Óceánföld meséi

A Föld csontjai

Ismét esett, és Re Albi mágusát erősen kísértette a gondolat, hogy elmond egy időjárásvarázst, csak egy egészen kicsinyke kis igét, amellyel elküldené az esőt a hegy másik oldalára. Sajogtak a csontjai. A nap után sajogtak, így hívták, hogy bújjon elő, süssön keresztül bőrén és húsán, szárítsa ki inait a sok eső után. Természetesen, kínoldó varázst is ismert, de az csak elrejtette a fájdalmat egy időre. Ami őt bántotta, arra nem volt gyógyír. Az öreg csontoknak napsütés kellett. A mágus csendesen álldogált háza ajtajában, a sötét belső és az eső-csapkodta nyílt tér között, és visszafogta varázsolhatnékját. Egyszerre volt dühös magára, mert visszafogta magát, és mert vissza volt fogva.

Már sohasem szitkozódott — a hatalommal bírók nem igazán szitkozódtak, nem volt biztonságos dolog —, de egy köhentő morgás kíséretében megköszörülte torkát, mint valami medve. Egyetlen pillanattal később mennydörgés gurult le a Gont-hegy felhők közé rejtett magasabb lejtőiről, visszhangot vert északon és délen, majd elhalt a köd borította erdők mélyén.

— Jó jel — gondolta Illő. Hamarosan eláll majd az eső. Fejére húzta csuklyáját és kiment az esőbe, hogy megetesse a csirkéket.

Benézett a tyúkólba, talált három tojást. Vörös Kalóz épp kotlott. A tojásai már majdnem kipattantak. Viszont az atkák egyfolytában zaklatták és elhanyagoltnak, kimerültnek tűnt. Illő elmormolt néhány szót az atkák ellen, és emlékeztette magát, hogy ki kell takarítania a tyúkülőkast, amint a kiscsirkék kikeltek. Azután kiment a baromfiudvarra, ahol Barna Kalóz és Szürke és Kamáslis és Őszinte és Király tanácsot ültek az eresz alatt, néha halk, házsártos megjegyzést téve az esőre.

— Délre eláll — szólt oda a mágus a szárnyasoknak. Megetette őket, és visszaballagott a házba a három tojással. Gyerekkorában szeretett a sárban mászkálni. Eszébe jutott, mennyire élvezte a cuppogós-hűvös anyagot, ahogy elborítja lábujjait. Még mindig szeretett mezítláb járni, de a sarat már nem kedvelte annyira, mint régen; főként ragadóssága miatt, mert utálta, hogy meg kell törölnie a lábát, mielőtt belép a házba. Amikor még döngölt padlója volt, ez nem számított annyira, de utóbb fapadlót kapott, mint valami úr vagy gazdag kereskedő vagy főmágus. Hogy távol tartsa a talaj hidegét a csontjaitól. Nem is a saját ötlete volt. Csendes jött fel Gonti Kapuból a múlt tavasszal, hogy fapadlót fektessen az öreg házba. Még vitatkoztak is a dolog miatt. Persze, tudhatná már, ennyi idő után, hogy Csendessel hiába vitázik.

— A puszta földön járok már hetvenöt esztendeje — morgolódott Illő. — Még néhány év nem árthat meg nagyon!

Természetesen, Csendes erre nem válaszolt; hagyta a levegőben lógni a mágus szavait, hogy kicsengjen belőlük bolondságuk.

— A földet könnyebb tisztán tartani — védekezett tovább Illő, tudván, hogy már veszített. Való igaz, a keményre döngölt agyagpadlót csak felsepred, azután itt és ott behinted egy kis vízzel, hogy a maradék por ne szállhasson fel. Mégis butaságnak hangzott az egész.

— Ki fogja lefektetni azt a padlót? — kérdezte azután, merő aggályoskodásból.

Csendes csak bólintott, magára értette.

Tény, hogy a férfi elsőrendű munkásnak számított: ácsolt, bútorokat készített, falat rakott, tetőt fedett. Már régebben bizonyított, amikor még Illő tanítványaként élt a mágus házában, és tenyere még nem puhult fel, Gonti Kapu módos polgárai között. A lapokat Hatodik fűrészmalmából hozta, Re Albiból, Anyó ökrös kordéján. Lefektette a padlót és másnap fényesre csiszolta, míg az öreg növényeket gyűjtött odafent, a Lápos tónál. Mire Illő hazaért, addigra úgy csillogott, mint maga a sötét tófelszín. — Meg kell mosnom a lábam, mindig, mielőtt bejövök — morgolódott a mágus, és nagyon óvatosan lépett rá. A fa sima volt és kényelmes, mint a puha cipőtalp. — Szatén — jegyezte meg. — Ezt nem csinálhattad meg egyetlen nap alatt! Biztosan rámondtál egy vagy két varázslatot. Falusi kunyhó palotapadlattal. Hát, legalább jól néz majd ki, ha jön a tél, és a tűz fénye megcsillan rajta! Vagy szőnyeget is szereznem kell rá? Valami gyapjúfélét aranyrojttal, mi?

Csendes csak mosolygott. Elégedett volt magával.

Néhány esztendővel korábban jött el Illő kunyhójához. Azaz mégsem, húsz vagy huszonöt éve is lehetett az már. Jó ideje. Igazán kisfiús volt; hosszú lábakkal, kócos fejjel, kerek arccal. Összeszorított száj, tiszta tekintet. — Mit akarsz? — kérdezte tőle a mágus jól tudván, mit akart: amit minden kisfiú akart. Akarattal nem nézett bele abba a tiszta tekintetbe. Illő jó tanító volt, a legjobb Gonton, és ezt tudta is. De már belefáradt a tanításba, nem akart újabb inast láb alatt. És veszélyt érzett.

— Tanulni — suttogta a fiú.

— Menj el Kútfőre! — válaszolta a mágus. A fiú cipőt és jóféle bőringet viselt. Biztosan össze tudta volna szedni valahonnan a hajóútra valót.

— Már voltam.

