HARMADIK TÖRTÉNET — CSAKIS ÖVÉINEK

PROLÓGUS

AZ EMBERKE alacsony volt, napbarnított, ferdevágású szemekkel. Prédák netovábbja, akármely fővárosi rendőr vágyálma. Mosolya bűnbánó, tekintete naiv, ide-oda kapkodó; a rettenetes hőség ellenére sötét öltönyben járt: régimódi, alig hordott viselet; s mindezek tetejébe még egy ósdi, szovjet nyakkendő. Egyik kezében tömött, elnyűtt aktatáska — effélével régi filmekben agronómusokat meg élenjáró kolhozok elnökeit látni —, a másikban egy cekkert cipelt, hosszúkás ázsiai sárgadinnyével.

Az emberke épp a fapados hálókocsiból lépett ki, miközben szakadatlanul mosolygott. Rámosolygott a kalauznőre, az útitársaira, a tülekedésben nekitántorodó hordárra, még a kucséberkosárból limonádét és cigit árusító fiatal srácra is. Az emberke égnek emelte lelkesült tekintetét, úgy csodálta meg a Kazanszkij pályaudvar csarnoktetejét. Kószált kicsit a peronon, mindeközben olykor meg-megállt, hogy kényelmesebb fogást keressen a sárgadinnyén. Talán 30 éves volt, de az is meglehet, hogy 50: európai szemmel kapásból nehéz ezt belőni.

A fiatalember, aki egy percre rá hagyta el ugyanazon szerelvény hálókocsiját (Taskent-Moszkva viszonylat: köztünk legyen szólva — alighanem a világ egyik legmocskosabb és leglepukkantabb járata), merő ellentéte volt. Szintén keleti alkat — minden valószínűség szerint talán üzbég lehetett. Ám öltözékét tekintve inkább moszkvainak tűnt: sort és póló, sötét napszemüveg, az övén pedig — bőrszütyő és mobiltelefon. Csomagja semmi. Provincialitásnak nyoma sem volt. Nem nézelődött jobbra-balra, nem kereste a hőn áhított „M” betűt (M mint metró — maga a csoda). Egy gyors biccentés a kalauznak, a taxisok felajánlkozását pedig fejének alig észrevehető nemet intésével szerelte le. Pár lépéssel már a tömegben is termett, átsiklott a tébláboló vidékiek közt, miközben arcán enyhe undor és távolságtartás ömlött el. Egy pillanat múlva már a tömeg szerves és észrevétlen részévé vált. A tömeg testének egy sejtje lett, egészségesen és életvidáman olvadt bele, nem keltette föl a falósejt-rendőrök érdeklődését, s a szomszédos sejteknek sem okozott gondot.

A sárgadinnyés-aktatáskás emberke pedig épp a tömegen verekedte át magát, számtalan bocsánatkérést motyogván nem épp a legtisztább orosz nyelven, fejét a válla közé húzva, miközben egyre csak nézelődött körbe-körbe. Elhaladt az aluljáró lejárata mellett, megforgatta a fejét, majd egy másik felé indult, aztán egy reklámtábla mellé állt, ahol kisebb volt a tömegnyomor, s miközben holmijait ügyetlenül a mellkasához szorította, valami gyűrött cédulát halászott elő, s annak tanulmányozásába mélyedt. Az ázsiai arcán nyomát sem lehetett felfedezni gyanakvásnak; láthatóan nem is sejtette, hogy figyelik.

A pályaudvar fala mellett ácsorgó háromtagú társaságot ez csöppet sem zavarta. Egy sugárzó szépségű, vörös leány, testhezálló selyemruhában, egy szokatlanul unalmas és öreges tekintetű punkforma srác, és egy valamivel idősebb, lenyalt, hosszúhajú férfi, homokosokat idéző manírokkal.

— Nem hasonlít rá — szólt kétkedőn az öregember-tekintetű srác. — Mégsem ő az. Régen láttam és akkor is csak rövid ideig, de…

— Tán csak nem akarod az Éjszakaiak segítségével beazonosítani? — kérdezte gúnyosan a leány. — Én viszont látom. Ő az.

— Vállalod a felelősséget? — A srác csodálkozásnak semmi jelét nem mutatta, vagy hogy vitatkozni szeretne. Csak pontosított.

— Igen. — A leány le sem vette szemét az ázsiairól. — Gyerünk! Az aluljáróban csípjük el.

Ráérősen és egyszerre kezdtek lépkedni. Aztán szétváltak — a leány továbbra is egyenesen haladt, a srácok pedig kétfelé kerültek.

Az emberke összehajtogatta cetlijét és bizonytalanul az aluljáró felé indult.

Egy moszkvai vagy a fővárosba gyakran látogató átutazó minden bizonnyal meglepődött volna a hirtelen elnéptelenedő környéken. Hogy, hogy nem — pont a legrövidebb és legkényelmesebb útvonal a metróból a pályaudvar peronjára. Ahogy háta mögött föltorlódnak az emberek, mintha egy láthatatlan akadályba ütköztek volna, hogy aztán az aluljáró más tájékai felé vegyék az irányt — mindezt észre sem vette. S hogy ugyanez ismétlődik az aluljáró másik végében is, a pályaudvar belsejében, azt már végképp nem láthatta.

Egy mosolygó, negédes küllemű férfi közeledett szemből. A háta mögött egy szimpatikus fiatal leány és egy topisan öltözött, fülbevalós, szakadt farmeros srác igyekezett beérni.

Az emberke rendületlenül haladt tovább.

— Állj csak meg, öregapám! — szólt békeszeretőn a negédes. A hangja is kellő mértékben passzolt a külleméhez: vékony és affektáló. — Ne siess annyira!

Az ázsiai mosolyogva bólingatott, de nem állt meg.

A negédes olyan mozdulatot tett a kezével, mintha vonalat húzna az emberke és önmaga közé. A levegő remegni kezdett, egyszerre hideg szélfuvallat futott végig az aluljárón. Valahol a peronon gyerekek fakadtak sírva, egy kutya pedig vonítani kezdett.

Az emberke megállt, elgondolkodón nézett maga elé. Aztán ajkait csücsörítve fújni kezdett, miközben ravaszkásan rámosolygott az előtte álló férfira. Valami halkan megpendült, mintha láthatatlan üveg törne darabokra. A negédes arca eltorzult a fájdalomtól, s azzal egy lépést hátrált.

— Bravó, devona — szólalt meg a leány, az ázsiai háta mögött megtorpanva. — Most viszont aztán tuti, hogy nem kell sietned.

— Sietnem kell, de nagyon kell ám — hadarta nyelvtörő gyanánt az emberke. Hátrasandított a válla fölött. — Kérsz dinnyét, szépségem?

A leány mosolygott, miközben az ázsiait méregette. Ajánlata így szólt:

— Nem tartanál velünk, tiszteletre méltó? Elüldögélünk a dasztarhán[39] mellett. Megesszük a dinnyédet, elteázgatunk. Régóta várunk rád, nem illik rögtön elinalni.

Az emberke arcán feszült elmemunka tükröződött. Aztán rábólintott:

— Menjünk, menjünk!

Már az első lépésével is leverte lábáról a negédest. Mintha az ázsiai előtt most egy láthatatlan pajzs haladna, egy fal — nem anyagszerű, inkább háborgó szélförgeteg: földön fektében valami vonszolta a férfit, hosszú haja lobogott, a szeme összeszűkült, torkából hangtalan kiáltás tört elő.

A punkszerű srác fölkapta a kezét — és azzal vérvörös fényfoltok kezdtek záporozni az emberkére. Vakítóan rikító fények, melyek azonban alighogy elváltak a tenyerétől, félúton halványulni kezdtek, és az ázsiai hátát immáron alig látható pislákolással érték el.

— Aj-aj-aj — szólt meg sem állva az emberke. Fölrántotta a lapockáit, mintha a hátára egy pimasz légy telepedett volna.

— Alisza! — kiáltotta a srác, miközben folytatta hasztalannak bizonyuló próbálkozását. Ujjai mozogtak, ahogy a levegőt markolászva vérvörös fénycsóvákat merített belőle, hogy aztán az emberkére vesse őket. — Alisza!

A leány lehajtott fejjel állt, miközben elnézte a távolodó ázsiait. Valamit halkan suttogott, kezét végighúzta a ruhája fölött, mire a tenyerében hipp-hopp egy vékony, áttetsző prizma termett.

Az emberke fölgyorsította lépteit, jobbra-balra cikázott, mindezt viccesen lehorgasztott fejjel. A negédes fazon továbbra is ott bucskázott előtte, de már nem is próbálkozott kiáltani. Az arca merő vér volt, törött végtagjai tehetetlenül fityegtek, mintha bizony nem három métert gurult volna egy sima padlón, hanem három kilométer hosszan vonszolta volna valami a köves sztyeppén — vagy egy tomboló orkán, vagy egy megsarkantyúzott ló.

A leány prizmáján keresztül ránézett az emberkére.

Az ázsiai először lelassította lépteit. Aztán széttárt karral nyögdécselni kezdett — a sárgadinnye recsegve hasadt ketté a márványpadlón, az aktatáska pedig puhán és súlyosan zöttyent a földre.

— Ó — mondta a leány által devonának nevezett. — Oho-hó.

Az emberke botladozni kezdett, s már estében összekucorodott. Orcái beestek, járomcsontja kiütközött, karja öregesen elvékonyodott, és egyszeriben erek hálózata vonta be. Ha nem is őszült meg, de ritkuló haját mintha szürke porréteg lepte volna be. A levegő remegni kezdett körülötte — Alisza felé pedig forróságot árasztó láthatatlan erecskék kezdtek áramolni.

— Amit nem én adtam, mostantól enyém lesz — sziszegte a leány. — Mindaz, ami tiéd, immáron az enyém.

Arcát ugyanazzal az elánnal öntötte el a pír, ahogy az emberke száradozott. Ajkai cuppogtak, miközben néma, különösen hangzó szavakat mormolt. A punk összevonta szemöldökét, majd pedig leeresztette karjait — az utolsó vérvörös sugár a padlót találta el, fekete foltot hagyva a kövön.

— Fölöttébb sima — mondta. — Fölöttébb.

— A főnök nagyon elégedetlen volt — szólalt meg a leány, miközben valahová ruhája berakásai közé rejtette a prizmát. Elmosolyodott. Az arcából csak úgy sugárzott ama erő és energia, ami nőknél viharos szexelés után szokott jelentkezni. — Simán ment, Kolenykának azonban nem volt mázlija.

A punk bólintott, miközben elnézte a hosszúhajú mozdulatlan testét. Különösebb együttérzést nem lehetett kiolvasni jellegtelen szeméből — ami azt illeti, gyűlölséget sem.

— Mondhatni, ja — mondta. Határozott léptekkel az összeaszott tetemhez lépett. Tenyerét végighúzta a test fölött — mire az porrá omlott. A srác következő mozdulatára csirizes kása lett a széthasadt dinnyéből.

— Az aktatáska — szólt a leány. — Ellenőrizd a táskát! Egy tenyérmozdulattal a műbőr aktatáska szétrepedt, a táska kinyílt, akár a gyöngykagyló egy tapasztalt gyöngyhalász kése alatt. Csakhogy, a srác tekintete nyomán, a remélt gyöngynek nyoma sem volt. Két pár agyonmosott fehérnemű, egy olcsó pamuttrikó, egy fehér ing, gumipapucs polietilén zacskóban, egy adag előrecsomagolt koreai száraztészta műanyag pohárkában, szemüvegtok.

A srác pár bűvészmozdulattal arra késztette a poharat, hogy megrepedjen, a ruhák szétfeslettek varrataik mentén, a szemüvegtok is kinyílt. Elkáromkodta magát.

— De hisz ez üres, Alisza! Teljesen üres.

A boszorkány arcát lassan csodálkozás öntötte el.

— Sztaszik, ez egy devona, küldönc. Nem bízhatta senkire sem a csomagot!

— Ezek szerint mégiscsak megtette — szólt a srác, miközben lábával az ázsiai hamvait kotorta. — Ugye, hogy figyelmeztettelek, Alisza? A Fénypártiaktól minden kitelik. Te vállaltad a felelősséget. Meglehet, gyönge mágus vagyok. Viszont nagyobb tapasztalattal bírok nálad: fél évszázadnyi előnyöm van e téren.

Alisza bólintott. A zavar immár eltűnt a tekintetéből. Kezét ismét végighúzta ruháján, a prizma után kutatva.

— Igen — egyezett bele lágyan. — Igazad van, Sztaszik. De fél évszázad múltán majd utolérlek a tapasztalat terén.

A punk elnevette magát, majd odaguggolt a hosszú hajú tetem mellé, és zsebeinek gyors kiforgatásába kezdett.

— Gondolod?

— Biztos vagyok benne. Kár volt erősködnöd. Én javasoltam, hogy ellenőrizzük le a többi utast is.

A srác túl későn fordult meg — addigra már életereje tucatnyi láthatatlan, forró szálon keresztül kezdte elhagyni a testét.

1. FEJEZET

AZ OLDSMOBILE valóban ósdi volt, emiatt is tetszett annyira. Csakhogy a hőségtől, ettől az egy nap alatt fölizzó úttestből sugárzó, kibírhatatlan hőségtől a leeresztett ablakok sem mentettek meg. Légkondira lett volna szükség.

Iljának alighanem ugyanez volt a véleménye. Ő vezette a kocsit: fél kézzel fogta a volánt, miközben állandóan forgolódott és percenként beszédbe elegyedett. Tudatában voltam annak, hogy az ő szintjén álló mágus vagy tízpercnyire előre látja a valószínűségeket, és semmiféle karambol nem fenyeget, de azért meglehetősen paráztam.

— Gondoltam arra, hogy beszereltetek egy légkondit — mondta bűnbánón Juljának. Szegény kislány szenvedett leginkább a melegtől, arcán egészségtelen vörös foltok ütköztek ki, a szeme zavarossá vált. Csak ne rókázzon… — Persze az tönkrevágná az egész kocsit, azért meg kár lenne. Se légkondi, se mobiltelefon, se fedélzeti számítógép.

— Jaaa… — mondta Julja. Kissé elmosolyodott. Este nagy hajtás volt nálunk, senki se feküdt le aludni, reggel ötig elvoltunk az irodában. Persze disznóság arra fogni egy 13 éves lányt, hogy a felnőttek szintjén bírja a bulizást. De hát maga választotta, senki se kényszerítette rá.

Az anyósülésen helyet foglaló Szvetlána aggódón figyelte Julját. Aztán meg, fölöttébb helytelenítőn Szemjonra nézett. Pillantásának hatására a rendíthetetlen mágus majd félrenyelte a Jáva cigaretta füstjét. Sóhajtott, mire a kocsiban terjengő cigifüst a tüdejébe áramlott. Aztán hangos pöccentéssel kidobta a csikket. A Jáva így is már engedménynek számított a közvélemény nyomásának hatására — Szemjon nemrég még a Poljot és egyéb csudás kapadohányféléket favorizálta.

— Csukjátok be az ablakokat! — kérte Szemjon.

Egy perc múlva a kocsiban határozottan csökkenni kezdett a hőmérséklet. A tenger sós illatát véltem bizonytalanul fölismerni. Még azt is kitaláltam, hogy ez egy éjszakai tenger, ráadásul nincs is túl messze — egy szokványos Krím-félszigeti partmellék. Jód, hínárok, árnyalatnyi üröm. A Fekete-tenger. Koktyebelj.

— Koktyebelj? — kérdeztem.

— Jalta — felelte kurtán Szemjon. — 1972. szeptember 10., éjjel 3 óra felé. Egy enyhe vihar után.

Ilja irigykedőn csettintett a nyelvével:

— Nem semmi! És mind a mai napig nem vesztette el a bukéját?

Julja bűnbánón tekintett Szemjonra. A klíma-konzerválás nem adatott meg egykönnyen akármely mágusnak, a Szemjon által most elhasznált bukéérzetet simán bedobhatta volna bármely házibulit megkoronázandó.

— Köszönöm, Szemjon Pavlovics. — Jelenlétében valamiért félénken viselkedett a kislány, tisztára mint a főnökkel, s ráadásképp keresztnevén és apai nevén szólította.

— Ugyan, semmiség — felelte nyugodtan Szemjon. — Akad még a tarsolyomban tajgai eső 1913-ból, van tájfunom ’40-ből, tavaszi reggel Jurmalában[40] ’56-ból, s úgy rémlik, hogy akad egy téli este Gagrában.[41]

Ilja elnevette magát:

— Téli este Gagrában… lópikula. Ám a tajgai eső…

— Nem fogok csereberélni — figyelmeztette rögtön Szemjon. — Ismerem a gyűjteményedet, semmi ehhez fogható nincs a birtokodban.

— És ha nem egyet, hanem kettőt, nem… hármat?

— Ajándékba adhatok — ajánlotta Szemjon.

— Eridj már! — rántotta félre a kormányt sértődötten Ilja. — Ugyan mivel tudnék egy ilyen gesztust meghálálni?

— Akkor majd meghívlak, ha beüzemelem.

— Már ezért is hálásnak kell lennem.

Persze bevágta a durcit. Véleményem szerint képességeiket tekintve majdhogynem egyenrangúak voltak, Ilja tán még erősebb is. Viszont Szemjonnak jó szimata volt ahhoz, mely pillanat méltó a mágikus bevésődésre. Valamint vissza tudta fogni magát, hogy ne tékozolja csip-csup alkalmakkor a készletét.

Persze más szemszögből nézve az elébb véghezvitt bravúr pazarlásnak tűnhetett: a hőségben tett utazás utolsó félórájának megszépítése az érzetek ilyen értékes gyűjteményével.

— Este lenne az igazi effajta nektárt lélegezni, saslik[42] mellett… — mondta Ilja. Hihetetlen, hogy időnként mennyire érzéketlen tudott lenni, a vastagbbőrű mindenit. Julja ültő helyében nekifeszült.

— Emlékszem, egyszer Keletre keveredtem — szólalt meg hirtelen Szemjon. — A helikopterünk… mindegy, a fő, hogy gyalog mentünk. A távközlés technikai eszközei megsemmisültek, a mágikusokat bevetni meg olyan lett volna, mintha mondjuk Harlemben császkálnál egy „Üsd a szurtos niggereket!” feliratú táblával. Gyalog vágtunk neki az útnak, a szaúd-arábiai Hadramawt-sivatagon keresztül. A helyi kapcsolatunkig egész keveset kellett már csak mennünk, vagy 100 kilométert, jó, legyen mondjuk 120. Az erőnk viszont igencsak megcsappant. A víz is elfogyott. Ekkor viszont Aleska (jó arc a fiú, most épp a Primorjéban[43] dolgozik) egyszercsak megszólalt: „Nem bírom tovább, Szemjon Pavlovics, engem otthon vár a feleségem meg a két gyerekem, haza akarok térni.” Azzal lefeküdt a homokba, és bepöccentette a cuccost. Kiderült, hogy egy felhőszakadás volt neki raktáron. Záporeső, vagy 20 percre való. Teleittuk magunkat, a kulacsokat is megtöltöttük, és úgy egészében helyrerázódott az erőnlétünk. Azon vacilláltam, hogy bemosok neki egyet, amiért nem szólt előbb, de aztán megsajnáltam.

Egy ilyen hosszú beszédfolyamtól egy percre némaság ülte meg a kocsit. Szemjon ritkán tárta a nyilvánosság elé ily színesen viharos életrajzának egynémely tényeit.

Elsőként Ilja tért magához.

— De hát akkor miért nem használtad föl a tajgai esődet?

— Latolgattam — horkantott Szemjon. — Az 1913-as esztendőből való gyűjtői mintapéldány-eső meg a kommersz tavaszi felhőszakadás nem összemérhető — ráadásul utóbbit Moszkvában szedték össze, bűzlött a benzintől, elhiszed?

— Elhiszem.

— Na hát erről beszélek. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Az elébb fölidézett estéli mozzanat kellemes jelenség volt. De nem annyira kiemelkedő. Kábé mint a te tragacsod…

Szvetlána halkan elnevette magát. A kocsiban támadt enyhe feszültség egyszeriben szertefoszlott.

Az Éjszakai Őrség egész héten cidrizett. Mintha különösebb események nem történtek volna Moszkvában, szokványos rutinmeló. A városban megrekedt a hőség, emberemlékezet óta nem volt ilyen júniusban, az eseményekről hírt adó jelentések a minimálisra estek vissza. Ez pedig sem a Fénypártiaknak, sem pedig a Setéteknek nem volt ínyére.

Mintegy 24 óra múlva az elemzőink leszállítottak egy lehetséges fölállást, melynek értelmében e váratlan hőséget a Setétek készülőfélben lévő akciója váltotta ki. Alighanem a Nappali Őrség ez idő alatt azt kutatta, nem berhelték-e meg az éghajlatot holmi Fénypárti mágusok. Amikor mindkét oldal meggyőződött az időjárási rendellenesség természetes okairól, végképp nem maradt mivel bíbelődni.

A Setétek meglapultak, akár az esőtől elvert legyek. A városban, dacára az orvosok előrejelzéseinek, lecsökkent a balesetek és természetes halálozások száma. Éppenséggel a Fénypártiak sem annyira a munkával törődtek — a mágusok légből kapott semmiségeken is hajbakaptak, az archívumból kikért legegyszerűbb dokumentumokra is fél napokat kellett várni, az elemzők pedig azon fölvetésre, hogy talán jó lenne elkészíteni az időjárás-előrejelzést, dühödten odanyilatkoztak, miszerint „Sötétlik a víz a kútban.” Borisz Ignatyjevics tisztára eszelős módjára kolbászolt az irodában: gazdag keleti múltja minden tapasztalatának dacára még őt is taccsra tette a hőség á la Moszkva. Tegnap reggel, csütörtökön, összehívta a személyzeti állományt, maga mellé parancsolt az Őrségből két önkéntest, a többieket pedig kiebrudalta a fővárosból. Mehettünk, ahová kedvünk tartotta: a Maldív-szigetekre, Görögbe, akár a fészkes fenébe is — ott úgyis jobban éreztük volna magunkat —, vagy egy városkörnyéki dácsába. A rendelkezés értelmében hétfő délidőnél elébb közelébe se menjünk az irodának.

A főnök pont egy percet várt, amíg minden arcon boldog mosoly ömlött el, aztán hozzátette, hogy a kapott szerencsés ajándékot jó lenne megszolgálni. Mondjuk hathatós munkával. Hogy aztán ne kelljen szégyenkeznünk a céltalanul elfecsérelt napok miatt. Nem véletlenül mondják a klasszikusok: „a hétfő szombaton kezdődik”, és mivel úgyis három nap pihenőt kaptunk, a rutinmunkát leszünk szívesek letudni a hátralévő idő alatt.

Így hát aztán letudtuk — némelyek majd reggelig tudogatták. Ellenőriztük a városban maradó, kiemelt felügyelet alatt álló Setéteket: mindenféle vámpírok, alakváltók, nősténydémonok és hímlidércek, gyakorló boszorkányok, szóval az egész effajta nyughatatlan, alsóbb fokozatú gyülevész népséget. Mindent rendben találtunk. A vámpírok momentán nem forró vérre, hanem hideg sörre szomjaztak. A boszorkányok sem a környezetükben lévőkre próbáltak rontást hozni, annál inkább egy kis záport Moszkvára…

Mi viszont most havajozni mentünk. Persze nem a Maldív-szigetekre, lévén a főnök kissé túlértékelte a könyvelési osztály bőkezűségét. De hát akár 2-3 napot is a városon kívül tölteni — kész főnyeremény. Szegény önkéntesek, akik a főnökkel együtt a fővárosban maradtak — őrködhetnek éberen rogyásig…

— Haza kell telefonálnom — mondta Julja. Látványosan életre kelt, amikor Szemjon a kocsiban uralkodó hőséget tengermelléki hűvösségre cserélte. — Szveta, add a telcsit!

Én is élveztem a hűvöset. Elnézegettem a bennünket előző kocsikat: legtöbbje leeresztett ablakkal ment, miközben belülről irigykedve pillogtak ránk, alaptalanul föltételezve, hogy a régi kocsiban egy nagy teljesítményű légkondi működik.

— Nemsokára le kell kanyarodnunk — mondtam Iljának.

— Tudom én azt. Egyszer már jártam erre.

— Pszt! — szisszentette rettenetes hangon Julja, majd szaporán locsogni kezdett a telefonba. — Anyucikám, én vagyok az! Igen, már elindultunk. Persze, hogyne! Van itt egy tó… nem, sekély. Anyucikám, csak röviden, Szveta apukája adta kölcsön a mobilját. Nem, senki más nincs. Szvetának? Máris.

Szvetlána összerezzent, aztán átvette a csitritől a telefont. Komor pillantást vetett rám, én pedig igyekeztem komoly arckifejezést erőltetni magamra.

— Jó napot, Natasa néni — szólt vékony gyerekhangon Szvetlána. — Igen, nagyon örülünk. Igen. Nem, felnőttekkel. Anyukám nincs a közelben, idehívjam? Igen, átadom. Feltétlenül. Viszontlátásra.

Kinyomta a telefont, majd így szólt elmerengőn:

— Kisasszony, és mi lesz akkor, ha anyukád megkérdi az igazi kislány Szvetától, miképp is töltöttétek a szabadnapokat?

— Szveta majd azt mondja, hogy jól…

Szvetlána fölsóhajtott, aztán Szemjonra nézett, mintha támogatást remélne.

— A mágikus képességek önös célra való fölhasználása beláthatatlan következményekkel járhat — lökte kincstári hangon Szemjon. — Emlékszem, egyszer…

— Miféle mágikus képességek? — csodálkozott rá őszintén Julja. — Mondtam neki: hepajozni megyek a srácokkal, és megkértem, hogy falazzon. Szvetka sápítozott egy sort, aztán persze beleegyezett.

Ilja kacarászni kezdett a volánnál.

— Kell is nekem az effajta hepaj — háborodott föl Julja: nyilvánvalóan nem értette, mi késztette vidámságra Ilját. — Az efféle szórikázást meghagyom az emberi csemetéknek. De hát min nevettek? He?

Mindegyikünk életének — értem ez alatt a járőröket — legnagyobb részét a munka tölti ki. Nem azért, mintha lelkes sztahanovisták lennénk — ép ésszel ugyan ki részesítené előnyben a munkát a pihenéssel szemben? Nem azért, mintha olyan hűde érdekes lenne nálunk dolgozni, lévén tevékenységünk legnagyobbrészt nem más, mint unalmas, járőrözés, illetve hivatali fenékmeresztés. Egész egyszerűen kevesen vagyunk. A Nappali Őrség utánpótlása sokkal könnyebben zajlik, a Setétek mindegyike élből hatalomra akar szert tenni. A mi helyzetünk viszont egészen más.

Ámde a munka mellett mindegyikünknek megvan a maga kis darab élete is, amit oda nem adnánk senkinek: sem a Fénynek, sem a Setétnek. Ez csakis a miénk. Az a darabka élet, amit nem rejtegetünk, de nem is teszünk a kirakatba, ami még az előző, emberi mivoltunkból maradt.

Van, aki útra kél, a legelső adandó alkalommal. Ilja például a hagyományos utazásokat kedveli, Szemjon pedig a banális autóstoppolást. Annak idején egy kopejka pénz nélkül eljutott Moszkvától Vlagyivosztokig valami rekordidő alatt, viszont nem regisztráltatta le a Kötetlen Utazások Ligájában, mivel az út során két alkalommal is bevetette mágikus képességeit.

Ignát, meg aztán persze nem csak ő, csakis szexuális kalandozások formájában tudja elképzelni a kikapcsolódást. Ezen a korszakon majd mindegyikünk átmegy — a Másfélék számára jóval több lehetőséget tartogat az élet, mint az embereknek. Az, hogy az emberek akaratlan, ám annál erősebb vonzódást éreznek a Másfélék iránt, még ha nem is erőltetjük ezt — közismert tény.

Sorainkban nagyon sok gyűjtő akad. A jámbor tollkés-, kulcstartó-, bélyeg- és öngyújtógyűjtőktől kezdve az időjárás-, illat-, aura- és igézetgyűjtőkig bezárólag. Valamikor autómodelleket gyűjtöttem, óriási pénzeket költöttem holmi ritka darabokra, melyek csak pár ezer megszállott számára bírtak értékkel. Most meg az egész gyűjteményem két kartondobozba van elcsomagolva. Ideje lenne rászánnom magam, hogy az utcára hurcoljam és a homokozóba szórjam az egészet, hadd örüljenek a gyerekek.

A vadászok és horgászok száma is meglehetősen magas. Igor és Garik hobbija az extrém sport kategóriájába sorolandó siklóernyőzés. Az édes Gálja leány, a mi fölösleges programozónk bonszaj-kertészkedéssel foglalkozik. Összességében tehát alaposan igénybe vesszük az emberiség által fölhalmozott gazdag szórakozás-készletét.

De hogy mi a hobbija Tigrincsnek, akihez mellesleg épp most tartunk, még csak nem is sejtettem. Ezt legalább annyira szerettem volna tudni, mint kiszakadni a nagyvárosi kemencéből. Általában rögtön kiszúrod valaki „heppjét”, ha egyszer beteszed otthonába a lábad.

— Messze van még? — nyüszögte hisztisen Julja. Már letértünk az autópályáról és vagy öt kilométert zötyögtünk a földúton, egy kis üdülőfalu meg egy sekély patak mentén.

— Már majdnem odaértünk — feleltem, miután összenéztem magamban a Tigrincs által nekünk hagyott út képét.

— Azaz teljes egészében megérkeztünk — mondta Ilja és félrezökkentette a kocsit, egyenest a fák közé. Julja följajdult, eltakarva arcát a tenyerével. Szvetlána nyugisabban reagált — maga elé nyújtotta karjait, fölkészülve az ütközésre.

Kocsink a sűrű susnyákoson meg az áthághatatlan, szél-döntötte fák képezte akadályokon átszáguldva egy tömör falként álló fasorba vágódott. Az ütközés azonban elmaradt. Átszökkentünk a bűbájon és egy pompás aszfaltúton találtuk magunkat. Előttünk a távolban egy tavacska tükre csillogott, melynek partján egy kétszintes téglaház állt, magas kerítéstől övezve.

— Ami számomra elképesztő az alakváltókban — mondta Szvetlána —, az a rejtőzködéshez való vonzódásuk. Nem elég, hogy bűbájjal álcázta magát, ráadásul itt van még ez a kerítés is.

— Tigrincs nem alakváltó! — háborodott föl a kislány. — Hanem módosuló-mágus!

— Az egy és ugyanaz — mondta lágyan Szveta.

Julja Szemjonra nézett, láthatólag támogatás reményében. A mágus fölsóhajtott:

— Lényegében Szvetának igaza van. A szűk tartományra specializált harci mágusok is alakváltók. Csak másfajta Jegy alatt. Ha Tigrincs kicsit más hangulatban van, amikor először lép a homályba, hát Setét lesz belőle, egy alakváltó. Nagyon kevés ember létezik, akiknél előre el van döntve minden. A dolgok rendje, hogy folyik a harc. Fölkészítés a hasonulásra.

— És velem hogy volt? — kérdezte Julja.

— Már meséltem — dörmögte Szemjon. — Elég könnyen ment.

— Tanárok és szülők enyhe remoralizációja — szólt kuncogón Ilja, miközben leállította kocsiját a kapunál. — S a kisleányt egy csapásra elöntötte a szeretet és jóság a körülötte lévő világ iránt.

— Ilja! — utasította rendre Szemjon. Ő volt Julja oktatója, meglehetősen lusta oktató, aki gyakorlatilag nem avatkozott bele az ifjú varázslónő fejlődésébe. Most viszont szemmel láthatóan nem tetszett neki Ilja fölös sviháksága.

Julja leleményes kislány volt, s az Őrség komoly reményeket táplált irányában. De azért akkorákat nem, hogy Szvetlánáéhoz hasonló iramban hajtsák végig holmi erkölcsi fejtörők labirintusán, mint azt Szvetlánával, a leendő Hatalmas Varázslónővel tették.

Alighanem ez a gondolat egyszerre jutott eszünkbe Szvetlánával — amikoris egymásra néztünk. Egymásra néztünk, s azzal rögtön el is kaptuk a tekintetünket másfelé.

Egy láthatatlan fal szorításában voltunk, szorított, s közben két különböző irányba terelt bennünket. Örökké megmaradok hármas szintű mágusnak. Szvetlána maholnap túlnő rajtam, s nem kell hozzá sok — még annál is kevesebb, lévén az Őrség vezetősége így látja elengedhetetlennek —, osztályon fölüli hatalmú varázslónő lesz belőle.

S akkor nem marad egyebünk, mint a találkozások során esedékes baráti kézszorítások meg a névnapi és karácsonyi üdvözlőlapok.

