látott Atreidesen: a cserzett bőrt, az összehúzott szemet, a számító tekintetet, ami mintha egyre mérlegelt volna mindent, ami a látóterébe került.

— Azt mondták, meghaltál — ismételte meg Gurney.

— És a jelek szerint az nyújtotta a legjobb védelmet, ha megmaradnak ebben a hitükben — mondta Paul.

Gurney ráébredt, hogy ez minden, amit valaha is kapni fog bocsánatkérés gyanánt azért, mert a sorsára hagyták, abban a hitében, hogy az ifjú hercege… a barátja halott! És most azt kérdezte magától, hogy vajon mi maradt meg abból a fiúból, akit ő ismert, akit ő tanított meg mindarra, amit egy harcosnak tudnia lehet.

Paul egy lépést tett Gurney felé, s azon vette észre magát, hogy valamitől ég a szeme.

Aztán mintha magától történt volna minden: szorosan átölelték egymást, püfölték egymás hátát, eltöltötte őket a testi kontaktus megnyugtató érzése.

— Jaj, te kölyök! Te kölyök! — mondogatta Gurney.

— Gurney, öregem! Gurney, öregem! — ismételgette Paul.

Aztán lassan szétváltak, szemügyre vették egymást. Gurney mély lélegzetet vett.

— Szóval te vagy a magyarázata annak, hogy a harcmodor terén így kikupálódtak a fremenek! Sejthettem volna. Minduntalan olyan akciókat csinálnak, amiket akárha én terveltem volna ki! Ha legalább tudtam volna… — elhallgatott, megrázta a fejét. — Ha legalább hírt adtál volna magadról, kölyök! Semmi és senki nem állhatott volna az utamba! Rohanvást jöttem volna…

Paul tekintetétől hirtelen elakadt a szava… attól a kemény, mérlegelő pillantástól.

Felsóhajtott.

— Jó, persze, és bizonyos illetők megkérdezték volna, hogy ugyan hová rohant el úgy Gurney Halleck, mások pedig nemcsak kérdezték volna, hanem hajtóvadászatot is indítottak volna a válaszért.

Paul bólintott, körülpillantott a várakozó fremeneken, látta a fedaykinok arcán a furcsálkodó, kutató, kíváncsi kifejezést. Mámoros jókedvre derítette ez a találkozás egykori harcmesterével. Úgy érezte, kedvező előjel, annak a jele, hogy jó úton indult el a jövő felé.

Gurneyval az oldalamon…

Paul lenézett a szikláról, szemügyre vette a fedaykinok mögött a csempészbandát, Halleck kompániáját.

— Melyik oldalon állnak az embereid, Gurney? — kérdezte.

— Mind csempész — mondta Gurney. — Azon az oldalon állnak, ahol a haszon van.

— A mi vállalkozásunkban nincs túl nagy haszon — jegyezte meg Paul, és közben jól látta Gurney apró kézjelét — a közös múltjukból jól ismert, régi jelet. Tehát voltak olyanok a legénységben, akiktől tartani kellett, akikben Gurney nem bízott meg.

Paul megdörgölte az ajkát annak jeleként, hogy megértette, aztán fölnézett a sziklára, a fölöttük őrködő fremenekre. Meglátta közöttük Stilgart. A Stilgarral kapcsolatos, megoldatlan kérdés emléke kissé lehűtötte a lelkesedését.

— Stilgar — szólt oda —, ez itt Gurney Halleck, akiről már beszéltem neked. Az apám fegyvermestere, egyike azoknak, akik a tanítóim voltak, és régi barátom. Minden tekintetben meg lehet bízni benne.

— Értem — mondta Stilgar. — És te vagy az ő hercege.

Paul rámeredt a lefelé néző, sötét arcra, és azon tűnődött, mi késztethette Stilgart arra, hogy éppen ezt mondja. Az ő hercege. Valami különös, finom hangsúly volt benne, mintha inkább valami mást szeretett volna mondani. Márpedig ez nem vallott Stilgarra, a fremen vezérre, aki mindig azt mondta, amit gondolt.

Az én hercegem! gondolta Gurney. Újra Paulra kapta a tekintetét. Igen, amikor Leto meghalt, Paulra szállt a cím!

A fremenek arrakisi háborúja most új arculatot kapott Gurney gondolataiban. Az én hercegem! Mintha életre kezdett volna kelni benne valami, ami eddig halott volt. Csak fél füllel hallotta, hogy Paul megparancsolja, fegyverezzék le a csempészeket, amíg sor kerülhet a kihallgatásukra.

Aztán teljes figyelmével oda fordult, amikor meghallotta egyik-másik emberének a méltatlankodását. Megrázta a fejét, arra pördült.

— Süketek vagytok?! — förmedt rájuk. — Ez itt az Arrakis törvényes uralkodója, a herceg! Tegyétek, amit parancsol!

A csempészek morogva engedelmeskedtek.

Paul odahúzódott Gurney mellé, halkan azt mondta:

— Rólad nem hittem volna, hogy belesétálsz ebbe a csapdába, Gurney.

— Kellőképpen meg is vagyok szégyenülve — mondta Gurney. — Fogadni mernék, hogy az a fűszerhomok ott nem vastagabb egy homokszemnél, és csak csalétek!

— Megnyernéd a fogadást — mondta Paul. Lenézett a csempészekre, akik éppen megváltak a fegyvereiktől. — Vannak még mások is itt az apám emberei közül?

— Senki. Nagyon szétszóródtunk. Néhányan vannak még a szabadkereskedők között, de a legtöbben arra fordították a pénzüket, hogy elhagyják ezt a bolygót.

— De te itt maradtál.

— Én itt.

— Mert itt van Rabban — mondta Paul.

— Úgy éreztem, nekem nem maradt más, csak a bosszú — mondta Gurney.

Különös, elharapott kiáltás hallatszott a gerinc tetejéről. Gurney fölnézett, látta, hogy egy fremen integet a kendőjével.

— Jön egy mester — mondta Paul. Kilépett egy sziklakiszögellésre, Gurney követte. Paul délnyugat felé kémlelt. Közepes távolságban egy féreg haladásának nyoma látszott, porkorona övezte mozgó domb, amely a dűnéket átszelve, egyenesen a sziklagerinc felé tartott.

— Elég nagy — jegyezte meg Paul.

Csörömpölés hallatszott fel a lánctalpas fűszeres felől. A gépezet megfordult, mint valami hatalmas rovar, és imbolyogva megindult a sziklák felé.

— Kár, hogy nem kímélhettük meg a légivagont — mondta Paul.

Gurney rápillantott, aztán visszanézett a sivatagban füstölgő roncshalmokra, ahol földet értek a szétlőtt ornitopterek és a légivagon. Hirtelen elfogta a fájdalom az ott veszett emberekért — az ő embereiért.

— Az apádat inkább az emberek érdekelték volna, akiket nem kímélhetett meg — mondta Paulnak.

Az ifjú éles pillantást vetett rá, aztán lesütötte a szemét. Kis idő múlva azt mondta:

— Neked a társaid voltak, Gurney. Nekünk azonban csak betolakodók, akik esetleg olyasvalamit látnak meg, amit nem akarunk, hogy meglássanak. Ezt meg kell értened.

— Értem én, nagyon is értem — mondta Gurney. — Most már kíváncsian lesem, mi az, amit nem szabadna meglátnom.

Paul fölpillantott, meglátta Halleck arcán a jól ismert farkasvigyort, ismerősen megvonaglott a tintalián-heg.

Gurney a lenti sivatag felé bökött a fejével. A fremenek zavartalanul tették a dolgukat mindenütt. Gurneynek feltűnt, hogy szemlátomást egyiket sem nyugtalanítja a féreg közeledése.

A fűszerrel beterített csalisáv mögül, a nyílt dűnék közül dobbanások hallatszottak — valami mély hangú dobszó, amely mintha a lábukban érzett volna. Gurney látta, hogy fremenek húzódnak szét arrafelé a féreg útjában.

A féreg csak úgy száguldott feléjük, mint valami óriási homoki hal, hasította maga előtt a felszínt, gyűrűszelvényei vonaglottak. Egy pillanat múlva magaslati megfigyelőhelyéről Gurney megláthatta, hogyan zabolázzák meg a férget — az első horgos merész szökkenését, a féreg megfordítását a tengelye körül, azt, ahogy az egész kis csapat fölmászott a féreg oldalának pikkelyes, csillámló domborulatán.

— Ez például olyasmi, amit nem lett volna szabad látnotok — mondta Paul.

— Mindenféle szóbeszédek járják — mondta Gurney. — De nem könnyű elhinni, amíg a saját szemével nem látja az ember. — Megrázta a fejét. — Azt a lényt, amelytől mindenki retteg az Arrakison, ti úgy kezelitek, mint valami hátasállatot!

— Hallottad, amikor az apám a sivatagi erőről beszélt — mondta Paul. — Hát itt van! Ennek a bolygónak a felszíne a miénk! Sem vihar, sem állat, sem terep nem állhatja az utunkat.

A miénk, ismételte meg magában Gurney. A miénk, fremeneké. Úgy beszél magáról, mint fremenről! Megint belenézett Paul csupakék szemébe. Tudta, hogy az ő szemét is megfestette már valamennyire a fűszer, de a csempészek hozzájutottak a bolygón kívüli forrásokból származó élelemhez is, és a szem árnyalata finom kasztkülönbségeket is jelentett közöttük. Azt mondták valakiről, hogy „fűszer folyik az ereiben”, ha arra akartak célozni, hogy túlzottan elarrakisiasodott. És ebben mindig volt valami kis bizalmatlanság is.

— Volt olyan idő, amikor ezen a szélességi fokon soha nem hajtottuk a mestert nappal — mondta Paul. — De Rabbannak most már nem maradt akkora légiereje, hogy összevissza kutathatna vele a sivatagban néhány apró pont után. — Fürkészően nézett Gurneyra. — Egészen megdöbbentett minket a megjelenésetek itt.

Minket… minket…

Gurney megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezeket a gondolatokat.

— Mi nem döbbentettünk meg titeket annyira, mint ti bennünket — jegyezte meg.

— Mit hallani Rabbanról a medencékben és a falvakban? — kérdezte Paul.

— Azt mondják, most már annyira megerősítették a grabenfalvakat, hogy nem tehettek kárt bennük. Azt mondják, nyugodtan elüldögélhetnek a védőrendszereik mögött, amíg ti kimerítitek az erőiteket az eredménytelen támadásokban.

— Más szóval — mondta Paul — mozdulatlanságra vannak kárhoztatva.

— Miközben ti tetszésetek szerint mozoghattok.

— Tőled tanultam ezt a taktikát — mondta Paul. — Kicsúszott a kezükből a kezdeményezés, ami azt jelenti, hogy elvesztették a háborút.

Gurney lassan, sokatmondóan elmosolyodott.

— Az ellenség pontosan ott van, ahol akarom — mondta Paul. Megint Gurneyra pillantott. — Nos, Gurney, beállsz hozzám a hadjárat végéig?

— Hogy beállok-e? — Gurney rámeredt. — Uram, én nem hagytalak el téged! Te voltál az, aki elhagyott engem… abban a hitben, hogy meghaltál. Én pedig, magamra hagyatva, éltem, ahogy tudtam, és vártam a pillanatot, amikor az életemet adhatom azért, amiért érdemes — Rabban haláláért.

Zavart csend telepedett rájuk.

Egy női alak mászott fel hozzájuk a sziklák között, a csuklya és a szűrőmaszk közül kivillanó szeme hol Paulra, hol a másik férfira ugrott. Megállt Paul előtt. Gurney figyelmét nem kerülte el, hogy milyen közel állt hozzá, mint aki hozzá tartozik.

— Csani — mondta Paul —, ez itt Gurney Halleck. Már beszéltem róla.

A nő Halleckre nézett.

— Emlékszem.

— Hová mentek a többiek a mesteren? — kérdezte Paul.

— Csak elterelték, hogy legyen időnk biztonságba helyezni a fölszerelést.

— Hát akkor… — Paul elhallgatott, beleszimatolt a levegőbe.

— Szél jön — mondta Csani.

Fentről a gerincről kurjantás hallatszott:

— Hé! A szél!

Gurney figyelő szeme előtt hirtelen felgyorsult a fremenek mozgása, nagy lett a sürgés-forgás, érzett rajta a sietség. Amit nem tudott kiváltani a féreg, azt kiváltotta a széltől való félelem. A fűszeres a hernyótalpain odacammogott alájuk, a gerinc tövébe, a fremenek utat nyitottak neki a sziklák között… aztán olyan pontosan a helyükre kerültek a sziklák, hogy Gurney nem tudta volna megmondani, hol volt a bejárat:

— Sok ilyen rejtekhelyetek van? — kérdezte Paultól.

— Még annál is több — Paul Csanira nézett. — Keresd meg Korbát! Mondd meg neki, hogy Gurney figyelmeztetett, hogy vannak a csempészek között olyanok, akikben nem lehet megbízni.

Csani egy pillantást vetett Gurneyra, aztán Paulra, bólintott, és már ott sem volt, gazellaként szökellt le a sziklákon.

— Hozzád tartozik — mondta Gurney.

— Az elsőszülöttem anyja — mondta Paul. — Újra van egy Leto az Atreidesek között.

Gurney nem válaszolt, csak a szeme nyílt nagyra.

Paul figyelmes szemmel nézte a lent folyó nyüzsgést. A déli égbolton most már sötét mustárszínű fal magasodott, egyre gyakoribb szélrohamok korbácsolták föl a port körülöttük.

— Öltözz fel — mondta Paul. Ő is feltette a csuklyáját, a maszkját.

Gurney engedelmeskedett, örömmel tette az arca elé a szűrőt.

Paul hangja tompán szűrődött ki a maszk alól:

— Kik azok, akikben nem bízol, Gurney?

— Van néhány újonc — mondta Gurney. — Kintiek… — Elhallgatott, hirtelen elcsodálkozott magán, hogy milyen könnyen jött a szájára ez a szó, a nem arrakisiak enyhén megvető jelzője. Kintiek.

— És? — ösztökélte Paul.

— Nem olyanok, mint a megszokott szerencsevadászok — folytatta Gurney. — Valami keményebb fajzat.

— Harkonnen-kémek?

— Azt hiszem, uram, hogy ezek nem Harkonnen-bérencek. Arra gyanakszom, hogy császári szolgálatban állnak. Mintha a Salusa Secundus szaga érződne rajtuk.

Paul éles pillantást vetett rá.

— Sardaukarok?

Gurney megvonta a vállát.

— Lehet, de jól álcázzák.

Paul bólintott, miközben arra gondolt, milyen könnyen illeszkedett bele Gurney a régi szerepbe, a hűséges Atreides-szolga szerepébe… de finom fenntartásokkal… különbségekkel. Az Arrakis megváltoztatta őt is.

Két csuklyás fremen bukkant elő lent a sziklák közül, megindultak feléjük. Az egyik nagy, fekete batyut hozott a vállán.

— Hová lettek az embereim? — érdeklődött Gurney.

— Biztos helyre vitték őket, a sziklák közé — mondta Paul. — Van itt egy barlangunk, a Madárbarlang. A vihar után majd eldöntjük, mi legyen velük.

Egy hang kiáltott le fentről:

— Muad-Dib!

Paul odafordult, látta, hogy egy fremen őrszem int, hogy ideje lemenni a barlangba. Intett, hogy tudomásul vette.

Gurney arcán új kifejezés jelent meg, ahogy most ránézett.

— Te vagy Muad-Dib? — kérdezte. — A sivatagi lidérc?

— Ez a fremen nevem — mondta Paul.

Gurney elfordult, nyomasztó, baljós előérzet fogta el. Az embereinek a fele holtan feküdt a homokon, a másik fele fogságban. Az újoncok, azok a gyanús alakok nem érdekelték, de a többiek között remek emberek voltak, jó cimborák, akikért felelősnek érezte magát. „A vihar után majd eldöntjük, mi legyen velük.” Ezt mondta az előbb Paul, ezt mondta Muad-Dib. És Gurneyban fölidéződtek a Muad-Dibről, a Lisan al-Gaibról terjengő történetek: hogy megnyúzott egy Harkonnen-tisztet, hogy dobot csináljon a bőréből, hogy halálra szánt önkéntesek, fedaykinok vették körül, akik az ajkukon halotti dallal rohantak a csatába…

Muad-Dib!

A fölfelé kapaszkodó fremenek odaértek eléjük, könnyedén fölugrottak egy kiszögellésre. A sötétebb képű megszólalt:

— Mindent biztonságba helyeztünk, Muad-Dib. Most már jobb, ha lemegyünk.

— Rendben van, Stilgar.

Gurney megfigyelte a jövevény hangját — félig parancsoló volt, félig kérő. Ez volt a Stilgar nevű férfi, az új fremen legendák másik alakja!

Paul ránézett a batyura, amelyet a másik hozott.

— Mi van abban, Korba?

Stilgar válaszolt:

— A fűszeresben volt. Ennek a barátodnak a névjele van rajta, benne egy baliset. Sokszor hallottam már tőled, milyen csodákat tud művelni Gurney Halleck a balisettel.

Gurney szemügyre vette a férfit, a szűrőálarc mögül kibukkanó fekete szakállat, az éles tekintetet, a sasorrot.

— Gyors az esze járása a társadnak, uram — mondta Gurney. — Köszönöm, Stilgar.

Stilgar intett a másiknak, hogy adja oda Gurneynak a batyut, és azt mondta:

— A herceg uradnak köszönjed. Az ő védelme révén lehetsz most itt.

Gurney elvette a batyut. Meglepték ennek a társalgásnak a kemény mellékzöngéi. Volt valami kihívó Stilgar viselkedésében, és Gurney azon tűnődött, lehetséges-e, hogy a fremen féltékeny rá. Megjelenik itt egy Gurney Halleck nevű ember, aki még az Arrakis előtti időkben ismerte Pault, aki olyan közös kalandokban osztozott vele, amelyeknek Stilgar már nem lehet részese…

— Ti ketten vagytok azok, akiket a legszívesebben vallok a barátaimnak — mondta Paul.

— Stilgarnak, a fremennek mindenütt ismerik a nevét — mondta Gurney. — Én szívesen számítok a barátaim közé mindenkit, aki a Harkonnenek vérét ontja.

— Kezet fognál Gurney Halleck barátommal, Stilgar? — kérdezte Paul.

Stilgar lassan kinyújtotta a kezét, megszorította Gurney kardmarkolattól kérges tenyerét.

— Kevesen vannak, akik nem hallottak Gurney Halleckről — mondta, aztán elengedte. Paulhoz fordult. — Nyakunkon a vihar!

— Gyerünk — mondta Paul.

Stilgar elfordult, megindult előttük a sziklák között, levezette őket egy kanyargós ösvényen egy árnyékba borult hasadékba, ahonnan bejutottak a barlang elnyúló bejárójába. A fremenek sietve elszigetelték mögöttük a bejárati nyílást. A parázsgömbök fényében széles, boltozatos üreg látszott, az egyik oldalán magas kőerkély, ahonnan folyosó nyílt.

Paul felugrott oda, a nyomában Gurneyval; bementek a folyosóba. A többiek egy másik nyílásban tűntek el, a bejárattal szemben. Paul átvezette Gurneyt egy előtéren, aztán be egy bordó kárpitokkal kibélelt helyiségbe.

— Itt egy darabig nyugodtan beszélgethetünk — mondta Paul. — A többiek tiszteletben fogják tartani a…

Cintányér éles hangja csattant odakint. Riadó! Kiáltozás, fegyverpengés követte. Paul sarkon fordult, visszarohant, át az előtéren, ki a külső üreg fölötti erkélyre. Gurney ott rohant a nyomában, kivont késsel.

Alattuk, a barlang padlóján összevissza kavarogtak a küzdő alakok. Paul megtorpant egy pillanatra, fölmérte a helyzetet, a szeme elkülönítette a fremenek burnuszait a velük szemben állók ruházatától. Érzékelése, amelyet az anyja kiképzett a legfinomabb árnyalatok megkülönböztetésére is, kiemelt egy áruló jelet: a fremenek ellenfelei csempészöltözéket viseltek ugyan, de ezek a csempészek hármasával küzdöttek, és ha megszorongatták őket, háromszög alakzatba húzódtak össze…

Ez a fajta közelharc szinte névjegye volt a Császár sardaukarjainak.

A tömegben az egyik fedaykin észrevette Pault, és csatakiáltása harsogóan visszhangzott a barlangban:

— Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib!

Egy másik tekintet is megakadt Paulon: egy fekete kés suhant feléje. Paul lebukott, a kés pengve a sziklának vágódott mögötte, Paul a szeme sarkából látta, hogy Gurney felkapja.

A hármas alakzatok most már csak védekeztek.

Gurney odatartotta a kést Paul arca elé, rámutatott a hajszálvékony aranyberakásra a markolatnál, az oroszlános császári címerre.

Eszerint csakugyan sardaukarok voltak!

Paul kilépett a sziklaerkély szélére. Már csak három sardaukar volt talpon. Véres rongykupacokként hevertek összevissza a fremenek és a sardaukarok a barlang kövén.

— Állj! — kiáltotta el magát Paul. — Paul Atreides herceg parancsolja! Állj!

A küzdők tétován megtorpantak.

— Ti ott, sardaukarok! — dörrent rá Paul a megmaradt csoportra. — Kinek a parancsára merészeltek fenyegetni egy uralkodó herceget?! — Aztán, ahogy az emberei feléjük nyomultak, gyorsan hozzátette: Állj, ha mondom!

A sarokba szorított hármas egyik tagja fölegyenesedett.

— Ki állítja, hogy sardaukarok vagyunk?! — csattant fel.

Paul elvette Gurneytól a kést, fölemelte.

— Ez! — vetette oda.

— És ki állítja, hogy uralkodó herceg vagy? — förmedt rá a másik.

Paul a fedaykinok felé intett.

— Ők. Az Arrakist a ti Császárotok adományozta az Atreides-háznak. Az Atreides-háznak pedig én vagyok a feje!

A sardaukar némán, feszülten állt.

Paul szemügyre vette. Magas volt, kifejezéstelen képű, a bal orcáján halvány forradás. A viselkedése haragról és zavarodottságról árulkodott, mégis ott érzett rajta az a gőg, amely nélkül egy sardaukar mintha meztelen lett volna — és amely akkor is felöltöztette, ha nem volt rajta ruha.

Paul ránézett az egyik fedaykin parancsnokra.

— Korba, hogy kerültek hozzájuk a fegyverek?

— A cirkoruháik titkos zsebeiben rejtegették.

Paul végignézett a szanaszét heverő sebesülteken és halottakon, aztán ismét a fedaykin felé fordult. Nem kellettek szavak. A másik lesütötte a szemét.

— Hol van Csani? — kérdezte Paul, és lélegzet-visszafojtva várta a választ.

— Stilgar kivitte. — Korba a fejével a másik folyosó felé bökött, aztán a halottakra és sebesültekre pillantott. — Ezért a hibáért én vagyok a felelős, Muad-Dib.

— Hányan voltak ezek a sardaukarok, Gurney? — kérdezte Paul.

— Tízen.

Paul könnyedén leugrott a barlang padlójára, gyors léptekkel odament, megállt karnyújtásnyira a sardaukarok szószólója előtt.

A fedaykinok nyugtalanul, ugrásra készen álltak körülöttük. Nem volt az ínyükre, hogy Paul így kiteszi magát a veszélynek. Ez volt az, aminek a megakadályozására az életüket tették föl, mert a fremenek meg akarták őrizni Muad-Dib bölcsességét.

Paul nem fordult meg, úgy szólt hátra:

— Hányat veszítettünk?

— Négyen megsebesültek, ketten meghaltak, Muad-Dib.

Paul mozgást látott a sardaukarok mögött. Csani és Stilgar bukkant elő a másik nyílásból. Figyelmét ismét a sardaukarokra fordította, tekintete összeakadt a szószóló idegenül fehér szemének tekintetével.

— Mi a neved? — förmedt rá.

A férfi teste megfeszült, jobbra-balra villant a tekintete.

— Nyughass! — szólt rá Paul. — Nyilvánvaló, hogy azt a parancsot kaptátok, hogy kutassátok föl és öljétek meg Muad-Dibet. Lefogadom, hogy ti javasoltátok, hogy a déli sivatag felé keressetek fűszert.

A mögötte álló Gurney levegő után kapott. Paul arcán egy kis mosoly futott át.

— Most azonban nemcsak Muad-Dibet látjátok magatok előtt — mondta Paul. — Nektek hét halottatok van, nekünk kettő. Sardaukarok ellen nem is rossz, igaz?

A másik feléje hajolt, aztán megtorpant, ahogy a fedaykinok előrenyomultak.

— A nevedet kérdeztem — mondta Paul, aztán segítségül hívta a Hang erejét: — Mondd meg a neved!

— Aramsam kapitány, Császári Sardaukar Alakulat! — vágta rá a férfi. Aztán leesett az álla. Zavarodottan meredt Paulra. Mintha egy csapásra eltűnt volna az a fensőbbség, amellyel eddig ezt a barbár barlangszállást szemlélte.

— Mondhatom, Aramsam kapitány, a Harkonnenek minden pénzt megadnának azért, amit most megtudtál — mondta Paul. — És a Császár! Ő mit meg nem adna, hogy megtudhassa, hogy az álnok hitszegése ellenére még mindig életben van egy Atreides!

A kapitány jobbra-balra pillantott a két megmaradt emberére. Paul szinte látta a fejében forgó gondolatokat. A sardaukarok sohasem adták meg magukat, a Császárt azonban mindenképpen értesíteni kell erről a fenyegető veszélyről!

Még mindig a Hangot használva, Paul ráparancsolt:

— Add meg magad, kapitány!

A kapitány balján álló sardaukar váratlanul Paul felé ugrott, de tulajdon kapitányának késvillanása lökte vissza. Rongycsomóként roskadt a földre, a melléből kiállt a kés markolata.

A kapitány farkasszemet nézett a másik megmaradt társával.

— Én döntöm el, hogy mi szolgálja legjobban Őfelségét — mondta. — Világos?

A másik sardaukar tartása ellazult.

— Dobd le a fegyvert — szólt rá a kapitány.

A sardaukar engedelmeskedett.

A kapitány ismét Paul felé fordult.

— Megöltem érted egy bajtársamat — mondta. — Ezt ne felejtsük el.

— A foglyaim vagytok — mondta Paul. — Megadtátok magatokat nekem. Hogy éltek-e, haltok-e, mellékes. — Intett az őröknek, hogy vigyék el őket, aztán egy kézmozdulattal magához hívta azt a fedaykint, aki előzőleg megmotozta a foglyokat.

Az őrök körülvették a sardaukarokat, és elvonszolták őket.

Paul odahajolt a fedaykin füléhez.

— Muad-Dib — mondta a másik, mielőtt Paul megszólalhatott volna —, én kudarcot vallottam a…

— Én voltam a hibás, Korba — szakította félbe Paul. — Figyelmeztetnem kellett volna, hogy mit keress. A jövőben, ha sardaukarokat motozol meg, ne felejtsd el, ami ma történt! És azt se, hogy mindegyiknek van egy-két hamis lábkörme, amit ha összeraknak a testükön elrejtett egyéb apróságokkal, üzemképes rádióadót tudnak összeállítani. Abban is biztos lehetsz, hogy a fogaik egy része sem az, aminek látszik. A hajukban szigadrót tekercsek vannak, olyan hajszálvékonyak, hogy alig lehet észrevenni, de olyan erősek, hogy ha azzal fojtanak meg valakit, a feje sem marad a helyén. Ha sardaukarokkal van dolgod, át kell világítani és meg kell szondázni őket — kemény sugárzással és visszaverttel is — és leborotválni róluk az utolsó szőrszálat is. És amikor végeztél, számíthatsz rá, hogy nem találtál meg mindent!

Fölpillantott Gurneyra, aki közben közelebb húzódott, és. figyelmesen hallgatta.

— Akkor a legjobb, ha megöljük őket — mondta a másik.

Paul megrázta a fejét, de nem vette le a szemét Gurneyról.