Erre Illő végignézett rajta. Se köpeny, se bot.

— Megbuktál? Elküldtek? Elszöktél?

A fiú fejrázással felelt minden kérdésre. Lesütötte szemét, száját is megint összeszorította. Csak állt ott, erőt gyűjtött, csendben szenvedett. Nagy levegőt vett, egyenesen a mágus szemébe nézett.

— A mesterségemet itt lelem meg, Gonton — válaszolta, még mindig alig hangosabban a suttogásnál. — Az én mesterem Helész.

A mágus, akinek igaz neve Helész volt és ugyanolyan nyugodtan állt, mint eddig, mereven szemezett a fiúval, míg végül az utóbbi félrenézett.

A csendben Illő a fiú nevét kereste, és két dolgot látott egyszerre: egy fenyőtobozt és a Zárt Száj rúnáját. Még tovább kutatva, mint hangot hallotta meg elméjében a nevet; de nem mondta ki.

— Belefáradtam a tanításba és a beszédbe — válaszolta. — Csak csendet kívánok. Így megfelel?

A fiú bólintott egyet.

— Akkor nekem Csendes leszel — folytatta a mágus. — Alhatsz a beugróban a nyugati ablak alatt. A fáskamrában van egy régi szalmamatrac. Szellőztesd ki. Ne hozd be vele az egereket. — És ezután elsétált a Bukófal felé, dühösen a fiúra, hogy jött, és magára is, hogy engedte maradni; de nem a harag nyomta igazán a szívét. Hosszúkat lépett — akkoriban ez még ment —, tűrte a tengeri szél rohamait, és a reggeli nap sugarai még épp csak kibukkantak a hegy roppant tömege mögül. Kútfő mágusaira gondolt, a mágiaművészet mestereire, a rejtélyek és a hatalom tudóira. Túl sok volt nekik a fiú, talán? Akkor nekem is túl sok lesz, ezt gondolta és elmosolyodott. Békés ember volt, de nem bánta, ha néha adódik egy kis veszély.

Megállt és érezte a talajt a talpa alatt. Mezítláb volt, mint általában. Kútfői diákként még ő is cipőt viselt. De azután hazajött Gontra, Re Albiba, mágusbottal a kezében, és rögtön lerúgta cipőjét. Megállt és csak arra figyelt, milyen érzés újra csupasz talppal érezni a nyers földet és a köveket a szirt tetejére vezető ösvényen, a sziklatömeget az ösvény alatt, és a sziget gyökerét mélyen, az örök sötétségben. A vizek alatti sötétségben, ahol minden sziget gyökere összeér és eggyé válik. Így mondta Buzgó, a tanítója, és így mondták a kútfői mesterek is. De ez akkor is az ő szigete maradt, az ő sziklája, az ő ösvényének pora. Mágiája innen nőtt ki. „A mesterségemet itt lelem meg,” ezt mondta a fiú, de a lényeg mélyebben rejlett holmi mesterségnél. Ez talán olyasmi, amit megtaníthat neki: azt, ami mélyebben rejlik a mesterségnél. Ezt ő maga is itt tanulta meg Gonton, még mielőtt Kútfőre ment.

És a fiúnak bottal kellett volna jönnie. Miért engedte el Nemmeziz bot nélkül, üres kézzel, mint valami inast vagy vajákost? Az ilyen hatalomnak nem kellene figyelmeztetés, irányítás nélkül kikerülnie a világba.

— A tanítómnak sem volt botja — gondolkodott tovább Illő. — A fiú talán tőlem akar egyet? Gonti tölgyet egy gonti mágus kezéből? Hát, ha kiérdemli, kap tőlem egyet. Ha zárva tartja a száját. És ráhagyom a tudáskönyveimet is.

Ha ki tudja takarítani a tyúkólat és megérti Danemer glosszáit, és zárva tartja a száját.

Az új tanítvány kitakarította a tyúkólat és megkapálta a babot, megtanulta Danemer glosszáinak értelmezési módját, emellett az Angládi arkánumot is forgatta, és mindvégig zárva tartotta a száját. Csak figyelt. Hallgatta, amit Illő mondott; néha Illő gondolatait hallgatta. Megtette, amit a mágus elvárt tőle, és azt is, amiről Illő nem tudta, hogy elvárja. Ajándéka messze túlmutatott Illő irányításán, de ezzel együtt mégis jól tette, hogy Re Albiba ment, és ezt mindketten tudták.

Eközben Illőnek apák és fiúk jutottak eszébe időnként. Ő maga vitában állt apjával, egy fürkészvarázslóval, mert Buzgót választotta mentorának. Apja azt üvöltötte, hogy Buzgó tanítványa nem az ő fia többé, ettől kezdve haragot táplált és engeszteletlen halt meg.

A mágus látott már fiatal férfiakat sírva fakadni, amikor megszületett első fiuk. Látott már szegényeket, akik egy esztendőnyi keresetet ajánlottak fel a boszorkányoknak az egészséges fiú ígéretéért, és látott egy gazdag embert, aki megérintve aranycicomás pólyába fektetett babájának arcát így szólt: — Én halhatatlanságom! Látott már férfiakat, akik megverték, elnyomták és megalázták, leköpték és elgáncsolták fiaikat, mert gyűlölték a saját halálukat, amely bennük testesült meg. És látta a viszonzott gyűlöletet a fiak tekintetében, a fenyegetést, a sajnálattól mentes megvetést. És mindezt látva Illő megértette, miért nem békült ki apjával soha.

Látta egyszer, ahogy apa és fia együtt dolgozik hajnalhasadtától napnyugtáig; az öreg egy vak ökröt vezetett, a középkorú férfi pedig az ekeszarvat fogta, egyetlen szó nélkül egész nap. Amikor hazaindultak, az öreg egyszer fia vállára tette a kezét.

Örökké emlékezett erre. Eszébe jutott akkor is, amikor téli estéken, a kandalló fényénél azt a sötét arcot figyelte, amely egy nagy tudáskönyv fölé hajolt, vagy meglátott egy varrnivaló inget. A szemek lesütve, a száj zárva, a lélek figyel.

