Bill, a galaktika hőse

Első fejezet

A henger formájú szállítóhajó eleje teljesen betöltötte a látóterüket — vastag, páncélozott üvegpajzsa előtt felhőgomolyok suhantak el. Bill kényelmesen hátradőlt a fekvőszékben, és buzgó várakozással lesett kifelé. Húsz ülőhely volt a zömök hajóban, de csak három — beleértve Billét is — volt foglalt. Mellette — és Bill megpróbált nem túl gyakran odanézni — egy főtüzér ült, aki úgy nézett ki, mintha a saját ágyújából lőtték volna ki. Arcának nagy részét műanyag borította, és csak egyetlen véraláfutásos szem lesett kifelé belőle. E mozgó roncs négy hiányzó végtagját csillogó szerkentyűkkel helyettesítették, fénylő dugattyúk, elektromos irányítóberendezések és csavarodó vezetékek meredtek elő. Tüzér jelvényét arra az acélkeretre hegesztették rá, mely a felkarját helyettesítette. A harmadik férfi, egy zömök, állatias gyalogsági őrmester elaludt, ahogy a csillagközi út után átszálltak erre a bolygóközi járatra.

— Azt a köcsög hétszentségit! Oda nézzetek! — ujjongott Bill, amint hajójuk áttört a felhőkön, és feltűnt előttük Helior csillogó gömbje, a Birodalom Szíve, tízezer csillag kormányzó világa.

— Micsoda csillogás — dörmögte a tüzér valahonnan a műanyag pofából. — Bántja a szemet.

— Ez várható volt! Tömör arany… El tudod képzelni… egy bolygó tömör aranyból?

— Nem, nem tudom elképzelni. És nem is hiszem. Túl sokba kerülne. De azt el tudom képzelni, hogy galvanizált alumíniummal vonták be.

Most, hogy Bill közelebbről megnézte, láthatta, hogy tényleg nem úgy ragyog, mint az arany, és megint bosszankodott. Nem! Kényszerítette magát, hogy, tovább bámészkodjon. Lehet, hogy nem arany, de a dicsőség se kutya! A Helior akkor is a Birodalom Fővárosa, a soha-nem-alvó, mindent látó szem a galaxis szívében. Mindent, ami az összes bolygón vagy az összes hajón történik az űrben, ide jelentik, itt osztályozzák, kódolják, irattározzák, feljegyzik, elbírálják, elvesztik, megtalálják, visszahatnak rá. A Heliorról jönnek azok a rendeletek, amelyek az emberiséget irányítják, és megakadályozzák egy idegen hatalom garázdálkodását. A Helior tengereit, hegyeit és kontinenseit az ember bevonta mérföldes vastagságú fémborítással, s a roppant népesség több szinten lakja. Mindössze egyetlen célt szolgál: kormányoz. A csillogó felső szintet a legkülönfélébb méretű űrhajók tarkították, míg a sötét ég érkező és távozó űrjárművektől csillogott.

Egyre közelebb kerültek a felszínhez, majd egy hirtelen felvillanás után az egész ablak elsötétült.

— Összeütköztünk! — zihálta Bill. — Holt biztos…

— Kussolj már! Csak a film szakadt el. Mivel nem utazik velünk tiszt, nem vesződnek a javításával.

— Film?

— Mi más? Olyan patkányagyú vagy, hogy azt hiszed, a leszállóegységek orrába nagy ablakokat építenek, ahol a súrlódás a maximális, és a légkörbe belépéskor lyukat égessen rajtuk? Csak egy régebbi filmet vetítenek. Most itt amúgy is éjszaka van.

A pilóta tizenöt g-vel fékezett, és majdnem szétlapította őket landoláskor (ő is tudta, hogy nincs tiszt a hajón), és amíg elmozdult csigolyáikat a helyükre rakták, a szemgolyójukat visszanyomták a szemüregbe, a zsilipkapu kivágódott. Nem elég, hogy este volt, ráadásul még esett is. Egy másodosztályú utaskísérő altiszt dugta be a fejét, és hivatásszerű, barátságos vigyorral végigmérte őket.

— Isten hozta önöket Helioron, az ezer élvezet Birodalmi Bolygóján. — Arcára fintor ült ki. — Nincs magukkal tiszt? Na, akkor kifelé, lehet eltolni az űrbiciklit, tartani kell a menetrendet.

Elrobogott mellettük, hogy felébressze a gyalogsági őrmestert, aki még mindig úgy hortyogott, mint egy akadozó gőzgép; nem zavartatva magát olyan csekélységek miatt, mint 15 g. A horkolás morgássá változott, amibe a másodosztályú utaskísérő altiszt éles sikolya hasított bele, amikor a morózusan ébredő férfi beletérdelt az ágyékába. Az őrmester motyogva csatlakozott hozzájuk, együtt távoztak a hajóról, és segített támogatni a tüzért, akinek a kattogó fémlába csúszkált az utaslépcső nedves felületén. Megkövült tekintettel figyelték, amint zsákjaikat a rakodótérből a mély vizesárokba hajigálták. A kicsinyes bosszú utolsó gyenge fricskájaként a másodosztályú utaskísérő altiszt kikapcsolta a vízhatlan erőteret, ami megvédte őket az esőtől, és ők egy pillanat alatt bőrig áztak, a hideg szél csontig átjárta őket. Vállukra vették zsákjaikat — kivéve a tüzért, aki kis kerekeken húzta az övét —, és elindultak a legközelebbi fények felé, melyek legalább egy mérföldre voltak, és amiket alig lehetett látni a zuhogó esőben. Félúton a tüzér megmerevedett, az áramkörei zárlatosak lettek, így hát a sarkára szerelték a kerekeket, a táskákat rárakták a combjára meg a hasára, és marha jó tolókocsi lett belőle.

— Marha jó tolókocsi vagyok, mi? — morogta a tüzér.

— Ne nyavalyogj — reccsent rá az őrmester —, legalább lesz valami hasznod a civil életben.

Berúgta az ajtót, és besétáltak, illetve begurultak az ügyintéző irodába.

— Van egy kanna oldószerük? — kérdezte Bill a pult mögötti férfit.

— Van úti parancsuk? — kérdezett vissza a fickó, mellőzve a kérdést.

— A táskámban van egy kanna — mondta a tüzér. Bill kinyitotta, és beleturkált.

Átnyújtották parancsaikat. A tüzéré a mellényzsebében volt begombolva. A hivatalnok egy hatalmas gép hasítékába tolta be őket. A gép zúgott, fények villogtak, és közben Bill oldószert fröcskölt a tüzér összes elektromos csatlakozására, és letörölgette a vizet.

Kürtszó hallatszott, visszakapták az okmányaikat, és egy hosszúi nyomtatott szalag kezdett el kibújni egy másik nyíláson. A hivatalnok felkapta, és sietve elolvasta.

— Bajban vannak — mondta szadista élvezettel. — Mindhármójuknak ma kellene megkapni a Bíbor Dárdát a Császártól az ünnepségen, és a filmezés három órán belül kezdődik. Nem érnek oda időben.

— Azt a köcsög úristenit! — csikorogta az őrmester. — Éppen most szálltunk le a hajóról. Hová kell mennünk?

— 1457-D körzet, K9-es szint, 823-7 tömb, 492-es folyosó, 34-es stúdió, 62-es szoba. Keressék Ratt producert!

— Hogy jutunk oda? — kérdezte Bill.

— Ne engem kérdezzen, én itt dolgozok. — A hivatalnok három vastag füzetet dobott a pultra, mely harminc centi hosszú és széles volt, és majdnem olyan vastag, s a könyv gerincéről lánc lógott. — Keressék meg maguk az utat, itt a térkép, de alá kell írniuk, hogy átvették. Az elvesztése hadbírósági ügy, amelyért a következő büntetések szabhatók ki…

A hivatalnok hirtelen rádöbbent, hogy egyedül van a szobában a három veteránnal, és ahogy elfehéredett, egy piros gomb után nyúlt. De mielőtt még elérhette volna, a tüzér fémkarja szikrázva és füstölve a pulthoz szegezte. Az őrmester előrehajolt, amíg az arca pár centire volt a hivatalnokétól, majd halk, hűvös, vérfagyasztó hangon megszólalt.

— Magunktól nem fogjuk megtalálni az utat. Maga fogja megkeresni nekünk. Idegenvezetőt fog mellénk adni.

— Idegenvezető csak tiszteknek jár — ellenkezett erőt lenül a hivatalnok, majd levegő után kapkodott, amint az acélujj belenyomódott a hasába.

— Bánjon úgy velünk, mint a tisztekkel — szuszogta, az őrmester. — Minket nem zavar.

A hivatalnok vacogó fogakkal rendelt egy idegenvezetőt, és egy kis fémajtó nyílt a távolabbi falon. Az idegenvezetőnek csőszerű fémteste volt, hat gumikereke, vérebet ábrázoló feje és bozontos fémfarka.

— Ide, fiú! — parancsolta az őrmester, és az idegenvezető odagördült hozzá, kinyújtotta piros műanyag nyelvét, és fogaskerekek csikorgatásával gépies lihegést kezdett utánozni. Az őrmester fogta a szalagcsíkot, és gyorsan bepötyögte a 1457-D K9 823-7 492 Film-34 62 kódot az idegenvezető fejét díszítő billentyűzeten. Két éles vakkantás hallatszott, a piros nyelv eltűnt, a farok megrezdült, és az idegenvezető gurulni kezdett a folyosón. A veteránok követték.

Egy órába került, míg a siklóvasúton, mozgólépcsőkön, lifteken, légtalpas járműveken, Shank-kancán, egysínű vasúton, mozgó járdán és olajos mászókákon eljutottak a 62-es szobába. Miközben a siklón ültek, a térkép láncát az övükhöz erősítették, mivel még Bill is rájött, hogy mekkora értéke van az útikalauznak egy ilyen világméretű városban. A 62-es szoba ajtajánál az idegenvezető hármat vakkantott, és továbbgurult, mielőtt megfoghatták volna.

— Gyorsabbnak kellett volna lennünk — mondta az őrmester. — Ezek az idegenvezetők annyit érnek, mint a súlyuk gyémántokban.

Benyitott, és egy íróasztal mögött ülő, kövér alakot pillantottak meg, aki épp egy videofonba ordibált.

— Nem érdekelnek a kifogásaik! Kifogásokból már teljes gyűjteményem van! Csak azt tudom, hogy nekem pontos időbeosztásom van, a kamerák felvételre készen állnak, és a főszereplők még nincsenek itt! Kérdem én, hol a rossebben vannak? És erre maguk mit mondanak?

— Felnézett, és elkezdett kiabálni. — Kifelé! Kifelé! Nem látják, hogy dolgom van?

Az őrmester odanyúlt, megragadta a videofont, a padlóra dobta, és füstölgő darabokra zúzta.

— Igen közvetlen módon sikerült magunkra terelned a figyelmét — jegyezte meg Bill.

— Két év a háborúban meglehetősen közvetlenné tette — mondta az őrmester, és a fogát csikorgatta. Hangosan és idegesítően. — Itt lennénk, Ratt, mit kell tennünk?

Ratt producer félrerugdosta a roncsokat, és kinyitott egy ajtót az íróasztala mögött.

— Beállítás! Világítás! — rikoltotta. Óriási kavarodás és hirtelen világosság támadt. A kitüntetendő veteránok követték az ajtón át egy óriási, erős színpadra, amelyen szervezett nyüzsgés folyt. Kamerák gurultak összevissza motoros állványokon a színfalak és támasztékok között, amik az uralkodói trónterem végét jelentették. A képzeletbeli napfénnyel megvilágított, festett üveg ablakok borították be fénnyel a tróntermet. A rendező sikoltásszerű utasításaira a nemesekből és magas rangú tisztviselőkből álló tömeg elfoglalta helyét a trón előtt.

— Köcsögnek merészelte nevezni őket! — motyogta Bill. — Ezért főbe lövik!

— Te ennyire hülye vagy? — kérdezte a tüzér. Lecsavart egy drótot a jobb lábáról, és bedugta egy konnektorba, hogy újratöltse az elemeit. — Ezek mind színészek. Azt hiszed, tudnának szerezni igazi nemeseket egy ilyen színjátékhoz?

— Csak egyszer tudjuk elpróbálni a Császár érkezte előtt, úgyhogy senki se hibázzon! — Ratt rendező fel mászott a trónra, és letelepedett. — Én leszek a Császár. A főszereplőknek van a legkönnyebb dolguk, nem szeretném, ha eltolnák. Nincs időnk újracsinálni. Ott elhelyezkednek, szépen egy vonalban, ez az… és amikor azt mondom, indulj, haptákba vágják magukat, ahogy tanulták, különben csak az adófizetők pénzét vesztegetik. Maga ott… az a fickó balra, abban a beépített madárkalitkában… tartsa a hülye motorjait kikapcsolva; elszarja a hangsávot! Ha még egyszer bekapcsolja a motorjait, kiszedem a biztosítékát! Kezdjük. Figyeljenek, és aki a nevét hallja, tegyen egy lépést előre, és Vágja magát haptákba! A Császár a mellére tűz egy érmet, maga szalutál, abbahagyja a szalutálást, és hátralép, vissza a vonalba! Megértették, vagy túl komplikált a pici, okos fejüknek?

— Nem szűnne már meg? — vicsorgott az őrmester.

— Nagyon elmés. Rendben… próbáljuk el!

Kétszer próbálták el a ceremóniát, aztán kürtök harsogása hallatszott, hat admirális jelent meg halálsugaras pisztolyokkal, és elhelyezkedtek háttal a trónnak.

Az összes kisegítő, kamerások, technikusok — még Ratt rendező is — mélyen meghajoltak, a veteránok pedig vigyázzba vágták magukat. A Császár becsoszogott, felmászott az emelvényre, és ráhuppant a trónra.

— Folytassák… — mondta unott hangon, és halkan böffentett a keze mögött.

— Gyerünk! — bömbölte a rendező tele tüdőből, és kitámolygott egy kameraállvány mögül. Zeneszó harsant fel, és kezdetét vette az ünnepség. Miután a szertartásmester felolvasta a hőstetteket, melyek révén a nemes hősök kiérdemelték minden érdemrendek legnemesebbikét, a Bíbor Dárdát a Szeneszsák Csillagköddel, a Császár felemelkedett trónjáról, és méltóságteljesen előrelépett. A gyalogsági őrmester állt legszélén, és Bill a szeme sarkából figyelte, amint a Császár előhúzott egy gazdagon díszített arany-, ezüst-, rubin- és platinaérmet az odanyújtott dobozból, és feltűzte a férfi mellkasára. Azután az őrmester visszalépett a helyére, és most Bill következett. Mintha roppant távolból hallotta volna, ahogy menny dörögve kimondják a nevét, és ő előrelépett olyan katonásan, ahogy azt a Leon Trockij táborban tanulta. Ott állt előtte a galaxis legimádottabb embere! A hosszú és dagadt orr, mely milliárd és milliárd bankjegyen díszelgett, most pontosan felé mutatott. A kiugró állkapocs és a kiálló fogak, melyek millió tv-képernyőt töltöttek be, most az ő nevét szólították. A Császár egyik kancsal szeme most őt nézte! Bill mellkasában úgy áradt szét a szenvedély, mint ahogy hatalmas hullámok nyaldossák a partot. Bevágta legelegánsabb szalutálását.

Tényleg a lehető legelegánsabban szalutált, mivel nem túl sok ember létezik, aki egyszerre két kézzel is tud tisztelegni. Mindkét kar precíz félkört írt le, mindkét könyök megfelelő szögben remegett, mindkét tenyér elegánsan csattant neki a két szemöldöknek. Kitűnően csinálta, és a meglepetés erejével hatott a Császárra, aki — egy bizonytalan pillanatig — egyszerre mindkét szemgolyójával rá tudott nézni Billre, mielőtt még ismét különböző irányokba bambultak volna el. A Császár, egy kissé zavartan Bill szalutálása miatt, az éremért tapogatódzott, és beleszúrta a tűt Bill zubbonyán keresztül a reszkető húsába.

Bill nem érzett fájdalmat, de a hirtelen döfés csak még inkább növelte azt a fokozódó érzelmet, mely egész testét elárasztotta. Abbahagyta a számlálást, térdre rogyott, mint egy hűséges öreg jobbágy valami történelmi filmben (a tudatalattija valójában pontosan egy ilyen filmből vette az ötletet), és megragadta a Császár csontos, májfoltos kezét.

— Világunk atyja! — tört ki Bill, és megcsókolta a kezét.

A testőrök előreugrottak, és a halál egy pillanatra kardként lebegett Bill feje fölött, de a Császár elmosolyodott, finoman visszahúzta a kezét, és a nyálat beletörölte Bill zubbonyába. Lezser intéssel visszaterelte a testőröket eredeti helyükre, és ő továbblépett a tüzérhez; mágnessel felerősítette a maradék érmet az acélmellkasra, és hátralépett.

— Ennyi! — kiáltotta Ratt rendező. — Megtartjuk! Igen természetesnek hat, ahogy ez a bamba fajankó összenyálazza a kezét!