— Nem. Azt akarom, hogy megszökjenek!

Gurney rámeredt.

— Sire… — rebegte.

— Tessék.

— Ennek az emberednek igaza van! Azonnal öljétek meg a foglyokat! Tüntessétek el minden nyomukat! Ti itt a császári sardaukarokat szégyenítettétek meg! Amikor a Császár ezt megtudja, nem nyugszik addig, amíg lassú tűzön meg nem süt!

— Nem valószínű, hogy a Császárnak erre módja lesz — mondta Paul. Lassan, fagyos hangon beszélt. Valami történt benne az előbb, mialatt farkasszemet nézett a sardaukarokkal. Döntések egész sora összegeződött a tudatában. — Gurney — mondta —, sok Liga-tag lebzsel Rabban körül?

Gurney kihúzta magát, összeszűkült a szeme.

— Ennek a kérdésnek semmi…

— Igen vagy nem?! — dörrent rá Paul.

— Az Arrakison hemzsegnek a Liga ügynökei. Úgy veszik a fűszert, mintha a világegyetem legnagyobb kincse volna. Mit gondolsz, máskülönben miért merészkedtünk volna be ilyen mélyen a…

— Az is, a világegyetem legnagyobb kincse — mondta Paul. — Az ő szemükben.

Stilgar és Csani felé nézett, akik most feléje tartottak a barlangon át.

— És mi tartjuk a kezünkben, Gurney!

— A Harkonnenek tartják a kezükben! — ellenkezett Halleck.

— Mindent az tart a kezében, aki el tudja pusztítani — mondta Paul. Egy intéssel belefojtotta Gurneyba a további megjegyzéseket, aztán odabólintott Stilgarnak, aki Csanival az oldalán megállt előtte.

Paul a bal kezébe vette a sardaukar kését, odanyújtotta Stilgarnak.

— A törzs javát szolgálja az életed — mondta neki. — Ki tudnád ontani az életem vérét ezzel a késsel?

— A törzs javáért — dörmögte Stilgar.

— Akkor használd! — mondta Paul.

— Mi ez, kihívás? — förmedt rá Stilgar.

— Ha én kihívlak — mondta Paul —, akkor üres kézzel hagyom, hogy végezz velem.

Stilgar gyorsan, indulatosan szusszant egyet.

— Usul! — mondta Csani. Gurneyra pillantott, aztán megint Paulra.

Mialatt Stilgar azt fontolgatta, mit feleljen, Paul folytatta:

— Stilgar vagy, ízig-vérig harcos. Amikor a sardaukarokkal kitört itt a küzdelem, mégsem voltál az első sorban. Az volt az első gondolatod, hogy biztonságba helyezd Csanit.

— Az unokahúgom — mondta Stilgar. — Ha egy pillanatig kételkedtem volna benne, hogy a fedaykinjaid elbánnak azzal a söpredékkel…

— Miért Csani volt az első gondolatod? — szakítottá félbe éles hangon Paul.

— Nem… nem Csani volt az első gondolatom.

— Hanem?

— Te — vallotta be Stilgar.

— Gondolod, hogy kezet tudnál emelni rám? — kérdezte Paul.

Stilgar egész teste megremegett.

— A dolgok rendje — mormolta.

— Az is a dolgok rendje, hogy a sivatagban talált idegeneket megöljük, és elvesszük a vizüket mint Shai-hulud ajándékát — mondta Paul. — Egyszer, egy éjjel te mégis életben hagytál két ilyen idegent, az anyámat és engem.

Stilgar szótlanul, reszketve bámult rá.

— A dolgok rendje megváltozik, Stil. Te magad is megváltoztatod — mondta Paul.

Stilgar lenézett a kezében tartott késre és rajta a sárga címerre.

— Amikor majd hercegként uralkodom Arrakeenben, mellettem Csanival, gondolod, hogy lesz időm Tabr sziecs vezetésének napi gondjaival törődni? — kérdezte Paul. — Te talán foglalkozni szoktál minden egyes család belső ügyeivel?

Stilgar továbbra is csak a kést nézte:

— Azt hiszed, le akarom vágni a tulajdon jobb kezemet? — csattant fel Paul.

Stilgar lassan ráemelte a szemét.

— Te! — mondta Paul. — Azt hiszed, megfosztanám akár magamat, akár a törzset a te bölcsességedtől és erődtől?

Stilgar halkan azt mondta:

— Azt a törzsbeli ifjút; akinek ismerem a nevét, azt az ifjút meg tudnám ölni a párviadalban, ha Shai-hulud is úgy akarná. De a Lisan al-Gaibot nem tudnám bántani. Tudtad te ezt, amikor a kezembe adtad a kést!

— Tudtam — ismerte el Paul.

Stilgar kinyitotta a kezét. A kés csörrenve lehullt a kőre.

— Megváltozik a dolgok rendje — mondta.

— Csani — szólt Paul —, eredj el az anyámhoz, küldd el ide, hogy kikérhessük a tanácsát, ha…

— De azt mondtad, lemegyünk délre! — méltatlankodott Csani.

— Hibás döntés volt — mondta Paul. — Nem ott vannak a Harkonnenek. Nem ott van a háború.

Csani mély sóhajtással tudomásul vette a dolgot, sivatagi asszonyhoz illően, akinek tudomásul kellett vennie minden kényszerűséget az állandó veszéllyel terhes életben.

— Átadsz az anyámnak egy üzenetet, amely csak neki szól — folytatta Paul. — Megmondod neki, hogy Stilgar elfogad engem az Arrakis uralkodójának, de meg kell találni a módját, hogy a fremen ifjak ezt párviadal nélkül tudomásul vegyék.

Csani ránézett Stilgarra.

— Tedd, amit mond — dörmögte Stilgar. — Mind a ketten tudjuk, hogy legyőzhetne… és a kezemet sem tudnám ráemelni… a törzs javáért.

— Elhozom az anyádat — mondta Csani.

— Ne hozd, hanem küldd! — mondta Paul. — Stilgar ösztöne igazat súgott: erősebb vagyok, amikor te biztonságban vagy. Ott maradsz a sziecsben!

Csani tiltakozni akart, aztán lenyelte.

— Sihaya… — szólította meg Paul azon a néven, amelyen csak ő szokta szólítani. Aztán gyors mozdulattal elfordult, pillantása összeakadt Gurney villámló tekintetével.

Paul és az idősebb fremen szóváltása alig hatolt el Gurney tudatába: mintha valami felhő vette volna körül azóta, hogy Paul megemlítette az anyját.

— Az anyád… — kérdezte Paultól.

— Idaho mentett meg minket a támadás éjjelén — mondta Paul. Még mindig a Csanitól való elváláson járt az esze. — Most éppen…

— Mi lett Duncan Idahóval, uram? — kérdezte Gurney.

— Meghalt. Az élete árán volt időnk a menekülésre.

És az a boszorkány él! gondolta Gurney. Aki ellen bosszút esküdtem — életben van! És Paul herceg szemlátomást nem tudja, miféle szörnyeteg az, aki a világra hozta. A gonosz dög! Elárulta a tulajdon gyermeke apját a Harkonneneknek!

Paul ellépett mellőle, felszökkent a sziklaerkélyre. Hátrapillantott, látta, hogy a halottakat és sebesülteket közben elvitték, és keserűen arra gondolt, hogy íme, itt a következő fejezet Paul Muad-Dib legendájából: Még a késemet sem vettem elő, de erről a napról azt mesélik majd, hogy saját kezűleg végeztem húsz sardaukarral…

Stilgar is utánaindult. Gurney követte, de még a köveket sem érezte járás közben a lába alatt, a sárga fényben úszó barlangot sem látta maga előtt, mindent háttérbe szorított benne az őrjöngő indulat. Az a boszorkány él, miközben azoknak, akiket elárult, magányos sírokban porladnak a csontjaik. Úgy kell intéznem, hogy Paul megtudja róla az igazságot, mielőtt végzek vele!

A barlangteremben összegyűlt tömegből ugyanaz a falkahangulat sugárzott, mint amelyet Jessica azon a napon érzett, amikor Paul megölte Jamist. Ideges feszültség érzett a mormogásban, kis csoportok sűrűsödtek össze itt-ott a köpenyek tengerében.

Jessica eltette a kezében levő postahengert a köntöse alá, ahogy kilépett Paul magánlakosztályából a sziklaerkélyre. Nem érezte fáradtnak magát a délről megtett hosszú út után, de bosszantotta, hogy Paul egyelőre nem engedte meg, hogy használják a zsákmányolt ornitoptereket.

„A levegőben nincsen döntő fölényünk — mondta a fia valamivel korábban. — És nem szabad függésbe kerülnünk az importált üzemanyagtól. Az üzemanyagot és a gépeket is össze kell gyűjteni és tartalékolni arra a napra, amikor minden erőnkre szükség lesz.”

Paul a sziklaerkély közelében állt egy csapat ifjú között. A parázsgömbök fényében mintha minden valószerűtlen lett volna. Mintha csoportkép lett volna az egész, de új dimenziókat adott neki az emberszag, a sustorgás, a nyugtalan csoszogás.

Jessica szemügyre vette a fiát, és azon tűnődött, hogy vajon miért nem rukkolt még elő a meglepetésével — Gurney Halleckkel. Ahogy Gurneyra gondolt, zavarba ejtő emlékek tolakodtak elő benne, egy könnyebb élet, a Paul apjával szerelem és szépség közepette töltött napok emlékei.

A sziklaerkély túlsó végénél Stilgar várakozott, egy külön kis csoport közepén. Valami tragikus méltóság sugárzott belőle, ahogy ott állt szótlanul.

Nem szabad elveszítenünk ezt az embert, gondolta Jessica. Paul tervének nem szabad kudarcot vallania! Minden más a legszörnyűbb tragédia lenne!

Határozott léptekkel végigment a sziklán, elhaladt Stilgar mellett, de egy pillantást sem vetett rá, és lement a tömeg közé. Utat engedtek neki, ahogy elindult Paul felé. A nyomában csend támadt.

Jessica tudta, mit jelent az a csend — az emberek kimondatlan kérdései voltak benne, félelemmel vegyes áhítat a Tisztelendő Anya iránt.

Az ifjak távolabb húzódtak Paultól, ahogy Jessica odament hozzá, és Jessica azon kapta magát, hogy egy pillanatra megijedt ettől a szokatlan tisztelettől, amellyel fogadták. „Mindenki, aki alattad van, irigyli a helyzetedet” szögezte le a Bene Gesserit-mondás. Jessica azonban nem látott irigységet ezeken az arcokon. A Paul vezéri méltóságát övező vallásos rajongás tartatta meg velük az illő távolságot. És Jessicának az eszébe jutott egy másik Bene Gesserit-mondás: „A próféták halála erőszakos halál szokott lenni.”

Paul ránézett.

— Itt az idő — mondta Jessica, és a kezébe csúsztatta a postahengert.

Paul egyik társa, aki szemlátomást merészebb volt a többinél, egy pillantást vetett Stilgarra, és azt mondta:

— Kihívod Stilgart, Muad-Dib? Most már igazán itt az ideje! Azt fogják hinni, gyáva vagy, ha…

— Ki merészel gyávának nevezni? — csattant fel Paul. A keze a kriszkés markolatára ugrott.

Lélegzet-visszafojtott csend telepedett a csoportra, és lassan szétterjedt a tömegben is.

— Tennivaló vár ránk — mondta Paul, ahogy a másik elhúzódott tőle. Paul megfordult, átfurakodott a tömegen a sziklaerkélyhez, könnyedén felszökkent rá, szembefordult az emberekkel.

— Akkor tedd meg! — rikoltotta valaki.

Mormogás, sustorgás támogatta a rikoltást.

Paul megvárta, amíg csend lett. Lassan csendesedtek el, elszórt csosszanások, köhentések közepette. Amikor elnémult az egész barlang, Paul fölszegte a fejét, és olyan hangon szólalt meg, amely elhatolt a legtávolabbi zugokba is.

— Unjátok már a várakozást — mondta.

Megint megvárta, amíg elhaltak a válaszkiáltások.

Bizony, unják már a várakozást, gondolta. A kezében latolgatta a postahengert, és a tartalma járt az eszében. Az anyja mutatta meg neki, hozzátéve, hogy egy Harkonnen-futártól szedték el.

Az üzenet egyértelmű volt: Rabbant a sorsára hagyták az Arrakison! Nem kérhetett sem segítséget, sem katonai erősítést!

Paul ismét fölemelte a hangját:

— Arra gondoltok, ideje, hogy kihívjam Stilgart, és megváltozzék a csapatok vezetése. — Mielőtt reagálhattak volna, haragosan odavágta: — Ilyen ostobának tartjátok a Lisan al-Gaibot?!

Döbbent csend lett.

Magára ölti a vallásos köntöst, gondolta Jessica. Nem szabad!

— Ez a dolgok rendje! — kiáltott fel valaki.

Paul szenvtelen hangon válaszolt, föl akarta mérni az érzelmi hátteret:

— A dolgok rendje meg szokott változni.

Haragos hang hallatszott a barlang egyik szöglete felől:

— Azt mi mondjuk meg, hogy mi változik meg!

Innen-onnan egyetértő kiáltások harsantak fel a tömegből.

— Ahogy óhajtjátok — mondta Paul.

És Jessica jól hallotta a finom intonációt: Paul a Hangot használta, úgy, ahogy ő megtanította rá.

— Ti fogjátok megmondani — folytatta Paul. — De előbb meghallgatjátok, amit én akarok mondani.

Stilgar közelebb ment, szakállas arcán szenvtelen kifejezés ült.

— Az is a dolgok rendjéhez tartozik — mondta. — A tanácsban minden fremen hallathatja a hangját. Paul Muad-Dib pedig fremen.

— A törzs java, az a legfontosabb, igaz? — kérdezte Paul.

Stilgar ugyanazzal a szenvtelen méltósággal felelt:

— Ez vezeti lépéseinket.

— Jól van — mondta Paul. — Akkor mondjátok meg, ki vezeti a törzsünknek ezt a csapatát; és ki vezeti az összes törzseket és csapatokat, azoknak a harci tanácsadóknak az útján, akiket mi képeztünk ki a bűvharcra?

Paul várakozott, elnézett a tömeg feje fölött. Nem jött válasz.

Kisvártatva folytatta:

— Talán Stilgar az úr? Ő maga mondja, hogy nem! Akkor én? Olykor még Stilgar is azt teszi, amit én akarok, és a bölcsek, az okosak legokosabbjai is hallgatnak a szavamra, tisztelet övez a tanácsban…

A tömeg még mindig hallgatott, csak mocorgás, egy-egy csosszanás hallatszott.

— De folytassuk — mondta Paul. — Az anyám volna az úr? — Lemutatott a fekete Sayyadina-palástban közöttük álló Jessicára. — Stilgar és a többi csapatvezérek is kikérik a tanácsát szinte minden komolyabb döntésben. Ezt ti is tudjátok. De járja-e a sivatagot a Tisztelendő Anya? Vezet-e portyát a Harkonnenek ellen?

Töprengő ráncok szabdalták azokat az arcokat, amelyeket Paul látott, de még mindig ingerült mormogás hallatszott innen-onnan.

Ez veszélyes módszer, gondolta Jessica, de aztán az eszébe jutott a postahenger, és mindaz, amire következtetni lehetett belőle. Megértette Paul szándékát: egyenesen a mélyére hatolni a bizonytalanságuknak, megszüntetni, aztán minden más már magától jön.

— Senki sem ismeri el a vezetést kihívás és párviadal nélkül, mi? — kérdezte Paul.

— Az a rendje! — kiáltotta valaki.

— Mi a célunk? — kérdezte Paul. — Hogy megfosszuk a hatalmától Rabbant, a Harkonnen-hóhért, és olyan világot teremtsünk a bolygónkon, ahol a családjaink vízben bővelkedve és boldogságban nevelkedhetnek — ez a célunk, igaz?

— A nehéz harchoz edzett fegyver kell! — kiáltotta egy hang.

— Vajon el szokás-e törni a kést a harc előtt? csattant fel Paul. — Amit most mondok, az nem kérkedés vagy kihívás, hanem tény: senki emberfia nincs itt, Stilgart beleértve, aki legyőzhetne párviadalban! Ezt Stilgar maga is elismeri. Tudja ő is, és ti is mind!

Megint morgás hallatszott a tömegből.

— Sokan küzdöttetek velem gyakorlásképpen — folytatta Paul. — Tudjátok, hogy nem a levegőbe beszélek. Azért mondom, mert ez tény, amit mindannyian tudunk, és ostoba volnék, ha én magam nem számolnék vele. Én fiatalabb koromban kezdtem el tanulni ezt a harcmodort, mint ti, és az én tanítóim keményebb legények voltak, mint amilyeneket ti valaha is láttatok. Mit képzeltek, máskülönben hogyan győzhettem volna le Jamist abban a korban, amikor a ti fiaitok még csak játékból vívnak egymással?

Jól használja a Hangot, gondola Jessica, de ezekhez az emberekhez az nem elég. Pusztán hanggal nem lehet irányítani őket. A logikájukra is hatnia kell!

— Mindezek után — mondta Paul — elérkezünk ehhez. — Fölemelte a postahengert, kivette belőle a szalagdarabkát. — Egy Harkonnen-futárnál találtuk. A hitelességéhez nem férhet kétség. A címzettje Rabban. Az üzenetben pedig az áll, hogy Rabban újabb csapatok iránti kérését elutasítják, hogy a fűszerkitermelés jóval kisebb az előirányzottnál, hogy a meglevő embereivel kell több fűszert kipréselnie az Arrakisból.

Stilgar odalépett Paul mellé.

— Hányan értitek meg, hogy ez mit jelent? — kérdezte Paul. — Stilgar azonnal megértette.

— Magukra maradtak! — rikoltotta valaki.

Paul az övkendőjébe csúsztatta a hengert és a szalagot. A nyakáról leemelt egy szigadrótból font zsinórt, leoldozott róla egy gyűrűt, a magasba tartotta.

— Ez az apám hercegi pecsétgyűrűje volt — mondta. — Megesküdtem, hogy nem veszem föl addig, amíg készen nem állok rá, hogy a csapataim élén visszahódítsam az egész Arrakist, hercegi hűbérbirtokomat! — Az ujjára húzta a gyűrűt, ökölbe szorította a kezét.

A barlang némaságba dermedt.

— Ki az úr itt? — kérdezte Paul. Fölemelte az öklét. — Én vagyok az úr! Én vagyok az ura az Arrakis minden talpalatnyi darabjának! Ez az én hercegi hűbérbirtokom, ha tetszik a Császárnak, ha nem! Ő adta az apámnak, és az apámról énrám szállt!

Paul lábujjhegyre emelkedett, aztán visszaereszkedett. Szemügyre vette a tömeget, a hangulatukat puhatolta.

Majdnem, gondolta.

— Vannak itt olyanok, akik fontos pozíciókat foglalnak majd el az Arrakison, amikor érvényesítem az engem megillető császári jogokat — mondta. — Stilgar az egyikük! Nem azért, mert így akarom lekenyerezni! Nem is azért, mert hálás vagyok neki, habár sokan vagyunk itt, akik az életünket köszönhetjük neki. Nem! Hanem azért, mert bölcs és erős! Mert az eszével vezeti ezt a csapatot, nemcsak a törvényekkel! Azt hiszitek, megbolondultam? Azt hiszitek, levágom a jobb kezemet és itt hagyom véresen ennek a barlangnak a kövén csak azért, hogy meglegyen a cirkuszotok?

Szigorú tekintettel pásztázta végig a sokaságot.

— Ki van itt, aki azt mondja, hogy nem én vagyok az Arrakis jogos ura? Azzal kellene talán bebizonyítanom, hogy megfosztom a vezérétől mindegyik fremen törzset?

Paul mellett Stilgar megmozdult, kérdően nézett rá.

— Elvegyek az erőnkből most, amikor a legnagyobb szükségünk lesz rá? — kérdezte Paul. — Én vagyok az uratok, és én mondom nektek: itt az ideje, hogy ezentúl ne magunk közül öldössük le a legjobbakat, hanem az igazi ellenségeinket pusztítsuk — a Harkonneneket!

Stilgar egyetlen, szinte követhetetlenül gyors mozdulattal kirántotta a kriszkését, a magasba emelte a tömeg feje fölött.

— Éljen Paul Muad-Dib herceg! — kiáltotta.

Fülsiketítő üdvrivalgás harsant fel a barlangban, dörögve verődött vissza a sziklafalról:

— Ja hija csuhada! Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib! Ja hija csuhadal — ordították kórusban.

Jessica lefordította magában: „Éljenek Muad-Dib harcosai!” A színjáték, melyet Paullal és Stilgarral hármasban főztek ki, úgy hatott, ahogy elképzelték.

A tombolás lassan csitult el.

Amikor ismét csend lett, Paul Stilgar felé fordult, és fennhangon azt mondta:

— Térdelj le, Stilgar!

Stilgar térdre ereszkedett Paul előtt a sziklaerkélyen.

— Add ide a kriszkésedet! — mondta Paul.

Stilgar engedelmeskedett.

Erről nem volt szó közöttünk, gondolta Jessica.

— Mondd utánam, Stilgar — szólt Paul, és fölidézte magában az avatási szertartás szavait, ahogy az apjától hallotta egykor. — Én, Stilgar, ezt a kést a hercegemtől kapom.

— Én, Stilgar, ezt a kést a hercegemtől kapom — mondta Stilgar, és elvette a tejfehér pengét Paultól.

— Ahová a hercegem akarja, oda sújt le ez a penge — mondta Paul.

Stilgar megismételte a szavakat, lassan, ünnepélyesen.

Ahogy visszaemlékezett a szertartás eredetére, Jessica alig tudta visszafojtani a könnyeit. Megrázta a fejét. Tudom, miért van mindez, gondolta. Nem szabadna így fölkavarnia.

— Hercegem ügyének szentelem-ezt a pengét és ellenségei halálának, amíg csak vér folyik az ereinkben — mondta Paul.

Stilgar utánamondta.

— Csókold meg a kést! — parancsolta Paul.

Stilgar engedelmeskedett, aztán fremen módra megcsókolta Paul jobb karját is. Amikor Paul bólintott, eltette a kést, és fölállt.

Ámult suttogás hullámzott végig a tömegen, és Jessica fülét megütötték a szavak:

— A prófécia… egy Bene Gesserit mutatja meg az utat, és egy Tisztelendő Anya látja meg… — Távolabbról pedig: — A fiával mutat utat…

— Ennek a törzsnek Stilgar a vezére — mondta Paul. — Ezt ne feledje senki! Az ő szava az én szavam. Amit ő parancsol, az olyan, mintha én parancsolnám!

Okos, gondolta Jessica. A törzs vezérének legyen meg a becsülete azoknak a szemében, akiknek parancsolnia kell!

Paul leeresztette a hangját.

— Stilgar, ma éjjel futárok és cielagók induljanak el összehívni a Tanácsgyűlést! Miután kiküldted őket, szedd össze Csetet, Korbát, Otejmet és még két emberedet, akit jónak látsz. Gyertek be hozzám, hogy haditervet készítsünk! Győzelemmel kell tudnunk fogadni a Vezérek Tanácsát, mire megérkeznek.

Paul a fejével intett az anyjának, hogy menjen vele, aztán lelépdelt a sziklaerkélyről, és a tömegen keresztül megindult a központi folyosó és az ott berendezett szállása felé. Ahogy átnyomakodott az emberek között, kezek nyúltak feléje, hogy megérintsék, hangok szálltak feléje:

— Az én késem oda sújt, ahová Stilgar akarja, Paul Muad-Dib! Mikor harcolunk már, Paul Muad-Dib? Hadd öntözze Harkonnen-vér a földünket!

Ahogy fölfogta a sokaság érzéseit, Jessica ráébredt, hogy ezeknek az embereknek minden porcikájában ég már a harci láz. Ennél harcra készebbek már nem lehettek volna. Eszményi legénységet kapunk, gondolta.

A belső helyiségben Paul intett az anyjának, hogy üljön le.

— Várj itt! — mondta, aztán kisurrant a függönyök között az oldalfolyosóra.

Miután eltűnt, nagy csend lett odabenn, a függönyök rejtekében. Még a sziecs levegőjét keringető szélszivattyúk surrogása sem hatot be oda, ahol Jessica ült.

Most idehozza Gurney Hallecket, gondolta. Eltűnődött azon, hogy milyen furcsán kavarognak benne az érzelmek. Gurney és a muzsikája elválaszthatatlan része volt a boldog caladani időknek, mielőtt eljöttek az Arrakisra. Jessica úgy érezte, mintha másvalaki lett volna az, aki egykor a Caladanon élt. Az eltelt három év alatt ő valóban mássá alakult át. Most, hogy szembe kellett néznie Gurneyval, egyúttal szembe kellett néznie a változásokkal is.

Jobbra, az alacsony asztalkán ott állt Paul kávéskészlete, az ezüst-jázmium ötvözetből készült ötvösmunka, amelyet Paul Jamistól örökölt annak idején. Jessica merően nézte, arra gondolt, hány kéz érintette már meg azt a fémet. Egy hónap sem telt el Jamis legyőzése után, már Csani szolgálta föl benne Paulnak a kávét.

Mi másra lehet jó ez a sivatagi lány a hercegnek, mint hogy kávét szolgáljon föl neki? gondolta. Sem hatalom, sem család nem áll mögötte. Paulnak csak egy igazi lehetősége van: szövetségre lépni valamelyik nagy hatalmú Házzal, esetleg magával a császári családdal. Végül is bőven vannak férjhez adandó hercegnők, és mindegyikük Bene Gesserit-kiképzést kapott…

Jessica elképzelte, hogy itt hagyja a mostoha Arrakist azért a hatalomért és biztonságért, amelyet az uralkodó hitvesének anyjaként élvezhetne. Pillantása végigfutott a vastag kárpitokon, melyek elrejtették ennek a barlangfülkének a kőfalait, eszébe jutott, hogyan utazott ide: féregháton, egy egész féregcsapat közepén, előtte, utána a hordszékek és teherpadozatok magasan megrakva a közelgő hadjárathoz szükséges fölszereléssel.

Amíg Csani a világon van, Paul nem fogja megérteni, mi a kötelessége, gondolta Jessica. Csani fiút szült neki, és ez elég…

Hirtelen vágyakozás fogta el az unokája iránt, látni szerette volna a gyermeket, akinek az arca annyira magán viselte a nagyapja vonásait — mintha Letót látnám! nyilallt bele. Jessica a tenyere közé fogta az arcát, elkezdte a rituális légzést, mely lecsillapította az érzelmeket, és megtisztította a gondolatokat, aztán derékból előrehajolt, annak az imagyakorlatnak a mozdulatával, amely előkészítette a testet, hogy engedelmeskedjék az elme követeléseinek.

Jessica tudta, hogy Paul vitathatatlanul jól választotta ki parancsnoki bázisának ezt a helyet, a Madárbarlangot. Eszményi volt. És tőle északra nyílt a Szél-szurdok, mögötte egy falu húzódott meg magas sziklafalak övezte medencében. A falu kulcsfontosságú volt, kézművesek és műszaki szakemberek otthona, a Harkonnenek egy egész védelmi szektorának karbantartó központja.

Köhentés hallatszott a függönyök mögül. Jessica fölegyenesedett, mély lélegzetet vett, lassan kifújta.

— Tessék! — szólt ki.

Félrelebbentek a függönyök, és Gurney Halleck robbant be a szobába. Jessicának csak annyi ideje volt, hogy pillantása megakadjon az arcán, a furcsa fintoron, aztán Gurney már mögötte termett, egyik kőkemény karját az álla alá szorította, álló helyzetbe emelte.

— Gurney, megbolondultál, mit csinálsz? — méltatlankodott Jessica.