— Egyetlen egyszer az életben, ha szerencsés, a mágus talál valakit, akihez beszélhet. — Nemmeziz mondta ezt Illőnek egy vagy két esztendővel azelőtt, hogy megválasztották főmágusnak. Akkoriban ő volt a formamester, és Illő őt kedvelte meg leginkább a tanítók közül. — Úgy hiszem, ha maradnál, Helész, sokat beszélgethetnénk.

Illő egy ideig képtelen volt válaszolni a kimondatlan kérésre. Azután dadogva, hamis bűntudattal a túlzott megtiszteltetés és a hitetlenkedés miatt azt felelte: — Maradnék én, mester, de Gonton lesz dolgom. Bár itt lenne inkább, melletted…

— Ritka ajándék, hogy valaki tudja a helyét, mielőtt minden helyet bejárt volna. Nos, időnként küldj nekem egy-egy tanítványt. Kútfőnek szüksége van a gonti varázstehetségre. Úgy hiszem, errefelé gyakran elfelejtünk dolgokat, fontos dolgokat, amelyeket érdemes lenne megtartani emlékezetünkben…

És Illő tanítványokat küldött az iskolába, hármat vagy négyet, ifjúkat tehetséggel ehhez vagy ahhoz; de akire Nemmeziz várt, az a maga akaratából jött és ment, és Illő nem tudta, mit gondolnak róla Kútfőn. És Csendes, persze, nem mondta el. Valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy az ifjú két-három esztendő leforgása alatt megtanulja azt, ami másnak hat-hét évbe kerül, és amit sokan sohasem tanulnak meg. Csendesnek ez csupán alapozás volt.

— Miért nem jöttél előbb hozzám? — kérdezte tőle Illő. — És azután elmehettél volna Kútfőre, hogy csiszold a tudásodat.

— Nem akartam pazarolni az idődet.

— Nemmeziz tudja, hogy eljöttél hozzám?

Csendes megrázta a fejét.

— Ha kegyeskedtél volna közölni vele a szándékaidat, akkor még talán üzent is volna.

Csendes meglepettnek tűnt. — Barátok voltatok?

Illő egy ideig nem válaszolt. — A mesterem volt. Barátok is lehettünk volna talán, ha ott maradok Kútfőn. Van a mágusnak barátja? Felteszem, csak annyi, amennyi felesége lehet, vagy fia… Egyszer azt mondta, hogy ha a mágus talál magának valakit, akihez beszélhet, akkor szerencsés ember… Ezt ne feledd. Ha szerencsés vagy, egy napon ki kell majd nyitnod a szád.

Csendes lehajtotta gondolatokkal teli fejét.

— Ha nem rozsdásodik össze — tette még hozzá Illő.

— Ha úgy kívánod, beszélek — szólt az ifjú, buzgó szenvedéllyel nyilvánítva ki, hogy Illő kérésére hajlandó meghazudtolni akár eredendő természetét is. A mágus elnevette magát.

— Arra kértelek, hogy ne tedd — mondta. — És nem is a saját vágyamról szóltam. Ne törődj vele, beszélek én eleget kettő helyett is. Tudni fogod, mit mondj, amikor eljön az ideje. Ez az igazi művészet, érted? Tudni, mit mondj és mikor. És a többi hallgatás.

A fiú három esztendeig aludt a szalmamatracon, a kis nyugati ablak alatti beugróban. Varázslóságot tanult, etette a csirkéket, fejte a tehenet. Egyszer javasolta Illőnek, hogy tartson kecskét. Nem szólalt meg legalább egy héten keresztül, egy hideg, esős, őszi héten keresztül. Azután így szólt: — Tartanod kellene néhány kecskét.

Illő egyik nagy tudáskönyve nyitva hevert az asztalon. Segítségével a mágus épp próbálta újraszőni az egyik akasztán igét, amely még évszázadokkal korábban megtört, és hatalmát veszítette a Fundaur-emanációktól. Épp kezdett ráérezni a hiányzó szóra, amely talán betölthette volna az egyik kihagyást a szövegben, és már majdnem megvolt, amikor: — Tartanod kellene néhány kecskét — mondta Csendes.

Illő mindig is bőbeszédű, türelmetlen embernek tartotta magát, lobbanékony természettel. A szitokszó tilalmát nehéz tehernek érezte már fiatal korában is, s harminc esztendőn át a tanítványok, varázslatot kérők, tehenek és baromfik ostobasága igencsak próbára tette. A tanítványok és a varázslatot kérők félték szavát, a tehenek és a csirkék rá se hederítettek kitöréseire. Viszont Csendesre sohasem haragudott még meg azelőtt. Sűrű, nyúlós csend telepedett közéjük.

— Minek?

Csendes mintha észre sem vette volna a hosszú hallgatást, vagy Illő furcsán lefojtott hangját. — Tejért, sajtért, sült húsért, társaságért — válaszolta.

— Te tartottál valaha kecskét? — kérdezte a mágus, még mindig azon az elfojtott, erőltetetten nyugodt hangon.

Csendes megrázta a fejét.

Tény, hogy városi fiú volt, Gonti Kapuban született és nevelkedett. Semmit sem mondott magáról, de Illő körbekérdezősködött kicsit. Apja, egy dokkmunkás, a nagy földrengés idején halt meg, amikor Csendes hét vagy nyolc lehetett; anyja szakácskodott egy vízmelléki fogadóban. Tizenkét esztendősen a fiú valami zűrbe keveredett, talán a mágiája miatt, és anyjának sikerült inasnak adnia Kötél, egy köztiszteletben álló völgyszáji varázsló mellé. Tőle kapta az igaz nevét, és összeszedett ott valamennyi jártasságot az ácsolásban és tanyasi munkákban, bár nem olyan sokat. Kötél volt oly nagylelkű, hogy három esztendő elteltével kifizette Csendes útját Kútfőre. Ez volt minden, amit Illő megtudott.