— Elaludtak tán, vagy akkor most mi van? — háborodott föl Ilja, akit nem emésztettek hasonló gondok. Kihajolt az ablakon — mire a kocsit rögtön elöntötte a forróság, s még ha tiszta is volt levegő, akkor is fullasztott. Integetni kezdett a kezével, miközben a kapu fölé erősített kamera objektívjébe meredt. Rádudált.

A kapu kezdett lassan kinyílni.

— Ez már döfi — horkantott a mágus, az udvarra kormányozva kocsiját.

A telek nagynak bizonyult, és sűrűn borították a fák. Csoda, hogy tudták fölépíteni úgy a családi házat, hogy közben nem tettek kárt ezekben a gigászi erdei és lucfenyőkben. A nem működő szökőkutat körülvevő aprócska virágoskerttől eltekintve egyéb ágyásokat nem is lehetett látni. A ház előtti betonplaccon már öt kocsi sorjázott. Megismertem az öreg Nivát, melyet hazafias érzelmektől vezéreltetve Danyila használt, meg Olga sportkocsiját — vajon hogy tudott elvergődni rajt’ a földúton idáig?… Köztük állt egy lestrapált furgon, amelyen Tolik furikázott, két másik kocsival pedig találkoztam már az irodánál, de nem tudtam, hogy kihez tartoznak.

— Csak nem várták be az érkezésünket — háborodott föl Ilja. — Biztos már dáridóznak, mindenki mulat, miközben az Őrség legjobb emberei holmi dűlőutakon veszkődnek.

Leállította a motort, mire Julja abban a pillanatban fölvisongott:

— Tigrincs!

Könnyedén átszökkent rajtam, kinyitotta az ajtót, és kiugrott a kocsiból.

Szemjon megeresztett egy rövid káromkodást, majd egy követhetetlen mozdulattal utána eredt. Épp idejében.

Hogy eddig hol rejtőztek ezek a kutyák, nem tudom. Mindenesetre az biztos, hogy egész addig a pillanatig nem fedték föl magukat, amíg Julja el nem hagyta a kocsit. De amint lábával a földet érintette, mindenfelől hangtalanul mozgó fakó árnyak vetették rá magukat.

A kislány fölsikoltott. Elég képesség szorult belé ahhoz, hogy akár egy farkasfalkával is elbánjon, nemhogy öt-hat kutyával. Csakhogy még soha nem került arra sor, hogy éles helyzetbe kerüljön, s most megzavarodott. Őszintén szólva én se számítottam támadásra — legalábbis itt nem. Ráadásul effélére. A kutyák általában nem támadnak a Másfélékre. A Setétektől félnek. A Fénypártiakat szeretik. Nagyon keményen meg kell dolgozni egy állatot ahhoz, hogy elnyomják benne a természetéből fakadó rettenetet, melyet egy járó-kelő mágiaforrás iránt éreznek.

Szvetlána, Ilja és én kirontottunk a kocsiból. De Szemjon már megelőzött bennünket. Egyik kezével fölkapta a kislányt, a másikkal pedig egy vonalat húzott a levegőbe. Úgy saccoltam, hogy elijesztő mágiát vet be, vagy átmegy a homályba, netán hamuvá égeti a kutyákat. Általában kapásból a legegyszerűbb igézetekkel élnek ilyen helyzetben.

Szemjon azonban egy „freeze”-t húzott, ideiglenes fagyot bocsátott rájuk. Két kutyát a levegőben ért utol: kékes ragyogásba burkolódzó testük a föld fölött lebegett, ránk meredő hosszúkás, vicsorgó pofájukkal. Az éles fogakról leváló nyálcsöppek csillogó, égszínkék jégesőként záporoztak a földre.

Az a három kutya, amely a földhöz fagyott, kevésbé látványos képet mutatott.

Tigrincs már szaladt is elénk. Arca elsápadt, a szeme kikerekedett. Egy pillanatig Julját nézte: a kislány továbbra is visított, de már halkulón, puszta megszokásból…

— Mindenki épségben van? — szólalt meg nagysokára.

— A tiedbe is — morogta Ilja, leeresztve mágikus vesszejét. — Te meg miféle vadállatokat tenyésztesz itt sutyiban?

— De hisz nem bántottak volna! — szólt bűnbánó arccal Tigrincs.

— Igazán? — Szemjon hóna alá nyúlva a földre tette Julját. Elgondolkodón húzta végig ujját a levegőbe dermedt kutya vicsorgó fogán. A fagy ruganyos hártyája rugózott a keze alatt.

— Esküszöm! — Tigrincs a kebléhez szorította kezét. — Fiúk, Szveta, Juljenyka, bocsássatok meg! Nem volt időm megállítani őket. Arra vannak idomítva, hogy ledöntsék és távol tartsák az ismeretleneket.

— Még a Másféléket is?

— Igen.

— Még a Fénypártiakat is? — Szemjon hangjából őszinte elragadtatás csendült ki.

Tigrincs lehorgasztott fejjel bólintott.

Julja melléje lépett, hozzásimult és meglehetős nyugalommal így szólt:

— Én nem ijedtem meg. Csak megzavarodtam.

— Még szerencse, hogy én is megzavarodtam — jegyezte meg komoran Ilja, elrejtve fegyverét. — A sült kutyahús fölöttébb egzotikus étek. Tigra, de hisz engem ismernek a vérebeid!

— Nem is bántottak volna.

A feszültség lassan oldódott. Vélhetően semmi rettenetes nem történt volna, hisz meg tudjuk gyógyítani egymást, viszont a piknik hangulata garantáltan gajra megy.

— Bocsássatok meg! — ismételte Tigrincs. Majd végighordozta rajtunk könyörgő pillantását.

— Ide figyelj: egyáltalán miért van erre szükséged? — Szveta szemével a kutyákra bökött. — Ezt az egyet magyarázd meg nekem, légy oly szíves, miért?! A képességeiddel akár egy szakasz kommandóst is vissza tudsz verni, akkor meg minek ezek a rottweilerek?

— Ezek nem rottweilerek, hanem staffordshire terrierek.

— Mi a különbség?!

— Egyszer rablót fogtak. Hisz csak két napot vagyok itt egy héten, naponta nem lehet ideruccanni a városból.

A magyarázat nem hatott túl meggyőzőnek. Egy sima elijesztő igézet — s az emberek közül senki még a közelébe se jön a háznak. Ám ezt fennhangon kimondani már senkinek sem jutott ideje — Tigrincs egy csapásra lefegyverzett bennünket:

— Ilyen a természetem.

— És sokáig lógnak még a kutyák? — simult hozzá újból, Julja. — Szeretnék megbarátkozni velük. Különben visszamarad bennem egy lappangó pszichológiai komplexus, amely menthetetlenül visszatükröződik majd a személyiségemben és a szexuális preferenciáimban.

Szemjon elhorkantotta magát. A maga replikájával, amelyről nem lehet tudni, mennyire volt spontán, s mennyire kiszámított, Juljának sikerült elsimítani a konfliktust.

— Estére magukhoz térnek. Most pedig a háziasszonyhoz fordulok: lennél szíves végre-valahára beinvitálni bennünket?

Odahagyva a kocsi körül megdermedt kutyákat, a ház felé indultunk.

— Klassz a kéglid, Tigrincs! — mondta Julja. Most már szándékosan mellőzött bennünket, és teljes egészében a leányra tapadt. Olybá tűnt, hogy a varázslónő volt a bálványa, akinek mindent megbocsátott, még holmi túlontúl éber vérebeket is.

Érdekes lenne tudni: vajon miért mindig pont az elérhetetlen képességek válnak fétissé, a vágy elérhetetlen tárgyává?

Julja kiváló elemző-varázsló, aki képes kibogozni a valóság fonalait, föltárni a ránézésre hétköznapinak tűnő események rejtett mágikus okait. Okos kislány, szinte istenítik a részlegnél, s nem csupán mint kislányt, hanem mint bajtársat, egy értékes, időnként pótolhatatlan munkatársat. Ám a bálványa mégiscsak Tigrincs, az alakváltó-varázslónő, a harci mágus. Nem ám a jóságos öreganyó Polina Vasziljevna mellett nyomulna, aki az elemzőknél fél fizetésért tesz szert egy kis mellékesre, vagy mondjuk beleszeretne az idős korában is impozáns, szoknyavadász részlegvezető Eduárdunkba.

Nem, Tigrincs lett a bálványa.

Ahogy a menet végén haladtam, fütyörészni kezdtem. Elkapván Szvetlána tekintetét, könnyedén biccentettem. Minden rendben. Előttünk egy teljes napi semmittevés. Hallani se fogunk holmi Setétekről és Fénypártiakról, nem lesznek intrikák, sem pedig szembenállás. Fürdünk a tóban, napozunk, saslikot eszünk és vörösbort iszunk rá. Este pedig — irány a gőzfürdő. Egy effajta vityillóban jóféle gőzfürdő kell legyen. Aztán majd Szemjonnal magunkhoz veszünk pár üveg vodkát, egy doboz savanyított gombát, félrevonulunk valahová távolabb a társaságtól és leisszuk magunkat a sárga földig, miközben elnézzük a csillagokat és filozofikus beszélgetést folytatunk holmi magasztos témák kapcsán.

Szuper.

Szeretnék emberként élni. Legalább kerek egy napig.

Szemjon megállt és odabólintott:

— Két üveg elég lesz. Vagy három. Hátha becsatlakozik valaki.

Nem volt min csodálkozni, fölháborodni meg még annyira se volt érdemes. Nem olvasott a gondolataimban, csupán az élettapasztalata volt jóval nagyobb az enyémnél.

— Megegyeztünk — bólintottam rá. Szvetlána ismét gyanakvón sandított rám, de megállta, hogy szóvá tegye.

— Neked könnyű dolgod van — toldotta meg Szemjon. — Nekem viszont nagyon ritkán adatik meg, hogy ember legyek.

— És muszáj ezt? — kérdezte Tigrincs, megállva a küszöbön.

Szemjon vállat vont:

— Persze, hogy nem. De akaródzik.

Azzal beléptünk a házba.

Húsz vendég már ennek a háznak is sok volt. Ha emberek lettünk volna — az más tészta. Így viszont túl nagy lesz a ricsaj. Próbáljanak csak meg összegyűjteni vagy húsz embert, akik az elmúlt hónapban kitűnően tanultak, adják a kezükbe egy teljes játékbolt választékát, hogy kedvükre csináljanak bármit — és aztán figyeljék meg a végeredményt…

Alighanem csak mi ketten Szvetával maradtunk távol a hangos muritól. Fölkaptunk egy-egy pohár bort a büféasztalról és azzal letelepedtünk a nappali sarkában a bőrdíványra.

Szemjon Iljával mégiscsak mágikus párharcba keveredett. Nagyon kulturáltan, békésen, és ez a kívülállók számára eleinte kellemesnek is tűnt. Szemjon vélhetőn még a kocsiban belegázolt barátja önérzetébe: most aztán fölváltva cserélgették le az időjárást a szobában… Már volt szerencsénk megtapasztalni egy telet valami Moszkva melléki erdőben, egy őszi ködöt, meg egy spanyol nyarat. Az esőket és felhőszakadásokat Tigrincs kategorikusan megtiltotta, ám a mágusoknak nem is állt szándékukban holmi természeti csapást fölidézni. Úgy nézett ki, hogy valamiféle belső határt szabtak az éghajlati változások terén, s nem annyira a teremtett természeti környezet ritka jellegén, mint inkább annak a pillanathoz illő mivoltában versenyeztek.

Garik, Farid és Danyila kártyáztak. A legközönségesebb, mindenféle faxnit nélkülöző kártyajátékot, ám az asztal fölött a levegő csak úgy szikrázott a mágiától. Az összes elérhető mágikus hamiskártyás trükköt bevetették, meg persze az ellenük való védekezést is… Itt már nem számított, milyen volt a lapjárás, illetve hogy mi maradt a pakliban.

Ignát a nyitott ajtóban állt, körülötte a tudományos részlegből verbuválódott hölgykoszorú, akikhez ráadásképp a mi átok programozónőink is odacsapódtak. Nyilvánvaló volt, hogy a mi nagy szexmániásunk vereséget szenvedett, a szerelem harcmezején és most épp szűk körben a sebeit nyalogatja.

— Anton — kérdezte félhangosan Szveta —, mit gondolsz: mindez maga a valóság?

— Mármint micsoda?

— A mulatozás. Ugye emlékszel, mit mondott Szemjon?

Vállat vontam:

— Amikor majd százévesek leszünk, visszatérünk ehhez a kérdéshez. Velem minden oké. Egyszerűen jól érzem magam. Élvezem, hogy sehová se kell rohanni, semmit se kell tervezgetni, hogy az Őrségek most kinyújtott nyelvvel lihegnek az árnyékban.

— Én is jól érzem magam — értett egyet Szvetlána. — Ám itt csak négyen vagyunk fiatalok, vagy hát majdnem fiatalok. Julja, Tigrincs, te meg én. Mi lesz velünk száz év múlva? És háromszáz múlva?

— Meglátjuk.

— Anton, értsd meg! — Szveta könnyedén megérintette a kezemet. — Nagyon büszke vagyok arra, hogy az Őrség tagja lettem. Boldog vagyok, hogy az anyukám ismét egészséges. Nagyságrendekkel jobban élek, ez vitán fölül áll. Még azt is megértem, miért vetett alá téged a főnök annak a próbatételnek…

— Hagyjuk ezt, Szveta! — Megfogtam a kezét. — Még én is megértettem végül, pedig én aztán igazán a sűrűjében jártam. Hagyjuk ezt az egészet!

— Nekem sem áll szándékomban. — Szveta ivott egy korty bort, majd félretette az üres kelyhet. — Anton, az zavar valójában, hogy nem látok örömöt.

— Hol? — alighanem koronként meglepően lassú észjárású vagyok.

— Itt. Az Éjszakai Őrségben. A mi baráti társaságunkban. Hisz minden egyes nap számunkra egy-egy ütközet. Hol nagyobb, hol kisebb. Egy hibbant alakváltóval, egy Setét mágussal, vagy a Setét minden erőivel egyszerre. Csupa erőlködés, előretolt állak, kimeresztett szemek, készen arra, hogy testünkkel a lőrésekre vetődjünk vagy pucér seggel sündisznóba üljünk…

Fölhorkantam nevettemben.

— Szvetám, de hát mi ebben a rossz? Igen, katonák vagyunk. Mind egy szálig, Juljától Geszerig. A háború pedig nem éppen vidám dolog, ez magától értetődik. De ha meghátrálunk…

— Akkor mi lesz? — felelt egy kérdéssel Szveta. — Beköszönt az Apokalipszis? A Jó és Gonosz erői évezredeken keresztül harcoltak. Egymás torkának estek, egész emberi hadseregeket ugrasztottak egymásnak… mindezt holmi magasztos célok érdekében. De mondd meg, Anton… hát nem lettek jobbak az emberek ez idő alatt?

— De igen.

— És mi változott, amióta az Őrségek megkezdték munkájukat? Anton kedves, annyi mindenről beszéltél már nekem, meg persze nem csak te. Hogy a harcok fő tétje az emberek lelke, hogy elejét vesszük holmi tömeges pusztulással járó csatáknak. Persze, elejét vesszük. Ám az emberek továbbra is gyilkolják egymást. Sokkal jobban, mint teszem azt kétszáz évvel ezelőtt.

— Azt akarod mondani, hogy a munkánk kártékony?

— Nem. — Szveta fáradtan ingatta a fejét. — Nem akarom. Ennyire azért nem vagyok öntelt. Csak egyet akarok mondani: lehet, hogy mi valóban a Fény vagyunk. Csakhogy… Tudod, a városban hamisított fenyőfadíszek kaphatók a kereskedelemben. Kinézetre olyanok, mint az igaziak, de semmi örömet nem okoznak.

Ezt a rövid tréfát teljes komolysággal adta elő, még csak a hangszíne sem változott. A szemembe nézett.

— Érted?

— Értem.

— Igen, alighanem. A Setétek kevesebb Gonoszat eredményeznek — mondta Szveta. — Kölcsönös engedményeink: egy jótett egy gonosztettért, a gyilkosságokat engedélyező licencek meg a gyógyítások, nos… ezek minden bizonnyal igazolhatók. A Setétektől kevesebb Gonosz fakad, mint azelőtt, a mi lényünk meg eleve nem a Gonoszra hajt. És az emberek?

— Hogy jönnek ide most az emberek?

— De hisz róluk van szó! Mi védjük őket. Önfeláldozón és fáradhatatlanul. Miért van az, hogy mégsem lesz jobb nekik? Maguktól végzik a Setét dolgát. Miért? Lehet, hogy valamit menet közben elvesztettünk, Anton? Azt a hitet, amellyel a Fénypárti mágusok egész hadseregeket küldtek a halálba, s maguk is ott meneteltek az első sorokban? Azt a képességet, hogy ne csupán védeni, hanem megörvendeztetni is tudjunk? Mit érnek az erős falak, ha ezek a börtön falai? Az emberek megfeledkeztek a valódi mágiáról, az emberek nem hisznek a Setétben… ám a Fényben sem hisznek! Anton, katonák vagyunk. Igen! Ám a hadsereget csak akkor szeretik, ha háború van.

— A háború most is zajlik.

— És ki tud erről?

— Alighanem mégse csupán katonák vagyunk — mondtam. Saját törzshelyünket elhagyni nem épp kellemes dolog, de nem kínálkozott más megoldás. — Inkább huszárok: Tram-pam-pam…

— A huszárok még tudtak mosolyogni. Mi viszont már majdhogynem képtelenek vagyunk erre.

— Akkor mondd meg, mit kéne tenni! — Hirtelen megértettem, hogy az olyannyira csodásnak ígérkező nap egyszeriben sebes mélyrepülésbe fogott, és most egy régi szeméttel tömött sötét és büdös szakadékba rohan… — Mondd meg! Te vagy a Hatalmas Varázslónő, vagy legalábbis nemsokára azzá leszel. A háborúnk tábornoka. Én meg csak egy egyszerű hadnagy vagyok. Adj parancsot, de az aztán határozott parancs legyen. Mondd meg, mit tegyek?

Csak most vettem észre, hogy a nappaliban csönd honol, s mindenki bennünket hallgat. De most már úgyis mindegy volt.

— Ha úgy rendelkezel, hogy menjek az utcára Setéteket ölni? Nekivágok. Elég rosszul művelem ezt, de nagyon-nagyon fogok igyekezni! Ha úgy rendelkezel, hogy mosolyogva Jótéteményeket osztogassak az embereknek? Nekivágok. Csakhogy ki felel a Gonoszért, melynek ezáltal szabad utat adok? Jó és Gonosz, Fény és Setét — igen, egyre csak hajtogatjuk ezeket a szavakat, miközben az értelmük elmosódik, úgy lobogtatjuk őket, mintha zászlók lennének, és azzal hagyjuk, hogy ott rothadjanak meg esőben-szélben. Akkor hát adj egy új szót nékünk! Adj új lobogókat! Rendelkezz: hová menjünk és mit csináljunk?!

Remegni kezdett az ajka. Elharaptam a szót, de már túl késő.

Szvetlána zokogott, arcát a tenyerébe temetve.

De hát mit csinálok?

Vagy pedig tényleg igaz, hogy leszoktunk a mosolygásról, még egymás közt is?

Legyen bár százszor is igazam, de…

Mit ér az igazságom, ha készen állok arra, hogy akár az egész világot megvédjem, ám a mellettem lévőket nem? Lecsendesítem a gyűlöletet, de nem engedek szabad folyást a szeretetnek?

Fölpattantam, átöleltem Szvetlána vállát, s azzal magammal húztam, ki a nappaliból. A mágusok félrenéző tekintettel álltak. Meglehet, nem először láttak ilyesfajta jelenetet. Meglehet, mindent értettek.

— Anton… — Tigrincs teljesen nesztelenül bukkant föl mellettünk, megbökött, aztán kitárt valami ajtót. Tekintetében szemrehányás és váratlan megértés keverékével nézett rám. Aztán kettesben hagyott bennünket.

Egy percig mozdulatlanul álltunk, Szvetlána a vállamra borulva halkan sírdogált, én pedig vártam. Most már késő lenne bármit is mondani. Már mindent elkottyantottam, amit csak lehetett.

— Megpróbálom.

— Erre viszont nem számítottam. Bármi másra: sértettségre, válasz-kirohanásra, panaszáradatra, csak erre nem.

Szvetlána elvette könnyben ázó arcáról a tenyerét. Megrázta a fejét, elmosolyodott:

— Igazad van, Antoska. Teljes mértékben. Egyelőre csak panaszkodom és tiltakozom. Nyafogok, akár egy gyerek, és semmit sem értek. Közben meg beleütik orromat a tejbegrízbe, engedik, hogy megérintsem a tüzet, egyszóval arra várnak, hogy fölnőjek. Ezek szerint így helyes. Megpróbálom, és, adok majd új lobogókat.

— Szveta…

— Igazad van — szakított félbe. — De egy ici-pici igazságom nekem is van. Csak persze nem abban, hogy elengedtem magam a többiek előtt. A maguk módján mulatoznak. S a maguk módján harcolnak. Mára kimenőt kaptunk, és nem szabad elrontani a többiek kedvét. Megegyeztünk?

És most újból megéreztem a falat. A láthatatlan falat, amely mindig is ott fog állni köztem és Geszer között, köztem és a felsőbb vezetés tagjai közt.

Azt a falat, amit ideje lenne már fölépíteni köztünk. A mai nap során tulajdon kezemmel raktam le pár sor hideg kristálytéglát.

— Bocsáss meg, Szveta! — suttogtam. — Bocsáss meg!

— Felejtsük el! — szólt nagyon határozottan. — Inkább felejtsük el! Amíg még tudunk felejteni.

Végre körülnéztünk.

— Dolgozószoba lenne? — találgatta Szveta.

Könyvesszekrények pácolt tölgyfából, a kötetek sötét üveg mögött. Egy tekintélyes íróasztal, rajta számítógép.

— Igen.

— Tigrincs ugye egyedül él?

— Nem tudom — csóváltam a fejem. — Mifelénk nem illik kérdezősködni.

— Minden valószínűség szerint egyedül él. Legalábbis jelenleg. — Szvetlána elővett egy zsebkendőt, majd óvatosan könnyei fölszárogatásához fogott. — Jó kis háza van. Menjünk, most már úgyis mindenki kényelmetlenül érzi magát.

A fejemet ingattam:

— Alighanem megérezték, hogy nem veszekszünk.

— Nem, nem tudták. Itt minden egyes szoba le van árnyékolva, nem lehet áthatolni a falakon.

A homályba nézve én is észrevettem a falakban rejtező pislákolást.

— Most már látom. Minden egyes nappal egyre erősebbé válsz.

Szvetlána elmosolyodott, egy kicsit feszülten, de büszkeséggel telten. Megszólalt:

— Különös. Minek árnyékolnád le a falakat mindenféle akadályokkal, ha egyszer egyedül élsz?

— És ugyan minek állítanál akadályokat, ha nem vagy egyedül? — kérdeztem. Félhangosan, választ sem várva. És Szvetlána nem is felelt.

Kijöttünk a dolgozószobából, vissza a nappaliba.

A fölállás, ha éppenséggel nem is siralomházra emlékeztetett, de nem messze volt attól.

Vagy Szemjon, vagy pedig Ilja buzgólkodásának köszönhetően a szobát mocsárszagú nedvesség ülte meg. Ignát Lénával ölelkezve bánatosan tekingetett a körülötte lévőkre. Abszolút vidámságpárti volt — minden egyes megnyilatkozásában, s bármely veszekedés avagy feszültség úgy hatott rá, mintha kést forgatnának a szívében. A kártyások az egyetlen kártyalapra meredtek, amely tekintetük hatására ott rángatódzott, tekergett az asztalon, színét és értékét váltogatva… A szemmel láthatólag neheztelő Julja halkan faggatta valamiről Olgát.

— Töltene valaki? — kérdezte Szveta, miközben a kezemet fogta. — Hát nem tudjátok, hogy a hisztik ellen a legjobb gyógymód fél deci konyak?

Az ablaknál elárvultan álldogáló Tigrincs sietősen a bárszekrényhez lépett. Csak tán nem vette magára veszekedésünk kirobbanásának okát?

Szvetával fogtunk egy-egy pohár konyakot, azzal demonstratívan koccintottunk és megcsókoltuk egymást. Elkaptam Olga pillantását: nem örvendett, nem szomorkodott, hanem kifejezetten érdeklődő volt. És egy ici-picit irigykedő. Ráadásul ezt az irigységet nem a csók váltotta ki.

Egyszeriben valamiért rossz érzésem támadt.

Mintha kijöttem volna egy labirintusból, ahol azelőtt hosszú napokig és hónapokig kóboroltam. Kijöttem, hogy aztán megpillantsam a következő katakombába vivő bejáratot.

2. FEJEZET

CSAK két óra múlva nyílt módom arra, hogy négyszemközt is beszélhessek Olgával. A muri, akármilyen kényszeredettnek is tűnt Szvetlána szemében, már az udvaron folytatódott tovább. Szemjon kezelte a kerti parazsas sütőtálat, osztogatta a saslikokat, melyek oly sebesen készültek el, hogy abból egyértelmű volt: mágikus közbeavatkozás esete valószínűsíthető. Mellette pedig, az árnyékba két rekesz száraz borocska is helyet kapott.

Olga Iljával csevegett barátian, mindkettejük kezébe egy-egy saslikos nyárs és borospohár. Fájó szívvel, de muszáj volt félbeszakítanom az idillt…

— Olja, beszélnünk kell — mondtam hozzájuk lépve. Szvetlána teljesen belemerült a Tigrinccsel folytatott vitába: a lányok nagy hévvel tárgyalták ki az Őrség hagyományos újévi karneválját — a hőségről ezen témára holmi szeszélyes női logika alapján váltottak. A lehető legalkalmasabb pillanat.

— Bocsáss meg, Ilja! — A varázslónő széttárta karját. — Majd még folytatjuk, rendben? Nagyon érdekesek a nézeteid a SZU fölbomlásának okairól. Még ha nincs is igazad.

A mágus diadalmas mosollyal távozott.

— Kérdezz csak, Anton! — folytatta egyazon hangsúllyal Olga.

— Azt is tudod netán, miről kérdezlek?

— Sejtem.

Körülnéztem. Senki sem volt a közelünkben. Még tartott a vityillópiknik azon nem túl hosszú pillanata, amikor még enni és inni is akaródzik, s még nincs leterhelve sem a gyomor, sem a fej.

— Mi vár Szvetlánára?

— Nehéz a jövőben olvasni. A nagy mágusok és varázslónők jövője pedig…

— Ne vetíts, társnő! — A szemébe néztem. — Nem kéne. Elvégre mégiscsak együtt voltunk, nemde? Párban dolgoztunk. Amikor még a büntetésedet töltötted, megfosztva mindentől, ezt a testet is beleértve. Igazságosan megbüntetve.

Olga arcából egy csapásra kifutott a vér.

— Mit tudsz a vétkemről?

— Mindent.

— Honnét?

— Akárhogy is vesszük, de mégiscsak adatokkal dolgozom.

— Nincs megfelelő jogosultságod. A velem történteket soha nem rögzítették elektronikus archívumokban.

— Közvetett adatok, Olja. Láttál már vízen terjedő köröket? A kő már régen a tó fenekén lehet, az iszapba süllyedve, ám a körkörös hullámok egyre csak terjednek. Alámossák a partot, szemetet és tajtékot sodornak ki, s ha a kő elég nagy volt, még a csónakot is fölboríthatják. S a te köved aztán nagy volt. Vedd számításba, hogy igencsak sokáig álltam a parton, Olja. Álltam, és közben néztem, ahogy a hullámok lassan alámossák.

— Blöffölsz.

— Nem. Olga, mi vár Szvetára? A kiképzés mely szakasza következik?

A varázslónő egyre csak meredt rám, megfeledkezve kihűlt saslikjáról és félig üres poharáról. Következett részemről egy újabb ütés:

— Hisz te is letudtad ezt a szakaszt, nemde?

— Igen. — Úgy tűnt, végre fölhagy azzal, hogy játssza a némát. — Letudtam. Ám engem jóval lassabban készítettek föl.

— Szvetával miért ennyire sürgős?

— Senki sem föltételezte, hogy ebben az évszázadban születik még egy Hatalmas Varázslónő. Geszernek improvizálnia kellett, menet közben végezni az átigazításokat.

— Ezért kaptad vissza korábbi külsődet? Nem csupán a sikeresen elvégzett munka okán?

— De hisz magadtól is tudod mindezt! — Olga szeme vészjóslón villant. — Akkor meg minek kínzol a faggatásoddal?

— Te felügyeled Szvetlána fölkészítését? A saját tapasztalatod nyomán?

— Igen. Most elégedett vagy?

— Olga, hisz a barikád egyazon oldalán vagyunk — suttogtam.

— Akkor ne könyökölj a bajtársad rovására!

— Olga, mi a cél? Mi az, amire te képtelen voltál? Mit kell megtennie Szvetának?

— Anton — nyilvánvaló volt, hogy most zavarba jött —, hogy te mekkorát blöfföltél!

Hallgattam.

— Semmit se tudsz! Körök a víz felszínén… azt se tudod, merre nézz, hogy egyáltalán észrevedd őket!

— Tegyük föl. De a lényeget azért csak kitaláltam?

Olga beharapott ajkakkal méregetett. Aztán megcsóválta a fejét:

— Kitaláltad. Egyenes kérdésre egyenes válasz. De nem állok le magyarázkodni. Nem szabad tudnod. Nem tartozik rád.

— Tévedsz.

— Senki sem akar rosszat közülünk Szvetának — szólt élesen Olga. — Világos?

— Valójában nem is tudunk rosszat kívánni. Épp csak olykor a mi Jónk semmiben sem különbözik a Gonosztól.

— Anton, hagyjuk ezt most abba! Nincs jogom válaszolni neked. És nem kéne elrontani a többiek váratlanul jött pihenését sem.

— Mennyire véletlen? — kérdeztem behízelgőn. — Olja?

Most már összeszedte magát, s az arca kifürkészhetetlenné vált. Túlságosan is kifürkészhetetlen egy ilyen kérdéshez.

— Már így is túl sokat tudsz. — Fölemelt hangon szólalt meg, visszanyerve korábbi hatalmaskodó tónusát.

— Olja, sohase küldtek el egyszerre mindannyiunkat szabadságra. Még csak egy napra sem. Miért zavarta ki Geszer a Fénypártiakat Moszkvából?

— Nem mindenkit.

— Polina Vasziljevna és Andrej nem számít. Magad is tudod nagyon jól, hogy irodai dolgozók. A városban egyetlen járőr sem maradt!

— A Setétek is elcsendesedtek.

— És akkor?

— Anton, elég volt!

Megértettem, hogy többé egy szót sem tudok kihúzni belőle. Bólintottam:

— Rendben van, Olja. Fél évvel ezelőtt még egyenlőek voltunk, még ha ez véletlenül is adódott. Most, ahogy elnézem, ez már nem áll fönn. Bocsáss meg! Nem az én problémám, nem az én kompetenciám.

Olga bólintott. Ez olyan váratlanul ért, hogy nem hittem a szememnek.

— Na csakhogy végre megértetted.

Szórakozik velem? Vagy tényleg azt hiszi, most belenyugodtam, hogy semmibe se ártsam magam?

— Alapjáraton is nagyon találékony vagyok — mondtam. Szvetlánára néztem: nagyvidáman épp Tolikkal csacsogott.

— Ugye nem haragszol rám? — kérdezte Olga.

Megérintvén a tenyerét elmosolyodtam, és bementem a házba. Muszáj volt valamit csinálnom. Olyan erős tettvágy horgadt föl bennem hirtelen, mintha egy dzsinn lennék, akit ezeréves raboskodás után engedtek szabadon a palackból. Akármit: palotákat emelni, városokat rombolni, BASIC nyelven programozni, vagy akár keresztszemes öltésekkel kézimunkázni…

Az ajtót érintés nélkül tártam ki: a homályon keresztül löktem be. Magam se tudtam, miért. Ritkán esik meg velem, időnként, ha túl sokat iszom, vagy ha nagyon begurulok. Az elsődlegesen említett ok most nem állt fönn.

A nappaliban senki sem volt. Igazuk is van — minek a szobában ücsörögni, amikor az udvaron forró saslik és hideg bor vár, a fák hűvösében álló nyugszékekről nem is szólva.

Egy fotelbe vetettem magam. Az asztalról magamhoz vettem a poharamat — vagy Szvetáét —, aztán teletöltöttem konyakkal. Egyhajtásra kiittam, mintha bizony nem is 15 éves „Prazdnyicsnij” lett volna, hanem holmi gagyi vodka. Még egyet töltöttem.

Ebben a pillanatban lépett be Tigrincs.

