Bűbájos bajok

Sietve hátralépett, amikor a pálca vészjóslóan megemelkedett, hogy rámutathasson. Ismét csak úgy tűnt, hogy Zseton egy belső hangot hallgat.

— Nem — szólalt meg végül, és amikor beszélt, hangjának az a messze ható, visszhangos jellege volt, amit, ha történetesen nem vagy varázsló, csak rengeteg piszok drága hi-fi felszereléssel érhetsz el. — Lesz szertartás. Kell legyen egy szertartás, az emberek meg kell értsék, hogy ezentúl a varázslók uralkodnak, de a ceremónia nem itt lesz. Majd kiválasztok egy helyet. És minden mágus, aki valaha is belépett ezen a kapun, meg fog jelenni, értve vagyok?

— Néhányuk eléggé messze él — említette meg óvatosan Fésűs. — Némi időbe fog telni, míg ideérnek, szóval mikorra gondoltad…

— Ők varázslók! — kiabálta Zseton. — Képesek itt teremni egy szempillantás alatt! Erőt adtam nekik! Egyébként — a hangja visszazökkent a normálist megközelítő hangmagasságra —, az Egyetemnek vége. Sose volt a mágia igaz otthona, pusztán börtöne. Építeni fogok magunknak egy új helyet.

Kiemelte a vadonat kalapot dobozából, s rámosolygott. Horgany és Fésűs visszafojtotta lélegzetét.

— De…

Körülnéztek. Hacsárdli, a Tanmester, szólalt meg, s most tátogó szájjal állt.

Zseton felé fordult, s fölvonta egyik szemöldökét.

— Ugye, nem értetted úgy, hogy bezárod az Egyetemet? — kérdezte reszkető hangon az idős mágus.

— Többé nem szükséges — felelte Zseton. — Csak por és elavult könyvek otthona. Már meghaladtuk. Nem így van… fivéreim?

Bizonytalan motyogás kórusa hallatszott. A varázslók nehéznek találták elképelni az életet a LTE vén kövei nélkül. Noha, ha jobban meggondoljuk, tényleg csomóban áll a por, és a könyvek is vénecskék…

— Végül is… fivéreim… ki járt közületek sötét könyvtáratokban az elmúlt néhány napban? A varázslat most bennetek lakozik, nem borítólapok közé börtönözve. Hát nem örvendetes ez? Nincs-e közöttetek olyan, aki többet varázsolt, igazi varázslatokat, az eltelt huszonnégy órában, mint előtte egész életében? Van-e közöttetek olyan, aki szíve legmélyén nem ért velem teljesen egyet?

Horgany megborzongott. Szíve legmélyén fölébredt egy belső Horgany, s küszködött, hogy hallhatóvá váljék. Egy olyan Horgany volt, aki váratlanul vágyódni kezdett azok után a csöndes napok után, csak pár órával ezelőtt, amikor a varázslat gyöngéd volt, avítt papucsban csoszogott körbe, mindig tudott időt szakítani egy sherryre, és egyáltalán nem hasonlított az agyban süvítő számumra, és, mindenek előtt, nem ölt meg senkit.

Rettegés fogta el, amikor érezte, hogy hangszalagjai vigyázzba pendülnek, és minden erőfeszítése ellenére fölkészülnek az ellentmondásra.

A bot megpróbálta megtalálni őt. Érezte, ahogy őt keresi. El fogja őt tüntetni, akár szegény öreg Biliászt. Összeszorította állkapcsát, de mindhiába. Érezte, hogy mellkasa megemelkedik. Az álla csikorgott.

Fésűs, aki kényelmetlenül feszengett, rálépett a lábára. Horgany följajdult.

— Bocsánat — mondta Fésűs.

— Van valami gond, Horgany? — érdeklődött Zseton.

Horgany fél lábon ugrándozott, hirtelen megkönnyebbülve, egész teste a megkönnyebbülés mámorában úszott, míg a lábujjai agonizáltak, hálásabban, mint valaha bárki az egész világtörténelemben, hogy a varázslóság 238 fontja[14] pont az ő rüsztjét választotta ki, hogy súlyosan ránehezedjék.

Sikoltása, úgy tűnt, megtörte a varázst. Zseton nagyot sóhajtott, és fölállt.

— Jó nap volt a mai — szögezte le.

Hajnali két óra volt. A folyó párája kígyóként tekeredett Ankh-Morpork utcáin, de egyedül tekeredett. A varázslók nem helyeselték, ha egyesek fönnmaradnak éjfél után, és így senki se tette. Helyette a megigézettek nyugtalan álmát aludták.

A Törött Hóldak Közterén, hajdan a rejtélyes gyönyörük butikja, amelynek fáklyavilágította, függönytakarta bódéiból a késő éji duhaj bármit beszerezhetett egy tányér aszpikos angolnától a leginkább kedvére való nemi bajig, a ködfátylak kavarogtak, s fagyos semmivé csöpögtek.

A bódék elenyésztek, helyüket csillogó márvány borította, na meg egy szobor, ami esetleg valaminek a szellemét ábrázolta, kivilágított szökőkutak gyűrűjében. Untató csobogásuk volt az egyetlen nesz, ami megtörte a csönd Ankh-Morpork szívét szorongató koleszterinjét.

Csönd uralta a Láthatatlan Egyetem sötét tömegét is. Kivéve…

Horgany úgy osont az árnyékba borult folyosókon, mint egy kétlábú pók, meg-megiramodva — vagy legalábbis sebesen bicegve — oszloptól boltívig, mígnem odaért a Könyvtár félelmetes ajtajához. Idegesen körbefürkészett a sötétségben, és, némi habozás után, nagyon-nagyon halkan bekopogott.

Csönd ömlött a nehéz asztalosmunkából. De, eltérően a csöndtől, ami a város többi részét tartotta rabságban, ez éber, figyelmes csönd volt; az alvó macska csöndje, aki fél szemét már kinyitotta.

Amikor már nem tudta tovább elviselni, Horgany négykézlábra rogyott, s megpróbált bekukucskálni az ajtó alatt. Végül olyan közel tette száját a huzatos, poros réshez a legalsó zsanér mellett, amennyire csak tudta, s azt suttogta:

— Hé! Ümm. Hallasz engem?

Biztos volt benne, hogy valami moccant, messze, hátul, a sötétben.

Megpróbálta újra, hangulata a rettegés és remény közt ingázott minden egyes szabálytalan szívveréssel.

— Hé! Én vagyok az, ümm, Horgany. Megismersz? Beszélnél velem, kérlek?

Talán nagy, csupabőr lábak osontak puhán a padlón odabenn, vagy esetleg csupán Horgany idegei reccsentek. Megpróbált nyeléssel segíteni kiszáradt torkán, s még egyszer belevágott.

— Figyelj, rendben van, de, figyelj, arról beszélnek, hogy bezárják a Könyvtárt!

A csönd kissé hangosabb lett. Az alvó macska fülét hegyezte.

— Ami történik, az mind helytelen! — közölte bizalmasan a kincstárnok, és tenyerét a szájára csapta a kimondott iszonyúság hallatán.

— Úúúk?

A neszek leghalkabbika hallatszott, olyan, akár a csótányok böfögése.

Hirtelen fölbátorodva, Horgany még közelebb szorította száját a réshez.

— Nálad van a, ümm, Patrícius odabenn?

— Úúúk.

— És mi lett a kutyulival?

— Úúúk.

— Ó! Akkor jó.

Horgany teljes hosszában elhevert az éjszaka steppelt komfortja alatt, s ujjaival a hűvös padlón dobolt.

— Nem lennél olyan szíves, ümm, engem is beereszteni? — kockáztatta meg.

— Úúúk!

Horgany grimaszolt a homályban.

— Nos, lennél szíves, ümm, beengedni csak egy pár percre? Valamit sürgősen meg kell beszéljünk, férfi a férfival.

— Ííík!

— Úgy értem, antropoiddal.

— Úúúk.

— Figyelj, akkor legalább nem jönnél ki te?

— Úúúk.

Horgany sóhajtott.

— Az állhatatosság ilyen fitogtatása mind nagyon szép, de előbb-utóbb éhezni fogsz ott benn.

— Úúúk, úúúk.

— Miféle másik bejárat?

— Úúúk.

— Ó, hát legyen úgy, ahogy akarod — sóhajtotta Horgany. De, valamiképpen, jobban érezte magát ettől a beszélgetéstől. Az Egyetemen mindenki más szemlátomást ábrándvilágban élt, míg a Könyvtáros semmi mást nem akart az egész világból, csak érett gyümölcsöt, katalóguscédulák rendszeres ellátmányát, s lehetőséget arra, úgy havonta, hogy átugorhassék a Patrícius magánállatkertjének falán.[15] Ez különösképp megnyugtatónak bizonyult.

— Szóval rendben vagy banánilag meg egyébként? — firtatta egy rövid szünet után.

— Úúúk.

— Ne engedj be senkit, jó? Ümm. Azt hiszem, ez rettentően fontos.

— Úúúk.

— Jól van — Horgany fölállt, s leporolta térdét. Aztán a kulcslyukhoz tette száját, s hozzátette. — Ne bízz meg senkiben!

— Úúúk.

A Könyvtárban nem volt tökéletesen sötét, mert a varázskönyvek tömött sorai halvány oktarin izzást bocsátottak ki, amit a thaumaturgikus kiszivárgás okozott az erős okkult térbe. Épp elég fényes volt ahhoz, hogy megvilágítsa a nagy rakás polccal kiékelt ajtót.

A korábbi Patríciust — átmenetileg — gondosan elhelyezték egy bögrében a Könyvtáros íróasztalán. Maga a Könyvtáros a bútordarab alatt ült, pokrócába burkolózva, ölében tartva Vakkancsot.

Időnként megevett egy banánt.

Mindeközben Horgany visszabicegett az Egyetem visszhangzó átjáróin, hálószobája biztonságát célozva meg. És mivel füle idegesen kiszűrte a hangok leghalványabbikát is a levegőből, úgy esett, hogy meghallotta, pont a hallásküszöbön, a zokogást.