— Nem szeretem a kecskesajtot — jegyezte meg.

Csendes bólintott egyet, elfogadólag, mint mindig.

Azóta Illőnek időnként eszébe jutott, hogyan sikerült megőriznie nyugalmát, amikor a fiú a kecsketartás felől kérdezte; és az emlék egyfajta csendes megelégedéssel töltötte el minden alkalommal, akár az utolsó falat, egy tökéletesen érett körtéből.

A következő néhány napot azzal töltötte, hogy megpróbálta újra elkapni azt a hiányzó szót, azután Csendest is ráállította az akasztán igék tanulmányozására. Végül együtt sikerült kidolgozni a megoldást, hosszas bajlódás árán. — Mintha vak ökörrel szántanánk — jegyezte meg egyszer Illő.

Nem sokkal később mágusbotot ajándékozott Csendesnek, gonti tölgyből.

És Gonti Kapu főura ismét megpróbálta rávenni Illőt, hogy menjen le a városba, és használja tudását az ottaniak érdekében. A mágus Csendest küldte le maga helyett, aki ott is maradt.

És Illő ott állt a saját küszöbén, kezében három tojással, és az eső hidegen csurgott le a hátán.

Mióta állt már ott? Miért is állt ott meg? A sárra gondolt és a padlóra, meg Csendesre. Ki akart menni az ösvényre, ami felvezet a Bukófalra? Nem, az még évekkel korábban volt, évekkel korábban és napsütéses időben. Akkor pedig épp esett. Megetette a csirkéket és visszajött a házba három tojással, amelyek még mindig melengették a kezét. Azok a selymes-barna langymeleg tojások; és a mennydörgés még mindig ott visszhangzott a fejében, ott rezgett a csontjaiban, a lábában. Mennydörgés?

Nem. Volt egy dörrenés, nemrég. Ez már nem lehetett az a mennydörgés. Érezte már ezt valamikor, de nem ismerte fel, mi okozhatja. Rég volt — mikor is? Nagyon rég, még az előtt az idő előtt, amelyre az imént gondolt vissza. Mikor, mikor is lehetett? — Még a földrengés előtt. Pont a földrengés előtt. Pont mielőtt Esszária mellett egy félmérföldnyi partszakasz beleroskadt a tengerbe, és az embereket saját otthonaik romjai zúzták halálra, és Gonti Kapu mólóit hatalmas hullám árasztotta el.

Lelépett a küszöbről, hogy csupasz talpával érezze a talajt, de a sár eltompított és elnyelt minden mélységbéli üzenetet. Letette a tojásokat a küszöbre, leült melléjük, lemosta lábait az ajtó mellé tett edényben összegyűlt esővízzel, szárazra törölte az edény fülére kötött ronggyal, ismét kézbe vette a tojásokat és lassan felállt, majd bement a házba.

Éles pillantást vetett botjára, amelyet az ajtó mögötti sarokban, a falnak támasztva tartott. Betette a tojásokat a kamrába, éhes lévén gyorsan megevett egy almát, és felkapta a botot. Ternyőfából készült, alul rézbilinccsel, marokmagasságban szaténnal vonták be. Nemmeziztől kapta.

— Állj meg! — parancsolt rá a bot saját nyelvén, és eleresztette. A mágusbot felfelé meredve megállt egy helyben, mintha tartóba csúsztatták volna a végét.

— Le a gyökerekig — szólt Helész türelmetlenül, a Teremtés Nyelvén. — Le a gyökerekig!

A botot figyelte, ahogy ott állt előtte, a csillámló padlón. Kis idő múltán a ternyőfa megrebbent, nagyon haloványan megremegett, megrezzent.

— Úgy, csináld csak — biztatta a vén mágus.

— Mit kellene tennem? — kérdezte hangosan, rövid szünet elteltével.

A bot megbillent, majd ismét nyugodtan állt, megint megrebbent.

— Elég ebből, kedvesem — szólt Illő és megfogta a botot. — Gyere velem. Nem csoda, hogy Csendes jutott az eszembe. El kell küldetnem érte… üzenetet küldök neki… Nem. Mit is mondott Buzgó? Találd meg a középpontot! Ezt kell kérdezni. Ezt kell tenni… — Így mormogott magában, ahogy levette nehéz köpönyegét, vizet tett fel a korábban meggyújtott tűzre, s elcsodálkozott, hogy vajon mindig így beszélt-e magában, akkor is, amikor Csendes még mellette volt? Nem. Azután szokott rá, hogy Csendes elment, gondolta végig, és elméje egyik része továbbra is az élet köznapi dolgaival foglalkozott, míg a másik felkészült az eljövendő iszonyatos pusztításra.

Keményre főzte a három friss tojást és velük együtt azt is, amelyik már ott pihent az éléskamrában. Azután mindet betette egy tarisznyába négy almával és egy tömlő gyantás borral együtt, arra az esetre, ha egész éjjel kint kellene maradnia. Köszvényesen megrázkódott, ahogy magára terítette nehéz köpönyegét, felkapta botját, szólt a tűznek, hogy aludjon ki, végül kilépett az ajtón.

Már nem tartott tehenet. Megállt és tűnődve nézett a baromfiudvar felé. Mostanában róka látogatja a gyümölcsöst. De a csirkéknek szedegetnie kell majd valamit, ha ő távol lesz. Tegyék hát próbára a szerencséjüket, mint bárki más. Kicsit kinyitotta a kapujukat. Bár az eső már nem volt több némi ködpermetnél, a szárnyasok ott maradtak összebújva a tyúkól eresze alatt, vigasztalhatatlanul búslakodva. Király sem kukorékolt aznap reggel.

— Van bármi mondanivalótok? — kérdezte tőlük Illő.

Barna Kalóz, a kedvence, megrázta magát és kárált egy kicsit. A többiek hallgattak.

— Hát akkor, vigyázzatok magatokra! Láttam a rókát teliholdkor — fejezte be mondandóját a mágus, és útjára indult.