— Nincs ellenedre? — kérdeztem.

— Nincs hát. — A varázslónő mellém telepedett. — Anton, rossz kedved van?

— Rá se ránts!

— Nem sétálsz egyet Szvetával?

A fejemet ingattam.

— Nem erről van szó.

— Anton, valamit rosszul tettem? A többiek elégedetlenek netán?

Őszinte csodálkozással meredtem rá.

— Ugyan már, Tigrincs! Minden csodás. Mindenkinek tetszik.

— És neked?

Az alakváltó-varázslónőben még soha azelőtt nem érzékeltem ennyi bizonytalanságot. Tetszik, avagy nem — mindenkinek úgyse lehet a szája íze szerint tenni.

— Folytatják Szvetlána fölkészítését — mondtam.

— Mire? — a leány csöppet elkomorult.

— Nem tudom. Valami olyasmire, amit Olga se tudott végigcsinálni. Valami nagyon fontos és egyszersmind nagyon veszélyes dologra.

— Akkor jó. — A poharáért nyúlt. Töltött magának, aztán megnedvesítette ajkát a konyakkal.

— Mi ebben a jó?

— Hát igen. Hogy fölkészítik, irányt szabnak. — Tigrincs valamit keresett a tekintetével, aztán hunyorítva a fal melle álló hifitoronyra nézett. — Örökké eltűnik ez a semmirekellő.

A gép föléledt, villogni kezdett. Fölhangzott a „Kind of Magic” a Queentől. Értékeltem a gesztus közvetlenségét. Elektromos ketyeréket a távolból irányítani — nem ugyaaz, mint ránézésre lyukat fúrni a falba, vagy teszem azt tűzgolyóbisokkal hessegetni el a szúnyogokat.

— Hány évig készültél az őrségbeli munkára? — kérdeztem!

— Nagyjából hétéves koromtól kezdve. Tizenhat esztendősen már akciókban is részt vettem.

— Kilenc év! Pedig neked könnyebb dolgod van, a te mágiád… veleszületett természetű. Szvetlánából meg fél-egy év alatt akarnak összecsapni egy Hatalmas Varázslónőt!

— Nem könnyű — egyezett bele a leány. — Úgy gondolod netán, hogy a főnöknek nincs igaza?

Vállat vontam. Azt hangoztatni, hogy a főnöknek nincs igaza, ugyanolyan botorság, mint letagadni, hogy a Nap Keleten kél föl. Évszázadokon, mit évszázadokon — évezredeken keresztül tanulta elkerülni a hibákat. Geszer föllépése tűnhet keménynek, vagy akár kegyetlennek is. Provokálhatja a Setéteket és gáncsot vethet a Fénypártiaknak. Mindent megtehet. Csak hibáznia nem szabad.

— Olybá tűnik, hogy túlértékeli Szvetát.

— Ugyan már! A főnök előre tervez.

— Mindent. Tudom. Nagyon jól játssza ezt az ősi játékot.

— És csak jót akar Szvetának — tette hozzá a varázslónő konokul. — Érted? Meglehet, a maga módján. Te másképp tennéd, meg én is, és Szemjon és Olga. Bármelyikünk másképp tenné. Ám mégiscsak ő irányítja az Őrséget. És erre minden joga megvan.

— Jobb rálátása van netán? — kérdeztem kajánul.

— Igen.

— És hogy állunk a szabadsággal? — Ismét töltöttem magamnak. Lehet, hogy már nem kellett volna, a fejem zúgni kezdett. — Szabadság?

— Úgy beszélsz, akár a Setétek — horkantott a leány.

— Szívesebben gondolom azt, hogy ők beszélnek úgy, mint én.

— De hát minden olyan egyszerű, Anton. — Tigrincs hozzám hajolt és a szemembe nézett. Konyakszaga volt, plusz még valami könnyed, virágos illat, aligha parfüm: az alakváltók nem szeretik az illatszereket. — Szerelmes vagy belé.

— Szeretem. Van, akit ez meglepetésként ér netán?

— És azt is tudod, hogy nemsokára az erőszintje meghaladja a tiédet.

— Ha már most meg nem haladta. — Nem hoztam szóba, ám eszembe villant, mily könnyedséggel észlelte Szveta a falakban lévő mágikus képernyőket.

— Valóban meghaladja. Összemérhetetlenné lesztek erő tekintetében. Az ő problémái érthetetlenekké válnak a számodra, s ráadásul még távoliakká is. Mellette maradva csupán holmi suta sleppnek fogod érezni magad, egy selyemfiúnak, utóbb pedig a múltba kapaszkodsz.

— Igen — bólintottam rá, majd csodálkozva konstatáltam, hogy a poharam megint üres. A háziasszony figyelő tekintete közepette újratöltöttem. — Akkor hát… nem maradok mellette. Nincs nekem erre szükségem.

— És olykor nem is kell.

Nem is sejtettem, hogy ilyen kemény is tud lenni. Arra se számítottam, hogy azon fog aggódni: vajon mindenkinek kedvére tud-e tenni s a légkör is megfelelő-e, ám ezt a maró igazságot nem vártam tőle.

— Tudom.

— Ha tudatában vagy ennek, Anton, akkor csakis egyetlenegy okod lehet arra, hogy fölháborodsz, amiért a főnök ily fokozott ütemben vonja fölfelé Szvetát.

— Elpereg az időm — mondtam. — Mint homokszemek az ujjaim közt, égből fakadó esőcseppekként.

— A te időd? A ti időtök, Anton.

— Sohasem volt a miénk valójában.

— Miért?

Tényleg, ha úgy vesszük, miért? Vállat vontam.

— Tudod, némely vadállatok képtelenek rabságban szaporodni.

— Már megint ezzel jössz! — háborodott föl a leány. — Miféle rabságról beszélsz? Örvendened kéne azon, hogy ilyen. Szvetlána a Fénypártiak büszkesége lesz. Te fedezted föl elsőként, s rád volt szükség ahhoz, hogy megmeneküljön.

— De miért? A Setéttel folytatandó soron következő ütközet kedvéért? Egy fölösleges ütközetért?

— Anton, most már tényleg úgy beszélsz, mint egy Setét. De hisz szereted őt! Hát ne követelj és ne várj semmit cserébe! Ez a Fény útja!

— Ott, hol a szeretet végződik, kezdődik a Fény s a Setét.

A leány szólni se tudott a fölháborodástól. Szomorúan ingatta a fejét. Kedvetlenül szólalt meg:

— Legalábbis megígérhetnéd…

— Attól függ, mit.

— Hogy megfontolt leszel. Hogy megbízol fölöttes társaidban.

— A felét bevállalom.

Tigrincs fölsóhajtott. Kedvetlenül ejtette ki:

— Ide figyelj, Anton… alighanem úgy véled, hogy egyáltalában nem értelek. Ez nem így van. Hisz én sem akartam alakváltó-mágus lenni. Meglehetősen komoly képességekkel bírtam a gyógyítás terén.

— Tényleg? — néztem rá csodálkozva. Soha nem gondoltam volna.

— Igen, igen — erősítette meg könnyedén a leány. — Ám amikor eljött a döntés ideje, hogy mely irányba fejlődjenek erőim, a főnök magához hívatott. Sütiztünk teázás közben. Nagyon komolyan elbeszélgettünk, akár a felnőttek, noha egészen csitri voltam, Juljánál is fiatalabb. Arról, mire is van szüksége a Fénynek, kiben van hiány az őrségnél, s én mit érhetek el. S abban maradtunk, hogy a harci transzformációs képességeimet kell fejlesztenem, akár minden más rovására is. Eleinte nagyon nem tetszett. Tudod, mennyire fájdalmas átváltozni?

— Tigrissé?

— Nem, tigrissé nem nagy ügy, visszaalakulni nehéz. De kibírtam. Azért, mert hittem a főnöknek, mert megértettem, hogy így helyes.

— És most?

— Most már örülök — felelte hévvel a leány. — Ahogy elképzelem, mitől lettem volna megfosztva, s mivel foglalkoznék most. Mindenféle füvecskék, igézetek, elferdült pszichomezőkkel való veszkődés, fekete förgetegek és bűvöletek semlegesítése…

— Vér, fájdalom, félelem, halál — szólaltam meg fennhangon. — Egyidejű harc a valóság két-három síkján. Kitérni a tűz elől, vért kortyolni, sok vihart látni.

— Ez háború.

— Igen, bizonyára az. De pont neked kell az élen járni?

— Valakinek csak kell. És, végső soron, ilyen házam se lenne különben. — Tigrincs körbemutatott kezével a szobán. — Magad is tudod, gyógyítással nem lehet sokat keresni. Ha teljes gőzzel gyógyítasz, másvalaki meg nekiáll megállás nélkül gyilkolászni.

— Jó itt — jegyeztem meg egyetértőn. — Gyakran szoktál itt tartózkodni?

— Mikor hogy.

— Az a sejtésem, hogy nemigen. Egyik ügyeletet a másik után vállalod el, pont a sűrűjébe mászol.

— Ez az én utam.

Bólintottam. Végül is mi vagyok én? Megszólaltam:

— Igen, igazad van. Alighanem elfáradtam. Ezért hordok össze mindenféle badarságot.

Tigrincs gyanakvón pillantott rám, nyilvánvalóan csodálkozott gyors kapitulációmon.

— A poharammal kell maradnom — tettem hozzá. — Alaposan be kell rúgnom egymagamban, hogy az asztal alá csúszva aludjak el, s fejfájással ébredjek. Akkor rögtön megkönnyebbülök.

— Nosza! — szólalt meg hangjában árnyalatnyi figyelmességgel a varázslónő. — Hisz mi másért jöttünk volna itt össze? A bárszekrény nyitva van, válassz ízlésed szerint! Vagy pedig menjünk ki a többiekhez! Netán maradjak veled társaságnak?

— Nem, inkább egymagam leszek — mondtam, megpaskolva a hasas palackot. — Ocsmány dolog lesz, harapnivaló és társaság nélkül. Ha fürödni mentek, nézz rám! Hátha még képes leszek mozogni…

— Megbeszéltük.

Elmosolyodott, és kiment a szobából. Egyedül maradtam, már ha nem tekintjük társaságnak az üveg örmény konyakot, amiről időnként szeretem azt hinni, hogy tényleg jó cimbora…

Fölöttébb derék leány. Derék és jóravaló mindahány, társaim-barátaim az Őrségnél. Most is hallom hangjukat a „Kvínek” zenéjén keresztül, és ez jóleső érzéssel tölt el. Sokukkal nagyon jóban vagyok, másokkal kevésbé. Közülük azonban biztos, hogy nincs és nem is lesz ellenségem. Együtt menetelünk, és együtt is fogunk, s csakis egy oknál fogva veszíthetjük el egymást.

De hát akkor végül is miért vagyok elégedetlen a történtekkel? Csakis én egyedül — Olga és Tigrincs is helyeslik a főnök tetteit, a többiekről nem is szólva, akik kertelés nélkül csatlakoznának ebbéli véleményükhöz.

Tényleg elvesztettem volna tárgyilagosságomat?

Alighanem.

Kihörpintettem a konyakot és belenéztem a homályba, idegen, oktalan életek bágyadt fényeire figyelve.

A nappaliban három szúnyogot, két legyet, a sarokban pedig, egész a plafon alatt egy pókocskát észleltem.

Ujjaim moccintásával gyúrtam egy parányi, két milliméter átmérőjű tűzlabdacsot. Megcéloztam a pókot — a bemelegítéshez jobb, ha mozdulatlan célpontot választunk —, s azzal útnak indítottam a tűzgolyóbist.

Erkölcsileg semmi kivetni valót nem találtam a viselkedésemben. Nem vagyunk buddhisták, legalábbis Oroszországban a Másfélék többsége nem az. Húst eszünk, legyeket és szúnyogokat csapunk agyon, a csótányokat pedig, eltapossuk; ha lusták vagyunk havonta új távoltartó igézetekre szert tenni, a rovarok gyorsan immúnisak lesznek a mágiára.

Nincs ebben semmi erkölcstelenség. Csak hát mondhatni közröhej tárgya a „tűzgolyóbissal szúnyog ellen” hozzáállás. Ez az Őrség tanfolyamaira járó gyerekek kedvenc mulatsága, bármely korosztályról legyen szó. Véleményem szerint a Setétek is ugyanezzel szórakoznak, csakhogy ők nem tesznek különbséget egy légy és egy veréb, egy szúnyog és egy kutya között.

A pókot rögtön fölperzseltem. A kókadt szúnyogok sem okoztak különösebb gondot.

Minden egyes győzelmemet egy-egy pohár konyakkal jutalmaztam, miután koccintottam a szolgálatkész palackkal. Aztán a legyekre kerítettem sort — de vagy az alkohol tengett túl immár a véremben, vagy a legyek eleve fogékonyabbak voltak a tüzes pöttyök érkezésére. Az elsőre négy töltetet is elpazaroltam, de legalább sikerült a célt tévesztett lövedékeket idejében megsemmisítettem. A másodikat a hatodik tűzgolyóbissal szedtem le, miközben sikerült két apró gömbvillámot röpítenem a falmenti üvegezett polcba.

— Nem jól van ez így — sajnálkoztam a konyak maradékát vedelve. Fölkeltem, mire a szoba megmozdult alattam. Az üvegezett polchoz léptem, melyben fekete bársony előtt kardok függtek. Első ránézésre úgy 15-16. századiak, Németföldről. A megvilágítás ki volt kapcsolva, így nem is próbálkoztam a pontosabb kormeghatározással. Az üvegben apró kürtőket fedeztem föl, de magukat a kardokat nem rongáltam meg.

Egy ideig azon filóztam, miképp tudnám helyrehozni botlásomat, de semmi jobb nem jutott eszembe, mint hogy visszaillesszem helyére az elpárolgott és a szobában szerteszóródott üveget. E művelet jóval megerőltetőbb volt, mint ha az egész üveget szétbontom, hogy aztán újraalkossam.

Ezek után a bárszekrényre vetettem magam. A konyakot valahogy már nem kívántam. Viszont egy üvegcse mexikói kávélikőr mondhatni a megfelelő áthidaló megoldásnak kínálta magát a lerészegedésre és fölélénkülésre irányuló vágyam közt. Kávé is meg szesz is — s mindez egy palackban…

Megfordultam és a fotelomban Szemjont fedeztem föl.

— Mindenki a tóra ment — közölte a mágus.

— Mindjárt — ígértem, felé közeledve. — Mind-jár-vást.

— Tedd le az üveget! — tanácsolta Szemjon.

— Miért? — érdeklődtem. De az üveget azért letettem.

Szemjon figyelmesen a szemembe nézett. Az akadályok nem léptek működésbe, a fondorlatot pedig túl későn vettem észre. Megpróbáltam félrenézni, de nem sikerült.

— Rohadék — leheltem, miközben háromrét görnyedtem.

— Irány a folyosó, aztán meg jobbra! — kiáltotta utánam Szemjon. Tekintete továbbra is a hátamba fúródott, láthatatlan fonalként kígyózva a nyomomban.

Sikerült futva elérnem a vécét. Vagy öt perc múltán gyötrőm is fölbukkant.

— Jobban vagy?

— Igen — feleltem nehezen lélegezve. Fölkeltem térdeplő helyzetemből, aztán fejemet a mosdókagylóba tartottam. Szemjon némán megnyitotta a csapot, miközben a hátamat paskolgatta:

— Lazulj el! A népi gyógymódokkal kezdtük, de…

A testemen egy forró hullám futott végig. Fölnyögtem, de többé már nem álltam neki háborogni. A bárgyúság érzete már rég elmúlt, s épp a másnaposság maradéka távozott belőlem.

— Mit csinálsz? — kérdeztem elhalón.

— Besegítek kicsit a májadnak. Nyelj be egy kis vodkát, s meglásd, megkönnyebbülsz.

Tényleg segített.

Öt perc múlva már saját lábamon távoztam a vécéből, leizzadva, nyirkosan, vöröslő arccal, ám abszolút józanul. És még holmi számonkérősdihez is kedvem szottyant.

— De hát minek avatkoztál bele? Be akartam rúgni, és be is rúgtam.

— Fiatalság… — Szemjon szemrehányón csóválta a fejét. — Be akartunk rúgni, mi?! Ugyan ki rúg be a konyaktól? Ráadásul bor után, méghozzá ily gyors egymásutánban, fél litert félóra alatt: Egyszer Száska Kuprinnal elhatároztuk, hogy berúgunk.

— Miféle Száskával?

— Hát azzal a bizonyossal, az íróval.[44] Csak akkor még nem írogatott. Hát be is rúgtunk emberesen, amúgy kulturáltan, agyba-főbe darvadoztunk, táncoltunk az asztal tetején, lődöztünk a plafonba, züllöttség magasiskolája meg minden.

— Miért, tán ő is Másféle volt?

— Száska? Nem, de jó cimbora volt. Megittunk egy negyeddel, a gimnazista lányokat pedig pezsgővel itattuk le.

Nagy keservesen leroskadtam a díványra. Nyeltem egyet, aztán az üres üvegre néztem — és újból hányingerem támadt.

— És egy negyedtől be is rúgtatok?

— Egy negyed vödörtől?… Hát hogyne rúgtunk volna be? — csodálkozott rám Szemjon. — Be lehet rúgni, Anton. Ha nagyon muszáj. Csakhogy vodkától kell berúgni. A konyak, a bor… mindez a szívhez szól.

— És a vodka mire való?

— A lélekhez. Ha már nagyon, de nagyon fáj.

Enyhe szemrehányással nézett rám — nevetséges kis mágus ravaszkás arccal, meg a nevetséges kis visszaemlékezéseivel nagy emberekre és nagy csatákra.

— Nincs igazam — ismertem be. — Köszönöm, hogy segítettél.

— Semmiség, öregem. Volt már úgy, hogy a druszádat egy este háromszor is kijózanítottam. Igaz, ott inni kellett, de nem volt szabad berúgni, így kívánta az ügy.

— A druszámat? Csak tán nem Csehovot?

— Nem, ugyan már. Ez egy másik Anton volt, a mieink közül való. Elesett a Távol-Keleten, amikor a szamurájok… — Szemjon lemondón legyintett a kezével és elhallgatott. Aztán majdhogynem gyöngéden megszólalt: — Ne siess! Este majd szépen bepótolunk mindent, kulturáltan. Most viszont érjük utol a srácokat! Gyerünk, Anton!

Engedelmesen kiléptem a házból Szemjon nyomában. Megpillantottam Szvetát. Egy nyugszékben üldögélt, fürdőruhában és tarka szoknyában — vagy inkább egy darab szövetben a csípője körül.

— Minden rendben? — kérdezte enyhe csodálkozással a hangjában.

— A legteljesebb mértékben. Valahogy nem jött be a saslik nekem.

Szvetlána merőn nézett rám. Ám szemre a szürkés arcszínen és a nedves hajon kívül semmi sem árulkodott hirtelen lerészegedésemről.

— Meg kéne nézetned a hasnyálmirigyedet.

— Minden rendben — mondta gyorsan Szemjon. — Hidd el nekem, én is foglalkoztam gyógyítással. A hőség, a savanyú bor, a zsíros saslik: íme a kiváltó okok. Mos leginkább egy kis pancsolásra van szüksége, ha pedig lehűl a levegő, este bevágunk egy üveggel. Gyógyításilag ennyi az egész.

Szveta fölkelt, majd hozzám lépve együttérzőn a szemembe nézett.

— Mi lenne, ha csak elüldögélnénk itt? Főzök egy erős teát.

Alighanem igaza van. Jó lenne. Csak úgy üldögélni. Kettesben. Teázgatni. Beszélni avagy hallgatni. De hisz ez annyira nem is fontos. Olykor csak ránézni, vagy még csak nem is nézni. Hallgatni a lélegzését — vagy befogni a fülem. Csupán annak tudatában lenni, hogy egymással vagyunk. Mi ketten, nem pedig az Éjszakai Őrség baráti kollektívája. És hogy azért vagyunk ketten, mert így akarjuk, nem pedig a Geszer által kijelölt program alapján.

Csak tán nem felejtettem el valóban mosolyogni?

Kicsit ingattam a fejem. Aztán arcom felszínére erőltettem egy félénk, nemakarom-szerű mosolyt.

— Induljunk! Egyelőre még nem vagyok holmi mágikus háborúk kiérdemesült trottya. Menjünk, Szveta!

Szemjon már előresietett, de valahogy megéreztem, hogy rám kacsintott. Méghozzá helyeslőleg.

Az éjszaka nem hozta meg a várva várt lehűlést, viszont legalább a rekkenő hőségtől megszabadított. Este 6-7 óra felé a társaság apró csoportocskákra oszlott. A tónál csupán a fáradhatatlan Ignát maradt Lénával, s akármilyen furcsa is — Olgával. Tigrincs Juljával az erdőben kószált. A többiek szétoszlottak a házban meg a kapcsolt részeken.

Mi Szemjonnal az első emeleti nagy lodzsát szálltuk meg. Kényelmesen megvoltunk, a szellő is jobban fújdogált itt, ráadásul a nagy hőségben fölbecsülhetetlen szolgálatot nyújtó fonott bútorokban üldögélhettünk.

— Number one — szólt Szemjon, miközben a Danone Kids joghurtreklámmal ellátott polietilén tasakból egy üveg vodkát húzott elő. — Szmirnovka.

— Biztos vagy benne? — kérdeztem kételkedve. Vodka terén nem számítottam magam valami nagy szakértőnek.

— Második évszázada ezt iszom. Márpedig azelőtt jóval rosszabb volt, nekem elhiheted.

Az üveg nyomában két metszett pohár is előkerült, meg egy kétliteres befőttesüveg, melynek bádogfedele alatt apró uborkák vártak sorukra, végül pedig egy nagy zacskó savanyúkáposzta.

— És a kísérő? — kérdeztem.

— Vodkához nem dukál kísérő, fiacskám — csóválta fejét Szemjon. — Max. holmi vodkautánzathoz.

— A jó pap is…

— Nem kell ahhoz holtig élni, hamarébb is kitanulod. És a vodkával kapcsolatban ne legyenek kétségeid, Csernogolovka településről való, a felügyeletem alatt álló területről. Az ottani üzemben dolgozik egy afféle javasember… apró, de annál aljasabb csodatévő. Ő lát el engem a megfelelő termékkel.

— Aprópénzre váltod a tudásod — kockáztattam meg.

— Nem adom el magam. Sőt, pénzzel fizetek mindezért. Minden becsületes úton folyik, ez a mi privát kapcsolatunk, nem pedig az őrségek dolga.

Szemjon ügyes mozdulattal letekerte az üvegcse kupakját, aztán mindkettőnknek töltött félpohárnyit. A szatyor egész nap a verandán állt, ám a vodka hideg maradt.

— Az egészségre? — javasoltam.

— Az még korai. Miránk!

Tényleg mesteri módon józanított ki egy csapásra, s vélhetően nem csupán az alkoholt távolította el a véremből, hanem az anyagcsere valamennyi végtermékét. Rezzenés nélkül hajtottam le a félpohárnyi adagot, és csodálkozva konstatáltam, hogy a vodka nem csupán téli fagy idején tud kellemes lenni, de nyári hőség után is.

— Nos hát… — Szemjon elégedetten krákogott egyet, aztán kényelmesen elterpeszkedett. — Ne felejtsek el szólni Tigrincsnek: üdvös lenne ide hintaágyakat telepíteni.

Előhúzta a maga baljós Jáva cigarettásdobozát, azzal rágyújtott. Helytelenítő pillantásomat elcsípve jónak látta tudomásomra hozni:

— Akkor is ezt fogom szívni. Saját országom patriótája lennék, vagy mi.

— Én meg a saját egészségemé — dörmögtem válaszul.

Szemjon hümmögött.

— Egyszer vendégségbe invitált egy ismerős külföldi — kezdett bele mondókájába.

— Tán biz’ régen esett meg? — kérdeztem önkéntelenül is átvéve a stílust.

— Nem annyira rég, tavaly. Azért hívott meg, hogy megtanuljon orosz módi szerint inni. A Pentában lakott. Hozzám csapódott egy alkalmi barátnő meg a fivére… épp akkor értem vissza a zónából, nem volt mit tenni, így hát mi mentünk.

Elképzeltem magam előtt ezt a társaságot és a fejemet, csóváltam:

— És beengedtek benneteket?

— Be.

— Bevetetted a mágiádat?

— Nem, hanem külföldi barátunk vetette be a pénzét. Vodkával és harapnivalóval is alaposan fölszerelte magát: április 30-án kezdtünk inni, és május 2-án hagytuk abba. Addig be sem engedtük a szobalányt, de még a tévét se kapcsoltuk ki.

Elnéztem Szemjont gyűrött kockás ingében (természetesen hazai termék), kopott török farmerében meg az elnyűtt cseh szandáljában — mit ne mondjak, nem kellett nagyon megerőltetnem magam ahhoz, hogy elképzeljem, amint csapolt sört iszik egy háromliteres pléhhordóból… Viszont a Pentában valahogy nehezebben tudtam elképzelni.

— Szörnyetegek — szóltam érzéssel.

— Ugyan miért? A cimborának nagyon tetszett. Azt mondta, végre érti már, miben testesül meg az igazi orosz iszákosság.

— És miben?

— Amikor reggel fölébredsz, és körös-körül csak szürkeséget látsz. Az ég szürke, a Nap szürke, a város is szürke, az emberek is szürkék, s a gondolatok is szürkék. Az egyetlen kiút pedig: hogy újra inni kell. Akkor aztán megkönnyebbülsz. És a színek is visszatérnek.

— Érdekes egy külföldi lehetett.

— Na ne mondd!

Szemjon újból töltött, ezúttal egy kicsit kevesebbet. Elgondolkodott, aztán csurig töltötte a poharakat.

— Igyunk hát, öreg harcos! Igyunk arra, hogy nekünk ne kelljen azért inni, hogy az eget kéknek lássuk, a Napot sárgának, a várost pedig színesnek! Igyunk erre! Bejáratosak vagyunk a homályba, és ott látjuk, hogy a világ fonákja belülről nem olyan, mint azt a többiek hiszik. De hisz vélhetőleg nem csupán ez a fonák létezik. Az élénk színekre!

Teljesen bezsongva lehúztam egy fél pohárral.

— Ne sumákolj, te gyerek! — szólt rám előbbi hangnemével Szemjon.

Kiittam fenékig. Aztán bekaptam egy marék hersegő, édeskés savanyúkáposztát. Megkérdeztem:

— Szemjon, miért viselkedsz így? Miért kell neked ez a manír, ez az imázs?

— Túl magasak nekem ezek a fogalmak, nem is értjük igazán mink aztat.

— De mégis?

— Így könnyebb, Antoska. Mindenki úgy védekezik, ahogy tud. Én… így.

— Mit tegyek, Szemjon? — kérdeztem. Mindenféle magyarázkodás nélkül.

— Tedd azt, ami a dolgod!

— És ha nem akarom azt tenni, ami a dolgom? Ha a mi fényesnél is fényesebb igazságunk, a mi járőri becsületszavunk és a mi nagy-nagy csudás jószándékunk egyszerűen megfojtanak?

— Egyet érts meg, Anton! — A mágus félbeharapott egy ropogós uborkát. — Már rég illett volna fölfognod, de egyre csak az ócskavasaiddal szöszmötöltél. A mi igazságunk, legyen akármily hatalmas és Fénypárti, számtalan apró igazságocskából áll össze. Még ha Geszer százannyira bölcs is, és akkora tapasztalattal bír, amiről nem is álmodhatnál. De ráadásképp még egy mágikus úton begyógyított aranyérrel is büszkélkedhet, némi Ödipusz-komplexussal egyetemben, és megvan az a jó szokása, hogy a régi, bevált módszereket újrahangszereli. Mindezt csak példaképp mondtam, soha nem ártottam magam a dolgaiba, mégiscsak a felettesem.

Egy újabb cigit halászott elő, ám ezúttal már nem kockáztattam meg a tiltakozást.

— Mert hát tulajdonképp mi itten a lényeg, Anton? Fiatal srác vagy, bekerültél az Őrségbe és menten megörültél.

3. FEJEZET

NAGYON korán ébredtem. Csönd honolt, a dácsák élő csöndje — végre-valahára hűs reggeli szellősuhogással. Csakhogy ez sem örvendeztetett meg különösebben. Ágyneműm nyirkos volt az izzadságtól, a fejem pedig hasogatott. A szomszéd ágyról — hármunkra jutott egy szoba — Szemjon egyhangú horkolása hallatszott. Egyenest a padlón, takaróba csavarodva Tolik aludt: a fölajánlott függőágyat visszautasította, mondván, hogy sajog a ’76-ban, valami bunyó során megsérült háta, és jobb, ha kemény felületen fekszik.

Tarkóm köré font tenyerekkel ültem föl az ágyban, hogy szét ne essek, annyira kivoltam. Az éjjeliszekrényre pillantva meglepődve fedeztem föl két aszpirint és egy üvegcse Borzsomi ásványvizet. Vajon ki lehetett e jótét lélek?

Tegnap este három üveggel ittunk meg ketten. Aztán jött oda Tolik. Aztán még valaki, bor-utánpótlással. De bort már nem ittam. Annyi eszem még maradt.

Bevettem az aszpirint fél üveg ásványvízzel, aztán bambán magam elé meredve ücsörögtem, várva a gyógyszer hatását. A fájdalom csak nem akart elmúlni. Úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább.

— Szemjon — hívtam hörögve. — Szemjon!

A mágus fölnyitotta egyik szemét. Elég jó bőrben volt. Mintha bizony nem ivott volna jóval többet nálam. Lám, mit tesz az évszázados gyakorlat.

— A fejem, szedd le…

— Momentán nincs kéznél balta — dörmögte a mágus.

— Eridj már! — nyögtem. — A fájdalmat szednéd le.

— Anton, kérlek, tán nem önszántunkból ittunk? Senki sem kényszerített rá, igaz? Nemde örömet leltünk benne?

A másik oldalára fordult.

Megértettem, hogy Szemjontól nem várhatok írt a bajomra. És összességében még igaza is volt, csakhogy már, nem bírtam tovább türtőztetni magam. Lábammal kitapogattam az edzőcipőmet, átléptem az alvó Tolik fölött és kievickéltem a szobából.

Két szoba állt a vendégek rendelkezésére, ám a másik ajtaját zárva találtam. A folyosó végén azonban, a háziasszony hálószobája nyitva volt. Miután fölködlöttek bennem Tigrincs szavai önnön gyógyító képességeiről, gondolkodás nélkül benyomultam.

Hát, ahogy elnézem, ma minden összeesküdött ellenem. Nem találtam bent. Sejtéseimmel ellentétben Ignátot sem leltem odabent Lénával. Tigrincs Juljával aludt. A kislány úgy alukált, hogy közben gyermeki módon kezét-lábát lelógatta az ágyról.

Most már mindegy volt számomra, kitől is kérjek segítséget. Odaóvakodván leguggoltam a széles ágy mellé, majd suttogva hívogatni kezdtem:

— Julja, Juljenyka…

A kislány kinyitotta szemét, párat pislogott. És együttérzőn megkérdezte:

— Másnaposság?

— Igen. — Bólintani nem mertem, mert a fejemben mintha épp egy kisebbfajta gránát robbant volna.

— Ühüm?

Becsukta a szemét, és szerintem újból elaludt, miközben átfogta a nyakamat. Pár másodpercig semmi nem történt, aztán a fájdalom rohamosan kezdett csökkenni. Mintha a tarkómon egy rejtekcsapot nyitottak volna meg, melyen keresztül az ott fölgyűlt zubogó méreg szépen lecsorog.

— Köszönöm — suttogtam elhalón. — Juljenyka, köszönöm.

— Ne vedelj annyit: minek iszik, aki nem bírja? — mormolta a kislány és azzal szuszogni kezdett: tisztára mintha egy pillanat alatt átkapcsolta volna magát munka üzemmódból alvásdiba. Erre csak a gyerekek és a számítógépek képesek.

Fölkelvén lelkesülten érzékeltem, hogy a világ újból kiszínesedett. Szemjonnak persze igaza van. Felelősséggel kell bírni. Ám olykor egyszerűen nincs erőm erre, egyáltalán nincs. Körülnéztem a szobában. A háló egészében a bézs árnyalatai uralkodtak, még a bukóablak üvege is kissé színezve volt, a hifitorony óarany, a padlón fekvő szőnyeg pedig bolyhos, világosbarna.

Összességében nem rossz. Ide persze nem hívtak át.

Halkan az ajtóhoz lopództam, és amikor már jóformán kint voltam, hallottam meg Julja hangját:

— Kapok egy Snickerst, rendben?

— Akár kettőt — egyeztem bele.