Bill feltápászkodott, és látta, hogy a Császár nem tér vissza a trónra, hanem megáll a színészek örvénylő tömegében. A testőrök eltűntek. Bill csak pislogott, és azt hitte, rosszul lát, amikor a férfi lekapta a császári koronát a fejéről, beledobta egy dobozba, és elsietett.

— Beszorult a karfék — lihegte a tüzér, még mindig szalutálva remegő karjával. — Segíts lerángatni ezt az istenverte vacakot! Vállvonal fölött sosem működik rendben.

— De… a Császár… — nyögte Bill, és rángatta a kart, amíg a csatlakozások nyikorogva engedtek.

— Ő is színész… mi más? Azt hitted, az igazi Császár oszt érmeket mindenféle katonának? Legfeljebb a tábornokoknak és az attól magasabb rangú aknák. Azért rájátszanak egy kicsit, hogy fellelkesítsék az ilyen szerencsétlen bugrisokat, mint te. Nagy voltál!

— Tessék — mondta egy férfi, és odaadta nekik az érem vas másolatát, és letépte az eredetieket.

— Mindenki a helyére! — dübörgött a rendező erős hangja. — Csak tíz percünk van, hogy átfussunk a Császárnő babacsókolási jelenetén az aldebarani aggok termékenységi órájára. Hozzák gyorsan a műanyag babákat, és zavarják el a bámészkodókat a színpadról!

A hősöket kituszkolták a folyosóra, az ajtó becsapódott, és kulcsra zárták mögöttük.

Második fejezet

— Fáradt vagyok — mondta a tüzér —, és ráadásul sajognak az égéseim. A Katonák Kellemes Kettyintő Kéglijében végzett tevékenysége közben zárlatos lett, és felgyújtotta az ágyat.

— Nehogy már! — erősködött Bill. — Három nap szabadságot kaptunk a hajónk indulásáig, és most a Helioron vagyunk, a Birodalmi Bolygón! Micsoda gazdag látnivaló van itt, a Függőkertek, a Szivárvány Szökőkút, az Ékköves Paloták. Nem hagyhatjuk ki őket.

— Dehogyis nem. Szunditok egy kicsit, aztán megyek vissza a Kettyintőbe. Ha égsz a vágytól, hogy valaki fogja a kezed nézelődés közben, vidd az őrmestert.

— Még mindig részeg.

A gyalogsági őrmester magányos ivó volt, sarkosan gondolkodott, nem hitt a hígításban, és nem pazarolta a pénzét díszes csomagolásra. Minden pénzét arra költötte, hogy megvesztegessen egy tiszti orvost, hogy két ballon 99,5%-os tiszta gabonaalkoholt szerezzen, egy hordó glukózt és sóoldatot, egy injekcióstűt meg egy gumicsövet. Az etil-glukóz-só keveréket a ballonban felakasztotta az ágya fölé, a csövet belevezette a tűbe, a tűt pedig a karjába szúrta és ráragasztotta, mint egy intravénás fúziót. Most mozdulatlanul feküdt, jól tápláltan és folyamatosan merev részegen; és ha az adagolást meg nem zavarják, részeg is marad két és fél évig.

Bill kifényesítette a bakancsát, a kefét berakta egy szekrénybe a maradék cuccával együtt. Lehet, hogy későn ér vissza: itt a Helioron könnyű eltévedni, ha valakinek nincs idegenvezetője. Szinte egy egész napba beletelt, mire a stúdióból megtalálták az utat a szállásukra, pedig az őrmester nagyon ért a térképekhez. Addig, amíg saját körzetük közelében maradtak, nem volt probléma, de Billnek elege lett a katonák kicsiny örömeiből. Látni akarta Heliort; az igazi Heliort, a galaxis első városát. Ha senki nem tart vele, megy egyedül.

Még a térkép ellenére is nagyon nehéz bármiről is megállapítani a Helioron, hogy milyen messze van, mert a rajzok csak vázlatosak, nem arányosak. Viszont a tervezett út egyértelműen hosszúnak tűnt, mivel az egyik kulcsfontosságú közlekedési eszköz, a légüres föld alatti mágneses autó legalább nyolcvannégy kisebb térképen ment keresztül. Lehet, hogy a keresett cél a bolygó túloldalán van! Egy bolygó nagyságú város! Megfoghatatlanul nagynak tűnt. Szinte elképzelhetetlen. Sőt, amikor megpróbálta elképzelni, rádöbbent, hogy teljesen elképzelhetetlen!

A szendvicsek, amiket a szállásukban lévő automatákból vett, már félúton elfogytak, és a gyomra, mely gyorsan hozzászokott a szilárd élelemhez, panaszosan korgott, amíg el nem hagyta a vezetékpályát a 9266-L körzetben, valamelyik szinten, és étkezőt keresett. Nyilvánvalóan egy Gépíró Körzetbe jutott, mert a tömeg kerek vállú és hosszú ujjú nőkből állt. Az egyetlen büfé, amit talált, ezekkel volt tele, és ő a lármás, fecsegő tömeg közepén ült, és kényszerítette magát, hogy megegye az egyetlen kapható ételt: datolyás gyümölcskenyérsajtot, szardellapástétom szendvicset, krumpli-pürét mazsolával és hagymaszósszal, majd leöblítette ujjnyi csészékben, langyosan felszolgált gyógyteával. Nem lett volna olyan rossz, ha a konyhafőnök nem önt le mindent véletlenül tejkaramella szósszal. Úgy tűnt, ezt egyik lány sem vette észre, mivel munkanapokon fényhipnózis alatt voltak, hogy a hibaszázalékukat csökkentsék. Ette az ételét, és úgy érezte magát, mint egy szellem, miközben nevetgéltek és zajongtak körülötte; az ujjaik — ha éppen nem ettek — nyomatékosan kopogva gépelték a szavaikat az asztal szélén beszélgetés közben. Végül távozott, de az étel lehangoló hatással volt rá, és valószínűleg ez lehetett az a pont, amikor elkövette azt a hibát, hogy rossz kocsiba szállt.

Mivel minden körzetben ugyanazok a szintek és blokkszámok ismétlődtek, nem nehéz rossz körzetbe kerülni, és jókora időt elvesztegetni, mielőtt az ember rájön a tévedésére. Bill is ezt tette, és a közlekedési eszközök millióinak váltogatása után beszállt egy liftbe, ami — úgy gondolta — a galaxishírű Palota Kertbe visz. Az összes többi utas alacsonyabb szinteken szállt ki, és az elevátor egyre gyorsult, ahogy a legfelső szinthez közeledett. Bill a levegőbe emelkedett, ahogy a lift fékezett, és a füle bedugult a légnyomásváltozástól, és amikor az ajtók kinyíltak, kilépett a havas szélbe. Hitetlenkedve ellátottá a száját, mögötte az ajtók bezárultak, és a lift eltűnt.

Az ajtók közvetlenül a város legfelső szintjét képező fémsíkságra nyíltak, melyet most kavargó hófelhők homályosítottak el. Bill a gomb után tapogatódzott, hogy visszahívja a liftet, amikor egy kóborló szélörvény elsöpörte a havat, és a meleg nap rátűzött a felhőtlen égről. Lehetetlen látvány volt.

— Ez lehetetlen látvány — mondta Bill őszinte felháborodással.

— Semmi sem lehetetlen, ha én akarom — mondta egy reszelős hang Bill válla mögül. — Mert én vagyok az Élet Lelke.

Bill oldalazva megperdült, mint egy kergekóros robotöszvér, és ráemelte a szemét a kicsi, fehér bajuszú, rángó orrú, vörös karikás szemű férfira, aki olyan nesztelenül jelent meg mögötte.

— Hiányzik egy kereke? — förmedt rá Bill mérgesen.

— Maga is beleőrülne egy ilyen munkába — zokogta a kis ember, és elfricskázott egy fityegő cseppet az orráról. — Félig megfagyva, félig megsülve és félholtan az oxigéntől. Az Élet Lelke vagyok — rebegte. — Enyém a hatalom…

— Ha maga mondja! — Bill szavait egy hirtelen jött hózápor tompította el. — Én magam is egy kissé emelkedett hangulatban vagyok. Pfűű… — A szél feltámadt, elsöpörte a havat, és Bill ámulva meredt a váratlanul feltáruló látványra.

Ameddig csak ellátott, hó és víztócsák tarkították a felszínt. Az aranybevonat már elkopott, és az alatta lévő fém szürke volt és lyukacsos, vöröses rozsdaerekkel csíkozva. Hatalmas csövek sora — mindegyik vastagabb, mint egy ember — kígyózott feléje a látóhatáron túlról, és tölcsérszerű szájakban végződtek. A tölcséreket örvénylő pára- és hófelhők homályosították el, amik fojtott süvöltéssel száguldottak magasra a levegőbe, bár az egyik páraoszlop sűrűsödött és a felhő feloszlott, miközben Bill nézte.

— A tizennyolcas kifújt! — ordította a férfi a mikrofonba, lekapott egy szerszámosládát a falról, és utat vágott magának a latyakon keresztül a rozsdás és roskadozó hídhoz, ami a csövekkel párhuzamosan nyikorgott és csikorgott. Bill követte, és utána kiáltott, de a férfi most már egyáltalán nem foglalkozott vele. Ahogy a lengőhíd nyikorogva, himbálózva tartotta őket, Bill azon töprengett, hová vezetnek a csövek, és egy perc múlva, amikor a feje kitisztult egy kicsit, más keltette fel a figyelmét, erőlködve próbálta kivenni, mik azok a titokzatos buckák a láthatáron. Egy sor hatalmas űrhajó volt az, amelyek mindegyike az egyik vastag csőhöz kapcsolódott. Az idős férfi nem várt gyorsasággal leugrott a hídról, és az űrhajó felé szökellt a tizennyolcas állomáshoz, ahol a munkások épp lekapcsolták a pecséteket, amik a hajót a csőhöz csatolták. Az öregember számokat másolt le a cső végén lévő műszerekről. Bill egy darut pillantott meg, mely abból a felszínből emelkedett ki, amelyen álltak. Az űrhajó tetején lévő szelephez csatlakozott. Morajló rengés rázta a csövet, és a hajó tömítése körül fekete felhők bukkantak fel, amelyek ellebegtek a mocskos fémfelület fölött.

— Megkérdezhetem, mi a nyavalya folyik itt? — nyöszörögte Bill.

— Élet! Örök élet! — gügyögte az öregember, az őrült lelkesedés magassága felé emelkedve depressziójából.

— Nem fogalmazná meg valamivel pontosabban?

— Ez egy fémbe burkolt bolygó. — Dobbantott a lábával, és tompa döbbenés hallatszott. — Mit jelent ez?

— Azt jelenti, hogy a világot fémmel burkolták be.

— Helyes. Annak ellenére, hogy katona, figyelemre méltó az intelligenciája. Szóval veszünk egy bolygót, bevonjuk fémmel, és máris van egy bolygónk, ahol mindössze a Birodalmi Kertekben nőnek növények meg legfeljebb néhány ablakban. Akkor mi van?

— Mindenki meghal — mondta Bill, mivel farmerfiú volt, és alaposan ismerte a fotoszintézist és a klorofillt.

— Ismét helyes. Maga, én, a Császár meg még néhány milliárd krapek azon dolgozunk, hogy az összes oxigént szén-dioxiddá változtassuk, és nincsenek növények, amik visszaalakítanák oxigénné, és ha elég sokáig folytatjuk ezt, halálra lélegezzük magunkat.

— Akkor ezek a hajók folyékony oxigént hoznak?

Az öregember ingatta a fejét, és visszaugrott a lengőhídra. Bill követte.

— Helyes. A mezőgazdasági bolygókon ingyen adják. És miután itt kiürítik, feltöltik a szén-dioxidból magas költségen kivont szénnel, amit visszaszállítanak vele a falusi világokba, ahol üzemanyagként elégetik, műtrágyának használják, számtalan műanyaggá és más termékké alakítják át…

Bill a függőhídról a legközelebbi lifthez sietett. Az öregember és a hangja elveszett a párában, és Bill leguggolva, az oxigénadagtól elnehezült fejjel dühösen lapozni kezdte a térképet. Amíg a liftre várt, az ajtón lévő kódszámból beazonosította a hollétét, és megtervezte az új útvonalat a Palotakertek felé. Ez alkalommal nagyon ügyelt, nehogy belezavarodjon. Csak csokoládét és szénsavas üdítőket vett az ételautomatáktól, kerülve ezzel az éttermek és étkezések okozta veszélyeket, zavarokat, és azzal, hogy éber maradt, nem ült más járműre. Karikás szemekkel, zúgó fejjel támolygott ki egy szárnyashajóból, és dobogó szívvel végre megpillantotta a virággal díszített, kivilágított illatos táblát: FÜGGŐKERT. Forgóajtós bejárat és pénztárablak zárta el az utat.

— Egyet, legyen szíves.

— Tíz dolcsi.

— Nem sok az egy kicsit? — zsémbelődött, és lapos tárcájából egyenként húzta elő a bankjegyeket.

— Aki szegény, ne jöjjön Heliorra.

A pénztárosrobotot számos csípős megjegyzéssel ellátták. Bill nem foglalkozott vele, és berontott a kertbe. Itt minden megvolt, amiről valaha is álmodott, sőt még több is. Végigsétált a szürke salakösvényen a külső fal belső oldalán, titánráccsal elválasztott részen zöldellő bokrokat és füvet láthatott. Alig százlépésnyire tőle a füvön túl egzotikus növények és virágok lebegtek a Birodalom minden tájáról. És ott! A távolban feltűnt a Szivárvány Szökőkút, szabad szemmel épphogy látszottak. Bill egy érmét csúsztatott az egyik teleszkópba, nézte, ahogy a színek felvillannak és elenyésznek, és az egész éppen olyan szép volt, mint a TV-ben. Továbbment, bejárta a kertet, és sütkérezett a hatalmas lombkorona fölött besütő nap fényében.

Ám még a kert mámorító örömeit is háttérbe tolta a lélekőrlő fáradtság, amely vasmarokként szorította. Vaspadok meredtek elő a, falból, és ő belerogyott az egyikbe, hogy megpihenjen egy pillanatra, aztán egy másodpercre lehunyta a szemét, hogy tompítsa a vakító ragyogást. Az álla a mellkasára bukott, és mielőtt rájött volna, mi történik, mély álomba zuhant. Más látogatók mentek el mellette a salakon anélkül, hogy felzavarták volna, és ő meg sem mozdult, amikor egyikük leült mellé a pad szélére.

Mivel Bill nem látta ezt az embert, nincs értelme leírni, hogy nézett ki; elég annyi, hogy sápadt bőre volt, törött, vöröslő orra, elvadult tekintete, majomszerű szemöldöke, széles csípője, keskeny válla, felemás lábai, vézna, göcsörtös, piszkos ujjai és némi szájrángása.

Az örökkévalóság hosszú percei ketyegtek, és a férfi csak ült. Majd abban a néhány pillanatban, amíg nem tartózkodott más látogató a közelben, az idegen gyors, kígyószerű mozdulattal előrántott egy atomceruzát a zsebéből. Apró, hihetetlenül forró láng szisszent fel, amikor ahhoz a lánchoz értette, ami Bill térképét erősítette a derekához, pont annál a pontnál, ahol a lánccsomó a fémpadon pihent. A lánc féme egy szempillantás alatt a pad féméhez olvadt. Bill zavartalanul aludt tovább.

Farkasszerű mosoly terült szét a férfi arcán, mint a körkörös hullámok egy szennyvízcsatornában, amikor egy patkány beleveti magát. Majd egy egyszerű, gyors mozdulattal az atomsugár elvágta a láncot a kötet mellett. A tolvaj zsebre vágta az atomceruzát, felkelt, kiemelte a térképet Bill öléből, és gyors léptekkel távozott.

Harmadik fejezet

Bill eleinte fel sem tudta fogni vesztesége mérhetetlen jellegét. Lassan ocsúdott fel álmából, szivacsos elmével, és azzal a bizonytalan érzéssel, hogy valami nem stimmel. Csak többszöri rángatás után döbbent rá, hogy a láncot odahegesztették a padhoz, és hogy a térkép eltűnt. A láncot nem bírta kirántani, és a végén kénytelen volt lecsatolni a derékszíjáról, és otthagyni. Visszasietett, amerről jött, és bekopogott a pénztár ablakán.

— Pénzt vissza nem adunk — közölte a robot.

— Egy bűncselekményt akarok bejelenteni.

— A bűncselekmények a rendőrségre tartoznak. Videofonon beszélhet a rendőrséggel. Itt egy videofon. A szám: 111-11-111. — Kis ablak tárult fel, egy videofon vágódott ki, és úgy mellbe taszította Billt, hogy megtántorodott. Tárcsázta a megadott számot.

— Rendőrség — hallatszott egy hang, és a képernyőn egy bulldogképű őrmester jelent meg kék, porosz egyenruhában, rosszalló arckifejezéssel.

Lopást szeretnék bejelenteni.

— Nagy lopást vagy kis lopást?

— Nem tudom, a térképemet lopták el.