Aztán megérezte a hátának feszülő kés hegyét. Mintha fagyos józanság áradt volna szét benne abból a pontból: a biztos tudat, hogy Gurney meg akarja ölni. Miért?! El sem tudta képzelni, miért, hiszen Gurney nem az a fajta volt, akiből áruló válik. A szándéka felől azonban Jessicának semmi kétsége nem volt, és egy pillanatra vakrémület töltötte el. Ezt a férfit nem lehetett csakúgy elintézni. Ez az ellenfél ismerte a Hangot, ismerte minden fogását a közelharcnak, minden fortélyát a halálnak; ennek az ellenfélnek a tudását maga Jessica is gyarapította annak idején finom célzásokkal és ötletekkel…

— Azt hitted, megúsztad, boszorka? — röffent rá Gurney.

Mielőtt Jessica átgondolhatta volna a kérdést, vagy válaszolhatott volna rá, szétvált a függöny, és megjelent Paul.

— Hát itt van, any… — Paul elharapta a szót, ahogy meglátta maga előtt a képet.

— Ott maradsz, ahol vagy, uram! — mondta Gurney.

— De mi… — Paul megrázta a fejét.

Jessica szóra akarta nyitni a száját, érezte, hogy a torkának feszül a kemény kar.

— Csak akkor beszélsz, amikor megengedem, némber! — mondta Gurney. — Csak egyvalamit akarok, hogy megmondj a fiadnak; az ellenszegülés első jelére pedig gondolkodás nélkül a szívedbe döföm a kést! A hangod egyszínű marad, nem emeled föl. Bizonyos izmok nem feszülnek meg, mozdulatlanok maradnak. Nagyon óvatosan kell viselkedned, hogy életben maradhass még néhány másodpercig! És biztosíthatlak, hogy tovább nem fogsz.

Paul egy lépést tett feléjük.

— Gurney, öregem, mi a…

— Állj meg ott! — förmedt rá Gurney. — Még egy lépés, és meghal!

Paul keze lecsusszant a kése markolatára. Ijesztően halk volt a hangja:

— Magyarázatot kérek, Gurney!

— Megesküdtem, hogy végzek az apád árulójával — mondta Gurney. — Azt hiszed, el tudom feledni azt az embert, aki kiszabadított a Harkonnenek rabszolgaságából, aki megajándékozott a szabadsággal, az élettel, a becsülettel… és a barátságával, amit mindennél többre tartottam? Itt az árulója, a késem előtt! Senki sem akadályozhatja meg, hogy…

— Ennél nagyobbat nem is tévedhettél volna; Gurney — mondta Paul.

Jessica pedig azt gondolta: Tehát ezért! Micsoda fintora a sorsnak!

— Tévedtem, mi? — vetette oda Gurney. — Halljuk hát a hölgytől magától! És jobb, ha megtudod, boszorka, hogy vesztegetés, kémkedés, csalás és lopás árán sikerült bizonyítékot találnom ellened. Még szemutát is vittem egy Harkonnen-őrparancsnoknak, hogy megtudjam, mi történt akkor éjjel!

Jessica érezte, hogy leheletnyit enyhül a torkán a szorítás, de mielőtt megszólalhatott volna, Paul válaszolt:

— Yueh volt az áruló. És ezt nem mondom többször, Gurney. A bizonyítékok egyértelműek és kétségbevonhatatlanok. Yueh volt az! Nem érdekel, honnan vetted a gyanúdat — mert csak gyanú lehet, semmi más —, de ha az anyámnak bántódása esik… — Paul kihúzta a kriszkést a tokjából, maga elé emelte. — … a kezemtől halsz meg.

— Yueh kondicionált orvos volt, udvari szolgálatra alkalmas — mordult föl Gurney. — Képtelen volt az árulásra!

— Megvan a módja, hogy áttörjék azt a kondicionálást — mondta Paul.

— Hol a bizonyíték? — követelőzött Gurney.

— Nem itt — mondta Paul. — Tabr sziecsben van, messze délen, de ha…

— Ez valami csel — hördült fel Gurney, és a karja megszorult Jessica torkán.

— Nem csel, Gurney — mondta Paul, és olyan iszonyú szomorúság csengett a hangjában, hogy Jessicának összerándult tőle a szíve.

— Láttam azt az üzenetet, amelyet egy Harkonnen-ügynöknél találtak! — mondta Gurney. — Félreérthetetlenül utalt rá; hogy az…

— Én is láttam — mondta Paul. — Az apám mutatta meg egy éjszaka, amikor elmagyarázta, hogy nem lehet más, mint a Harkonnenek cselfogása, amivel gyanúba akarják keverni szeretett asszonyát.

— Hah! — mondta Gurney. — Te nem…

— Hallgass — mondta Paul, és szenvtelen, monoton hangjának parancsolóbb ereje volt, mint amilyet Jessica valaha is hallott.

Ismeri a Végső Hangot, gondolta magában.

Gurney karja megremegett Jessica nyakán. A hátán a kés hegye bizonytalanul elmoccant.

— Amit te nem láttál — folytatta Paul —, az az volt, ahogy az anyám zokogott egy éjszaka az elveszített hercegéért. Azt sem láttad, ahogy a szeme villámlik, amikor a Harkonnenek haláláról beszél.

Paul eszerint mindenre odafigyelt, gondolta Jessica. Könnyek szöktek a szemébe.

— És amit elfelejtettél — mondta Paul —, az az, amit a Harkonnenek rabságában tanultál meg. Azt mondod, hogy büszke voltál az apám barátságára? Nem volt időd megtanulni, mi a különbség Harkonnen és Atreides között, hogy már a bűzéről fölismerj egy Harkonnen-cselfogást? Nem tanultad meg, hogy az Atreidesek szeretettel vásárolják meg a hűséget, a Harkonnenek fizetőeszköze viszont a gyűlölet? Nem láttál át ezen az egész áruláson, nem ismerted föl a lényegét?

— De hát Yueh…? — dörmögte Gurney.

— A bizonyítékunk Yueh hozzánk írt, saját kezű levele, amelyben bevallotta az árulását — mondta Paul. — Esküszöm neked, esküszöm az irántad érzett szeretetemre, arra a szeretetre, amely megmarad még azután is, hogy vérbe fagyva hagylak itt: ez az igazság!

Ahogy a fiát hallgatta, Jessica elámult a tudatosságán, az éleslátásán, a lényegre törő intelligenciáján.

— Az apámnak ösztönös érzéke volt hozzá, hogy jól válassza meg a barátait — folytatta Paul. — Fukarul bánt a szeretetével, de tévedni nem tévedett. A gyöngesége abban rejlett, hogy félreértette a gyűlöletet. Azt hitte, aki gyűlöli a Harkonneneket, az nem árulhatja el őt. — Jessicára pillantott. — Az anyám tudja ezt. Én adtam át neki az apám üzenetét, hogy egy pillanatig sem kételkedett benne.

Jessica érezte, hogy mindjárt elveszíti az önuralmát. Beleharapott az alsó ajkába. Ahogy látta Paul viselkedésének fegyelmezett merevségét, rádöbbent, milyen fájdalmasak lehetnek a fiának ezek a szavak. Oda akart rohanni hozzá, a mellére vonni a fejét, ahogy addig még sohasem tette. De a torkának feszülő kar már nem remegett; a kés hegye keményen, mozdulatlanul nyomódott a hátának.

— Egy fiú életében az egyik legszörnyűbb pillanat — folytatta Paul —, amikor fölfedezi, hogy az apja és anyja emberi lények, akik olyan szeretetben osztoznak, amelyet ő sohasem ízlelhet meg igazán. Olyan, mintha elveszítene az ember valamit, amikor ráébred, hogy a világ ott van és itt van, és egyedül vagyunk benne… Abban a pillanatban magától értetődően benne van az igazság, az ember nem kerülheti el. Én hallottam, amikor apám az anyámról beszélt. Nem ő az áruló, Gurney.

Jessica megtalálta a hangját.

— Eressz el, Gurney. — Nem voltak különösebben parancsolóak a szavai, semmilyen fortéllyal nem akart hatni Gurney gyönge pontjaira, de Gurney keze lehullott. Jessica odament Paulhoz, megállt előtte, nem ért hozzá.

— Paul — mondta —, más fölismerések is vannak ebben a világmindenségben. Most hirtelen megértettem, hogy használtalak, manipuláltalak, befolyásoltalak téged, hogy a magam választotta útra vigyelek… arra az útra, amelyről én nem térhettem le — ha ez mentség — a múltam és a kiképzésem miatt. — Úgy érezte, gombóc van a torkában, nagyot nyelt, fölnézett a fia szemébe. — Paul… szeretném, ha megtennél valamit nekem. Válaszd a boldogsághoz vezető utat! Vedd feleségül a sivatagi asszonyodat, ha úgy kívánod! Dacolj mindennel és mindenkivel, aki mást akar! Járjad a saját utadat! Én…

Elhallgatott, ahogy megütötte a fülét mögötte a halk mormogás.

Gurney!

Látta, hogy Paul tekintete is mögéje irányul, megfordult.

Gurney még mindig ugyanott állt, de közben eltette a kését, félrehúzta a mellén a köpenyt, hogy kilátszott a cirkoruha csillogó szürkesége. Fremen cirkoruha volt, az a fajta, amelyért sokat megadtak a csempészek a sziecsek lakóinak.

— Ide döfd a késedet, a mellem közepébe! — mondta Gurney. — Ölj meg, végezz velem minél előbb! Bemocskoltam a nevemet! Elárultam a tulajdon hercegemet, akinél…

— Nyughass! — förmedt rá Paul.

Gurney rámeredt.

— Csukd össze a köpenyedet, és ne viselkedj úgy, mint akinek elment az esze! — mondta Paul. — A mai napra elegem van az esztelenségekből.

— Ölj meg, ha mondom! — tombolt Gurney.

— Jobban ismersz te annál — mondta Paul. — Hányféle hülyének nézel egyszerre? Végig kell játszanom ezt mindenkivel, akire szükségem van?

Gurney Jessicára nézett, és olyan tétova, kérlelő hangon szólt hozzá, amilyet még sohasem hallottak tőle:

— Akkor te, úrnőm, kérlek szépen… ölj meg!

Jessica odament hozzá, a vállára tette mindkét kezét.

— Gurney, miért ragaszkodol hozzá, hogy az Atreidesek megöljék azokat, akiket szeretnek? — Szelíden kivette a férfi ujjai közül a köpeny szélét, összehúzta a mellén, becsatolta.

Gurney akadozva szólalt meg:

— De… hát… én…

— Te azt hitted, Letóért kell megtenned, amit tenni akartál — mondta Jessica —, és ezért tiszteletet érdemelsz.

— Úrnőm… — mondta Gurney. Leszegte a fejét, összeszorította a szemét, hogy ne bukjanak ki belőle a könnyek.

— Tekintsük ezt az egészet régi barátok közötti félreértésnek — mondta Jessica, és Paul hallotta a hangjában a nyugtató, kiegyenlítő felhangokat. — Elmúlt, és örülhetünk, hogy soha többé nem lehet közöttünk ilyen félreértés.

Gurney kinyitotta nedvesen csillogó szemét, ránézett.

— Az a Gurney Halleck, akit én ismertem, mesteri kézzel bánt nemcsak a karddal, hanem a balisettel is — mondta Jessica. — A két Gurney Halleck közül én a balisetjátékost csodáltam jobban. Emlékszel, hogy órákon át elhallgattam, ahogy nekem játszottál? Van még baliseted, Gurney?

— Van egy új — mondta Gurney. — A Csuszurrtól szereztem, pompás hangszer. Úgy szól, mint egy eredeti Varota, habár aláírás nincs rajta. Én azt hiszem, Varota valamelyik tanítványa készíthette, aki… — Elhallgatott. — Miket mondok én neked, úrnőm? Itt locsogunk olyan…

— Nem locsogás ez, Gurney — mondta Paul. Odament, megállt az anyja mellett, szemben a férfival. — Nem locsogás, hanem valami más, ami boldogságot varázsol régi barátok közé. Nagy örömöt szereznél vele, Gurney, ha most játszanál anyámnak. A haditerv várhat egy kicsit. Holnapig amúgy sem indulunk harcba.

— Én… megyek, behozom a balisetet — mondta Gurney. — Kint van az előtérben. — Ellépett mellettük, eltűnt a függönyök között.

Paul az anyja karjára tette a kezét, érezte, hogy Jessica reszket.

— Most már vége, anyám — mondta.

Jessica nem fordította feléje a fejét, csak a szeme sarkából nézett föl rá.

— Vége?

— Hát persze. Gurney most…

— Gurney? Ó… igen. — Elfordította a tekintetét.

A függönyök susogása hallatszott, visszajött Gurney a balisettel. Elkezdte fölhangolni, kerülte a tekintetüket. A falat fedő kárpitok elnyelték a visszhangot, halkan, meghitten pengett a hangszer.

Paul egy párnához vezette az anyját, leültette, háttal a vastag falikárpitnak. Hirtelen meghökkentette, milyen öregnek rémlett most Jessica: a sivatagtól aszalódni kezdő arcvonások, a ráncokba húzódó, feszülő bőr a kékben úszó szem sarkánál…

Fáradt, gondolta Paul. Valahogyan módot kell találnunk rá, hogy könnyítsünk a terhein.

Gurney ujja végigfutott a húrokon.

Paul rápillantott.

— Nekem most… személyesen kell utánanéznem egynek-másnak — mondta. — Várj meg itt!

Gurney bólintott. A lelke mintha messze járt volna, mintha ebben a pillanatban ott lett volna a Caladan kék ege alatt, ahol a láthatáron feltűnő bárányfelhők esőt ígértek…

Paul erőt vett magán, elfordult, átbújt a vastag függönyök között, kiment az oldaljáratba. Hallotta, hogy mögötte Gurney belekezd egy dallamba, és egy pillanatra megállt odakint, hallgatta a kiszűrődő zenét.

Burnuszos fedaykin-futár bukkant elő egy beugróból Paul előtt a folyosón. Hátra volt vetve a csuklyája, a nyakán épp csak kicsatolva a cirkoruha, annak jeleként, hogy nemrég érkezhetett meg a sivatagból.

Paul intett, hogy maradjon ott, ahol van. Még egy pillantást vetett az elfüggönyözött ajtóra, aztán odament a futárhoz.

A férfi meghajolt, maga előtt összekulcsolt kézzel, ahogy egy Tisztelendő Anyát vagy szertartásvezető Sayyadinát köszöntött volna, majd megszólalt:

— Muad-Dib, nemsokára megérkeznek az első vezérek a Tanácsgyűlésre!

— Ilyen hamar?

— Ezek azok, akikért Stilgar küldött, amikor még azt hittük, hogy… — Nem fejezte be, csak megvonta a vállát.

— Értem. — Paul még halkan hallotta a baliset hangját, anyjának arra a kedvenc régi dalára gondolt, a vidám dallam és a szomorú szöveg különös ötvözetére.

— Stilgar mindjárt idejön néhány emberrel — mondta. — Vezesd be oda, ahol az anyám várakozik.

— Akkor itt várok, Muad-Dib — mondta a futár. Paul elment a másik mellett, elindult a barlang mélyébe, arra, a helyre, amelyhez hasonló mindegyik ilyen barlangban volt: a víztároló medence melletti üregbe. Tudta, hogy egy fiatal homokféreg lapul ott, egy mindössze nyolc-kilenc méteres példány, amelyet nem hagylak megnőni, és rabságra kárhoztattak a körülötte húzódó vizesárkok. A lény, miután átesett a metamorfózisán, és a kismesterből kialakult a shai-hulud, rettegve kerülte a vizet, mely halálos méreg volt a számára. És a shai-hulud vízbefojtása volt a fremenek legféltettebb titka, mert akkor jött létre a szer, amely egyesítette őket: az Élet Vize, a méreg, amelyet csak a Tisztelendő Anya tudott átváltoztatni.

Az elhatározás azokban a feszült pillanatokban született meg Paulban, amikor szembe kellett néznie az anyját fenyegető veszéllyel. Egyetlen addig látott jövővonalon sem mutatkozott meg az a vészterhes pillanat, Gurney Halleck támadása. Paul körül fantomvilágként lebegett a jövő, mint valami szürkén gomolygó felhő, amelyből csak az érzett, hogy az egész világmindenség egyetlen forrongó csomópont felé hömpölyög.

Látnom kell, gondolta Paul.

A szervezete az eltelt idő alatt lassan kezdett hozzászokni a fűszerhez, a jövőlátomások egyre ritkábbak… és egyre haloványabbak lettek. Paul számára magától értetődő volt a megoldás.

Vízbe fojtom a shai-huludot. Most majd meglátjuk, én vagyok-e a Kwisatz Haderach, aki túlélheti azt a próbatételt, amelyet csak a Tisztelendő Anyák éltek túl!

Csani a hajnal előtti sötétségben ért ki a Habbanija-medencéből, hallotta, ahogy a topter, mely ideröpítette délről, suhogó szárnnyal visszaröppen a sötétség mélyébe, rejtekhelye felé. Csani körül a kísérete tisztes távolban maradt, széthúzódtak, átfésülték a sziklákat, nem rejtenek-e veszélyt — és megadták Muad-Dib párjának, az elsőszülöttje anyjának azt, amit kért tőlük: néhány pillanatnyi egyedüllétet.

Miért hívatott magához? kérdezte Csani gondolatban. Korábban azt mondta, hogy nekem délen kell maradnom Kisletóval és Aliával!

Fölfogta a köpenyét, könnyedén felszökkent az előtte meredező sziklára, megindult a kanyargó ösvényen, amelyet csak a sivatag neveltje tudott észrevenni a sötétségben. A lába alatt meg-megcsusszantak a kavicsok, Csani szinte táncolt rajtuk, anélkül hogy tudatában lett volna, milyen ügyességet kíván ez.

A kapaszkodás felpezsdítette, enyhítette a félelmeket, amelyeket fölébresztett benne a kíséret néma távolságtartása és az, hogy egy kincset érő toptert küldtek érte. Az egész lénye ujjongott arra a gondolatra, hogy újra együtt lehet Paul Muad-Dibbel, az ő Usuljával. Hiába volt a neve csatakiáltás minden fremen ajkán: „Muad-Dib! Muad-Dib! Muad-Dib!”, ő egy másik férfit ismert, más névre hallgatót — a gyermeke apját, a gyöngéd kedvest.

Megtermett alak magasodott fel fölötte a sziklán, intett, hogy siessen. Csani meggyorsította a lépteit. A hajnali madarak már egymás után szólaltak meg, röppentek föl a magasba. A keleti szemhatáron halvány fény kezdett derengeni.

A fenti alak nem a kísérethez tartozott. Otejm? tűnődött Csani, ahogy elnézte az ismerős mozgást, tartást. Ahogy odaért, az erősödő fényben fölismerte a fedaykin széles, lapos arcát. A csuklyája nyitva volt, a szájára csak lazán odacsapva a szűrő, mint olyankor, amikor az ember csak egy pillanatra ment ki a sivatagba.

— Siess! — sziszegte a férfi, és levezette a rejtett sziklahasadékon át a barlang bejáratához. — Mindjárt világos lesz — suttogta, ahogy kinyitotta az ajakzárat Csani előtt. — A Harkonnenek utolsó erejükkel is őrjáratokat küldenek az utóbbi időben errefelé. Most nem kockáztathatjuk meg, hogy fölfedezzenek!

Beértek a Madárbarlang szűk oldalbejáratába. Kigyúltak a parázsgömbök. Otejm előrenyomakodott Csani mellett.

— Gyere utánam — mondta. — Siess már!

Végigrohantak a folyosón, át a következő légszigetelt nyíláson, át egy újabb folyosón, aztán be abba az üregbe, amely régen a Sayyadina fülkéje volt, még akkor, amikor ez a barlang nappali pihenőhelyül szolgált. Most szőnyegek és párnák borították a földet. A kőfalakat gyapjúszőttesek takarták, rajtuk vörös sólyomalak. Az egyik fal mellett alacsony tábori asztal állt, rajta szétszórva iratok, enyhe fűszerillat érzett felőlük.

A Tisztelendő Anya egyedül ült, pontosan szemben a bejárattal. Fölnézett, azzal a lélekbe hatoló tekintettel, amelytől a beavatatlanokat reszketés szokta elfogni.

Otejm összetette a tenyerét.

— Elhoztam Csanit — mondta, aztán meghajolt és eltűnt a függönyök mögött.

Jessica pedig azt gondolta: Hogy mondjam meg Csaninak?

— Hogy van az unokám? — kérdezte.

Tehát szertartásos üdvözlés lesz, gondolta Csani, és visszatértek a félelmei. Hol van Muad-Dib? Miért nincs itt, hogy üdvözöljön?

— Jól van és egészséges, anyám — mondta Csani. — Harah gondjaira bíztam, Aliával együtt.

Anyám, gondolta Jessica. Igen, joga van így hívni a szertartásos üdvözlésben. Biztosan gyönyörű fiúunokát szült nekem.

— Hallom, egy kelmét küldött ajándékba Koanua sziecs — mondta Jessica.

— Nagyon szép kelme.

— Alia küldött-e üzenetet?

— Nem üzent. De a sziecsben nyugodtabb lett az élet most, hogy az emberek lassan elfogadják Alia lényének csodáját.

Miért húzza el ennyire? tépelődött Csani. Valami olyan sürgős volt, hogy toptert küldtek értem! Most meg a formalitásokkal húzzuk az időt!

— Feltétlenül csinálnunk kell az új kelméből egykét ruhadarabot Kisletónak — mondta Jessica.

— Ahogy jónak látod, anyám — mondta Csani. Lesütötte a szemét. — Van hír a harcokról? — Ügyelt, hogy semmilyen kifejezés ne jelenjék meg az arcán, semmi se árulkodjék róla, hogy ez a kérdés Paul Muad-Dibre vonatkozott.

— Újabb győzelmekről — mondta Jessica. — Rabban óvatos kezdeményezéseket tesz a fegyverszünetre. A követeit visszaküldtük, de a vizük nélkül. Rabban még egyik-másik falu terhein is könnyített. De most már elkésett vele. Az emberek tudják, hogy csak a tőlünk való félelem vezeti.

— Úgy történik tehát, ahogy Muad-Dib mondta — szólt Csani. Merően nézte Jessicát, igyekezett magában tartani a félelmeit. Kimondtam a nevét, de nem reagált rá. Az ember nem láthatja az érzelmeket azon a csiszolt kövön, amelyet az arca helyén visel… de most valahogy a rendesnél is merevebb. Mitől ilyen megkövült? Mi történt az én Usulommal?!

— Bárcsak odalent volnánk délen! — mondta Jessica. — Olyan gyönyörűek voltak az oázisok, amikor eljöttünk… Te nem áhítozol már a nap után, amikor az egész földünk zöldellhet majd?

— Csakugyan gyönyörű a vidék — mondta Csani. — De sok a gyász.

— A gyász a győzelem ára — mondta Jessica.

Fölkészít rá? kérdezte magában Csani. Azt mondta:

— Nagyon sok nő van ott férfi nélkül. Féltékenykedtek, amikor megtudták, hogy engem idehívtak északra.

— Én hívtalak ide — mondta Jessica.

Csani érezte, hogy vadul kalapálni kezd a szíve. A fülére szerette volna szorítani a kezét, félt attól, amit esetleg hallania kell. A hangja azonban nyugodt maradt:

— Az üzenetet Muad-Dib írta alá.

— Én írtam alá a nevét, a hadnagyai jelenlétében mondta Jessica. — Szükséges fortély volt. — Magában azt gondolta: Bátor ez az asszony, az én Paulom asszonya. Ügyel a részletekre még akkor is, amikor már majdnem elemi erővel tör rá a félelem. Igen, lehet, hogy ő az, akire most szükségünk van.

Csani hangjában csak egy árnyalatnyi beletörődé érzett, ahogy megszólalt:

— Most már megmondhatod, amit meg kell mondanod.

— Szükség volt rád itt, hogy segíts föléleszteni Pault — mondta Jessica. Tessék! gondolta. Pontosan úgy mondtam ki, ahogy kellett. Föléleszteni. Ebből tudja, hogy Paul életben van, de tudja azt is, hogy veszély fenyegeti, mindent egyetlen szóból.

Csani egy pillanatig némán állt, amíg erőt vett magán, aztán azt kérdezte:

— Mit tehetek? — Szeretett volna nekiugrani Jessicának, megrázni, sikoltozni: „Vigyél oda hozzá!” De csendben várta a választ.

— Az a gyanúm — mondta Jessica —, hogy a Harkonneneknek sikerült valahogy közénk csempészniük egy ügynöküket, aki megmérgezte Pault. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat, úgy rémlik. Valami egészen rendkívüli méreg lehet! A legérzékenyebb módszerekkel vizsgáltam meg a vérét, de semmit sem tudtam érzékelni benne.

Csani előrebukott a térdére.

— Méreg…? Fájdalmai vannak? Én…

— Eszméletlen — mondta Jessica. — Az életfolyamatai olyan lassúak, hogy csak a legkifinomultabb módszerekkel lehet érzékelni őket. A hideg fut végig rajtam, ha arra gondolok, mi történhetett volna, ha nem én bukkanok rá. A képzetlen szem halottnak vélheti.

— Nemcsak az udvariasság indított rá, hogy idehívj — mondta Csani —, hanem más is. Ismerlek, Tisztelendő Anyám. Mit gondolsz, mi az, amit én megtehetek, de te nem?

Bátor, megnyerő, és ó, milyen érzékenyen okos! gondolta Jessica. Nagyszerű Bene Gesserit lett volna belőle!

— Csani, lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de nem tudom pontosan, hogy miért hívattalak ide. Ösztönös volt… valami mélyről jövő intuíció, spontán gondolat: „Hívjuk ide Csanit!”

Csani most először látta meg Jessica arcán a bánatot, a leplezetlen fájdalmat, amely megváltoztatta a befelé forduló tekintetet.

— Megtettem mindent, amit meg tudok tenni — mondta Jessica. — És az a minden… az annyival több az általában föltételezett mindennél, hogy elképzelni sem tudhatod. Mégis… kudarcot vallottam.

— A régi cimbora, Halleck — mondta Csani —, lehetséges, hogy áruló?

— Gurney nem — mondta Jessica.

A két szóban egy egész párbeszéd benne volt: Csani maga előtt látta a keresést-kutatást, a próbákat… a régi kudarcok emlékeit, amelyekből fölépült ez a kerek nem.

Fölguggolt, talpra állt, lesimította foltos sivatagjáró ruháját.

— Vigyél hozzá! — mondta.

Jessica fölállt, megfordult, bement a bal oldalon lógó függönyök közé.

Csani követte. A helyiség, ahol találta magát, azelőtt raktár volt. Most vastag kárpitok fedték a kőfalakat. Paul egy tábori matracon feküdt a szemközti falnál. Egyetlen parázsgömb függött fölötte, fényt vetett az arcára. Fekete köntös takarta a hónaljáig, a karja szabadon volt, egyenesen feküdt az oldala mellett. Úgy látszott, a köpeny alatt nincs rajta más ruha. A csupasz bőr viaszos, merev benyomást tett. Rezzenéstelenül feküdt.

Csani visszafojtotta magában a vágyat, hogy odarohanjon, magához ölelje a halottmerev testet. Ehelyett azon kapta magát, hogy a gondolataiban a fia bukkant föl — Leto. És ebben a pillanatban rádöbbent, hogy egyszer, korábban Jessicának is hasonlóval kellett szembenéznie — a társát a halál fenyegette, és ő kénytelen volt azon gondolkodni, hogy miképp mentheti meg a kisfiát. Ez a felismerés hirtelen mintha köteléket teremtett volna az idősebb asszonnyal, annyira, hogy Csani odanyúlt és megragadta Jessica kezét. A válaszoló kézszorítás fájdalmasan erős volt.

— Él — mondta Jessica. — Biztosíthatlak, hogy él! De az élete fonala olyan hajszálvékony, hogy alig lehet észrevenni. A vezérek közül néhányan máris azt morogják, hogy az anya beszél belőlem, nem a Tisztelendő Anya, hogy a fiam valójában halott, csak nem akarom átengedni a vizét a törzsnek.

— Mióta van így? — kérdezte Csani. Eleresztette Jessica kezét, beljebb ment a helyiségbe.