Idefent ez nem számított normális zajnak. A rangidős varázslók apartmanjainak szőnyeggel borított folyosóin akadt számos olyan zaj, amiknek meghallására számíthatott az ember, mint például horkolás, poharak koccintásának finom csilingelése, dallamtalan danolászás, és, nagyritkán, egy félresikerült bűvige süvítése és sercegése. De valaki csöndes sírásának hangja olyan újdonság volt, hogy Horgany azon vette észre magát, hogy az Arkrektor lakosztályához vezető átjáróban oldalaz.

Az ajtó nyitva állt. Szigorúan rászólva magára, hogy ezt igazán nem kéne, kifeszítve izmait egy sietős visszavonulás eshetőségére, Horgany bekukucskált.

Széltoló csak bámult.

— Mi ez? — suttogta.

— Azt hiszem, egyfajta templom lehet — válaszolta Conina.

Széltoló állt, és fölfelé meredt, Al Khali tömegei visszapattantak róla, és afféle browni mozgással nyüzsögtek körülötte. Egy templom, gondolta. Nos, hát nagynak nagy volt, meg imponáló, s az építész minden trükkét fölhasznált a tarsolyából, hogy még nagyobbnak és imponálóbbnak látsszék, mint amilyen valójában volt, meg hogy minden ránézővel jól megértesse, hogy máskülönben ők amúgy is nagyon kicsik és közönségesek és nincs feleannyi kupolájuk se. Az a fajta hely volt, ami pontosan úgy néz ki, ahogy egész életedben emlékezni fogsz rá.

De Széltoló úgy vélte, hogy fölismeri a szakrális építészetet, ha olyat lát, és a falfestmények fölötte a nagy, és persze imponáló falakon egyáltalán nem tűntek vallásosnak. Először is, a részvevők élvezkedtek. Szinte teljes bizonyossággal elmondható, hogy oltári jól érezték maguk. Igen, ez kétségtelen. Ugyancsak meglepő lett volna, ha nem érezték volna jól maguk.

— Ezek nem táncolnak, igaz? — kérdezte, kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy ne higgyen a szemének. — Vagy esetleg ez egyfajta akrobatika?

Conina fölhunyorgott a kemény, fehér napfényben.

— Nem hinném — felelte elgondolkozva.

Széltoló észbe kapott.

— Nem gondolnám, hogy egy hozzád hasonló fiatal nőnek szabadna ilyesmit megnéznie — szögezte le szigorúan.

Conina rámosolygott.

— Azt hittem, a varázslóknak kifejezetten tilos — csacsogta édesen. — Állítólag megvakulsz tőle.

Széltoló újfent fölfelé fordította arcát, készen arra, hogy esetleg fél szemét megreszkírozza. Az ilyesmire számítani lehet, mondta magának. Nem ismernek semmi jobbat. A külföld az, nos, külföld. Másképp csinálják itt a dolgokat.

Bár némely dolgot, döntötte el, eléggé hasonlóan csinálnak, csak sokkal több találékonysággal, és, a látszat szerint, lényegesen gyakrabban.

— Al Khali templomfreskói szerte e világon híresek — árulta el neki Conina, amikor átsétálnak a gyerekhadon, amely tagjai számos kísérletet tettek arra, hogy mindenfélét eladjanak Széltolónak, és bemutassák őt csinos rokonaiknak.

— Nos, belátom hogy azok kell legyenek — értett egyet Széltoló. — Figyelj, kopj le, jó? Nem, nem akarom megvenni, bármi legyen is az. Nem, nem akarok találkozni a csajjal. Vagy fickóval. Vagy dologgal, te mocskos kölök. Szálljatok le, rendben?

Ez utóbbi kiáltás annak a csapat gyereknek szólt, akik higgadtan lovagoltak a Poggyászon, ami türelmesen baktatott Széltoló mögött, s meg sem próbálta lerázni őket. Lehet, hogy belebetegedett valamibe, gondolta a varázsló, s kissé fölvidult.

— Mit gondolsz, hány ember él ezen a kontinensen? — fordult Coninához.

— Nem tudom — válaszolta Conina, oda se nézve. — Úgy vélem, milliók.

— Ha bölcs lennék, nem lennék itt — nyilatkozta Széltoló mély érzelmektől áthatva.

Már órák óta Al Khaliban, Klaccs egész rejtélyes kontinensének kapujában, voltak. A varázsló szenvedett tőle.

Egy tisztességes városban kéne legyen legalább egy kevés köd, vélte, és az emberek a házakban kéne lakjanak, nem szabadna összes idejük kint az utcán töltsék. Nem szabadna, hogy ennyi homok meg hőség legyen. És ami a szelet illeti…

Ankh-Morporknak megvan a maga hírhedett bűze, oly telisteli egyéniséggel, hogy képes egy erős férfit zokogásra fakasztani. Ám Al Khalinak meg szele van, ami a Peremközeli kontinensek és a sivatagok végtelenjéből fúj. Lágy, de szünetmentes szellő volt, s végső fokon olyan hatást gyakorolt az idelátogatókra, mint amit a sajtreszelő képes elérni egy paradicsomon. Egy idő után úgy tűnt, hogy lekoptatja a bőröd, s közvetlen az idegeiden ráspolyoz.

Conina kifinomult orrába aromás üzenetet hozott a kontinens szívéből, ami a sivatagok hűvösségéből, az oroszlánok szagából, a dzsungelek komposztjából és a gnúk szélszorulásából tevődött össze.

Persze Széltoló képtelen volt ebből bármit is kiszagolni. Az adaptáció nagyszerű dolog, s a legtöbb morporki roppant nehéz helyzetbe kerülne, ha öt lábról meg kéne érezze egy égő tollpaplan szagát.

— És most hová menjünk? — kérdezte a varázsló. — Valami szélárnyékos helyre?

— Apám némi időt Khaliban töltött, amikor Ee Elveszett Városát kereste — jegyezte meg Conina. — És úgy rémlik nekem, hogy nagyon elismerően beszélt a szűkről. Az egyfajta bazár.

— Föltételezem, csak odamegyünk, és vetünk egy pillantást a használt kalap bódékra — bólogatott Széltoló. — Mert az egész ötlet teljesen…

— Abban reménykedtem, hogy esetleg megtámadnak minket. Ez tűnik a legcélszerűbbnek. Apám azt mondta, hogy csak nagyon kevés idegen jön ki újra, ha egyszer belépett a szűkbe. Néhány határozottan gyilkolászós típus fordul elő arra, azt mondta.

Széltoló ezt alaposan fontolóra vette.

— Légy szíves, ismételd ezt meg még egyszer — kérte. — Miután azt mondtad, hogy jó lenne, ha ránk támadnának, úgy tűnik, hogy csöngeni kezdett a fülem.

— Nos, találkozni akarunk a bűnözői elemekkel, nem igaz?

— Nem pontosan akarunk — szögezte le Széltoló. — Én nem ezt a szót választottam volna.

— Hát akkor melyiket?

— Ööö. Azt hiszem, a „nem akarunk” kifejezés piszok jól összefoglalja.

— De beleegyeztél, hogy visszaszerezzük a kalapot!

— De abba nem, hogy ebbe belehaljak! — siránkozott szánalmasan Széltoló. — Az senkinek se tenne jót. Nekem nem, az biztos.

— Apám mindig azt mondta, hogy a halál csupán alvás — idézte Conina.

— Igen, a kalap is ezt mondta — felelte Széltoló, mikor befordultak egy keskeny, zsúfolt utcára, fehér vályogfalak közt. — De én úgy vélem, hogy utána sokkal nehezebb reggel fölkelni.

— Figyelj — mondta Conina —, nincs benne sok kockázat. Velem vagy.

— Igen, és te alig várod már, nem igaz — vádolta meg Széltoló a lányt, miközben Conina egy árnyas sikátorba kalauzolta, sarkukban a serdülőkorú vállalkozók kísérete. — Ez annak a hereditarikussnak a műve!

— Csak fogd be a szád, s próbálj áldozatnak látszani, jó?

— Azzal nem lesz semmi gond — bólogatott Széltoló, miközben eltaszította a Fiatalkorú Kereskedelmi Kamara egy különösen makacs tagját —, nagy gyakorlatom van benne. Utoljára mondom, hogy nem akarok senkit se megvenni, te nyomorult kölök!

Morózusan nézett az őket körülvevő falakra. Itt legalább nem volt egy sem azokból a zavarba ejtő képekből, de a forró szellő még mindig fölkavarta a port körülötte, és már belebetegedett és belefáradt a homok látványába. Amit akart, az néhány behűtött sör volt, egy jeges fürdő, s egy váltás ruha; valószínűleg egyáltalán nem érezné jobban magát ezektől, de legalább sokkal élvezetesebben érezhetné magát nyomorultnak. Nem mintha valószínű lett volna, hogy akad sör errefelé. Kész röhej, de a hideg éghajlatú városokban, mint például Ankh-Morpork, mindenki sört vedel, ami jól lehűti az embert, és az ilyen helyeken, mint ez, ahol az egészég olyan, mint egy sütő, nyitva felejtett ajtóval, a lakosság pirinyó kupicákból ragacsos italokat hörpöl, amik lángra lobbantják az ember torkát. És az építészet is teljesen helytelen. És a templomaikban szobrok állnak, amik, nos, egyáltalán nem odaillőek. Ez nem varázslóknak való hely. Persze, van nekik valami helyi tenyésztésű alternatívájuk, boszorkánymesterek vagy ilyesmik, de nem az, amit az ember tisztességes mágiának nevezne…

Conina előtte lépkedett, magában dúdolva.

Nagyon tetszik neked, nem igaz? Én csak tudom, szólt egy hang a fejében.

Ó, a francba!, gondolta Széltoló, te nem a lelkiismeretem vagy, ugye?

A libidód. Egy kissé áporodott itt benn, nemdebár? Nem takarítottál ki azóta, hogy utoljára erre jártam.

Figyelj, menj innét, jó? Én varázsló vagyok! A varázslókat a fejük irányítja, nem a szívük!

Én viszont további szavazatokat kapok a mirigyeidtől, és ők azt mondják, hogy ami a testedet illeti, az agyad egyedül áll a véleményévet.