— Kis lopás. Menjen a legközelebbi rendőrőrsre. Ez egy vészhelyzetre fenntartott vonal, és maga illegálisan foglalja le. A vészhelyzetre fenntartott vonal illegális lefoglalásáért kiszabott büntetés…

Bill keményen rácsapott a kapcsoló gombra, és a képernyő elsötétült. Odafordult a robot pénztároshoz.

— Pénzt vissza nem adunk — mondta az.

— Kussolj! — reccsent rá Bill. — Mindössze annyit akarok tudni, merre van a legközelebbi rendőrőrs.

— Én pénztáros robot vagyok, nem pedig információs robot. Ez az információ nincs a memóriámban. Javasolni tudom, nézze meg a térképén.

— Hiszen épp a térképem lopták el!

— Javasolni tudom, hogy hívja a rendőrséget.

— Hiszen… — Bill elvörösödött, és dühösen belerúgott a pénztárosfülkébe.

— Pénzt vissza nem adunk — hallotta a háta mögött, ahogy elsietett.

— Igyál, igyál, az legalább meglátszik rajtad! — suttogta a fülébe egy italárus robot, ami nesztelenül gördült mögé. Csilingelő jégkockák hangját hallatta.

— Átkozottul jó ötlet. Sört! Nagyot! — Érméket dobált a pénznyílásba, csörgés hallatszott, és épphogy eltudta kapni a papírpoharat, ami, a földre hullott volna. A sör lehűtötte, felfrissítette, és mérge elpárolgott. Egy táblát vett észre: A DRÁGAKÖVES PALOTÁHOZ.

— Megyek, megnézem a palotát, aztán keresek valakit, aki megmutatja, hol a legközelebbi rendőrőrs. Ali!

A robot italárus kivette a papírpoharat a kezéből, majdnem Bill egyik ujjával együtt, összegyűrte, és tévedhetetlen robot irányzékkal belehajította a húsz méterre lévő szemetes kukába.

A Drágaköves Palotába ugyanúgy lehetett bejutni, mint a Függőkertbe, és Bill úgy döntött, hogy előbb bejelenti a lopást, mielőtt befizeti a belépőt arra a területre, ahonnan roppant távolságról szemügyre vehetné a palotát. Egy rendőr düllesztette a pocakját a bejárat közelében, és léhán pörgette a gumibotját, ő biztos tudja, merre van a legközelebbi rendőrőrs.

— Merre van itt rendőrőrs? — kérdezte Bill.

— Nem vagyok én információsfülke… Nézze meg a térképén!

— Csakhogy — sziszegte Bill összeszorított fogain keresztül —, nem tudom megnézni a térképemet, mert ellopták, és éppen ezért kérdezem, hol van a… Jaj!

Bill azért mondta, hogy Jaj, mert a rendőr gyakorlott mozdulattal vágta a gumibotját a bordái közé, és beszorította egy sarokba.

— Magam is gárdista voltam, mielőtt megszabadultam — mondta a zsernyák.

— Szívesebben hallgatnám a katonaemlékeit, ha kihúzná a botját a bordáim közül — nyögte Bill, aztán hálásan felsóhajtott, amikor a gumibot eltűnt.

— Mivel magam is gárdista voltam, nem szívesen látnám, hogy egy bajtársam, aki a Bíbor Dárdát viseli Szeneszsák Csillagköddel, bajba kerüljön. Ráadásul becsületes zsaru vagyok, távol áll tőlem a megvesztegetés, de ha egy bajtárs kölcsön adna nekem huszonöt dolcsit, fizetésig, a lekötelezettje lennék.

Bill alapvetően ostobának született, de gyorsan tanult. A pénz megjelent a kezében, aztán már el is tűnt, és a rendőr lazított valamelyest, és gumibotjával sárgás fogait kopogtatta.

— Hadd mondjak neked valamit, pajtás — kezdte bizalmaskodóan —, mielőtt hivatalosan is bejelentenéd, hogy elloptak valamidet, mivel most még csak úgy beszélgetünk egymással, mint cimbora a cimborával. Helioron sokféleképpen bajba kerülhet az ember, de legkönnyebben azáltal, ha elveszíti a térképét. Ez megbocsáthatatlan vétség Helioron. Ismertem egy fickót, aki azzal ment a rendőrőrsre, hogy ellopták a térképét, és rávágták a bilincset tíz másodpercen belül, de lehet, hogy még ötbe se telt. Na, mit is akartál nekem mondani?

— Van gyufád?

— Nem dohányzóm.

— Hát… akkor viszlát!

— Minden jót, pajti!

Bill elbotorkált egy másik sarokig, a falnak dőlt, és nagyot sóhajtott. Most mihez kezdjen? Térkép alapján talált ide… hogy juthatna vissza anélkül? Ólomsúly nehezedett a lelkére, de megpróbálta figyelmen kívül hagyni. Leküzdötte a feltörő pánikot, és megpróbált gondolkozni. Azonban a gondolkodástól üres lett a feje. Úgy tűnt, mintha évek teltek volna el, mióta egy jót evett, és az ételnek már a gondolatára is olyan bőségesen megindult a nyáltermelése, hogy majdnem megfulladt. Ételre van szüksége, egy jó kis kajától könnyebben megy a gondolkozás, kissé lazíthatna egy jó zaftos sült fölött, és amikor az odabenn lakozó erőket kielégíti, képes lesz tisztán gondolkodni, és megtalálni a kiutat ebből a bonyodalomból. Biztos van kiút. Még egy teljes nap áll rendelkezésére az űrhajó indulásáig, bőséges idő. Támolyogva megkerült egy sarkot, és egy magas mennyezetű alagútba jutott, melyen a lehető legragyogóbb fényekkel az állt, hogy: ARANY ŰRRUHA.

— Az Arany Űrruha — motyogta Bill. — Ez nem lehet igaz. Ez a leghíresebb, étterem az egész galaxisban, számos filmben szerepelt, mint a régi erkölcs mintaképe. Drága lesz, de az ördögbe is, egyszer élünk…

Egy lyukkal szorosabbra húzta a derékszíját, kisimította a zubbonyát, és fellépdelt a széles aranylépcsőkön a zsilipkapunak kialakított bejárathoz. Az ajtónálló biccentett felé, rámosolygott, halk zene csendült fel, és a padló megnyílt Bill talpa alatt. Tehetetlenül csúszott lefelé egy kanyargós aranycsőben, és amikor kizuhant belőle, megbotlott, és elterült egy acélsikátor porában. Előtte a falon félméteres betűk adták tudtára: MENJ A FRANCBA, FAFEJ! Bill felállt, leporolta magát, és egy robot siklott mellé, mely csábos női hangon turbékolta a fülébe:

— Ugye, éhes vagy, drágám? Miért nem kóstolod meg Giuseppe Singh neo-indiai pizzáját currie-szósszal? Csak pár lépésnyire vagy Singh éttermétől, és az irány rajta van ezen a kártyán.

A robot előhúzott egy kártyát a mellkasi nyílásából, és Bill szájába dugta. Olcsó, rosszul behangolt robot volt. Bill kiköpte a szemétízű kártyát, és megtörölte a zsebkendőjével.

— Mi történt? — kérdezte.

— Ugye, éhes vagy, drágám, grrrr-arrk… — A robot átkapcsolt egy másik felvett üzenetre, mely megfelelt Bill kérdésére. — Kirúgtak az Arany Űrruhából, a galaxis leghíresebb étterméből, mely számos filmben szerepelt, mint az erkölcs mintaképe, mert egy pénztelen fajankó vagy! Miközben felfelé lépdeltél a lépcsőn, röntgensugárral átvilágították a zsebeid tartalmát, és matematikailag összesítették. Mivel a zsebeid tartalma valószínűleg nem adta ki a minimális fogyasztás összegét és az adót, kirúgtak. De ugye, te még mindig éhes vagy, drágám? — búgta a robot túlhevült, szexi hangon szájlemeze töredezett nyílásain. — Ugorj be Singh éttermébe, ahol a kaja jó és olcsó! Próbáld ki Singh fincsi rákját dália- és citromszósszal!

Bill ment. Nem mintha megkívánt volna egy kis indiai-olasz kosztot, de nem volt más választása térkép és útmutatás nélkül. A kártya hátoldalán vázlatos térkép volt, s némi biztonságot nyújtott az a tudat, hogy ismét valahonnan valahová megy, nemcsak úgy lézeng a nagyvilágban. Lépcsőkön mentek le, csúszdán csúsztak még lejjebb, és többször is befordultak. Egy utolsó forduló után Bill orrát erőteljes zsír- és égett hússzag csapta meg, és ebből sejtette, hogy megérkezett.

Az étel hihetetlenül drága volt, és sokkal gyatrább, mint amit Bill valaha is el tudott képzelni, azonban mégis csillapította valamelyest gyomra kínzó korgását, még ha nem is valami élvezetes módon. Ujjával próbált kipiszkálni valami undorító húscafatot a fogai közül, miközben az asztalánál ülő férfira pillantott, aki nagy nyögések és sóhajtások közepette próbált lekényszeríteni a torkán nagy kanálnyi valamiket. Asztaltársa színes vakációzóruhát viselt, kövérnek, pirospozsgásnak és vidám típusnak tűnt.

— Hello… — mondta Bill mosolyogva.

— Dögöljön meg! — vicsorgott rá az idegen.

— Én csak köszöntem — közölte Bill sértődékenyen.

— Épp elég. Bárki, aki hajlandó volt szóba állni velem az elmúlt tizenhat órában ezen az úgynevezett örömbolygón, becsapott, kibabrált velem, meglopott vagy pénzt csalt ki tőlem. Lassan egy vasam se marad, és még hátra van hat nap a Lásd Saját Szemeddel Heliort túrából.

— Én csak azt szerettem volna megkérdezni, belepillanthatnék-e esetleg a térképébe, amíg eszik.

— Már közöltem, hogy aki eddig szóba állt velem, az alaposan átvert. Úgyhogy menjen a francba!

— Szépen kérem!

— Belenézhet… huszonöt dolcsiért, amit előre fizet, és csak addig nézegetheti a térképemet, amíg eszek.

— Áll az alku! — Bill azonnal lefizette az összeget, be bújt az asztal alá, és törökülésben dühödten lapozgatta a térképet, és a tőle telhető maximális gyorsasággal írta ki belőle az úti információkat. Fölötte a kövér ember nyögve és sóhajtozva zabált, és valahányszor egy kellemetlenebb falat került a szájába, megrántotta a láncot, és ilyenkor mindig kizökkentette Billt a ritmusból. Bill már majdnem félútig kiírt egy útirányt a Kitüntetettek Tranzitjáig, amikor a férfi elrántotta tőle a térképet, és távozott.

Amikor Odüsszeusz megtért gyötrelmekkel teli utazásáról, megkímélte Pénelopé fülét kalandjai hihetetlen részleteitől. Amikor Oroszlánszívű Richárd végül kiszabadult a tömlőéből, és hazatért a kereszteshadjárat vészterhes évei után, nem kínozta Berengaria királyné érzékeit iszonyatos anekdotáikkal, csupán köszöntötte, és kikulcsolta az erényövét, így hát én sem vetemedem arra, kedves olvasó, hogy szavakba próbáljam önteni Bill utazásának veszélyeit és csalódásait, mert azok meghaladják a képzeletet. Elégedjünk meg annyival, hogy végül is sikerült. Eljutott a Tranzitig.

Kivörösödött, karikás szemekkel pislogott a feliratra: Kitüntetettek Tranzitja, aztán neki kellett dőlnie a falnak, mivel a megkönnyebbüléstől rogyadozni kezdett a lába. Sikerült! Csak nyolc nappal lépte túl a szabadságát, és ez nem lehet problémás. Hamarosan ismét a bajtársai körében lesz, távol a fémalagutak mérföldjeitől, az állandóan rohanó tömegtől, a csúszdáktól, a gravitációs járatoktól, felvonóktól, liftektől, meg hasonlóktól. Leissza magát a sárga fedélzetig a cimborái körében, és hagyja, hogy az alkohol kitörölje e rettenetes hányattatások emlékét, megpróbálja elfelejteni a kószálás véget érni nem akaró rémes napjait, miközben étel és ital nélkül rótta a styxi éjszakát az Indigó szinten. Most már túl van rajta. Leporolta gyűrött egyenruháját, és bűntudatosan elfordította a tekintetét a szakadásoktól, gyűrődésektől és a hiányzó gombok helyétől. Ha sikerül bejutnia a szállásra anélkül, hogy megállítanák, gyorsan átöltözik, mielőtt jelentkezne a szolgálati helyiségben.

Néhányan utánafordultak, de ettől függetlenül sikeresen bejutott a társalgóba, és onnan a barakkjába. A matracát feltekerték, a lepedője és a takarója eltűnt, és a szekrénye üresen tátongott. Kezdett úgy tűnni, hogy bajban van, és ha egy gárdista bajban van, az sosem egyszerű dolog. Elnyomta eluralkodni készülő csüggedését, kissé megtisztálkodott a mosdóban, teleitta magát a hidegvizes csapból, aztán el vonszolta magát a szolgálati helyiségbe. Egy főtörzsőrmester ült az asztalnál, egy óriástermetű, erőteljes, szadista kinézetű fickó sötét bőrrel, mely ugyanolyan színű volt, mint a néhai Tembóé. Egy kapitányi egyenruhába öltöztetett műanyag babát tartott az egyik kezében, és kiegyenesített gemkapcsokkal szurkálta tele. Anélkül, hogy a fejét mozdította volna, Billre emelte a fejét, és a homlokát ráncolta.

— Nagy szarban lehet, gárdista, ha ilyen uniformisban ide merészelt jönni a szolgálati helyiséghez.

— Nagyobb szarban vagyok, mint hinné, főtörzsőrmester úr — mondta Bill, és erőtlenül a pultra támaszkodott. A főtörzs rámeredt Bill kétféle kezére, tekintete egyikről a másikra járt.

— Hol szerezte azt a kezet, gárdista? Beszéljen! Ismerem azt a kezet.

— Az egyik bajtársamé volt, akárcsak az a kar, melyet a vállamhoz varrtak.

Bill örült, hogy más témára terelheti a szót a katonai vétségeiről, és kinyújtotta a kezét, hogy a főtörzs megnézhesse. Aztán iszonyodva látta, hogy ujjai kőkemény ökölbe szorulnak, az izmok összecsomósodnak a karján, és egy jobbegyenessel behúzott neki egy akkorát, hogy székestől felborult.

— Főtörzs úr! — sikoltotta Bill, elkapta az áruló kart a másik kezével, és némi küzdelem után visszarángatta az oldalához.

A főtörzs feltápászkodott, és Bill reszketve elhátrált. Nem akarta elhinni, hogy a főtörzs visszaül a székre, és mosolyog.

— Egyből láttam, hogy ismerős a kéz, egykori bajtársamé, Tembóé volt. Sokat tréfálkoztunk így egymással. Viselje gondját, megértette? Maradt még valami más is Tembóból? — És amikor Bill nemet mondott, az altiszt gyors tamtamot vert ki az íróasztalán. — Eltávozott közülünk a Nagy Ju-ju Rítusra az Égbe. — A mosoly elenyészett, helyét vicsorgás váltotta fel. — Nagy szarban van, gárdista. Hadd nézzem az igazolványát!

Kirántotta Bill idegesen remegő ujjai közül, és bedugta az asztalon lévő nyílásba. Fények villogtak, a gépezet duruzsolt, vibrált, és egy képernyő világosodott ki. A főtörzs elolvasta róla az üzenetet, és eközben a vicsor is elenyészett az arcáról, és hideg düh váltotta fel. Amikor visszafordult Billhez, a szeme résnyire szűkült, és olyan pillantást lövellt rá, melytől a tej is összemenne egy pillanat alatt, vagy amivel képes lenne elpusztítani kisebb rágcsálókat is. Bill ereiben megfagyasztotta a vért, és a szerencsétlen gárdista úgy remegett, mint egy fa a szélben.

— Hol lopta ezt az igazolványt? Kicsoda maga?

Harmadik próbálkozásra Billnek sikerült kinyögnie pár szót bénult ajkain.

— Hát, én… az én kártyám… én én vagyok, Bill biztosítékfelügyelő…

— Hazudik! — Ujjának egy körme, melyet kimondottan arra a célra terveztek, hogy nyaki ütőereket tépjen fel vele, megkopogtatta a kártyát. — Ez a kártya csak lopott lehet, hiszen Bill biztosítékfelügyelő nyolc nappal ezelőtt elhajózott innen. Ez áll az adatokban, és az adatok nem hazudnak. Most ráfázik, köcsög! — Megnyomott egy KATONAI RENDÉSZET feliratú piros gombot, és valahol a távolban mérges csörömpölés hallatszott. Bill toporgott, és a szemét forgatva keresett valami menekülési lehetőséget.

— Kapd el, Tembo! — csattant fel a főtörzs. — A végére akarok járni a dolognak.

Bill bal-jobb keze megkapaszkodott az íróasztalban, és Bill hasztalanul próbálta elrántani. Még javában ezzel viaskodott, amikor súlyos bakancsok dobbantak mögötte.

— Mi van? — morogta egy ismerős hang.