Menet közben elgondolkodott; erősen próbált visszaemlékezni. Próbálta elméjébe idézni mindazt, mit tanítója mondott egyszer bizonyos dolgokról. Különös dolgokról, oly különösekről, hogy nem is tudta eldönteni, vajon igaz varázslóságról vagy csupán boszorkányságról van szó, ahogy Kútfőn tesznek különbséget. Olyan dolgokról, melyekről Kútfőn biztosan sohasem hallottak még, s ezekről ő sem beszélt ott, talán attól tartva, hogy az ottani mesterek megvetik majd, mert komolyan vesz ilyen szavakat. Talán mert tudta, hogy úgysem értették volna meg, vagy talán mert ezek gonti dolgok voltak, gonti embereknek szóltak. Leírva nem szerepeltek még Buzgó tudáskönyveiben sem, amelyek pediglen Nemestől, Perregál nagyszerű mágusától származtak. Ezek a dolgok szóban terjedtek csupán. Hazai igazságok voltak.

— Ha olvasnod kell a hegyben — így mondta tanítója —, akkor menj el a Sötét-tóhoz, Szemere legelője fölé. Ott megláthatod az utat. Meg kell találnod a középpontot. Látni fogod, hogyan lépj be.

— Belépni? — suttogta Illő, akkor még fiatal fiúként.

— Mit tehetnél kintről?

Illő sokáig hallgatott ezután, majd megkérdezte: — Hogyan?

— Így. — És Buzgó kitárta hosszú karjait, majd az ég felé emelte azokat egy olyan igeszövés mozdulatainak kezdeteként, melyekről Illő később megtudta, hogy az átalakulás nagyszerű varázslatához tartoznak. Buzgó elmondta a szükséges szavakat, úgy elferdítve, ahogy csak a mágiatanítók tudják, amikor nem kívánják megidézni magát a varázslatot. Illő mindig is hallás után tanult, emlékezett a szükséges dolgokra. Amikor Buzgó befejezte, ő csendesen elismételte a szavakat, gondolatban csupán, és ügyetlenül próbálta elvégezni a szükséges mozdulatokat. Egyszer csak megállt, félbehagyta az egészet.

— De ezt nem lehet visszacsinálni! — kiáltott fel meglepetten.

Buzgó bólintott. — Visszafordíthatatlan.

Illő nem ismert olyan átalakítóvarázst, amelyet nem lehetett visszafordítani, kimondatlanná tenni, kivéve talán a Szétválasztás Szavait, melyek csupán egyetlen egyszer hangoztak el.

— De miért…?

— Szükség esetére — válaszolta tanítója.

Illő tudta, hogy hiába is kérne magyarázatot. Az effajta varázslat megidézése nem túl gyakori dolog; kevés esélye volt rá, hogy valaha is használnia kell. Hagyta a szörnyű varázst, hadd süllyedjen elméje mélyére, hadd rejtezzen el az ezer hasznos vagy szépséges vagy szükséges trükk és bűbáj leple alá, Kútfő törvényei és tudománya, s Buzgó ráhagyományozott könyveinek bölcsessége mögé. A kegyetlen, rémületes, hasztalan varázs hatvan esztendeig bújt meg tudata egy sötét sarkában, mint valami rég elfeledett házacska alapköve egy hatalmas, kivilágított és kincsekkel telt nemesi lak pincéjének mélyén.

Az eső elállt, bár a csúcsot még mindig köd rejtette el, és az erdőben felhőfoszlányok ölelték át a fákat. Bár nem volt olyan fáradhatatlan gyalogló, mint Csendes — aki képes lett volna akár az egész életét kint tölteni és a Gont-hegy vadonját járni —, de Illő is Re Albi szülötteként látta meg a világot, és úgy ismerte a környékbeli ösvényeket, mint saját magát. Lerövidítve az utat lefordult Fasírt kútja mellett, és még dél előtt kiért Szemere legelőjére, egy termékeny padkára a hegyoldalban. Egymérföldnyivel lentebb, immáron napfényben fürödve, ott álltak a tanyaházak, amiket egy domb védett a széltől. A dombon juhok hada mozdult, mint valami felhő árnyéka. Gonti Kapu és öble nem látszott onnan, úgy elrejtőzött az ázott, összevissza dombok közé.

Illő barangolt egy ideig, mielőtt rátalált arra, amit Sötét-tónak is lehetett nevezni. Kicsiny és sáros ösvény vezetett egy nádas mélyére, a vízhez, mocsárszerű bizonytalanságát, csak kecskepaták nyomai törték meg. Maga a víz valóban sötét volt, annak ellenére, hogy a fényes ég alatt, és jóval a tőzeges talaj felett gyűlt össze. Illő a kecskék nyomait követte — magában morogva, amikor lába belesüppedt a sárba és majd' kificamodott a bokája —, hogy ne essen el. A vízpart meredélyén nyugodtan megállt. Előregörbedve megdörzsölte bokáját. Figyelt.

Tökéletes csend vette körül.

Szél sem fútt. Madár sem dalolt. Sem távoli bégetés vagy mekegés vagy bármiféle kiáltás. Mintha az egész sziget elcsendesedett volna. Légy sem zümmögött.

Nézte a sötét vizet. Semmit sem tükrözött vissza.

Vonakodva előrelépett, csupasz lábbal és lábszárral. Köpönyegét egy órával korábban feltekerte és tarisznyájába dugta, amikor a nap kisütött végre. Nád között lépkedett. A fenék lágyan, hívogatón tartotta fogva egy-egy hosszú pillanatra. Semmi zajt nem csapott, ahogy lassan bement a tavacska közepére, még a mozgása által keltett hullámkörök is aprók, hamar elenyészők voltak. A víz hosszan sekély maradt. Azután óvatos talpával nem lelte többé a tófeneket, és megállt.

A víz megremegett. Először a csípőjén érezte, csak csiklandozó simogatásként, mintha valami szőrme érintené; azután látta is, a tavacska széltében-hosszában az egész felszín remegett. Nem a körkörös fodrozódás volt ez, amit ő keltett, és ami már el is halt azóta, hanem különös borzongás, didergés, rázkódás, újra meg újra.