Vissza is fekhettem volna, ám az ágyneművel kapcsolatos emlékeim meglehetősen kellemetlenek voltak. Mintha elég lenne lefeküdnöm — s a párnában rejtőző fájdalom újból rám vetné magát… Épp csak benéztem a szobába, fölkaptam a farmeromat és az inget, s a küszöbön állva fölöltöztem.

Tényleg mindenki alszik? Tigrincs kint kóborol valahol, s biztos akad olyan is, aki egy üveg itóka társaságában reggelig is elcsevegett.

Az első emeleten volt még egy kis hall, ahol Danyilát meg a tudományos részlegnél dolgozó Násztyát vettem észre, amint békésen alszanak egy kanapén, úgyhogy sietősen visszahúzódtam. Megcsóváltam a fejem: Danyilának volt egy nagyon kedves, szimpatikus felesége, Násztyának pedig egy idősebb férje, aki fülig szerelmes volt belé.

Bár, meg kell hagyni, hogy csak emberek voltak.

Mi pedig — Másfélék, a Fény önkéntesei. De hát nincs mit tenni, az erkölcsünk is eltérő. Tisztára mint a fronton, holmi harctéri románcok és ápolónők világában, akik nem csupán a kórházi ágyban vigasztalják a tiszti és sorkatonai állományt… A háborúban túlságosan élesen érzed az élet ízét.

Mindezeken fölül a könyvtárszoba is itt helyezkedett el. Benne Garikot és Faridot fedeztem föl. Na ők aztán tuti, hogy átdumálták az egész éjszakát egy üveg pia mellett, mellesleg szólván nem is egy üvegről lehetett szó… És egyenest a karosszékekben aludtak el, vélhetően nem is olyan rég: Farid előtt az asztalon egy picit még füstölgött a pipája. A padlón stócokban álltak a polcokról leszedett könyvek. Valamiről hosszadalmasan vitatkozhattak, érvelés gyanánt írókat és költőket sorakoztattak föl, meg filozófusokat és történészeket.

Lefelé indultam a fából való csigalépcsőn. Csak akad már valaki, akivel megoszthatom e csendes reggel örömét?

A nappaliban is aludt mindenki. A konyhába pillantva se találtam senkit, kivéve egy a sarokba húzódó kutyát.

— Föléledtél? — kérdeztem.

A terrier kivicsorította a fogát és panaszosan nyüszíteni kezdett.

— De hát mégis, ugyan ki kért meg arra tegnap, hogy harcba szállj? — A kutya mellé guggoltam. Elvettem egy darab kolbászt az asztalról: a jól nevelt állat egymaga nem vállalkozott ilyesmire. — Fogd!

Az állat pofája a tenyerem fölött csattant, és a kolbász egy harapásra eltűnt.

— Légy jó: amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten — magyaráztam. — És ne kucorogj a sarokban!

Nem, de most tényleg — csak lelek már ébren valakit.

Magamhoz vettem egy darabka kolbászt. Miközben elrágcsáltam, keresztülmentem a nappalin és benéztem a dolgozószobába.

Itt is aludt mindenki.

A sarokkanapé még kihúzott állapotában is keskenynek bizonyult. Ezért aztán fölöttébb szorosan feküdtek egymás mellett. Ignát középütt, szétvetett izmos karjaival, édesdeden mosolyogva. Léna a bal oldalához simult, egyik kezével Ignát dús szőke sörényébe kapaszkodva, a másikat pedig átvetette a fiú mellkasán, rá a mi kis donjuanunk másik partnernőjére. Szvetlána arcát valahova Ignát borotvált hónaljához fúrta, keze pedig a félig lecsúszott takaró alá nyúlt.

Nagyon alaposan és óvatosan csuktam be az ajtót.

A kis étterem barátságos volt. A Tengeri Farkas, amiképp neve is sugallta, elsősorban halételeiről volt híres, no meg a szimpi „hajós” enteriőrjéről. Ráadásul egész közel volt a metróhoz. Márpedig ez a nem épp elhanyagolható szempont volt a csenevész középosztály számára, mely ugyan olykor rászánta magát, hogy étterembe is elmenjen, ám a taxin már spórolt.

Ez a kuncsaft kocsin érkezett — öregecske, de jó karban lévő ezerhatos Zsigulin. A gyakorlott pincérszem jóval fizetőképesebbnek ítélte a férfit, mint azt a kocsija alapján gondolni lehetett volna. A nyugalom, mellyel a drága dán vodkát kortyolta, és sem az ára iránt nem érdeklődött, sem pedig a közlekedésrendészettel való találkozásból adódó esetleges problémák miatt nem aggódott, csak megerősítette ebbéli hitében.

Amikor a pincér kihozta a tokhalat, a férfi egy pillanatra rápillantott. Azelőtt csak üldögélt és egy fogvájót húzogatott az abroszon, vagy az olajmécses lángjába meredt, most viszont hirtelen fölnézett.

A pincér senkinek sem mesélte el, mit látott e pillanatban. Úgy tűnt, mintha két villogó kútba tekintett volna. Olyannyira vakítottak, mint amikor a Fény megéget és nem lehet megkülönböztetni a Setéttől.

— Köszönöm — szólt a vendég.

A pincér távozott, miközben alig tudta türtőztetni magát, hogy föl ne gyorsítsa járását. Azt ismételgette magában: ezek csupán az étterem barátságos félhomályában tükröződő lámpák visszfényei. Csupán holmi visszfények vetültek előnytelenül a vendég szemeire a sötétben.

Borisz Ignatyjevics tovább ücsörgött, fogpiszkálókat tördelve. A tokhal kihűlt, a vodka pedig megmelegedett a kristályüvegcsében. A vastag hajókötelek képezte válaszfal mögött, az ál-kormánykerekeken és vitorla-utánzatokon túl egy nagy társaság ünnepelte valaki születésnapját — csak úgy röpködtek a fölköszöntések, szidták a meleget, az adókat meg valamiféle „helytelen” banditákat.

Geszer, az Éjszakai Őrség moszkvai részlegének vezetője, várt.

Az udvaron maradt kutyák láttamra eliszkoltak. A „freeze”-ből alaposan kijutott nekik. A testük nem akart engedelmeskedni, nem tudtak lélegezni és ugatni, a nyál is megfagyott a pofájukban, a levegő meg mintha egy lázas beteg súlyos tenyerének érintésével nyomasztana.

A lelkük ellenben él.

Jól megjárták szegény kutyuskák. A kapu félig tárva, kilépvén rajta megálltam; magam sem tudtam, hova, de hova megyek, és tulajdonképp mihez is akarok kezdeni.

De hát végső soron… nem mindegy?

Nem volt bennem sértődöttség. A fájdalom is elmúlt. Soha nem kerültünk intim közelségbe egymással. Ráadásul én magam iparkodtam azon, hogy akadályokat helyezzek ennek útjába. Elvégre nem a pillanatnak élek, mindent egyszerre és örökre akarok.

Kitapogattam övemen a discmant, aztán véletlen üzemmódba kapcsoltam. Ez mindig bejön. Talán azért, mert Tigrincshez hasonlóan réges-rég uralom az egyszerűbb elektronikai eszközöket — magam előtt is észrevétlenül?

Ki a bűnös, hogy elfáradtál?

Hogy nem lelted meg azt, amire annyira vágytál?

Mindent elvesztettél, amit kerestél,

Az egekbe emelkedtél — és leestél?

S kinek a vétke, hogy egyik nap múlik a másik után,

Életed idegen útra téved,

S a házad magányos lett,

Az ablakod mögött üresség honol,

A fény kialszik, a hangok elhalnak,

S a kezek új kín után nyúlnak,

S ha múlik fájdalmad —

Az csak egy újabb baj közeledtét jelzi.

Én magam vágytam erre. Erre törekedtem. És most már nincs kire-miért szemrehányást tennem. Ahelyett, hogy egész tegnapi estémet Szemjonnal töltöm, a Jó és Gonosz világméretű szembenállásának problematikáját megvitatandó, Szvetával kellett volna maradnom. Inkább a magamét védelmeztem volna, mint hogy Geszerre és Olgára fenekedjem ravaszdi igazságuk miatt. És nem lett volna szabad, soha nem lenne szabad arra gondolnom, hogy a győzelem képtelenség.

Elég csak erre gondolni — és máris vesztettél.

Ki a bűnös, mondd csak, testvér,

Az egyik házas, a másik gazdag,

Az egyik nevetséges, a másik szerelmes,

Az egyik ostoba, a másik ellenséged,

S kinek a vétke, hogy ott és itt

Egymásra várnak és az élteti őket,

Ám a nappal unalmas, az éj üres,

A meleg helyek elfeledvék,

A fény kialszik, a hangok elhalnak,

S a kezek új kín után nyúlnak,

S ha múlik fájdalmad —

Az csak egy újabb baj közeledtét jelzi.

Ki a bűnös és mi a titka annak,

Hogy nincs bánat és nincs öröm,

Kudarc nélkül nincs győzelem

S a sikerek és bajok számlája egyenlő.

S kinek a vétke, hogy egyedül vagy,

S egyetlen életed is oly hosszú,

És oly unalmas, te meg egyre vársz,

Hogy valamikor majd meghalsz.

— Na nem — suttogtam, levéve a fülhallgatót. — Ezt aztán leshetitek.

Oly sokáig tanítottak bennünket — mindig csak adni és cserébe semmit se kérni. Minden lépés — akárha tűzharcba szállnánk, minden tekintet legyen nemes és bölcs, egyetlen üres gondolat, egyetlen vétkes szándék sem megengedett. Hisz mi — Másfélék vagyunk. A tömeg fölé magasodtunk, kibontottuk feddhetetlen tisztaságú lobogóinkat, kifényesítettük bőrcsizmáinkat, s fölhúztuk fehér kesztyűinket. Ó igen, a mi kis világunkban majdhogynem bármit megengedünk magunknak. Bármily tettre keríthetünk fölmentést, becsületeset és magasztosát. Egyedülálló mutatvány: először adódik úgy, hogy az arénában talpig fehérben mutatkozunk, mindenki más körülöttünk pedig — nyakig szarban van.

Unom!

Tüzes szív, tiszta kezek, hideg fő… Nem volt véletlen, hogy a forradalom és polgárháború alatt a Fénypártiak majdnem teljes egészében a CSEKA-hoz csapódtak. Azokat meg, akik nem csatlakoztak, legnagyobbrészt elveszejtették. A Setétek kezétől hullottak el, de még inkább azokétól, akiket védelmeztek. Emberi kezektől. Az emberi ostobaság, aljasság, gyávaság, képmutatás, irigység okozta vesztüket. Tüzes szív, tiszta kezek. A fej meg csak maradjon hideg! Másképp nem lehet. Viszont a többivel nem értek egyet. Inkább a szív maradjon tiszta, a kezek pedig — tüzesek. Én jobb szeretem így!

— Nem akarlak védelmezni benneteket — szóltam bele az erdei reggel csöndjébe. — Nem akarlak! Gyermekeket és nőket, öregeket és eszelősöket… senkit, éljetek úgy, ahogy akartok! És kapjátok azt, amit megérdemeltek! Futkorásszatok a vámpírok elől, hódoljatok be a Setét mágusoknak, csókoljátok meg a bakkecske farát! Ha megérdemlitek, ám kapjátok meg! Ha az én szeretetem kevesebbet ér, mint a ti boldog életetek, hát nem kívánok nektek boldogságot!

Lehetnének jobbak, és azzá is kellene válniuk — ők a mi gyökereink, ők a mi jövőnk, őket gyámolítjuk. Kicsi és nagy emberek, házmesterek és elnökök, bűnözők és rendőrök. Bennük pislákol a Fény, amely aztán éltető meleggé avagy halálhozó tűzvésszé lehet…

Nem hiszek!

Láttalak már benneteket, mindahányatokat. Házmestereket és elnököket, bűnözőket és zsarukat. Láttam, hogy verik meg anyák a fiaikat és hogy erőszakolják meg apák tulajdon lányaikat. Láttam, hogy zavarják el otthonukból fiak az anyjukat, s hogy mérgezik meg arzénnal a lányok tulajdon apjukat. Láttam, miképp üti arcul az előbb még mosolygó férj állapotos feleségét azután, hogy a vendégek után becsukódott az ajtó. Láttam, miképp ölelgeti és csókolja mohón a feleség a piautánpótlásért boltba siető férje legjobb barátját rögtön azután, hogy becsukódott az ajtó. Összességében nagyon egyszerű ez — látni. Csupán tudni kell nézni. Ezért van az, hogy mielőtt megtanítanak, miképp nézzünk a homályba — megtanítanak, hogy ne nézzünk.

És mi mégis egyre csak nézünk.

Oly gyöngék, keveset élnek, és annyi mindentől félnek. Nem lehet őket ezért megvetni, sem bűnös módon gyűlölni. Csakis szeretni lehet őket, sajnálni és óvni. Ez a mi munkánk és kötelességünk. Mi vagyunk — az Őrség.

Nem hiszek!

Senkit sem kényszeríthetsz arra, hogy aljas tettet kövessen el. Nem taszíthatod a sárba, hisz csakis önmaguktól lépnek a sárba. Akármilyen is legyen körülöttük az élet, nincs mentség és nem is várható. De mégis — keresnek és találnak is mentségeket. Minden embert erre tanítottak, és mindegyikük buzgó tanítványnak bizonyult.

Mi pedig, valószínűsíthetően csupán a legjobbak legjobbjai vagyunk.

Igen, persze, igen, hogyne — voltak, vannak és lesznek olyanok, akik nem váltak Másfélévé, de sikerült Embernek maradniuk. Csak hát kevesen vannak, oly kevesen. Vagy tán lehet, hogy csak félünk figyelmesebben is megnézni őket? Félünk meglátni azt, ami elénk tárulhat?

— Értetek lenne érdemes élni? — kérdeztem. Az erdő hallgatott, jó előre egyetértve bármely szavammal.

Miért kell mindent föláldoznunk? Magunkat és azokat is, akiket szeretünk?

Azokért, akik erről soha nem szereznek tudomást és mindezt nem értékelik?

Ha pedig mégis megtudják, az egyetlen, ami jutalmunk lehet — egy csodálkozó fejmozdulat és az alábbi fölkiáltás: „Lúzerek!”

Meglehet, egyszer talán érdemes lenne az emberiség elé tárni, kik is azok a Másfélék? Hogy mire képes egyes-egyedül egy Másféle, akit nem köt gúzsba a Megállapodás, és kitépi magát az Őrségek felügyelete alól?

Még el is mosolyodtam, amint magam elé képzeltem a látványt. Úgy egészében a látványt, s nem magamat benne: hisz engem elég hamar leállítanának. Mint bármely Hatalmas Mágust vagy Hatalmas Varázslónőt, akik arra vetemednek, hogy megsértsék a Megállapodást, és a világ elé tárják a Másfélék titkát.

Az lenne ám a ramazuri!

A Kremlben vagy a Fehér Házban landoló űrlények híre sem lenne képes fölülmúlni ezt…

Persze, hogy nem.

Ez azonban nem az én utam.

És leginkább azért, mert nem vágyom világuralomra, sem pedig világméretű riadalomra.

Csakis egyet akarok: hogy a nőt, akit szeretek, ne kényszerítsék arra, hogy föláldozza magát. Mert a Hatalmasok útja — éppenséggel az áldozathozatal. Azon iszonytató erők, melyekkel bírnak, maradéktalanul kicserélik őket.

Mi mindannyian — nem vagyunk egészen emberek. De legalább emlékszünk, hogy emberek voltunk. És képesek vagyunk örülni és bánkódni, szeretni és gyűlölni. A Hatalmas mágusok és varázslónők túllépnek az emberi érzelmek határain. Vélhetően nekik is megvannak a maguk érzelmei, csakhogy azok meg számunkra fölfoghatatlanok. Még Geszer, aki pedig osztályon fölüli — még ő sem Hatalmas. Olga akárhogy is igyekezett, csak nem tudott Hatalmassá lenni.

Valamit elszúrhattak. Nem tudták végigcsinálni a Setéttel vívott grandiózus hadműveletet.

Most pedig készen állnak egy újabb jelöltet a mélységbe vetni.

Azon emberekért, akik tesznek a Fényre és Setétre.

Minden kört megfuttatnak vele, amit egy Másfélének be kell járnia. Erővel már a harmadik osztályba emelték, most pedig bepótoltatják vele tudatilag is a lemaradásokat. Méghozzá fölöttébb gyors tempóban.

Alighanem ebben a láthatatlan cél felé törekvő eszement hajszában nekem is megvan a magam szerepe. Geszer mindent fölhasznál, ami csak a keze ügyébe kerül, engem is beleértve. Akármit is tettem: vámpírvadászat, Dúvad hajkurászása, Olga külalakjában érintkeztem Szvetával — mindez a főnök játszmájában kapott értelmet.

S akármit is tegyek most — vélhetően ez is figyelembe vétetik.

Egyetlen reményem, hogy még Geszer sem képes mindent előre kitalálni.

Hogy rálelek arra az egyetlen cselekedetre, amely dugába dönti a tervét. A Fény erőinek nagy tervét.

És mindeközben Gonoszat sem teremt. Mert ellenkező esetben a homály vár rám.

Szvetlánára pedig így is, úgy is — a nagy szolgálat.

Azon kaptam magam, hogy egy ösztövér lucfenyő törzséhez szorított arccal álldogálok. Állok és közben öklömmel a fát csépelem. Csak úgy, mérgemben vagy bánatomban. A kezem már véresre sebesedett, mire abbahagytam. Ám a hang nem maradt abba. Az erdőből jött, a mágikus határvonal legszéléről. Ugyanazok a ritmikus ütések, ideges pergés.

Lehajolva rohantam a fák közt, mint a játékba belemelegedett egyszeri paintballos. Nagyjából sejtettem, mit fogok látni.

Egy kis tisztáson szökdécselő tigrist pillantottam meg. Egész pontosan nősténytigrist. Fekete-narancs irhája ragyogott a fölkelő nap sugaraiban. A nősténytigris nem látott meg, most senkit és semmit nem vett észre. A fák között cikázott, pengeéles karmai nyomán csak úgy röpültek a háncsok. A lucfenyőkön fehér hegek fakadtak. Időnként a nősténytigris megdermedt, majd hátsó lábára ágaskodva nekiállt karmaival szántani a törzseket.

Lassan megindultam visszafelé.

Mindegyikünk úgy pihen, ahogy tud. S mindegyikünk nem csupán a Setéttel vívja harcát, hanem a Fénnyel is. Mert az bizony néha elvakít.

Csak nem kell sajnálni bennünket: nagyon, de nagyon büszke alkat vagyunk. A Jó és Gonosz világháborújának katonái, az örök önkéntesek.

4. FEJEZET

A FIATALEMBER oly határozottan lépett be az étterembe, mintha minden reggel idejárna reggelizni. Ez persze nem felelt meg a valóságnak.

Rögtön arrafelé vette az irányt, ahol az asztal mögött egy középtermetű, kreol bőrű férfi üldögélt, akivel mintha már régóta ismerősök lennének. Mellesleg ez sem volt igaz. Az utolsó lépésnél könnyed mozdulattal térdre ereszkedett. Nem rogyott össze, nem borult arcra — nyugodtan leereszkedett, miközben nem veszítette el méltóságát és a háta sem görnyedt meg.

Az arra haladó pincér nyelt egyet, és elfordult. Látott már cifra dolgokat, és nem csak effajta semmiségeket, mármint hogy egy bandita-csicska ily módon fejezi ki szolgalelkűségét a „keresztapa” előtt. Igaz, a fiatalember éppenséggel nem tűnt csicskának, s a férfi sem bandavezérnek.

A kellemetlenségek, melyeket megorrontott, jóval komolyabbnak tűntek, mint egy banditák közti leszámolás. Nem tudta, hogy pontosan mi várható, de érezte — lévén maga is Másféle volt, még ha nem is hasonult.

Egy szempillantás múlva teljességgel meg is feledkezett a látottakról. Valami homályos érzés nyomta ugyan a szívét, de hogy mi — arra már nem emlékezett.

— Kelj föl, Aliser! — szólt halkan Geszer. — Kelj föl! Mifelénk ez nem járja.

A fiatalember fölkelt térdelő helyzetéből és helyet foglalt az Éjszakai Őrség fejével szemben. Bólintott:

— Felénk sem. Most már nem. Ám az apám arra kért, hogy essem térdre előtted, Geszer. Régimódi volt. Letérdelt volna. De most már nem teheti.

— Tudod, hogy esett el?

— Igen. Az ő szemével láttam, az ő fülével hallottam, az ő fájdalmától szenvedtem.

— Adj nékem is a fájdalmából, Aliser, devona és emberi nő fia!

— Fogadd hát azt, amit kérsz, Geszer! Gonosz pusztítója, ki egyenlő a nem létező istenségekkel.

Egymás szemébe néztek. Aztán Geszer bólintott.

— Ismerem a gyilkosokat. Atyád megbosszultatik.

— Nekem kell megtennem.

— Nem. Nem vagy erre képes, és nem áll jogodban. Illegálisan érkeztetek Moszkvába.

— Végy föl az Őrségedbe, Geszer!

Az Éjszakai Őrség főnöke fejét csóválta.

— Én voltam a legjobb Szamarkandban, Geszer. — A fiatalember figyelmesen rámeredt. — Ne mosolyogj, tudom, hogy itt az utolsó leszek. Végy föl az Őrségbe! Tanítványok tanítványául szegődöm. Láncos kutya leszek. Atyám emlékezetére kérlek: végy föl az Őrséghez!

— Túlságosan is sokat kérsz, Aliser. Arra kérsz, hogy tulajdon haláloddal ajándékozzalak meg.

— Már haldokoltam, Geszer. Amikor kiitták atyám lelkét… vele együtt haltam. Mosolyogva mendegéltem, miközben ő elvonta a Setétek figyelmét. Leereszkedtem a metróba, miközben lábam a hamvait tapodta. Geszer, jogom van ahhoz, hogy ezt kérjem.

Geszer bólintott.

— Ám legyen! Az Őrségemben vagy immáron, Aliser.

Az ifjú arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Bólintott és egy pillanatra tenyerét a kebléhez szorította.

— Hol van az, amit szállítottatok, Aliser?

— Magammal hoztam, én uram.

Geszer némán kinyújtotta kezét az asztal fölött.

Aliser kinyitotta az övén függő szütyőt. Nagyon óvatosan egy durva textíliába csomagolt téglalap alakú tekercset vett elő.

— Ím vedd át, Geszer, s vedd le rólam tartozásom terhét!

Geszer ráborította tenyerét az ifjú tenyerére, ujjaik összekulcsolódtak. Egy pillanat múlva, miután elhúzta kezét, már semmi sem volt alatta.

— Küldetésed teljesítve, Aliser. Most már csak pihennünk kell. Enni-inni fogunk, miközben fölidézzük atyádat. Mindent elmesélek, amire csak vissza tudok emlékezni.

Aliser bólintott. Eldönthetetlen volt, hogy Geszer szavai kellemesen érintették, avagy immár bármely óhajának kész alávetni magát.

— Lesz egy félóránk — jegyezte meg mellékesen Geszer. — Aztán Setétek látogatnak ide. Mégiscsak sikerült a nyomodra akadniuk. Túl későn, de mégis rád akadtak.

— Tusázni fogunk, én uram?

— Nem tudom. — Geszer vállat vont. — Mit számít az? Zavulon messze van. A többiektől meg nem félek.

— Tusázni fogunk — szólt elgondolkodón Aliser. Tekintetét körbehordozta a termen.

— Zavard el a vendégeket! — tanácsolta Geszer. — Finoman, nem tolakodón. Szeretném látni a technikádat. Aztán pedig pihenünk és várjuk a Setéteket.

Tizenegy felé a jónép már kezdett ébredezni.

A teraszon ejtőztem egy nyugszéken elomolva, kinyújtott lábakkal, időnként belenyalintva gin-tonicos hosszúkás poharamba. Jól éreztem magam — a mazochista édeskés fájdalma… Amikor valaki fölbukkant az ajtóban, barátságos kézmozdulattal és egy kis szivárvánnyal köszöntöttem, mely szétterpesztett ujjaimból ragyogott föl az égbe. Gyermekded szórakozás volt, s mindenki mosolygott rajta. Az ásítozó Julja üdvözlésem láttán fölvisított, és megeresztett egy válasz-szivárványt. Vagy két percig versengtünk, aztán egy kétszemélyes ívet kerekítettünk, mely egyenest az erdőbe vezetett. Julja közölte, hogy ennek nyomán rögtön megy is megkeresni az arannyal teli cserépfazekat,[45] azzal büszke léptekkel bemasírozott a sokszínű boltív alá. A terrierek egyike engedelmesen loholt mellette.

Vártam.

Elsőként Léna jelent meg azok közül, akiket vártam. Vidáman, üde-frissen, egy szál fürdőruhában. Megpillantván engem egy pillanatra zavarba jött, aztán bólintott, majd a kapu felé szaladt. Jó volt elnézni a mozgását: sudár, kecses, élettel teli. Mindjárt megmártózik a hűs vízben, pancsol egyet magában, aztán ha megjön az étvágya, visszatér reggelizni.

Ignát jött ki a nyomában. Fürdőnadrágban és strandpapucsban.

— Szeva, Anton! — kiáltotta vidoran. Odajött, mellém húzta a szomszéd nyugszéket, és belehuppant. — Milyen a hangulatod?

— Harcias! — közöltem, fölemelve poharam.

— Nagyszerű! — Ignát tekintetével az üveget kereste, de mivel nem találta, ajkával a szívószálamhoz hajolt és különösebb faxni nélkül belekortyolt az italomba. — Gyönge, túlhigítod.

— Tegnap már alaposan elteltem.

— Az tény, úgyhogy csak óvd magad! — tanácsolta Ignát. — Mi pedig tegnap egész este pezsgőt nyakaltunk. Aztán éjjel még ráerősítettünk egy kis konyakkal. Tartottam attól, hogy majd megfájdul a fejem, de semmi. Megúsztam.

Még csak haragudni sem lehetett rá.

— Ignát, mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?

— Ápoló.

— Tessék?

— Azt mondták nekem, hogy nővérkéknek a fiúk nem mennek, én viszont embereket szerettem volna gyógyítani. Így hát elhatároztam, hogy ha felnövök… ápoló leszek.

— Derék dolog — szóltam lelkesülten. — De miért nem orvos?

— Túl nagy a felelősség — ismerte be önkritikusan Ignát. — És túl sokáig kell hozzá tanulni.

— És azzá lettél?

— Igen. Mentőkocsin szolgáltam, egy pszichiátriai brigádban. Minden orvos szeretett velem dolgozni.

— Miért?

— Először is, fölöttébb elbűvölő vagyok — magyarázta Ignát, előbbi nyíltszívűségével ajnározva önmagát. — Férfival és nővel is úgy el tudok beszélgetni, hogy lenyugszanak, és önszántukból bejönnek a kórházba. Másodszor pedig láttam, hogy mikor beteg valójában az ember, s mikor képzeleg. Időnként elég volt sutyorogni egy kicsit, megmagyarázandó, hogy minden rendben van és nincs szükség semmiféle injekciókra.

— Sokat veszített távoztoddal az orvostudomány.

— Hát igen. — Ignát fölsóhajtott. — Ám a főnök meggyőzött, hogy az Őrségben több hasznot hajtok. Nem így van?

— De, minden bizonnyal.

— Unom magam — szólt elgondolkodva Ignát. — Te nem? Jó lenne már dolgozni valamit.

— Én is így vagyok ezzel valahogy. Ignát, van neked valami hobbid? A munka mellett.

— Mit faggatózol itt? — csodálkozott rám a mágus.

— Érdekes lenne tudni. Vagy netán titok?

— Ugyan miféle titkaink lehetnek nekünk? — Ignát vállat vont. — Lepkegyűjtő vagyok. A világ egyik legjobb gyűjteményét mondhatom a magaménak. Két egész szobát elfoglal.

— Tiszteletre méltó teljesítmény — egyeztem bele.

— Gyere el valamikor, kukkantsd meg! — ajánlotta Ignát. — Gyertek el Szvetával, mondta, hogy neki is tetszenek a lepkék.

Oly sokáig nevettem ezen, hogy még neki is föltűnt. Ignát fölkelt, aztán egy bizonytalan mosoly kíséretében ezt motyogta:

— Na megyek, segítek reggelit készíteni.

— Sok sikert! — Mindössze ennyit sikerült kipréselnem magamból. De csak nem tudtam megállni, és midőn a mi jeles szoknyavadászunk az ajtóhoz ért, még egyszer utánaszóltam. — Figyelj csak, ugye a főnök nemhiába aggódik Szvetáért?

Ignát festői mozdulattal támasztotta meg az állát. Elgondolkodott:

— Hát tudod, tényleg nemhiába. Olyan feszültnek tűnik mostanában, csak nem tud ellazulni. Márpedig nagy tetteknek néz elébe, nem úgy, mint mi.

— De bepróbálkoztál nála?

— Eridj már! — bántódott meg Ignát. — Nézzetek be valamikor, örülni fogok nektek, becsszóra!

A gin fölmelegedett, a jég elolvadt a pohárban. A szívószálon egy enyhe rúzsfolt maradt vissza. Megcsóváltam a fejem, aztán félretettem a poharat.

Geszer, nem láthatsz előre mindent.

Persze már a gondolat is nevetséges, hogy netán mágikus párharcban küzdjek meg veled — ahhoz, hogy az egyetlen, eséllyel kecsegtető színtéren, a szavak és tettek mezején küzdjek meg veled, tudnom kell, mit is akarsz. Tudnom kell a lapok leosztását a pakliban. És azt is, hogy mit tartasz a kezedben.

Ki vesz részt a játékban?

Geszer — a szervező és ihlető. Olga — a szeretője, a vétkes varázslónő, tanácsadó. Szvetlána — a gondosan dédelgetett kivitelező. Én — kiképzésének egyik eszköze. Ignátot, Tigrincset, Szemjont, egyszóval az összes többi Fénypártit számításba sem érdemes venni. Ők is eszközök, mondhatni másodlagos fontosságúak. És nem is számíthatok rájuk.

A Setétek?

Magától értetődően ők is benne vannak, még ha nem is nyilvánvaló módon. Zavulon és összes alantasa is nyugtalan amiatt, hogy Szvetlána a mi táborunkban bukkant föl. Közvetlenül azonban semmit sem tehetnek. Vagy alattomban próbálnak piszkoskodni, vagy egy megsemmisítő csapást készítenek elő, amely aztán a háború szélére sodorja az Őrséget.

Mi van még?

Az Inkvizíció?

Ujjaimmal dobolni kezdtem a nyugszék karfáján.

Az Inkvizíció. Az Őrségek fölötti intézmény. Kivizsgálj a vitás eseteket, megbünteti a vétkezőket — legyen szó bármelyik oldalról. Résen van. Mindegyikünkről gyűjt adatokat. Ám arra csak a legritkább esetben kerül sor, hogy beavatkozzon, meg aztán ereje is inkább titkos mivoltában, semmint hadi potenciáljában rejlik. Amikor az Inkvizíció egy meglehetős hatalommal bíró mágus ügyét vizsgálja, harcosokat von be az Őrségek oldaláról.

És mégis, az Inkvizíció benne van. Ismerem a főnököt. Mindenből legalábbis két-három lépés előnyt harcol ki. És a nemrég terítékre került Makszim-ügy — a vad Másféle, a Fénypárti, aki az Inkvizíció soraiban dolgozik immár, szintén jó példa erre. A főnök ennek kapcsán futtatott pár kört Szvetlánával: önuralom és intrika terén alapos leckében részesítette, és nem mellékesen kitermelt egy új Inkvizítort is.

De jó lenne tudni, mire készítik föl Szvetlánát!

Egyelőre sötétben tapogatódzom. És ami a legrettenetesebb az egészben — távolodom a Fénytől.

Fölvettem a fülhallgatót, lehunytam szemem.

Ezen az éjszakán csodás színben nyílik a páfrány,

Ezen az éjszakán a háziszellemek hazatérnek,

Felhők északról, szél nyugatról,

Ezek szerint nemsokára int nékem a varázslónő.

Csodavárással töltöm napjaim, akár egy Mauser-pisztoly a tokjában,

Mint pók a hálójában,

Mint fa a sivatagban,

Mint fekete róka az odújában.

Kockáztatok. Méghozzá nagyon sokat. A Hatalmas Varázslók a maguk útját járják, de még ők sem merészelnek sajátjaik ellenében haladni. A magányos farkas nem egy túlélő fajta…

Távcsöveken át futottam gyermekek ijedt szemei elől,

Sellőlánnyal akartam hálni, de nem tudtam, mit is kezdjek vele,

Villamossá akartam változni, hogy az ablakodban landoljak,

A szél a végekről fúj, nekünk most már mindegy is,

A szél a végekről fúj, nekünk pedig most már mindegy.