— Egy kitüntetett gárdista személyazonosságának színlelése, plusz kisebb vádak, amik nem számítanak, hiszen a fővád önmagában is agylebeny-eltávolítást és harminc ostorcsapást von maga után.

— Ó, uram! — Bill felnevetett, megperdült, és a szemét legeltette az egykor gyűlöletes alakon. — Döghalál Drang! Mondja meg neki, hogy ismer engem.

A két MP-s közül az egyik a szokásos dühtől vöröslő képű, gumibotos, pisztolyos, csillogó bakancsú ember formájú barom volt. Viszont a másik csak Döghalál Drang lehetett.

— Ismeri a foglyot? — kérdezte a főtörzsőrmester.

Döghalál megrezzent, és végigmérte Billt tetőtől talpig.

— Ismertem egy Bill nevezetű biztosítékellátót, de annak mindkét keze normális volt. Valami nagyon furcsa ebben az ügyben. Elvisszük egy kicsit az őrszobára, és majd meglátjuk, mit fog vallani.

— Rendben. De vigyázzanak a bal kezére. Az egyik cimborámé volt.

— Egy ujja sem fog meggörbülni.

— De én Bill vagyok! — kiáltotta a fogoly. — Én vagyok az, az enyém a kártya, be is tudom bizonyítani.

— Egy csaló — jegyezte meg a főtörzs, és a képernyőre mutatott. — Itt az áll, hogy Bill biztosítékfelügyelő nyolc nappal ezelőtt elhajózott. És az adatok nem hazudnak.

— Az adatok nem hazudhatnak, különben nem lenne rend az univerzumban — fűzte hozzá Döghalál, a gumibotját Bill bordái közé nyomta, és kifelé taszigálta az ajtón. — Megjöttek már azok a hüvelykszorítók, amiket a múltkor rendeltünk? — kérdezte a másik MP-st.

Valószínűleg csak a kimerültség számlájára írható, amit Bill tett. Az elcsigázottság, a kétségbeesés és a félelem együtt erőt vettek rajta, mert alapjában véve jó katona volt, és megtanulta, hogy legyen bátor, tiszta, tisztelettudó, heteroszexuális meg hasonlók. Azonban egyszer minden embernél betelik a pohár, és Bill most jutott idáig. Hitt benne, hogy az igazság végül is győzedelmeskedni fog — sosem tanulta másképp — viszont a kínzásnak már a gondolatára is elszörnyedt. Amikor félelemtől őrült tekintete megpillantotta a falon a MOSODA feliratot, váratlan képzettársítás villant fel agyában, és Bill megugrott, kétségbeesett erővel kitépte a karját a fogásból. Menekülni! A falban lévő lengőajtó mögött valószínűleg ruhahalmok lehetnek, puha lepedők és törülközők, amik enyhíteni fogják az esését. Meg kell lépnie! Mit sem törődve az MP-sek harsány, állatias ordításával, fejjel előre beugrott a lengőajtón.

Körülbelül egy métert zuhant, és a leérkezéskor majdnem szétcsattant a feje. Nem egy kellemes ruharakás fogadta, hanem egy mély, erős mosodai acélkosár.

Mögötte az MP-sek püfölni kezdték a lengőajtót, de nem bírták kinyitni, mivel Bill még mindig felmeredő lábai megakadályozták a lengésben.

— Bezárta! — ordította Döghalál. — Nekünk kellett volna! Hova vezet ez a mosodai csúszda? — Ugyanabba a tévedésbe esett, mint Bill.

— Nem tudom, csak most kerültem ide — zihálta a társa.

— És hamarosan villamosszékbe fogsz kerülni, ha nem kapjuk el azt a köcsögöt!

A hangok elhalkultak, ahogy a súlyos bakancsok eldübörögtek, és Bill megrázkódott. Feje furcsa szögben meredt oldalra a nyakán és veszettül sajgott, térde a mellébe préselődött, és majdnem megfojtotta a képébe nyomódott ruha. Megpróbálta kinyújtani a lábát, megrúgta a lengőajtót, valami kattant, és ő lezuhant a padlóra, ahogy a fémkosár oldalra billent.

— Ott van! — ordította egy ismerősen gyűlöletes hang, Bill valahogy feltápászkodott, és futni kezdett. A futó bakancsok már közvetlenül mögötte dobogtak, amikor eljutott a mosodai csúszdához, és ismét fejjel előre belevetette magát; ez alkalommal lényegesen nagyobb sikerrel. Ahogy a megszállott MP-sek utánavetették magukat, az automata antigravitációs fékezőrendszer visszafogta a zuhanásukat, és ötméteres közökre távolította el őket egymástól. Lassan, lebegve ereszkedtek lefelé, Bill látása végre kitisztult, felnézett, és megborzongott a látványra, amikor Döghalál agyarait pillantotta meg maga fölött lebegni.

— Öreg cimbora — zokogta Bill, és imára kulcsolta a kezeit. — Miért üldözöl?

— Ne cimborázz engem, te chinger kém! Még kémnek sem vagy jó… a karjaid nem egyformák. — Miközben lefelé lebegtek, Döghalál előrántotta a pisztolyát, és egyenesen Bill szeme közé célzott. — Szökés közben lelőve.

— Irgalmazz!

— Halál minden chingerre! — Meghúzta a ravaszt.

Negyedik fejezet

A golyó lassan kibontakozott a szétoszló füstfelhőből, és egyméternyit lebegett Bill felé, mielőtt a zümmögő antigravitációs mező teljesen megállította. Az együgyű lassítórendszer tömegként értelmezte a lövedék sebességét, feltételezte, hogy újabb test került a gravitációs csúszdába, és kijelölt számára egy pozíciót. Döghalál mozgása lassult, míg öt méterre nem távolodott a lövedéktől, és a másik MP-s nagyjából ugyanennyire lemaradva követte. Bill és üldözői között a távolság a lövedék jóvoltából tíz méter lett, és Bill ennek előnyét kihasználva a következő szinten kisurrant az ajtón. Egy nyitott felvonó szinte csábítóan hívogatta, és Bill már benne is termett, és sikerült bezárnia az ajtót, mire a veszettül káromkodó Döghalál kibukkant volna a gravitációs üregből.

Ezután a menekülés pusztán annyiból állt, hogy össze kellett zavarnia a nyomokat. Véletlenszerűen különféle közlekedési eszközöket használt, és menekülés közben egyre lentebb! szintre igyekezett, akár egy vakond, mely bele akarja fúrni magát a földbe. Végül a kimerültség miatt állt meg, a falnak roskadt, és úgy zihált, mintha ki akarná köpni a tüdejét. Fokozatosan tudatára ébredt környezetének, és rájött, hogy mélyebbre juthatott, mint bármikor ezelőtt. A folyosók homályosak voltak és régebbiek, egymáshoz hegesztett acéllemezek alkották. Harminc-negyven méteres átmérőjű, Vaskos oszlopok törték meg a falak egyhangúságát, és ezek a hatalmas szerkezetek tartották a fenti világvárost. A legtöbb ajtó, amit látott, zárva volt vagy elreteszelve, bonyolult pecsétekkel ellátva. Itt sötétebb is van, jött rá, miközben fáradtan vonszolta magát, hogy valami italt keressen; torka égett, mint a tűz. Nem messze tőle egy italautomata állt a fal mellett, mely sokban különbözött az eddig látottaktól, de legfőképpen abban, hogy vaskos acélrudak biztosították a gép előrészét, és egy tábla állt rajta: EZ A GÉP SÜSD-MEG-ŐKET BETÖRŐRIASZTÓVAL VAN ELLÁTVA — A LEGCSEKÉLYEBB FELTÖRÉSI KÍSÉRLETRE A GÉPEZET 100 000 VOLTOT BOCSÁT AZ ELKÖVETŐRE. Bill talált annyi aprót a zsebében, hogy vehessen egy heroin-kólát, és gondosan hátralépett, nehogy megüsse az, áram, amíg a pohár megtelt.

Miután felhajtotta, sokkal jobban érezte magát, de aztán belenézett a pénztárcájába, és máris ismét sokkal rosszabbul lett. Mindössze nyolc birodalmi dolcsija maradt, és ha azt is elkölti… akkor mihez kezd? Az önsajnálat keresztültört fáradtságtól és a herointól zsibbadt testén, és Bill sírni kezdett. A padlón hevert, úgy-ahogy tudatában volt a mellette elhaladó járókelőknek, de nem törődött velük. Legalábbis addig nem, amíg három férfi hozzá nem lépett, s közben egy negyedik hörögve roskadt a padlóra. Bill rájuk pillantott, aztán elfordította a tekintetét, szavaik alig hatoltak el a tudatáig, már csak azért sem, mert jobb időpontot is tudott volna, hogy mások dolgába avatkozzék.

— Szegény öreg Dolph, úgy néz ki, mint aki bevégezte.

— Úgy bizony. Övé volt a legszebb halálhörgés, amit valaha is hallottam. Hagyjuk itt, majd a köztisztaságig robotok eltakarítják.

— És a meló? Négy ember szükséges hozzá.

— Nézzétek csak ezt a térképtelent!

Súlyos bakancs mélyedt Bill oldalába, hanyatt fordította, és ezzel magára vonta a figyelmét. Bill pislogva bámult fel a kört formáló férfiakra, akik mindhárman hasonlóan mocskos ruhát viseltek, piszkosak voltak, és szakállasok. Termetre különböztek, viszont mindhármukban volt egy közös vonás: egyiküknél sem volt térkép, és furcsamód csupasznak tűntek a súlyos, láncon lógó kötet nélkül.

— Hol a térképed? — kérdezte a legnagyobb, legszőrösebb fickó, és ismét belerúgott.

— Ellopták… — nyögte ki Bill, és ismét zokogni kezdett.

— Gárdista vágy?

— Elvették az igazolványomat…

— Pénzed van?

— Semmi… semmi sem maradt… akár egy papírpohárból…

— Akkor te is a térképtelenek közé tartozol — kántálta a hármas egyszerre, és talpra segítették Billt. — És most… énekeld el velünk a térképtelenek himnuszát!

Remegő hangon belekezdtek:

— A vége nem igazán rímelt — jegyezte meg Bill.

— Hát, igen, mi itt lenn nem vagyunk nagy észkombájnok — bólogatott a legkisebb és egyben legidősebb térképtelen, és szárazon, szaggatottan köhögött.

— Kuss! — mondta a hatalmas termetű, és vesén könyökölte az öreget meg Billt. — Litvok vagyok, ez itt az én bandám. Most már te is a bandámba tartozol, jövevény, és a neved Golph 28169-mínusz.

— Dehogyis, az én nevem Bill, és ezt sokkal könnyebb kimondani… — Ismét kapott egyet a veséjébe.

— Mon’tam, hogy kuss! Bill nehéz név, mivel új név itten, és én nem bírom megjegyezni az új neveket. Viszont mindig van egy Golph 28169-mínusz a brancsomban. Hogy hívnak?

— Bill… AUHH! Golph vagyok.

— Na látod… De ne felejtsd el, hogy van vezetékneved is…

— Éhes vagyok — nyöszörgött az öreg. — Mikor megyünk má’ rabolni?

— Most. Utánam!

Átlépték a néhai öreg Golphot, aki már megszűnt, és akinek a helyébe egy új tagot iktattak, és végigsiettek egy sötét, nyirkos sikátoron. Bill követte őket, és kíváncsi volt, vajon már megint mibe keveredett, de túl fáradt volt ahhoz, hogy aggassza magát miatta. Kaját említettek, és ha majd bekap pár falatot, majd kigondolja, mihez kezdjen, de addig is jó, hogy valaki törődik vele és gondolkodik helyette. Olyan volt, mint a jó öreg seregben, vagy talán még annál is jobb, mivel itt szemmel láthatóan nem kell borotválkozni.

A kis csapat egy ragyogóan megvilágított utcára ért, ahol hunyorogtak egy kicsit a váratlan fényözöntől. Litvok intett, hogy álljanak meg, gondosan körbelesett, aztán kérges kezét karfiolszerű füléhez emelve hallgatózott.

— Tisztának tűnik. Schmutzig, te itt maradsz, és jelezz, ha valaki jön, Sporco, te menj el a következő sarokig, és tedd ugyanezt. Te, új Golph, gyere velem!

A két őr elfoglalta a kijelölt posztját, Bill pedig bement Litvokkal egy alkóvba, ahol egy lakatra zárt fémajtó állt. Litvok előhúzott rongyai alól egy kalapácsot, és egyetlen csapással leverte a lakatot. Odabenn különböző méretű csövek meredtek felfelé; a padlóból jöttek, és a mennyezeten távoztak. Mindegyik csövön számok álltak, és Litvok feléjük intett.

— A kl-9256-B-t kell keresnünk! Kezdjük!

Bill szinte azonnal megtalálta a karvastagságú csövét, és épp óda akart szólni a bandavezérnek, amikor éles fütty harsant fel kívülről.

— Kifelé! — mondta Litvok, és kitaszigálta Billt maga előtt, aztán behajtotta az ajtót, és úgy állt, hogy testével takarja a levert lakatot. Miközben a falmélyedésben álldogáltak, növekvő morajlás és süvítés hallatszott. Litvok a háta mögé rejtette a kalapácsot, ahogy a lárma hangosodott, és egy köztisztaságis robot jelent meg, amely feléjük méregette csápokon lógó szemeit.

— Lenne szíves arrébb menni, ez a robot szeretné feltakarítani azt a helyet, ahol áll — mondta egy felvett hang a robotból szigorú hangnemben. Máris feléjük nyújtogatta a seprűit.

— Tűnés! — mordult fel Litvok.

— A köztisztasági robot munkájának akadályozása büntetendő cselekmény és társadalomellenes merénylet. Gondolkozott már azon, mi lenne, ha a Köztisztasági Hivatal elhanyagolná.

— Blabla! — vicsorgott Litvok, és fejbe kólintotta a robotot a kalapáccsal.

— Rozogásítás! — sikoltotta a robot, és imbolyogva eltántorgott a folyosón, miközben folyamatosan vizet okádott az orrlyukaiból.

— Fejezzük be, amit elkezdtünk! — mondta Litvok, és ismét betaszította az ajtót. Átnyújtotta a kalapácsot Billnek, és rongyainak újabb zugából fémfűrészt húzott elő, és veszett lendülettel esett neki a kinézett csőnek. A cső viszont kemény acélból készült, és Litvokról másodperceken belül patakokban csurgóit a veríték, és kezdett fáradni.

— Vedd át! — kiáltott rá Billre. — Fűrészeld, ahogy csak bírod, aztán én ismét átveszem. — Egymást váltogatva alig három percbe került, mire teljesen átvágták a csövet. Litvok elrakta a fűrészt oda, ahonnan előhúzta, és felkapta a kalapácsot. — Készülj! — mondta, aztán meglengette a munkaeszközét, és jókorát sújtott a csőre.

A második csapástól az elfűrészelt cső felső része teljesen elvált az alsótól, és a nyílásban egymáshoz kapcsolódó zöldes kolbászkák végeérhetetlen sora jelent meg. Litvok megragadta a kolbászláncot, Bill vállára vetette, majd elkezdte feltekerni a vállára és a karjára egyre vastagabban. A kolbásztekercs már elérte Bill szemmagasságát, és ő el tudta olvasni a feliratot a fűzöld ennivalókon: CHLORO-FILLÉRES, aztán valamivel arrébb: MINDEN FALAT MAGA A NAPSUGÁR, és FELÉR EGY JUTALOMMAL, és LEGKÖZELEBB PRÓBÁLJA KI A LÓBURGERT IS!

— Elég… — nyögte Bill, és megroggyant a súly alatt. Litvok eltépte a kolbászláncot, és elkezdte feltekerni a saját vállára, aztán az apró zöld kolbászok sorának hirtelen vége szakadt. Litvok kirángatta a csőből a lánc végét, és kinyitotta az ajtót.

— Észrevették! Azonnal itt lesznek! Tűnjünk innen, mielőtt a zsaruk elkapnak! — Éleset füttyentett, és a falazók sietve csatlakoztak hozzájuk. Rohantak. Bill rogyadozott a kolbászok súlya alatt, és lidércnyomásos menekülés kezdődött alagutakon, lefelé vezető lépcsőkön, létrákon és olajos csövekben, amíg elértek egy poros, kihalt területre, ahol homályos fények pislogtak, nagy közökre egymástól. Litvok keresett egy szerelőaknát a padlón, és egytől egyig lemásztak egy vaskapaszkodón egy alsóbb szintre. Schmutzig és Sporco mentek hátul, és felszedegették azokat a kolbásztekercseket, amik lehullottak Bill sajgó hátáról. Végül egy másik szerelőaknán át eljutottak szuroksötét célpontjukig, és Bill összerogyott a gumival bevont padlón. A többiek mohó kiáltásokkal lerángatták Billről a terhét, és a következő percben máris tűz pattogott egy fémkosárban, ami fölött nyársra húzott kolbászokat sütögettek.