— Hol? — kérdezte suttogva, azután kimondta a szót hangosan is, azon a nyelven, mit minden dolog megért, amelynek nincs más nyelve.

Csak a csend válaszolt. Azután egy hal szökkent fel a fekete, rázkódó vízből, egy fehéres-szürke, alkar-hosszú hal, és ugrás közben felkiáltott, halk, de tiszta hangon, ugyanazon a nyelven: — Javed!

A vén mágus ott maradt még egy ideig. Fejben összeszedte Gont-sziget mindazon neveit, melyeket az esztendők sokasága alatt megismert: a lejtőkét, a szirtekét és a szorosokét, és egy perc múltán már tudta, merre lesz Javed. Azt a helyet hívták így a Teremtés Nyelvén, ahol a gerincek kettéválnak, épp Gonti Kapu felett, bent az összevissza dombság mélyén. Nem jó hely. Egy ott összpontosuló földrengés lerombolhatja a várost, összezárná az öbölpart karjait, egyszerre zúdítana árhullámot és földcsuszamlást az épületekre. Illő megremegett a gondolatra, bőre együtt borzongott a vízfelszínnel.

Megfordult és kiment a partra, sietősen, nem óvatoskodott lépéseivel és nem foglalkozott vele, hogy megtöri a csendet lihegésével. Kivergődött az ösvényre, át a nádason, míg végül talpa szilárd talajt és érdes füvet ért, meghallotta a szúnyogok zúgását és a tücskök ciripelését. Ott leült a földre, lezökkent, mert lábai remegtek.

— Nem fogom bírni — mondta hangosan, archikul. — Nem vagyok rá képes — folytatta. — Egyedül nem.

Annyira össze volt zavarodva, hogy amikor végül szólítani akarta Csendest, nem jutottak eszébe a varázslat első szavai, pedig semmi ilyesmit nem felejtett el az utóbbi hatvan esztendőben. Azután, amikor úgy hitte, hogy megvan, idézést kezdett mondani szólítás helyett, és a varázslat életre kelt még mielőtt rájött volna tévedésére, és szavanként kellett megállítania és visszafordítania.

Kitépett valamennyi füvet, és ledörzsölte a nyálkás sarat lábairól. Még nem száradt meg, csak bepiszkította a bőrét. — Utálom a sarat — suttogta magának. Összeszorította fogait, és hamarosan abbahagyta lábainak tisztogatását. — Szilárd talaj kell nekem — mondta és finoman meglapogatta a földet maga mellett. Azután nagyon lassan, nagyon óvatosan belekezdett a szólítóvarázsba.

Egy forgalmas utcán, amely levezetett Gonti Kapu forgalmas rakpartjára, a mágus Oromon megtorpant. Társa, egy hajóskapitány még lépett néhányat, mielőtt megállt, megfordult és látta, hogy Oromon a levegővel beszélget.

— Természetesen eljövök, mester! — ígérte. Azután rövid szünet elteltével: — Mennyire hamarosan? — Ezután hosszabb szünet következett, majd olyan nyelven szólt a levegőnek maga előtt, amelyet a kapitány egyáltalán nem értett, és olyan mozdulatot tett, amitől egy pillanatra elsötétült körötte a lég.

— Kapitány! — fordult hirtelen előző beszélgetőtársához. — Bocsánatodat kérem, de hajódnak még várnia kell arra a bűvigére. Földrengés közeleg. Figyelmeztetnem kell a várost. Megmondanád a kikötőben lévőknek, hogy minden hajó ússzon ki a nyílt tengerre? Távolodjanak el a Páncél-szirtektől. Sok szerencsét! — megfordult és vissza felrohant az utcán. A magas, erőteljes alkatú férfi, durva szálú, szürkülő hajjal, szarvasként szökellt.

Gonti Kapu egy hosszú, keskeny öböl belső végében fekszik, lejtős partvonalak között. Az öböl bejárata két hatalmas földnyúlvány között nyílik; ezeknek neve Kapu Kapuja, Páncél-szirtek. Egymástól alig száz lábnyi távolságra találhatók. Megvédelmezik Gonti Kapu népét a nyílt-tengeri kalózoktól. Ugyanakkor veszélyt is jelentenek: a hosszúkás öböl egy törésvonal mentén alakult ki, és a föld valaha kinyílt állkapcsai, be is csukódhatnak egyszer.

Amikor elvégezte, amit elvégezhetett a város figyelmeztetése érdekében — és látta a kapuőrséget és a kikötői őrséget minden tőlük telhetőt megtenni annak érdekében, hogy az utak ne váljanak gyilkosan zsúfolttá a pánikba esett emberektől —, bevette magát a város jelzőtornyának egyik helyiségébe. Bezárta az ajtót, nehogy megzavarják, és elküldte jelenését a hegyoldalban, Szemere legelője felett heverő Sötét-tóhoz.

Vén mestere a fűben ült, nem messze a tavacskától, épp egy almát evett. Mellette tojáshéj-darabkák pettyezték a földet, lábait száradó sár feketítette. Amikor felnézett és meglátta Oromon jelenését, ajkai széles, kedves mosolyra húzódtak. Még sohasem tűnt ennyire öregnek. Minthogy elfoglalt volt, Oromon már közel egy esztendeje nem látta; Gonti Kapuban mindig adódott valami dolga. Az urak és a közemberek egyformán elegendő munkát adtak, és esélye sem volt rá, hogy kisétálhat majd az erdőbe, a hegyoldalra, vagy leülhet Helész kis házában, Re Albi szélén, és nyugodtan meghallgathatja az öreget. Helész vén ember volt már, közel nyolcvan lehetett, és megrémült. Boldog mosollyal fogadta Oromont, de látszott, hogy megrémült.

— Kigondoltam, mit tehetnénk — kezdte minden bevezető nélkül. — Megpróbáljuk megakadályozni, hogy a törésvonal széthúzódjon. Te a Kapunál, én pedig a belső végen, a hegynél. Tudod, együtt. Képesek lehetünk rá. Érzem, ahogy erőt gyűjt. Te nem?