Légy az árnyékom, nyikorgó lépcsőm, színes vasárnapom, gombanövesztő esőm,

Légy az istenségem, nyírfanedvem, villanyáramom, otromba puskám.

Tanúja voltam annak, hogy szél vagy, az arcomba fújsz, én meg nevetek,

Nem akarok harc nélkül elválni tőled, amíg álmodsz velem.

Légy az árnyékom…

Egy kéz nehezedett a vállamra.

— Jó reggelt, Szveta — mondtam, és kinyitottam a szemem.

Sortban és fürdőruhában volt. A haja nedves és gondosan elrendezett. Vélhetően letusolt. Nekem meg, a disznó mindenségemet, ez még csak eszembe se jutott.

— Hogy érzed magad a tegnapi után? — kíváncsiskodott.

— Rendben. Hát te?

— Megjárja — szólt elfordulva.

Vártam. A fülhallgatóban szólt a Szplin.[46]

— Mit vártál tőlem? — kérdezte élesen Szveta. — Normális, egészséges, fiatal nő vagyok. Tél óta nem volt pasim. Megértem, azt vetted a fejedbe, hogy Geszer úgy hozott össze bennünket, mint lovakat a hágatáskor, hát megmakacsoltad magad.

— Semmit se vártam.

— Akkor elnézést a váratlan kitörésért.

— Megérezted a nyomomat a szobában, amikor fölébredtél?

— Igen. — Szvetlána nagynehezen kihúzott egy csomag cigit keskeny zsebéből, azzal rágyújtott. — Elfáradtam. Akkor is, ha még csak tanulok és nem dolgozom, de elfáradtam. Én pihenni jöttem ide.

— De hisz magad hoztál szóba holmi elcsépelt mulatozást…

— Te meg két kézzel kaptál utána!

— Igaz — egyeztem bele.

— Aztán pedig elmentél vodkát vedelni meg összeesküveséket szőni.

— Ugyan miféle összeesküvéseket?

— Geszer ellen. És ellenem is, csak úgy mellékesen. Nevetséges! Még én is megéreztem! Azt ne hidd magadról, hogy olyan nagy mágus vagy, aki…

Elakadt. De már túl későn.

— Nem vagyok nagy mágus — mondtam. — Harmadosztályú. Talán másod. De nincs tovább. Mindenkinek megvannak a maga keretei, amelyek közül nem léphet ki, még ha ezer évig is él.

— Bocsáss meg, nem akartalak megbántani — szólt zavartan Szveta. Leengedte cigarettát tartó kezét.

— Hagyd csak! Nincs miért megsértődnöm. Tudod, miért alapítanak a Setétek egymás közt oly gyakran családot, mi pedig inkább az emberek közül választunk feleséget-férjet? A Setétek könnyebben elviselik az egyenlőtlenséget és a szakadatlan konkurenciát.

— Ember és Másféle… ez még nagyobb egyenlőtlenség…

— Már nem számít. Két különféle faj vagyunk. És itt már semmi se számít.

— Szeretném, ha tudnád — Szvetlána egy mély slukkot szívott —, nem állt szándékomban ennyire mélyen belebonyolódni. Arra vártam, hogy majd lejössz, meglátsz, féltékenykedsz egy sort.

— Már megbocsáss, de nem tudtam, hogy féltékenykednem kellett volna — vallottam be őszintén.

— Aztán meg valahogy egyszerre minden forogni kezdett. És már nem tudtam megálljt parancsolni.

— De hisz emlékszem én mindenre, Szveta. Nincs semmi baj!

Zavartan nézett rám.

— Semmi?

— Semmi. Mindenkivel megesik. Az Őrség… egy nagy és összetartó család. Ennek minden következményével.

— Mekkora egy barom vagy! — Szveta kifújta a füstöt. — Anton, ha látnád most magad kívülről! És egyáltalán, hogy kerültél be hozzánk?

— Szveta, nem békülni jöttél ide? — kérdeztem csodálkozón. — Nos hát, én kész vagyok kibékülni. Minden rendben. Semmi alapja a szemrehányásnak. Ilyen az élet, annyi baj legyen, megesik az ilyesmi.

Fölpattant, majd egy pillanatig jeges vasvillaszemekkel méregetett. Gyakori zavart pislogás volt a reakcióm.

— Idióta! — bökte ki, azzal bement a házba.

De hát mégis, mit vártál? Sértődést, vádaskodást, búborongást?

Különben nem számít. És mire számított Geszer? Mi változik attól, ha kilépek a szerepemből, hogy én vagyok Szveta peches imádója? Netán valaki más foglalja el a helyemet? Vagy most már épp ideje, hogy egyedül maradjon — egymagában, kettesben a nagy sorskihívással?

A cél. Meg kell tudnom Geszer célját.

Hirtelen fölpattanván nyugszékemből a házba léptem. És rögtön Olgába botlottam. Egyedül volt a nappaliban. A kardokat rejtő nyitott vitrin előtt állt, s két kinyújtott kezében egy hosszúkás, keskeny pengét tartott. Egyre csak méregette — nem, így nem szoktak antik játékszert méregetni. Vélhetően Tigrincs is hasonlóképp méregeti a kardjait. Ám az ő régi fegyverek iránti vonzódása absztrakt. Olgáé viszont — nem.

Amikor Geszer áttette székhelyét Oroszországba, mellesleg Olga miatt, az effajta kardok még bőven napi használatban voltak.

Nyolcvan évvel ezelőtt, amikor Olga teljesen jogfosztott lett, már másképp harcoltak.

Az egykori Hatalmas Varázslónő. Az egykori Hatalmas Cél. Nyolcvan év.

— Pedig milyen jól elgondolták — mondtam.

Olga összerezzent, és megfordult.

— Egymaga senki sem győzheti le a Setétet. Az emberecskék megvilágosodása is kell hozzá. Hogy jóságosak és szelídek, szorgalmatosak és eszesek legyenek. Hogy minden Másféle egyebet se lásson a Fényen kívül. Micsoda nemes cél volt! És sokáig az is maradt, míg vérbe nem fojtották.

— Mégiscsak kiderítetted — szólt Olga. — Vagy kitaláltad?

— Kitaláltam.

— Rendben. Hogyan tovább?

— Min csúsztál el, Olga?

— Kompromisszumra hajlottam. Egy apró kompromisszum a Setéttel. Aminek következtében vesztettünk.

— Úgy érted, mi? Hisz mindig megmaradunk. Alkalmazkodunk, fölkészülünk, beleéljük magunkat. És folytatjuk korábbi harcunkat. Az egészben csakis az emberek veszítenek.

— A visszavonulás szükségszerű. — Olga egy kézzel könnyedén fölkapta a kétkezes kardot, majd suhintott egyet a feje fölött. — Hasonlítok szerinted egy üresjáratos helikopterre?

— Egy nőre hasonlítasz, aki karddal hadonászik. Olga, hát tényleg semmit sem tanulunk?

— Dehogynem, tanulunk… de még hogy! Ezúttal minden másképp lesz, Anton.

— Egy új forradalom?

— Már az előzőt sem akartuk. Majdnem mindennek vérontás nélkül kellett volna történnie. Hisz magad is érted: csakis az emberek által nyerhetünk. A megvilágosodásukon keresztül, lelkük emelkedetté válása során. A kommunizmus egy pompásan eltervezett rendszer volt, és csakis az én bűnöm, hogy nem valósult meg.

— Hoppá! Hát akkor hogyhogy nem vagy a homályban, ha egyszer a te bűnöd?

— Hát csak azért, mert mindent egyeztettek. Minden egyes lépést jóváhagytak. Még az a balszerencsés kompromisszum, még az is megengedhetőnek tűnt.

— Most pedig itt az idő egy újabb próbálkozásra, hogy megjavuljanak az emberek?

— A soron következőre.

— És miért pont itt? — kérdeztem. — Miért megint nálunk?

— Hol nálunk?

— Oroszországban! Mennyit kell még elviselnie?

— Amennyi szükséges.

— Akkor hát… miért újra itt, nálunk?

Olga fölsóhajtott, majd egy könnyed mozdulattal hüvelyébe illesztette a kardot. Visszatette az állványra.

— Azért, kedves fiacskám, mert e téren még van mit elérni. Európa, Közép-Amerika… ezek az országok már lestrapálódtak. Ami csak lehetséges volt, minden kipróbáltatott. Némely dolgokkal még most is próbálkoznak. De már bóbiskolnak, elalvófélben vannak. Egy ereje teljében lévő, sortos-sportos, videokamerás nyugdíjas, ehhez tudnám hasonlítani a szerencsés nyugati országokat. Kísérletezni viszont a fiatalokon kell. Oroszország, Ázsia, az arab világ: ezek a mai kor fölvonulási területei. És ne vágj itt nekem fölháborodott képet, én a hazámat nálad nem kevésbé szeretem! Több vért ontottam érte, mint amennyi az ereidben folyik. Értsd meg, Antoska, az egész világ harcmező! De hisz ezt legalább olyan jól tudod, mint én.

— A Setéttel, s nem az emberekkel folytatott harc mezeje!

— Igen, a Setéttel. Ám csak akkor győzhetünk, ha ideális közösséget képzünk. Egy világ, amelyben a szeretet, jóság és igazságosság uralkodik. Az Őrségek munkája nem arról kellene szóljon, hogy kiszűrje az utcán garázdálkodó pszichopata mágusokat, és licenceket osztogasson holmi vámpíroknak! Mindezek a piszlicsáré dolgok időt és erőt emésztenek föl, de másodlagosak, akár az elektromos izzó működése során keletkező hő. Az izzónak világítani kell, nem pedig melegíteni. Az emberi világon kell változtatnunk, nem pedig a Setét apróbb áttöréseit likvidálni. Íme a cél. Íme a győzelemhez vezető út!

— Olga, mindezt értem.

— Csodás. Akkor azt is fogd föl, amiről nem beszélnek egyenesen! Évezredek óta küzdünk. És mindezen idő alatt igyekeztünk átformálni a történelem menetét. Egy új világ teremtésén fáradoztunk.

— Szép új világ.

— Ne ironizálj! Egyet-mást azért elértünk. A vérontás meg a szenvedés árán mégiscsak emberségesebbé kezd válni a világ. Csakhogy szükség van egy kézzelfogható, valódi fordulatra.

— A kommunizmus a mi ötletünk volt?

— Nem a miénk, de támogattuk. Meglehetősen vonzónak tűnt.

— És mi lesz most?

— Majd meglátod. — Olga elmosolyodott. Barátian, őszintén. — Anton, minden rendben lesz. Higgy nekem!

— Tudnom kell.

— Nem. Ez az, amire pont nincs szükség. Nem kell aggódnod, semmiféle forradalom nincs tervbe véve. Nincs szó lágerekről, kivégzésekről, vésztörvényszékekről. Nem követjük el újra régi hibáinkat.

— Viszont újakat vétünk.

— Anton! — Olga fölemelte a hangját. — De hát, a mindenségit, mit meg nem engedsz magadnak! Kiváló esélyeink vannak a győzelemre. Országunkra béke, nyugalom és virágzás vár! Az emberiség élére állhatunk. Legyűrjük a Setétet. Tizenkét év fölkészülés, Anton. És nemcsak Geszer dolgozott, hanem az egész felsőbb vezetés is.

— Tessék?

— Igen. Tán azt hitted, hogy találomra folyik itt minden?

Teljesen elképedtem.

— Tizenkét éve kíséritek figyelemmel Szvetlánát?

— Persze, hogy nem! Egy új társadalmi modell lett kidolgozva. Zajlott a terv egyes elemeinek kipróbálása. Még én sem vagyok képben minden részletét illetően. Geszer azóta várja, hogy a terv részesei térben és időben találkozzanak.

— Mármint egész pontosan kik? Szvetlána és az inkvizítor?

Egy pillanatra összeszűkült a pupillája, én pedig megértettem, hogy beletrafáltam. Részlegesen.

— Ki van még benne? Nekem milyen szerepet szántak? És te mit fogsz tenni?

— Megtudod, ha eljön az ideje.

— Olga, az emberi életbe történt mágikus beavatkozás még soha nem vezetett semmi jóra.

— Hagyjuk az iskolás axiómákat! — Most már tényleg belelendült. — Ne hidd magadat okosabbnak a többieknél! Nem áll szándékunkban bevetni a mágiát. Higgadj le és pihenj!

Bólintottam:

— Rendben. Kifejtetted az álláspontodat, amivel én nem értek egyet.

— Hivatalosan?

— Nem. Privátice. És mint magánszemély, jogomban állónak érzem az ellenszegülést.

— Kivel szemben: Geszerrel tán? — Olga szeme kikerekedett, szájszélei mosolyra húzódtak. — Anton!

Sarkon fordultam, és kiviharzottam a szobából.

Igen, röhej.

Igen, ostobaság.

Nem egyszerűen holmi zavaros akciót próbál most levezényelni Geszer és Olga. Nem csupán a sikertelen társadalmi kísérlet megismétlésére törekszenek. Ez egy jól előkészített, rég eltervezett akció, amelybe szerencsétlenségemre én is belekeveredtem.

Jóváhagyta a felsőbb vezetőség.

Jóváhagyta a Fény.

Tulajdonképpen mit izmozok én itt? Még csak jogom sincs hozzá. Szemernyi sem. És esélyem sincs. Abszolúte nincs. Persze vigasztalgathatnám magam az óraszerkezetbe került homokszemről szóló bölcs példázattal, ám momentán éppenséggel egy malomkövek közé került homokszem vagyok…

És, ami a legszomorúbb, holmi baráti és gondoskodó malomkövek közé. Senki sem fog üldözni. Senki sem bocsátkozik harcba velem. Csupán elejét veszik annak, hogy csacskaságokat csináljak, melyekből amúgy sem származhat semmiféle haszon.

Akkor hát mégis, miért e fájdalom, ez az elviselhetetlen fájdalom, mely keblem mardossa?

A teraszon álltam, tehetetlen dühömben összeszorított öklökkel, amikor egy kéz nehezült a vállamra.

— Ahogy elnézem, sikerült ezt-azt kiderítened… nemdebár, Anton?

Szemjonra nézve bólintottam.

— Nehéz?

— Igen — vallottam be.

— Csak egyet érts meg, légy oly szíves! Nem egy homokszem vagy. Az emberek közül senki sem homokszem. A Másfélék közül meg aztán pláne nem.

— Mennyit kellett ahhoz élni, hogy ekkora járatosságra tegyél szert a gondolatok kitalálásában?

— Vagy száz évet, Anton.

— Ezek szerint Geszer úgy tud olvasni bármelyikünkben, akárha nyitott könyvek lennénk?

— Természetesen.

— Következésképp le kell szoknom a gondolkodásról — mondtam.

— Először ezt kell megtanulni. Tudtad, hogy a városban balhé volt?

— Mikor?

— Negyedórája. De már véget is ért.

— És mi történt?

— A főnökhöz érkezett egy futár, valahonnét Keletről. A Setétek azon voltak, hogy fölfedjék és likvidálják. A főnök szeme láttára. — Szemjon elvigyorodott.

— De hisz ez háború!

— Nem, jogukban állt kezdeményezni. A futár illegálisan jött.

Körülnéztem. Senki sem sietett sehová. A kocsikat sem indították be, a cuccaikat sem kapkodták össze. Ignát és Ilja újból begyújtották a kerti parazsas sütőtálat.

— Nem kell visszatérnünk?

— Nem. A főnök elboldogul egyedül is. Volt egy kis összes csapás, áldozatok nélkül. A futárt az Őrségünkbe fogadták, a Setétek pedig kénytelenek voltak üres kézzel távozni. Épp csak az étterem sérült meg kicsit.

— Miféle étterem?

— Amelyikben a főnök találkozott a futárral — homályosított föl türelmesen Szemjon. — Engedélyt kaptunk az üdülgetés folytatására.

Fölnéztem — vakítóan kék égbolt, melyből nemsokára csak úgy árad majd a hőség.

— Tudod, valahogy nincs kedvem punnyadni. Visszatérek Moszkvába. Gondolom, emiatt senki se sértődik meg.

— Persze, hogy nem.

Szemjon előhúzta cigijét, rágyújtott. És mintegy mellékesen odavetette:

— A te helyedben azon lennék, hogy megtudjam: mit hozott a futár Keletről. Lehet, hogy ez a nagy esélyed.

Keserűen elnevettem magam.

— A Setétek sem tudták meg, te pedig azt javaslod, hogy turkáljak a főnök széfjében?

— A Setétek nem tudták elszedni. Akármi is legyen az. Nem szabad elvenned, vagy akár csak megérintened a küldeményt, ez magától értetődik. Viszont ha kiszimatolod…

— Köszönöm. Tényleg köszönöm.

Szemjon biccentett, különösebb büszkeség nélkül nyugtázván hálámat.

— A homályban majd elszámolunk. Ja igen, valahogy én is belefáradtam a pihizésbe. Ebéd után majd elkérem Tigrincstől a motorját, és bemegyek a városba. Elvigyelek?

— Aha.

Szégyelltem magam. Vélhetően ezt a fajta szégyent teljes mértékben csakis a Másfélék tudják megtapasztalni. Mindig tudatában vagyunk annak, ha valaki előzékeny velünk, amikor meg nem érdemelt ajándékokat kapunk, méghozzá olyanokat, melyeket nincs erőnk visszautasítani.

Nem tudok itt tovább megmaradni. Sehogy se megy. Hogy továbbra is lássam Szvetlánát, Olgát, Ignátot. Hogy hallgassam az ő igazságukat.

Az én igazságom pedig örökre elkísér.

— Egyáltalán tudsz motorozni? — kérdeztem, sutamód próbálva félrevinni a beszélgetést.

— Részt vettem az első Párizs-Dakar-ralin. Gyere, segítsünk a többieknek!

Komor pillantást vetettem Ignátra, aki épp fát aprított. Virtuóz módjára kezelte a baltát. Minden egyes suhintás után egy pillanatra megdermedt, futó pillantást vetett a körülötte állókra, miközben a bicepszét tornáztatta.

Nagyon szerette önmagát. Ami azt illeti, az egész, őt körülvevő világot is. De azért elsősorban mégiscsak önmagát.

— Segítsünk! — egyeztem bele. Lendületet vettem és a homályon keresztül odavetettem egy hármas penge-jelet. Pár tuskó takaros hasábokra esett szét, Ignát pedig, aki épp soron következő ütésre emelte volna a baltát, elvesztette egyensúlyát és majdnem elesett. Most a fejét forgatta.

Persze csapásomnak nyoma maradt a térben. A homály csak úgy zengett, mohón szürcsölve az energiát.

— Antosa, ezt most miért kellett? — kérdezte enyhe megbántottsággal a hangjában Ignát. — Ugyan miért? Nem valami sportszerű!

— Viszont roppant hatásos — válaszoltam a teraszról lejövet. — Aprítsak még?

— Eridj már! — Ignát lehajolt, s a fahasábokat szedegette össze. — Ha így megy tovább, a végén még arra fanyalodunk, hogy a saslikokat is tűzgolyóbisokkal sütögessük.

Nem éreztem magam vétkesnek semmiben, de azért segítettem neki. A tűzifa takarosan volt széthasogatva, a vágások éle lédús sárgás borostyánszínben tündökölt. Kár az ilyen szépségért, nem kellene tűzifaként végeznie.

Aztán a házra néztem és a földszinti ablakban megpillantottam Olgát.

Meglehetős komolysággal figyelte kirohanásomat. Túlságosan is komolyan.

A kezemmel intettem felé.

5. FEJEZET

TIGRINCS motorja jófélének bizonyult, már ha ezzel a meglehetősen kifejezéstelen szóval egyáltalán illetni lehet egy Harleyt. Alapmodell volt ugyan — de akkor is vannak a Harley Davidsonok, és van az összes többi motorkerékpár…

Fogalmam sem volt, miért kellett egyáltalán Tigrincsnek, mert ahogy elnéztem, évente 1-2 alkalommal használhatta. Vélhetően ugyanazért, amiért a hatalmas családi ház, ahol a varázslónő csak hétvégenként tartózkodott. Viszont már délután kettő előtt a városban voltunk.

Szemjon virtuóz módjára kormányozta a súlyos kétkerekű masinát. Én aztán nem tudnám utánacsinálni, akkor sem, ha aktiválnám a memóriámban lapuló „extrém készségek”-et és átnézném a valóság elágazásait. Csak akkor tudnék nagyjából ugyanakkora sebességgel haladni, ha alaposan nyakára hágnék a tartalékolt Erőnek. Szemjon viszont egyszerűen csak kormányozta a motort — és csupán annyiban volt több egy emberi sofőrnél, hogy nagyobb tapasztalattal rendelkezett.

A levegő még százkilométeres sebesség mellett is izzott. A szél forró-érdes törülköző gyanánt paskolta az arcomat. Mintha egy kályha tűzterében száguldottunk volna — egy vontatottan vánszorgó, a napon ropogósra sült kocsikkal teli, végtelen aszfaltmezőn. Vagy háromszor már azt hittem, hogy belerohanunk valamelyik autóba, vagy egy előzékenyen elibénk ugró oszlopon kötünk ki.

A szörnyethalástól persze nem kellene tartanunk, a többiek megéreznék, értünk jönnének, az utolsó cafatig összeraknának bennünket, de akkor se lenne túl kellemes érzés…

Végül is rendkívüli események nélkül értük el célunkat. A körgyűrű után Szemjon vagy ötször is bevetette a mágiát, de csakis azért, hogy a közlekedésrendészetiek figyelmét elterelje.

A címet meg se kérdezte Szemjon, noha egyszer se járt nálam. A kapualjnál fékezett, leállítva a motort. A játszótéren olcsó sört vedelő kamaszok rögvest elhallgattak, és a motorkerékpárt kezdték stírölni. Jó dolog ilyesfajta egyszerű és világos ábrándokkal bírni az életben, mint teszem azt: sör, extasy a dizsiben, belevaló barátnő — meg egy Harley a feneked alatt.

— Rég támadt már jövőbelátósdid? — kérdezte Szemjon.

Összerezzentem. Őszintén szólva különösebben nem terjesztettem magamról, hogy egyáltalában szoktak lenni jövőbe látásaim.

— Elég rég.

Szemjon bólintott. Föltekintett az ablakaimra. Nem állt le pontosítani, hogy miért is kérdezte ezt.

— Esetleg fölmenjek veled?

— Ide figyelj, most úgy nézek ki, mint egy szende leányka, akit egész az ajtajáig illik kísérni?

A mágus elvigyorodott:

— Leszel szíves nem összekeverni engem Ignáttal. Rendben, minden üres. Légy óvatos!

— Miben?

— Hát mindenben.

Fölbőgette a motort. A mágus a fejét csóválta:

— Valami beindult, Anton. Közeleg. Légy óvatos!

Helyből startolt, miáltal a nézőseregletet alkotó ifjúság körében hangos tetszésnyilvánítást aratott, majd könnyedén átsiklott a parkoló Volga meg egy lassan araszoló Zsiguli közti szűk nyílásban. A nyomába nézve a fejemet csóváltam. Nem kell ahhoz a jövőbe látni, hogy megjósoljam: Szemjon egész nap Moszkvában fog kóricálni, aztán meg valami rockercsapathoz verődik és negyedóra alatt úgy beépül közéjük, hogy aztán egész legendakört indít útjára az őrült öreg motorosról…

Légy óvatos…

Miben?

De leginkább: miért?

Beléptem a kapualjba, gépiesen bepötyögtem a kapunyitó kódot, hívtam a liftet. Reggel még háváj volt, haverok — de jó is volt…

Minden megvan továbbra is, csak már én nem vagyok ott.

Azt beszélik, hogy amikor egy Fénypárti mágus elveszti az erejét, azt mindig afféle „fölvillanások” kísérik, akárcsak a betegeknél, ha közeleg az epilepsziás roham. Teszem azt holmi fölös erőpocsékolás, mint a legyek tűzgolyóbisokkal való irtása avagy a harci igézetek bevetése révén megvalósuló tűzifa-hasogatás. Szeretteinkkel való összeveszés. Váratlan összeszólalkozások egyes barátainkkal, és ugyanolyan váratlan összeborulások másokkal. Mindez közismert, és mindannyian tudjuk, mivel végződik a Fénypártiak erővesztése.

Légy óvatos…

Az ajtóhoz léptem és a kulcsomért nyúltam.

Csakhogy az ajtó nyitva volt.

Rajtam kívül csak a szüleimnek volt kulcsa a lakásomhoz. Ők azonban soha nem állítottak volna be Szaratovból anélkül, hogy előtte ne szóltak volna. Meg aztán én is megéreztem volna jó előre érkezésüket.

Egy mezei betörő az életben nem próbálkozna be a lakásommal, már a küszöbön megakasztaná egy egyszerű kis jelecske. A Másfélék számára is léteznek sajátos akadályok. És ezek meghaladása csakis az Erő kérdése. Ám a riasztóberendezésnek működésbe kellett volna lépnie!

Ott álltam és az ajtó meg az ajtófélfa közti keskeny rést méregettem, a rést, amelynek nem lett volna szabad ott lennie. Benéztem a homályon keresztül — de semmit se láttam.

Nem volt nálam fegyver. A pisztolyom a lakásban van. A tucatnyi harci amulett úgyszintén.

Az előírások szerint kéne cselekedni. Amennyiben az Éjszakai Őrség munkatársa mágikus védelem alatt álló lakóingatlana területén megvalósuló illetéktelen behatolást észlel, köteles az ügyeletes műveletist, illetve gyámot értesíteni, minekutána…

Elég volt elképzelnem, hogy Geszerhez fogok esdekelni, aki alig két órája csak úgy mellékesen szétszórta az egész Nappali Őrséget, és menten elment a kedvem holmi előírásszerű cselekedetektől. Ujjaimból oly alakzatot formáztam, mely a „lefagyasztás” igézésének gyors előhívását tette lehetővé. Vélhetően Szemjon látványos gesztusának hatására.

Légy óvatos?

Belöktem az ajtót, azzal beléptem a saját, ám egy pillanat alatt idegenné lett lakásomba.

És csak miután beléptem, tudatosodott bennem, kinek lehetett elég ereje, fölhatalmazása avagy banálisan szólva pofátlansága ahhoz, hogy meghívás nélkül jöjjön a hajlékomba.

— Jó napot, főnök! — mondtam, és benéztem a dolgozószobába.

Ha úgy vesszük, egyvalamiben azért nem tévedtem.

Az ablak melletti fotelban ülő Zavulon meglepve vonta föl szemöldökét. Félretette az általa olvasott „Argumenti i fakti”[47] újságot. Akkurátusan levette vékony aranykeretes szemüvegét. És csak ezek után felelt:

— Jó napot, Anton. Tudod, meglehetősen örülnék annak, ha a főnöködnek tudhatnám magam.

És közben mosolygott — az osztályon felüli Setét mágus, a moszkvai Nappali Őrség feje. Mint általában, most is egy kifogástalanul szabott öltönyt viselt, melyet mintha ráöntöttek volna, mindehhez pedig egy halványszürke inget. Egy ösztövér, rövidre nyírt hajú, meghatározhatatlan korú Másféle.

— Tévedtem — mondtam. — Mit csinálsz itt?

Zavulon vállat vont:

— Fogd az amulettet. Valahol itt van az asztalban, érzem.

Az asztalhoz lépve kihúztam a fiókot, majd pedig kezembe vettem a rézláncon függő csontamulettet! Az öklömbe szorítottam — és rögvest megéreztem, ahogy az amulett melegedni kezdett.

— Zavulon, nincs többé hatalmad fölöttem.

A Setét mágus biccentett:

— Rendben. Nem szeretném, ha kétségeid lennének tulajdon biztonságod felől.

— Mit csinálsz egy Fénypárti házában, Zavulon? Jogomban állna a Törvényszékhez fordulni.

— Tudom. — Zavulon széttárta a karját. — Mindent tudok. Nincs igazam. Ostoba vagyok. Leégetem magam és leégetem a Nappali Őrséget is. De nem mint ellenség jöttem most hozzád.

Hallgattam.

— Igen, a megfigyelőrendszerrel kapcsolatban nem kell aggódnod — vetette oda mintegy mellékesen Zavulon. — Nincs gond azzal, amit ti állítotok, sem azzal, amit az Inkvizíció. Megengedtem magamnak, hogy úgy mondjam, a elaltatásukat. Mindaz, amit most egymásnak mondunk, mindörökre köztünk marad.

— Embernek csak félig higgy, Fénypártinak negyedrészt, Setétnek meg semmit se! — motyogtam gyorsan.

— Hát hogyne. Jogodban áll nem hinni nekem. Sőt kötelességed! Mégis arra kérlek, hallgass meg! — Zavulon hirtelen elmosolyodott, meglepően nyíltan és békülékenyen. — Elvégre Fénypárti vagy. Muszáj segítened. Mindazoknak, akik segítséget kérnek, még nekem is. Hát most arra kérlek, segíts. Elbizonytalanodva a kanapéhoz léptem, és leültem. A cipőmet se vettem le, és a „freeze”-t is készenlétben tartottam, akármilyen röhejes is volt elképzelni, hogy Zavulonnal csatázom.

Idegen vagyok a saját lakásomban. Az én házam az én váram — az Őrségnél lehúzott esztendők során már majdnem hinni kezdtem ebben.

— Először is: hogy jutottál be? — kérdeztem.

— Fogtam a legközönségesebb tolvajkulcsot, ám…

— Zavulon, te is tudod, mire célzok. A riasztórendszer érzékelőit meg lehet semmisíteni, de nem lehet átverni. Működésbe kellett volna lépniük idegen behatolás esetén.

A Setét mágus fölsóhajtott.

— Kosztya segített bejönnöm. Te magad adtál neki hozzáférést.

— Abban bíztam, hogy a barátom. Még ha vámpír is.

— A barátod is maradt. — Zavulon elmosolyodott. — És szeretne segíteni neked.

— Sajátos egy hozzáállás az övé.

— Sajátos egy hozzáállás a miénk. Anton, a házadba hatoltam, de nincs szándékomban bajt okozni. Nem vizslattam a nálad őrzött hivatalos iratokat. Nem hagytam nyomkövető jegyeket. Beszélgetni jöttem.

— Beszélj!

— Mindkettőnknek problémája támadt, Anton. Méghozzá egy és ugyanaz. Mely aztán mára kritikus méretűvé dagadt.

Alighogy megpillantottam Zavulont, már tudtam is, hová akar kilyukadni a beszélgetéssel. Éppen ezért csak bólintottam.

— Rendben, értjük egymást. — A Setét mágus kicsit előrébb jött, fölsóhajtott. — Anton, nem ringatom magam illúziókba. Másképp látjuk a világot. És másképp értelmezzük kötelességünket. De még ilyen esetekben is előállhatnak érintkezési pontok. Bennünket, Setéteket, el lehet marasztalni… a ti szemszögetekből. Olykor finoman szólva is nem egyértelműen lépünk föl. És az emberekhez is, természetünkből fakadóan, kevésbé kíméletesen viszonyulunk. Igen, mindez valóban létezik. Ugyanakkor senki, hangsúlyozom: senki soha nem illetett szemrehányással bennünket azért, mert az emberiség sorsát globális mértékben próbáltuk volna megváltoztatni! A Megállapodás aláírása után éljük a magunk életét és ugyanezt várnánk el tőletek is.

— Senki sem illetett szemrehányással — ismertem el. — Azért, mert, akárhogy csűröd-csavarod is, az idő nektek dolgozik.

Zavulon bólintott:

— És mindez mit jelent? Tán csak nem állunk közelébb az emberekhez? Meglehet, hogy esetleg nekünk van igazunk? Mindegy is, hagyjuk el az effajta soha véget nem érő vitákat! Megismétlem: tiszteljük a Megállapodást. És gyakran jóval pontosabban betartjuk, mint a Fény erői.

Szokványos vita-praktika. Először el kell ismerni egy közös vétket. Aztán enyhén elmarasztalni a vitapartnert, hogy ő sem egészen ártatlan ugyanabban. Megdorgálni és rögvest elállni az egésztől — fátylat rá!

És csak mindezek után érdemes rátérni a lényegre.

— Na most akkor elő a farbával! — Zavulon komolyabb hangot ütött meg. — Amit egyre csak kerülgetünk. Az elmúlt évszázadban a Fény erői három alkalommal indítottak útjukra globális kísérleteket. Forradalom Oroszországban, a második világháború. És most megint. Ugyanazon forgatókönyv alapján.

— Nem értem, mire akarsz kilyukadni — mondtam, mellkasomban egyszeriben sajgó fájdalom támadt.