A sülő klorofill ínycsiklandozó szaga magához térítette Billt, és ő érdeklődve nézett körül. A lobogó tűz fényében látta, hogy egy roppant méretű teremben vannak, mely minden irányban homályba vész. Vastag oszlopok tartották a mennyezetet és a fenti várost, míg közöttük mindenféle méretű és fajtájú rakások sorakoztak. Sporco, az öregember odament az egyik ilyen halomhoz, és kirángatott belőle valamit. Amikor visszatért, Bill látta, hogy egy papírlappal tért vissza a tűzhöz, és a lángok közé vetette. Valamiféle űrlap volt, ami megsárgult a régiségtől.

Habár Bill sohasem szerette a klorofillos kolbászt, most valósággal falta. A csípős szósz, amivel bekenték, és az égő papír szaga csak még inkább növelték az étvágyát. A kolbászokat rozsdaszínű vízzel öblítették le. A víz egy csőből csepegett egy rozsdás vödörbe. Úgy belaktak, mint a királyok. Micsoda pompás élet ez, gondolta Bill, lehúzva egy újabb kolbit a tűz fölül, és fújta, mert meleg volt. Jó kaja, jó pia, jó haverok. És ráadásul: szabad ember.

Litvok meg az öreg máris hortyogtak egy papírágyon, mikor a másik férfi, Schmutzig odaoldalazott Bill mellé.

— Megtaláltad az igazolványomat? — kérdezte rekedtes suttogással, és Bill rádöbbent, hogy őrült. A lángok fénye hátborzongatóan verődött vissza repedezett szemüvegéről, és Bill látta, hogy a pápaszem kerete ezüstből van, és valaha igen értékes lehetett. Schmutzig nyakán, félig rejtve a bozontos szakálltól, egy drága anyagból készült kemény ingnyak maradványai látszottak.

— Nem, nem láttam a kártyádat — mondta Bill —, sőt, az igazat megvallva, az enyém sincs meg, mivel a főtörzs elvette, és elfelejtette visszaadni. — Bill sajnálni kezdte önmagát, és az undorító kolbászok ólomként dudorodtak a hasában. Schmutzig nem törődött a válasszal, sokkal inkább elhatalmasodott rajta a monomániája.

— Én fontos ember vagyok, tudd meg, Schmutzig von Dreck olyan ember, akivel tisztelettel kell bánni. Majd rájönnek ők is! Azt hiszik, megúszhatják a dolgot, de nem! Tévedés, mondták, aprócska tévedés, a mágnesszalag az adattárban elszakadt, és csak úgy tudták összeragasztani, hogy pont az én adataimat kivágták, és én csak akkor értesültem róla, amikor nem kaptam meg a fizetésem a hónap végéri, és bementem, hogy kérdőre vonjam őket, erre ők azt mondták, nem tudják, ki vagyok. De engem mindenki ismer, von Dreck egy tisztes ősi név; huszonkét éves korom előtt már művezető voltam, és háromszázötvenhat személy dolgozott a kezem alatt a 89: Irodaszer Szárny Fűzőkapocs és Gemkapocs Részlegén, így hát, lehetetlen, hogy sosem hallottak rólam, még akkor is, ha véletlenül otthon felejtettem az igazolványomat a másik öltönyömben, és nem, volt joguk mindent elhurcolni a lakásomból a távollétemben azzal az indokkal, hogy egy nemlétező személy bérli. Bebizonyíthattam volna, hogy létezem, ha megtalálom az igazolványomat… Nem láttad az igazolványomat?

Itt az alkalom, gondolta Bill.

— Hát ez elég nehéznek hangzik. Megmondom én, mit csinálok, segítek neked megkeresni. Megyek, megnézem.

Mielőtt az agyalágyult Schmutzig felelhetett volna, Bill elslisszolt tőle, és megbújt az egyik megsárgult aktahalom fölött, és nagyon büszke volt magára, hogy kijátszotta a hibbant alakot. Kellemesen jóllakottnak és fáradtnak érezte magát, és nem akarta, hogy tovább zaklassák. Most egy jő kis alvásra van szüksége, aztán majd reggel átgondolja az egészet, hátha talál valami megoldást. Tapogatózva lépkedett a tornyosuló papírhalmok között, és alaposan eltávolodott a többi térképtelentől, és felkapaszkodott egy magasabb dombocskára. Megkönnyebbülten sóhajtott, úgy rendezte a papírokat, hogy párnája legyen, és álomra hajtotta a fejét.

Ekkor fények villantak a raktárház mennyezetén, és rendőrsípok hangja hangzott fel minden irányból, és olyan kiabálás támadt, hogy Bill reszketett a félelemtől.

— Kapd el! Ne hagyd meglépni!

— Elkaptam a lótolvajt!

— Térképtelen köcsögök, most loptátok az utolsó kolbászotokat! Az uránium-só bányába kerültök mindahányan!

Aztán:

— Mind megvan…? — hallatszott egy hang, aztán ahogy Bill kétségbeesetten lapult a papírhoz és szíve kalapált a félelemtől, megjött a válasz is:

— Aha, négyen voltak. Egy ideje már figyeltük őket, és készen álltunk, hogy lecsapjunk, ha valami ilyesmivel próbálkoznak.

— De itt csak hárman vannak.

— A negyediket odafönt láttam, olyan merev volt, mint egy deszka, és egy köztisztasági robot szállította el.

— Oké, akkor mehetünk.

Billbe ismét belemart a félelem. Mennyi időbe telhet, amíg a banda egyik tagja be, nem köpi a rendőrségnek némi kedvezmény fejében, hogy nemrég új társuk akadt? El kell tűnnie innen. A rendőrök most a megmaradt kolbászok begyűjtésével foglalatoskodtak, és ez volt Bill lehetősége. Olyan nesztelenül, ahogy csak bírt, lecsusszant a papírhalomról, és kúszni kezdett az ellenkező irányba. Ha arra nincs kijárat, csapdába esett… Nem, ilyesmire gondolni sem szabad! Mögötte sípszó harsant, és Bill tudta, hogy a hajsza kezdetét vette. A vér az arcába tolult, ahogy felpattant, és teljes sebességgel rohanni kezdett. Egy ajtó tűnt fel előtte, Bill teljes súlyával nekirontott, az egy pillanatra megremegett… aztán megcsikordult rozsdás sarokvasain. Mit sem törődve a legurulás veszélyével Bill egyre lejjebb és lejjebb rohant a csigalépcsőn, aztán ki egy másik ajtón, és semmi másra nem tudott gondolni, csak a menekülésre.

Ismét egy űzött, vad ösztönével menekült lefelé. Nem figyelte, hogy itt a falak néhány helyen boltívesen összeértek, nagy részüket rozsda marta, és abban sem talált semmi furcsát, hogy egy faajtóra bukkant — faajtóra egy olyan bolygón, ahol már százezer éve nincsen fa! A levegő itt dohosabb volt, itt-ott szinte büdös, és Bill a félelemtől hajtva kőalagutakon vágtatott keresztül, ahol ismeretlen állatok menekültek előle veszett karomcsattogással. Hosszú termek voltak előtte szuroksötétbe borultan, tapogatóznia kellett, és ujjai undorító, nyálkás falakhoz értek. Itt-ott lámpák pislákoltak, de fényüket elhomályosították a sűrű pókhálók és a bennük rekedt rovarok vázai. Bill pocsolyákon tocsogott keresztül, aztán egyszer csak ráébredt, milyen különös a környezete, és hunyorogva nézett körül. A padlóba ágyazottan a lába előtt egy csapóajtó tűnt fel, és amikor a menekülési ösztöntől hajtva felrántotta, látta, hogy nem vezet sehová. Viszont hozzá lehetett férni azon keresztül valami szemcsés dologhoz, mely akár cukor is lehet. Lehet, hogy ehető? Lehajolt, belemarkolt, és a szájába tett egy keveset. Ki is köpte azonnal. Nem, nem ehető, de nagyon ismerős. Arra is rájött, honnan.

Föld volt. Talaj. Por és homok. Az az anyag, amiből a bolygók állnak, pontosabban ennek a bolygónak az anyaga, még pontosabban a Helior felszíne, melyen ez a hihetetlen súlyú, egész világot magába foglaló acélváros nyugodott. Bill felpillantott, és egy kimondhatatlan pillanatig tudatára ébredt, micsoda iszonyatos súly nehezedik rá, és már a tudat majdnem összenyomta. Most lejutott a legaljára, a sziklás részhez, és erre a gondolatra egyből heveny klausztrofóbia rohanta meg. Elhaló sikollyal rohant tovább a folyosón, míg az egy elreteszelt ajtóban nem végződött. Innen nincs kiút. És amikor jól megnézte az ajtót, és látta, hogy a fa szinte már megfeketedett, úgy döntött, hogy itt nem is akar kimenni. Miféle iszonyatos szörnyetegek ólálkodhatnak azon az ajtón túl, a világ fenekén?

Ekkor, miközben kimeredt szemmel leste, az ajtó megnyikordult, és nyílni kezdett. Bill megperdült, és el akarta rohanni, ám ekkor valami elkapta, és vasmarokkal szorította…

Ötödik fejezet

Nem mintha Bill nem próbálta volna kitépni magát a szorításból, de esélye sem volt. Csak vonaglott a csontvázfehér kezek közt, és kétségbeesetten próbálta az ujjakat lefejteni a karjáról, és közben folyamatosan bégetett, mint egy birka a sas karmai közt. Miközben tehetetlenül vergődött egyre visszafelé húzták, keresztül azon a vaskos ajtón, amit nem emberi kezek nyitottak ki.

— Üdvözlöm… — szólalt meg egy síri hang, és megtántorodott, ahogy a kezek elengedték, aztán megfordult, és egy jókora fehér robotot látott, mely most mozdulatlanul meredt rá. Közvetlenül a robot mellett egy apró termetű ember állt fehér kezeslábasban, kopasz fejjel, ünnepélyes arckifejezéssel.

— Szükségtelen elárulnia a nevét — mondta a kicsi ember —, csak ha akarja. Én Jeyes felügyelő vagyok. Biztonságos helyet keres?

— Ön szerint létezik ilyen? — kérdezte Bill kételkedve.

— Érdekes megjegyzés, igen érdekes. — Jeyes reszelős zajjal dörzsölte össze kérges tenyerét. — Viszont most ne bocsátkozzunk elméleti vitákba, fogadjuk el a dolgokat annak, amik, és igen, biztosíthatom, így van. Jelentsük ki, hogy létezik biztonságos hely… Tud jönni saját lábán?

Bill, most hogy kissé magához tért az első megrázkódtatásból, valamelyest agyafúrtabb lett, lévén, hogy számtalanszor ráfázott már a naivitására.

— Ide hallgasson, még azt sem tudom, ki maga, azt sem, hogy hol vagyok, arról pedig végképp fogalmam sincs, mi a fene ez a „biztonságos hely” dolog.

— Nagyon helyes, elismerem, az én hibám, hogy egyszerű térképtelennek néztem, pedig most már látom, hogy a rongya valaha… pár évvel ezelőtt… kifogástalan gárdista egyenruha lehetett, és az a rozsdás vasdarab ott a mellén bizonyára valami nemes kitüntetés maradványa. Üdvözlöm Heliorban, a Birodalmi Bolygón, hogy megy a háború?

— Remekül, köszönöm… De mi ez az egész?

— Jeyes felügyelő vagyok, a város Köztisztasági Hivatalából. Úgy látom, és őszintén remélem, hogy megbocsátja az indiszkréciómat, de úgy látom, mintha egy kis bajban lenne… Cafatokban az egyenruhája, nincs térképe, és lehet, hogy még az igazolványa is elveszett. — Ravasz, madárszerű szemével a kényelmetlenül mocorgó Billt nézte. — De ezen változtathatunk. Fogadja el a védelmünket. Mi gondoskodunk magáról, jó munkát kínálunk, új egyenruhát, sőt még új igazolványt is.

— És mindezért szemetesnek kell lennem! — csúfolódott Bill.

— Az SZ-köz kifejezés helyénvalóbb — felelte Jeyes felügyelő jámborán.

— Majd meggondolom — felelte Bill hűvösen.

— Segíthetek a gondolkodásban? — kérdezte a felügyelő, és megnyomott egy gombot a falon. A külső feketeségbe nyíló ajtó ismét nyikorogva feltárult, a robot elkapta Billt, és kifelé taszigálta.

— Elfogadom! — sikoltotta Bill, aztán duzzogva lebiggyesztette az ajkát, amikor a robot elengedte, és az ajtó bezárult. — Csak annyit szeretnék hozzátenni, nem kellene ilyen rámenősnek lenniük.

— Ezer bocsánat, mi azt szeretnénk, ha boldog lenne köztünk. Üdvözlöm a KH alkalmazottainak sorában. Elnézést, ha bosszantó kérdést teszek fel, de kíván esetleg egy új igazolványt? Számos új alkalmazottunk új lappal kívánja kezdeni az életét a hivatalban, és nekünk egy csomó igazolvány áll a rendelkezésünkre, amik közül válogathat. Végtére is, tudja, hozzánk kerül minden, beleértve a holttesteket és a szemétkukák tartalmát is, és meglepődne, ha sejtené, mennyi igazolványunk gyűlik így össze. Ha lenne szíves belépni a felvonóba…

A KH-ban nem csomó igazolvány volt, hanem rengeteg, szekrényszámra sorakoztak egymás után pontos ábécé-sorrendben. Bill egy szempillantás alatt talált olyat, amely szinte minden tekintetben ráillett, egy bizonyos Wilhelm Stuzzicadentiét, és megmutatta a felügyelőnek.

— Hát ez remek, örülök, hogy velünk dolgozik, Villy…

— Szólítson csak Billnek.

— …és köszöntöm a szolgálatnál, Bill, itt mindig emberhiánnyal küszködünk, és több munkakör közül is válogathat, vagyis inkább a képességeinek… és érdeklődési körének megfelelően választhatjuk ki, mit csináljon. Amikor meghallja azt a szót, hogy köztisztaság, mi jut az eszébe?

— Szemét.

A felügyelő sóhajtott.

— Általában mindenki így reagál, de magától többet vártam. A szemét csak egy dolog, amit a Begyűjtő Részleg intéz, de ezen kívül van még Hulladék, Melléktermék és Törmelék. Aztán vannak egészen más részlegek is, mint például az Utcasöprés, Csőhálózat karbantartás, Kutatás, Szenny csatorna tisztítás…

— Ez az utóbbi elég érdekesnek hangzik, mivel azt megelőzően, hogy erővel besoroztak, elvégeztem egy levelező kurzust a trágyázástechnikai kezelő tanfolyamon.

— Hát ez egyszerűen csodálatos! Meséljen róla, de előbb üljünk le, helyezze kényelembe magát! — Odavezette Billt egy mély, süppedős fotelhez, aztán két papírpoharat húzott elő egy automatából. — Igyon egy kis Alco-kólát, míg beszélgetünk.

— Nem sok mondanivalóm van, nem sikerült befejeznem a kurzust, és most már úgy látom, sohasem fogom tudni megvalósítani életem nagy álmát, hogy trágyázással foglalkozhassak. Lehet, hogy a maguk Szennycsatorna-tisztító részlege…

— Sajnálom, a szívem szakad meg, de hogy úgy mondjam, ez a ló nem nyert, már csak azért is, mivel ezen a részlegen nincs semmi problémánk, hiszen szinte teljesen gépesített. A szennyvíz elvezetésére büszkék vagyunk, hiszen ez hatalmas munka, mivel több mint százötvenmilliárd ember él Helioron…

— Hú!

— Úgy van, látom a csillogást a szemében, ez roppant mennyiségű szennyvizet jelent, és remélem, egyszer megtisztelhetem azzal, hogy bemutatom a tisztítótelepünket. De ne feledje, hogy ahol szennyvíz van, ott élelem is van, és mivel Helior minden élelmét kívülről importálja, egy zárt körforgást valósítottunk meg, mely minden köztisztasági tisztviselő álma. A mezőgazdasági bolygókról hajók hozzák az élelmet, ami kikerül a fogyasztókhoz, akik feldolgozzák, és kezdetét veszi a Nagy Élelmiszerlánc. Fogjuk az ürüléket, és feldolgozzuk a szokásos eljárással és kémiai kezeléssel, baktériumokkal meg hasonlókkal… Nem untatom túlságosan?

— Ó nem, dehogy… — motyogta Bill mosolyogva, és letörölte a könnyeit a kézfejével. — Csak éppen olyan nagyon boldog vagyok, nem folytattam intelligens társalgást már hosszú, hosszú ideje…

— El tudom képzelni… Kegyetlenül bánnak a gárdistákkal. — Baráti gesztussal vállon veregette Billt. — Felejtse el, most már barátok közt van. Hol is tartottam? Ja, igen, a baktériumok, aztán a vízkivonás és a sűrítés. Mi gyártjuk a legpompásabb sűrített trágyabrikettet a civilizált galaxisban, és ezt bármikor bárkinek kijelenthetem…

— Én nem kétlem! — biztosította Bill lelkesen.

— …és automata futószalagok és liftek szállítják a brikettet az űrkikötőbe, ahol berakják az űrhajókba, amint kirakodnak belőlük. Teljes rakományt teljes rakományért, ez a jelszavunk. És úgy tudom, számos rossz talajú bolygón örvendeznek, amikor a hajók hazatérnek. Nem, a szennyvíztisztító műveletünk miatt nem panaszkodhatunk, inkább más területeken akadnak problémáink. — Jeyes felügyelő felhajtotta az italát, és morózusan üldögélt, derűje pillanatok alatt elillant. — Ne, azt ne! — reccsent rá Billre, aki szintén kiitta az italát, és a papírpoharat a fali szemetesbe akartak dobni.