Oromon megrázta a fejét. Jelenése leült Helész mellé, a fűszálak meg sem rezzentek a súlytalan képmás érintésétől. — Azzal voltam elfoglalva, hogy pánikot okozzak a városban, és kiküldjem a hajókat az öbölből — mondta. — Mit érzel? Hogyan érzed?

Módszertani kérdés volt, mágus tette fel mágusnak. Helész tűnődve habozott egy kicsit a válasz előtt.

— Ezt még Buzgótól tanultam — felelte, és újra elhallgatott.

Első tanítójáról soha semmit nem mondott Csendesnek. A vajákosról, aki még Gonton sem szerzett hírnevet, vagy legfeljebb rossz híre lehetett. Oromon csak annyit tudott, hogy Buzgó sohasem járt Kútfőn, ehelyett Perregálon tanult, s valami rejtély vagy szégyen feketítette be a nevét. Bár más mágusokhoz viszonyítva Helész eléggé beszédes volt, néhány dologgal kapcsolatosan a kövek hallgatásába temetkezett. És Oromon, aki tisztelte a hallgatást, sohasem kérdezte Helészt a tanítójáról.

— Nem kútfői mágia — tette hozzá az öreg. Hangja kissé száraznak tűnt, szava erőltetettnek. — De persze, nincs benne semmi egyensúly ellen való. Semmi rázós.

Mindig ezt a szót használta a gonosz tettekre, a szerzés igéire, az átkokra és a fekete mágiára: „rázós dolog.”

Kis idő elteltével, a megfelelő szavak után kutatva folytatta: — Por. Sziklák. Afféle földmágia. Régi már, nagyon régi. Olyan öreg, mint maga a sziget.

— Az Ősi Erők? — mormolta Oromon.

Helész így válaszolt: — Nem vagyok biztos benne.

— Uralja magát a földet?

— Úgy vélem, inkább segít jól kijönni vele. Belülről érteni meg. — A vén mágus néhány maroknyi föld alá temette az almacsutkát és a nagyobb tojáshéjakat, azután gondosan lelapogatta a kis buckát. — Persze, ismerem a szükséges szavakat, de igazán csak menet közben fogom tudni, hogy mit tegyek. Ez a baj a nagy varázslatokkal. Akkor tanulod meg igazán a használatukat, amikor már használod őket. Nincs mód a gyakorlásra. — Felnézett. — Á… ez az! Érzed?

Oromon megrázta a fejét.

— Megfeszült — mondta Helész, keze még mindig a kis buckát lapogatta, ahogyan a gazda nyugtatgat egy ijedt tehenet. — Azt hiszem, nagyon közel van már. Nyitva tudod tartani a Kaput, barátom?

— Mondd el, mit fogsz tenni…

De Helész csak a fejét rázta. — Nem — válaszolta. — Nincs rá idő. Nem is a te dolgaidhoz tartozik. — Bármit is érzett a földben vagy a levegőben, az egyre jobban elvonta a figyelmét, és rajta keresztül Oromon is megérezte a felgyülemlő ellenállhatatlan feszültséget.

Szótlanul ültek. A nyugtalanság elmúlt, és Helész megkönnyebbülten mosolyodott el. — Nagyon régi dolog ez — szólalt meg —, amit csinálni fogok. Bár lenne időm gondolkodni még rajta. Át is adhattam volna. De annyira nyersnek tűnik. Nehézkesnek és kifinomulatlannak… Buzgó sohasem mondta, hol tanulta. Biztos afféle női titoknak tartotta. Persze, itt… Mindenesetre, sokféle tudás van a világon.

— Női titok?

— Afféle. — Helész felnézett, kiismerhetetlen arccal, talán sunyi tekintettel. — Nem tudtad? Nem, lehet, hogy sohasem beszéltem erről. Régóta gondolkodom már, mi különbség lehetett a varázslóságában attól, hogy nő volt. Vagy hogy én férfi vagyok… Leginkább az számít, legalábbis nekem úgy tűnik, hogy kinek a házában lakunk éppen. És kit engedünk be a házunkba. Az effajta dolgok… Megint! Megint kezdődik…!

Hirtelen feszült mozdulatlanságba dermedt, arcán erőlködő kifejezés, tekintete befelé forduló, mint egy jóslófájástól szenvedő nőé. Ez merült fel Oromonban, amikor ránézett mesterére és megkérdezte: — Hogy értetted azt, hogy „belülről”?

A roham elmúlt; Helész válaszolt: — Hát úgy. Belülről. Ott, Javednél. — Lemutatott az összevissza dombságra. — Bemegyek, próbálom tartani a dolgokat, hogy ne csússzanak el, érted? A hogyant majd kitalálom, miközben csinálom, ez kétségtelen. Azt hiszem, ideje visszatérned magadhoz. A dolgok felgyorsulnak. — Megint hirtelen hallgatott el és úgy nézett, mintha erős fájdalom gyötörné. Kicsit talán meg is görnyedt, kezét ökölbe szorította. Küszködve felállt. Oromon akaratlan is kinyújtotta kezét, hogy segítsen.

— Hasztalan — jegyezte meg a vén mágus vigyorogva. — Napfény vagy és szél csupán. Én pedig föld leszek és kő. Most inkább menj! Üdvözlet néked, Aihal! Tartsd… tartsd nyitva azt a szájat! Most az egyszer, rendben?

Oromon engedelmesen visszatért önmaga valójához az áporodott levegőjű, kárpitozott szobába, Gonti Kapu jelzőtornyában. Nem értette a vén mágus tréfálkozását egészen addig, míg az ablak felé nem fordult, és meg nem látta a Páncél-szirteket, amelyek összecsukódni akaró állkapcsokként nyúltak előre a hosszú öböl körül. — Nyitva tartom — mondta már csak magának, és a dolgára indult.