— Három hete — mondta Jessica. — Majdnem egy hetet töltöttem azzal, hogy megpróbáltam életre kelteni. Közben folytak a megbeszélések, viták… nyomozások. Aztán érted küldtem. A fedaykinok engedelmeskednek a parancsaimnak, máskülönben nem tudtam volna elodázni a… — Megnedvesítette kiszáradt ajkát, a tekintetével követte Csanit, ahogy odalépett Paulhoz.

Csani megállt Paul fölött, lenézett az arcát keretező lágy, kamaszos szakállra, a tekintete végigszaladt a magas homlokon, a markáns orron, a lehunyt szemeken — olyan békésnek látszott minden vonása ebben a merev nyugalomban!

— Hogyan jut táplálékhoz? — kérdezte.

— Olyan kevésre van szüksége most a testének, hogy egyelőre nem kell táplálni — mondta Jessica.

— Hányan tudják, hogy mi történt?

— Csak a legközelebbi tanácsadói, néhányan a vezérek közül, a fedaykinok és természetesen az, aki megmérgezte, akárki legyen is.

— Semmi jel nem mutat rá?

— Semmi, pedig nyomozásban nem volt hiány.

— Mit szólnak a fedaykinok?

— Azt hiszik, hogy Paul valami szent transzban van, összeszedi minden erejét a végső küzdelem előtt. Én táplálom bennük ezt a hitet.

Csani térdre ereszkedett Paul mellett, odahajolt az arcához. A közelében valahogy mintha más lett volna a levegő… de csak a fűszer szagát érezte, a mindenütt jelen levő fűszerét, amelynek szaga átjárt mindent a fremenek világában. De akkor is…

— Ti nem a születésetektől fogva kapjátok a fűszert, mint mi — mondta Csani. — Megvizsgáltad azt a lehetőséget, hogy a teste föllázadt a túlzott fűszerfogyasztás ellen?

— Minden allergiapróba negatív — mondta Jessica.

Lehunyta a szemét, azért is, hogy kirekessze ezt a jelenetet, de azért is, mert hirtelen rádöbbent, milyen kimerült. Mennyi ideje nem alszom már? kérdezte magában. Túl régóta.

— Amikor át szoktad változtatni az Élet Vizét — mondta Csani —, akkor önmagadban végzed el, a belső érzékeléseddel. Fölhasználtad ezt a belső érzékelést, hogy megvizsgáld a vérét?

— Normális fremen vér — mondta Jessica. — Tökéletesen alkalmazkodott az itteni étrendhez és életmódhoz.

Csani a sarkára ült, intenzív töprengésbe fojtotta a félelmeit, ahogy Paul arcát fürkészte. Ezt a fogást a Tisztelendő Anyáktól leste el. Az időt a gondolatok szolgálatába lehetett állítani. Az embernek az egész figyelmét összpontosítania kellett…

Kisvártatva Csani megszólalt:

— Van itt egy shai-hulud?

— Több is — mondta Jessica kissé elcsigázottan. — Mostanában nem tudunk meglenni nélkülük. Minden győzelem áldást kíván. Minden portya előtt a szertartás…

— Paul Muad-Dib azonban távol tartja magát ezektől a szertartásoktól — mondta Csani.

Jessica némán bólintott, ahogy eszébe jutott, milyen vegyes érzelmekkel viseltetett a fia a szer és az általa előidézett jövőlátás iránt.

— Ezt meg honnét tudod? — kérdezte Csanitól.

— Beszélik.

— Túl sok mindent beszélnek — mondta keserűen Jessica.

— Hozass ide a shai-hulud nyers Vizéből — mondta Csani.

Jessica megdermedt a parancsoló hangtól, aztán észrevette, milyen feszülten koncentrál a fiatalabb nő.

— Rögtön! — mondta, és kibújt a függönyök között, hogy elküldjön egy vízmestert.

Csani csak ült, és nézte Pault. Ha megpróbálkozott vele, gondolta. Márpedig képes rá…

Jessica jelent meg, letérdelt melléje, odanyújtott egy egyszerű tábori csanakot. Csani orrát megcsapta a méreg maró szaga. Belemártotta az ujját a folyadékba, odatartotta Paul orra elé.

Paul orrán megrándult a bőr. Az orrcimpája lassan kitágult.

Jessica levegő után kapott.

Csani odaérintette nedves ujját Paul ajkához.

Paul lassan, szaggatottan felsóhajtott.

— Mi ez? — fakadt ki Jessicából a kiáltás.

— Hallgass! — szólt rá Csani. — Változtass át egy keveset a szent Vízből! Gyorsan!

Jessica hallotta Csani hangján, hogy pontosan tudja, mit beszél. Ellenvetés nélkül fölkapta a csanakot, a szájához emelte, kortyolt belőle egy kicsit.

Paul szeme kinyílt. Fölnézett Csanira.

— Nem kell átváltoztatnia a Vizet — szólalt meg. Gyönge volt a hangja, de határozott.

Jessicának már ott volt a korty a nyelvén, és a teste önkéntelenül reagált, szinte gépiesen átalakította a mérget. Az enyhe mámorban, amely ilyenkor elfogta, jól érzékelte a Paulból áradó életerőt — mintha valami sugárzást fogtak volna föl az érzékei.

Abban a pillanatban tudta, mi történt.

— Megittad a szent Vizet! — hördült fel.

— Csak egy cseppet — mondta Paul. — Épp csak… egy cseppet.

— Hogy tehettél ilyen őrültséget? — sopánkodott Jessica.

— A te fiad — mondta Csani.

Jessica dühösen rámeredt.

Paul arcát ritka, meleg, megértő mosoly derítette föl.

— Hallgasd csak a kedvesemet! — mondta. — Hallod, mit mond? Ő tudja!

— Amit mások megtehetnek, azt neki is meg kell tennie — mondta Csani.

— Amikor a számban volt az a csepp, amikor megéreztem az ízét, a szagát, amikor rájöttem, mit tesz velem, akkor már tudtam, hogy képes vagyok arra, amire te — mondta Paul. — A Bene Gesserit főnökasszonyaid a Kwisatz Haderachot szokták emlegetni, de még csak sejtelmük sem lehet róla, hány helyen és miféle helyeken jártam! Ez alatt a néhány perc alatt… — Elhallgatott, értetlen arccal ránézett Csanira. — Csani? Hogy kerülsz te ide? Hiszen neked… Miért vagy itt?

Föl akart könyökölni. Csani szelíden visszanyomta.

— Kérlek, én Usulom… — mondta.

— Olyan gyengének érzem magam — mondta Paul. A pillantása körbeszaladt a helyiségben. — Mióta vagyok itt?

— Három hétig voltál olyan mély kómában — mondta Jessica —, hogy szinte mintha kiszállt volna belőled az élet szikrája.

— De hát… Csak egy pillanattal előbb vettem a számba, és…

— Neked egy pillanat, nekem háromheti rettegés — mondta az anyja.

— Csak egy csepp volt, de átváltoztattam — mondta Paul. — Átváltoztattam az Élet Vizét! — És mielőtt Csani vagy Jessica megállíthatta volna, belemártotta a kezét a melléje tett csanakba, a szájához emelte a tenyerét, fölhajtotta belőle a folyadékot.

— Paul! — sikoltotta Jessica.

Paul elkapta Jessica kezét, farkasszemet nézett vele, a vigyora olyan volt, mint egy halálfejé, ahogy Jessicába átáradt a tudata, mint valami hömpölygő áradat.

Az azonosulás nem volt olyan gyöngéd, nem volt olyan kölcsönös, olyan ölelő, mint korábban Aliával és az öreg Tisztelendő Anyával a barlangban… de azonosulás volt: a másik teljes lényének érzéki észlelése. Megrázta és elgyöngítette Jessicát; a lelkében lekushadt, félelem fogta el.

Paul fennhangon megszólalt:

— Azt mondod, van egy hely, ahová nem léphettek be? Mutasd meg nekem ezt a helyet, amelytől a Tisztelendő Anyák is félnek!

Jessica megrázta a fejét, rettegés töltötte el már a gondolatra is.

— Mutasd meg! — parancsolt rá a fia.

— Nem!

De nem menekülhetett Paul elől. Meghátrált a rá ható iszonyú erő elől, behunyta a szemét, befelé koncentrált, abba az irányba, amely maga volt a sötétség.

Paul tudata átáramlott rajta, eláramlott mellette, egyenesen bele abba a sötétségbe. Jessica egy pillanatra homályosan kivette azt a helyet, mielőtt a tudata visszahőkölt az iszonyattól. Nem tudta, miért, de az egész lénye beleremegett abba, amit ott látott, abban a zónában, ahol valami szél fújt, szikrák villóztak, ahol fénykarikák tágultak-szűkültek, ahol dagadó fehér alakok gomolyogtak a fények alatt, fölött, körül, a sötétség és a semmiből jövő szél hajtotta őket…

Egy kis idő múlva kinyitotta a szemét, látta, hogy Paul fürkészően nézi fektéből. Még mindig fogta a kezét, de az a szörnyű azonosulás megszűnt már. Jessica összeszedte az erejét, és megfékezte a remegését. Paul eleresztette a kezét. Mintha valami mankót vett volna el. Jessica fölállt, hátratántorodott, elesett volna, ha Csani nem ugrik oda, hogy elkapja.

— Tisztelendő Anya! — mondta Csani. — Mi a baj?

— Fáradt… — suttogta Jessica. — Nagyon fáradt… vagyok…

— Gyere — mondta Csani —, ülj le ide. — Odatámogatta Jessicát a falhoz, egy párnára.

Jessicának nagyon jólesett az erős, fiatal kar érintése. Belekapaszkodott Csaniba.

— Paul igazán meglátta az Élet Vizét? — kérdezte Csani. Kiszabadította magát Jessica szorításából.

— Látta — suttogta Jessica. Az elméje még mindig szédelgett, háborgott attól a kontaktustól. Mintha a szárazföldre lépett volna a hullámzó tengeren töltött hetek után. Megérezte magában az öreg Tisztelendő Anyát… és a többieket is mind, ahogy fölriadtak és lázasan kérdezgették: „Mi volt ez? Mi történt? Hol volt az a hely?”

És az egészet átszőtte a felismerés, hogy a fia a Kwisatz Haderach, az a lény, aki sok helyen lehet egyszerre, a Bene Gesserit valósággá vált álma. És ez a valóság mégsem hozott neki békességet.

— Mi történt? — kérdezte követelőzően Csani. Jessica csak megrázta a fejét.

Paul válaszolt:

— Mindegyikünkben lakozik egy ősi erő, amely elvesz, és egy másik ősi erő, amely ad. A férfinak szinte egyáltalán nem esik nehezére, hogy benézzen önmagába oda, ahol az elvevő erő lakozik, de majdnem lehetetlen, hogy belelásson a másik, az adakozó erőbe anélkül, hogy elveszítené férfi voltát. A nő számára fordított a helyzet.

Jessica fölnézett, látta, hogy Csani tágra nyílt szemmel nézi, miközben Pault hallgatja.

— Értesz engem, anyám? — kérdezte Paul.

Jessica csak bólintani tudott.

— Ezek olyan ősi alkotóelemeink — folytatta Paul —, hogy beleépültek a testünk minden egyes sejtjébe. Ezek az erők formálnak bennünket. Az ember azt mondhatja magának: „Igen, értem, hogy lehetséges ez.” De amikor belenézel önmagadba, és közvetlenül szembekerülsz tulajdon életed nyers erejével, meglátod a veszélyt. Látod, hogy ez fölébed kerekedhet. Az Adó számára a legnagyobb veszély az elvevő erő. Az Elvevő számára a legnagyobb veszély az adakozó erő. Az adakozás ugyanolyan könnyen maga alá gyűrhet, mint az elvétel.

— És te, fiam — kérdezte Jessica —, te melyik vagy: amelyik ad, vagy amelyik elvesz?

— Én azon a ponton vagyok — mondta Paul —, ahol a két erő egyensúlyban van. Én nem adhatok anélkül, hogy elvegyek, és nem vehetek el anélkül… Elhallgatott, jobbra, a fal felé pillantott.

Csani légáramlást érzett az arcán, odafordult, még látta, ahogy összezárul a függöny.

— Otejm volt az — mondta Paul. — Hallgatózott.

Csanit, ahogy tudomásul vette Paul szavait, egy pillanatra mintha a hatalmába kerítette volna a Pault kínzó jövőlátás, és úgy tudott egy eljövendő dolgot, mintha már megtörtént volna. Otejm beszélni fog arról, amit látott-hallott. Mások továbbadják a történetet, és futótűzként söpör végig a bolygón. Paul Muad-Dib nem olyan, mint más emberfia, fogják mondani. Most már semmi kétség. Férfi ő, mégis belelát az Élet Vizébe, ahogy a Tisztelendő Anyák. Bizony, ő hát a Lisan al-Gaib!

— Láttad a jövőt, Paul — mondta Jessica. — Elmondod, mit láttál?

— Nem a jövőt — mondta Paul. — A jelent láttam. — Erőlködve felült, elhessegette a segítségére ugró Csanit. — Az űrben az Arrakis körül tömegével várakoznak a Liga hajói.

Jessicán végigszaladt a hideg, olyan bizonyosság szólt a fia hangjából.

— Maga a Padisah Császár is ott van — mondta Paul. Fölnézett a kis cella sziklamennyezetére. — Kedvenc Igazmondójának és öt légió sardaukarnak a kíséretében. Ott van a vén Vladimir Harkonnen báró, mellette Thufir Hawat, és hét hajó megtömve annyi katonával, amennyit csak be tudott sorozni. Minden Nagy Háznak itt vannak fölöttünk a rablóbandái… és várnak.

Csani megrázta a fejét, nem tudta levenni a szemét Paulról. Az idegenszerűsége, a szenvtelen hangja, az, ahogy keresztülnézett rajta és mindenen, félelemmel vegyes csodálattal töltötte el.

Jessica kiszáradt torokkal nyelt egyet.

— Mire várnak? — kérdezte.

Paul ránézett.

— A Liga engedélyére, hogy leszállhassanak. A Liga soha nem vinne el az Arrakisról egyetlen haderőt sem, amelyik az engedélye nélkül szállt le!

— A Liga védelmez bennünket? — kérdezte Jessica.

— Még hogy védelmez! A Liga indította el az egészet azzal, hogy elterjesztette, mit csinálunk itt, aztán úgy lecsökkentette a csapatszállítás tarifáját, hogy a legszegényebb Háznak sem esett nehezére idejönni és beállni a zsákmányra várakozók közé!

Jessicának feltűnt, hogy nincsen keserűség a hangjában, és elcsodálkozott rajta. Nem kételkedhetett a szavaiban — ugyanaz a mélységes meggyőződés érzett belőlük, mint amelyet Jessica akkor érzett Paulban, amikor egy éjszaka feltárta előtte a jövőnek azt az útját, amely a fremenek közé vezette el őket.

Paul mély lélegzetet vett.

— Anyám — mondta —, át kell változtatnod nagyobb mennyiségű Vizet a számunkra. Szükségünk lesz a katalizátorra. Csani, küldess ki egy felderítő osztagot… keressenek fűszerkovászt! Ha a fűszerkovász fölött elhelyezzük az Élet Vizét, tudjátok, mi fog történni?

Jessica latolgatta a kérdést, aztán hirtelen fölfogta, mire céloz a fia.

— Paul! — szakadt ki belőle.

— A Halál Vize — mondta Paul. — Láncreakció lenne. — Lemutatott a földre. — Végigsöpörne a halál a kismesterek között, elpusztítaná az egyik közvetítőjét annak az életciklusnak, amelynek része a fűszer és a shai-huludok is. Az Arrakisból igazi sivatag lenne — fűszer és homokférgek nélküli sivatag!

Csani a szájához kapta a kezét, némaságba dermesztette a Paul szájából hangzó istenkáromló beszéd.

— Aki el tud pusztítani valamit, az uralkodik fölötte — mondta Paul. — És mi el tudjuk pusztítani a fűszert.

— Mi tartja vissza a Ligát? — suttogta Jessica.

— Engem keresnek — mondta Paul. — Gondold csak el! A Liga legkitűnőbb navigátorai, akik előre tudnak fürkészni az időben, hogy megtalálják a legbiztonságosabb útvonalat a legsebesebb csillagbárkának is, mindannyian tűvé tesznek értem eget-földet… és nem találnak! Hogy reszketnek most! Tudják, hogy itt a titkuk a markomban! — Paul föltartotta az öklét. — A fűszer nélkül olyanok, mint a vakok!

Csaninak végre megjött a hangja.

— Azt mondtad, látod a jelent!

Paul hátradőlt, magában végigpásztázta az előtte elterülő mostot, amelynek határai átnyúltak a jövőbe és a múltba, de ahogy gyengülni kezdett benne a fűszer hozta megvilágosodás, egyre nehezebben tudta a szeme előtt tartani a képet.

— Eredj, és tedd, amit mondtam! — szólt. — A jövő ugyanolyan átláthatatlanná vált a Ligának, mint nekem. A látótér szűkül. Minden ide összpontosul, ahol a fűszer van… ahová eddig nem mertek beavatkozni… mert ha beavatkoznak, elveszítik azt, amire múlhatatlan szükségük van. De most már kétségbeesésükben mindenre elszánták magukat. És minden út sötétségbe vezet.

— Oda nézz! — suttogta Stilgar. — Nézd meg ezt!

Paul mellette feküdt, egy sziklahasadékban, magasan a Pajzsfal peremén, a szeme egy fremen távcső kollektora mögött. Az olajlencse az űrdereglyére volt beállítva, amely a hajnali fényben már jól látszott a lenti medencében. A hajó fölmagasodó keleti fala csillogott a rásütő napfényben, az árnyékos oldalon azonban még mindig látszott a kerek ablakokban a parázsgömbök éjszakai sárga fénye. A csillaghajó mögött Arrakeen városa hideg fénnyel villózott az északi nap fényében.

Paul tudta, hogy Stilgar nem az űrdereglyén ámult el, hanem azon az építményen, amelynek a dereglye csak a központi pillére volt. Egyetlen, sok emelet magasságba emelkedő fémbarakk övezte ezerméteres sugarú körben az űrdereglyét, egymásba kapcsolódó fémlapokból álló óriási sátor, az ideiglenes tanyája öt sardaukar-légiónak, és Ő Császári Fenségének, IV. Shaddam Padisah Császárnak.

A Paul jobbján kuporgó Gurney Halleck azt mondta:

— Kilenc szintet számoltam meg. Jó néhány sardaukar lehet odabenn!

— Öt légió — mondta Paul.

— Világosodik — sziszegte Stilgar. — Nem tetszik nekünk, hogy így kiteszed magad a veszélynek, Muad-Dib. Most már menjünk vissza a sziklák közé!

— Teljes biztonságban vagyok itt — mondta Paul.

— Az a hajó lőfegyverekkel van fölszerelve — jegyezte meg Gurney.

— Azt hiszik, hogy pajzsok védelmeznek minket — mondta Paul. — Még ha meglátnának, sem vesztegetnék a lőszert három kóbor ismeretlenre.

Paul elfordította a távcsövet, végigpásztázta a medence túlsó falát, megnézte a ragyás sziklafalat, az omlásokat, amelyek apja oly sok jó katonájának voltak sírfödelei. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy így van ez rendjén: tekintsenek csak le azoknak az embereknek az árnyai erre a pillanatra! A Pajzsfal mögötti erődök és városok fremen kézben voltak már, vagy elvágták őket az utánpótlásaiktól, mint gyökerükről lemetszett, kiszáradásra ítélt kórókat. Csak ez a medence és a város maradt meg az ellenségnek.

— Megpróbálkozhatnak egy topteres támadással — mondta Stilgar —, ha észrevesznek.

— Csak rajta! — mondta Paul. — Ma még úgysem lőttünk le toptereket… és mi tudjuk, hogy vihar jön.

Továbbfordította a távcsövet, az arrakeeni leszállópálya túlsó végét nézte, az ott sorakozó Harkonnen-fregattokat, a magas rúdon meg-meglebbenő KHAFT-lobogót, és arra gondolt, hogy a végsőkig elkeseredhetett a Liga, amikor kénytelen-kelletlen engedélyezte ennek a két csoportnak a leszállást, miközben az összes többieket odafenn tartalékolta. A Liga úgy viselkedett, mint az ember, amikor csak a lába ujját dugja a homokba, hogy megnézze a hőmérsékletét, mielőtt fölveri a sátrat.

— Mit lehet innen látni, amit még nem láttunk? — kérdezte Gurney. — Ideje volna fedezékbe menni. Az a vihar tényleg jön!

Paul figyelme visszatért az óriás barakkra.

— Még az asszonyaikat is elhozták — mondta. — És a szolgáikat, a lakájaikat! Ó, kedves császárkám, milyen magabiztos vagy!

— Valaki fölfelé jön a titkos úton — mondta Stilgar. — Lehet, hogy Otejm és Korba jön vissza.

— Rendben van, Stil — mondta Paul. — Mehetünk.

De még egy utolsó pillantást vetett a távcsövön át a lenti síkságra, a rajta magasodó hajókra, a csillogó fémbarakkra, a néma városra, a Harkonnen-zsoldosok fregattjaira. Aztán hátrasurrant, megkerült egy sziklakiszögellést, eltűnt mögötte. Egy fedaykin őrszem vette át a helyét a távcső mögött.

Paul egy tál alakú mélyedésben állt a Pajzsfal tetején. Természetes képződmény volt, körülbelül harminc méter átmérőjű és három méter mély, felülről áttetsző álcatakaró borította. Paultól jobbra lyuk tátongott a sziklafalban, körülötte távközlő berendezések álltak sorban. Mindenhol csatarendben álló fedaykinok várakoztak türelmesen Muad-Dib parancsára, amely megindítja majd a támadást.

Két ember bukkant elő a távközlő berendezések melletti lyukból, mondtak valamit az ott álló őröknek.

Paul Stilgarra pillantott, s fejével a két jövevény felé bökött.

— Hallgasd meg a híreiket, Stil!

Stilgar engedelmesen elindult feléjük.

Paul lehajolt, nekitámaszkodott a sziklának, nagyot nyújtózkodott, aztán fölegyenesedett. Látta, hogy Stilgar visszaküldi a két frement a kőfalban sötétlő lyukba, arra gondolt, milyen sokáig tart, amíg lemásznak a keskeny, emberkéz vájta alagútban vissza, a medence fenekére.

Stilgar odament hozzá.

— Mi volt olyan fontos, hogy nem tudták rábízni az üzenetet egy cielagóra? — kérdezte Paul.

— A harcra tartogatják az állataikat — mondta Stilgar. A távközlő felszerelésre pillantott, aztán Paulra nézett. — Még keskeny sugárral sem helyes ezeket használni, Muad-Dib! Ha bemérik, egyből rád találhatnak!

— Nemsokára kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, hogy engem keresgéljenek — mondta Paul. — Mi hírt hoztak azok ketten?

— A két sardaukarunkat elengedték az Öregluk közelében, a perem aljánál, és úton vannak a gazdáik felé. A rakétavetők és a többi lőfegyverek a helyükön vannak. Az emberek csatarendben állnak, a parancsaid szerint. Semmi rendkívüli.

Paul tekintete végigfutott a sekély mélyedésen, szemügyre vette az embereit az álcatakarón át beszűrődő fényben. Úgy érezte, szinte mászik az idő, mint valami bogár, ahogy kínnal-keservvel megkerül egy követ az útjában.

— Egy darabig gyalogolniuk kell a sardaukarjainknak, mielőtt odahívhatnak egy csapatszállítót — mondta Paul. — Szemmel tartjuk őket?

— Igen — mondta Stilgar.

Paul mellett Gurney Halleck megköszörülte a torkát.

— Nem kellene már valami biztonságos helyre mennünk?

— Nincsen biztonságos hely — mondta Paul. — Még mindig kedvező az időjárás-jelentés?

— Minden viharok nagyanyja közeleg — mondta Stilgar. — Nem érzed, Muad-Dib?

— A levegő csakugyan bizonytalannak érzik — mondta Paul — De ami engem illet, jobban megbíznék a homokkarózásban.

— Egy órán belül itt a vihar — mondta Stilgar. A fejével a sziklaperem rése felé bökött, amely lenézett a Császár óriás barakkjára és a Harkonnen-fregattokra. — Ők is tudják! Egy árva topter sincs a levegőben. Mindent leállítottak és lekötöztek. Megkapták ők is az időjárás-jelentést az űrbeli cimboráiktól!

— Voltak újabb próbatámadások? — kérdezte Paul.

— A tegnap éjjeli leszállás óta nem — felelte Stilgar. — Tudják, hogy itt vagyunk. Szerintem arra várnak, hogy ők válasszák ki a megfelelő pillanatot.

— Márpedig mi fogjuk — mondta Paul.

Gurney egy pillantást vetett fölfelé.

— Ha azok odafenn engedik — dörmögte.

— Az a flotta az űrben fog maradni — mondta Paul.

Gurney csak megrázta a fejét.

— Nincsen más választásuk — mondta Paul. — Megsemmisíthetjük a fűszert! A Liga nem merné megkockáztatni.

— A kétségbeesett ellenfél mindenre el van szánva — jegyezte meg Gurney.

— Mi nem vagyunk mindenre elszánva? — kérdezte Stilgar.

Gurney sötét tekintetet vetett rá.

— Te nem éltél benne a fremen álomban — figyelmeztette Paul. — Stil arra a sok vízre gondol, amit vesztegetésre fordítottunk, a sok évre, aminek el kell telnie, mielőtt az Arrakis kivirágozhatik. Nem azt…

— Grrr — mondta vicsorítva Gurney.

— Miért ilyen mord? — érdeklődött Stilgar.

— Csata előtt mindig mord — mondta Paul. — Így működik Gurney jó kedélye.

Gurney ajka lassan széles farkasvigyorra húzódott, fehéren kivillant a fogsora a cirkoruha állkelyhe fölött.

— Hogyne volnék mord, amikor arra gondolok, hány szegény Harkonnen-lélek fog gyónás és feloldozás nélkül megválni a gazdája testétől!

Stilgar kuncogott egyet.

— Gurney úgy beszél, mint egy fedaykin!

— Halálra szánt önkéntesnek született — vetette oda Paul, és közben azt gondolta: Foglalják csak el magukat az évődéssel, mielőtt összemérjük az erőnket azzal a lentivel! Odanézett a sziklaperem résére, aztán vissza Gurneyra. A trubadúrharcos szemlátomást megint borongott. Sötéten nézett maga elé.

— Az aggodalom kiszívja az erőt — mormogta Paul. — Erre te tanítottál annak idején, Gurney.

— Hercegem — mondta Gurney —, a fő gondom az atombomba. Ha atommal ütsz rést a Pajzsfalon…

— A fentiek nem fognak atomfegyvert használni ellenünk — mondta Paul. — Nem mernek… mégpedig ugyanazért, amiért nem merik megkockáztatni, hogy megsemmisítsük a fűszer forrását.

— De hát a rendelkezés, amely megtiltja az…

— Rendelkezés! — csattant fel Paul. — Nem az tartja vissza a Házakat attól, hogy atomfegyvert használjanak egymás ellen, hanem a félelem! A Nagy Egyezmény elég világosan fogalmaz: „Aki atomerőt alkalmaz emberek ellen, annak a bolygóját meg kell semmisíteni.” Mi azonban a Pajzsfalat robbantjuk föl, nem embereket.

— Ez már szőrszálhasogatás — mondta Gurney.

— A fenti szőrszálhasogatók kapva kapnak majd rajta — mondta Paul. — Ne vesztegessünk rá több szót!

Elfordult, és arra gondolt, bárcsak valóban olyan magabiztos volna. Aztán azt kérdezte:

— Mi van a városiakkal? Elfoglalták már a helyeiket?

— El… — dünnyögte Stilgar.

Paul ránézett.

— Mi nem tetszik?

— Csak nem fér a fejembe, hogy ennyire meg lehet bízni a városiakban.

— Valamikor én is városi voltam — jegyezte meg Paul.

Stilgar megdermedt. Elvörösödött.