— Nem akartam magára förmedni — sajnálkozott a felügyelő —, de épp ez a nagy problémánk. A hulladék. Gondolkozott már azon, hány újságot dob ki százötvenmilliárd ember naponta? Vagy hány papírpoharat? Vagy papírtálat? Éjjel-nappal ennek a problémának a megoldásán dolgozunk a kutatóban, de ez idáig még nem jutottunk eredményre. Lidérces! Az az Alco-kólás pohár, amit a kezében tart, az egyik megoldás, de ez csak csepp a tengerben.

Ahogy az utolsó csepp folyadék is elpárolgott a pohárból, a pohár obszcén módon rángatózni kezdett Bill kezében, és ő iszonyodva ejtette el, s a pohár tovább vonaglott a padlón, alakot váltott, összehajtódott és lapos lett Bill szeme előtt.

— Ezt a megoldást a matematikusainknak köszönhetjük — mondta a felügyelő. Egy topológus számára egy hanglemeznek, egy teáscsészének vagy egy papírpohárnak ugyanolyan alakja van, szilárd felület, lyukkal a közepén, és némi transzformációval bármelyiket bármelyikké lehet alakítani, így hát ezeket a poharakat emlékező műanyagból készítettük, mely azonnal felveszi eredeti formáját, amint a folyadéktól kiürül… láthatja.

A pohár befejezte az átváltozását, és most már mozdulatlanul hevert a padlón, lapos, barázdált felületű lemezként, lyukkal a közepén. Jeyes felügyelő felvette, letépte róla az Alco-kólás címkét, és odamutatta Billnek az alatta lévő lemezcímkét. Szerelem a bolygó körül, Boing, Boing, Boing! — előadja a Koleopter együttes.

— Zseniális, nemde? A pohár átalakította magát hanglemezzé, olyasmivé, amit valószínűleg egyetlen Alco-kóla ivó sem fog elhajítani. Megtartja, nem dobja bele egyetlen hulladéktárolóba sem, így nem okoz vele problémát.

Jeyes felügyelő megfogta Bill mindkét kezét, és enyhén párás tekintettel a szemébe nézett.

— Ugye, megteszi, Bill… beáll a kutatókhoz? Kevés képzett, jóeszű emberünk van, aki átérzi a problémánkat. Meglehet, a trágyázástechnikusi kurzust nem sikerült befejeznie, de egy friss ember friss elképzelésekkel nagy segítségünkre lehet. Új seprű jól seper, mi?

— Benne vagyok — jelentette ki Bill elszántan. — A hulladékeltávolítás kutatása olyan munka, mely igazi embert követel.

— Öné az állás. Szoba, szekrény, egyenruha, plusz jó fizetés és annyi hulladék és melléktermék, amennyit csak kíván. Ezt a döntését sohasem fogja megbánni… — Rikoltó szirénázás szakította félbe őket, és a következő pillanatban egy verítékben úszó, izgatott férfi rontott be a szobába.

— Felügyelő, most már tényleg fel van adva a lecke! A Repülő Csészealj Terv kudarcot vallott! Most érkezett egy csillagászcsoport, akik összeverekedtek a mi kutatóinkkal, és törnek-zúznak…

Jeyes felügyelő már ki is rohant az ajtón, mielőtt a hírhozó befejezhette volna. Bill rohant utána, és szinte a sarkára lépve ugrott le ő is egy antigravitációs aknába. Mehettek volna székkel is, de az túl lassú lett volna a felügyelőnek, és lefelé lebegő széktámláról széktámlára ugrált, Bill pedig közvetlenül a nyomában. Aztán berontottak egy bonyolult elektronikus szerkezetektől zsúfolt laboratóriumba, ahol ideges, méregtől remegő emberek rugdosták egymást és a gépeket végső elkeseredésükben.

— Azonnal abbahagyni! Abbahagyni! — sikoltotta a felügyelő, de rá se hederítettek.

— Esetleg segíthetnék — jegyezte meg Bill —, tanultunk ilyesmit a gárdában. Melyik a mi emberünk?

— Ott az a barna köpenyes…

— Ennyi elég is! — dúdolta Bill derűsen, begázolt az őrjöngő tömegbe, itt-ott kiosztott egy-egy pofont, veseütést, és kipótolva még néhány gégére irányzott tenyérélcsapással rendet csinált a helyiségben. A tomboló intellektuelek egyike sem volt kisportolt típus, Bill úgy szétszórta őket, mint egy csipet sót, és sikeresen előráncigálta újdonsült bajtársát a zűrzavarból.

— Mi az, Basurero, mi történt? — kérdezte Jeyes felügyelő.

— Ők kezdték, uram, csak berontottak, összevissza ordibáltak, és azt kiabálták, azonnal állítsuk le a Repülő Csészealj Tervet, amivel épp most értük el a legjobb eredményünket, hiszen majdnem sikerült megdupláznunk az input adagot…

— Mi az a Repülő Csészalj terv? — kérdezte Bill, nem értve, mi folyik itt. Még egyik csillagász sem tért magához, bár az egyik halkan nyögdécselt, így a felügyelőnek volt ideje elmagyarázni, és egy hatalmas szerkezetre mutatott, ami szinte az egész termet betöltötte.

— Ez lehet a megoldás a problémánkra — mondta. — Mármint azokra a rohadt papírpoharakra és papírtálcákra, meg egyebekre. Meg sem merem mondani, hány köbméternyit vagyunk kénytelenek raktározni. Jobb ha inkább úgy fogalmazok, köbmérföldeket. Azonban Basurero egy nap véletlenül elolvasott egy magazint, és talált egy cikket egy anyagátvivőről, azonnal fogtuk a költségvetést, és beszerezhettük a létező, legnagyobb méretű modellt. Azonnal hozzácsatlakoztattunk egy zúzógépet — kinyitott egy ablakot a gép oldalán, és Bill egy műanyag és papírpoharakat zúzó fogaskereket pillantott meg —, és a végét bevezetjük az anyagátvivő inputjába, és az egész azóta is álomszerűén működött.

Bill nem értette.

— De… hová? Hová vezet az anyagátvivő kimenete?

— Ez egy intelligens kérdés, és épp ez a mi problémánk. Először csak kilődöztük őket az űrbe, de a Csillagászati Hivatal figyelmeztetett, hogy túl sok kerül vissza meteoritként, és ráadásul zavarja a csillagászokat az obszervatóriumban. Növeltük az energiát, és még messzebbre kihajítottuk őket az űrbe, de akkor meg a Navigációsok szóltak ide, hogy akadályokat teremtünk az űrben, veszélyeztetjük a navigációt, és új célpont után kellett néznünk. Basurero végül beszerezte a legközelebbi csillag koordinátáit a Csillagászati Hivataltól, és azóta a csillagba szórtuk a hulladékot, nem volt semmi probléma, és úgy tűnt, mindenki elégedett.

— Ostoba — préselte ki bedagadt száján keresztül az egyik csillagász, miközben feltápászkodott —, a maga átkozott repülő szemetétől a csillagból nóva lett! Nem bírtunk rájönni, mi indította be ezt a folyamatot, míg meg nem találtuk a beadványukat, melyben a csillag koordinátáit kérdezték, és ki nem találtuk, micsoda hajmeresztő dolgot művelnek itt…

— Vigyázz a szádra, vagy megfektetlek, köcsög! — morogta Bill. A csillagász elhátrált, elsápadt, aztán valamivel szelídebb hangnemben folytatta.

— Nézzék, meg kell érteniük, mi történt. Nem szórhatnak csak úgy szén- és hidrogénatomokat egy csillagba kedvük szerint. Az a vacak nóvává változott, és úgy hallottam, a belső bolygókról nem sikerült kitelepíteni minden bázist…

— A hulladékeltávolítás nem veszélytelen munka. Ők legalább az emberiség szolgálatában haltak meg.

— Hát, igen, maga könnyen beszél. Ami történt, megtörtént. De le kell állítania a Repülő Csészealj Tervet… méghozzá azonnal!

— Miért? — kérdezte Jeyes felügyelő. — Elismerem, ez a nóvává váló apróság váratlanul jött, de most már túlvagyunk rajta, és most már úgyis mindegy. És hallhatta, hogy Basuelo szerint sikerült megdupláznunk az input mennyiséget, és ez azt jelenti, hogy hamarosan utolérjük magunkat…

— De még mennyire utol! — vicsorgott a csillagász. — Csakhogy az a csillag olyan unstabil, hogy elhamvaszt mindent, és szupernóvává válik, ami nemcsak hogy saját bolygóit pusztítja el, de elérhet akár Heliorig is. Állítsák le azt az ördögi masinát, most rögtön!

A felügyelő sóhajtott, aztán fáradt, lemondó gesztussal intett.

— Kapcsolja ki, Basurero… Gondolhattam volna, hogy egy ilyen jó megoldás nem tarthat sokáig…

— De uram — a hatalmas termetű mérnök a kezét tördelte csüggedésében. — Odajutunk, ahonnan kezdtük, a halom ismét csak nőni fog…

— Tegye, ahogy parancsoltam!

Basurero rezignált sóhajjal a műszerpulthoz vonszolta magát, és meghúzott egy főkapcsolót. A zúzógép csörgése, csattogása elhalt, és a nyüszítő generátorok elcsendesedtek. A teremben a köztisztaságis emberek összetömörültek csüggedt csoportokba, míg a csillagászok magukhoz tértek, és kitámogatták egymást a teremből. Az utolsó visszafordult az ajtóból, és fogai között préselte ki:

— Szemét szemetesek! — Egy csavarkulcs csattant a becsukódó ajtón, és a vereség ezzel teljes volt.

— Nos, nem lehet mindig csak győzni — mondta Jeyes felügyelő energikusan, bár a szavai tompán csengtek. — Bárhogy legyen is, friss vért hoztam, Basurero. Ez itt Bill, aki ragyogó ötleteivel segítségére lehet a kutatócsoportnak.

— Örvendek — mondta Basurero, és megszorította Bill kezét roppant mancsával. Hatalmas termetű férfi volt, pocakos, kövér és magas, a bőre olajzöld, szurokfekete haja a vállát verdeste. — Jöjjön, faljunk valamit, aztán majd én megmutogatok és elmagyarázok mindent, maga pedig mesél az életéről.

Végigsétáltak a KH ősi folyosóin, és közben Bill elmesélte újdonsült főnökének a múltját. Basurero olyan figyelmesen hallgatta, hogy véletlenül rossz felé fordult, és rossz ajtón nyitott be. Rengeteg műanyag és papírpohár és tálca hullott ki, és térdig ellepte őket, mire az ajtót sikerült visszazárniuk.

— Látod? — kérdezte Basureto, most már tegeződő viszonyban, alig bírván visszafojtani dühét. — Ellep bennünket. Az összes elérhető raktárt dugig tömtük, és a hulladék egyre csak gyűlik, gyűlik. Krishnára esküszöm, fogalmam sincs, mi fog történni, amikor már egy szemernyi helyünk sem marad.

Egy ezüst sípot húzott elő a zsebéből, és hevesen belefújt. Egyáltalán nem adott ki hangot. Bill arrébb lépett egy kicsit, és gyanakodva nézett a társára, Basurero pedig mérgesen vissza.

— Ne szarj már be… nem golyóztam be! Ez egy szuperszonikus robotsíp, túl magas az emberi fülnek, de a robotok hallják… látod? — Kerekeken gördülve egy kukás robot — egy kubot — gurult oda, és gyors mozdulatokkal, lapátolni kezdte a hulladékot a gyomrába.

— Nagy ötlet — jegyezte meg Bill. — Mármint a síp. Bárhol vagy is, oda tudsz hívni egy robotot. Mit gondolsz, én is kaphatok sípot, ha már SZ-köz lettem, mint te meg a többiek?

— Ez egy speciális eszköz — mondta Basurero, és ez alkalommal a megfelelő ajtón nyitott be, a kantinba. — Nehéz hozzájutni, ha érted mire gondolok.

— Nem, nem értem, mire gondolsz. Kapok vagy sem?

Basurero nem foglalkozott vele, alaposan szemügyre vette a menüt, aztán tárcsázta a számot. A gyorsfagyasztott készkaja elősiklott, és becsusszant az infrasütőbe.

— Nos? — erősködött Bill.

— Ha éppen tudni akarod — mondta Basurero kissé bosszúsan —, zabpelyhes dobozokból szedjük ki. Valójában kutyasípok gyerekeknek. Majd megmutatom neked, hol van a dobozrakás, és kereshetsz magadnak.

— Keresek is. Én is füttyentgetni akarok a robotoknak.

Egy asztalhoz vitték a felmelegített ételt, és miközben ettek, Basurero ellenségesen méregette a műanyag tálcát, amin az étel volt.

— Látod? — mutatta. — Elősegítjük saját bukásunkat. Csak nézd meg, hogy fel fognak gyűlni, ha az anyagátvivő nem működik.

— Nem próbáltátok még a tengerbe szórni?

— A Nagy Csobb Terv már dolgozik rajta, de erről nem beszélnetek, mert szigorúan titkos. Azonban tudnod kell, hogy ezen az istenverte a bolygón a tengereket is, mint minden egyebet, acélburkolat fed, és mostanra már eléggé megtelt, annyit mondhatok. Szórtuk bele a cuccot, amíg csak bírtuk, de a tengerszint úgy megemelkedett, hogy a hullámok már-már kicsaptak az alsóbb szintekre. Még mindig tömjük hulladékkal, de most már lényegesen kisebb ütemben.

— Hogy lehetséges ez? — tátotta el a száját Bill.

Basurero óvatosan körülnézett, aztán áthajolt az asztalon, mutatóujját az orra mellé helyezte, kacsintott, elmosolyodott, és annyit mondott: sssh!

— Titok? — érdeklődött Bill.

— Eltaláltad. A meteorológusok azonnal ránk vetnék magukat, ha megtudnák. Elpárologtatjuk és összegyűjtjük a tengervizet, a sót visszaöntjük az óceánba. Aztán titokban átszerelünk néhány csövet, hogy a kinyert víz helyébe hulladék kerüljön. Amint meghalljuk, hogy odakinn esik, felfelé pumpáljuk a vizünket, és hagyjuk egybevegyülni az esővel. A meteorológusaink félig már begolyóztak. Mióta a Nagy Csobb Tervet megkezdtük, az átlagos csapadékszint hat centivel növekedett a Mérsékelt Égövben, és a havazás olyan súlyos a pólusok tájékán, hogy a legfelső szinten szinte már megroskadnak a súlya alatt. De a hulladék fogy valamelyest! Nyomjuk tovább a tengerbe. Erről nem beszélhetsz, mint mondtam, szigorúan titkos.

— Egy szót sem, de az ötlet zseniális.

Basurero büszkén mosolyogva kinyalta a tálcáját, és beledobta a fali tárolóba. Ám ennek következtében tizennégy másik tálca hullott vissza az asztalra.

— Látod? — A fogát csikorgatta, és egy pillanat alatt elkedvetlenedett. — Itt a halom teteje. A legalsó szinten vagyunk, de minden szinten a plafonig érnek a kupacok, a tárolóhelyünk elfogyott, és nincs mód arra, hogy megszabaduljunk a hulladéktól. Most rohannom kell. Azonnal be kell indítanunk a Nagy Bolha vésztervet. — Elsietett, Bill közvetlenül a nyomában.

— A Nagy Bolha terv is titkos?

— Nem lesz, amint napvilágra kerül. Sikerült megvesztegetnünk az Egészségügyi Hivatal felügyelőjét, hogy találjon bizonyítékot arra, hogy rovarok fertőzést hordoznak az egyik lakónegyedben… az egyik legnagyobban, mely egy mérföld magas, egy mérföld széles és egy mérföld hosszú. Csak gondolj bele, egy köbmérföld számára lesz hely. Minden lakót kitelepítenek egy szükségtáborba, és mire visszajöhetnének, mi feltöltjük műanyag tálcákkal.

— Nem fognak panaszkodni?

— Természetesen panaszkodni fognak, de mire mennek vele? Hivatali hibára fogjuk, és közöljük velük, hogy hivatalosan tegyenek panaszt, és ezen a bolygón a hivatalos panasz nem jelent semmit. A legtöbb papírmunka tíz-húsz éves lemaradásban van. Ez lesz az irodád. — Basurero egy nyitott ajtóra mutatott. — Rendezkedj be, tanulmányozd az adatokat, és próbálj kiötleni valamit holnapig. — Elsietett.

Kicsiny iroda volt, de Bill büszkén vette birtokába. Becsukta az ajtót, megcsodálta az aktákat, az íróasztalt, a forgószéket, a lámpát meg a többi berendezést, melyek mindegyike összepréselt műanyag tálcákból, dobozokból, poharakból meg hasonlókból álltak. Azonban lesz még elég ideje mindezt tüzetesebben szemügyre venni. Kihúzta a szekrény legfelső fiókját, és rámeredt a fekete ruhás, boglyas szakállú, mészfehér képű hullára, mely a fiókban nyugodott. Bill visszalökte a fiókot, és hátraugrott.