— Azt kell tennem, tudod — mondta a vén mágus, még mindig Csendesnek, csak mert jólesett beszélni valakihez, még akkor is, ha senki sem volt a közelében —, hogy bemegyek a hegybe, igen, a belsejébe. De nem úgy ám, ahogy egy fürkészvarázsló teszi, nemcsak megtapogatom a dolgokat odabent és rájuk nézek és ízlelgetem esetleg. Mélyebbre kell hatolni. Végig lefelé. Nemcsak az erekig, hanem egyenesen le a csontokig. Így. — S egyedül állva a magasföldi legelőn, a déli fényben, Helész szélesre tárta karjait azzal a mozdulattal, amellyel minden nagyobb varázslat létrehozása kezdődik; azután a Teremtés Nyelvén beszélt tovább.

Semmi sem történt, hiába mondta ki a szavakat, amelyeket Buzgó, a vén boszorkány-mentor tanított neki zord ajkaival — hosszabb és vékonyabb karokkal végzett mozdulatok kíséretében —, az elferdített szavakat, melyeket ő most igazakként dobott a levegőbe.

Semmi sem történt, és volt ideje sajnálatát kifejezni a napfénynek és a tengeri szélnek. Kételkedni a varázslatában és önmagában, mielőtt a föld körötte felugrott, és szárazan, melegen, sötéten beborította, magába fogadta.

Ott már tudta, hogy sietnie kell, mert a föld csontjai sajognak a mozgástól, és eggyé kell válnia velük, hogy vezethesse mozdulataikat — de képtelen volt a sietségre. Az átalakulások zavara lett úrrá rajta. Annak idején volt ő már róka és bika és szitakötő is, és tudta, milyen lényeget változtatni. De ez teljesen más volt, ez a lassú növekedés. — Mérhetetlenedem. — Gondolataiban így tudta körülírni.

Kinyúlt Javed felé, a sajgás felé, a szenvedés felé. Ahogy közelebb ért úgy érezte, mintha nyugat felől valami hatalmas erő áradna belé, mintha Csendes karonfogva segítené. És ezen a kapcsolaton keresztül ő is átáramoltathatta a saját erejét, a Gont-hegy erejét, hogy segítségére legyen a másiknak. — Nem mondtam el neki, hogy nem megyek vissza — fogalmazta meg gondolatban utolsó archik szavait, utolsó bánatát, mikor végül leért a föld csontjaihoz. Megtalálta a tüzes verőereket, a hatalmas szívként dobogó magot. Tudta már, mit kell tennie. Nem emberi nyelven szólt a földhöz: — Nyugodj meg, csak nyugalom! Jól van, na, jól van már. Tarts ki! Úgy. Együtt megleszünk.

És ő is megnyugodott, ő is kitartott, sziklaként a sziklában, földként a földben, a hegy tüzes-sötét mélyén.

Az ő mágusuk, Oromon volt az, akit a város népe látott egyedül kiállni a kikötői jelzőtorony tetejére, amikor az utcák megemelkedtek és lesüllyedtek, kidobták magukból köveiket, és az agyaggal tapasztott falak porrá omlottak, és a Páncél-szirtek egymás felé indultak, hatalmas nyögések közepette. Oromont látták, maga elé nyújtott kézzel, ahogy megfeszülve széttárta karjait: és a szirtek is szétváltak, követték a parancsot, azután egyenesen álltak, mozdulatlan. A város megrázkódott, majd nyugodtan állt tovább. Oromon állította meg a földrengést. Ezt látták, hát ezt mondták mindenkinek.

— Velem volt tanítóm, s vele az ő tanítója — szólt Oromon, amikor nevét dicsérték. — Csak azért tudtam nyitva tartani a Kaput, mert ő megnyugtatta a hegyet. — És akkor dicsérték szerénységét, de nem hallgatták meg szavát. A figyelem ritka ajándék, és az embereknek hősökre van szükségük.

Amikor a városban ismét helyreállt a rend és a hajók is visszatértek és újjáépítették a leomlott falakat, Oromon elmenekült dicsérői elől, és felment a Gonti Kapu feletti dombok közé. Meglelte azt a furcsa kis völgyet, a Nyíró-hasadékot, amelyet a Teremtés Nyelvén kimondott igaz nevén Javednek szólíthattak, ahogy Oromon igaz neve Aihal volt. Egy egész napot eltöltött ott, a környéket járva, mintha keresett volna valamit. Este leheveredett a csupasz földre, és beszélt hozzá. — El kellett volna mondanod. Legalább elköszöntem volna. — Ennyit szólt csupán. Azután elsírta magát, és könnyei a száraz porba hullottak a fűcsomók között, és kicsiny sárfoltocskákat teremtettek, pöttöm nedves pettyeket.

Ott aludt a földön, matrac vagy takaró nélkül. Együtt kelt a nappal és Re Albi felé vette az irányt, felballagott a magas dombra. Nem ment be a faluba, inkább kikerülte és így jutott el a házhoz, amely magányosan emelkedett valamivel északabbra a többi épülettől, a Bukófalnál. Az ajtó tárva-nyitva állt.

Az utolsó babszemek nagyra, vastag héjúra növekedtek száraikon; a káposzták is szépen híztak. Három tyúk köszöntötte, a poros küszöb környékén kotyogtak és csipegettek. Egy vörös, egy barna, egy fehér; egy szürke pedig a tyúkólból kiabált ki. Kiscsirkék nem voltak körülöttük, és a kakas is eltűnt. Király, ahogy Helész szólította. — A király halott — gondolta Oromon. Talán valamelyik tyúk épp azért kotlik, hogy felnevelje a trónörököst. Mintha rókaszagot érzett volna a ház mögötti kis gyümölcsösből.

Kisepregette a port és a leveleket, amiket a szél fútt be a nyitva hagyott ajtón, a fényesre csiszolt fapadlóra. Kiszellőztette Helész matracát és takaróját a napfényes-friss levegőn. — Itt maradhatok egy ideig — tűnődött. — Jó ház ez. — Azután kis idő elteltével az jutott eszébe: — Tarthatnék néhány kecskét.