— Muad-Dib tudja, hogy nem azt akartam monda…

— Tudom, mit akartál mondani, Stil. De nem az teszi az embert, amit te gondolsz róla, hanem az, amit csinál a valóságban! Ezeknek a városiaknak fremen vér folyik az ereikben. Csak még nem tanulták meg, hogy téphetik széjjel a láncaikat. Majd mi megtanítjuk nekik!

Stilgar bólintott, bánatos hangon válaszolt:

— A régi szokás hatalma, Muad-Dib. A Temetősíkságon megtanultuk, hogy lenézzük a falulakókat.

Paul Gurneyra pillantott, látta, hogy figyelmesen nézi Stilgart.

— Mondd csak, Gurney, miért űzték el a sardaukarok a városiakat az otthonaikból?

— Régi nóta, hercegem. Azt remélték, hogy nem tudunk megbirkózni a menekülők áradatával.

— A gerillák olyan hosszú ideje nem jelentenek veszélyt — mondta Paul —, hogy a hatalmasok elfelejtették, hogyan kell harcolni ellenük. A sardaukarok a kezünkre játszottak! Elkaptak néhány városi asszonyt; elszórakoztak velük, a zászlórúdjaikra meg feltűzték azoknak a férfiaknak a fejét, akik tiltakoztak. Izzó gyűlöletet ébresztettek maguk ellen azokban az emberekben, akik máskülönben egyszerű kényelmetlenségnek tekintették volna az eljövendő küzdelmet, és legfeljebb azt gondolták volna, hogy új urakat kapnak a régiek helyett. A sardaukarok nekünk dolgoznak, Stilgar!

— A városiak csakugyan elszántnak látszanak — ismerte el Stilgar.

— Frissen lángol bennük a gyűlölet — mondta Paul. — Ezért használjuk őket rohamcsapatként.

— Iszonyú mészárlást fognak véghezvinni közöttük a sardaukarok — mondta Gurney.

Stilgar bólintott.

— Megmondtuk nekik, mire számíthatnak — mondta Paul. — De tudják, hogy ahány sardaukarral sikerül végezniük, annyival kevesebb jut ránk. Tudjátok, barátaim, nekik most már van miért meghalniuk. Rájöttek, hogy ők egy nép! Eszmélőben vannak!

A távcsőnél kuporgó őrszemből fojtott kiáltás szakadt ki. Paul odament a sziklahasadékhoz, kiszólt:

— Mi az?

— Nagy a kavarodás odalenn, Muad-Dib! — sziszegte a figyelő. — Annál a hatalmas fémsátornál. Egy őrkocsi érkezett a nyugati peremfal felől, és mintha sólyom került volna a sziklafürjek közé!

— Megérkeztek az elbocsátott sardaukarjaink — mondta Paul.

— Máris bekapcsolták a pajzsot az egész leszállópálya körül — mondta a figyelő. — Látom, ahogy vibrál a levegő még a raktártelep szélénél is, ahol a fűszert tartották!

— Most már tudják, kivel állnak szemben — mondta Gurney. — Reszkessenek csak a gyalázatos Harkonnenek, hogy él még egy Atreides!

Paul odaszólt a távcsőnél levő fedaykinnak:

— Figyeld a Császár hajójának zászlórúdját! Ha az én zászlómat húzzák föl…

— Attól te ne félj — jegyezte meg Gurney.

Paul látta az értetlenséget Stilgar arcán.

— Ha a Császár elismeri az igényemet — magyarázta —, akkor ennek jeleként megmutatja, hogy ismét az Atreides-zászló loboghat az Arrakis fölött. Abban az esetben a második haditervet alkalmazzuk, és csak a Harkonnenek ellen indítunk támadást; a sardaukarok nem avatkoznak bele, hagyják, hogy magunk között intézzük el a nézeteltérést.

— Nincs nekem tapasztalatom az ilyen kinti dolgokban — mondta Stilgar. — Hallottam persze ilyesmiről, de szerintem nem valószínű, hogy a…

— Nem kell hozzá tapasztalat, hogy az ember rájöjjön, mit fognak tenni — mondta Gurney.

— Új zászlót húznak föl a magas hajón — mondta a figyelő. — Sárga a zászló… a közepén vörös-fekete kör.

— No, ez csalafinta húzás — mondta Paul. — Az a KHAFT lobogója.

— Ugyanaz, mint a többi hajókon — mondta a fedaykin.

— Nem értem — szólt Stilgar.

— Ez csakugyan csalafinta húzás volt! — mondta Gurney. — Ha a Császár az Atreides-zászlót húzatta volna föl, utána már nem visszakozhatott volna. Túl sok a közelben a megfigyelő. Fölvonathatta volna a Harkonnen-zászlót is a császári hajón — az lett volna csak az egyértelmű megnyilvánulás! De nem, ő a KHAFT zászlaját lobogtatja meg: közli a fentiekkel… — Gurney az ég felé mutatott — … hogy hol a profit! Közli velük, hogy fütyül rá, Atreides van-e itt vagy más!

— Mennyi idő múlva éri el a vihar a Pajzsfalat? — kérdezte Paul.

Stilgar elfordult, kérdezett valamit a mögöttük várakozó egyik fedaykintól. Néhány pillanat múlva visszament Paul mellé.

— Nagyon hamar, Muad-Dib! Hamarabb, mint vártuk. És inkább minden viharok ük-ükanyja ez… talán hatalmasabb is, mint szeretnéd.

— Ez a vihar az én viharom — mondta Paul, és látta a néma, ámult döbbenetet azoknak a fedaykinoknak az arcán, akik meghallották. — Ha megrázná az egész világot, akkor sem lenne hatalmasabb, mint szeretném! Teljes erővel, egyenesen a Pajzsfalnak tart?

— Gyakorlatilag igen — mondta Stilgar.

Egy futár bukkant elő a medencébe levezető lyukból.

— A sardaukarok és a Harkonnen-őrség visszahúzódik, Muad-Dib! — mondta.

— Arra számítanak, hogy a vihar úgy telehordja homokkal a medencét, hogy úgysem lehet majd semmit sem látni — mondta Stilgar. — Azt hiszik, mi is ugyanabban a gondban leszünk!

— Szólj a lövészeinknek, hogy gondosan állítsák be az irányzékaikat, amíg még látni lehet! — mondta Paul. — Szét kell lőniük mindegyik hajó orrát, mihelyt a vihar végez a pajzsokkal! — Odalépett a sziklaperemhez, elhúzta az álcatakarót, fölnézett az égre. A szélfútta homokcsóvák már ott csapdostak a magasban, a sötétlő égbolt háttere előtt. Paul visszatette az álcatakarót. — Indítsd el lefelé az embereinket, Stil! — mondta.

— Te nem jössz velünk? — kérdezte Stilgar.

— Én még várok itt egy kicsit a fedaykinokkal — mondta Paul.

Stilgar sokatmondóan Gurneyra nézett, megvonta a vállát, odament a sziklafalban tátongó lyukhoz, és eltűnt a sötétség mélyén.

— A Pajzsfal felrobbantását rád bízom, Gurney — mondta Paul. — Megteszed?

— Meg.

Paul intett az egyik fedaykin hadnagyának.

— Otejm — mondta —, vond ki az ellenőrző őrjáratokat a robbanási körzetből. Tűnjenek el onnét, mielőtt bevág a vihar!

A férfi meghajolt ugyanúgy, ahogy az imént a komor eltűnt, ott, ahol Stilgar.

Gurney kihajolt a sziklák közötti résen, odaszólt a távcsős fedaykinnak:

— A déli falat figyeld! A robbantásig teljesen védtelenül marad.

— Küldjetek el egy cielagót a pontos időjelzéssel — mondta Paul.

— Rohamkocsik tartanak a déli fal felé — mondta a figyelő. — Lőnek is, de a mieinken testpajzs van, ahogy megparancsoltad… A rohamkocsik megálltak.

A hirtelen csöndben Paul hallotta, ahogy táncolnak a feje fölött a porörvények — a vihar széle odaért hozzájuk. Az álcatakaró résein homok kezdett bepermetezni. Egy szélroham belekapaszkodott a takaróba, letépte a fejük fölül.

Paul intett a fedaykinjainak, hogy keressenek menedéket, odament a távközlő berendezésnél levő emberekhez, az alagút szájához. Gurney vele tartott. Paul odahajolt a rádiós fölé.

Az egyik fremen megszólalt:

— Minden viharok ük-ük-ükanyja, Muad-Dib!

Paul fölpillantott a rohamosan sötétedő égre, odaszólt Gurneynak:

— Vonuljanak vissza a déli fal megfigyelői is! — Meg kellett ismételnie a parancsot, túlkiabálni a vihar egyre fokozódó zaját.

Gurney odalépett a rádiósokhoz.

Paul becsatolta a cirkoruha csuklyáját, az arca elé húzta a szűrőt.

Gurney visszajött.

Paul megfogta a vállát, rámutatott a rádiósok mögött, az alagút szájában elhelyezett robbantókészülékre. Gurney odament, megállt, a fogantyúra tette a kezét, a szemét nem vette le Paulról.

— Nincs vétel — mondta Paul mellett a rádiós. — A légköri zavar miatt.

Paul bólintott, közben az időjelző tárcsát figyelte a rádiós előtt. Kisvártatva fölnézett Gurneyra, fölemelte a kezét, tovább leste a tárcsát. Az időszámláló elindult az utolsó körre…

— Most! — kiáltotta Paul, és lecsapott.

Gurney lenyomta a fogantyút.

Mintha egy egész másodperc eltelt volna, amíg a lábuk alatt megvonaglott, megremegett a föld. Mély dübörgés társult a vihar süvöltéséhez.

A figyelő fedaykin bukkant fel, a hóna alatt a távcső.

— Átszakadt a Pajzsfal, Muad-Dib! — kiáltotta. — Nyakukon a vihar, és a lövészeink már tüzelnek!

Paul a lelki szemével látta, ahogy a vihar végigsöpör a medencén, ahogy a homokfalban felhalmozott elektrosztatikus töltés megsemmisít minden pajzsot az ellenség táborában.

— A vihar! — kiáltotta valaki. — Fedezékbe, Muad-Dib!

Paul föleszmélt, érezte, hogy a homokszemcsék tűként döfködik az arcbőrét. Nincs visszaút, gondolta. Átfogta a rádiós vállát, úgy ordította:

— Hagyd itt a készüléket! Az alagútban van másik! — Érezte, hogy elrántják, fedaykinok védőfala vette körül. Benyomakodtak az alagút nyílásán. Jólesett odabent a viszonylagos csend. Pár lépést tettek, befordultak, kis üregbe jutottak, amelyet parázsgömbök világítottak meg, és a túlsó felén újabb alagút nyílása tátongott.

Egy másik rádiós ült itt a készüléke mellett.

— Légköri zavarok — mondta kérdés nélkül.

Kavargó homok töltötte be körülöttük a levegőt.

— Zárjátok le ezt a részt! — kiáltotta Paul. A hirtelen beálló, feszültséggel terhes csend jelezte, hogy a parancsot végrehajtották. — Nyitva van még a medencébe vezető út? — kérdezte Paul.

Egy fedaykin eliramodott. Kisvártatva visszatért.

— A robbanástól leomlott egy kicsit a szikla, de a műszakiak azt mondják, járható az út. Most tisztítják meg sugárvágókkal.

— Szólj nekik, hogy kézi erővel csinálják! — csattant fel Paul. — Vannak odalenn bekapcsolt pajzsok?

— Nagyon vigyáznak a fiúk, Muad-Dib — mondta a másik, de engedelmeskedett.

A kinti rádiósok jelentek meg, a felszerelésüket cipelték.

— Nem megmondtam, hogy hagyjátok ott? — kérdezte Paul.

— A fremenek nem szívesen válnak meg a holmijuktól, Muad-Dib! — korholta Pault az egyik fedaykinja.

— Az emberek most fontosabbak, mint a fölszerelés — mondta Paul. — Nemsokára vagy több felszerelésünk lesz, mint amennyit használni tudunk, vagy egyáltalán nem lesz szükségünk semmilyen felszerelésre!

Gurney Halleck odalépett melléje.

— Hallottam, hogy szabad az út lefelé — mondta. — Nagyon közel vagyunk itt a felszínhez, uram, ha netán a Harkonnenek visszaadnák a kölcsönkenyeret.

— Nincsenek olyan helyzetben, hogy bármit visszaadjanak — mondta Paul. — Ezekben a pillanatokban jönnek rá, hogy nincsenek pajzsaik, és nem tudnak fölszállni az Arrakisról!

— Az új parancsnoki állás teljesen elő van készítve, uram — jegyezte meg Gurney.

— Egyelőre nincs rám szükség a parancsnoki állásban — mondta Paul. — Nélkülem is megy minden a maga útján. Meg kell várnunk az…

— Üzenet, Muad-Dib! — szólalt meg a rádiós a készüléke mellett. Megrázta a fejét, rányomta a hallgatót a fülére. — Nagyon zajos! — Írni kezdett az előtte levő jegyzettömbre, megint megrázta a fejét, várt, leírt valamit… megint várt…

Paul odament. A fedaykinok elhúzódtak, helyet hagytak neki. Paul lenézett, elolvasta, amit leírt a rádiós:

— Támadás… Tabr sziecset… (kihagyás) foglyokat… (kihagyás) Aliát… családjai és… (kihagyás) meghalt… közöttük… Muad-Dib fia…

A rádiós megint a fejét rázta.

Paul fölpillantott, látta, hogy Gurney merően nézi.

— Érthetetlen az egész — mondta Gurney. — A légköri zavarok miatt. Nem lehet tudni, hogy…

— Meghalt a fiam — mondta Paul, és ahogy kimondta, tudta, hogy igaz. — Meghalt a fiam… Alia pedig fogoly… a túszuk. — Üresnek érezte magát, érzések nélkülinek. Akármihez nyúl, halál és gyász az eredmény! És ez olyan volt, mint valami ragály, amely végigsöpörhetett a világmindenségen.

Öregember-bölcsességet érzett magában, számtalan lehetséges élet tapasztalatainak összességét. Valami mintha kuncogott volna benne.

És Paul azt gondolta: Milyen keveset tud a világmindenség az igazi kegyetlenség lényegéről!

Vladimir Harkonnen báró lesütött szemmel állt a császári kihallgatási teremben, a Padisah Császár barakkjában levő ovális szelamlikban. A báró előzőleg már lopva szemügyre vette a fémfalú helyiséget és a benne tartózkodókat — a nukkereket, az apródokat, az őröket, a sardaukar-testőrök sorait körös-körül, ahogy pihenjben álltak a véres, rongyos, zsákmányolt hadilobogók alatt, amelyek a helyiség egyébként kopár falait díszítették.

Jobb felől hangok hallatszottak, kongóan visszhangzottak a magas folyosóról:

— Utat! Utat az uralkodónak!

A folyosóról belépett a terembe IV. Shaddam, a Padisah Császár, nyomában a kísérete. Megállt, megvárta, hogy behozzák a trónját. Nem vett tudomást a báróról. Mintha senkiről sem vett volna tudomást a teremben.

A báró azon kapta magát, hogy ő nem tud nem tudomást venni az uralkodóról. Fürkészően figyelte, hátha valamiből következtetni tud rá, hogy mi lehet a célja ennek a kihallgatásnak. A Császár higgadtan várakozott — karcsú, elegáns alak, szürke sardaukar-egyenruhában, ezüst és arany díszítéssel. Keskeny arca, hideg szeme a néhai Leto herceget juttatta a báró eszébe. Ugyanúgy emlékeztetett az arckifejezése egy ragadozó madáréra. A Császár haja azonban nem fekete volt, hanem vörös, és nagy részét eltakarta az arany császári címerrel ékített burzegi ebonsisak.

Apródok jelentek meg a trónnal. Vaskos ülőbútor volt, melyet egyetlen hagali kvarckristályból faragtak ki — a kékeszöld, áttetsző kristályban sárgán izzó csíkok villogtak. Az apródok elhelyezték az emelvényen, a Császár föllépett, helyet foglalt.

A Császár kíséretéből kivált egy fekete aba-köpenyes öregasszony, odament a trónhoz, és megállt mögötte, egyik kiaszott kezét a kvarctámlára tette. A homlokába húzott fekete csuklya alól úgy kandikált ki az arca, mint valami boszorka karikatúrája — az orcája, szeme beesett volt, az orra nagy és horgas, a bőre foltos és kéken erezett.

A báró megfékezte a reszketését az öregasszony láttán. Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anyának, a Császár Igazmondójának a jelenléte elárulta, hogy ez nem akármilyen kihallgatás. A báró elfordította a tekintetét róla, körülnézett a helyiségben, hátha valami útbaigazítást kaphat… Két Liga-ügynököt látott, az egyik magas volt és kövér, a másik alacsony és kövér, de mind a kettőnek ugyanolyan szürke és kifejezéstelen volt a tekintete. A talpnyalók között ott állt a Császár egyik leánya, Irulan hercegnő, az a nő, aki állítólag a lehető legteljesebb Bene Gesserit-kiképzésben részesült, és arra rendeltetett, hogy Tisztelendő Anya váljék belőle. Magas volt, szőke, finom vonású szépség, zöld szeme mintha átnézett, átlátott volna a bárón.

— Kedves báróm…

A Császár méltóztatott észrevenni. Az uralkodó baritonja tökéletes pontossággal ki tudta fejezni gazdája szándékát. Ezúttal például úgy üdvözölte, hogy el is taszította magától.

A báró mélyen meghajolt, elindult a Császár felé, megállt az előírásos tíz lépésnyire az emelvénytől.

— Hívásodra megjelentem, Felség.

— Még hogy hívásodra! — mondta vihorászva a vén boszorkány.

— Ejnye, Tisztelendő Anya — szólt rá a Császár, de elmosolyodott a báró szemmel látható zavarodottságán. — Először is közöld, hogy hová küldted el a kedvencedet, Thufir Hawatot!

A báró tekintete ide-oda ugrált, miközben átkozta magát, hogy az őrei nélkül jött ide, nem mintha sok hasznukat vehette volna a sardaukarok ellen, de azért…

— Halljam! — mondta a Császár.

— Öt napja eltűnt, Felség. — A báró egy pillantást vetett a Liga-tagokra, aztán a Császárra emelte a szemét. — Egy csempészbázison kellett volna leszállnia, aztán megpróbálni behatolni annak a fremen megszállottnak, Muad-Dibnek a táborába. Nem tudom, mi történhetett.

— Hihetetlen! — mondta a Császár.

A boszorkány egyik karmos keze megütögette a Császár vállát. Az öregasszony előrehajolt, valamit a fülébe súgott.

A Császár bólintott.

— Öt napja, báró? — kérdezte. — És mondd, miért nem nyugtalankodol a távolléte miatt?

— Dehogynem nyugtalankodom, Felség!

A Császár nem szólt, csak merően nézte, várt. A Tisztelendő Anya károgva fölkacagott.

— Akarom mondani, Felség — folytatta a báró —, Hawat pár órán belül így is, úgy is meghal. — És elmagyarázta a tartós méreg hatását.

— Milyen leleményes, báróm — mondta a Császár. — És hol van a két unokaöcséd, Rabban és az ifjú Feyd-Rautha?

— Vihar közeledik, Felség. Kiküldtem őket, hogy ellenőrizzék az előretolt állásainkat, nehogy a homokförgeteg leple alatt megtámadjanak a fremenek.

— Az előretolt állásaitokat… — ismételte meg a Császár. Úgy köpte ki a két szót, mintha marták volna a száját. — A vihar nem számít itt a medencében, az a fremen söpredék pedig aligha fog megtámadni, amíg itt vagyok öt légiónyi sardaukarral!

— Semmi esetre sem, Felség — mondta a báró. — De jobb félni, mint megijedni, még ha téved is az ember.

— Igen? — kérdezte a Császár. — Jobb? Arról ugye ne is tegyek említést, hogy mennyi időmet rabolja el ez az arrakisi felfordulás? Sem arról, hogy a KHAFT mennyi profitját nyeli el ez a patkánylyuk? Sem arról, hogy hány hivatalos eseményt és államügyet kellett elhalasztanom vagy éppen törölnöm e miatt az ostobaság miatt?

A báró lesütötte a szemét. Megrémítette a császári harag, és nyugtalanította kényes helyzete: egyedül volt, nem állt mögötte más, csak az Egyezmény és a Nagy Házakra vonatkozó dictum familia. Meg akarna ölni? kérdezte magában. Nem teheti meg! Odafenn várnak a többi Nagy Házak, lesik az ürügyet, hogy ők is hasznot húzhassanak ebből az arrakisi felfordulásból!

— Ejtettél-e túszokat? — kérdezte a Császár:

— Semmi értelme, Felség — mondta a báró. — Ezek az eszeveszett fremenek megrendezik a gyászszertartást minden fogolynak, és úgy viselkednek, mintha már halottak is lennének.

— No és? — kérdezte a Császár.

A báró hallgatott, tekintete végigsiklott a szelamlik fémfalain; az őket körülvevő hatalmas legyezőfém sátorra gondolt. Ez olyan határtalan gazdagságot jelképezett, hogy még a báró is elámult tőle. Apródokat hoz magával, gondolta a báró, és haszontalan udvari talpnyalókat, az asszonyait és az asszonyai kíséretét, a fodrászokat, az öltöztetőket, mindenkit… minden udvari élősködőt. Mind itt csúszik-mászik, szövögeti a sunyi kis intrikáit, „tábori körülmények között él” a Császárral… mind látni akarja, hogyan vet véget a gazdája ennek a kalamajkának, hogy aztán epigrammákat írhassanak a csatákról, és körülrajonghassák a sebesülteket.

— Talán nem megfelelő túszokat szedtél — mondta a Császár.

Tud valamit, gondolta a báró. A félelem súlyos kőként ülte meg a gyomrát, gondolni is alig tudott az evésre. Az érzés mégis hasonlított az éhségre, és már többször is azon volt, hogy ételt hozat magának — de itt senki sem engedelmeskedett volna a parancsának.

— Van valami elképzelésed arról, hogy ki lehet az a Muad-Dib? — kérdezte a Császár.

— Biztosan az Ummák közül való — mondta a báró. — Egy fremen fanatikus, valami vallási kalandor. Rendszeresen felütik a fejüket az ilyenek a civilizáció peremvidékein. Felséged tudja ezt…

A Császár rápillantott az Igazmondójára, aztán megint a báróra szegezte mord tekintetét.

— És semmi mást nem tudsz erről a Muad-Dibről?

— Őrült — mondta a báró. — De minden fremen őrült egy kicsit.

— Hogyhogy?

— Az emberei a nevét rikoltva vetik bele magukat a harcba. Az asszonyok hozzánk vágják a csecsemőiket, belerohannak a késeinkbe, hogy rést nyissanak, ahol a férfiak támadhatnak. Nincs bennük semmi… semmi… józanság!

— Micsoda elvetemültség — mormolta a Császár, és a báró figyelmét nem kerülte el a gúnyos hangsúly. — Mondd csak, kedves báróm, átkutattad az Arrakis déli sarkvidékét?

A báró tágra nyílt szemmel meredt a Császárra, meghökkentette a témaváltás.

— De hát… mint tudod, Felség, az az egész terület lakhatatlan, a szelek és a férgek uralják. Még csak fűszer sincs azokon a részeken!

— Nem kaptál olyan jelentéseket űrdereglyékről, hogy zöld foltok láthatók arrafelé?

— Mindig voltak ilyen hírek. Egyiknek-másiknak utánanéztünk, még régen. Találtunk is egy-két növényt. Sok topterünk odaveszett. Túl sokba került, Felség. Nem olyan vidék az, ahol tartósan megmaradhat az ember.

— Úgy — mondta a Császár. Csettintett az ujjával, a tróntól balra kinyílt egy ajtó. Az ajtóban megjelent két sardaukar és közöttük egy négyévesforma kislány.

Fekete aba volt rajta, a csuklyája hátravetve, kilátszott a nyakánál a cirkoruha. A szeme csupakék fremen szem volt, az arca kerek babaarc. Úgy látszott, egy csöppet sem fél, és volt valami a tekintetében, ami megmagyarázhatatlan aggodalmat keltett a báróban.

Még a vén Bene Gesserit Igazmondó is hátrahőkölt, ahogy a gyermek elment mellette, és elhárító kézmozdulatot tett. A vén boszorkát szemlátomást megrendítette a kislány megjelenése.

A Császár megköszörülte a torkát, szóra nyitotta a száját, de a gyermek szólalt meg elsőnek — cérnahangja volt, még ott sejlett benne valami halvány selypítés, de tisztán lehetett érteni.

— Szóval ez ő — mondta. Odament az emelvény széléhez. — Szó, ami szó, nem valami impozáns látvány — csak egy ijedt öregember, aki szuszpenzorok nélkül még a saját teste súlyát sem tudja megtartani!

Olyan elképesztő volt ez a váratlan kijelentés egy gyermek szájából, hogy a báró a haragja ellenére szótlanul, tátott szájjal meredt rá. Ki ez, valami törpe? kérdezte magában.

— Kedves báróm — mondta a Császár —, engedd meg, hogy bemutassam Muad-Dib húgát.

— Muad-Dib hú… — A báró a Császárra fordította a tekintetét. — Nem értem.

— Néha én is úgy tartom, hogy jobb félni, mint megijedni — mondta a Császár. — Jelentették nekem, hogy azokon a te lakhatatlan déli sarkvidéki területeiden emberi tevékenység jelei tapasztalhatóak.

— De az lehetetlen! — méltatlankodott a báró. — A férgek… ott csak homok van egészen a…

— Úgy látszik, ezek az emberek nem zavartatják magukat a férgektől — mondta a Császár.

A kislány leült az emelvény szélére a trón mellett, lelógatta a lábát, kalimpált a levegőben. Különös magabiztossággal vette szemügyre a környezetét.

A báró csak nézte a kalimpáló lábat, a fekete köpeny lobogását, a kelme alól kivillanó sarut.

— Sajnálatos módon — folytatta a Császár — csak öt csapatszállító járművet küldtem oda egy könnyű rohamosztaggal, hogy hozzanak néhány foglyot kihallgatásra. Összesen egy csapatszállítót sikerült visszahozni, és három foglyot. Képzeld el, báróm, hogy a sardaukarjaimat kis híján lemészárolta egy főleg asszonyokból, gyermekekből és öregekből álló csapat! Ez a gyermek vezette az egyik támadó osztagot.

— Látod, Felség? — fakadt ki a báró. — Látod, milyenek?

— Hagytam, hogy elfogjanak — mondta a kislány. — Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy nekem kelljen közölni a bátyámmal, hogy megölték a fiát.

— Csak egy maréknyi emberemnek sikerült elmenekülnie — mondta a Császár. — Hallod? Elmenekülnie!

— Őket is elintéztük volna — mondta a gyermek —, ha nincsenek a lángszórók.

— A sardaukarjaim végső kétségbeesésükben a csapatszállító sugárhajtóművét lángszóróként használták — mondta a Császár. — Csak ez tette lehetővé, hogy elmeneküljenek a három foglyukkal. Jól jegyezd meg, kedves báróm: a sardaukarok kénytelenek voltak pánikszerűen visszavonulni asszonyok, gyermekek és öregek elől!

— Teljes erővel támadnunk kell! — mondta rekedt hangon a báró. — Ki kell irtanunk még az írmagját is a…

— Csendet! — dörrent rá a Császár. Előrecsúszott a trónon. — Elég ebből! Ne becsüld le az intelligenciámat! Van képed itt állni és a szemembe mondani, hogy…

— Felség! — szólt közbe a vén Igazmondó.

A Császár csöndre intette.

— Azt állítod, hogy nem tudsz arról, ami ott folyik, sem arról, hogy miféle harcosok ezek?! — A Császár félig fölemelkedett a trónról. — Minek nézel te engem, báró?!

A báró két lépést hátrált. Rabban volt, gondolta. Rabban tette ezt velem! Rabban a tudtom nélkül…

— És az a megrendezett konfliktus Leto herceggel! — mondta halkan, szinte dorombolva a Császár, miközben visszaült a trónra. — Milyen gyönyörűen taktikáztál!