Igen? De akkor is övé a döntő szavazat.

Hah! Azt te csak hiszed. Mellesleg a szívednek ehhez semmi köze, az csak egy izmokból álló szerv, a vérkeringés motorja. De közelítsük meg másképp… ugyancsak tetszik neked, nem igaz?

Nos… Széltoló tétovázott. Igen, gondolta, ööö…

Jó társaság, mi? Kellemes hang?

Nos, természetesen…

Szeretnél többet látni belőle?

Nos… Széltoló meglepődve jött rá, hogy igen, szeretne. Nem arról volt szó, hogy a női társaság teljességgel szokatlan lett volna számára, de mindig úgy tűnt, hogy az ilyesmi csak bajt okoz, és persze közismert tény volt, hogy rosszat tesz a varázslatos képességeknek, bár azt el kellett ismerje, hogy az ő egyéni varázslatos képességei, amik kábé egy gumikalapácséval vetekedtek, épp elég ingatagok voltak már kezdetben is.

Akkor nincs mit veszítened, hát nem igaz? vetette közbe libidója behízelgő gondolathordozással.

Ez volt az a pillanat, amikor Széltoló rádöbbent, hogy valami fontos nem stimmel. Némi időbe telt, míg rájött, hogy mi.

Senki se próbált meg eladni neki valamit immáron több perce. Al Khaliban ez valószínűleg azt jelentette, hogy halott vagy.

Ő, Conina meg a Poggyász teljesen egyedül voltak egy hosszú, árnyas sikátorban. Némi távolságból hallotta a város nyüzsgésének zaját, de közvetlen körülöttük nem volt más, csak meglehetősen várakozásteljes csönd.

— Elszaladtak — jegyezte meg Conina.

— Meg leszünk támadva?

— Lehetséges. Egy ideje három pasas követ minket a háztetőkön.

Széltoló fölbandzsított, majdnem pontosan egy időben azzal, hogy három férfi, lebegő fekete köntösben, könnyedén leugrott eléjük a sikátorba. Amikor körülnézett, két másik jelent meg egy sarok mögül. Mind az öt hosszú, görbe szablyát tartott kezében, és, bár arcuk alsó felét maszk takarta, szinte biztos volt, hogy gonoszul vigyorognak.

Széltoló hevesen rákoppintott a Poggyász tetejére.

— Ölj! — indítványozta. A Poggyász egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán elbaktatott, és Conina mellé cövekelt. Kissé önelégültnek látszott, és, Széltoló féltékeny rémülettel döbbent rá, meglehetősen zavarba ejtettnek.

— Nahát, te… — hörrent föl, s belerúgott —, te ridikül!

Közelebb oldalgott a lányhoz, aki egy kicsit arrébb állt, elgondolkodó mosollyal arcán.

— Most mi lesz? — kérdezte. — Föl fogsz ajánlani nekik egy gyors dauert?

A férfiak egy kissé közelebb óvakodtak. A varázsló észrevette, hogy kizárólag Conina érdekli őket.

— Fegyvertelen vagyok — szólalt meg a lány.

— Hová lett a legendás fésűd?

— A hajón maradt.

— Nincs nálad semmi?

Conina egy csöppet elmozdult, hogy látómezejében tartson annyi férfit, amennyit csak lehet.

— Csak két hullámcsat — vetette oda a szája sarkából.

— Jó valamire?

— Nem tudom. Még nem próbáltam.

— Miattad kerültünk ilyen helyzetbe!

— Nyugi! Azt hiszem, csak foglyul fognak ejteni minket.

— Ó, neked könnyű dumálni! Téged nem értékeltek le a hét különleges ajánlataként!

A Poggyász egyet-kettőt csattintott fedelével, egy kissé bizonytalanul a dolgok állását illetőleg. A férfiak egyike óvatosan kinyújtotta szablyáját, s megböködte Széltoló véknyát.

— El akarnak vinni minket valahová, látod? — mutatta ki Conina. Összeszorította a fogát. — Ó, ne! — motyogta.

— Most meg mi a gond?

— Nem tudom megtenni!

— Mit?

Conina kezébe temette arcát.

— Nem tudom megengedni magamnak, hogy foglyul ejtsenek harc nélkül! Érzem, ahogy ezernyi barbár ős árulással vádol engem! — sziszegte sürgetően.

— Szórakozz mással!

— De tényleg! Semeddig se fog tartani.

Jött egy váratlan elmosódott mozdulat, s a legközelebbi fickó kis, öklendező halomba rogyott. Aztán Conina két könyöke hátravágódott, egyenesen bele a mögötte lévő két pasas gyomorszájába. Bal keze Széltoló füle mellett lendült vissza, olyan zajjal, mint a szétszakadó selyem, és letaglózta a varázsló mögötti pacákot. Az ötödik menekülőre fogta, s a lány egy vetődéses szereléssel terítette le, alaposan falba verve az ipse fejét.

Conina legördült róla, lihegve fölült, szeme csillogott.

— Nem szívesen mondok ilyet, de ettől sokkal jobban érzem magam — ismerte be. — Na persze, szörnyű dolog, hogy elárultam egy nagyszerű fodrászhagyományt. Ó!

— Igen — értett egyet Széltoló komoran. — Eltűnődtem, hogy vajon észrevetted-e őket.

Conina szeme végigszkennelt az íjászok vonalán, ami a szemben lévő fal tetején bukkant föl. Azoknak az embereknek szolid, egykedvű küllemét mondhatták magukénak, akiket jól megfizettek, hogy elvégezzenek egy bizonyos munkát, s különösebben nem izgatja őket, ha a melóval emberek legyilkolása is együtt jár.

— Ideje előkapni azokat a hullámcsatokat — jegyezte meg Széltoló.

Conina nem moccant.

— Apám mindig azt mondta, hogy semmi értelme közvetlen támadást intézni hatékony hajítófegyverekkel alaposan fölfegyverkezett ellenség ellen — közölte.

Széltoló, aki ismerte Cohen normális beszédmodorát, hitetlenkedő pillantást vetett a lányra.

— Nos, amit ténylegesen mondott — tett hozzá Conina —, az az, hogy sose kezdj seggberúgó versenyt egy tarajos süllel.

Horgany nem volt képes szembenézni a reggelivel.

Azon tűnődött, hogy nem kéne-e beszéljen Fésűssel, de az az érzés borzongatta, hogy a vén mágus meg se hallgatná, és egyébként sem hinne neki. Igazából abban se volt biztos, hogy ő maga elhitte saját magának…

De igen, elhitte. Sose fogja elfelejteni, bár szándékában állt mindent elkövetni ezért.

Ezekben a napokban az egyetemi élet egyik problémája az volt, hogy az épület, amiben elaludtál, valószínűleg nem maradt ugyanaz az épület, mire fölébredtél. A rengeteg véletlenszerű mágiának egyik következményeként a szobák rászoktak arra, hogy megváltozzanak és elkószáljanak. A varázslat fölgyűlt a szőnyegekben, oly mértékben föltöltve-telítve a mágusokat, hogy már egy szimpla kézfogás valakivel csalhatatlanul átváltoztatta az illetőt valami mássá. A mágia fölhalmozódása valójában már meghaladta a térség tárolási kapacitását. Ha nem csinálnak valamit hamarosan, akkor még a közönséges emberek is képesek lesznek használni — vérfagyasztó gondolat, de, mivel Horgany elméje már annyira tele volt vérfagyasztó gondolatokkal, hogy akár jégkockatálként is használhatta volna az ember, nem olyan, amin aggódva sok időt szándékozott eltölteni.

Azonban nem a merő háztartási geográfia volt az egyetlen nehézség. A thaumaturgikus beáramlás puszta nyomása még az ételekre is kihatott. Ami egy villányi rizses hal volt, mikor fölemelted a tányérodról, simán átalakulhatott valami mássá, mire a szájadba tetted. Ha mázlid volt, akkor ehetetlennek bizonyult. Ha peched volt, akkor viszont ehető volt, csak valószínűleg nem olyasmi, aminek elfogyasztására szívesen gondolnál evés előtt, vagy, ami még rosszabb, evés közben.

Horgany Zsetont abban találta, ami, legalább is múlt éjszaka hajnaltájt, egy takarítószeres szekrény volt. Mostanra sokkal nagyobb lett. Csakis azért, mert Horgany még sose hallott repülőgéphangárokról, nem tudta mihez hasonlítani, bár, hogy méltányosak legyünk, igen kevés repülőgéphangárnak van márványpadlója és rengeteg szobra szerteszét. Két seprű meg egy kicsiny, ütött-kopott vödör határozottan kilógott a képből, de nem annyira, mint amennyire az összezúzott asztalok a néhai Nagycsarnokban, ami, annak köszönhetően, hogy a mágia háborgó dagálya átsöpört a helyszínen, összezsugorodott kábé akkorkára, amit Horgany, ha valaha látott volna olyat, telefonfülkének nevezett volna.

Végtelen óvatossággal besündörgött a terembe, s elfoglalta helyét a varázslók tanácsában. A levegő tisztára olajos volt a hatalom érzetétől.

Horgany odavarázsolt egy széket Fésűs mellé, s hozzáhajolt.

— Nem fogod elhinni… — kezdte.

— Csönd! — sziszegte Fésűs. — Ez döbbenetes!

Zseton a zsámolyán csücsült a kör közepén, egyik keze a botján, a másik kinyújtva tartott valami apró, fehér, tojás formájút. Furamód lágyak voltak a körvonalai. Igazából, gondolta Horgany, közelebbről megnézve nem is volt olyan apró. Valami óriási volt, csak nagyon messziről. És a fiú a kezében tartotta.

— Mit csinál? — súgta Horgany.

— Nem vagyok egészen biztos benne — mormolta Fésűs. — Amennyire képesek vagyunk felfogni, új otthont teremt a varázslóságnak.

Színes fénynyalábok villantak az elmosódott ovoid körül, mint valami távoli égiháború. Az izzás alulról megvilágította Zseton gondolatokba merült arcát, amitől az úgy nézett ki, mint egy álarc.