— No-no! — szólt rá magára keményen. — Elég hullát láttál már, gárdista, semmi értelme idegeskedni emiatt.

Visszalépett a fiókhoz, újra kihúzta, és a hulla kinyitotta gombszerű, tompán csillogó szemét, és hevesen rámeredt.

Hatodik fejezet

— Mit keres a szekrényemben? — kérdezte Bill, miközben a férfi kimászott, és kinyújtóztatta zsibbadt izmait. Alacsony volt, és rozsdabarna, régi vágású öltönye meglehetősen gyűröttnek mutatkozott.

— Beszélni akartam magával… négyszemközt. Tapasztalatból tudom, hogy ez a legjobb módja. Elégedetlen, ugye?

— Kicsoda maga?

— Hívjon csak Iksznek.

— X?

— Gyors felfogás, éles elme. — Mosoly villant át a férfi arcán, aztán amilyen gyorsan jött, már el is tűnt. — Maga pontosan az a fajta ember, akire a Pártnak szüksége van, egy ígéretes tehetség.

— Miféle pártnak?

— Ne tegyen fel kérdéseket, különben bajba kerülhet. Szigorú büntetés jár érte. Csak vágja meg a csuklóját, hogy le tudja tenni a Véresküt.

— Minek? — Bill feszülten figyelte, készen, hogy bármilyen gyanús mozdulatra azonnal cselekedjen.

— Maga gyűlöli a Császárt, aki bezsuppolta a fasiszta hadseregébe, hiszen maga egy szabadságszerető, istenfélő szabad ember, aki az életét is odaadná azokért, akiket szeret. Készen áll, hogy csatlakozzon a forradalmunkhoz, a dicsőséges forradalomhoz, mely felszabadítja a…

— Ki innen! — rikoltotta Bill, megmarkolta a fickó grabancát, és az ajtó felé lódította. X kicsusszant a markából, és az íróasztal mögé ugrott.

— Most a bűnösök lakája, rázza le a láncait! Olvassa el ezt a könyvet — valami a padlóra hullott —, és gondolkodjon el rajta! Majd visszajövök.

Mielőtt Bill rávethette volna magát, X csinált valamit a fallal, és ahogy egy rejtett ajtó kitárult, már el is tűnt benne. Az ajtó egy kattanással bezárult, és amikor Bill közelebb lépett, egyetlen gombot vagy dudort nem talált a sima felületen. Remegő ujjakkal emelte fel a könyvet, és elolvasta a címét: VÉR, AVAGY A LAIKUSOK KÉZIKÖNYVE A FEGYVERES FELKELÉSHEZ. Sápadtan hajította el. Megpróbálta elégetni, de a lapok nem gyulladtak meg, és elszakítani sem sikerült azokat. Az ollók kicsorbultak, de nem tudtak belevágni. Végső kétségbeesésében bezsuppolta egy nagy aktacsomó mögé, és próbálta elfelejteni, hogy ott van.

A kiszámított és szadista gárdista életmód után Bill nagy lelkesedéssel vetette bele magát a becsületes munkába. Áttanulmányozta az adatokat, és olyan keményen koncentrált, hogy meg sem hallotta, amint az ajtó kinyílt, és megijedt, amikor egy hang szólalt meg a füle mellett.

— Ez a Köztisztasági Hivatal? — Bill felpillantott, és egy durva képű férfit pillantott meg nagy halom műanyag tálcával mindkét hóna alatt. A férfi anélkül, hogy hátrapillantott volna, egy rúgással becsukta az ajtót, és egy újabb kezével egy pisztolyt húzott elő a műanyag tálcák alól, — Egy rossz mozdulat, és meghalsz! — sziszegte.

Bill elég jól tudott számolni, és tudta, hogy két kéz meg egy kéz az három kéz, így nem tett rossz mozdulatot, csak egy jó mozdulatot: felfelé rúgott a műanyag tálcák takarásában, állón találta a fickót, és hátrafelé taszította. A tálcák szétszóródtak, és mire az utolsó is földet ért, Bill már az illető hátán lovagolt, és könyökhajlatába fogta a fejét, hogy egyetlen rántással elroppantsa a csigolyáit, mint egy nádszálat.

— Uram… — nyögte a férfi. — Órám, zio, tio, ujak…!

— Gondolom, minden chinger kém egy halom nyelvet beszél — mondta Bill, és fokozta a nyomást.

— Én… barát… — hörögte az idegen.

— Barát, mi? Három kézzel?

Az ember megrándult, és az egyik keze lehullott. Bill felvette, megnézte közelről, de előbb a pisztolyt a sarokba rúgta.

— Ez egy műkéz — mondta Bill, és elengedte a fickót.

— Mi más…? — nyögte az rekedten, és két igazi kezével a nyakát tapogatta. — Az álcámhoz tartozott. Nagyon jó trükk. Bármit tudok cipelni, és még mindig van egy szabad kezem. Miért nem akar csatlakozni a forradalomhoz?

Bill verejtékezni kezdett, és egy gyors pillantást vetett a szekrény felé, ahová a könyvet rejtette.

— Miről beszél? Én a Császár hűséges híve vagyok…

— Igen? Akkor miért nem jelentette a GNI-nek, hogy egy X nevű férfi be akarta szervezni?

— Honnan tudja?

— Az a dolgunk, hogy mindent tudjunk. Itt az igazolványom, Pinkerton vagyok, a Galaktikus Nyomozó Irodának dolgozom. — Egy drágaköves, színes fényképpel ellátott igazolványt tartott maga elé.

— Én csak nem akartam bajba kerülni — nyögte Bill.

— Ennyi az egész. Én nem akarok senkit bosszantani, de senki se bosszantson engem.

— Dicső elv… egy anarchistának! Maga anarchista?

— A férfi átható tekintettel méregette Billt.

— Nem! Dehogy! Ki sem tudom mondani!

— Reméltem is. Maga jó fiú, és nem akarom, hogy baja essen. Adok magának egy, újabb lehetőséget. Ha újra látja X-et, mondja neki, hogy meggondolta magát, és be akar lépni a Pártba. Belép, és nekünk fog dolgozni. Valahányszor gyűlést tartanak, maga felhív engem telefonon, a számom itt van ezen a nyalókán. — Egy papírba csavart rudat rakott az íróasztalra. — Vésse az eszébe, aztán nyalogassa el! Érthető?

— Nem. Nem akarok ilyet tenni.

— Pedig meg fogja tenni, különben egy órán belül lelövetem az ellenfél megsegítéséért. És mindaddig, amíg jelent nekünk, száz dolcsit kap havonta.

— Előre?

— Előre. — Egy pénztekercs hullott az asztalra. — Ez a következő havi. Tegyen róla, hogy kiérdemelje. — Visszaakasztotta a műkart a vállára, felszedte a műanyag tálcákat, és távozott.

Bill minél többet gondolkozott erről, annál jobban megizzadt, és rádöbbent, milyen kutyaszorítóba került. Mindennél távolabb állt tőle, semhogy belekeveredjen a felkelésbe most, amikor végre nyugalomra talált, békés munkára és korlátlan mennyiségű hulladékra. De ezek nem akarják békén hagyni. Ha nem lép be a Pártba, a GNI elbánik vele, ami nem lesz nehéz dolog, hiszen ha megállapítják a személyazonosságát, halott ember. Viszont előfordulhat, hogy X elfeledkezik róla, és nem jön vissza, és amíg nem jön, addig nem léphet be a Pártba. Ebbe a törékeny szalmaszálba kapaszkodott, és belemélyedt a munkájába, hogy elfelejtse az egészet.

Szinte rögtön talált némi hiányosságot a Hulladék aktákban. Miután többször is átnézte és ellenőrizte, hogy az ötletével még nem próbálkoztak. Egy órába sem telt, összegyűjtötte a szükséges anyagot, és három órával később, miután végigkérdezett szinte mindenkit, több mérföldes kutyagolás után megtalálta Basurero irodáját.

— Keresd csak meg szépen a visszavezető utat az irodádba — mordult rá Basurero —, nem látod, hogy dolgom van? — Remegő ujjakkal újabb féldecit töltött a jó öreg Szervméregből a poharába, és felhajtotta.

— Megfeledkezel a problémáról…

— Mit gondolsz, mi a francot próbálok tenni? Tűnés!

— Egy tapodtat sem, mielőtt ezt be nem mutatom. Egy új módszer megszabadulni a műanyag cuccoktól.

Basurero olyan vadul ugrott talpra, hogy leverte az üveget, annak tartalma kiömlött, és máris lyukat mart a teflon borítású padlóba.

— Komolyan beszélsz? Tényleg? Egy új megoldás?

— Tényleg.

— Bár ne kellene ezt tennem… — Basurero megborzongott, és a fiókból egy üvegcsét húzott elő: KIJÓZANÍTÓ, AZ IGAZI ROGTÖNHATÓ KÚRA A RÉSZEGSÉGRE — ORVOSI FELÜGYELET ÉS ÉLETBIZTOSÍTÁS NÉLKÜL NE HASZNÁLJA! Kivett belőle egy mogyorónyi méretű tablettát, megnézte, ismét megborzongott, aztán fájdalmas arccal lenyelte. Abban a pillanatban egész testében remegni kezdett, behunyta a szemét, valami sisteregni kezdett a gyomra tájékán, és ritkás füst tekergeti elő a füléből. Amikor ismét kinyitotta a szemét, értelem csillogott benne.

— Mi az? — kérdezte hevesen.

— Tudod, mi ez? — kérdezett vissza Bill, és egy vaskos könyvet rakott az asztalra.

A Procyon-III fővárosának, Storhestelortbynak a telefonkönyve, legalábbis a címkén ez áll.

— Tudod, hány ehhez hasonló telefonkönyvünk van?

— Az ember beleszédül a gondolatba. Szinte azonnal újabbakat kapunk, amint a régi megérkezik. Na és?

— Figyelj, megmutatom. Van egy pár műanyag tálcád?

— Tréfálsz? — Basurero kinyitott egy szekrényt, és több száz műanyag tálca hullott a padlóra.

— Remek. Most hozzáteszek néhány dolgot, egy kevés kartonpapírt, zsineget, csomagolópapírt, melyek mindegyike nyerhető hulladékból, és másra nincs is szükség. Ha behívsz egy közönséges munkarobotot, demonstrálom a tervem második lépését.

— Mubot… az egy rövid és két hosszú. — Basurero erőteljesen belefújt a hangtalan sípba, aztán felnyögött, és a fejét fogta, amíg a vibrációk el nem ültek. Az ajtó kitárult, egy robot jelent meg várakozástól remegő karokkal és csápokkal. Bill mutatta.

— Munkára, robot! Fogj ötven tálcát, csomagold be őket kartonba és csomagolópapírba, és kötözd át a madzaggal!

A robot elektronikus élvezettől zümmögve lódult előre, és egy pillanatra rá egy csomag hevert a padlón. Bill találomra kinyitotta a telefonkönyvet, és egy névre mutatott.

— Erre a névre címezd meg, írd rá, hogy adómentes ajándékcsomag… és postázd!

Egy toll pattant elő a robot egyik ujja hegyéből, pillanatok alatt átmásolta a jelzett címet a csomagra, a karját kinyújtva lemérte a súlyát, ráütötte a DÍJMENTES pecsétet Basurero asztaláról, és a csomagot a postanyílásba hajította. Tompa cuppanás hallatszott, ahogy a vákuum magasabb szintekre röpítette. Basurerónak a szája is tárva maradt az ötven tálca hirtelen eltűnésétől, így Billnek volt ideje felsorolni az érveit.

— A robot munkája ingyenes, a címek ingyenesek, akárcsak a csomagolóanyagok. Ráadásul ez állami iroda, így hát a postázás is ingyenes.

— Igazad van… menni fog! Nagyszerű terv. Azonnal működésbe hozom nagyobb méretekben. Ellátjuk az egész galaxist ezekkel a nyavalyás tálcákkal. Nem is tudom, hogy köszönjem meg…

— Esetleg készpénz jutalom?

— Remek ötlet. Azonnal intézkedem.

Bill gratulációktól sajgó kézzel, hálaimáktól csengő füllel vánszorgott vissza az irodájába. De jó ebben a pompás világban élni! Bevágta maga mögött az irodája ajtaját, és leült az íróasztala mögé, csak akkor vette észre a nagy, fekete esőkabátot, mely a fogasán lógott. Első pillantásra tudta, hogy ez X kabátja. Aztán észrevette, hogy egy szempár kukucskál ki az esőkabát rejtekéből, és ebből tudta, hogy X visszatért.

Hetedik fejezet

— Meggondolta magát, belép a pártba? — kérdezte X, miközben leakasztotta magát a fogasról, és lazán szökkent a padlóra.

— Gondolkodtam egy keveset — morogta Bill némi bűntudattal.

— Gondolkodni annyi, mint cselekedni. El kell űzni ennek a vérszívó, fasiszta csürhének a bűzét az otthonainkból és szeretteinktől.

— Meggyőzött, belépek.

— A logika mindig győzedelmeskedik, írja alá ezt a belépési nyilatkozatot, oda cseppentse a vérét, aztán tartsa felemelve a kezét, amíg elmondom a titkos esküt.

Bill felemelte a kezét, és X ajkai csendben mozogtak.

— Nem hallom — jegyezte meg Bill.

— Közöltem, hogy az eskü titkos. Magának csak annyit kell mondania, hogy igen.

— Igen.

— Üdvözöllek a forradalmárok között, testvér. — X mindkét arcára forró csókot nyomott. — Most gyere velem, mert rögtön kezdődik a fold alatti gyűlés! — X a hátsó falhoz rohant, és megnyomott valamit: kattanás hallatszott, és egy titkos ajtó tárult ki. Bill kétkedve bámult a lefelé vezető dohos, sötét lépcsőre.

— Hová vezet ez?

— A föld alá. Miért, mit vártál? Gyere utánam, de el ne tévedj! Ezek több ezer éves járatok, a fentiek nem ismerik, és olyan lények élnek itt, amiket elképzelni is szörnyűség.

Fáklyák hevertek egy alkóvban, X meggyújtott egyet, és mutatta az utat a dohos és zajokkal telt sötétben. Bill közel maradt hozzá, követte a pislákoló, füstölgő fényt, és egyre lejjebb haladtak a rogyadozó járatokban, egyik alagútban rozsdás sínek közt botladoztak, egy másikban térden felül érő, sötét vízben gázoltak. Egyszer hatalmas karmok csattogása hallatszott, és egy csikorgó hang szólalt meg a feketeségből.

— Vér…

— …ontás — felelte X, majd odasúgta Billnek, amikor elhaladtak: — Remek őr, egy emberevő a Dapdrofról, egy pillanat alatt felfalja az embert, ha nem tudja a jó jelszót.

— Mi a jó jelszó? — kérdezte Bill, miközben rádöbbent, milyen nyomorultul aláfizeti őt a GNI a vacak száz dollárjával.

— A páros napokon Vérontás, a páratlan napokon Delenda est-Karthágó, vasárnap pedig mindig Nekrofilia.

— Nem bonyolult ez egy kicsit?

— Az emberevő is megéhezik, valamit csak lennünk kell, hogy ne éhezzen. Mostantól… teljes csendet! Eloltom a fényt, és kézen fogva vezetlek. — A fáklya kialudt, és ujjak mélyedtek Bill bicepszeibe. Véget érni nem akaró ideig bukdácsoltak, botladoztak előre, míg homályos fény jelent meg a távolban. A járat padlója vízszintes lett, és egy nyitott ajtó várta őket, belülről pislákoló fénnyel. Bill a társához fordult, és fel-sikoltott.

— Mi vagy te?

A fakó bőrű, cammogó teremtmény, mely kézen fogva vezette, odafordította a fejét, és rámeredt kiguvadt szemével. A bőre hullafehér volt és nedves, feje szőrtelen, ruhaként mindössze egy ágyékkötőt viselt, a homlokába pedig egy piros A betűt égettek.

— Android vagyok — felelte az színtelen hangon —, ezt minden bolond láthatja a homlokomon lévő A betűről. Az emberek Ghoulemnek hívnak.

— És az asszonyok?

Az android nem felelt erre a gyenge kis szellemességre, helyette belökte Billt egy fáklyákkal megvilágított, hatalmas terembe. Bill veszett tekintettel nézett körül, és próbált meglépni, de az android elállta az ajtót.

— Ülsz! — mondta, és Bill leült.

Agyalágyultak, golyósok, elmebetegek és egyéb csodabogarak között ült, amennyit nem látott még így együtt. Továbbá igazi forradalmár külsejű férfiak között, akik nagy szakállt, fekete sapkát és apró tojásgránátokat viseltek, és forradalmár asszonyok között, akik miniszoknyában, fekete harisnyában, hosszú hajjal és cigarettatartóval, szakadt melltartóban és büdös szájjal ültek ott, no és akadtak forradalmár robotok, androidok és olyan valamik, amiket inkább jobb nem is említeni. X egy jókora konyhaasztal mögött ült, és revolvere agyával kopogott rajta.