— Felség! — szólt közbe könyörgő hangon a báró. — Miről…

— Hallgass!

A vén Bene Gesserit a Császár vállára tette a kezét, odahajolt, valamit súgott a fülébe.

Az emelvényen ülő kislány abbahagyta a kalimpálást, megszólalt:

— Ijeszd meg még jobban, Shaddam! Nem rendes dolog, hogy élvezem, de akkora öröm, hogy nem tudok ellenállni neki!

— Nyughass, gyermek — mondta a Császár. Előrehajolt, Alia fejére tette a kezét, rámeredt a báróra. Lehetséges volna, báró? Csakugyan olyan együgyű volnál, ahogy az Igazmondóm állítja? Nem ismered föl ebben a gyermekben a szövetségesed, Leto herceg leányát?

— Az apám sohasem volt a szövetségese — mondta a gyermek. — Az apám meghalt, és ez a vén gazember Harkonnen most lát engem először.

A bárónak egy szó sem jött ki a száján, csak meredten nézte. Amikor végre megjött a hangja, akkor is csak annyit tudott kinyögni:

— Ki…?

— Alia vagyok, Leto herceg és Lady Jessica leánya, Paul Muad-Dib herceg húga — mondta a gyermek. Lelökte magát az emelvényről, leugrott a kihallgatási terem padlójára. — A bátyám megígérte, hogy a zászlórúdjára tűzi föl a fejedet, és azt hiszem, helyesen teszi.

— Csitt, gyermek — mondta a Császár. Hátradőlt, a tenyerébe támasztotta az állát, úgy tanulmányozta a bárót.

— Nekem nem parancsol a Császár — mondta Alia. Megfordult, fölnézett az öreg Tisztelendő Anyára. — Ő tudja!

A Császár fölpillantott az Igazmondójára.

— Miről beszél ez a kislány?

— Ez a gyermek egy förtelem! — fakadt ki az öregasszony. — Az anyja nagyobb büntetést érdemel, mint bárki a történelemben! Nem pusztulhat el elég gyorsan ez a gyermek, sem az, aki a világra szülte! — Az öregasszony Aliára mutatott. — Kotródj az agyamból!

— TP? — suttogta a Császár. Visszakapta a pillantását Aliára. — Anyaisten!

— Nem érted, Felség — mondta az öregasszony. — Nem telepátia, hanem benne van az agyamban! Olyan, mint a többiek, az elődeim, akik nekem adták az emlékeiket. Ott van az agyamban! Nem lehet, de mégis ott van!

— Miféle többiek? — förmedt rá a Császár. — Mi ez a zagyvaság?

Az öregasszony fölegyenesedett, leeresztette a kezét.

— Többet mondtam a kelleténél, de annyi bizonyos, hogy ezt a gyermeket, aki minden, csak nem gyermek, el kell pusztítani! Már régen figyelmeztettek minket erre a veszélyre, és tudtuk, hogyan akadályozhatjuk meg a világra jöttét, de a saját nővérünk árult el bennünket!

— Összevissza beszélsz, vénasszony — mondta Alia. — Nem tudsz semmit, csak locsogsz, mint a bolond! — Alia lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, visszafojtotta a lélegzetét.

Az öreg Tisztelendő Anya felnyögött, megtántorodott.

Alia kinyitotta a szemét.

— Hát így történt — mondta. — Kozmikus véletlen volt… és ti is eljátszottátok benne a magatok szerepét.

A Tisztelendő Anya mindkét kezét maga elé tartotta, mintha el akarta volna taszítani Aliát.

— Mi folyik itt? — csattant fel a Császár. — Gyermek, te csakugyan át tudod adni a gondolataidat másoknak?

— Egyáltalán nem erről van szó — mondta Alia. — Ha nem születek a te bőrödbe, akkor nem tudok a te fejeddel gondolkodni.

— Öljétek meg — mormogta az öregasszony, és megmarkolta a trón támláját, nehogy elessen. — Öljétek meg! — A mélyen ülő, öreg szem mereven nézte Aliát.

— Csönd legyen — mondta a Császár, és szemügyre vette Aliát. — Gyermek, érintkezésbe tudsz lépni a bátyáddal?

— A bátyám tudja, hogy itt vagyok — mondta Alia.

— Meg tudod neki mondani, hogy adja meg magát, ha élve akar viszontlátni?

Alia tiszta ártatlansággal mosolygott föl rá.

— Szó sem lehet róla — mondta.

A báró tétova lépésekkel odament Alia mellé.

— Felség — mondta könyörögve —, én semmit sem tudok a…

— Ha még egyszer félbeszakítasz, báró — mondta a Császár —, többé senkit sem tudsz félbeszakítani! — Nem vette le a pillantását Aliáról, összehúzott szemmel vizsgálgatta. — Azt mondod, szó sem lehet róla? Ki tudod olvasni a gondolataimból, mit csinálok, ha nem engedelmeskedsz nekem?

— Már mondtam, hogy nem vagyok gondolatolvasó — mondta Alia —, de a szándékaid világosak telepátia nélkül is.

A Császár fenyegetően nézett rá.

— Gyermek, a ti helyzetetek reménytelen! Csak egy szavamba kerül, és a haderőm ezt az egész bolygót egyetlen…

— Nem olyan egyszerű a dolog — szólt közbe Alia. Ránézett a két Liga-tagra. — Kérdezd csak meg őket!

— Oktalanság szembeszegülni velem — mondta a Császár. — A legkisebb kérésemet sem tanácsos megtagadnod.

— Mindjárt jön a bátyám! — mondta Alia. — Tőle még egy Császárnak is reszketnie kell, mert vele van az igazság ereje, és reá mosolyog az ég.

A Császár fölpattant.

— Most már elég ebből a komédiából! A bátyádat az egész bolygójával együtt ízzé-porrá…

Dübörgés hallatszott, megremegett az egész helyiség körülöttük. Hirtelen ömleni kezdett a homok a trón mögött, ahol a fémsátor a Császár hajójához illeszkedett. Egy pillanatra mintha megfeszült volna mindenkin a bőr, ahogy bekapcsolódott egy nagy hatósugarú pajzs.

— Mondtam, hogy jön a bátyám — szólt Alia.

A Császár megállt a trón előtt, a fülére szorította a jobb kezét, a kis szervorádióból hallatszó helyzetjelentést hallgatta. A báró két lépést hátrált, Alia mögé állt. A sardaukarok elfoglalták a helyüket az ajtóknál.

— Visszavonulunk az űrbe, és átcsoportosítjuk az erőinket — mondta a Császár. — Báróm, bocsánatot kérek tőled. Ezek az eszeveszettek csakugyan a vihar leple alatt támadnak! Most majd megismerik a Császár haragját! — Aliára mutatott. — Lökjétek ki a viharba! Végezzen vele az!

Ahogy ezt meghallotta, Alia hátraugrott, mintha megrémült volna.

— Majd meglátjuk, kivel végez a vihar! — visította, és egyenesen belehátrált a báró karjába.

— Elkaptam, Felség! — kiáltotta a báró. — Akár most rögtön úúúúúúúú…! — Ellökte Aliát magától, a kislány a földre esett, a báró a bal karjához kapott.

— Sajnálom, nagypapa — mondta Alia. — Megismerkedtél az Atreidesek gom-dzsabbarjával. — Fölállt, a földre dobott egy sötétlő kis tűt.

A báró hátratántorodott. Kidülledt szemmel meredt a bal tenyerén vöröslő vágásra.

— Te… te… — Oldalt. hengeredett a szuszpenzoraiban, a feje félrebukott, a szája elernyedt, egy arasszal a padló fölött mozdulatlanul függött az egész hatalmas, lottyadt, élettelen hústömeg.

— Ezek nem normálisak — hördült föl a Császár. — Gyorsan! Be a hajóba! Majd megtisztítjuk ezt a bolygót az egész…

Tőle balra szikrák villantak. Egy gömbvillám pattant le a falról, pattogva-recsegve megérintette a fémpadlót. Égett szigetelés szaga áradt szét a szelamlikban.

— A pajzs! — kiáltotta az egyik sardaukartiszt. — A külső pajzs kiment! Ezek…

A szavait fémes recsegés-ropogás nyomta el, a Császár mögött megremegett, megingott a hajó fala.

— Lelőtték a hajó orrát! — ordította valaki.

Porfelhő öntötte el a szobát. A védelmében Alia fölpattant, eliramodott az ajtó felé.

A Császár megfordult, intett az embereinek, megindult a vészkijárat felé, amely a trón mögött nyílt a hajó oldalában. A kezével jelt adott egy sardaukartisztnek, aki odaszökkent hozzá a porfátylon át.

— Itt fogunk ellenállni! — parancsolta a Császár.

Újabb dörgés rázta meg a fémfalakat. A terem túlsó végében kivágódott a kétszárnyú ajtó, szélfútta homok tódult be rajta, ordítozás hallatszott mögüle. A fényben egy pillanatra kirajzolódott egy kicsiny, fekete köpenyes alak — Alia iramodott ki, hogy keressen egy kést, és ahogy fremen harcosi neveltetése diktálta, végezzen a sebesült Harkonnen-zsoldosokkal és sardaukarokkal. A sardaukarokból álló házi őrség a zöldessárga ködben a nyílás felé rontott, fegyverrel a kezükben félkört formáltak, hogy fedezzék a Császár visszavonulását.

— Mentsd magad, Sire! — kiáltotta egy sardaukartiszt. — A hajóba!

A Császár azonban ott állt egymaga az emelvényén, és az ajtó felé mutatott. Azon a részen szétrobbant körülbelül negyvenméternyi fémfal, és a szelamlik ajtaja immár a homoktengerre nyílt. Porfelhő függött alacsonyan a külvilág fölött, pasztellszínekbe mosódó messzeségből sodorta a szél. Villámok csapdostak belőle, s a köd fátylán át is látni lehetett a villanásokat, ahogy a vihar elektromos erőtere semlegesítette a pajzsokét. A síkság tele volt küzdőkkel: sardaukarokkal és szökellő, pergő-forgó burnuszos alakokkal, akik mintha a viharfelhőből zúdultak volna le rájuk.

És mindez csak a kerete volt annak, amire a Császár ujja mutatott.

A por ködéből vibráló körvonalak rendezett tömege bukkant elő, hatalmas, magasba emelkedő domborulatok, kristályosan villózó szegéllyel — néhány pillanat múlva már ki lehetett venni, hogy tátott szájú homokférgek sűrű falanxa közeledik, mindegyiken fremen harcosok csapata. Ék alakzatban, sziszegve, vágtak át a síkságon kavargó zűrzavaron, a fremenek köpenyei csapkodtak a szélben.

Megállíthatatlanul törtek a császári hajó felé, miközben a sardaukarok a történelem során először álltak dermedt döbbenetben egy támadás előtt, amelyet felfogni is alig tudtak.

A férgek hátáról leszökkenő alakok azonban emberek voltak, és a baljós, sárgás fényben elővillanó pengékkel már tudtak mit kezdeni a sardaukarok. Belevetették magukat a harcba. Most már ember ember ellen küzdött az arrakeeni mezőn, miközben a válogatott sardaukar-testőrök betuszkolták a Császárt a hajóba, rázárták az ajtót, és felkészültek, hogy ott halnak meg az ajtó előtt, a Császár pajzsának részeiként.

A hajóban meglepő csend fogadta a Császárt. Tekintete végigfutott a rá meredő arcokon, látta, hogy legidősebb leánya fölhevült arccal áll, a vén Igazmondó az arcába húzott csuklyával várakozik, mint valami fekete árnyék, aztán végre meglátta, akiket keresett — a két Liga-tagot. Mindketten a Liga dísztelen szürke öltözékét viselték — illett ahhoz a nyugalomhoz, amelyet a körülöttük zajló viharban is megőriztek.

A magasabbik azonban a bal szeme előtt tartotta a kezét. Miközben a Császár nézte, valaki meglökte a férfi karját, és egy pillanatra előbukkant a szeme. Időközben elveszítette az egyik szürke kontaktlencséjét: a kivillanó szem olyan sötét csupakék volt, hogy szinte feketének rémlett.

Az alacsonyabbik egy lépéssel közelebb furakodott a Császárhoz, és azt mondta:

— Nem tudhatjuk, mi lesz. — A társa, immár megint eltakart szemmel, fagyosan hozzátette:

— De ez a Muad-Dib sem tudhatja!

A szavak magához térítették a Császárt. Szemmel látható erőfeszítéssel lenyelte a nyelvére toluló gorombaságot. Igazán nem volt szükség egy Liga-navigátor koncentrált jövőelemzésére ahhoz, hogy előre lássa az ember a közvetlen jövőt ott, a síkságon. Annyira ráhagyatkoztak volna ezek ketten a képességükre, hogy már sem a szemüket, sem a józan eszüket nem tudják használni? — tűnődött.

— Tisztelendő Anya — mondta —, ki kell találnunk valamit!

Az öregasszony hátravetette a csuklyát az arca elől, rezzenéstelen tekintettel farkasszemet nézett a Császárral. Szavak nélkül is teljesen értették egymást. Most már csak egy fegyverük maradt, tudták mind a ketten: az árulás.

— Hívasd ide Fenring grófot — mondta.

A Padisah Császár bólintott, intett az egyik emberének, hogy engedelmeskedjék.

Győzelmének estéjén az arrakeeni helytartói palotába, az Atreidesek egykori első arrakisi rezidenciájába kísérték Paul Muad-Dibet. Az épület úgy állt, ahogy Rabban helyreállítatta, jószerivel semmi kárt nem tett benne a harc, csak a városi fosztogatók. A nagyteremben néhány bútort felborítottak, összetörtek.

Paul határozott léptekkel bement a főbejáraton, a nyomában Gurney Halleckkel és Stilgarral. A kíséretük széthúzódott a nagyteremben, gyorsan rendet teremtettek, helyet csináltak Muad-Dibnek, és egy szakasz nekilátott gondosan átvizsgálni, nem hagytak-e ott valami ravasz kelepcét.

— Emlékszem arra a napra, amikor először jöttünk ide az apáddal — mondta Gurney. Tekintete végigpásztázta a gerendákat, a magas, keskeny ablakokat. — Akkor sem tetszett ez a hely, most még kevésbé tetszik. Bármelyik barlangunk biztonságosabb volna.

— Így beszél egy igazi fremen — mondta Stilgar, és nem kerülte el a figyelmét a hideg mosoly, amely a szavai hallatán megjelent Muad-Dib ajkán. — Nem gondolod meg magad, Muad-Dib?

— Ez a hely jelkép — mondta Paul. — Rabban itt élt. Azzal, hogy elfoglalom a helyét, mindenki számára érthetően megpecsételem a győzelmemet. Fésültessétek át az épületet! Ne nyúljatok semmihez, csak győződjetek meg róla, hogy a Harkonneneknek egyetlen embere és egyetlen játékszere sem maradt itt!

— Ahogy parancsolod — mondta Stilgar, és csak úgy sugárzott róla a neheztelés, ahogy elfordult, hogy engedelmeskedjék.

Híradósok siettek be a terembe a felszerelésükkel, nekiláttak fölállítani a jókora kandalló közelében. A fremen őrök, akiket beállítottak az elesett fedaykinok helyébe, elfoglalták a helyeiket a teremben. Súgtak-búgtak egymás között, gyanakvó pillantások lövelltek a szemükből. Hosszabb ideje volt ez a hely az ellenség főhadiszállása annál, hogysem magától értetődő legyen az ő ittlétük.

— Gurney, kísértesd ide az anyámat és Csanit! — mondta Paul. — Tudja már Csani, mi történt a fiunkkal?

— Elküldték az üzenetet, uram.

— A shai-huludok már úton vannak kifelé a medencéből?

— Igen, uram. A viharnak már majdnem vége.

— Mekkora kárt okozott? — kérdezte Paul.

— Ami közvetlenül az útjába esett — a leszállópályán és a síkságon levő fűszerraktárak területén —, az nagyon megszenvedte — mondta Gurney. — A vihar is tett akkora kárt, mint a csata.

— Gondolom, nincs olyan kár, amit pénzzel ne lehetne helyrehozni — mondta Paul.

— Az emberéleteket kivéve, uram — jegyezte meg Gurney, enyhe nehezteléssel a hangjában, mintha azt mondta volna: Mikor törődött egy Atreides először az élettelen dolgokkal, amikor emberek élete forgott kockán?

Paulnak azonban még mindig minden figyelmét lekötötte az, amit belső látásával látott, a tátongó rések az idő falán, amely még mindig előtte magasodott. Mindegyik résen át a dzsihadot látta végigviharzani a jövőbe nyúló időfolyosókon.

Paul fölsóhajtott, átment a termen, észrevett egy széket a falnál. Az a szék egykor az ebédlőben állt, lehet, hogy annak idején éppen az apja ült rajta. Ebben a pillanatban azonban Paul szemében csak tárgy volt, amelyen kipihenheti fáradtságát, elrejtheti az emberei elől. Leült, szorosabbra húzta a lába körül a köpenyét, lassan meglazította a nyakán a feszes cirkoruhát.

— A Császár még mindig odabenn kushad a hajója roncsában — mondta Gurney.

— Egyelőre tartsátok is ott — mondta Paul. — Megtalálták már a Harkonneneket?

— Még nem fejezték be a halottak átvizsgálását.

— Jött válasz a fenti hajókról? — Paul a fejével a mennyezet felé bökött.

— Egyelőre nem, uram.

Paul mélyet sóhajtott, nekivetette a hátát a szék támlájának. Rövid hallgatás után azt mondta:

— Hozzatok ide egy fogoly sardaukart! Üzenetet kell küldenünk a Császárunknak. Ideje tárgyalni a feltételekről.

— Igenis, uram.

Gurney intett az egyik fedaykinnak, hogy vegye át az őrködést Paul mellett.

— Gurney — suttogta Paul —, amióta újra együtt vagyunk, még nem hallottam tőled az alkalomnak megfelelő idézetet. — Odafordult a férfi felé, látta, hogy Gurney nagyot nyel, elborul az arca, megfeszülnek az álla körül az izmok.

— Kívánságodra, uram — mondta Gurney. Megköszörülte a torkát, rekedt hangon folytatta: — „És ama napon a győzelemből gyász lett minden ember lelkében: mert a fülükbe jutott, miként gyászolja fiát a király.”

Paul lehunyta a szemét, kirekesztette a fájdalmat a gondolataiból, hogy várjon, amíg eljön az ideje — ahogy egyszer, régen várt azzal is, hogy meggyászolja az apját. Most átadta magát a nap összegyűlt fölfedezéseinek — a zavaros jövőnek és Alia rejtőzködő jelenlétének a tudatában.

A jövőlátás minden felhasználása közül ez volt a legkülönösebb. „Benyomakodtam a jövőbe, hogy elhelyezzem a szavaimat ott, ahol csak te hallhatod meg — mondta volt Alia. — Ezt még te sem tudod megtenni, bátyám! Érdekes játék, kedvemre való. És mit is akartam mondani… igen, megöltem a nagyapánkat, a tébolyodott vén bárót! Alig szenvedett.”

Ezzel csönd lett. Paul időérzéke még észlelte, ahogy Alia visszahúzódott.

— Muad-Dib…

Paul kinyitotta a szemét, meglátta maga fölött Stilgar fekete szakállas ábrázatát, a sötét szempárban harci tűz égett.

— Megtaláltátok az öreg báró holttestét — mondta Paul.

Stilgar megdermedt, a lélegzete is elállt.

— Ezt honnét tudhattad…? — suttogta. — Most bukkantunk rá a hullájára abban a nagy fémszerkezetben, amelyet a Császár emeltetett!

Paul eleresztette a füle mellett a kérdést. Látta, hogy Gurney visszatért két fremen társaságában, akik egy fogoly sardaukart támogattak maguk között.

— Itt van egy, uram — mondta Gurney. Intett az őröknek, hogy állítsák meg a foglyot öt lépésnyire Paultól.

Paul észrevette, hogy a sardaukar szemében kábult döbbenet ül. Kékes véraláfutás húzódott az orrnyergétől a szája szögletéig. Szőke, klasszikus arcvonású fajta volt, ez a külső szinte rangjelzésnek számított a sardaukarok között, a szakadt egyenruhán azonban nem látszott semmilyen jelzés, leszámítva a császári címerrel díszített aranygombokat és a megtépázott paszományt a nadrágján.

— Azt hiszem, tiszt, uram — mondta Gurney.

Paul bólintott.

— Én Paul Atreides herceg vagyok — mondta. — Érted, amit mondok, ember?

A sardaukar rezzenéstelenül meredt rá. Hosszú ideig hallgatott.

— Válaszolj — förmedt rá Paul —, különben lehet, hogy vége a Császárodnak!

A férfi pislogott, nyelt egyet.

— Ki vagyok én? — kérdezte Paul.

— Paul Atreides herceg vagy — mondta rekedten a sardaukar.

Paul szemében túl alázatosnak rémlett, de hát a sardaukarok mindeddig nem is sejtették, hogy megtörténhet velük olyasmi, ami ezen a napon megtörtént. Nem ismertek mást, csak a győzelmet, és Paul most ébredt rá, hogy ez önmagában is gyengeség lehet. Félretette ezt a gondolatot, hogy később majd számításba veszi a saját kiképzési tervében.

— Az üzenetemet kell elvinned a Császárnak mondta Paul. Az ősi szavakkal fogalmazta meg: Én, egy Nagy Ház hercege, a Császár vérrokona, szavamat adom az Egyezmény előírása szerint. Ha a Császár és az emberei leteszik a fegyvert, és idejönnek elém, a tulajdon életemmel felelek az életükért. Paul fölemelte a bal kezét, megmutatta a sardaukarnak a hercegi pecsétgyűrűt. — Esküszöm erre itt!

A másik megnyalta a száját, Gurneyra pillantott.

— Igen — mondta Paul. — Csak egy Atreides vallhatja magáénak Gurney Halleck engedelmes hűségét!

— Elviszem az üzenetet — mondta a sardaukar.

— Vigyétek ki az előretolt álláshoz, és küldjétek be! — parancsolta Paul.

— Igenis, uram. — Gurney intett az őröknek, kivezette őket.

Paul visszafordult Stilgarhoz.

— Megjött Csani és az anyád — mondta Stilgar. — Csani azt kérte, hagyjuk egyedül a bánatával egy darabig. A Tisztelendő Anya a bűvszobában akart tölteni pár pillanatot, nem tudom, miért.

— Az anyám belebetegszik a vágyakozásba egy bolygó után, amelyet talán sohasem lát viszont — mondta Paul. — Ahol víz hullik az égből, és olyan sűrűn nőnek a növények, hogy nem lehet átmenni közöttük.

— Víz az égből… — suttogta Stilgar.

Paul ebben a pillanatban döbbent rá, hogy Stilgar mennyire átalakult: a fremen naibból a Lisan al-Gaib kreatúrája lett, engedelmes bámuló és befogadó. Kevesebb lett általa, és Pault mintha megcsapta volna ebben is a dzsihad szele.

Láttam, ahogy egy barátból hódoló lett, gondolta.

Hirtelen elöntötte a magányosság. Körülnézett a teremben; nem kerülte el a figyelmét, milyen tökéletesen viselkedtek az őrség tagjai a jelenlétében, mintha szemlén lettek volna. Paul érezte a lappangó, büszke versengést közöttük — mindegyik azt remélte, őt tünteti ki Muad-Dib a figyelmével.

Muad-Dib, aki minden áldás forrása, gondolta, s ez volt az élete legkeserűbb gondolata. Érzik, hogy el kell foglalnom a trónt. De azt nem tudhatják, hogy azért, hogy megakadályozzam a dzsihadot.

Stilgar megköszörülte a torkát, aztán azt mondta:

— Meghalt Rabban is.

Paul csak bólintott.

Tőle jobbra az őrök hirtelen félreugrottak, vigyázzba vágták magukat, ahogy utat engedtek Jessicának. Jessicán fekete köpeny volt, kissé a léptei is olyanok voltak, mintha homokon járt volna, de Paulnak feltűnt, hogy Jessica ebben a házban valamicskét mintha visszaváltozott volna azzá, ami egykor itt volt — egy uralkodó herceg ágyasa. A fellépésében volt valami a régi magabiztosságból.

Jessica megállt Paul előtt, lenézett rá. Látta rajta a fáradtságot, és azt is, hogy uralkodik rajta, de nem érzett részvétet. Mintha egyszerre képtelen lett volna bármiféle érzelmet érezni a fia iránt.

Amikor előzőleg belépett a nagyterembe, Jessica azon tűnődött, miért nem tudja a helyére tenni ezt a helyet az emlékei között. Idegen helyiség maradt, mintha soha nem járt volna itt, soha nem állt volna itt szeretett Letójával, soha nem rúgta volna össze itt a port a részeg Duncan Idahóval — soha, soha, soha…

Kellene, hogy legyen egy szó, amely szöges ellentéte az adabnak, az uralkodó emlékezetnek, gondolta. Kellene egy szó az önmagukat megtagadó emlékekre!

— Hol van Alia? — kérdezte.

— Odakint. Azzal foglalatoskodik, amivel minden rendes fremen gyermeknek foglalatoskodnia kell ilyenkor — mondta Paul. — Megöli a sebesült ellenséget, és megjelöli a tetemek helyét a víznyerő osztagok számára.

— De Paul…!

— Meg kell értened, hogy ezt jóságból teszi — mondta Paul. — Nem furcsa, hogy mennyire nem értjük a jóság és a kegyetlenség rejtett egységét?

Jessica rámeredt a fiára. Megdöbbentette ez a gyökeres változás. A gyermeke halála tette volna? tépelődött magában.

— Az emberek furcsákat mesélnek rólad, Paul — mondta. — Állítólag rendelkezel minden legendás hatalommal — semmi sem maradhat rejtve előtted, látod azt, amit mások nem láthatnak.

— Egy Bene Gesseritnek lehetnek kérdései a legendákról?

— Az én kezem is benne van abban, amivé lettél — ismerte el Jessica —, de nem várhatod, hogy most…

— Mit szólnál hozzá, ha sokbilliónyi életet kellene élned egyszerre? — kérdezte Paul. — Ebből lehetne csak legendát szőni! Gondolj csak arra a rengeteg tapasztalatra, a belőlük fakadó bölcsességre! A bölcsesség azonban megszelídíti a szeretetet, ugye? És új alakot ad a gyűlöletnek. Honnét tudhatnád, igazában mi könyörtelen és mi nem, amíg a mélyére nem hatoltál a kegyetlenségnek és a jóságnak egyaránt? Félned kellene tőlem, anyám! Én vagyok a Kwisatz Haderach.

Jessica kiszáradt torokkal nyelni próbált. Rövid hallgatás után azt mondta:

— Egyszer régen tagadtad, hogy te vagy a Kwisatz Haderach…

Paul megrázta a fejét.

— Többé már nem tagadhatok semmit. — Fölnézett az anyja szemébe. — Most jön a Császár és az emberei. Bármelyik pillanatban bejelenthetik őket. Állj mellém! Jól akarom látni őket. Közöttük lesz a jövendőbelim is.

— Paul! — csattant föl Jessica. — Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit az apád!

— Hercegnő az illető — mondta Paul. — Ő az én kulcsom a trónhoz, és soha nem is lesz más. Hibáról beszélsz? Azt hiszed, hogy azért, mert olyan vagyok, amilyenné tettél, nem érzem magamban a bosszú vágyát?

— Az ártatlanokat is sújtanád vele? — kérdezte Jessica, és magában azt gondolta: Nem szabad elkövetnie az én hibáimat!

— Nincsenek már ártatlanok — mondta Paul.

— Ezt mondjad Csaninak — vetette oda Jessica, és a rezidencia hátsó részéről nyíló folyosó felé intett.

Csani lépett be ott a nagyterembe, úgy jött a fremen őrök között, mintha észre sem vette volna, hogy ott vannak. A csuklyáját hátravetette, a cirkoruha sapkáját levette, az arcszűrője is félre volt húzva. Tétova léptekkel átjött a termen, megállt Jessica mellett.