— Nem értem, hogy fogunk mi mindnyájan beleférni — jegyezte meg a kincstárnok. — Fésűs, tegnap éjjel láttam…

— Kész van — jelentette be Zseton. Fölemelte a tojást, ami egyszer-egyszer villant egyet valami belső fénytől, s cseppnyi fehér lángkilövelléseket bocsátott ki. Nem csak roppant távol van, gondolta Horgany, de szerfelett súlyos is; egyenesen átesett a súlyosságon annak másik oldalára, abba a különös negatív valóságba, amiben az ólom vákuum lenne. Újra megragadta Fésűs ingujját.

— Fésűs, figyelj, ez fontos, hallgass meg, amikor benéztem a…

— Őszintén szeretném, ha ezt végre abbahagynád.

— De a bot, a botja nem…

Zseton fölállt, pálcájával a falra mutatott, ahol azonnal megjelent egy ajtó. Keresztülmasírozott rajta, rábízva a mágusokra, hogy kövessék.

Átment az Arkrektor kertjén, s úgy követte őt a varázslók falkája, ahogy az üstököst a csóvája, s meg sem állt, míg el nem érte az Ankh partját. Ott néhány ősrégi fűz hajolt a víz fölé, a folyó hömpölygött, vagy legalábbis mozgott, egy lópatkó alakú kanyarban volt egy kis gőte-kísértette rét, ami — igazán derűlátó elnevezés — Varásolók Múlatókertjeként volt ismeretes. Nyári estéken, ha a szél a folyó felé fújt, remek hely volt egy délutáni sétára.

A meleg ezüstpára még mindig betakarta a várost, mikor Zseton átlépdelt a nedves füvön, egész a középéig. Elhajította a tojást, ami puha ívben lebegett, majd egy cuppanással landolt.

A fiú az utána siető varázslókhoz fordult.

— Álljatok jó messzire — parancsolta. — És futásra készen!

Az oktironvesszővel a félig elsüllyedt izére mutatott. Egy oktarin fénysugár csapott ki végéből s vágódott a tojásba, szikrazáporrá robbanva, ami kék-bíbor utóképeket hagyott maga után.

Csönd támadt. Egy tucat varázsló leste a tojást várakozásteljesen.

Szellő cibálta a füzeket egy teljességgel rejtélymentes módon.

Más nem történt.

— Ööö… — kezdte Horgany.

Ekkor jött az első rengés. Néhány levél lehullott a fákról, és valami távoli gázlómadár ijedtében szárnyra kapott.

A hang úgy indult, mint egy mély nyögés, inkább megtapasztalt, mint hallott, mintha mindenkinek váratlanul a lába lett volna a füle. A fák megremegtek, és egy vagy két mágus is.

A tojás körüli sár elkezdett bugyborékolni.

Aztán fölrobbant.

A talaj úgy hámozódott vissza, mint a citrom héja. Gőzölgő sárfröccsenések spricceltek a mágusokra, míg azok a fák fedezékébe vetődtek. Csak Zseton, Horgany és Fésűs maradt ott, hogy megfigyeljék a tündöklő fehér épület kiemelkedését a rétből. Fű és kosz hullott róla. További tornyok törtek ki mögöttük a földből; támpillérek nőttek át a levegőn, összekapcsolva tornyot toronnyal.

Horgany nyöszörgött, amikor a talaj elfolyt a lába alól, s ezüstpettyes kockakövezet került a helyére. Megtántorodott, mikor a padló megmagyarázhatatlan módon emelkedni kezdett, s magasan a falombok fölé vitte mindhármukat.

Elhaladtak az Egyetem tetői mellett, amik aztán a mélybe vesztek. Ankh-Morpork kiterült, mint egy térkép, a folyó egy csapdába esett kígyó, a síkságok elmosódott ködfoltok. Horganynak pattogott a füle, de az emelkedés csak folytatódott, föl, a felhőkbe.

Átázva és összefagyva bukkantak ki a hólyagoztató napsütésbe, a felhőtakaró minden irányba szétterült alattuk. Körülöttük további tornyok törtek rajta keresztül, fájóan visszatükrözve a nappal éles fényét.

Fésűs esetlenül letérdepelt, s óvatosan megtapintotta a padlót. Intett Horganynak, hogy tegye ugyanezt.

Horgany megérintette a felületet, ami simább volt, mint a kő. Olyannak érződött, amilyennek a jég érződne, ha a jég kissé meleg lenne és elefántcsontnak látszana. Noha nem volt teljesen átlátszó, azt a benyomást keltette, hogy szeretne az lenni.

Az volt a határozott érzése, hogy ha behunyná a szemét, egyáltalán nem lenne képes megérinteni.

Összenézett Fésűssel.

— Ne nézz így, ümm, rám — mondta. — Én se tudom, hogy mi ez.

Mindketten Zsetonra pillantottak, aki így szólt:

— Mágia.

— Igen, lordságod, de miből készült? — firtatta Fésűs.

— Mágiából készült. Nyers varázserőből. Megszilárdítva. Megdermesztve. Megújítva másodpercről másodpercre. El tudtok képzelni jobb anyagot a bűbáj új otthonának fölépítésére?

A bot egy pillanatra föllángolt, megolvasztva a felhőket. Megjelent alattuk a Korongvilág, s innen a magasból láthatta az ember, hogy tényleg korong, amit a Mennyek Ormának központi csúcsa — ahol az istenek lakoznak — szögez az égre. Látszott a Körkörös-tenger, oly közel, hogy akár fejest is lehetett volna ugrani bele innen; látszott Klaccs hatalmas kontinense, eltorzulva a perspektívától. A világ széle körül a Peremcsobaj zárójelként tündökölt.

— Túl nagy — lehelte Horgany a bajusza alatt. A világ, amelyben eddig élt, nem terjeszkedett túl az Egyetem kapuján, és neki az úgy pont megfelelt. Egy akkora világban kényelmesen érezheti magát az ember. Azonban határozottan képtelen kényelmesen érezni magát fél mérföld magasan a levegőben valami olyasmin álldogálva, ami, egy elég alapvető módon, nem is volt ott.

A gondolat megdöbbentette. Varázsló létére a mágia miatt aggódik!

Óvatosan odaoldalazott Fésűs mellé, aki megszólalt:

— Nem egészen az, amire számítottam.

— Ümm?

— Sokkal kisebbnek látszik innen, nem?

— Nos, nem tudom. Figyelj, el kell mondjam neked…

— Nézz csak a Kostetőre, például. Az ember majdnem képes kinyúlni, és elérni a csúcsot.

Elbámultak úgy hatszáz mérföldnyit az egekbe tornyosuló, fehéren sziporkázó, hideg hegyvonulat felé. Azt beszélték, hogy ha tengelyiránt utazik az ember a Kostető eldugott völgyein keresztül, akkor rátalál, a Mennyek Orma alatti fagyott vidéken, a Jégóriások titkos birodalmára, akiket odabörtönöztek az Istenekkel vívott utolsó nagy csatájuk után. Azokban az időkben a hegyek puszta szigetek voltak a hatalmas jégtengerben, s a jég még mindig megélt hátukon.

Zseton elmosolyogta az ő aranyos mosolyát.

— Mit mondtál, Fésűs? — kérdezte.

— A tiszta levegő teszi, lordságod. Olyan közelinek meg aprónak látszanak. Csak annyit mondtam, hogy csaknem meg tudom őket érinteni…

Zseton csöndre intette. Kinyújtott egy vézna kart, miután fölgöngyölte ingujját, hogy a szokásoknak megfelelően jelezze, itt varázslás lesz, de semmi trükk. Kinyúlt, s amikor visszahúzta karját, ujjai arra zárultak rá, ami minden kétség kívül, egy maroknyi hó volt.

A két varázsló elképedt csöndben figyelte, ahogy elolvadt, s lecsöpögött a padlóra.

Zseton nevetett.

— Nehéz nektek ezt elhinni? — firtatta. — Szedjek föl gyöngyöket a legperemközelibb Krullból, vagy homokot a Nagy Nefből? A ti elavult varázslásotok képes ennek akár csak a felére?

Úgy tűnt Horganynak, hogy a fiú hangja fémes éllel cseng. Intenzíven bámult az arcukba.

Végül Fésűs fölsóhajtott, s eléggé halkan azt mondta:

— Nem. Egész életemben a mágiát kerestem, és csupán színes fényeket meg vacak trükköket meg öreg, száraz könyveket találtam. A varázslóság nem tett semmit a világért.

— És ha azt mondom neked, hogy szándékomban áll feloszlatni a Rendeket és bezárni az Egyetemet? Bár persze a rangidős tanácsadóim mind megérdemelt státust fognak kapni.

Fésűs ökle elfehéredett, de vállat vont.

— Nem sokat lehet mondani — válaszolta. — Mire jó a gyertya délidőben?

Zseton Horganyhoz fordult. Meg a pálca is. A filigrán vésetek hűvösen szemlélték a varázslót. Egyikük, közel a bot csúcsához, roppant kellemetlenül úgy nézett ki, mint egy szemöldök.

— Nagyon hallgatag vagy, Horgany. Nem értesz egyet?

Nem. A világnak volt már egyszer bűbája, s föladta a varázslásért. A varázslás az emberek, nem az istenek mágiája. A bűbáj nem nekünk való. Valami nem stimmelt vele, és mára elfelejtettük, hogy mi volt az. Én szeretem a varázslást. Nem forgatja föl a világot. Ide illik. Helyénvaló. Sose akartam más lenni, csakis varázsló.

Lenézett a lábára.

— De igen — suttogta.

— Akkor jó — nyilatkozta Zseton elégedett hanghordozással. A torony széléhez sétált, s lenézett Ankh-Morpork utcatérképére messze, alant. A Művészetek Tornya az út alig tizedéig nyúlt föl feléjük.

— Azt hiszem — mondta Zseton —, azt hiszem, hogy jövő héten tartjuk meg a szertartást a telihold fényénél.

— Ööö. Még három hétig nem lesz telihold — említette meg Fésűs.

— Jövő héten — ismételte a fiú. — Ha én azt mondom a holdnak, hogy teli lesz, nem fog vitatkozni — Továbbra is lebámult az Egyetem makettnyi épületeire, s aztán odamutatott.