— Tényleg? Na akkor elmagyarázom. Társadalmi modellek készülnek, amelyek akár óriási megrázkódtatások, hatalmas véráldozatok árán is, ám elvezetik az emberiség vagy legalábbis annak jelentős részét az ideális társadalomhoz. Mely a ti szemszögetekből szemlélve tökéletes, nem vitatom! Hát persze. Mindenkinek joga van ábrándoz. Ám az tény, hogy választott utatok fölöttébb kegyetlen… — és itt újból megeresztett egy szomorkás mosolyt. — Kegyetlenséggel vádoltok bennünket, igen, ennek van alapja: ám ugyan mit számít egy fekete misén elveszejtett gyermek, ha összevetjük akár csak egy átlagos fasiszta koncentrációs gyereklágerrel? Hisz a fasizmus… szintén a ti hozadékotok. Amely újfent kikerült az ellenőrzésetek alól. Először az internacionalizmus meg a kommunizmus fuccsolt be. Aztán a nemzeti szocializmus. Szintén hiba lenne? Összeugrasztottátok őket, mintegy górcső alatt vizslatván, mi lesz belőle. Aztán jött egy nagy sóhaj a részetekről, mindent lenulláztatok, és most jöhet egy újabb kísérleti periódus.

— Igen, a hibák… hála nektek.

— Hát hogyne! Hisz működik bennünk az önvédelmi reflex. Mi nem konstruálunk szociális modelleket saját etikánk alapján. Akkor hát ugyan miért engedjünk szabad teret a ti projektjeiteknek?

Hallgattam.

Zavulon bólintott, csak úgy sütött belőle az elégedettség.

— Nos hát, Anton. Lehetünk ellenségek. És ellenségek is vagyunk. Most télen beleköptél a levesünkbe, méghozzá alaposan. Tavasszal szintén keresztezted az utamat. A Nappali Őrség két munkatársát is elpusztítottad. Igen, tudom, az Inkvizíció elismerte tetteid jogosságát, lévén önvédelemből és fölöttébb indokoltan követted el azokat, de hidd el nekem, kellemetlenül érzem magam. Milyen vezető az, aki nem tudja megvédeni a saját beosztottjait? Nos hát, ellenségek vagyunk. Most azonban rendkívüli helyzet állt elő. Egy soron következő kísérlet. Amibe közvetetten ugyan, de belekeveredtél.

— Nem tudom, miről beszélsz.

Zavulon fölnevetett. Fölemelte a kezét:

— Anton, semmit sem akarok belőled kicsikarni. És nem fogok kérdéseket föltenni. Még csak nem is foglak semmire sem megkérni. Hallgasd meg a mondandómat, aztán elmegyek.

Hirtelen eszembe jutott, ahogy ezen a télen egy sokemeletes ház tetején Alisza boszi élt a neki megadatott beavatkozás jogával. Egész enyhe volt, csupán arra jogosított föl, hogy megmondjam az igazat. Ez az igazság aztán a Jegor nevű fiúcskát a Setétek oldalára állította.

De hát miért van ez?

Miért a hazugságon keresztül hat a Fény, a Setét pedig az igazság által? Miért van az, hogy a mi igazságunk gyámoltalan, miközben a hazugság fölöttébb hathatós? És miért van az, hogy a Setét kitűnően elvan az igazsággal, miközben Gonoszat teremt? Kinek a természetében keresendő az ok — az emberekében vagy a mienkben?

— Szvetlána egy csodás varázslónő — mondta Zavulon. — Ám nem az a jövője, hogy az Éjszakai Őrséget irányítsa. Egyetlenegy cél érdekében tervezik fölhasználni. Oly küldetésre szánják, amelyet Olga sikertelenül próbált végrehajtani. De hisz tudod: ma reggel behatolt a városba egy futár Szamarkandból, nemdebár?

— Tudom — ismertem be valamiért.

— Én pedig meg tudom mondani, mit hozott. Hisz meg akarod tudni, ugye?

Összeszorítottam a fogaimat.

— Akarod — bólintott Zavulon. — A futár egy darabka krétát hozott.

Soha ne higgy a Setéteknek! De valamiért úgy tűnt nekem, hogy nem hazudik.

— Egy kis darabka krétát. — A Setét mágus elmosolyodott. — Lehet vele táblára írni az iskolában. Vagy akár ugróiskolát rajzolni az aszfaltra. Vagy bekrétázni vele a biliárddákó hegyét. Mindezt oly könnyű megtenni vele, mint teszem azt diót törni egy nagy királyi pecséttel. Ám ha ezt a krétadarabot egy Hatalmas Varázslónő veszi a kezébe… kifejezetten Hatalmasról beszélek: egy hétköznapinak nem lenne ereje hozzá. Kifejezetten Varázslónőnek kell lennie, egy férfi kezében a kréta közönséges kréta marad. Ráadásul a Varázslónő Fénypárti kell legyen. Egy Setét hiába is próbálkoznék.

Csak képzeltem, vagy valóban fölsóhajtott? Csendben hallgattam tovább.

— Egy darabka kréta. — Zavulon hátravetette magát a fotelban, előre-hátra hajladozva. — Már egészen elkopott, hisz nemegyszer illették szépleányok kacsóinak finom ujjacskái, kiknek szeme fényes lánggal ég. Bevetették, s a Föld beleremegett, államok határai változtak meg, birodalmak támadtak, pásztorokból próféták lettek, az ácsokból pedig… istenségek, lelenceket királyoknak ismertek el, őrmesterek egész a császárságig vitték, félművelt papnövendékek és tehetségtelen festők zsarnokokká emelkedtek. Egy kis krétacsonk. Csupáncsak ennyi.

Zavulon fölkelt. Széttárta a karját.

— Ennyit szerettem volna csak mondani, én drága ellenségem. A többit pedig magad is megérted, már persze ha akarod.

— Zavulon! — Szétnyitott öklömben az amulettet méregettem. — Te a Setét szülöttje vagy.

— Magától értetődik. De csupán azon Setété, mely bennem lakozott. Azé, melyet magam választottam.

— Még az igazságod is Gonoszat hordoz.

— Kinek? Az Éjszakai Őrség számára? Persze. Az embereknek? Engedtessék meg nekem, hogy ezzel ne értsek egyet.

Az ajtóhoz lépett.

— Zavulon — szólítottam újból. — Láttam valódi alakodat. Tudom, hogy kiféle-miféle vagy.

A Setét mágus úgy állt meg, mintha gyökeret vert volna a lába. Aztán lassan megfordult, tenyerét végigvonta az arca előtt — egy pillanatra eltorzult, a bőr helyett fakó pikkelyek villantak elő, a szeme pedig résnyire szűkült.

A bűbáj szertefoszlott.

— Igen, hogyne. Láttál. — Zavulon ismét emberi külsőt öltött. — Én pedig láttalak téged. És bocsáss meg, de éppenséggel nem egy villogó pallosú fehér angyal voltál. Minden attól függ, honnét nézzük. Búcsúzom, Anton. Hidd el, örömest pusztítalak majd el, valami más alkalommal. Most viszont sok sikert kívánok. A lelkemből szólok… melynek úgyis híjával vagyok…

Az ajtó becsapódott mögötte.

És rögtön utána, mintha csak akkor ocsúdott volna föl, a homályban harsogni kezdett a riasztó. Cshojon maszkja grimaszt vágott a falon, fából metszett szemréseiből düh villant elő, a foga egyszeriben vicsorogni kezdett.

Mit ne mondjak, jó kis védőszolgálat…

Két bűvészmozdulattal leállítottam a jelzést, a maszkra pedig ráeresztettem a betárazott „freeze”-t, magyarán lefagyasztottam. Jól jött most az igézés.

— Egy darabka kréta — mondtam.

Valami rémlett. De nagyon régről, és csak félfüllel. Vagy néhány elejtett mondat tanulmányaim során az előadótól, vagy valaki elkottyantotta magát egy társaságban, netán egy hallgató rizsázott erről. Egy darabka krétáról…

Fölkeltem a kanapéról és fölemeltem karjaimat, amulettet a földre dobtam.

— Geszer! — kiáltottam el magam a homályban. — Geszer, felelj nekem!

Az árnyék mellém csusszant a padlón, a testembe ivódott, beszippantott magába. A fény elhalványult, a szoba úszni kezdett, a bútorok körvonalai elmosódtak. Elviselhetetlen csönd támadt. A hőség elmúlt. Ott álltam, kitárt karral, a homály pedig mohón szürcsölte az erőimet.

— Geszer, tulajdon neveddel előszólítalak!

A szobában szürke ködfonalak úsztak. Magasról tettem arra, hogy netán másvalaki is meghallja kiáltásomat.

— Geszer, én oktatóm, ím szólítlak. Felelj!

Valahol nagyon-nagyon messze egy láthatatlan árny sóhajtott.

— Hallgatlak, Anton.

— Felelj!

— Mire szeretnél feleletet kapni?

— Zavulon nem hazudott?

— Nem.

— Geszer, álljatok le!

— Késő, Anton. Minden megy a maga útján. Bízz bennem!

— Geszer, álljatok le!

— Semmit sem áll jogodban követelni.

— Igenis jogomban áll! Már ha a Fény részei vagyunk, ha a Jóért cselekszünk… igenis jogomban áll!

Elhallgatott. Már-már azt hittem, a főnök úgy döntött, hogy egyáltalán nem beszél velem.

— Rendben. Egy óra múlva várlak az ejtőző bárban.

— Hogy hol?

— Az ejtőernyőzök bárjában. Turgenyevszkaja metróállomás. A volt főposta mögött.

Csönd támadt.

Egy lépést hátráltam, kikeveredvén a homályból. Eredeti egy hely találkozók számára. Lehet, hogy Geszer abban a csehóban számolt le a Nappali Őrséggel? Nem, az inkább valami étteremben volt.

Ám legyen — ejtőző bár, vagy Rosé, de felőlem lehet akár a Sansz is. Nem számít. Ejtőernyősök, yuppie-k, melegek — nekem egyre megy.

Viszont még valamit meg kell tudnom, mielőtt találkozom Geszerrel.

Elővettem a mobilomat és Szvetlánát hívtam. Rögtön fölvette.

— Szia — mondtam keresetlenül. — A nyaralóban vagy?

— Nem. — Úgy tűnt nekem, hogy hangjából eltűnt az ügybuzgóság. — A városba tartok.

— Kivel?

Akadozón felelt.

— Ignáttal.

— Remek — mondtam őszintén. — Ide figyelj: tudsz valamit a krétáról?

— Miről?

Most aztán már nyilvánvaló volt a zavara.

— A kréta mágikus tulajdonságairól. Nem tanították, miképp kell fölhasználni a mágiában?

— Nem. Anton, veled minden rendben?

— Totál, jobb má’ nem is lehetne.

— Nem történt semmi?

Az örök női hozzáállás: tégy föl minden kérdést két-három változatban is.

— Semmi különös.

— Szeretnéd… — Elakadt. — Szeretnéd, ha megkérdezném Oljától?

— Ő is veletek van?

— Igen, hármasban utazunk a városba.

— Inkább nem kéne. Köszönöm.

— Anton…

— Igen, Szveta?

Az asztalhoz léptem, kinyitottam a mindenféle mágikus kacattal teli fiókot. Elnéztem a fénytelen kristályokat, a kontármódon faragott pálcát — abból az időből, amikor még harci mágus szerettem volna lenni. Visszatoltam a fiókot.

— Bocsáss meg!

— Nincs miért bocsánatot kérned.

— Lehetséges volna, hogy odamenjek hozzád?

— Messze vagytok?

— Félúton.

A fejemet ingatva válaszoltam:

— Nem fog menni. Fontos találkozóm van. Majd hívlak később.

Kinyomtam a mobilt és elmosolyodtam. Az igazság sok esetben lehet rosszindulatú és hamis. Teszem azt, ha csak az igazság felét mondod el. Jelzed, hogy nem akarsz beszélni, ám azt nem magyarázod el — miért.

Engedtessék meg nekem, hogy Jót tegyek a Gonosz által. Kapásból semmi egyebem nincs kéznél…

A biztonság kedvéért végigmentem a lakáson, benéztem a hálóba, a vécébe, a fürdőszobába, a konyhába. Amennyire éreztem, Zavulon tényleg nem hagyott hátra „ajándékokat”.

A dolgozószobába visszatérve bepöccintettem a notebookot és behelyeztem a mágiára vonatkozó adatbázis diszkjét. Megadtam a jelszót. És beírtam a „kréta” szót.

Különösebb eredményre nem számítottam. Amire kíváncsi voltam, olyannyira magas szintű hozzáféréssel bírhat, hogy soha nem vitték adatbázisba.

Az adatbázisban háromszor szerepelt a „kréta” kifejezés.

Az első esetben egy mészkőbányáról volt szó, ahol is a 15. században elsőszintű Fénypárti és Setét mágusok párbajoztak. Mindketten elpusztultak, méghozzá közönséges végelgyengülésben, midőn a tusa végén nem tudtak kikeveredni a homályból. A rákövetkező félezer évben ezen a környéken majdnem háromezer ember pusztult el.

A második eset holmi mágikus jelek és védőkörök megrajzolását érintette a kréta fölhasználása kapcsán. Itt már jóval több információ állt rendelkezésre, és én mindet el is olvastam nagysietve. Semmi különös. Az alkalmazás terén a kréta semmiféle különösebb előnnyel nem bírt a szén, a ceruza, a vér vagy az olajfesték előtt. Épp csak a krétát a legkönnyebb letörölni.

Ám a harmadik említés a „Mítoszok és nem bizonyított adatok” fejezetben szerepelt. Ahogy várható volt, csupa badarság szerepelt, mint például az ezüst és fokhagyma alkalmazása a vámpírokkal folytatott harc során, vagy nemlétező szertartások és rítusok leírása.

Azonban volt szerencsém már találkozhatni olyasmivel, amikor az ún. „mítoszok” közt igaz, ám alaposan elfeledett ismeretekre bukkantam.

A kréta a „Sors Könyvei” szócikkben szerepelt.

Még csak a feléig jutottam el, amikor megértettem, hogy beletrafáltam. Az információ abszolút nyilvános volt, a szemünk előtt hevert, hozzáférhető volt bármely kezdő mágus számára, de az is meglehet, szerepelt az emberek által is használható forrásokban.

Sors Könyvei. Kréta.

Minden passzolt.

Lezártam a fájlt, majd kikapcsoltam a gépet. Egy ideig ülve maradtam, miközben az ajkaimat harapdáltam. Az órámra néztem.

Ideje volt elindulni különös randevúnk helyszínére.

Letusoltam és ruhát váltottam. Az amulettek közül Zavulon medalionját tartottam magamnál, az Éjszakai Őrség jelvényét és a valaha Iljától kapott harci lemezkét — egy ókori kerek bronzkorongot, amely méretét tekintve alig valamivel haladott meg egy nagyobbfajta pénzérmét. Még soha nem használtam a lemezkét. Ahogy a mágus említette, az amulettben egy, jobb esetben két töltet maradt.

A titkos helyről előhúztam a pisztolyt. Ellenőriztem a tölténytárat. Ezüst robbanógolyók. Jó szolgálatot tehetnek az alakváltók ellen, alkalmazásuk kétséges a vámpírok esetében, és fölöttébb hatásosak a Setét mágusokkal szemben.

Mintha bizony arra készülnék, hogy harcba szállok, nem pedig a főnökömmel találkozom…

Mobilom megcsörrent a zsebemben, amikor már az ajtó előtt álltam.

— Anton?

— Szveta?

— Olga szeretne beszélni veled, átadom neki a kagylót.

— Adjad! — egyeztem bele, miközben a zárat nyitottam.

— Anton, nagyon szeretlek. Légy oly szíves, és ne csinálj ostobaságot!

Hirtelenjében nem is tudtam, mit feleljek. Olga vette át a kagylót.

— Anton. Azt akarom, hogy tudd: már minden eldöntetett. És nagyon hamarosan be is fog következni minden.

— Ma éjjel — kontráztam.

— Honnét tudod?

— Érzem. Egyszerűen csak érzem. Ezért távolították el az Őrséget a városból, nemdebár? És Szvetlána is immár a megfelelő lelkiállapotban van.

— Mit tudsz?

— A Sors Könyve. Kréta. Már mindent értek.

— Kár — felelte röviden Olga. — Anton, meg kell…

— Senkinek sem tartozom számadással. Csakis a bennem lévő Fénynek.

Megszakítottam a vonalat, majd kikapcsoltam a mobilt. Elég volt. Geszer így is kapcsolatba tud lépni velem, mindenféle technikai eszköz híján. Olga egyre csak el akarna tántorítani a rimánkodásával. Szvetlána pedig úgysem értené, mit miért teszek.

Ha elhatároztad, hogy a végére jársz, hát menj egyedül. És ne hívj magaddal senkit.

— Ülj le, Anton! — mondta Geszer.

A helyiség egész aprócskának tűnt. Hat-hét asztalka, térelválasztókkal. Egy bárpult. Vágni lehetett a füstöt. A tévében hangtalanul bázisugrások. A falon lévő fotókon — szintén: zuhanásban elnyúlt testek, élénkszínű overallokban. Látogató kevés akadt, talán az időpont miatt: az ebédhez már késő, az esti csúcshoz még korán volt. Egy pillantást vetettem az asztalkákra — a sarokban állónál pillantottam meg Borisz Ignatyjevicset.

A főnök nem volt egyedül. Egy gyümölcsöstál előtt üldögélt, miközben lustán szemelgette a szemeket egy szőlőfürtről. Egy kicsivel arrébb, karba font kézzel egy magas, kreol fiatalember ült. Tekinteteink keresztezték egymást, és egy puha, ám érezhető nyomást éreztem.

Szintén Másféle.

Vagy öt másodpercig méregettük egymást, folyamatosan növelve a nyomást. Voltak képességei, jelentős képességek, tapasztalata viszont alig. Egy alkalmas pillanatban csökkentettem az ellenállást, kitértem kutató pillantása elől, és még mielőtt sikerült volna védelmet kerítenie, szkenneltem a fiatalembert.

Másféle. Fénypárti. Negyedik szintű.

A fiatalember arca eltorzult, mintha fájdalom érné. A vert kutya tekintetével nézett Geszerre.

— Ismerkedjetek meg! — javasolta Geszer. — Anton Gorogyeckij, Másféle, moszkvai Éjszakai Őrség. Aliser Ganyijev, Másféle, nemrég óta szintén moszkvai Éjszakai Őrség.

A futár.

Kezet nyújtottam és egyszersmind levettem a védelmet.

— Fénypárti, második szint — szólt Aliser a szemembe nézve. Tisztelettudón fejet hajtott.

A fejemet ingatva feleltem:

— Harmadik.

A fiatalember ismét Geszerre nézett. Immár nem bűntudattal teli pillantással, hanem csodálkozón.

— Második — erősítette meg a főnök. — Csúcsformában vagy, Anton. Aminek fölöttébb örülök. Ülj le, beszélgessünk! Aliser, őrködj!

Letelepedtem a főnökkel szemben.

— Tudod, hogy miért pont itt jelöltem meg találkozónk helyét? — kérdezte a főnök. — Vegyél a szőlőből, finom.

— Honnét tudnám? Meglehet… itt kapni a legfinomabb szőlőt Moszkvában…

Geszer elnevette magát.

— Bravó. De mégsem ez a lényeg. A gyümölcsöt a piacon vettük.

— Ezek szerint kellemes a környezet.

A főnök vállat vont:

— Semmi különös. A terem kicsi, ha belépsz azon az ajtón, ott biliárd van és még néhány asztalka.

— Lehet, hogy maga titokban ejtőernyőzik, főnök.

— Húsz éve is megvan, hogy nem ugrottam — riposztozott a főnök nyugisan. — Anton drága, azért jöttem ide, hogy Sztroganov-bélszínt egyek krumplicskával, utána meg szőlőt csemegézzek, s mindezt azért, mert meg akartam mutatni neked a mikrokörnyezetet. Egy ici-pici társadalmat. Úgyhogy lazulj el, élvezd az ittlétet! Aliser, egy korsó sört Antonnak! Nézz körül, katona! Figyeld meg az arcokat! Hallgasd a dumcsizást! Szívd be a levegőt!

Elfordultam a főnöktől. A lóca szélére húzódtam, hogy legalább egy kicsit lássam a körülöttünk lévőket. Aliser már a pultnál állt, a nekem szánt sörre várva.

Különös arckifejezéssel bírtak az ejtőző bár törzsvendégei. Valami megfoghatatlanul közös volt bennük. Sajátos szemek, sajátos gesztusok. Semmi rendkívüli, épp csak egy láthatatlan bélyeg mindegyikükön.

— Közösség — mondta a főnök. — Mikrokörnyezet. Akár a Sansz névre hallgató melegklubban is folytathatnánk ezt a beszélgetést, vagy az írók Házának éttermében, vagy egy játékteremben valami gyár mellett. Nem számít. A lényeg, hogy egy kifejezetten szűk, zárt közösség jöjjön létre. Ilyen vagy olyan mértékben elszigetelődve a társadalomtól. Nem egy McDonald’s, nem egy menő étterem, hanem egy nyílt avagy rejtett klub. Tudod, miért? Ezek vagyunk mi. Ez a mi Őrségünk modellje.

Hallgattam. Elnéztem, ahogy egy mankós srác a szomszéd asztalkához lép, elhessenti az invitálást, hogy foglalna helyet, és a térelválasztónak támaszkodva belemerül mondandójába. A zene túlharsogta szavait, ám a lényeget le tudtam szűrni a homályon keresztül. Egy ki nem bomló, levált ejtőernyő. A tartalékernyő használata. Törés. Fél évig, banyeg, nem ugorhat!

— Az itteni társaság nagyon jól jellemez — folytatta ráérősen a főnök. — Kockázat. Heves benyomások. A kívülállók iránti értetlenség. Szleng. A normális emberek számára teljességgel érthetetlen problémák. És persze rendszeres traumák, halálesetek. Jól érzed magad itt?

Elgondolkodván így feleltem:

— Nem. Itt a brancshoz kéne tartozni. Vagy egyáltalán, nem lenni itt.

— Hát persze. Érdekes dolog belekukkantani bármely effajta mikrokörnyezetbe… egy alkalommal. Utána viszont vagy elfogadod a törvényeit és azzal belépsz a közösségbe, vagy pedig elkülönülsz. Nos hát, mi semmiben sem különbözünk. Lényegét tekintve nem. Mindegyik Másféle, aki fölleli, tudatosítja magában önnön lényegét, választás elé kerül. Vagy belép saját oldalának Őrségébe, katonává lesz, harcossá, menthetetlen halálraítéltté. Vagy pedig folytatja majdnem emberi életét, különösebb mágikus képességeket nem fejleszt, használja ugyan a Másféle-léttel együtt járó számos előnyt, ám az effajta élettel járó hátrányokból is kiveszi a részét. A lehető legkellemetlenebb, ha az elsődleges döntés hibásnak bizonyul. A Másféle nem akarja alávetni magát az Őrség törvényeinek ilyen vagy olyan okoknál fogva. Ám szinte képtelenség kiszakadni a struktúránkból. Mondd meg hát, Anton: képes lennél az Őrségen kívül létezni?

Naná, hogy a főnök soha nem folytat elvont beszélgetéseket.

— Vélhetően nem — ismertem be. — Nehéz, gyakorlatilag lehetetlen lenne megmaradnom a hétköznapi Fénypárti mágus számára rendelt határokon belül.

— De ha nem csatlakozol az Őrséghez, nem tudod igazolni ilyen-olyan mágikus ráhatásaidat a Setéttel folytatott harc érdekében. Így van?

— Így.

— Íme hát a bibi, Antoska, az egész rákfenéje. — A főnök fölsóhajtott. — Aliser, ne állj már ott, mint szamár a hegyen!

Kifejezetten csicskáztatta a fiatalembert. Ám az okokat nem volt nehéz kitalálni: a futár kiharcolta, kikönyörögte helyét a moszkvai Őrségben, s most belekóstolt ennek elkerülhetetlen következményeibe.

— A söre, Fénypárti Anton. — Könnyed biccentéssel helyezte elém a korsót.

Némán megragadtam a sört. Fikarcnyi vétke sem volt ennek a fiatal és tehetséges mágusnak. Vélhetően sikerül majd megbarátkoznunk. Most azonban még rá is dühös voltam: Aliser hozta el Moszkvába azt, ami majd mindörökre elválaszt Szvetlánától.

— Mihez kezdjünk, Anton? — kérdezte a főnök.

— Tulajdonképpen mi a gond? — kérdeztem vissza egy odaadó bernáthegyi pillantásával.

— Szvetlána. A küldetése ellen munkálsz.

— Magától értetődően.

— Anton, hisz ezek elemi igazságok. Axiómák. Nem áll jogodban ellentmondani az Őrség politikájának, önnön érdekeidből kiindulva.

— Hogy jönnek ide az én magánérdekeim? — csodálkoztam rá őszintén. — Úgy vélem, hogy az egész készülő akció erkölcstelen. Nem lesz üdvös az emberekre nézve. Így vagy úgy, ám eddig minden, az emberi társadalom kardinális megváltoztatására irányuló kísérlet dugába dőlt.

— Előbb vagy utóbb, de sikerrel járunk. Vedd észre, még csak nem is próbálkozom azzal, hogy bizonygassam, miszerint pont ez alkalommal koronázza siker fáradozásunkat. Ám ekkora esély még soha nem volt rá.

— Nem hiszek ebben.

— Tiltakozást nyújthatsz be a felsőbb vezetésnek.

— És vajon sikerül kivizsgálniuk addig a napig, amikor Szvetlána kezébe veszi a krétát és fölnyitja a Sors Könyvét?

A főnök lehunyta szemét. Fölsóhajtott.

— Nem. Nem lesz annyi idejük. Minden ma éjjel zajlik majd le, amint beköszönt a mi szolgálati időnk. Elégedett vagy? Tisztában vagy immár az akció időpontjával?

— Borisz Ignatyjevics! — Szándékosan szólítottam azon a néven, amelyen először megismertem. — Hallgasson meg! Kérem! Valaha elhagyta hazáját és Oroszországba jött. Nem a Fény érdekei vezérelték döntésében, nem a karriervágy vonzotta. Hanem Olga miatt. Tudok egyet-mást arról, mit történt a múltjában. Annyi minden: gyűlölség és szerelem, árulások és nagylelkűség. De meg kell értenie engem. Képes rá.

Nem tudom, mit vártam. Miféle választ, félrerebbenő tekintetet vagy foghegyről odavetett ígéretet az akció lefújásáról.

— Teljes mértékben megértelek, Anton — bólintott a főnök. — El se tudod képzelni, mennyire. És éppen ezért folytatódik az akció.

— De miért?

— Hát azért, fiacskám, mert létezik egy ilyen dolog: a sors. És ennél nincs erősebb. Van, aki arra rendeltetik, hogy megváltoztassa a világot. Van, akinek ez nem adatik meg. Van, aki arra rendeltetik, hogy egész államokat rengessen meg alapjaiban, s van, aki arra, hogy a kulisszák mögött állva összekrétázott kézzel a marionettbábok zsinórjait mozgassa. Anton, hidd el, tudom, mit teszek. Hidd el!

— Nem hiszem.

Fölkeltem, érintetlenül hagyva az immár leülepedett habú sört. Aliser kérdőn tekintett a főnökre, mintha készen állna arra, hogy megállítson.

— Jogodban áll azt tenni, amit csak akarsz — mondta a főnök. — Benned a Fény, ám a hátad mögött ott a homály. Tudod, mivel jár bármely helytelen lépés. És azt is tudod, hogy készen állok és kötelességem is a segítségedre sietnem.

— Geszer, én oktatóm, köszönet mindazért, amire tanítottál. — Meghajoltam előtte, miáltal az ejtőernyősök kíváncsi pillantását vonzottam magamra. — A továbbiakban immáron nem vélem úgy, hogy jogomban áll segítséget várnom tőled. Fogadd hálámat.

— Immár szabad vagy, semmi kötelezettséged nincs irántam — felelte nyugodtan Geszer. — Tégy úgy, amiképp sorsod parancsolja!

Kész. Nagyon is könnyedén lemondott egykori tanítványáról. Vajon hány ilyen tanítványa lehetett, akik képtelenek voltak ráeszmélni holmi magasabb célokra és szentséges eszmékre?

Százak, ezrek.

— Ég veled, Geszer! — mondtam. Aliserre pillantottam. — Járj sikerrel, újdonsült járőr!

A fiatalember szemrehányón nézett vissza rám:

— Ha szabadna szólnom…

— Beszélj! — engedélyeztem.

— A helyedben nem sietnék annyira, Fénypárti Anton.

— Már így is túl hosszan elidőztem, Fénypárti Aliser. — Elmosolyodtam. Hozzászoktam, hogy az Őrségben a legkisebb mágusok közé számítom magam, ámde minden múlandó. Ezen újonc szemében tekintélynek látszom. Egyelőre még. — Egyszer még meghallod, miképp susog az idő, homokként folyván ki ujjaid közül. Akkor majd emlékezz rám! Járj sikerrel!

6. FEJEZET

HŐSÉG.

A Sztarij Arbaton[48] mentem. Mindenfelé sablonos portréikkal nyomuló festők, unalomig ismert számokat játszó zenészek, egy kaptafára készült szuvenírekkel házaló árusok, külföldiek, tekintetükben az elvárható szabvány-érdeklődéssel, és a moszkvaiak, akik a megszokott idegességgel húznak el a matrjoska-utánzatok mellett…

Ébresztő!

Mit szólnátok egy kis show-hoz?

Villámokkal zsonglőrködjem? Igazi tüzet nyeljek? Ráparancsoljak az utcakőre, hogy húzódjék félre és adjon utat egy föltörő ásványvíz-szökőkútnak? Meggyógyítsak pár tucat nyomorékot? Levegőből elővarázsolt süteményekkel lakassam jól a környéken sertepertélő utcakölyköket?

Ugyan minek?

Hozzám vágnának egy marék aprót a tűzgolyóbisokért, melyekkel a tisztátalanságot kellene irtanom. Az ásványvíz-szökőkútról meg kiderülne, hogy csőtörés. Ezek a koldus nyomorékok meg amúgy is egészségesebbek és gazdagabbak, mint a járókelők többsége. Az utcakölykök pedig szerterebbennének, mert réges-rég megtanulták: ingyensüti nem létezik.

Igen, megértem Geszert, megértem az összes felsőbb mágust, akik évezredek óta küzdenek a homállyal. Nem lehet örökké a tehetetlenség érzésével élni. Nem lehet örökké csak a lövészárkokban kuksolni: ez biztosabban pusztítja a hadsereget, mint az ellenség lövedékei.

De hogy kerülök én a képbe?

Muszáj a győzelem zászlaját az én szerelmemből szabni?

És mi közük van ezen embereknek mindehhez?

Könnyű a feje tetejére állítani a világot, ám ki segít az embereknek megkapaszkodni, hogy le ne essenek?

Tényleg képtelenek lennénk bármit is megtanulni?

Tudtam, mire készül Geszer, pontosabban mit tesz majd Szvetlána az ő parancsára. Megértettem, mivel járhat mindez, és még azt is sejtettem, hogy a Megállapodás miféle kibúvói igazolhatják majd a Sors Könyvébe való beavatkozást. Voltak információim az akció időpontjáról is. Az egyetlen, amiről nem volt tudomásom — a végrehajtás helye és tárgya.

Ez viszont végzetesnek tűnt.

Itt az ideje meghajolni Zavulon igaza előtt.

Aztán meg toronyiránt vissza a homályba.

Az Arbat közepéig jutottam, amikor megéreztem — nagyon enyhén, az érzékelhetőség határán — az Erő mozgását. A közvetlen közelemben mágikus beavatkozás zajlott, nem valami erős, de…

Setét!

Akármit is gondoljak Geszerről, akármennyire is vitában állok vele, azért mégiscsak az Éjszakai Őrség katonája maradok.

Egyik kezemmel a zsebemben lévő amuletthez nyúlva előhívtam árnyékomat, és a homályba léptem.

Huh, de elhanyagolt itt minden!

Rég nem volt szerencsém Moszkva homálybéli belvárosához!

A kék moha egybefüggő szőnyegként terített be mindent. A lassan mozgó fonalak hullámzó víz mozgásának érzetét keltették. Vízkörök eredtek tőlem — a moha egyszerre igyekezett kihörpinteni az érzelmeimet, ugyanakkor távolabb is mászott tőlem. Ám a homály apróbb stiklijei most egyáltalán nem érdekeltek.

A Naptól megfosztott ég alatti szürke térben nem voltam egyedül.

Egy pillanatra a nekem háttal álló leányzóra meredtem. Ahogy elnéztem, egyszeriben megéreztem, ahogy gonosz mosolyra húzódik a szám. Egy Fénypárti mágushoz méltatlan mosoly. Még hogy „nem valami erős beavatkozás”…

Harmadrendű mágikus beavatkozás?

Hoppácska!

Ez nagyon is komoly, kisanyám. Ez már olyan komoly, hogy vélhetően egy a magyarázat: megkattantál. A harmadik szint egyáltalán nem a te erőnléted szerint való, másvalaki amulettjét használod.