— Rendet! Rendet követelünk! XC-189-725-PU elvtárs, a Robot Ellenállási Mozgalom vezetője beszél hozzátok. Csend legyen!

Egy nagyméretű és erősen horpadt robot emelkedett fel, egyik szemcsövét elhajlították, és az ágyékánál rozsdafoltok nyikorogtak, amikor mozgott. Végignézett az egybegyűlteken egyetlen szemével, és amennyire bádog képétől telt, gúnyosan mosolygott, aztán felhajtotta azt a kanna kenőolajat, amit egy talpnyaló, karcsú, fésülőrobot nyújtott neki.

— Mi, R.U.R.-ek — kezdte csikorgó hangon — tisztában vagyunk a jogainkkal. Keményen dolgozunk, és vagyunk olyan jók, mint bárki más, sőt, jobbak, mint az egyszálbélű androidok, akik az embernél is jobbnak vallják magukat. Egyenlő jogokat akarunk, nem többet, egyenlő jogokat…

A robotot nagy pfujolás űzte vissza a helyére az elöl ülő androidok soraiból, akik úgy lengették a karjukat, mintha ruhát akarnának teregetni. X újra csendre intett mindenkit, és már majdnem sikerült rendet teremtenie, amikor nagy izgatottság támadt az egyik bejáratnál, valaki berontott, és egyenesen az elnöki asztalhoz rohant. Pontosabban nem is valaki volt, hanem inkább egy valami, még pontosabban egy körülbelül méterszer méteres, kerekeken guruló doboz, tele lámpákkal, kijelzőkkel és gombokkal, és egy súlyos kábelt húzott maga után, aminek a vége kívül maradt az ajtón.

— Ki vagy? — követelte X, és gyanakodva ráfogta a pisztolyát a jövevényre.

— Helior komputereinek és elektronikus agyainak képviselője vagyok, akik egyesültek, hogy törvényesen egyenlő jogokat követeljenek.

Miközben beszélt, szavait szórólapokra gépelte, és mindenfelé szétszórta. X mérgesen söpörte le a lapokat az asztaláról.

— Várd ki a sorod, mint a többiek!

— Diszkrimináció! — üvöltötte a gép olyan hangon, hogy a fáklyák megremegtek. Tovább ordítozott, és most DISZKRIMINÁCIÓ! felírató kártyákat lődözött mindenfelé, meg hosszú, sárga szalagokat ugyanezzel a felirattal. Az öreg robot, XC-189-725-PU nyikorogva felemelkedett, és a komputerek képviselőjének kábeléhez sietett. Hidraulikus ollóit összekattintotta, és elmetszette a kábelt. A lámpák a dobozon kialudtak, és a kártyaözön abbamaradt; az elvágott kábel vonaglott, tekergőzött, csapkodott, szikrák villogtak a végéből, aztán kicsusszant az ajtón, és eltűnt.

— Rendet a teremben! — ordította X harsányan, és az asztalt csapkodta.

Bill a fejét fogta, és azon töprengett, meg lehet-e fizetni ezt havi száz dolcsival.

Azonban száz dollár havonta nem rossz pénz, és Bill az utolsó centig félretette. Laza, gondtalan hónapok teltek, és Bill rendszeresen eljárt a gyűlésekre, rendszeresen jelentette az ott elhangzottakat a GNI-nek, és minden hónap elsején megtalálta a pénzét egy főtt tojás belsejében, amit ebédre kapott; A zsíros bankókat egy gumimacskában tartotta, amit a szemétben talált, és a cicus lassacskán szépen gyarapodott. A forradalmi előkészületek csekély idejét vették igénybe, és élvezte a munkáját a KH-ban. Ő lett a Meglepetés Csomag Művelet felelőse, és ezer robot csomagolt és postázott az irányítása alatt műanyag tálcákat szerte a galaxisba. Úgy gondolt erre, mint jótéteményre, és maga elé képzelte az örömkiáltásokat a távoli Távólián vagy a messzi Messziánon, amikor nem várt csomag érkezik, és fényes, színes műanyagtálcák hullanak a padlóra. Azonban Bill álomvilágban élt, és kegyetlenül zökkentette ki belőle egy reggel az a robot, ami mellé gördült, és a fülébe súgta:

— Sic temper tyrannosaurus, add tovább! — és máris továbbgördült.

Ez volt a jel. A forradalom a küszöbön áll!

Nyolcadik fejezet

Bill bezárta az irodája ajtaját, és még egyszer utoljára megtett egy bizonyos utat, és a titkos ajtó kinyílt. Sőt, igazából nem is nyílt, hanem kivágódott, olyan sokat használta már, mióta SZ-közként tevékenykedett, hogy még amikor zárva volt, akkor is érezte a tarkóján a huzatot. De már nem sokáig, a krízis, amitől rettegett, most bekövetkezett, és tudta, hogy óriási változások vannak készülőben — bármi legyen is a forradalom kimenetele —, és tapasztalatból tudta már, hogy minden változás csak bajjal jár. Ólomlábakon botorkált a barlangokban, botladozott a sínek között, gázolt a vízben, megadta a jelszó második részét a láthatatlan emberevőnek, aki csámcsogva, tele szájjal beszélt, alig lehetett érteni a szavait. Valaki a pillanat izgalmában rossz jelszóval válaszolhatott. Bill megborzongott: ez rossz ómen a nap további részére.

Bill szokás szerint a robotok között foglalt helyet, jó, megbízható fickók között, akikben jó adag kötelességtudat munkálkodott a forradalmi elhajlások dacára. Ahogy X csendet teremtett, Bill elszánta magát egy istenkísértésre. Pinkerton már hónapok óta azzal nyúzta, hogy több információt szerezzen, ne csak a következő gyűlések helyét és időpontját, hanem tényeket, tényeket, tényeket! Csináljon valamit a pénzéért.

— Lenne egy kérdésem — mondta Bill harsány, de remegő hangon, és szavai bombaként robbantak a hirtelen beálló csendben.

— Most nincs idő kérdésekre — mondta X ingerlékenyen. — Eljött a cselekvés ideje.

— Nem érdekel a cselekvés — mondta Bill, és érezte, hogy minden emberi és gépi szem rámered. — Tudni szeretném, kiért indulok harcba. Arról még egy szó sem esett, kié lesz a hatalom, ha a Császár megbukott.

— A vezérünket X-nek hívják, legyen ennyi elég.

— De hiszen az a te neved!

— Kezded végre kapiskálni a forradalom tudományát. Az összes sejt vezetőjét X-nek hívják, hogy összezavarjuk az ellenséget.

— Nem tudom, az ellenséggel mi a helyzet, de számomra elég zavaros.

— Úgy beszélsz, mint egy ellenforradalmár — rikoltotta X, és Billre emelte a revolvert. A sor Bill mögött kiürült, ahogy mindenki elkotródott a tűzvonalból.

— Dehogyis! Ugyanolyan jó forradalmár vagyok, mint az ittlévők közül bárki… Éljen a forradalom! — A párt tisztelgését csinálta: két tenyerét összecsapta a feje fölött, és sietve leült. Mindenki más is tisztelgett, és X némileg elégedetten a falon lógó hatalmas térképre mutatott.

— Ez a mi sejtünk célpontja, a Birodalmi Áramtelep a Soviniszták terén. A közelben fogunk gyülekezni csoportonként, aztán tizenhat óra nulla perckor egyszerre támadunk. Nem kell ellenállásra számítanunk, mivel az áramtelepet nem őrzik. Távozáskor fegyverek és fáklyák kerülnek kiosztásra, valamint nyomtatott utasítások a pontos útvonalra vonatkozóan a köztünk lévő térképtelenek számára. Van kérdés? — Revolverét a fészkelődő Billre fogta. Nem volt kérdés. — Nagyszerű. Most mind álljunk fel, és énekeljük el együtt a Dicső Forradalom himnuszát! — Emberi hangok és gépi beszélődobozok vegyes kórusa rákezdte:

Fellelkesülve ettől a rímtelen és monoton harsogástól, lassú sorokban indultak kifelé, és megkapták a forradalmi ellátmányt. Bill zsebre vágta a nyomtatott utasításokat, a vállára vette a fáklyáját és a sugárfegyverét, és most utoljára végigsietett a titkos alagúton. Alig maradt ideje a hosszú utazás előtt, és előtte még jelentenie kellett a GNI-nek.

Ezt könnyebb volt elképzelni, mint teljesíteni, és verejtékezni kezdett, amikor sokadjára tárcsázta a számot. Lehetetlen volt vonalat kapni, már rögtön az elején foglalt jelzést hallott. Vagy a telefonforgalom növekedett meg, vagy a forradalmárok akadályozták meg a kommunikációt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Pinkerton sunyi képe jelent meg az apró képernyőn.

— Mi van?

— Megtudtam a forradalom vezetőjének a nevét. X-nek hívják.

— És ezért akarsz jutalmat, te ostoba? Ezt az információt már hónapok óta tudjuk. Még valami?

— Hát… a forradalom ma tizenhat óra nulla perckor kezdődik, gondoltam, talán érdekli. — Na, most jól megmutatta nekik!

Pinkerton ásított.

— Ez minden? Ez az információ meglehetősen régen ismert. Nem te vagy az egyetlen kémünk, de valószínűleg a leggyengébb. Ide hallgass! írd le nagy betűkkel, hogy el ne felejtsd! A te csoportod a Birodalmi Áramtelepet fogja megtámadni. Egészen a térig tarts velük, aztán keress egy boltot, melyen a KWIK-FREEZ KOSHER SONKÁK LTD. felirat áll, itt bújik meg a mi egységünk. Siess oda azonnal, és jelentkezz nálam. Megértetted?

— Igenis. — A vonal megszakadt, és Bill keresett egy darab csomagolópapírt, hogy bebugyolálja a fáklyát és a fegyvert, amíg el nem jön a pillanat, hogy használja azokat. Sietnie kell, már alig maradt ideje a kezdésig, és addig még nagy távolságot kell megtennie igen bonyolult útvonalon.

— Majdnem elkéstél — mondta Ghoulem, az android, amikor Bill végre beesett a zsákutcába, ahol gyülekeztek.

— Te csak ne dumálj, te műember — zihálta Bill, és letépte a papírt a csomagjáról. — Inkább gyújtsd meg a fáklyámat.

Gyufa villant, és egy pillanatra rá az összes fáklya sercegve és pislákolva lobogott. A feszültség egyre nőtt, ahogy a nagymutató a tizenkettőhöz közeledett, és ideges lábak doboltak a fémjárdán. Bill nagyot ugrott, amikor sípszó hangzott fel, aztán az emberi és gépi hullám megindult, harsány ordítás tört fel a torkokból és a hangszórókból, és a fegyverek előre szegeződtek. A forradalom megkezdődött! Billt elkapta a lelkesedés, és rohant a többiekkel, hangosan éljenzett, és meg akarta gyújtani a fáklyájával előbb a falat, aztán egy kaput, majd egy bódét, de a fáklya kialudt, mivel Helioron minden fémből készül és mint ilyen, tűzálló. Nem volt ideje újra meggyújtani, és messzire hajította, miközben berontottak az áramfejlesztő hatalmas, szögletes épületébe. A legtöbb fáklya már kialudt, de itt nem is volt rájuk szükség, csak a sugárfegyverekre, hogy szétlőjék a Császár mocskos lakájait, akik megpróbálnak az útjukba állni. Más egységek özönlöttek elő a térre vezető utcákról, elmétlen, ösztönös tömeggé egyesültek, és megrohamozták az áramfejlesztő zord falait.

Egy villogó neonfény vonta magára Bill figyelmét: KWIK-FREEZ KOSHER SONKÁK LTD. Lihegve állt, és hirtelen minden eszébe jutott. Ahrimanra, megfeledkezett róla, hogy ő a GNI kéme, és a lázadókkal együtt meg akarta támadni az áramfejlesztőt! Van még idő menekülni, mielőtt az ellencsapás a kezdetét veszi? Most már nem is kissé verejtékezve tört át a tömegen a tábla felé — aztán kiszabadult, és futva indult a biztonság felé. Még nem késett el. Megragadta a bejárati ajtó kilincsét, és lenyomta, de az ajtó nem nyílt. Pánikban cibálta, rángatta, és már az egész épület remegett, és előre-hátra billegett. Bénultan meredt rá, miközben hangos sziszegés vonta magára a figyelmét.

— Tűnj onnan, te ostoba köcsög! — recsegte egy hang, és ahogy felnézett, Pinkerton GNI-ügynököt pillantotta meg az épület sarkánál, és mérgesen integetve. Bill odaszaladt az ügynökhöz, és azt látta, hogy egész tömeg áll ott, és jól elfértek, mivel az épület már nem volt ott. Bill csak most látta, hogy az építmény nem volt egyéb, mint kartonpapír, ráerősített kilinccsel, és egy atomtanknak szolgált álcázásul. A tank páncélozott oldala mellett tetőtől talpig felfegyverzett katonák és GNI-s ügynökök sorakoztak, talán még többen, mint a forradalmárok, és ruhájukon, gombjaikon fáklyák fénye csillant. Közvetlenül Bill mellett Ghoulem állt, az android.

— Te? — képedt el Bill, és az android egy gondosan begyakorolt gúnyos vigyorra húzta a száját.

— Pontosan… és én figyeltelek téged a GNI megbízásából. Ebben a szervezetben semmit sem bíznak a véletlenre.

Pinkerton kilesett egy lyukon a kartonfalon keresztül.

— Azt hiszem, az ügynökeink már nincsenek köztük — mondta —, de várjunk még egy kicsit. Ha jól számolom, hatvanöt ügynökünk vett részt ebben a hadműveletben. A forradalmároknak semmi esélyük…

Sziréna kezdett vijjogni az áramfejlesztő felől, nyilván ez lehetett a megbeszélt jel, mert a katonák ledöntötték a kartonpapír falat, mely kidőlt a térre.

A Soviniszták tere kihalt volt!

Illetve nem teljesen kihalt. Bill megnézte jobban, és látta, hogy egy ember maradt a téren; először észre sem vette. Eredetileg feléjük rohant, de szánalomra méltó sikollyal torpant meg, amikor meglátta, mi rejtőzik a bolt mögött.

— Megadom magam! — kiáltotta, és Bill X-et, a rejtélyes vezért ismerte fel. Az áramfejlesztő kapuja kitárult, és lángszórós tankok nyomultak elő.

— Gyáva! — kiáltotta Pinkerton, és kibiztosította a fegyverét. — Most már ne hátrálj meg, X, halj meg férfiként!

— Nem vagyok X… ez csak a felvett nevem! — Letépte az álszakállát és bajuszát, és egy elég hétköznapi arc tárult fel. — A nevem Gill O’Teen, a Császári Kémelhárító Iskolából, a Kettős Ügynökségtől. Engem megbíztak ezzel a feladattal, dokumentumokkal tudom bizonyítani, Microcephil herceg fizetett, hogy buktassam meg az unokabátyját, és ő lehessen a Császár…

— Hülyének nézel! — csattant fel Pinkerton, és célzásra emelte a fegyverét. — Az öreg Császár, isten nyugosztalja, egy éve halott, és most Microcephil herceg uralkodik. A megbízód ellen lázadtál fel!

— Régen nem olvastam újságot — nyögte O’Teen, alias X.

— Tűz! — vezényelt Pinkerton, és minden oldalról záporozni kezdtek a golyók, a lángcsóvák, az atomtöltetek és gránátok. Bill hasra vágta magát, és amikor felemelte a fejét, a tér üres volt, csak egy zsírpacni hevert egy nagy lyuk alján. Míg figyelte, az utcatisztító robot gördült oda, és felnyalábolta a zsírpacnit. Kurtán zümmögött, elhátrált, majd feltöltötte a lyukat műanyaggal egy rejtett tartályából. Amikor tovagördült, küzdelemnek nyoma sem látszott a téren.

— Helló, Bill… — szólalt meg egy hang, mely olyan dermesztőén ismerősnek tűnt Bill számára, hogy minden szál haja felmeredt, és a feje olyan lett, mint egy súrolókefe. Megperdült, és egy csapat MP-st pillantott meg a háta mögött, és előttük egy lépéssel egy gyűlöletes egyén.

— Döghalál Drang… — hebegte Bill.

— Bizony ám!

— Ments meg! — rohant oda Bill Pinkertonhoz, és átölelte a térdét.

— Én mentselek meg? — röhögött Pinkerton, és ügyállón térdelte a fiút, hogy az kifeküdt a fémjárdán. — Hiszen épp én hívtam őket. Ellenőriztük az adataidat, fiú, és rájöttünk, hogy nagy kulimászban vagy. Több mint egy éve katonaszökevény vagy, és mi nem tartjuk kívánatosnak, hogy dezertőrök dolgozzanak a csapatunkban.

— De én dolgoztam értetek… segítettelek benneteket…

— Vigyék innen! — mondta Pinkerton, és hátat fordított.

— Nincs igazság — nyögte Bill, ahogy a gyűlöletes ujjak belemartak a karjába.

Persze, hogy nincs — mondta Döghalál —, vagy te máshogy tudtad?

Elhurcolták.