— Mi az?

Fésűs nyakát nyújtogatta.

— Ööö. A Könyvtár. Igen. Az a Könyvtár. Ööö.

A csönd annyira nyomasztó volt, hogy Fésűs úgy érezte, még várnak tőle valamit. Bármi jobb, mint ez a csönd.

— Ez az, ahol a könyveket tartjuk, tudod. Kilencvenezer kötetet, nem igaz, Horgany?

— Ümm? Ó. Igen. Föltételezem, úgy kilencvenezer lehet.

Zseton a botjára nehezedett, és mereven nézett.

— Égessétek el! — parancsolta. — Mindet.

Az éjfél léptette peckesen fekete anyagát a Láthatatlan Egyetem folyosóin, miközben Horgany, lényegesen kevesebb önbizalommal, óvatosan osont a Könyvtár közömbösen egykedvű ajtaja felé. Bekopogott, s a kopogtatás olyan hangosan visszahangzott az üres épületben, hogy a falnak kellett támaszkodjon, míg a szívverése egy kissé lelassult.

Egy idő múlva olyan zajt hallott, mint amikor súlyos bútorokat tologatnak.

— Úúúk?

— Én vagyok az.

— Úúúk?

— Horgany.

— Úúúk.

— Figyelj, muszáj kigyere onnan! El fogja égettetni a Könyvtárt!

Nem érkezett válasz.

Horgany megengedte magának, hogy térdre rogyjon.

— Tényleg meg fogja tenni — suttogta. — Valószínűleg velem fogja csináltatni, az a pálca, ümm; az mindenről tud, azt is tudja, hogy én ezt tudom… kérlek, segíts rajtam…

— Úúúk?

— Múlt éjszaka belestem a szobájába… a bot, a bot izzott, úgy állt ott a szoba közepén, mint egy világítótorony, és a fiú az ágyán zokogott, éreztem, ahogy a varázsvessző odahajol, tanítja a gyereket, szörnyűségeket suttog, és aztán észrevett engem, segítened kell rajtam, te vagy az egyetlen, akit nem bű…

Horgany elhallgatott. Megmerevedett az arca. Nagyon lassan, akarata ellenére, megfordult, mert valami szelíden megpördítette.

Tudta, hogy üres az Egyetem. Az összes varázsló átköltözött az Új Toronyba, ahol még a legalacsonyabb rangú diáknak is pompásabb lakosztály jutott, mint korábban bármelyik rangidős mágusnak.

Néhány lábbal arrébb ott lógott a levegőben a bot. Halvány oktarin izzás vette körbe.

Nagyon óvatosan fölállt, s ügyelve, hogy mindig a háta mögött legyen a kőművesmunka, és szemét határozottan a pálcára szögezve, óvakodva csusszant a fal mentén, míg a folyosó végére nem ért. A saroknál tudomásul kellett vegye, hogy a bot, noha nem mozdult helyéről, megfordult tengelye körül, hogy követhesse.

Kiszakadt belőle egy gyönge kiáltás, megmarkolta köntöse szoknyáját, és elszaladt.

A pálca ott volt előtte. Nagyot csúszva megtorpant, s csak állt, lélegzet után kapkodva.

— Nem rémítesz meg — hazudta, sarkon fordult, és elmasírozott egy másik irányba, csettintve ujjaival, hogy előteremtsen egy fáklyát, ami kellemes fehér fénnyel világított (csak oktarin félárnyéka hirdette mágikus eredetét).

A varázsvessző megint előtte lebegett. Fáklyájának fénye fehér tűz vékony, fütyülő gőzévé szívódott föl, ami aztán lobbant egyet, s hopp, elenyészett.

Várakozott, szeme könnybe lábadt a kék káprázástól, de ha a bot még mindig ott volt, úgy tűnt, nincs kedve ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel. Amikor látóképességét visszanyerte, ki tudott venni egy még sötétebb árnyékot bal oldalán. A lépcsőház, le a konyhákba.

Nekirugaszkodott, hatalmas ugrásokkal száguldott le a láthatatlan lépcsőkön, súlyosan és váratlanul landolt az egyenetlen padlólapokon. Kevésnyi holdfény szivárgott be egy távoli rácson, s valahol ott fönt, tudta, van egy, a külvilágba vezető ajtó.

Kissé botladozva, sajgó bokával, miközben saját lélegzésének visszhangja úgy dübörgött fülében, mintha fejét bedugta volna egy kagylóba, Horgany nekivágott, hogy átevickéljen a padló végtelen, sötét sivatagán.

Valami megcsörrent lába alatt. Persze, mostanra már nem voltak itt patkányok, de újabban a konyha kikopott a használatból — az Egyetem szakácsai voltak a legjobbak az egész világon, de most bármelyik varázsló képes volt megidézni puszta szakácsművészetet fölülmúló étkeket. A nagy rézserpenyők elhanyagoltan lógtak a falon, fényük máris fakulóban, és a konyhai tűzhelyeket az óriási, boltíves kémény alatt semmi más, csak kihűlt hamvak töltötték meg…

A pálca úgy feküdt keresztben a hátsó ajtón, mint valami retesz. Fölpördült, mikor Horgany felé totyogott, s csöndes rosszindulatot sugározva lógott néhány lábnyira a levegőben. Aztán, eléggé simán, elkezdett a varázsló irányába siklani.

Aki elhátrált. Lába megcsúszott a zsíros köveken. Egy erős ütés combja hátsó felére kiáltást csalt ki belőle, de amikor maga mögé nyúlt, kiderült, hogy csak a húsvágó tőkék egyikébe botlott.

A keze kétségbeesetten tapogatózott a csupaseb felületen, és, minden valószínűség ellenére, rátalált egy, a fába temetett húsvágó bárdra. Az emberiséggel egyidős mozdulattal ujjai rázárultak a bárd nyelére.

Elfogyott a levegője, a türelme, a mozgástere, a rendelkezésére álló idő, és a bátorsága is; majd' megőrült félelmében.

Így hát amikor a bot már előtte függött, hevesen kitépte a bárdot, s tiszta erejéből meglendítette…

És tétovázott. Minden varázslói ösztöne sikítva tiltakozott ilyen sok hatalom elpusztítása ellen, hatalom, amit esetleg még most is föl lehetne használni, amit ő maga is használhatna…

És a varázsfütykös körbependerült, úgy, hogy tengelye most egyenesen a varázslóra mutatott.

És több folyosóval arrébb, a Könyvtáros hátát a Könyvtár ajtajának támasztva állt, a padlón ugrándozó fehér és kék villózásokat figyelve. Hallotta a nyers energia távoli csattanását, meg egy hangot, ami a mélységekből indult, s olyan hangmagasságban ért véget, hogy azt még Vakkancs, ami ott feküdt mancsával a fején, sem volt képes érzékelni.

És aztán egy elmosódó, közönséges csörömpölés hallatszott, amit például akár egy megolvadt és elgörbült fémbárd is okozhatott, a padlólapokra pottyanóban.

Az a fajta zaj volt, ami után a bekövetkező csönd úgy gördül előre, mint egy tüzes lavina.

A Könyvtáros, mint valami köpönyeget, maga köré burkolta a csöndet, s állt, mereven fölnézve a végtelen sorokban sorakozó könyvekre. Mindegyik halványan lüktetett saját mágiájának ragyogásában. Polc hátán polc bámult le[16] rá. Ők is hallották. Az orángután érzékelte rettegésük.

Több percig álldogált szobormereven, aztán, úgy látszott, döntésre jutott. Elnégykézlábalt az íróasztalához, és, hosszas kotorászás után, előszedett egy nehéz, kulcsoktól hemzsegő karikát. Akkor visszament, megállt a terem közepén, és azt mondta, nagyon eltökélten:

— Úúúk.

A könyvek előrehajoltak polcaikon. Övé volt teljes figyelmük.

— Mi lehet ez a hely? — kérdezte Conina.

Széltoló körbepillantott, s latolgatta.

Még mindig Al Khali szívében voltak. Hallotta a falakon túlról a város moraját. De a hemzsegő város kellős közepén valaki megtisztított egy hatalmas területet, elkerítette, s egy olyan romantikusan természetes kertet ültetett oda, hogy kábé annyira látszott valóságosnak, mint egy cukormalac.

— Úgy néz ki, mintha valaki fogott volna mérföldnyi jó földet tízet a belvárosból, s gyorsan körbekerítette fallal meg tornyokkal[17] — reszkírozta meg.

— Milyen különös ötlet — jegyezte meg Conina.

— Nos, az itteni vallások némelyike… nos, amikor meghalsz, tudod, ők azt hiszik, hogy valami kertbe kerülsz, ahol állandóan az a muzsika szól, és, és… — folytatta nyomorúságosan —, sörbet is van ott, meg, meg… fiatal nők.

Conina megszemlélte a körbefalazott kert zöld pompázatosságát, annak minden pávájával, bonyodalmas ívével és kissé ziháló szökőkútjával. Egy tucat fekvő nő bámult vissza rá közömbösen. Egy rejtett vonószenekar szövevényes klaccsi bhong zenét játszott.

— Nem vagyok halott — jelentette ki a lány. — Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék ilyesmire. Ráadásul, az én elképzelésem nem ilyen a paradicsomról — Kritikusan vizsgálgatta a heverő alakokat, és hozzátette. — Kíváncsi vagyok, ki csinálja a frizurájuk?

Egy kardhegy bökte meg véknyát, s a két fogoly nekivágott egy díszes ösvénynek, ami egy olajfákkal körbevett, kis, kupolás pavilonhoz vezetett. A lány savanyú arcot is vágott.

— Különben is, nem szeretem a sörbetet.

Széltoló nem fűzött ehhez kommentárt. Szorgosan vizsgálta saját lelki állapotát, s nem lett túl boldog annak látványától. Az a borzasztó érzése támadt, hogy szerelembe esett.