Én viszont a magam erejéből próbálom meg tisztázni az ügyet.

A leányzóhoz léptem — még csak meg sem hallotta lépteimet a puha kék szőnyegen. Emberek elmosódott árnyai kúsztak körülöttünk, ő pedig fölöttébb elfoglaltnak tűnt.

— Anton Gorogyeckij, Éjszakai Őrség — mondtam. — Alisza Donnyikova, ezennel letartóztatom.

A boszorkány fölvisítva megfordult. A kezében egy amulett volt — egy kristályprizma, amelyen keresztül előbb még a járókelőket vizslatta. Első ösztönös mozdulatával igyekezett elrejteni az amulettet, a másodikkal — engem vett volna szemügyre rajta keresztül.

Elkapván a kezét arra kényszerítettem, hogy leálljon. Egy pillanatig egymás mellett álltunk, miközben fokozatosan erősítve a nyomást, kitekertem a boszorkány csuklóját. Egy hasonló eseménysor férfi és nő közt eléggé szégyenletesen nézett volna ki. Mifelénk, a Másfélék körében a fizikai erőnlét záloga nem a nemi hovatartozásban rejlik, és még csak nem is a kigyúrt izomzatban. Az Erő mindenütt jelen van — a homályban, a bennünket körülvevő emberekben. Nem lehet tudni, mennyit termelt ki a környező világból Alisza, nagyon is lehetséges, hogy nálam többet.

Ám tetten értem a helyszínen. És más járőrök is a közelben lehettek. Egy Őrség munkatársával szemben megnyilvánuló ellenállás, aki ráadásul hivatalosan is közölte a letartóztatás tényét — elegendő indok arra, hogy akár helyben is megsemmisítsék az ellenkezőt.

— Nem tanúsítok ellenállást — szólt Alisza és kitárta tenyerét. A prizma puhán a mohára pottyant — az pedig szinte fölforrt, kavargott, beborítva a kristályamulettet.

— Erő-prizma? — kérdeztem szónokian. — Alisza Donnyikova, maga harmadrendű mágikus beavatkozást hajtott végre.

— Negyedrendűt — felelte gyorsan.

Erre csak megvontam a vállam.

— Harmad vagy negyed, mondhatni részletkérdés. Akkor is Törvényszék lesz belőle, Alisza. Ráfaragtál.

— Nem tettem semmit. — A boszorkány nagyon iparkodott nyugodtnak látszani. — Rendelkezem személyre szabott engedéllyel a prizma viselésére. Nem helyeztem üzembe.

— Alisza, bármelyik felsőbb mágus simán leveszi erről a ketyeréről az összes infót.

Leeresztett kézzel arra késztettem a mohát, hogy szétnyíljon, a prizmát pedig a tenyerembe ugrasztottam. Hidegnek bizonyult, fölöttébb hidegnek.

— Még én is ki tudom olvasni belőle a történetet — mondtam. — Alisza Donnyikova, Másféle, Setét, a Nappali Őrség boszorkánya, negyedszintű erőnlét, ezennel hivatalosan is váddal illetem a Megállapodás megsértése okán. Esetleges ellenállás kifejtése alkalmával kénytelen leszek magát megsemmisíteni. Tegye hátra a kezét!

Engedelmeskedett. És egyszerre beszélni kezdett, gyorsan, meggyőzően, mindazt beleadva a hangjába, amivel csak rendelkezett:

— Anton, várj… kérlek, hallgass meg! Igen, kipróbáltam a prizmát, de értsd meg, először bíztak rám ekkora erejű amulettet! Anton, hisz nem vagyok annyira ostoba, hogy Moszkva közepén támadjak az emberekre, meg aztán mi szükségem is lenne rá? Anton, hisz mindketten Másfélék vagyunk! Rendezzünk le mindent inkább békésen. Anton!

— Miféle békéről beszélsz? — kérdeztem, zsebembe süllyesztve a prizmát. — Gyerünk!

— Anton, egyezzünk ki harmad- vagy negyedszintű beavatkozásban! Legyen egy akármilyen harmadszintű beavatkozás, mely a Fény érdekét szolgálja! Nem olyan, mint az én buta játszadozásom e prizmával, hanem egy teljesértékű beavatkozás!

Pánikolásának okait nagyon is meg tudtam érteni. Mondhatni igencsak bukta-szaga van az ügynek. Itt kérem a Nappali Őrség munkatársa saját önös céljaiból csapolja meg az emberek életerejét — és ez már meglehetősen méretes botrány! Aliszát majd különösebb ingadozás nélkül átengedik nekünk.

— Nincs jogosultságod effajta kompromisszumok kötésére. A Setétek vezetősége kénytelen lesz visszakozni ígéretedet illetően.

— Zavulon igazolja majd!

— Igazán? — Elbizonytalanodtam hangjának határozottsága hallatán. Valószínűsíthetően Zavulon szeretője. Akkor is meglepő. — Alisza, hisz annak idején kötöttem már veled békemegállapodást…

— Persze, hisz én magam javasoltam, bocsátanánk meg beavatkozásodat.

— És aztán mi lett belőle? — elmosolyodtam. — Emlékszel?

— Most más az alaphelyzet, hisz én szegtem meg a törvényt. — Alisza lesütötte szemét. — Jogod lesz egy ellencsapásra. Neked tán nem kell engedély egy hármas szintű Fénymágiához? Vagy bármely Fénypárti mágiához? Kéttucatnyi gazembert remoralizálhatsz ezen az áron, de úgy ám, hogy egyenest szentéletűekké válnak! Álltó helyében tucatnyi gyilkost elhamvaszthatsz! Elejét veheted egy katasztrófának, vagy mit tudom én, egy lokális időcsavart is megengedhetsz magadnak! Anton, ez tán nem érne annyit, mint az én ostoba csínytevésem? Nézz körül, hisz mindegyikük életben van! Semmire se volt időm, épphogy belekezdtem…

— Mindaz, amit mondasz, fölhasználható ellened.

— Tudom én azt, tudom!

A szemében könnycseppek csillogtak. És vélhetően még csak nem is volt ebben semmiféle tettetés. A boszorkánymáz alatt továbbra is megmaradt a lehető leghétköznapibb lánynak. Egy szimpatikus, ijedt teremtés, akit most tévelygésen kaptak. Tán ő a hibás abban, hogy a Setét útjára lépett?

Éreztem, ahogy erkölcsi pajzsom meghajlik, úgyhogy nemet intettem a fejemmel:

— Ne erőltessük hiába.

— Anton, kérlek, rendezzük le békésen! Hát tényleg jogosultságra van szükségem ahhoz, hogy harmadik fokozatú beavatkozást vigyek véghez?

Ho-ho-hó — de még mennyire! Bármely Fénypárti mágus álma egy effajta carte blanche. Hogy akár csak egy pillanatig is teljhatalmú katonának érezze magát, nem pedig egy tetves lövészárok-lakónak, aki leverten mered a fehér békezászlóra.

— Nincs jogod effajta ajánlatokat tenni — közöltem keményen.

— Lesz! — Alisza intett a fejével, majd mélyet sóhajtott. — Zavulon!

Kezembe szorítottam a harci amulett apró korongját, vártam.

— Szólítlak, Zavulon! — A hangja visításba ment át. Észrevettem, hogy körülöttünk az emberi árnyak valamivel gyorsabban kezdtek mozogni: az emberek hirtelen érthetetlen félelmet érzékeltek és azzal megszaporázták lépteiket.

Vajon ismét el tudja érni a Setétek fejét?

Mint akkor, a Maharadzsa étteremnél, ahol Zavulon majdnem megölt Shahab Ustorával?

De mégsem ölt meg. Elhibázta.

Attól függetlenül, hogy azt a provokációt speciel Geszer fundálta ki, Zavulon mintha őszintén hitte volna, hogy bűnös vagyok a Setétek meggyilkolásában.

Ezek szerint voltak még tervei velem kapcsolatban?

Vagy pedig Geszer titkon, észrevétlenül avatkozott volna be, elhárítva a rám irányuló csapásokat?

Nem tudom. Mint mindig — most sincs elegendő információ a kielemzéshez. Akár hetvenhét verziót is kitalálhatok, s mindegyik ellentmond a többinek.

Azt akartam, hogy Zavulon ne jelentkezzék. Mert akkor szépen kihoznám Aliszát a homályból, hívnám a főnököt vagy valakit a műveletisek közül, annak rendje-módja szerint átadnám nekik, aztán meg hónap végén bezsebelném a prémiumot… De tényleg holmi prémium most a legnagyobb gondom?

— Zavulon! — A hangjából őszinte könyörgés hallatszott. — Zavulon!

Most már sírt, miközben észre sem vette. A szeme alatt elkenődött a festék.

— Hasztalan — mondtam. — Induljunk!

És ebben a pillanatban vagy két méternyire megnyílt a Setét Kapu.

Először átjárt a hideg — csontig hatóan. De úgy ám, hogy szimpátiával gondoltam vissza az emberi világban honoló hőségre. A moha föllángolt, miközben utcahosszat kiégett. Zavulon persze nem szándékosan égette el, csakhogy a kapu kinyitásakor annyi Erő szabadult föl, hogy a mohának nem volt ideje földolgozni.

— Zavulon — suttogta Alisza.

Tőlem ötméternyire egy lila fénysugár vágódott az égbe a burkolatkő alól. A villanás bántotta a szemet, akaratlanul is hunyorítottam, s amikor ismét odanéztem, egy szürke ködben lebegő kékes-fekete buborékot láttam. A belsejéből lassacskán egy borostával benőtt, pikkelyes, halványan emberre emlékeztető valami kászálódott ki. Szólíttatására Zavulon a homály második vagy harmadik szintjén keresztül jelent meg, melyhez képest az itteni idő folyása ugyanolyan lassúnak tetszett, mint az embereké — számunkra.

Egyszerre megint éreztem, ahogy elerőtlenedem, pedig azt hittem, hogy már rég túl vagyok az effélén. Azon lehetőségek, melyekkel Zavulon vagy Geszer oly könnyedén élt, nem csupán elérhetetlenek, ám egyenest fölfoghatatlanok voltak a számomra.

— Zavulon! — Karjait továbbra is a háta mögött tartva Alisza a csudás szörnyeteghez vetette magát. Hozzábújt, arcát a szúrós pikkelyek közé fúrta. — Segíts, segíts rajtam!

Vélhetően Zavulon nem azért jelent meg démoni mivoltában, hogy hatást gyakoroljon rám. Emberi alakjában egy percig sem bírta volna a homály mélyebb rétegeiben. Márpedig alighanem órák hosszat tartott az útja, de meglehet, tán néhány napba is beletelt.

A szörny szűk szemével végignézett rajtam. A pofájából hosszú villás nyelv kígyózott elő, mellyel végigsimított Aliszán, haján fehér nyálkacsöppeket hagyva maga után. Karmos mancsával állon ragadta Aliszát, majd óvatosan fölemelte a fejét — a tekintetük ekkor találkozott. Az információcsere gyorsan lezajlott.

— Ostoba! — fakadt ki a démon. Nyelve visszacsusszant összecsapódó agyarai közt a pofájába, miközben majdnem ráharapott. — Te mohó ostoba!

Hát igen. Most már tényleg úgy néz ki, hogy ugrott a harmadfokú beavatkozásra való jogom.

A démon rövid farka végigvágott Alisza lábain, szétszakította annak selyemruháját és a földre döntötte. A démon szemei föllobogtak — egy kék ragyogás fonta körbe a boszorkányt, mire az kővé dermedt.

Nem úgy néz ki, hogy bárki is segíthetne Aliszán.

— Zavulon, kérem, elvezethetem a letartóztatott személyt? — kérdeztem.

A szörny görbe lábain ingadozott. Karmai hol előbukkantak, hol pedig visszahúzódtak az ujjain. Aztán tett egy lépést, közém és a mozdulatlan leány közé állva.

— Kérem, igazolja vissza a letartóztatás jogosságát — szóltam. — Ellenkező esetben kénytelen leszek erősítést kérni.

A démon transzformálódni kezdett. Testének arányai megváltoztak, a pikkelyek fölszívódtak, a farka visszahúzódott, pénisze pedig immár nem hasonlított egy szögekkel kivert bunkóra. Aztán a ruha is megjelent Zavulonon.

— Várj, Anton!

— Mégis, mire várjak?

A Setét mágus arca továbbra is kifürkészhetetlen maradt. Démoni mivoltában minden bizonnyal jóval több érzelmet mutatott föl, vagy legalábbis nem tartotta szükségesnek palástolni őket.

— Megerősítem az Alisza által tett fölajánlást.

— Tessék?!

— Ha nem terelődik hivatalos útra az ügy. Ebben az esetben a Nappali Őrség elfogadja bármely beavatkozásodat… a harmadik fokozatig bezárólag.

Teljesen komolynak tűnt.

Nyeltem egyet. Egy ekkora horderejű ígéretet kapni a Nappali Őrség fejétől…

— Soha ne higgy a Setéteknek!

— Bármely beavatkozás, második fokozatig bezárólag.

— Ennyire kerülnéd a botrányt? — kérdeztem. — Vagy pedig ennyire szükséged van a lányra?

Zavulon arcán görcsös rángás futott végig:

— Szükségem van rá. Szeretem őt.

— Nem hiszem el.

— Mint a moszkvai Nappali Őrség feje, arra kérem magát, Anton járőr, hogy rendezzük el az ügyet békésen. Ez lehetséges is, lévén a gyámságom hatókörébe tartozó Alisza Donnyikovának nem volt érkezése komoly kárt okozni az embereknek. Próbálkozásának kompenzálásaképp — előbbi szót Zavulon külön kihangsúlyozta —, mivel egy harmadfokú Setét mágikus beavatkozással kívánt élni, a Nappali Őrség beleegyezik bármely Fénypárti beavatkozásodba, másodfokig bezárólag. Nem kérem jelen egyezség titkosítását. Semmilyen mértékben sem korlátozlak cselekedeteidben. Hangsúlyozom: kihágásáért Alisza járőr példás büntetésben részesül. A Setét legyen tanú szavaimra!

Egy alig érzékelhető remegés. Föld alatti morajlás, egy közelgő orkán bőgése. Zavulon tenyerében egy aprócska fekete golyóbis termett, s azzal pörögni kezdett.

— Rajtad a sor — mondta Zavulon.

Megnyalván ajkaim az igézésbe dermesztett Aliszára néztem. Akárki akármit mond, mégiscsak egy mocsadék. Ráadásul még némi személyes elszámolnivalónk is akad.

Talán ezért nem akaródzik kompromisszumosan megoldani az ügyet? Nem pedig a Setéttel kötendő egyezségben rejlő veszélyek okán? Alisza az erőprizma bevetésével azon ügyködött, hogy az emberek közül valakinek kiszívja az életenergiáját. Ez harmad- vagy negyedfokú mágia. Én pedig egy másodfokú beavatkozásra leszek följogosítva. Ez pedig sok — nagyon sok. Gyakorlatilag fölér egy globális befolyással! Teszem azt a városban egy álló napig egyetlen bűncselekményt sem hajtanak végre. Egy zseniális és egyértelműen jótékony lelemény. Hányszor, de hányszor lett volna szükség az Éjszakai Őrség történetében egy harmad-negyedfokú beavatkozásra, de nem volt hozzá jogunk, úgyhogy találomra kellett cselekednünk, aztán meg retteghettünk a válaszcsapás miatt!

Itt meg egy másodfokú beavatkozás lehetősége hever, gyakorlatilag ingyér’.

— A Fény legyen tanú szavaidra — mondtam. És azzal kinyújtottam kezemet Zavulon felé.

Még soha nem kellett törzsökös erőket tanúul hívnom. De tudtam, hogy ehhez nincs szükség semmiféle speciális igézetekre. Mellesleg arra végképp nem sok garancia volt, hogy a Fény majd leereszkedik a mi csip-csup dolgainkhoz.

A kezemben egyszeriben egy fehér tűzszirom lobbant föl.

Zavulon elfintorította az arcát, de nem húzta el a kezét. Amikor kézfogással is megpecsételtük egyezségünket, a Setét és a Fény tenyereink között összetalálkozott. Fájdalmas szúrást éreztem, mintha egy tompa tűvel döfték volna át a testem.

— Az egyezség megköttetett — szólt a Setét mágus.

Ő is elfintorította az arcát. Őt is átjárta a fájdalom.

— Abban reménykedsz, hogy hasznot húzol ebből? — kérdeztem.

— Persze. Mindig mindenből igyekszem hasznot húzni. És ez általában összejön.

Azért olyan nagyon nem látszott Zavulonon, hogy annyira örülne az egyezségnek. Bármire is számított egyezségünk következtében, teljességgel maga sem hitt önnön sikerében.

— Megtudtam, hogy mit miért hozott a keleti futár Moszkvába.

Zavulon egy kicsit elmosolyodott:

— Csodás. Fölöttébb feszélyez a helyzet, és nagyon jó tudni, hogy most már más is osztozik nyugtalanságomban.

— Zavulon! Volt már valaha is példa arra, hogy az Éjszakai és Nappali Őrségek együttműködtek? Fajsúlyos ügyekben, nem pedig holmi renegátok és pszichopaták elcsípése kapcsán?

— Nem. Bármely együttműködés egyértelmű vereség lenne valamelyik fél számára.

— Ezt figyelembe veszem.

— Ám vedd!

A végén még leálltunk itt udvariaskodni egymással. Mintha bizony nem két szembenálló erő mágusairól, a Fény hívéről s a Setét szolgálójáról lenne szó, hanem teszem azt egymás iránt békeszeretőn viseltető ismerősökről.

Ezek után Zavulon Alisza mozdulatlan testéhez lépett, könnyedén fölkapta és azzal átvetette a vállán. Arra számítottam, hogy kilépnek a homályból, ám ehelyett a Setétek feje, miután megdobott egy leereszkedő mosollyal, belépett a kapun. Ami egy pillanatig még látható volt, aztán kezdett eltünedezni. Én pedig az ellenkező irányba indultam.

Csak most fogtam föl, mennyire elfáradtam. A homály szereti, ha beléje lépnek, ám azt még annál is jobban, ha mindeközben rángatódznak is. A homály egy kiéhezett ribanc, aki bárkinek örül.

Kiválasztván egy helyet, ahol kevesebb ember volt, egy svunggal kikeveredtem önnön árnyékomból.

A járókelők tekintete a szokott módon félrerebbent. Pedig de sokszor is találkoztok egy nap során velünk, emberek… Fénypártiakkal és Setétekkel, mágusokkal és alakváltókkal, boszorkányokkal és gyógyítókkal. Néztek ránk — de képtelenek vagytok meglátni. Legyen hát eztán is így!

Évszázadokig vagy akár évezredekig is elélünk. Nagyon nehéz megölni bennünket. És azon problémák, melyekből jóformán az emberi élet áll, számunkra csak annyi, mint egy elsős kisdiák lehangoltsága a füzetébe firkált holmi kusza pálcikák fölött.

De mindennek megvan a fonákja is. Szívesen cserélnék veletek, emberek. Csak vennétek el a készségemet, mely lehetővé teszi, hogy észrevegyem az árnyékot és belépjek a homályba. Vigyétek az Őrség védelmét és a képességet, hogy megváltoztassam a körülöttem lévők tudatát.

Bárcsak megadhatnátok nekem azt a nyugalmat, amelytől örökre megfosztattam!

Egyszer csak oldalba taszítottak, félrelökve az útból. Egy erős testfelépítésű, kopaszra nyírt csávó, mobillal az övén és aranylánccal a nyakában megvető pillantással végigmért, morgott valamit a foga közt, majd imbolyogva megindult az utcán. Karjába csimpaszkodó nőcskéje nem túl sikeresen megpróbálta leutánozni a tekintetét, melyet piti gazemberek szoktak vesztegetni a „lúzer palimadarakra”.

Tiszta szívből elnevettem magam.

Biztos jól kinézhettem — tényleg volt mit észrevételezni rajtam!

Ahogy ott állok az utca közepén, hát ránézésre kapásból azt lehet hinni, hogy a papundeklin árusítókat bámulom, akik gagyi rézszobrocskákat, állami vezetők ábrázatával ellátott matrjoska-babákat meg hamisított hohloma-árukat[49] próbálnak meg elsózni.

Jogomban állna fölrázni ezt az egész utcát. Végrehajtani egy globális remoralizációt — s azzal a tarfejű mehetne ápolónak egy lelkibetegeket kezelő kórházba, a nőcskéje meg rohanna a pályaudvarra, hogy sikeresen elfeledett öregecske anyukájához utazzék, aki valahol vidéken tengődik.

De jó lenne jót tenni — nagyon viszket a tenyerem!

Éppen ezért nem szabad.

Legyen szívem tiszta s kezem forró, ám a fejemnek akkor is hidegnek kell maradnia.

Egy hétköznapi járőr vagyok, ha úgy tetszik — sorkatona. Nincs és nem is lesz bennem oly erő, mely Geszernek és Zavulonnak adatott. Talán ennek köszönhetően van saját rálátásom a történtekre. És még a váratlan ajándékot — jogosultságomat a Fénypárti mágiára — sem tudom fölhasználni. Ez egy olyan játszmában lehetséges csupán, melyet a fejem fölött folytatnak.

Az egyetlen esélyem — ha kilépek a játszmából.

És magammal viszem Szvetlánát is.

Igen, ezzel meghiúsítani az Éjszakai Őrség oly régóta készülő tervét! Igen, többé már nem leszek műveletis! Egy hétköznapi Fénypárti mágussá kellene válnom, aki csupán erejének töredékét használja. És ez még a jobbik eset — a rosszabbik, ha az örökös homály vár rám.

Ma, ma éjfélkor.

Hol? És kicsoda? Vajon kinek a Sors Könyvét nyitja meg a varázslónő? Olga szerint tizenkét esztendeig készítették elő az akciót. Tizenkét esztendőn át keresték a Hatalmas Varázslónőt, aki képes kezébe venni a jó időkre tartalékolt krétát. Álljunk csak meg!

Legszívesebben az egész Arbatra szólóan fölüvöltöttem volna — hogy én mekkora barom vagyok! Ám az arcom így is épp elég sokatmondó lehetett.

Minek mindent szavakba önteni, ami úgyis leolvasható a fizimiskámról?

A felsőbb mágusok több lépéssel előre gondolkodnak. Az ő játszmáikban nincsenek véletlenek. Vannak királynők és vannak gyalogok. De fölös bábuk nincsenek!

Jegor!

A kissrác, aki majdnem egy engedély nélküli vadászat áldozata lett. Aki aztán emiatt olyan lelkiállapotban lépett be homályba, ami a Setét oldalra taszította. A fiúcska, kinek sorsa nem döntetett el, kinek aurája még őrzi a csecsemő sokszínűségét. Igen, fölöttébb ritka eset, meg is hökkentem, amikor először megláttam.

Meghökkentem, aztán meg elfelejtettem. Azt is úgy kellett megtudnom, hogy potenciális képességeit mesterségesen fölerősítette a főnök: azért, hogy félrevezesse a Setéteket, meg azért is, hogy Jegor, ha csak kicsit is, de ellent tudjon állni a vámpíroknak.

Így is maradt meg bennem — egy személyes kudarcnak, hisz elsőként én állapítottam meg róla, hogy Másféle, aki, ugyanakkor, ha csak ideiglenesen is, jó ember, egyszersmind egy leendő ellenfél a Jó és Gonosz örök harcában. S csak valahol nagyon mélyen, emlékezetem legalján maradt meg eldöntetlen sorsának tudata.

Még akárki is lehet belőle. Egy lehetséges szétfolyó jövő. Egy nyitott könyv. A Sors Könyve.

Szóval ő lesz az, aki Szvetlána színe elé áll, mikor ő kezébe veszi a krétát. Méghozzá készséggel áll majd elébe — ha Geszer körültekintőn és komolyan elmagyarázza néki, mi is zajlik tulajdonképp. Márpedig magyarázni, azt tud — az Éjszakai Őrség főnöke, Moszkva Fénypártijainak feje, az ősidők hatalmas mágusa. Geszer majd beszél a hibák kijavításáról. És ez igaz is lesz. Geszer majd beszél a fényes jövőről, amely Jegorra vár. És ez, éppen ez, a lényeg — ez is igaz lesz! A Setétek akár ezer tiltakozást is benyújthatnak — az Inkvizíció kétségkívül elfogadja ama tényt, hogy a fiúcska első körben igenis az ő kárvallottjuk.

Szvetlánának pedig vélhetően elregélik, hogy engem meg egyre csak gyötör a Jegorral kapcsolatos kudarcélmény. Hogy a fiúcska kárvallása legnagyobbrészt annak tudható be, hogy akkoriban az Őrség az ő, Szvetlána megmentésével volt elfoglalva.

Erre aztán még csak kétségei sem lesznek.

Mindent végighallgat, mit kell tennie.

Megérinti a krétát, a közönséges krétát, amellyel ugróiskolát lehet rajzolni az aszfaltra, vagy pedig a iskolai táblára lehet írni, hogy „2x2=4”.

És azzal elkezdi kiszabni a meghatározatlan jövőt.

Mit akarnak kihozni belőle?

Kifélét?

Parancsnokot, hadurat, új pártok és forradalmak vezérét? Egy még ki sem talált vallás prófétáját?

Egy gondolkodót, aki új társadalmi tanítást ötöl ki? Zenészt, költőt, írót, kinek munkássága milliók tudatát befolyásolja?

Hány évre nyúlik előre a jövőbe a Fény erőinek ráérősen formálódó terve?

Hát igen, ami egy Másfélének természettől fogva adatott, azt bizony nem lehet csak úgy megváltoztatni. Jegor nagyon, de nagyon gyenge mágus lesz. Az Őrség beavatkozásának köszönhetően azonban mégiscsak Fénypárti mágus.

Ám ahhoz, hogy valaki az emberi világ sorsát megváltoztassa, nem muszáj Másfélének lenni. Sőt, ez inkább csak zavaró. Sokkal jobban jön ki, ha az Őrség segítségére hagyatkozik, s azzal tömegeket vonz maga után, tömegeket, melyek olyannyira szomjazzák az általunk kiagyalt boldogságot…

Így aztán vonz majd rendesen. Nem tudom, mi módon, nem tudom, hová — de vezetni fogja őket. Csakhogy a Setétek is megteszik a maguk válaszlépéseit. Minden elnökre kijut a maga orgyilkosa. Minden prófétára ezernyi értelmező, akik aztán kiforgatják a vallás lényegét, s a fényes lángot inkvizítori máglyák tüzére cserélik. Előbb-utóbb minden könyvet elégetnek, a szimfóniákból slágert krampácsolnak, hogy aztán szertezengjék a kocsmákban. És bármely ocsmányság alá odateremtenek egy stabil filozófiai alapot.

Igen, semmit sem okultunk. Vélhetően azért, mert nem is akarunk.

Azonban van még egy kis időm. És megléphetem a magam lépését. Az egyetlent.

Jó lenne tudni, mi is legyen az.

Fölszólítsam Szvetlánát, hogy ne engedelmeskedjen Geszernek, ne éljen a felsőbb mágiával, ne igazgassa a más sorsát?

De ha úgy vesszük — tulajdonképpen miért tenné? Hisz minden jónak tűnik. Helyrehozatnak az elkövetett vétkek, boldogság vár mind az egyes emberre, mind pedig az emberiség egészére. Rólam is levétetik az elkövetett vétek terhe. Szvetlánáról pedig annak tudata, hogy sikerének ára a más szerencsétlensége volt. És ezzel a Hatalmas Varázslónők sorába lép. Ugyan mi lehet az ára zavaros kételyeimnek? És miről van szó bennük valójában — őszinte gondoskodásról, vagy pedig saját kis pecsenyémet próbálom itt sütögetni? Mi a Fény, s mi a Setét?

— Hé, haver!

Az árus szólított meg, akinek a standja mellett álltam. Nem túl dühösen, de azért idegesen.

— Veszel valamit?

— Hát úgy nézek én ki, mint egy hülye? — érdeklődtem.

— De még mennyire. Vagy vásárolj, vagy húzz arrébb!

Valahol igaza volt. De momentán förmedős kedvemben voltam:

— Föl sem éred a magad szerencséjét. Hisz tömeget hozok létre, vásárlókat vonzok.

Az eladó feltűnő jelenség volt. Testes, vörös képű, kigyúrt karokkal, rajtuk egyenletes eloszlásban háj és izom. Latolgató pillantással mért végig, aztán mivel semmi fenyegetőt nem talált bennem, már épp epésen visszavágott volna.

Aztán hirtelen elmosolyodott.

— Hát akkor vonzzad őket. Csak valahogy élénkebben, ha kérhetem. Tégy úgy, mintha vásárolnál. Kamuból még perkálhatnál is valamennyit nekem.

Ez már nagyon fura volt, meglehetősen váratlanul ért.

Válaszul elmosolyodtam:

— Ha akarod, hát tényleg veszek valamit.

— Ugyan minek tennéd: turistabóvli ez. — Az árus abbahagyta a mosolygást, ám az előbbi feszült agresszív hozzáállásnak nyoma sem maradt az arcán. — Pokoli ez a hőség, ilyenkor mindenkire berágok. Legalább eleredne az eső.

Az égre pillantva vállat vontam. Kicsit mintha tényleg változna az időjárás. Valami elmozdulni látszott az égi sütő áttetsző kékségében.

— Gondolom, előbb-utóbb tényleg elered — közöltem.

— Jó lenne.

Biccentettünk egymásnak, azzal elpályáztam, beleolvadva az emberfolyamba.

Még ha nem is tudtam, mihez fogok kezdeni, azt azonban igen, hová menjek. És ez már több a semminél.

7. FEJEZET

A MI erőnk sokmindentől függ — kölcsönhatások befolyása alatt állunk.

A Setétek mások szenvedéséből merítkeznek. Jóval egyszerűbb dolguk van. Még csak fájdalmat sem kell okozniuk az embereknek. Elég, ha kivárnak. Elég, ha figyelmesen körülnéznek, s azzal már meg is csípték a más szenvedését, aztán meg úgy szívják magukba mint koktélt a szívószálon keresztül.

Ez az út számunkra is járható. Még ha kicsit másképp is néz ki. Akkor meríthetünk erőt, amikor az emberek jól érzik magukat, amikor boldogok.

Csakhogy van egy olyan momentum, amely lehetővé teszi a Setéteknek, hogy beavatkozzanak a folyamatba, bennünket pedig gyakorlatilag kitilt az egészből. Az öröm s a bánat — korántsem az emberi érzelmek skálájának két véglete. Különben nem lenne derűs bánat, sem pedig káröröm. Ez két párhuzamosan futó folyamat, az Erő két egyenjogú árama, melyek érzékelése és fölhasználása megadatott a Másféléknek.

Amikor egy Setét mágus a más bánatát hörpöli, az egyre csak nő.

Amikor egy Fénypárti mágus elveszi a más örömét, az elolvad.

Lehetőségünk van bármikor Erőt vételezni. És fölöttébb ritkán engedjük meg magunknak.

Úgy döntöttem, most épp megengedem.

Vételeztem keveset egy ölelkező párocskától, akik a metró-lejáratnál ragadtak. Most boldogok voltak, nagyon boldogok. És mégis éreztem, hogy épp elválnak egymástól, méghozzá hosszabb időre, s a bánat úgyis elkerülhetetlenül megérinti a szerelmeseket. Úgy döntöttem, hogy mégis jogom van ehhez. Örömük élénk és buja volt, akár egy csokor vörös rózsa — gyöngéd és pökhendi rózsák.

Megérintettem egy mellettem elfutó gyermeket — jókedvű volt, nem is érzékelte a nyomasztó, súlyos hőséget, fagyizni indult. Gyorsan regenerálódik majd. Az innét vett erő egyszerű és tiszta volt, akár a mezei virágok. Egy csokorra való kamilla, amit rezzenetlen kézzel téptem le.

Megláttam egy öreganyót az ablakban. A halál árnya már nagyon közel járt hozzá, ezt alighanem maga is érezte. S mindezek ellenére az anyó mosolygott. Ma meglátogatja az unokája. Vélhetően csak azért, hogy csekkolja: él-e még az öreglány, fölszabadult-e már a drága lakás Moszkva belvárosában? Ezzel az anyó is tisztában van. És mégis boldog. Kibírhatatlanul szégyelltem magam, de mégis megérintettem, és merítettem egy kevés Erőt. Egy csokor hervadó sárga-narancs őszirózsa, őszi falevelekkel vegyesen…

Úgy mentem, mint ahogy annak idején éjszakai őrületeim során, amikor jobbra-balra boldogságot osztogattam. Mindenkinek, hogy senki se távozzék megbántottan. Csakhogy most egész másfajta nyomot hagytam magam után. Egy picit halványabb mosolyokat, homlokra szaladó ráncokat, pillanatokra beharapott ajkakat.