Paul látta a könnyek nyomát az arcán. Vizet ad a halottnak. Érezte, hogy belenyilall a fájdalom, de olyan volt az egész, mintha csak Csani jelenlétében tudott volna fájdalmat érezni.

— Meghalt, kedvesem — mondta Csani. — Meghalt a fiunk.

Paul minden erejével uralkodott magán. Fölállt, kinyújtotta a karját, megérintette Csani arcát, érezte rajta a könnyek nyirkosságát.

— Őt nem pótolhatjuk — mondta —, de lesznek még fiaink. Ezt Usul ígéri. — Gyöngéden félrevonta Csanit, intett Stilgarnak.

— Tessék, Muad-Dib — mondta Stilgar.

— A Császár és az emberei már úton vannak — mondta Paul. — Én itt fogok állni. Tereljétek össze a foglyokat a terem közepén! Tíz méternél ne engedjétek közelebb őket hozzám, amíg másképp nem parancsolom!

— Értettem, Muad-Dib.

Ahogy Stilgar engedelmesen elfordult, Paul meghallotta a fremen őrök ámuló suttogását:

— Látjátok? Tudta! Senki nem mondta neki, mégis tudta!

Most már behallatszott a Császár csapatának közeledése, a sardaukarok egy menetdalt dúdoltak, hogy megőrizzék a látszatot. Halk szóváltás hallatszott a bejárat felől, Gurney Halleck jött be az őrök között, odament Stilgarhoz, beszéltek néhány pillanatig, aztán Gurney odalépett Paul mellé. Különös tekintettel nézett rá.

Gurneyt is el fogom veszíteni? tűnődött Paul. Úgy, ahogy Stilgart elveszítettem — hogy barát helyett kreatúra lesz?

— Nincsen náluk hajító- vagy lőfegyver — mondta Gurney. — Személyesen győződtem meg róla. — Körülpillantott a teremben, megnézte Paul előkészületeit. — Feyd-Rautha Harkonnen is közöttük van. Kiemeljem?

— Ne, jöjjön csak…

— Van néhány Liga-tag is, akik különleges elbánást követelnek, és azzal fenyegetőznek, hogy embargót rendelnek el az Arrakis ellen. Megígértem nekik, hogy átadom az üzenetüket.

— Hadd fenyegetőzzenek!

— Paul! — sziszegte mögötte Jessica. — A Ligáról van szó!

— Nemsokára kihúzom a méregfogukat — mondta Paul.

Most elgondolkodott a Ligán, azon a hatalmon, amely olyan hosszú időn át specializálódott egyvalamire, hogy élősködő lett belőle, mely már nem tudott attól az élettől függetlenül létezni, amelyből táplálkozott.

A Liga soha nem mert kardot ragadni… és most már nem is tudott. Elfoglalhatták volna az Arrakist akkor, amikor ráébredtek, milyen hibát követtek el azzal, hogy a melanzs tudatmélyítő hatására építették föl az egész navigációs rendszerüket. Megtehették volna, élvezhették volna a dicsőségüket egy rövid ideig, aztán elpusztultak volna. Ehelyett inkább pillanatról pillanatra éltek, abban a reményben, hogy a tengerből, amelynek vizében úsznak, majd csak felbukkan egy új gazdaállat, amelyen élősködni lehet…

A korlátozott jövőlátó képességgel megáldott Liga-navigátorok elkövették a végzetes tévedést: mindig a sima, biztonságos utat választották, amely azonban csak lefelé vezet, a pangáshoz.

Most jól megnézhetik az új gazdaállatukat, gondolta Paul.

— Aztán van egy Bene Gesserit Tisztelendő Anya, aki azt állítja, hogy az anyád barátja — mondta Gurney.

— Az anyámnak nincsen barátja a Bene Gesseritek között.

Gurney megint körülnézett a nagyteremben, aztán odahajolt Paul füléhez.

— Thufir Hawat is velük van, uram! Nem tudtam kettesben maradni vele, de a régi kézjelzéseinkkel értésemre adta, hogy eddig a Harkonneneknek dolgozott, és azt hitte, meghaltál. Azt mondja, hagyjuk a többiek között.

— Ott hagytad Thufirt azok között a…

— Ő akarta… és én is így tartottam helyesnek. Ha… ha valami hibázik, akkor ott van, ahol kézben tudjuk tartani. Ha nem, akkor pedig van egy emberünk az ellenség között.

Paul azokra a képtöredékekre gondolt, amelyeket ennek a pillanatnak a lehetőségeiről látott eddig — és arra az idővonalra, amelyiken Thufirnál egy mérgezett tű volt, melyet a Császár parancsára kellett használnia „az ellen a senkiházi herceg ellen”…

A bejáratnál az őrök félreálltak, lándzsáik rövid folyosót alkottak. Ruhák suhogása hallatszott, lábak csosszantak a homokon, amely beszállingózott a Rezidencia épületébe is.

IV. Shaddam, a Padisah Császár bevezette az embereit a terembe. Burzegi sisakja elveszett valahol, vörös haja kócosan meredezett a fején. Az egyenruhájának bal ujja fölszakadt a varrás mentén. Nem volt a derekán öv, nem volt nála fegyver, de a személyisége úgy vette körül, mint valami erőtérbuborék, amely mindenkit illő távolságban tartott tőle.

Egy fremen lándzsa ereszkedett eléje, megállította ott, ahol Paul parancsolta korábban. A többiek egy csoportban megtorpantak mögötte, csoszogó lábak, színes öltözékek, bámuló arcok egyvelegeként.

Paul pillantása végigszaladt a csoporton, látta a nőket, akik rejtegetni próbálták a sírás nyomait, látta a talpnyalókat, akik eljöttek, hogy páholyból élvezzék a sardaukargyőzelmet, és most itt álltak, némán a vereség döbbenetétől. Paul látta Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya csillogó gombszemét is kivillanni a fekete csuklyája alól, mellette pedig Feyd-Rautha Harkonnen alattomosan lapuló, sovány alakját.

Ezt az arcot már megmutatta nekem az idő, gondolta Paul.

Valami mozdulat magára vonta a figyelmét Feyd-Rautha mögött, odanézett, észrevett egy keskeny, ravasz arcot, amellyel még sohasem találkozott, sem az időben, sem az időn kívül. Úgy érezte, ismernie kellene azt az arcot, és az érzéshez valami kis félelem is társult.

Odahajolt az anyjához, suttogva megkérdezte:

— Az az alak a Tisztelendő Anyától balra, az a sunyi képű… az kicsoda?

Jessica odanézett. Megismerte az arcot a herceg egykori kartotékjaiból.

— Fenring gróf — mondta. — Ő volt itt az elődünk. Nem tud életképes utódot nemzeni… és életveszélyes.

A Császár kifutófiúja, gondolta Paul. És ez a gondolat ostorként vágott végig a tudatán, mert a Császárt már számtalan társaságban látta a lehetséges jövők képeiben — Fenring gróf azonban egyetlenegyszer sem jelent meg azokban a jövőlátomásokban.

Ekkor jutott Paulnak az eszébe, hogy a tulajdon tetemét is számtalan szálán látta már az idő hálójának, de egyszer sem látta meg a halála pillanatát.

Azért nem pillanthattam meg ezt az embert, mert ő az, aki megöl? tűnődött Paul.

Egy pillanatra rossz előérzet fogta el. Erőt vett magán, levette a szemét Fenringről, szemügyre vette a maroknyi megmaradt sardaukar közlegényt és tisztet, látta az arcukon a keserűséget és a kétségbeesett elszántságot. Itt-ott megragadta a figyelmét egyik-másik arc kifejezése: a tisztek méregették a helyiséget, az előkészületeket, még mindig azon mesterkedtek magukban, hogy valamiképpen győzelemmé változtassák a vereséget.

Paul tekintete legvégül megakadt egy magas, szőke nőn. Zöld szeme volt, arisztokratikus szépségű, fennkölten klasszikus arca, melyen nem látszott könnyek nyoma, nem látszott vereség. Anélkül hogy megmondták volna, Paul tudta, ki ez: a Bene Gesserit-tanítvány hercegnő, kinek arcát sok nézőpontból megmutatta már neki az idő: Irulan.

A kulcsom a trónhoz, gondolta.

Aztán mozgást látott az embercsoportban, előtűnt egy arc, egy alak — Thufir Hawat! A jól ismert, barázdás arc, a sötét foltos ajak, a görnyedt tartás, a törékenyen öreges külső…

— Ott van Thufir Hawat — mondta Paul. — Engedjétek közelebb!

— Uram… — mondta Gurney.

— Engedjétek közelebb — ismételte meg Paul.

Gurney bólintott.

Hawat csoszogó léptekkel előbbre jött, előtte fölemelkedett, aztán mögötte visszaereszkedett egy fremen lándzsa.

A vizenyős szempár Paulra sandított, mérlegelőn, kutatón.

Paul egy lépést tett feléje; megérezte a várakozó feszültséget a Császár és emberei között.

Hawat pillantása Paul mögé szegeződött, és az öregember megszólalt:

— Lady Jessica, én csak a mai napon tudtam meg, milyen igazságtalan voltam veled gondolatban. Nem kell megbocsátanod.

Paul várt, de az anyja nem szólt.

— Thufir, öreg barátom — mondta Paul —, amint láthatod, nem fordulok háttal semmilyen ajtó felé.

— A világmindenség tele van ajtókkal — mondta Hawat.

— Az apám fia vagyok? — kérdezte Paul.

— Inkább a nagyapádé — mondta reszelős hangon Hawat. — Olyan a viselkedésed, és olyan a tekinteted is.

— Mégis az apám fia vagyok — mondta Paul. — Mert azt mondom neked, Thufir, hogy fizetségül a sok évért, amelyen át a családomat szolgáltad, most akármit kérhetsz tőlem, amit akarsz. De akármit! Akarod most az életemet, Thufir? A tiéd! — Egy lépést tett előre, leeresztett karral, látta Hawat szemében a megvilágosodást.

Tisztában van már vele, hogy tudok az álnokságról, gondolta.

Lehalkította a hangját, félig suttogva mondta, hogy csak Hawat hallja:

— Komolyan gondolom, Thufir. Ha végezni akarsz velem, essünk túl rajta!

— Én csak még egyszer elébed akartam állni, hercegem — mondta Hawat. Paul csak most vette észre, milyen erőfeszítésébe kerül az öregembernek, hogy talpon maradjon. Odanyúlt, átfogta Hawat vállát, és ahogy megtámogatta, érezte a keze alatt az izmok reszketését.

— Fájdalmaid vannak, öreg barátom? — kérdezte.

— Vannak, vannak, hercegem — ismerte el Hawat —, de az örömöm nagyobb. — Félig megfordult Paul karjai között, előrenyújtotta a bal tenyerét, a Császár felé tartotta, hogy jól lássék az ujjai közé szorított aprócska tű.

— Látod, Felség? — szólt oda. — Látod a csalárd tűdet? Azt hiszed, hogy én, aki az egész életemet az Atreidesek szolgálatának szenteltem, most kevesebbet adok nekik, mint az életemet?

Paul megtántorodott, ahogy az öregember összerogyott a karjai között, érezte a teljes elernyedést, a halál súlyát. Gyöngéden leeresztette Hawatot a padlóra. Fölegyenesedett, intett az őröknek, hogy vigyék el a testet.

Némaság telepedett a teremre, amíg végrehajtották a parancsát.

A Császár arcán szorongó várakozás ült. A tekintet, mely eddig sohasem árulkodott félelemről, immár halálra váltan meredt Paulra.

— Felség… — vetette oda Paul, és észrevette, hogy a magas hercegnő összerezzent a meglepetéstől. A szót Paul a Bene Gesserit Hang atonálisaival ejtette ki, és belevitte a megvetés és gúny minden belevihető árnyalatát.

Csakugyan Bene Gesserit-kiképzést kapott, gondolta.

A Császár megköszörülte a torkát, és megszólalt:

— Lehet, hogy tisztelt rokonom most azt képzeli, minden az ő akarata szerint lesz ezután: Ennél nagyobbat nem is tévedhetne! Megszegted az Egyezményt, atomfegyvert alkalmaztál…

— Atomfegyvert alkalmaztam egy természetes sivatagi képződmény ellen — vágott a szavába Paul. — Az utamban volt, mert hozzád siettem, Felség, hogy magyarázatot kérjek egynémely különös eljárásodra.

— Az Arrakis körül az űrben ott van a Nagy Házak egyesült hajóhada — mondta a Császár. — Csak egy szavamba kerül, és…

— Csakugyan — mondta Paul —, kis híján elfeledkeztem róluk! — Pillantása végigszaladt a Császár kíséretén, megkereste a két Liga-tagot, halkan odaszólt Gurneynak: — Azok a Liga ügynökei, Gurney, az a két kövér szürke ruhás?

— Igen, uram.

— Ti ketten — mondta Paul, és rájuk mutatott. — Tüstént eltűntök innen, és elkülditek a megfelelő üzeneteket, amelyek elindítják haza azt a flottát! Azután pedig legközelebb az engedélyemet kéritek, mielőtt…

— A Liga nem fogad el parancsot tőled! — förmedt rá a magasabbik. A társával együtt odanyomakodott a lándzsákhoz. Paul a fejével intett, hogy engedjék át őket. A két férfi előrelépett, a magasabbik kinyújtott karral rámutatott Paulra. — Nagyon lehet, hogy embargó alá kerülsz ezért a…

— Ha még egy ilyen hülyeséget hallok bármelyikőtöktől — mondta Paul —, kiadom a parancsot, amelynek nyomán vége lesz a fűszerkitermelésnek az Arrakison… egyszer és mindenkorra.

— Megőrültél?! — csattant fel a magasabbik, és fél lépést hátrált.

— Elismered tehát, hogy a hatalmamban áll megtenni? — kérdezte Paul.

A Liga-tag mintha a semmibe meredt volna egy pillanatra, aztán válaszolt:

— Igen, megtehetnéd, de nem szabad megtenned!

— Ohó! — mondta Paul, és magában bólintott. — A Liga navigátorai vagytok mind a ketten, mi?

— Igen!

Az alacsonyabbik azt mondta:

— Saját magadat is megvakítanád, és lassú halálra ítélnél mindannyiunkat. Van fogalmad róla, mit jelent, ha elvonják valakitől a fűszert, miután hozzászokott?

— A tekintet, amely csak a biztos utat nézi, sohasem lát meg semmit — mondta Paul. — A Liga megbénulna. Az emberiségből elszigetelt csoportocskák lennének az elszigetelt bolygókon. Tudjátok, lehet, hogy megteszem egyszerű rosszindulatból… vagy unalmamban…

— Beszéljük ezt meg magunk között — mondta a magasabbik Liga-tag. — Biztosan találhatunk valami olyan megoldást, amely mindkettőnknek…

— Küldjétek el az üzenetet az Arrakis körül várakozó társaitoknak — mondta Paul. — Kezdem unni ezt a vitát! Ha az a flotta nem tűnik el sürgősen a fejünk fölül, nem lesz miről beszélnünk! — A terem fala mellett várakozó híradósok felé bökött a fejével. — Használhatjátok a mi készülékeinket.

— Ezt először meg kell beszélnünk — mondta a magas. — Nem lehet csak úgy…

— Indulás! — förmedt rá Paul. — Aki meg tud semmisíteni valamit, annak abszolút hatalma van fölötte! Elismertétek, hogy a hatalmamban van, hogy megtegyem. Nem azért vagyunk itt, hogy tárgyaljunk vagy megegyezzünk! Engedelmeskedtek, vagy számolhattok az azonnali következményekkel!

— Komolyan gondolja — mondta az alacsonyabbik Liga-tag, és Paul látta, hogy elfogta őket a félelem.

A két férfi lassú léptekkel odament a fremen kommunikációs berendezésekhez.

— Engedelmeskedni fognak? — kérdezte Gurney.

— Szűk sávban látnak előre az időben — mondta Paul. — Ha előrepillantanak, egy falat látnak maguk előtt, mint az engedetlenségük következményét. Minden hajón minden navigátor, ha előrenéz, ugyanazt a falat látja. Engedelmeskedni fognak.

Paul visszafordult a Császár felé.

— Amikor megengedték neked, hogy elfoglald az apád trónját — mondta —, kikötötték, hogy gondoskodnod kell a fűszerellátásról. Cserbenhagytad őket, Felség. Tisztában vagy a következményekkel?

— Hogyhogy megengedték? Senki sem…

— Elég ebből az idétlenkedésből! — dörrent rá Paul. — A Liga olyan, mint egy folyóparti falu. Szükségük van a vízre, de csak meríteni tudnak belőle annyit, amennyire szükségük van.

Nem rekeszthetik el gáttal a folyót, nem keríthetik egészen a hatalmukba, mert ezzel felhívnák a figyelmet arra, amit kivesznek belőle, és ez végül pusztulást hozna rájuk. A Liga esetében ez a folyó a fűszerkitermelés, és én gátat emeltem az útjába. Az én gátam azonban olyan, hogy ha elpusztítják, vele pusztul a folyó is!

A Császár beletúrt vörös hajába, a tekintete egy pillanatra odaugrott a háttal álló két Liga-tagra.

— Nézd, még a Bene Gesserit Igazmondód is reszket! — mondta Paul. — Vannak más mérgek is, amelyeket a Tisztelendő Anyák felhasználhatnak a mutatványaikhoz, de ha egyszer rákapnak a fűszerre, a többi nem használ!

Az öregasszony összehúzta maga körül a formátlan fekete lebernyeget, odanyomakodott a lándzsákhoz.

— Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya — mondta Paul. — Hosszú idő telt el a Caladan óta, ugye?

Az öregasszony elnézett mellette, Jessicához intézte a szavait:

— Hát, Jessica, látom, hogy valóban a fiad az igazi. Ezért meg lehet bocsátani neked még azt az iszonytató leányodat is!

Paul lecsillapította magában a feltámadt jeges, gyilkos dühöt.

— Sohasem volt sem jogod, sem okod, hogy bármit is megbocsáss az anyámnak! — mondta.

Az öregasszony farkasszemet nézett vele.

— Próbálkozz csak meg a fortélyaiddal, vén boszorka! — mondta Paul. — Hol a gom-dzsabbarod? Próbálj csak benézni oda, ahová nem mertek benézni! Én fogok majd visszanézni rád!

Az öregasszony lesütötte a szemét.

— Nincs mondanivalód? — förmedt rá Paul.

— Én fogadtalak be az emberi lények soraiba — mormogta a Tisztelendő Anya. — Ezt ne mocskold be.

Paul fölemelte a hangját:

— Nézzétek meg jól, bajtársaim! Íme, egy Bene Gesserit Tisztelendő Anya, aki türelemmel szolgál egy ügyet, amelyet csak türelemmel lehet szolgálni! Ő és a nővérei kilencven nemzedéken át várakoztak türelemmel a géneknek és a környezeti tényezőknek a megfelelő kombinációjára, hogy létrejöjjön az az egyetlen személy, akire szükségük volt a terveikhez. Nézzétek meg! Tudja, hogy a kilencven generáció létrehozta azt a személyt. Itt állok előtte… de… soha… nem… fogok… engedelmeskedni… neki!

— Jessica! — sikoltott föl az öregasszony. — Hallgattasd el!

— Hallgattasd el magad! — mondta Jessica.

Paul rámeredt az öregasszonyra.

— Szíves örömest megfojtatnálak azért a szerepedért, amit mindebben játszottál! — mondta. — Nem tudnád megakadályozni! — vágta oda, ahogy az öregasszony haragosan kihúzta magát. — De szerintem méltóbb büntetés lesz, ha úgy kell leélned az életedet, hogy sohasem kaparinthatsz a kezed közé, sohasem vehetsz rá semmire, ami előbbre vihetné a cselszövéseiteket!

— Jessica, mit tettél? — fakadt ki a Tisztelendő Anya.

— Egyvalamit meg kell adni — mondta Paul —, részben megláttátok, mire van szüksége a fajnak, de hogy milyen rosszul láttátok meg! Azt képzelitek, hogy kézben tartjátok az emberiség szaporodását, kinemesítitek a kiválasztott keveseket a nagyszabású terveteknek megfelelően! Milyen keveset fogtok ti föl abból, ami…

— Ezekről nem szabad beszélned! — sziszegte az öregasszony.

— Csend legyen! — bömbölte Paul. A szavak mintha testet öltöttek volna, ahogy korbácsként átkígyóztak a levegőn.

Az öregasszony hátratántorodott a mögötte állók karjaiba, az arcáról minden kifejezés eltűnt, ahogy Paul ereje szinte marokra fogta a pszichéjét.

— Jessica — suttogta. — Jessica…

— Emlékszem még a gom-dzsabbarodra — mondta Paul. — Emlékezz te is az enyémre! Egy szavammal megölhetlek!

A teremben a körös-körül álló fremenek sokatmondó pillantásokat vetettek egymásra. Hiszen nem úgy szólt-e a legenda, hogy: „És a szava az örök halált hozza arra, aki szembeszegül az igazságos üggyel”?

Paul most a magas hercegnőre fordította a tekintetét, aki ott állt császári atyja mellett. Nem vette le róla a szemét, úgy mondta:

— Felség, mind a ketten tudjuk, mi a kiút.

A Császár a lányára nézett, aztán Paulra.

— Mit merészelsz?! Még hogy te! Egy sehonnai kalandor, egy utolsó senki, aki…

— Már bevallottad, ki vagyok — mondta Paul. — Tisztelt rokonod, mint említetted. Elég már ebből a komédiából!

— Az uralkodód vagyok — mondta a Császár.

Paul a kommunikációs berendezés mellett álló Liga-tagokra pillantott, akik már arccal feléje fordultak. Az egyikük bólintott.

— Kényszeríthetlek — mondta Paul.

— Próbáld csak meg! — nyögte ki rekedten a Császár.

Paul csak szó nélkül farkasszemet nézett vele.

A hercegnő az apja karjára tette a kezét.

— Apám — szólította meg, és selymesen lágy, megnyugtató volt a hangja.

— Hagyd ezeket a fortélyaidat! — mondta a Császár. — Nem kell megtenned, leányom. Vannak más lehetőségeink is, és…

— De ez olyasvalaki, aki méltó rá, hogy a fiad legyen — mondta Irulan.

Az öreg Tisztelendő Anya, aki közben összeszedte magát, odafurakodott a Császár mellé, a füléhez hajolt, valamit súgott.

— A te érdekedben emel szót — mondta csendesen Jessica.

Paul továbbra is az aranyhajú hercegnőt nézte. Halkan odaszólt az anyjának:

— Az Irulan, a legidősebbik, ugye?

— Igen.

Csani odalépett Paul másik oldalára.

— Akarod, hogy elmenjek, Muad-Dib? — kérdezte.

Paul rápillantott.

— Hogy elmenj? Soha többé nem mégy el mellőlem!

— Semmi sem köt össze bennünket — mondta Csani.

Paul egy pillanatig némán nézett le rá, aztán azt mondta:

— Csak igazat halljak a szádból, én Sihayám! — Ahogy a lány válaszolni akart, az ajkára tett ujjával elhallgattatta. — Ami összeköt bennünket, azt nem lehet szétbontani — mondta. — És most figyelj erősen, mert később majd a te bölcsességeddel akarom újra látni mindezt!

A Császár és az Igazmondója közben halkan, szenvedélyesen vitatkozott.

Paul ismét az anyjához intézte a szót:

— A Tisztelendő Anya most emlékezteti a Császárt, hogy benne volt az egyezségükben, hogy egy Bene Gesseritnek kell a trónra kerülnie, és Irulan az, akit erre neveltek.

— Ez volt a tervük? — érdeklődött Jessica.

— Nem nyilvánvaló? — kérdezte Paul.

— Én is látom, amit te! — förmedt rá Jessica. — A kérdésemmel csak az eszedbe szerettem volna idézni, hogy fölösleges olyasmire okítanod, amire én tanítottalak meg!

Paul ránézett, még látta, hogy az anyjának fagyos mosoly suhan át az arcán.

Gurney Halleck odahajolt közéjük.

— Emlékeztetlek, uram — mondta —, hogy egy Harkonnen is van abban a bandában! — A fejével a sötét hajú Feyd-Rautha felé bökött, aki egy lándzsának szorult a bal oldalon. — Az a bandzsa, ott balra. Ritka gonosz egy pofája van! Egyszer megígérted, hogy…

— Köszönöm, Gurney — mondta Paul.

— Ő a ta-báró… illetve most már báró, hogy az öreg meghalt — mondta Gurney. — Megteszi majd ő is. Úgy…

— El tudsz bánni vele, Gurney?

— Uram, te tréfálsz!

— Most már elég régóta vitatkozik a Császár a boszorkájával, nem gondolod, anyám?

Jessica bólintott.

— De bizony.

Paul fölemelte a hangját, odaszólt a Császárnak:

— Felség, köztetek van egy Harkonnen is?!

A Császár megfordult, uralkodói megvetés volt a mozdulatában, ahogy Paulra nézett.

— Úgy tudom, a kíséretem a te hercegi szavad védelme alatt áll — mondta.

— A kérdésemmel csak tájékozódni akartam — mondta Paul. — Tudni óhajtom, hogy az a Harkonnen hivatalosan tagja-e a kíséretednek, vagy csak megbújik a formaság védelmében, mert gyáva.

A Császár ravasz mosollyal nézett rá.

— Mindenki, akit a Császár megtűr a társaságában, része a kíséretének.

— Egy herceg adta a szavát neked — mondta Paul —, Muad-Dib viszont egészen más. Ő nem feltétlenül fogadja el a kíséretnek ezt a meghatározását. Gurney Halleck barátom egy Harkonnen vérére szomjazik. Ha ő…

— Kanly! — kiáltotta el magát Feyd-Rautha. Nekinyomakodott az útját álló lándzsáknak. — Az apád esküdött föl erre a vérbosszúra, te Atreides! Te pedig gyávának merészelsz nevezni, miközben elbújsz az asszonyaid között, és egy lakájodat akarod ellenem küldeni!

Az öreg Igazmondó izgatottan súgott valamit a Császár fülébe, de az eltolta magától.

— Kanlyról van tehát szó? — kérdezte a Császár. — A kanlynak megvannak a maga szigorú szabályai…

— Paul, fejezd be ezt! — mondta Jessica.

— Uram — szólalt meg Gurney —, megígérted nekem, hogy eljön a nap, amikor leszámolhatok a Harkonnenekkel.

— Már eljött egyszer az a nap — mondta Paul; érezte, hogy elfogja valami bohócos zabolátlanság. Ledobta magáról a köpenyét-csuklyáját, az anyja kezébe nyomta az övét és a kriszkését, elkezdte kicsatolni a cirkoruháját. Most már megérezte, hogy ez a pillanat áll a világmindenség erővonalainak fókuszában.

— Ez fölösleges — mondta Jessica. — Egyszerűbb módjai is vannak, Paul…

Paul kilépett a cirkoruhából, kihúzta a kriszkést az anyja kezében tartott hüvelyéből.

— Tudom — mondta. — Méreg, orgyilkos, az összes régi, bevált módszerek.

— Nekem ígértél egy Harkonnent! — sziszegte Gurney, és Paul látta a férfi arcán a tomboló indulatot, ahogy sötéten, rücskösen kidagadt rajta a tintalián-sebhely. — Ezzel tartozol nekem, uram!

— Többet szenvedtél-e tőlük, mint én? — kérdezte Paul.

— A nővérem — mondta érdes hangon Gurney. — A rabszolgasorban töltött évek…

— Az apám — mondta Paul. — A jó barátaim, cimboráim, Thufir Hawat és Duncan Idaho, a rang és támasz nélkül, számkivetettként eltöltött évek… és még valami: ez most kanly, és ugyanúgy tudod, mint én, hogy a kanly szabályait meg kell tartani!

Halleck mintha megroggyant volna.

— Uram, ha az a disznó… hiszen nem több állatnál, amelyet el kell taposnod, aztán eldobni még a cipődet is, amely hozzáért! Hívjál hóhért, ha kell, vagy hagyd, hogy én intézzem el, de ne tedd ki magad annak, hogy…

— Muad-Dibnek nem kell ezt megtennie — mondta Csani.