Biztos volt abban, hogy ennek minden tünetét produkálja. Megvoltak az izzadó tenyerek, a gyomorégés, annak általános érzete, hogy mellkasának bőre túl szoros gumiból van. Megvolt az az érzés is, valahányszor csak Conina megszólalt, hogy valaki izzó acélt önt a gerincébe.

Lepislogott a sztoikusan mellette baktató Poggyászra, s fölismerte a szimptómákat.

— Csak nem te is?!

Lehetséges, hogy csak a napfény játszott a Poggyász viharvert fedelén, de az sem kizárt, hogy egy szemvillanásnyi időre vörösebbnek látszott a szokásosnál.

Persze a tudákos körtefa kialakít egy hátborzongató lelki kapcsolatot a tulajdonosával… Széltoló fejét rázta. Mégis, ez megmagyarázná, hogy a darab miért nem hozza rendes komisz formáját.

— Nem fog összejönni — mondta. — Úgy értem, ő egy nő, te pedig egy, nos, te pedig egy… — elhallgatott. — Nos, akármi legyél is, mindenesetre fából vagy. Ez egyszerűen nem válhat be. Pletyka lenne belőle.

Megfordult, s szigorúan a mögötte lépdelő, feketébe öltözött őrökre meredt.

— Nem tudom, mit bámultok! — förmedt rájuk.

A Poggyász odaoldalgott Coninához, s olyan közelről követte, hogy a lány beleütötte bokáját.

— Tűnj a francba! — csattant föl, s újra belerúgott, ezúttal szándékosan.

Oly mértékben, amennyire a Poggyász képes kifejezésre juttatni érzelmeit, döbbent cserbenhagyottsággal nézett a nőre.

A pavilon előttük egy ékes, hagyma alakú kupola volt, telehintve drágakövekkel, s négy oszlop tartotta. Belseje főleg párnák tömkelegéből állt, amiken egy meglehetősen elhízott, középkorú férfiú hevert, három ifjú leányzó körében. A férfi aranyszállal átszőtt bíbor köntöst viselt, a nőszemélyek, amennyire Széltoló ki tudta venni, azt demonstrálták, hogy az ember elég sokat el tud érni hat apró serpenyőfedéllel és néhány jard függönytüllel, bár — megborzongott — nem igazán eleget.

A pasas láthatólag írt valamit. Fölpillantott rájuk.

— Föltételezem, nem tudnak egy jó rímet a „kedves”-re? — kérdezte nyűgösen.

Széltoló és Conina összenéztek.

— Nedves? — sugallta Széltoló. — Redves? Retkes? Tetves?

— Szedres? — indítványozta Conina.

A férfi habozott.

— A szedres eléggé tetszik nekem — mondta végül. — A szedresben komoly lehetőségek rejlenek. A szedres esetleg valóban meg fog felelni. Jut eszembe, húzzanak maguknak egy párnát. Igyanak egy kis sörbetet. Miért ácsorognak ott?

— Ezek miatt a kötelek miatt — válaszolta Conina.

— Allergiás vagyok a hideg acélra — felelte Széltoló.

— Hogy ez milyen unalmas! — panaszolta a kövér pasas, s tapsolt egyet, ám mivel ezt elképesztően fölgyűrűzött kézzel tette, az eredményül kapott hang nem annyira taps, mint inkább csörömpölés volt. Két őr szaporán előrelépett, s elvágta a kötelékeket, aztán az egész sereg elolvadt, bár Széltoló továbbra is erősen tudatában volt annak, hogy sötét szemek tucatjai figyelik őket a környező lombkoronákból. Az életösztöne azt mondta, hogy, bár látszólag egyedül van a pasival meg Coninával, bármely agresszív mozdulat részéről a világot hirtelen éles és fájó hellyé varázsolná. Megpróbált higgadtságot és tökéletes barátságosságot sugározni. Megpróbálta kitalálni, mit is mondhatna.

— Nos — kockáztatta meg, körbenézve a brokát faliszőnyegekre, a rubinokkal kirakott oszlopokra, és az aranyfiligrántól súlyos párnákra —, igazán csinosan rendezte be ezt a helyet. Ez… — valami megfelelő leírást kutatott elméjében —, nos, ez bizony eléggé ritka művészet, ihlet és csoda![18]

— Az ember törekszik az egyszerűségre — sóhajtotta a férfi, még mindig szorgosan, körmölve. — Miért vannak itt? Nem mintha nem lenne mindig élvezet olyanokkal találkozni, akik társaim a költészet múzsájának tanulmányozásában.

— Idehoztak minket — válaszolta Conina.

— Kardos férfiak — felelte Széltoló.

— A derék fickók igazán nagyon igyekeznek formában maradni. Szeretne egyet ebből?

Ujjával pattintott a lányok egyikének.

— Nem, ööö, most mindjárt — kezdte Széltoló, de a leányzó fölkapott egy tányért aranybarna rudacskákkal, s szemérmesen felé nyújtotta. Kivett egyet. Ízletes volt, egy afféle édes, ropogós zamat, árnyalatnyi mézzel. Kivett még kettőt.

— Elnézést — szólt Conina —, de ki maga? És hol vagyunk?

— A nevem Kerőzus, Al Khali Serifája — felelte a kövér fickó —, és ez itt az én Vadonom. Az ember megteszi, ami tőle telik.

Széltoló köhögni kezdett a mézrudacskával szájában.

— Csak nem Kerőzus, mint az „olyan gazdag, mint Kerőzus”-ban? — firtatta.

— Az drága jó apám volt. Én, az igazat megvallva, sokkalta gazdagabb vagyok. Amikor az embernek rengeteg a pénze, attól tartok, igen bajos az egyszerűség elérése. Az ember persze megteszi, ami tőle telik — sóhajtott egy nagyot.

— Megpróbálhatná elajándékozni — javasolta Conina.

A férfi ismét sóhajtott.

— Nem olyan könnyű, tudja. Nem, az embernek meg kell kísérelnie, hogy keveset kezdjen a sokkal.

— Nem, nem, figyeljen csak — mondta Széltoló, morzsákat frecsegve —, úgy értem, azt mondják, hogy minden, amit megérint arannyá változik, az istenek szerelmére.

— Az egy kissé kényessé teheti a vécére menést — jegyezte meg okosan Conina. — Bocsánat.

— Az ember hall ilyes történeteket magáról — bólintott Kerőzus, úgy téve, mintha nem hallotta volna a lány közbevetését. — Oly unalmas! Mintha a vagyon számítana! Az igazi kincsek az irodalom kincsesházában hevernek.

— Az a Kerőzus, akiről én hallottam — kezdte lassan Conina —, az a főnöke volt annak a, nos, az őrült gyilkosok bandájának. Az eredeti Orgyilkosokénak, akiket tengelyiránti Klaccsszerte rettegtek. Remélem, nem bántottam meg.

— Á, igen, drága jó apám — felelte ifjabb Kerőzus. — A hasisik. Minő újdonat gondolat![19] De nem igazán hatékony. Így inkább fölbéreltük a Haramiákat.

— Á! Az alliteráció végett — bólogatott beavatottan Conina.

Kerőzus hosszan ránézett.

— Nem — mondta azután lassan —, nem hinném. Azt gondolom, inkább azért a módért, ahogy belegyűrik az áldozat orrát az agyába. Rettenetes, igazán.

Fölkapta a pergament, amire korábban írt, és folytatta:

— Egy cerebrálisabb életet kutatok, ez az oka, amiért a városközpontot Vadonná alakíttattam. Oly sokkal hasznosabb a gondolatáramok szempontjából. Az ember megteszi, ami tőle telik. Fölolvashatnám maguknak legutolsó oeuvreöm?

— Öv? — lepődött meg Széltoló, aki nem igazán tudta mindezt követni.

Kerőzus előrelendített egy pufók kezet, s elszavalta a következőt:

Elhallgatott, s elgondolkozva forgatta tollát.

— Talán a szedres nem is olyan jó ötlet — közölte. — Most, hogy jobban megnézem…

Széltoló a manikűrözött lombozatra, gondosan elrendezett sziklákra, és a mindezt körülölelő magas falakra pillantott. A Kedvesek egyike rákacsintott.

— Ez egy Vadon? — hápogta.

— A tájépítő kertészeim az összes lényeges vonást beleépítették, úgy hiszem. Egy egész örökkévalóságot töltöttek a kanyar patakok[20] kielégítően kanyargóssá tételével. Megbízható forrásokból úgy értesültem, hogy egy vadon csipkézett nagyságok és döbbenetes természeti szépségek látványával rendelkezik.

— Meg skorpiókkal — egészítette ki Széltoló, kiszolgálva magát egy újabb mézrudaccsal.

— Arról nem tudok — felelte a költő. — A skorpió szerintem költőietlenül hangzik. Vadméz és sáska már inkább helyénvalónak tűnne a standard poétikai előírások szerint, bár nekem sosem sikerült kifejlesztenem az ízeltlábúak iránti hajlamot.

— Mindig úgy tudtam, hogy az a fajta sáska, amit az emberek a vadonokban esznek, az valami fa gyümölcse — jegyezte meg Conina. — Apám mindig azt mondta, hogy egész finom.

— Nem rovar? — kérdezte Kerőzus.

— Nem hinném.

A Serifa odabiccentett Széltolónak.

— Akkor akár meg is eheti az összeset — mondta. — Ocsmány, ropogós vackok, nem látom semmi értelmük.

— Nem óhajtok hálátlannak tűnni — szólalt meg Conina elnyomva Széltoló kétségbeesett hörgését. — De miért hozatott minket ide?

— Jó kérdés — Kerőzus bambán bámult a lányra néhány másodpercig, mintha megpróbálna visszaemlékezni, miért is voltak ott.

— Maga igazán feltűnően vonzó ifjú hölgy — jelentette ki végül. — Nem tud véletlenül cimbalmozni?

— Hány pengéje van a cimbalomnak? — firtatta Conina.

— Kár — sajnálkozott a Serifa —, külön importáltattam egyet.

— Apám megtanított szájharmonikán játszani — jelentette önként a lány.

Kerőzus ajkai hangtalanul mozogtak, míg végiggondolta az ötletet.