Összességében azért kiderült, merre is jártam.

Nem állíthat meg a Nappali Őrség sem, ha netán utamba akad.

Mellesleg a Fénypártiak is elnémulnak, ha meglátják, mi zajlik.

Azt teszem, amit szükségesnek gondolok. Azt, amit előszörre akartam megtenni. Kölcsönvenni. Elrabolni. És az fogja meghatározni sorsomat, hogy mihez kezdek a kapott Erővel.

Vagy elszámolok mindenért.

Vagy pedig a homály kitárul előttem.

A Fénypárti mágus, aki emberekből kezdi kinyerni az Erőt, mindent egy lapra tesz föl. És itt már nem igazak az Őrségek hétköznapi működése során bevett árfolyamok. A termelt Jó mennyiségének nem csupán meg kell haladnia az általam idézett Gonoszét.

A kételynek még csak árnyéka sem maradhat bennem afelől, hogy teljesen elszámoltam.

Szerelmesek, gyermekek, öregek. Holmi szobor körül söröző társaság. Attól tartottam, hogy az örömük csak megjátszott, ám igazinak bizonyult, így aztán merítettem az Erőjükből.

Bocsássatok meg.

Ha kell, akár háromszor is bocsánatért esedezem. Akár fizethetek is a rablott javakért. Épp csak az egész hazugság lesz.

Hisz egész egyszerűen csakis a saját szerelmemért harcolok. Elsősorban. És csak ezek után következtek ti — ti, akik számára egy soha nem hallott, új boldogságot készítenek elő.

Csakhogy, meglehet — netán ez is igazság?

És midőn önnön szerelmedért szállsz harcba, minden alkalommal egyszersmind az egész világért is harcolsz?

Az egész világért — s nem az egész világ ellen.

Erő!

Erő.

Erő?

Egyre csak gyűjtögettem, szemenként, olykor gondosan és óvatosan, olykor durván és hirtelenül, hogy a kezem meg ne rezzenjen, hogy a szégyentől félre ne pillantsak, midőn az utolsó morzsákat is elveszem.

Meglehet, a boldogság így is ritka vendég e fiatalembernél?

Nem tudom.

Erő!

Meglehet, e nő elveszti valaki szerelmét, ha megfosztom a mosolyától?

Erő.

Meglehet, ez az erős, ironikusan mosolygó férfi holnapra meghal?

Erő.

Nem segítenek a zsebemben lapuló amulettek. Nem lesz harc. Nem segít a főnök által is emlegetett „csúcsformám”. Mindez kevésnek bizonyul majd. S az akadálytalan másodfokú beavatkozáshoz való jog, amit Zavulon oly bőkezűen biztosított — csapda. Efelől csöppnyi kétségem sincs. Odadobta csali gyanánt a saját barátnőjét, s úgy igazította a valószínűségi egyeneseket, hogy keresztezzük egymás útját, majd utóbb búbánatos képpel nyújtotta át a halálos ajándékot. Nem tudok oly messzire tekinteni a jövőbe, hogy megbizonyosodhassak: a birtokomban lévő Jó soha nem válik Gonosszá.

Ám ha nincs fegyvered — szerezd meg az ellenségét.

Erő!

Erő.

Erő!

Ha megőriztem volna a Geszerhez vezető vékony fonalat, mely egy fiatal mágust annak oktatójához köt, már rég megérezte volna, mi zajlik. Érzékelné, ahogy feszülök az energiától — roppant méretű adag, melyet találomra gyűjtöttem be, ki tudja, milyen céllal.

Ő vajon megtenné?

Értelmetlen megállítani a mágust, aki erre az útra lépett.

Gyalog indultam a VDNH felé. Tudtam, hol fog minden lezajlani. Nincsenek véletlenek, ha egyszer felsőbb mágusok irányítják őket. Az esetlen „lábasház”, az útburkolatra állított gyufaskatulya — itt vesztette el Zavulon a Szvetlánáért folytatott harcot, itt fedte föl pártfogoltja kilétét Geszer, hogy aztán az Inkvizíció berkeibe vezesse, s mellesleg Szvetlánát is eddze kicsit.

Az egész kombináció erőközpontja.

Harmadszor is.

Most már nem voltam sem éhes, se szomjas. Egyszer azért mégis megálltam, hogy igyak egy kávét. Ízetlen volt, mintha teljesen hiányzott volna belőle a koffein. Az emberek kezdtek kitérni az utamból, noha a köznapi világban jártam. A mágia-feszültség körülöttem nőttön-nőtt.

Nem leplezhetem közeledésemet.

De nem is akarok lesből lopakodni.

Egy fiatal állapotos nő óvatosan, gondosan haladt. Összerezzentem, amint észrevettem, hogy mosolyog. S majdnem letértem utamról, amikor fölfogtam, hogy meg nem született gyermeke szintén mosolyog a maga apró és biztonságos világában.

Az ő Erejük egy halványrózsaszín bazsarózsára hasonlított — egy nagy virág, s a még ki nem nyílt bimbó gömbje.

Mindent be kell gyűjtenem, ami csak az utamba akad.

Ingadozás és sajnálkozás nélkül.

Valami készülődött körös-körül a világban.

Olybá tűnt, hogy a hőség még inkább rákapcsolt. Méghozzá egyfajta elkeseredett, görcsös nekifeszüléssel.

Nemhiába igyekeztek Setét és Fénypárti mágusék is ezekben a napokban szétoszlatni a rekkenő hőséget. Valami történt. Megálltam, és fölszegett fejjel a homályon keresztül az eget kémleltem.

Vékony, gyűrűkbe rendeződő körzések.

Szikrák a horizonton.

Homálylás délkeleten.

Fényudvar az Osztankinói Torony égbe meredő tűsziluettje körül.

Különös egy éjszaka lesz.

Megérintettem egy mellettem elfutó leányzót és elvettem afölött érzett egyszerű örömét, hogy ezúttal az apja józanul érkezett haza.

Akárha egy csipkerózsa letört gallya lenne — szúrós és törékeny.

Bocsássatok meg nekem!

Amikor a „lábasházhoz” értem, már majdnem 11-re járt az idő.

Az utolsó, akit megérintettem, egy spicces melós volt, a kapualj egyik fala mellé fészkelte be magát. Abban a bizonyos kapualjban, ahol először öltem Setétet. Majdnem teljességgel beszámíthatatlan volt. És boldog.

Az ő Erejét is elvettem. Egy poros, megköpdösött útilapu virága, egy meglehetősen csúnyácska, piszkosbarna gyertya.

Ez is Erő.

Átkelvén az úttesten megértettem, hogy nem vagyok egyedül. Előhívtam az árnyékot, és átléptem a homályvilágba. Az épület köré kordont vontak.

A legfurább kordon, amit valaha is láttam. Setétek és Fénypártiak — vegyesen. Észrevettem Szemjont, bólintottam felé, mire válaszul egy nyugodt, kissé szemrehányó tekintetet kaptam. Tigrincs, Mackó, Ilja, Ignát…

Vajon mikor hívták össze őket? Míg a városban kóboroltam, Erőt gyűjtögetve? Nem jött össze a nagy pihi, fiúk.

És a Setétek. Még Alisza is itt volt. Rossz volt ránézni: a boszorkány arca úgy nézett ki, mint egy összegyűrt és kiegyengetett papírmaszk. Ahogy elnéztem, Zavulon nem hazudott a büntetését illetően. Alisza mellett Aliser állt, s amikor elkaptam a pillantását, megértettem, hogy ők ketten halálos tusába fognak bonyolódni. Az is lehet, hogy nem most. De feltétlenül össze fognak csapni.

Átléptem a gyűrűn.

— Lezárt zóna — szólt Aliser.

— Lezárt zóna — visszhangozta Alisza.

— Jogom van hozzá.

Elég Erő volt bennem ahhoz, hogy engedély nélkül is áthaladhassak. Jelen állapotomban csakis a Hatalmas Mágusok tudtak volna megállítani, ők azonban nem voltak jelen.

Azonban nem állítottak meg. Ezek szerint valaki, Geszer vagy Zavulon, de az is lehet, hogy mindkét Őrség főnöke parancsot adott arra, hogy csupán figyelmeztessenek.

— Járj szerencsével! — suttogta a nyomomban valaki. Megfordultam, és Tigrincs tekintetét kaptam el. Bólintottam.

A kapualj üres volt. A házban nesz se hallatszott, mint amikor Szvetlána fölött egy soha nem látott méreteket öltő pokoli örvény forgott. A Gonosz, amit önmaga hozott saját fejére.

Szürke ködön át haladtam. Lábam alatt a padló tompán rezgett: itt, a homályvilágban még a talaj is felelt a mágiára, de még az emberi épületek árnyékai is.

A tetőre vezető csapóajtó nyitva volt. Senki sem igyekezett akár csak a legkisebb mértékben is akadályozni. A legszomorúbb az egészben, hogy nem tudtam: most örüljek ennek, vagy pedig búslakodjam?

Kiléptem a homályból. Minden hiába. Most tényleg hiába.

Elindultam a lépcsőn fölfelé.

Elsőként Makszimot pillantottam meg.

Teljesen megváltozott ez a spontán Fénypárti mágus, egy dúvad, aki néhány éven át a Setét híveit gyilkolászta. Az is lehet, hogy csináltak vele valamit. De meglehet, hogy magától változott meg. Vannak emberek, akikből eszményi hóhérok lesznek…

Makszimnak szerencséje volt. Hát lett is belőle hóhér. Inkvizítor. Olyanná lett, aki a Fény és Setét fölött áll, mindenkit szolgál — ugyanakkor senkit sem. Karjait keresztbe fonta mellkasa előtt, a fejét kissé lehajtotta. Volt benne valami zavulonos, rá emlékeztetett, ahogy először pillantottam meg a Setétek fejét. És volt valami geszeres is benne. Érkeztemre Makszim kissé fölemelte a fejét. Áttetsző tekintete végigsiklott rajtam. Azzal lehunyta a szemét.

Ezek szerint tényleg odaengednek az eseményekhez.

Oldalt Zavulon állt meredten. Egy vékony köpenybe burkolódzott, megjelenésemre pedig oda se bagózott. Úgyis tudta, hogy eljövök.

Geszer, Szvetlána és Jegor egy csoportba verődve álltak. Ők aztán igencsak élénken reagáltak a megjelenésemre.

— Hát mégiscsak eljöttél? — kérdezte a főnök.

Bólintottam. Elnéztem Szvetlánát. Hosszú fehér ruha volt rajta, a haja kiengedve. A kezében káprázatos fénnyel egy tok villogott — egy apró, brossnak vagy medalionnak való tokocska, fehér szattyánbőrből.

— Anton, te tudod, ugye? — rikkantotta Jegor.

Hát ha valaki örült a jelenlévők közül, akkor az ő volt. Teljes mértékben.

— Tudom — feleltem. Hozzáléptem. Kezemmel fölborzoltam a haját.

Ereje egy sárga pitypang virágjára hasonlított. Most már úgy tűnt, hogy mindent összegyűjtöttem, amit csak lehetett.

— Csurig vagy? — kérdezte Geszer. — Anton, mire készülsz?

Nem feleltem neki. Valami nem hagyott nyugodni. Valami nem volt rendjén.

Ó igen! Valamiért Olga nem volt jelen.

Az eligazítás már megtörtént? Szvetlána tudja, mi vár rá.

— A kréta — mondtam. — Egy mindkét végén kihegyezett kréta. Bármire lehet írni vele. Például a Sors Könyvébe. Áthúzni már meglévő sorokat, s újabbakat beírni.

— Anton, a jelenlévők számára semmi újat nem tudsz mondani — szólt nyugodtan a főnök.

— Megvan rá az engedély? — kérdeztem.

Geszer Makszimra nézett. Az inkvizítor, mintha megérezte volna tekintetét, fölemelte a fejét. Aztán tompán megszólalt:

— Az engedély megadatott.

— A Nappali Őrség részéről tiltakozom — szólt unottan Zavulon.

— Elutasíttatik — felelte egykedvűn Makszim. Fejét újból a mellkasára ejtette.

— A Hatalmas Varázslónő kezébe veheti a krétát — mondtam. — A Sors Könyvének minden egyes sora lelkének egy részecskéjét veszi el. Elveszi… és megváltozva adja vissza. Egy ember sorsát csakis úgy lehet megváltoztatni, ha cserébe átengedi a saját lelkét.

— Tudom — mondta Szveta. Elmosolyodott. — Már megbocsáss, Anton, de nekem úgy tűnik, hogy jól van ez így. Mindenkinek hasznára válik majd.

Jegor szemében éberség villant. Valami helytelent érzékelt.

— Anton, te az Őrség harcosa vagy — mondta Geszer. — Ha van ellenvetésed, beszélhetsz.

Ellenvetések? Tulajdonképpen mi ellen? Hogy Jegor Setét mágus helyett Fénypártivá lesz? Hogy, még ha ezerszer is kudarcot vallottak, újból megpróbálnak Jót tenni az emberekkel? Hogy Szvetlánából Hatalmas Varázslónő lesz?

Még ha ennek során mindazt az emberit föláldozza, ami még megmaradt benne?

— Semmit se szólok — mondtam.

Jól láttam, vagy csak képzelődtem? — Geszer szemében mintha csodálkozás villant volna.

Nehéz megérteni, valójában min gondolkodik a Felsőbb Mágus.

— Kezdjük — mondta. — Szvetlána, tudod, mit kell tenned.

— Tudom — szólt miközben engem nézett. Hátráltam néhány lépést. Geszer úgyszintén. Kettesben maradtak: Szvetlána és Jegor. Egyformán elveszettek. Egyformán feszültek. Zavulonra sandítottam — kivárt. Szvetlána kinyitotta a tokot — a kapocs csattanása úgy hangzott, akárha lövés dördülne —, és lassan, szinte erőnek erejével kivette belőle a krétát. Egészen apró darabka. Tényleg ennyire elkopott volna az évezredek során, miközben a Fény igyekezett fordítani a világ sorsán?

Geszer fölsóhajtott. Szvetlána leguggolt és egy kört kezdett húzni, maga és a fiú köré.

Nincs mit mondanom. Nincs mit tennem.

Annyi Erőt gyűjtöttem magamba, hogy már-már túlcsordulok. Jogom van Jót tenni.

Csupáncsak egy apróság hiányzik — a megértés.

Föltámadt a szél. Bátortalanul, óvatosan. Aztán elült.

Fölnéztem és összerezzentem. Valami történt. Itt, az emberi világban fellegek sötétítették el az eget. Észre se vettem, mikor gyűltek össze.

Szvetlána befejezte a kör rajzolását. Fölegyenesedett.

A homályon keresztül próbáltam meg rápillantani, de rögvest elfordultam. A kezében mintha egy zsarátnok izzott volna. Vajon érez fájdalmat?

— Vihar közeleg — szólt távolról Zavulon. — Egy igazi vihar, amilyen rég nem volt.

Elnevette magát.

Ügyet sem vetettek a szavaira. Viszont a szél egyenletesebben kezdett fújni, miközben egyre inkább lábra kapott. Lenéztem — odalent egyelőre nyugodtnak tűnt minden. Szvetlána a levegőben forgatta a krétát, mintha olyasmit rajzolna körül, amit csak ő lát. Egy téglalap körvonala. Benne egy ábrával.

Jegor halkan fölnyögött. Leejtette a fejét. Egy lépést tettem volna előre — de megálltam. Áthághatatlan akadályba ütköztem. Meg aztán úgysem volna értelme.

Nem ez a lényeg.

Amikor nem tudod, mit tegyél, nem szabad hinni semminek. Sem a hideg főnek, sem a tiszta szívnek, sem a forró kéznek.

— Anton!

Geszerre néztem. A főnök mintha valamiben elmerült volna.

— Ez csupán egy vihar, Anton. Orkán. Áldozatok is lesznek.

— Setétek okozzák? — kérdeztem egyszerűen.

— Nem. Természeti csapások.

— Nemde kicsit túlteljesítettétek az erőkoncentrációt? — érdeklődtem. A főnök nem reagált a beszólásra.

— Anton, hányas fokozatú mágiára van jogosultságod? Persze, hogy tudott a Zavulonnal kötött alkuról.

— Kettes.

— Elejét tudod venni az orkánnak — mondta Geszer. Csupán leszögezte a tényt. — Egy záporesővel meg lehetne úszni. Elég erőt gyűjtöttél hozzá.

A szél újból föltámadt. És most már mintha nem is akarna elállni. A szél tépett, szaggatott, mintha le akarna sodorni bennünket a tetőről. Zuhogni kezdett az eső.

— Vélhetően ez az utolsó esély — tette hozzá a főnök. — Amúgy meg rajtad a döntés sora.

Üvegcsengéssel erőpajzs támadt körülötte, mintha Geszert egyszeriben gyűrött celofánzacskó borította volna be. Még soha nem láttam mágus részéről ekkora mértékű védelmet bevetni holmi átlagosnak tűnő természeti erők tombolása ellen.

Szvetlána lobogó ruhájában folytatta a Sors Könyvének rajzolását. Jegor meg se moccant, úgy állt ott, mintha egy láthatatlan keresztre feszítették volna. Az is lehet, hogy már semmit sem volt képes fölfogni. Vajon mi történik az emberrel, amikor megfosztják korábbi sorsától, ám még nem részesül az újban?

— Geszer, akkora tájfunt akarsz itt kerekíteni, hogy ahhoz képest ez a mostani vihar fittyfenét sem ér! — kiáltottam.

A szél már kezdte túlharsogni szavainkat.

— Ez elkerülhetetlen — felelte Geszer. Úgy tűnt, hogy suttog, mégis minden egyes szavát tisztán lehetett hallani. — Immár beteljesedőben.

A Sors Könyvét már az emberi világban is látni lehetett. Szvetlána persze nem szó szerinti értelemben rajzolta meg, hanem a homály legmélyebb rétegeiből húzta elő. Egy másolatot készített, s annak bárminő változása az eredetin is tükröződik. A Sors Könyve szobormásolatnak tűnt, lángoló tüzes fonalak szövedékéből szőtt makettnek, amely mozdulatlanul függött a levegőben. Az esőcseppek fölizzottak, midőn hozzáértek.

Szvetlána most belefog Jegor sorsának megváltoztatásába.

Utóbb pedig, évtizedek múltán, Jegor fordít a világ sorsán.

Mint mindig — a Jó felé.

Mint általában — sikertelenül.

Meginogtam. Egy pillanat alatt, teljesen váratlanul az erős szél orkánerejűre váltott. Körülöttünk hihetetlen dolgok történtek. Láttam, ahogy a sugárúton megállnak az autók, az útszegélyhez szorulnak — minél távolabb a fáktól. Egy hatalmas óriásplakát-tartó eldőlt, szinte hangtalanul — a szél üvöltése immáron elnyomta a zuhanás zaját. Elkésett emberek rohantak a házak felé annak reményében, hogy a falaknál majd menedéket lelnek.

Szvetlána megállt. Egy izzó pont parázslott a kezében.

— Anton!

Alig hallottam meg a hangját.

— Anton, mit tegyek? Mondd meg! Anton, hát tényleg meg kell tennem?

A krétakör oltalmazta — de csak részben, hisz a szél majd letépte a ruháját, ennek ellenére mégis talpon maradt.

Egyszeriben mintha minden eltűnt volna. Elnéztem, kezében a lángoló krétával, amely immár készen állt arra, hogy megváltoztasson egy idegen sorsot. Szvetlána választ várt — csakhogy nem volt mit mondanom. Semmit se tudtam mondani — lévén magam sem ismertem a választ.

Karomat a tomboló egek felé emeltem. És azzal megpillantottam karjaimban az Erő káprázat-virágait.

— Boldogulsz? — kérdezte együttérzőn Zavulon. — A vihar igencsak belehúzott.

Hangját ugyanolyan tisztán hallottam az orkán sivításában, akárcsak a főnökét.

Geszer fölsóhajtott.

Nyitott tenyereimet az ég felé fordítottam — a csillagtalan ég felé, s amelyen immár csupán felhők, esőpászmák és villámok tünedeztek elő időnként.

Egyike volt a legegyszerűbb igézeteknek. Majdhogynem ezt tanítják meg elsőként.

Remoralizálás.

Különösebb pontosítás nélkül.

— Ne tedd! — kiáltotta Geszer. — Ne merészeld!

Egy nekiveselkedéssel elmozdult a helyéről, eltakarva előlem Szvetlánát és Jegort. Mintha bizony ezzel megzavarhatta volna az igézetet. Nem, most már nem lehet leállítani.

Egy az emberek számára láthatatlan fénysugár fakadt a tenyeremből. A szemenként, könyörtelenül és kíméletlenül gyűjtögetett erőrészecskék összessége. Rózsák bíbor lángja, bazsarózsa halvány pírja, őszirózsák sárgája, fehér kamillavirág, majdhogynem fekete orchideák.

Zavulon halkan vihogott mögöttem.

Kezében a krétával Szvetlána ott állt a Sors Könyve fölött.

Jegor pedig, széttárt karral, megdermedt.

Játékfigurák a táblán. Az Erő ott van a karjaimban. Még soha nem volt ennyi Erőm — ellenőrizetlenül, csurdulásig telten, készen arra, hogy bárkibe átömöljön.

Szvetlánára mosolyogtam. És azzal nagyon lassan arcomhoz emeltem szivárványos szökőkútként fényt árasztó tenyereimet.

— Nem!

Zavulon üvöltése nem csupán túlharsogta az orkánt — elnyomta azt. Az eget vakító villám fénye szántotta. A Setétek feje felém vetette magát, de Geszer elébe lépett, mire a Setét mágus megállt. Mindezt nem láttam — éreztem. Arcomat színes ragyogás öntötte el. A fejem szédült. Többé már nem éreztem a szelet.

Csakis a szivárvány maradt meg, a végtelen szivárvány, amelyben elmerültem.

A szél körülöttem kavargott, de nem ért hozzám. Szvetlánára néztem és hallottam, ahogy a láthatatlan fal, mely mindig közénk állt, egyszer csak széttöredezik. Töredezik — hogy aztán közös sorompók közé zárjon. Szveta kavargó haja puha hullámként terült el az arca körül.

— Mindent magadba öltél?

— Igen — mondtam.

— Mindent, amit csak összegyűjtöttél?

Nem akarta elhinni. Mindmostanáig nem hitte. Szvetlána tudta, mekkora árat kell fizetni a kölcsönvett Erőért.

— Az utolsó csöppig! — válaszoltam. Jól éreztem magam, meglepően jól.

— Miért? — a varázslónő kinyújtotta kezét. — Miért, Anton? Megállíthattad volna ezt a vihart. Emberek ezreit tehetted volna boldoggá. Hogy tehetted ezt… mindent magadra?

— Hogy ne hibázzak — magyaráztam. Még én éreztem magam kényelmetlenül, hogy ő, az eljövendő Hatalmas, nem ér föl egy ekkora csekélységet ésszel.

Egy pillanatig Szvetlána hallgatott. Aztán a kezében tartott tüzes krétára nézett.

— Mit tegyek, Anton?

— Már megnyitottad a Sors Könyvét.

— Anton! Kinek van igaza? Geszernek vagy neked?

A fejemet ingattam.

— Ezt inkább döntsd el magad!

Szvetlána elkomorodott.

— Anton, ennyi az egész? Hát csak ezért vettél magadhoz oly sok idegen Fényt? Ezért pazaroltad el a másodfokú mágiát?

— Értsd meg — nem tudtam megítélni, mennyi hit érződik a hangomban. Most még nekem is kevés volt belőle. — Olykor éppenséggel nem a tett a legfontosabb. Olykor a lényeg — a tétlenség. Van, amiről magadnak kell döntened. Tanácsadás nélkül. Mindegy, hogy ki adná: én, Geszer, Zavulon, a Fény avagy a Setét. Csakis magadnak kell.

Nemet intett a fejével.

— Nem!

— De igen. Magadnak kell döntened. És ennek felelősségét senki sem veszi le rólad. És bármiképp is cselekednél — mindenféleképp sajnálni fogod az elmulasztott tettet.

— Anton, szeretlek!

— Tudom. Én is szeretlek. Éppen ezért nem mondok semmit.

— Hát ennyit tesz a szerelmed?

— Csakis ez számít — a szerelem.

— Tanácsra van szükségem! — kiáltotta. — Anton, szükségem van a tanácsodra!

— Mindenki a maga sorsának kovácsa — feleltem. Ez egy kicsit még több is volt annál, amit mondhattam. — Dönts!

Kezében a kréta keskeny tüzes tűvé lobbant, midőn a Sors Könyve felé fordult. Nekilendült — hallottam, hogy ropognak az oldalak e vakító radír alatt.

Fény és Setét — hisz csak pöttyök vannak a sors könyvoldalain. Lendület. Cikornya.

Tüzes sorok sebes iramlása.

Szvetlána kinyitotta kezét, s azzal a Sors krétája a lába elé esett. Súlyosan, mintha ólomgolyó lenne. Az orkán azonban mégis lecsapott rá, de még idejében lehajoltam és tenyerembe rejtettem a krétát.

A Sors Könyve kezdett eltünedezni.

Jegor megingott, összegörnyedt, oldalra dőlt, térdét a mellkasához szorítva. Egy siralmas kis csomóvá gömbölyödött.

A köréjük húzott fehér kört már elmosta az eső, úgyhogy oda tudtam lépni. Leguggolván megfogtam a fiú vállát.

— Semmit sem írtál bele! — kiáltotta Geszer. — Szvetlána, csakis töröltél belőle!

A varázslónő vállat vont. Éppen engem mért végig, fölülről lefelé. Az eső, mely utat tört magának az eltünedező láthatatlan akadályon át, már átitatta fehér ruháját, organtinná[50] változtatta, mely már nem takarta el a testét. Nemrég még Szvetlána hófehér ruhába öltözött papnő volt, egy pillanat múltán pedig egy csatakos lánnyá vált, amint épp leeresztett karral álldogál a vihar kellős közepén.

— Ez volt a vizsgád — szólalt meg félhangosan Geszer. — Eljátszottad az esélyedet.

— Fénypárti Geszer, nem akarok az Őrségben szolgálni — felelte a leány. — Bocsásson meg, Fénypárti Geszer. De nem ez az én utam. Nem az én sorsom.

Geszer szomorúan ingatta a fejét. Többé már nem nézett Zavulonra, aki ott volt pár lépésnyire mellettünk.

— És… ennyi az egész? — kérdezte a Setét mágus. Rám nézett, majd Szvetára, végül Jegorra. — Semmit se tudtatok tenni?

Tekintetét az Inkvizítorra vetette — az fölemelte a fejét és rábólintott.

Többé már senki sem felelt neki.

Zavulon arcán egy mesterkélt mosoly jelent meg.

— Micsoda erőfeszítések, aztán meg az egész bohózatba fúl: vajúdtak a hegyek, és egeret szültek. Méghozzá csakis azért, mert egy hisztérikus leányka nem akarta dobni határozatlan szerelmesét. Anton, teljesen lelomboztál. Szvetlána, te viszont megörvendeztettél. Geszer — a Setét a főnökre pillantott —, kérlek, fogadd gratulációimat hasonszőrű munkatársaid kapcsán.

Zavulon háta megett megnyílt a kapu. Halkan röhincsélve lépett be a fekete felhőbe.

A föld felől súlyos sóhajt hallottam. Nem láttam, de tudtam, mi zajlik. A Setét járőrök, egyik a másik után kiléptek a homályból. Az épület körül parkoló kocsikhoz vetették magukat, igyekeztek minél messzebb vinni őket a fáktól. Görnyedezve a szomszéd házakhoz szaladtak.

Nyomukban pedig a Fénypárti mágusok is elhagyták a kordont. Egynémelyek holmi egyszerű és érthető emberi tennivalók kedvéért. Ám a többségük, és ebben biztos voltam, a helyén maradt, miközben egyre csak fölfelé pillantgattak, az épület tetejére. Tigrincs, biztos, ami biztos — bűnbánó képpel. Szemjon egy Másféle komor mosolyával, mint aki látott már ennél különb viharokat is, Ignát pedig — elmaradhatatlan őszinte együttérzéssel.

— Nem tudtam megtenni — mondta Szvetlána. — Geszer, bocsásson meg. Nem tudtam.

— Nem tudtad — feleltem. — De nem is kellett megtenned…

Kinyitottam a tenyeremet. Ránéztem a krétadarabkára, amely az én kezemben csak egy darab nedves-ragadós krétává lett. Egyik végén hegyes. Másik végén szabálytalan törésnyom — valami hiba volt a kréta körül…

— Már rég rájöttél? — kérdezte Geszer. Hozzám lépett, leült mellém. A pajzsa fölénk borult, s az orkán bőgése elhalkult.

— Nem. Épp csak most.

— Mi zajlik itt? — kiáltott föl Szvetlána. — Anton, végtére is… mi zajlik itt?

Geszer felelt neki:

— Mindenkinek megvan a maga sorsa, leányom. Van, aki arra rendeltetett, hogy mások életét irányítsa és birodalmakat rontson. S van, akinek csak élni kell.

— Miközben a Nappali Őrség a cselekedeteidet leste — magyaráztam —, Olga fogta a kréta másik felét és átírta valaki sorsát. Úgy, hogy az a Fény kedvére legyen.

Geszer fölsóhajtott. Kinyújtotta kezét, megérintette Jegort. A fiú mocorogni kezdett, majd megpróbált fölállni.

— Mindjárt, mindjárt — szólt nyájasan a főnök. — Minden véget ért, a végéhez közelít.

Átöleltem a fiú vállát, fejét a térdemre fektettem. Ismét elcsitult.

— Áruld el, miért? — kérdeztem. — Ha úgyis előre tudtál mindent?

— Még nekem sem adatott meg mindent tudnom.

— Miért?

— Hát azért, hogy minden természetesnek tűnjön — felelte kissé háklisan Geszer. — Zavulon csak így hihette el a történteket. Mind a terveinket, mind pedig a vereségünket.

— Ez nem magyaráz meg mindent, Geszer. — A szemébe néztem. — Messze nem mindent!

A főnök fölsóhajtott:

— Rendben. Igen, másképp is cselekedhettem volna. S akkor Szvetlána Hatalmas Varázslónővé lesz. Vágyai ellenében. Jegor pedig, noha az Őrség már így is adósa, akarata ellenére a játékszerünkké válik.

Kivártam. Nagyon szerettem volna megtudni, hogy vajon az egész igazságot elmondja-e Geszer. Legalább egyszer.

— Igen, így is cselekedhettem volna — Geszer fölsóhajtott. — Csakhogy, fiacskám… Mindaz, amit tettem, a Fény és Setét nagy harca mellett, mindaz, amit a 20. században tettem, egyetlen egy valamit szolgált… magától értetődően nem az ügy kárára…

Egyszeriben megsajnáltam. Kibírhatatlanul sajnáltam. Igen, a Hatalmas Mágus, a Fényességes Geszer, szörnyetegek pusztítója és államok őre, ezer év óta először kénytelen volt a teljes igazságot elmondani. Mely aztán nem volt annyira szép és magasztos, mint aminek ismételgetéséhez hozzászokott.

— Nem kell, tudom! — rikkantottam.

Ám a Hatalmas Mágus a fejét csóválta.

— Mindaz, amit tettem — tagolta Geszer —, csakis egy célt szolgált. Hogy rákényszerítsem a vezetőséget: teljes egészében szüntesse meg Olga büntetését. Hogy végre visszakaphassa minden erejét, és újból kezébe vehesse a Sors krétáját. Velem egyenrangúvá kellett válnia. Különben a szerelmünk kárhozatra ítéltetik. Én pedig szeretem őt, Anton.

Szvetlána elnevette magát. Fölöttébb halkan. Arra gondoltam, hogy fölpofozza a főnököt — de vélhetően még mindig nem ismertem ki eléggé. Szvetlána térdre ereszkedett Geszer előtt és megcsókolta a jobb kezét.

A mágus összerezzent. Mintha elvesztette volna véghetetlen erejét: a védőernyő remegni kezdett, olvadozott. Az orkán bömbölése újból elborított bennünket.

— És most mi lesz: újfent megváltoztatjuk a világ sorsát? — kérdeztem. — Mintegy piszlicsáré magánügyeink mellékhatásaként?

Bólintott. Aztán megkérdezte:

— Nem örülsz ennek?

— Nem.

— Mit is mondhatnék?… Nem lehet teljes egészében nyerni. Nekem legalábbis nem sikerült. És neked sem fog.

— Tudom — mondtam. — Persze, hogy tudom, Geszer. De akkor is… annyira akaródzik…


Moszkva, 1998. január-augusztus


A könyv szövegében az alábbi együttesek dalainak részletei szerepelnek:

„Piknik”,

„Voszkreszenyije”,

„Szplin” és

„Blackmore’s Night”.

Загрузка...