Paul rápillantott, látta a szemében a féltést.

— Paul hercegnek azonban igen — mondta.

— Ez csak egy Harkonnen-állat! — mondta rekedten Gurney.

Paul egy pillanatig tétovázott, fölfedje-e tulajdon Harkonnen-származását, aztán elkapta anyja szúrós pillantását, s csak annyit mondott:

— Ennek az állatnak azonban emberi formája van, Gurney, és megérdemli az emberi esélyt.

Gurney azt mondta:

— De ha csak egy…

— Légy szíves, állj félre — mondta Paul. Meglatolgatta a kezében a kriszkést, gyöngéden félretolta Gurneyt.

— Gurney! — szólt oda Jessica. Megfogta Gurney karját. — Amikor ilyen állapotban van, olyan, mint a nagyapja. Ne tereld el a figyelmét! Ez a legtöbb, amit most megtehetsz érte. — És magában azt gondolta: Anyaisten, micsoda fintora a sorsnak!

A Császár szemügyre vette Feyd-Rauthát, a vaskos vállat, a duzzadó izmokat, aztán elfordult, megnézte Pault, az inas, szikár ifjút — nem volt olyan aszott, mint az arrakisi bennszülöttek, de meg lehetett számlálni a bordáit, és horpadt volt a véknya, hogy a bőre alatt követni lehetett az izmok minden rándulását, vonaglását.

Jessica odahajolt Paulhoz, lehalkította a hangját, hogy ne hallja más.

— Egyvalamit, fiam. A Bene Gesserit olykor előkészíti a veszélyes embereket, beléjük ültet egy szót a jó öreg gyönyör-fájdalom módszerrel. A leggyakrabban használt szó az urosnor. Ha ezt itt előkészítették, ahogy erősen gyanítom, akkor ha meghallja ezt a szót, elernyednek tőle az izmai, és…

— Nem akarok most ilyen előnyt — mondta Paul. — Állj félre az utamból!

Gurney Jessicához fordult.

— Miért csinálja ezt? — kérdezte. — Meg akarja öletni magát, hogy mártír legyen belőle? A fremen vallási halandzsa zavarta meg az eszét?

Jessica a tenyerébe rejtette az arcát. Ráébredt, hogy ő maga sincs egészen tisztában vele, miért választotta ezt az utat Paul. Halálszagot érzett a levegőben, és azt is tudta, hogy ez a megváltozott Paul képes arra, amit Gurney föltételezett róla. Jessica minden képessége, minden adottsága mozgósítva várta, hogy megvédelmezhesse a fiát — de nem tehetett semmit.

— A fremen vallási halandzsa?! — ismételte meg Gurney.

— Hallgass — suttogta Jessica. — És imádkozz!

A Császár arcán hirtelen mosoly terült szét.

— Ha Feyd-Rautha Harkonnen… a kíséretembe tartozó Feyd-Rautha Harkonnen… úgy kívánja — mondta —, feloldozom minden kötelezettsége alól, és megengedem neki, hogy a saját belátása szerint cselekedjék ebben a dologban. — Paul fedaykin testőrei felé intett. — Valamelyik söpredéknél ott van az övem és a rövid tőröm. Ha Feyd-Rautha óhajtja, az én pengémmel a kezében szállhat szembe veled.

— Óhajtom — mondta Feyd-Rautha, és Paul látta az arcán a lelkes örömöt.

Túl nagy az önbizalma, gondolta Paul. Ezt a természetes előnyt még elfogadhatom.

— Kerítsétek elő a Császár tőrét — mondta Paul, és megvárta, amíg végrehajtják a parancsát. — Tegyétek le a padlóra, oda! — A lábával jelezte, hová. — Tereljétek hátra a falhoz a császári gyülevészt, és engedjétek előre a Harkonnent!

Köpenyek suhogása, csoszogás, halk parancsszavak és méltatlankodó mormogás közepette végrehajtották Paul utasítását. A Liga-tagok ott maradtak a kommunikátorok mellett. Összeráncolt homlokkal, szemlátomást tanácstalanul nézték Pault.

Megszokták, hogy látják maguk előtt a jövőt, gondolta Paul. Itt és most azonban vakok… ugyanúgy, ahogy én. Beleszagolt az idő szelébe, érezte maga körül a kavargást, érezte, hogy a forgatag középpontja ebben az időpontban, ezen a helyen van. Most már a legkisebb rések is összezárultak. Tudta, hogy itt van csírájában a dzsihad. Itt volt az egész fajnak a tudata, amelyet annak idején ama félelmetes célként ismert meg. Itt volt mindaz, amire kellett a Kwisatz Haderach, a Lisan al-Gaib vagy akár a Bene Gesserit sete-suta tervei. Az emberi faj tudatára ébredt szunnyadó mivoltának, megérezte tulajdon pangását, mindent háttérbe szorított benne az az igény, hogy végigsöpörjön rajta a förgeteg, amelyben összekeveredhetnek a gének, és létrejöhetnek az erős, új kombinációk, amelyek túlélik a többit. Ebben a pillanatban mintha egyetlen öntudatlan orgazmusban élt volna minden emberi lény, valamiféle szexuális tűzben, amely át tudott hágni minden korlátot…

És Paul megértette, mennyire hiábavaló minden erőfeszítése, hogy akár a legkisebb mértékben is változtasson ezen. Eddig arra gondolt, hogy saját magában győzi le a dzsihadot, de látta, hogy a dzsihad be fog következni. Légiói ki fognak rajzani az Arrakisról őnélküle is. Csak a legendára volt szükségük, amelyet Paul immár képviselt. Megmutatta nekik az utat, a hatalmukba adta még a Ligát is, amelynek a létezése függött a fűszertől.

Úgy érezte, kudarcot vallott. Szinte mintha ködön át látta volna, ahogy Feyd-Rautha Harkonnen kibújik a rongyos egyenruhából, amíg nem maradt más rajta, csak egy csípőjére simuló nadrág, az ágyékát védő láncszövettel.

Ez a krízis, gondolta Paul. Ettől fogva feltárul majd a jövő, előbukkan a szétváló felhők mögül a bizonytalan dicsőség. Ha most meghalok, azt mondják majd, föláldoztam magam, hogy a szellemem vezesse őket. Ha pedig életben maradok, azt mondják, hogy Muad-Dibnek senki és semmi nem állhatja útját.

— Készen áll-e az Atreides? — szólt oda Feyd-Rautha az ősi kanlyszertartás szavaival.

Paul fremen módra válaszolt:

— Törjön ízzé-porrá a pengéd!

Lemutatott a Császár tőrére, intett, hogy Feyd-Rautha menjen oda és vegye föl.

Feyd-Rautha fölvette a kést, egy pillanatig billegtette a kezében, hogy kitapasztalja a fogását, közben nem vette le a szemét Paulról. Jóleső izgalom áradt szét benne. Mindig ilyen küzdelemről álmodott: ember ember ellen, ügyesség ügyesség ellen, pajzsok gátja nélkül. Tudta, hogy most megnyílik előtte a hatalomhoz vezető út, mert a Császár minden bizonnyal megjutalmazza majd azt, aki elteszi láb alól ezt a kellemetlenkedő herceget. Még az is lehet, hogy az a gőgös lánya lesz a jutalom, és a fele császársága! Márpedig ez a bugris herceg, ez a sehonnai kalandor aligha lehet méltó ellenfele egy Harkonnennek, aki ezernyi párviadalban, az aréna homokjában tanult ki minden fortélyt, minden aljas cselt. És ez a bugris nem sejthette, hogy más fegyver is fenyegeti, mint a tőr…

Majd meglátjuk, mit szólsz a méreghez! gondolta Feyd-Rautha. A Császár tőrével tisztelgett Paulnak.

— Jöjj hát a halálba, ostoba! — mondta.

— Akkor rajta; kedves rokon — mondta Paul. Előreóvakodott, a szemét nem vette le a vele szemben várakozó pengéről; előregörnyedt, tejfehér kriszkése úgy nyúlt a másik felé, mintha a karja meghosszabbítása lett volna.

Lassan köröztek egymás körül, mezítelen lábuk meg-megcsusszant a padlón, feszülten lesték az alkalmat.

— Milyen szépen táncolsz — mondta Feyd-Rautha.

Beszédes fajta, gondolta Paul. Ez is gyöngeség. Rosszul tűri a csöndet.

— Meggyóntál már? — érdeklődött Feyd-Rautha.

Paul szótlanul körözött tovább.

Az öreg Tisztelendő Anya pedig, aki a falhoz szorított császári kíséret soraiból figyelte a küzdelmet, azon kapta magát, hogy egész testében reszket. Az ifjú Atreides a rokonának szólította a Harkonnent! Ez csak azt jelenthette, hogy tud a közös származásukról, ami nem is volt csoda, lévén ő a Kwisatz Haderach. A szavai azonban ráirányították a Tisztelendő Anya figyelmét az egyetlen dologra, ami most fontos volt a számára.

Ami itt történt, az katasztrófába sodorhatta a Bene Gesserit egész fajnemesítési tervét!

A Tisztelendő Anya is meglátott valamit abból, amit Paul látott: hogy Feyd-Rautha akkor sem feltétlenül győzedelmeskedik, ha megöli Pault. Egy másik gondolat azonban szinte mindent háttérbe szorított benne: a hosszú és költséges program két végső terméke itt állt egymással szemben, halálos párviadalban, amely könnyűszerrel mindkettőjük végét jelenthette! Márpedig ha mind a kettő meghal, akkor nem marad más, mint Feyd-Rautha törvénytelen leánya, aki még csecsemő volt, ismeretlen, bizonytalan tényező — és Alia, a szörnyeteg.

— Vagy talán itt csak pogány szertartások vannak — mondta Feyd-Rautha. — Óhajtod, hogy a Császár Igazmondója fölkészítse a lelkedet a nagy utazásra?

Paul elmosolyodott, tovább oldalazott jobb felé, feszülten figyelt, sötét gondolatait háttérbe szorították a pillanat követelményei.

Feyd-Rautha hatalmasat szökkent feléje, a jobb kezével feléje sújtott, de ugyanabban a pillanatban szinte követhetetlenül gyors mozdulattal átdobta a kést a baljába.

Paul könnyűszerrel kitért előle, közben érzékelte a pajzshoz szokott megtorpanást Feyd-Rautha döfésében. Ez a pajzsreflex azonban nem volt olyan egyértelmű, mint amilyenekkel Paul eddig találkozott, és Paul megértette, hogy Feyd-Rautha nem először küzd pajzstalan ellenféllel.

— Az Atreidesek el szoktak futni ahelyett, hogy megküzdenének? — kérdezte Feyd-Rautha.

Paul folytatta a néma oldalazást, közben Idaho szavai jutottak az eszébe, azok a szavak, amelyeket a régenvolt caladani gyakorlóteremben hallott tőle: „Az első perceket fordítsd arra, hogy kiismerd a másikat! Lehet, hogy így elszalasztasz jó néhány lehetőséget a gyors győzelemre, viszont ha kiismered az ellenfelet, az biztos sikerre vezet majd. Ne siesd el a dolgot, menj biztosra!”

— Talán úgy gondolod, hogy ez a tánc meghosszabbítja néhány pillanattal az életedet — mondta Feyd-Rautha. — Csináld csak! — Megállt, fölegyenesedett.

Paul már eleget látott első közelítésben. Feyd-Rautha balra szokott támadni, a jobb csípőjét rendre védtelenül hagyta, mintha a láncfonatú csípő- és ágyékvédő az egész oldalát megvédhette volna. Az egész viselkedése olyan harcosra utalt, aki megszokta, hogy pajzs van rajta, és mind a két kezében penge.

Vagy pedig… Paul tétovázott… az a láncöv több, mint aminek látszik.

A Harkonnen valahogy túl magabiztos volt azzal az ellenféllel szemben, aki a sardaukarokat is legyőző seregéknek parancsolt.

Feyd-Rautha észrevette a pillanatnyi tétovázást, megszólalt:

— Minek halogatni az elkerülhetetlent? Csak késleltetsz benne, hogy átvegyem a jogos hatalmamat ezen a sárgolyón!

Ha dobónyíl, gondolta Paul, akkor nagyon ravaszul van elrejtve. A láncövön semmi jele.

— Miért nem felelsz? — förmedt rá Feyd-Rautha.

Paul folytatta az óvatos körözést, közben megengedett magának egy fagyos mosolyt: Feyd-Rautha hangjában nyugtalanság érzett, jeleként annak, hogy a hallgatás egyre jobban nyomasztotta.

— Mosolyogsz, mi? — kérdezte Feyd-Rautha, és az első szó közben már ugrott is.

Paul az előbbi kis megtorpanásra számított, és szinte alig tudta kikerülni a lecsapó pengét, érezte, hogy a hegye végighasítja a bal karját. Elhallgattatta a hirtelen feltörő fájdalmat, belenyilallt a fölismerés, hogy az előbbi megtorpanás csak csel volt! Veszélyesebb ellenféllel állt szemben, mint sejtette. Itt minden csel mögött újabb csel fog rejtőzni!

— A te drágalátos Thufir Hawatod tanított meg egy-két fogásra — mondta Feyd-Rautha. — Első vérig küzdött velem. Kár, hogy a vén bolond ezt már nem érhette meg.

Paulnak eszébe jutott, amit egyszer Idaho mondott: „Csak azzal számolj, ami a küzdelemben történik. Úgy sohasem érhet meglepetés.”

Ismét előregörnyedve, óvatosan kerülgették egymást.

Paul látta, hogy a másikban ismét szétárad a diadalmámor, és nem értette. Miért jelent neki olyan sokat az a karcolás? Vagy mérgezett volna a penge?! De hiszen az lehetetlen! Paul saját emberei vizsgálták meg, végigmentek rajta a méregdetektorral, mielőtt odaadták volna. Jobban képzettek voltak annál, hogysem elkerülte volna a figyelmüket egy ilyen kézenfekvő lehetőség…

— Az a nő, akivel az előbb beszélgettél — mondta Feyd-Rautha —, az a kicsike… valami különös fontossága van számodra? A kegyelted? Rászolgál majd különös figyelmemre?

Paul hallgatott, belső érzékelésével kutatott magában, megvizsgálta a sebből jövő vért, és altatónyomot talált benne. A Császár tőrén tehát altató volt! Paul egy árnyalatnyit igazított az anyagcseréjén, hogy elhárítsa ezt a veszélyt, átalakítsa az altató molekuláit, de közben belevillant a kételkedés. Altatóval preparálták a tőrt… A méregdetektor nem jelzi, de épp eléggé le tudja lassítani az izmokat. Az ellenségeinek tehát megvoltak az egymásba ágyazott tervei, az egymásra halmozott csalárdságai…

Feyd-Rautha megint feléje ugrott, döfött.

Paulnak az arcára fagyott a mosoly, lassú mozdulattal kezdte a hárítást, mintha már hatott volna az altató, aztán az utolsó pillanatban hirtelen, villámsebes mozdulattal a kriszkés hegyével akasztotta meg a lesújtó kart.

Feyd-Rautha oldalt szökkent, elugrott, a kését átkapta a bal kezébe, és hallatlan önuralmára vallott, hogy csak némi sápadtság jelezte a kriszkés vágásának maró fájdalmát.

Élje csak át ő is most az érzést, gondolta Paul. Gyanakodjék ő is méregre!

— Árulás! — kiáltott fel Feyd-Rautha. — Megmérgezett! Mérget érzek a karomban!

Paul most megtörte a hallgatását:

— Csak egy kis sav, viszonzásul a Császár tőrén levő altatóért.

Feyd-Rautha viszonozta Paul fagyos mosolyát, gúnyos tisztelgésre emelte a bal kezében levő pengét. A tőr mögött ádáz haraggal villogott a szeme.

Paul is átvette a baljába a pengét, mint az ellenfele. Megint óvatosan körözni kezdtek, kerülgették egymást.

Feyd-Rautha közeledni kezdett feléje, apránként, magasra emelt késsel, összeszorított szája, enyhén bandzsító szeme indulatról árulkodott. Jobbra és lefelé sújtott, aztán már egymásnak is feszült a két test, kést fogó kezeket markoltak a kezek, erőlködtek az izmok.

Paul kerülte Feyd-Rautha jobb csípőjét, ahol a mérgezett nyilat sejtette, és jobbra szorította a másik testét. Kis híján nem vette észre az öv alól előugró tűhegyet. Csak Feyd-Rautha mozgása figyelmeztette, ahogy egy pillanatra engedett. A parányi tű egy hajszálnyira kerülte csak el Paul húsát.

A bal csípőn!

A cselek mögött újabb cselek, azok mögött újabb cselek, figyelmeztette magát Paul. Bene Gesserit-tudású izmait egy töredék pillanatra elernyesztette, hogy a hirtelen súly kibillentse az egyensúlyából Feyd-Rauthát, de mivel el kellett kerülnie az ellenfele csípőjéből kimeredő tűhegyet, Paul maga billent ki, és a következő pillanatban nagyot puffant a padlón, rajta Feyd-Rautha teste.

— Látod itt, a csípőmön? — suttogta Feyd-Rautha. — Ez a halálod, ostoba! — Ezzel lassan elkezdett oldalra fordulni, egyre közelebb szorítva a mérgezett tűt Paul testéhez. — Megbénítja az izmaidat, aztán a tőröm végez veled! Nem marad utána észrevehető nyom!

Paul egész teste megfeszült, hallotta az agyában a néma sikolyokat, ahogy a sejtjeibe ivódott ősök követelték, hogy mondja ki a titkos szót, amely lelassítja Feyd-Rauthát, hogy megmenekülhessen.

— Nem mondom ki! — zihálta Paul.

Feyd-Rautha tátott szájjal nézett rá, egy töredék pillanatra megdermedt. Ennyi elég volt Paulnak, hogy megérezze ellenfele bal lábának bizonytalan támaszkodását, és a következő pillanatban már helyet cseréltek: Feyd-Rautha félig Paul alatt feküdt, a jobb csípője fordult fölfelé, nem tudott tovább fordulni, mert a parányi tű hegye megakadt a padlóban.

Paul egy csavarással kiszabadította a bal kezét, a vér síkossága megkönnyítette a mozdulatot, aztán egy erőteljeset döfött Feyd-Rautha álla alá. A kés hegye fölsiklott az agyba. Feyd-Rautha megrándult, elernyedt a teste, de még mindig oldalt fekvő helyzetben tartotta a padlóba fúródott tű.

Paul néhány mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje a nyugalmát, aztán ellökte magát, és föltápászkodott. Megállt a tetem fölött, kezében a késsel, és megfontolt lassúsággal fölemelte a tekintetét, ránézett a terem falánál álló Császárra.

— Felség — mondta Paul —, még eggyel csökkent a kíséreted létszáma. Abbahagyhatjuk most már a tettetést és a komédiázást? Megbeszélhetjük azt, aminek jönnie kell? A házasságomat a lányoddal és a trón Atreides-utódlásához vezető utat?

A Császár elfordult, ránézett Fenring grófra. A gróf visszanézett rá — egy szürke és egy zöld szempár pillantása találkozott. A gondolat félreérthetetlenül ott volt közöttük, hiszen olyan régóta ismerték már egymást, hogy egy pillantás is elég volt a megértéshez.

Öld meg nekem ezt a sehonnait, mondta a Császár pillantása. Ez az Atreides fiatal és leleményes, tudom, de kifárasztotta már a küzdelem, és veled amúgy sem tudna elbánni. Hívd ki most… tudod a módját. Öld meg!

Fenring feje megmozdult, csigalassúsággal elfordult, amíg szembe nem nézett Paullal.

— Rajta! — sziszegte a Császár.

A gróf figyelme Paulra összpontosult, Bene Gesserit-módon nézte, ahogy az asszonya, Lady Margot tanította, és látta ebben az ifjú Atreidesben a titokzatosságot, a lappangó nagyságot.

Megölhetném, gondolta Fenring — és tudta, hogy ez az igazság.

Tulajdon, rejtett mélységeiben megmoccant most valami, ami visszatartotta a grófot. Egy rövidke pillanatra, homályosan megpillantotta magában azt, ami előnyhöz juttatta volna Paullal szemben: a rejtőzködés képességét, a személyiség és az indítékok minden emberi szem számára áthatolhatatlan álcázását.

Paul, aki valamennyire felfogta ezt abból, ahogyan az egész jövőkép viharos tengerként forrongott e körül a pillanat körül, most végre megértette, miért nem látta meg soha Fenringet egyik jövőlátomás szövedékében sem. Fenring egyike volt a lehetett volnáknak, a kis híján Kwisatz Haderachoknak — de megnyomorította a genetikai struktúra egy aprócska hibája, és egész tehetsége csak a rejtőzködésben, a belső elzárkózásban koncentrálódott. Mélységes részvét öntötte el Pault, most először érzett igazi testvériséget másvalakivel.

Fenring olvasott Paul érzéseiben. Megszólalt:

— Felség, nemet kell mondanom.

IV. Shaddamot elöntötte az indulat. Két rövid lépést tett a többiek között Fenring felé, és keményen arcul csapta.

A gróf arcát sötét pír öntötte el. Farkasszemet nézett a Császárral, aztán szándékoltan szenvtelen hangon szólalt meg:

— Barátok vagyunk, Felség. Amit most teszek, azt barátságból teszem. Elfelejtem, hogy megütöttél.

Paul megköszörülte a torkát.

— A trónról beszéltünk, Felség — mondta.

A Császár megpördült, villogó szemmel rámeredt Paulra.

— A trónon én ülök! — förmedt rá.

— Majd kapsz egy trónt a Salusa Secunduson — mondta Paul.

— Letettem a fegyvert, a szavadban bízva jöttem ide! — kiáltotta a Császár. — Fenyegetni merészelsz…

— Nem eshet bántódásod a jelenlétemben — mondta Paul. — Erre egy Atreides adta a szavát. Muad-Dib azonban arra ítél, hogy a börtönbolygód foglya légy. De nincs mitől félned, Felség. Minden rendelkezésemre álló hatalommal enyhíteni fogom annak a bolygónak a zordságát. Virágoskert lesz belőle, szelíd és ártalmatlan világ.

Ahogy a Császár fölfogta Paul szavainak rejtett értelmét, gyilkos pillantást lövellt feléje.

— Most már világosak az igazi indítékok! — vetette oda vicsorogva.

— Világosak bizony — mondta Paul.

— És az Arrakis? — kérdezte a Császár. — Abból is virágoskert lesz, szelíd és ártalmatlan világ?

— Muad-Dib a szavát adta a fremeneknek — mondta Paul. — Szabadon fog patakzani itt a víz az ég alatt, és zöldellő oázisok fognak dúskálni minden jóban. De gondolnunk kell a fűszerre is. Ezért mindig marad majd sivatag is az Arrakison… és megmaradnak a nagy szelek is, megmaradnak azok a megpróbáltatások, amelyek megedzik az embert. Nekünk, fremeneknek van egy mondásunk: „Isten azért teremtette az Arrakist, hogy megeddze az igazhitűeket.” Az ember nem szegülhet szembe Isten akaratával.

Az öreg Igazmondó, Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya is felfogta most azt a rejtett tartalmat, amit Paul szavai az ő számára jelentettek. Lelki szemei előtt föltűnt a dzsihad.

— Nem szabadíthatod rá ezeket az embereket a világmindenségre! — fakadt ki.

— Jussanak csak az eszedbe a sardaukarok szelíd módszerei! — förmedt rá Paul.

— Nem teheted — suttogta az öregasszony.

— Igazmondó vagy — mondta Paul. — Vond vissza a szavaidat. — Egy pillantást vetett Irulan hercegnőre, aztán megint a Császárra nézett. — A legjobb lesz gyorsan túlesni rajta, Felség.

A Császár lesújtva ránézett a lányára. Irulan megérintette a karját, szelíd hangon szólt hozzá:

— Erre neveltek, apám.

A Császár mély lélegzetet vett.

— Nem tehetsz mást — mormolta az öreg Igazmondó.

A Császár kihúzta magát, mereven állt, régi méltóságának tudatában.

— Ki tárgyal majd a nevedben, rokon? — kérdezte.

Paul megfordult, meglátta az anyját. Félig lehunyt szemmel állt Csani mellett a fedaykin testőrök négyszögében. Paul odament hozzájuk, megállt, lenézett Csanira.

— Értem az okát — suttogta Csani. — Ha egyszer így kell lennie… Usul.

Paul hallotta a hangjában a néma zokogást, megsimogatta az arcát.

— Az én Sihayámnak nincsen és nem is lesz soha félnivalója — suttogta. Elvette a kezét, az anyja felé fordult. — Te tárgyalsz majd a nevemben, anyám, Csanival az oldaladon! Ő bölcs, és éles a szeme. És nagy igazság, hogy nincs keményebb alkudozó egy fremennél. Csani az énirántam érzett szeretetén át néz majd mindent, és a leendő fiai lebegnek majd a szeme előtt, az ő jövőjük. Hallgass majd a szavára!

Jessica megérezte a könyörtelen számítást a fiában, egy pillanatra borzongás futott végig rajta.

— Mik az instrukcióid? — kérdezte.

— Hozományul kérem a Császár teljes részesedését a KHAFT-ban — mondta Paul.

— A teljeset? — Jessica alig jutott szóhoz az elképedéstől.

— Meg akarom kopasztani — mondta Paul. — Gurney Hallecknek grófi címet akarok, igazgatói széket a KHAFT-ban és a Caladant a hűbérbirtokának. Az összes életben maradt Atreides-híveknek címeket és a velük járó hatalmat, egészen a legutolsó közlegényig.

— Mi lesz a fremenekkel? — kérdezte Jessica.

— A fremenek az enyémek. Amit ők kapnak, azt Muad-Dibtől kapják. Az lesz a kezdet, hogy Stilgar lesz az Arrakis kormányzója, de ez ráér.

— És mi lesz velem? — kérdezte Jessica.

— Mit kívánsz?

— Talán a Caladant… — mondta Jessica Gurneyre pillantva. — Nem tudom biztosan. Nagyon átalakultam már fremenné… és Tisztelendő Anyává. Egy ideig békére és nyugalomra van szükségem, hogy átgondoljam.

— Megkapod — mondta Paul —, és megkapsz minden mást is, amit Gurney vagy én megadhatok neked.

Jessica bólintott, hirtelen öregnek és megfáradtnak érezte magát. Csanira nézett.

— És mit kapjon az uralkodó ágyasa?

— Nekem nem kell cím — suttogta Csani. — Semmi sem kell. Könyörgök…

Paul a szemébe nézett, hirtelen visszaemlékezett rá, ahogy egyszer előtte állt Kisletóval a karjában, a gyermekükkel, aki áldozatul esett az erőszaknak.

— Megesküszöm — mondta —, hogy nem is lesz szükséged semmilyen címre. Az a nő ott a feleségem lesz, te pedig csak az ágyasom, mert ez politikai kérdés, és békét kell kovácsolnunk ebből a pillanatból, magunk mellé kell állítanunk a Landsraad Nagy Házait! Meg kell tartanunk a formákat. Az a hercegnő azonban nem kap mást tőlem, csak a nevemet! Sem gyermeket, sem egy érintést, sem gyöngédséget, sem egy pillanatnyi vágyat.

— Ezt most mondod — jegyezte meg Csani. Egy pillantást vetett a terem végében álló nyúlánk hercegnőre.

— Ilyen kevéssé ismered a fiamat? — suttogta Jessica. — Nézd azt a hercegnőt, milyen gőgösen, milyen magabiztosan áll ott! Azt beszélik, holmi írói ambíciói vannak. Reméljük, megtalálja majd a vigaszt az írásban, mert más nemigen jut majd neki! — Keserű kis nevetést hallatott. — Gondold csak el, Csani: az a hercegnő csak a nevében lesz feleség, de az élete rosszabb lesz, mint egy ágyasé — sohasem kap szerető gyöngédséget attól a férfitól, akihez hozzá lesz kötve! Minket pedig, Csani, akik a nevünkben csak ágyasok vagyunk — minket a történelem feleségként fog számon tartani.