— Nem jó — csóválta fejét. — Nem skandálható. De azért nagyon köszönöm — Megint elgondolkodó tekintettel méregette. — Tudja, maga tényleg roppant bájos. Mondták már magának, hogy a nyaka elefántcsonttorony?

— Soha — felelte Conina.

— Kár — búsongott Kerőzus. Kotorászni kezdett a párnái közt, előhúzott egy csengettyűt, amivel csöngetett.

Némi idő elteltével egy magas, komor alak érkezett a pavilon mögül. Olyas valaki megjelenésével bírt, akinek észjárása képes minden erőfeszítés nélkül egy dugóhúzó mentén haladni, és volt egy bizonyos valami a szeme körül, amitől az átlagos veszett rágcsáló lábujjhegyen, elbátortalanodva lelépett volna.

Erre a pasasra, láthatja, akinek szeme van, keresztül-kasul rávésték a „Nagyvezír” bélyeget. Senki se tudott volna neki újat mondani özvegyek kijátszásáról, és befolyásolható ifjak bebörtönzéséről állítólagos kincsesbarlangokba. Ha piszkos munkára kerül a sor, valószínű, hogy ő írta a kézikönyvet, vagy, ami még valószínűbb, ő lopta valaki mástól.

Turbánt viselt, amiből kilógott egy hegyes kalap csúcsa. És persze hosszú, vékony bajsza is volt.

— Á, Ábrim — üdvözölte Kerőzus.

— Fenség?

— A Nagyvezírem — mutatta be a Serifa.

— …sejtettem… — motyogta magában Széltoló.

— Ezeket az embereket miért is hozattuk ide?

A vezír megpödörte bajuszát, valószínűleg még egy tucat ingatlanzálogjogot érvényesítve ezzel.

— A kalap, fenség — mondta. — A kalap, ha emlékezni méltóztatik.

— Á, igen. Lenyűgöző. Hová is tettük?

— Álljunk meg egy pillanatra — vetette közbe sietve Széltoló. — Ez a kalap… ez csak nem egy megviselt, csúcsos fejfedő rengeteg izével? Afféle csipkével meg izével, meg, meg… — habozott —, senki se próbálta meg föltenni, ugye?

— Félreérthetetlenül figyelmeztetett minket, hogy ne tegyük — felelte Kerőzus —, így hát Ábrim természetesen föltetette egy rabszolgával, aki azt mondta, hogy megfájdult tőle a feje.

— Azt is mondta nekünk, hogy hamarosan megérkeztek — egészítette ki a vezír, felületesen odabiccentve Széltolónak —, s ezért én… jobban mondva a Serifa úgy érezte, hogy esetleg többet is el tudnátok árulni erről a csodálatos készítményről?

Van egy felszólító módként ismeretes hangnem, ezt használta a vezír; a szavaihoz adott csekély él azt sugallta, hogy amennyiben nem tud meg többet a kalapról pillanatokon belül, különféle tevékenységek járnak a fejében, amiknek kapcsán egyéb szavak, mint például „vörösen izzó” meg „kések”, fognak fölmerülni. Persze, a Nagyvezírek mindig így beszélnek. Valószínűleg van valahol egy iskolájuk.

— Hű, nagyon örülök, hogy megtalálták — örült meg Széltoló. — Az a kalap gngngnh…

— Tessék? — szólt Ábrim, jelezve két lappangó őrnek, hogy lépjenek elő. — Nem értettem onnantól, hogy az ifjú hölgy — fejet hajtott Conina felé —, könyökével fülön ütött téged.

— Azt hiszem — közölte udvariasan, de határozottan Conina —, hogy jobban tenné, ha odavinne minket hozzá.

Öt perccel később, a Serifa kincstárában lévő nyugvóhelyéről, imígyen szólt a kalap: Na végre! Hol a francba' voltatok eddig?

Olyan időpontban, mint a mostani, amikor Széltoló és Conina valószínűleg hamarosan gyilkos támadás áldozatai lesznek, és Zseton mindjárt beszédet intéz az egybesereglett, rettegő varázslókhoz az árulás tárgykörében, és a Korong nemsokára mágikus diktatúra alá kerül, érdemes szóba hozni a költészet és ihlet témáját.

Például a Serifa a maga csecse Vadonocskájában épp most pörgette vissza versének oldalait, hogy átnézze azon sorokat, melyek így kezdődnek:

…és sóhajtott, mert a fehéren izzó sorok, melyek képzeletében lángoltak, valahogy sose sikeredtek olyanra, amilyenre akarta.

És tényleg, lehetetlen, hogy valaha is olyanná váljanak.

Sajnálatos, de az ilyesmi lépten-nyomon megesik.

Közismert, elfogadott tény szerte a multiverzum sokdimenziós világain, hogy az igazán jelentős fölfedezések többségét egyetlen röpke pillanat ihletének köszönhetjük. Persze, egy csomó fárasztó, aprólékos, előkészítő munka szükségeltetik először, de ami aztán eldönti a dolgot, az, mondjuk, egy hulló alma vagy gőzölgő teaforraló vagy a kád szélén kicsorduló víz látványa. Valami bekattan a megfigyelő agyában, s aztán minden a helyére kerül. Úgy tartja a közkeletű vélemény, hogy a DNS formája fölfedezését egy csigalépcső véletlen megpillantásának köszönheti — pont akkor, amikor a tudós elméje épp megfelelően fogékony hőfokon állt. Ha liftbe szállt volna, akkor a genetika egész tudománya nagyon más lenne.[22]

Erről általában azt gondolják, hogy valamiképp csodálatos. Nem az. Hanem tragikus. Az ihlet kicsiny részecskéi folyamatosan záporoznak a világegyetemben, úgy terjedve keresztül a legsűrűbb anyagon is, mint ahogy a neutrínó halad át egy vattacukor szénakazlon, s legtöbbjük nem ér célba.

Sőt, ami még rosszabb, a kellő cerebrális célpontba érkező többség a téves agyat találja el.

Például az ólomból készült fánk egy mérföld magas állványon bizarr álmát, ami a megfelelő elmében az elfojtott gravitációs áramfejlesztés (olcsó és kimeríthetetlen és egyáltalán nem környezetszennyező energiafajta, amit a kérdéses bolygó már évszázadok óta kutatott, s amelynek hiányában rettenetes és értelmetlen háborúskodásba sodródott) fölfedezésének katalizátora lehetett volna, végül egy apró és meghökkent kacsa álmodta meg.

Egy másik peches esetben a vadjácint mezőkön nyargaló hattyúfehér paripák ménesének látványa egy küszködő zeneszerzőt a híres Repdeső Isten Szvit megkomponálására indított volna, lelkek millióinak nyújtva segélyt és vigaszt, ha nem feküdt volna övsömörrel ágyában. Az ihlet ezért aztán egy közeli békának jutott, aki nem igazán volt abban a helyzetben, hogy ijesztően járuljon hozzá a szimfonikus költemények mezőnyéhez.

Számos civilizáció döbbent rá erre a felháborító pazarlásra, s különféle módszereket próbáltak ki ennek megakadályozására, melyek nagy része élvezetes, ám illegális kísérletekkel jár, s amik lényege az, hogy egzotikus füvészkedés vagy élesztőtartalmú termékek útján az elmét a megfelelő hullámhosszra hangolják. Azonban ez sosem működik igazán.

És így Kerőzus, aki az életről és filozófiáról szóló igencsak elegáns vers ötletéről álmodozott, na meg arról, hogy mindkettő mennyivel szebb a borospohár fenekén keresztül, teljességgel tehetetlennek bizonyult, hogy bármit is tegyen ennek megvalósítása érdekében, mert kábé annyi költői vénája volt, mint egy hiénának.

Hogy az istenek miért hagyják, hogy az ilyesmi továbbra is folytatódjék, az rejtély.

Igazából az ihlet felsziporkázása, ami ennek világos és pontos magyarázatához szükséges, már megesett, ám a befogadó lény — egy kis nőstény kékspinkó — sose tudta tisztázni a helyzetet, még jó néhány fáradságosan kódolt, tejesüvegek sztanioljára írt üzenettel sem. Különös egybeesésnek köszönhetően egy filozófus, aki már számos álmatlan éjszakát szentelt ugyanezen rejtélynek, azon a reggelen egy csodálatos, új ötlettel ébredt arra, hogy hogyan lehetne kiszedni a földi mogyorókat a madáretetőből.

Ami elég ügyesen átvezet minket a mágia témájához.

Messze kint a csillagközi űr sötét áramlataiban, egy árva ihletrészecske sodródik tudatlanul végzete felől, ami nem is baj, mert az a sorsa, hogy becsapódjék, órák kérdése az egész, Széltoló elméjének egy parányi darabkájába.

Ez bizony kemény dió, még akkor is az lett volna, ha Széltoló alkotóközpontja elfogadható méretű lett volna, ám a részecske karmája azt a feladatot mérte rá, hogy találjon el egy mozgó, töppedt mazsola nagyságú célpontot több száz fényév messzeségéből. Az élet nagyon nehéz tud lenni egy piciny szubatomi részecske részére egy hatalmasan óriási univerzumban.

Viszont ha sikerül neki, akkor Széltolónak támadni fog egy komoly, mélyenszántó gondolata. Ha nem, akkor egy közeli téglának lesz fontos intuíciója, s szegényke abszolút nincs arra berendezkedve, hogy bármit is kezdjen vele.

A Serifa palotája, melyet a legenda Rhoxie néven ismer, elfoglalta Al Khali központjának nagy részét, már amit nem foglalt el a vadon. A Kerőzussal kapcsolatos legtöbb dolog mitikus hírnévre tett szert, és a boltíves, kupolás, sok oszlopos palotáról azt beszélték, hogy több terme van, mint amennyit egy ember meg tudna számolni. Széltolónak fogalma se volt, hányas számúban tartózkodik éppen.

— Varázslatos, nemdebár? — kérdezte Ábrim, a vezír. Széltoló bordái közé döfött. — Te vagy a varázsló. Mondd meg, mire képes.

— Honnan tudod, hogy varázsló vagyok? — firtatta kétségbeesetten Széltoló.

— Rá van írva a kalapodra — mutatta ki a vezír.

— Á!

— Meg rajta voltál a hajón kalapostul. Az embereim láttak.

— A Serifa rabszolgavadászokat fogad szolgálatába? — csattant föl Conina. — Ez nem hangzik nagyon egyszerűnek!

— Ó, én fogadtam föl a rabszolga-kereskedőket. Végül is, én vagyok a vezír — közölte Ábrim. — Az ilyesmit egyenesen elvárják tőlem.

Elgondolkozva nézegette a lányt, aztán odabiccentett két őrnek.

— A jelenlegi Serifa eléggé irodalmi nézeteiben — mondta. — Én viszont nem. Vigyétek a nőt a szerájba, noha — szemét forgatta, s ingerülten sóhajtott — biztos vagyok benne, hogy az ott rá váró sors pusztán unalom, és, esetleg, torokfájás.

Visszafordult Széltolóhoz.

— Ne szólj semmit! — figyelmeztette. — Ne mozdítsd a kezed! Meg se próbálkozz bármiféle váratlan varázsbravúrokkal! Különleges és nagy erejű amulettek védelmeznek engem.

— Na, álljunk csak meg egy pillanatra… — kezdte Széltoló, és Conina így szólt:

— Rendben. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy néz ki egy hárem.

Széltoló szája hosszasan tátogott, de nem jött belőle hang. Végül sikerült kinyögnie:

— Valóban?

A lány odaintett neki szemöldökével. Valószínűleg valamiféle jelzés lehetetett. Széltoló úgy érezte, meg kellene értse, de lénye legmélyén sajátságos indulatok pezsdültek. Nem tették őt ténylegesen bátorrá, de fölbőszítették. Fölgyorsítva, a fejében játszódó párbeszéd körülbelül így hangzott volna:

Örrgh.

Ki az?

A lelkiismereted. Rettenetesen érzem magam. Odasüss, elvezetik őt a hárembe!

Inkább őt, mint engem, gondolta Széltoló, de túlzott meggyőződés nélkül.

Csinálj már valamit!

Túl sok az őr! Meg fognak ölni!

Na és akkor mi van, ha megölnek? Az még nem a világ vége!

De számomra igen, gondolta komoran Széltoló.

Csak gondolj arra, hogy milyen büszke leszel rá következő életedben…

Figyelj, kuss legyen, jó? Már éppen elegem van magamból.

Ábrim odalépett Széltolóhoz, s fürkészően pillantott rá.

— Kihez beszélsz? — érdeklődött.

— Figyelmeztetlek — válaszolta Széltoló összeszorított fogakkal —, hogy van nekem ez a mágikus ládám lábakkal, ami abszolúte könyörtelen a támadókkal, egyetlen szót szólok és…

— Imponál ez nekem! — mondta Ábrim. — Láthatatlan is?

Széltoló megkockáztatott egy pillantást a háta mögé.

— Biztos vagyok abban, hogy még megvolt, amikor bejöttünk — szólt, s megrogyott a válla.

Tévedés lenne azt állítani, hogy a Poggyász seholsem volt látható. Valahol bizonyosan látható volt, csak az a hely nem Széltoló közelségében volt föllelhető.

Ábrim lassan, bajszát pedergetve, körbesétálta az asztalt, amin a kalap ücsörgött.

— Még egyszer — kezdte —, utoljára megkérlek: ez egy hatalommal bíró készítmény, ezt érzékelem, hát el kell áruld nekem, hogy mire képes.

— Miért nem tőle kérdezed? — firtatta Széltoló.

— Nem hajlandó megmondani nekem.

— Nos, miért akarod tudni?

Ábrim nevetett. Nevetésének nem volt valami kellemes csengése. Úgy hangzott, mintha elmagyaráztatta volna magának, milyen egy nevetés, valószínűleg lassan és többször is, de tulajdonképpen még sosem hallott senkit tényleg kacagni.

— Varázsló vagy — jelentette ki. — A varázslóság pedig a hatalomról szól. Én magam is érdeklődöm a mágia iránt. Van hozzá tehetségem, tudod — A vezír mereven kihúzta magát. — Ó, igen. De nem vettek föl a te Egyetemedre. Azt mondták, ingatag az elmeállapotom, el tudod ezt hinni?

— Nem — felelte az igazsághoz híven Széltoló. Neki mindig is úgy tűnt, hogy a Láthatatlanon a legtöbb mágusnak nincs ki az összes kereke, és ami van, az épp elég labilis. Szemlátomást Ábrimot is varázslónak való anyagból gyúrták.

Ábrim bátorítóan mosolygott rá.

Széltoló oldalvást a kalapra pislantott. Az nem szólt semmit. Visszanézett a vezírre. Ha az a nevetés vészjóslónak látszott is korábban, ettől a mosolytól rögvest olyan mindennapinak tűnt, mint a madárcsicsergés. Úgy nézett ki, mint amit a vezír grafikonoktól lesett el.

— Megvadult lovakkal se fogod kiszedni belőlem semmiképp — jelentette ki.

— Á! — bólintott a vezír. — Egy kihívás — Odaintette a legközelebbi őrt.

— Vannak megvadult lovak istállóinkban?

— Akad néhány meglehetősen dühös, főnök.

— Bőszítsetek föl négyet közülük, s vigyétek őket a fordulatiránti udvarba. Ó, és hozzatok oda több darab láncot.

— Máris, főnök.

— Ümm. Figyelj csak — szólalt meg Széltoló.

— Igen? — fordult hozzá Ábrim.

— Nos, ha így fogalmazol…

— Ki akarsz lyukadni valahova?

— Ez az Arkrektor kalapja, ha már annyira tudni szeretnéd — árulta el Széltoló. — A varázslóság szimbóluma.

— Hatalmas?

Széltoló megborzongott.

— Nagyon — ismerte el.

— Miért nevezik az Arkrektor kalapjának?

— Az Arkrektor a legrangidősebb varázsló, tudod. A vezér. De, figyelj csak…

Ábrim fölkapta a kalapot, s körbe-körbe forgatta kezében.

— Ez itt, az is mondhatnánk, a hivatal jelképe?

— Abszolúte, de figyelj csak, ha fölteszed, jobb, ha figyelmeztetlek…

Hallgass.

Ábrim hátraugrott, a kalap a földre pottyant.

A varázsló nem tud semmit. Küldd el. Nekünk tárgyalnunk kell.

A vezír lebámult a kalapon körbe csillogó oktarinokra.

— Tárgyaljak? Egy ruházkodási kellékkel?

Sok mindent tudok fölajánlani, a megfelelő fejen.

Széltolóban meghűlt a vér. Már korábban utaltunk rá, hogy azzal a fajta veszélyt kiszimatoló ösztönnel rendelkezik, ami általában csak bizonyos apró rágcsálókban lelhető föl, és ez jelenleg dörömbölt a koponyája oldalán, mert meg szerette volna kísérelni a menekülést és az elrejtőzést valahol.

— Ne hallgass rá! — kiáltotta.

Tégy föl, szólt a kalap csábítóan, olyan ősrégi hangon, ami úgy hangzott, mintha a beszélőnek nemezzel lenne tele a szája.

Ha tényleg létezett iskola a vezíreknek, Ábrim osztályelsőként futott volna be karriert.

— Először beszélni fogunk — mondta. Fejével intett az őröknek, s Széltolóra mutatott.

— Vigyétek s hajítsátok a póktartályba! — parancsolta.

— Ne, csak ne pókokat mindennek a tetejébe! — nyögte Széltoló.

Az őrség kapitánya előlépett, s tiszteletteljesen homlokához érintette kézhátát.

— Kifogytunk a pókokból, főnök — jelentette.

— Ó! — a vezír egy másodperc töredékéig üresen meredt maga elé. — Ebben az esetben zárjátok a tigrisketrecbe.

A testőr tétovázott, miközben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a váratlan nyöszörgés kitörését maga mellett.

— A tigris betegeskedik, főnök. Oda-vissza, ide-oda egész éjszaka.

— Akkor vessétek ezt a siránkozó gyávát az örök tűz tárnájába!

A két őr összenézett Széltoló feje fölött, aki időközben térdre rogyott.

— Á. Ahhoz kellett volna egy előzetes értesítés, főnök…

— …hogy beizzítsuk újra, vagy valami.

A vezír ökle keményen az asztalra csapott. Az őrkapitány borzasztóan fölélénkült.

— De ott van a kígyóverem, főnök — hadarta. A többi őr bólintott. Végszükségben mindig ott van a kígyóverem.

Négy fej fordult Széltoló felé, aki fölállt, s lesöpörte a homokot térdéről.

— Hogyan viszonyulsz a kígyókhoz? — faggatta az őrök egyike.

— Kígyók? Nem különösebben kedvelem a kígyókat…

— A kígyóverem — biccentett Ábrim.

— Igenis. A kígyóverem — értettek egyet az őrök.

— …úgy értem, egyes kígyók egész rendesek… — folytatta Széltoló, amikor két őr könyökénél fogva megragadta.

Valójában csak egy roppant óvatos kígyó lakott a veremben, ami az árnyékban maradt megátalkodottan összetekerve, s gyanakvóan leste Széltolót, esetleg azért, mert a varázsló egy mongúzra emlékeztette.

— Szia! — szólalt meg végül. — Varázsló vagy?

A kígyódialógusok kezdését tekintve ez határozott fejlődést mutatott a szokásos „ssz”-ekből álló sorhoz képest, de Széltoló eléggé el volt keseredve ahhoz, hogy ne pazaroljon időt a tűnődésre, s egyszerűen így válaszolt:

— Rajta van a kalapomon, mi az, nem tudsz olvasni?

— Tizenhét nyelven, valójában. Egyedül tanultam meg mindet.

— Tényleg?

— Levelező kurzusokon. De persze megpróbálok nem olvasni. Nem passzol a karakteremhez.

— Fölteszem, nemigen — Határozottan ez volt a legkulturáltabb kígyóhang, amit Széltoló valaha is hallott.

— Ugyanez a helyzet a hangommal, attól tartok — tette hozzá a kígyó. — Igazán nem lenne szabad veled beszélgessek. Mindenesetre nem így. Föltételezem, esetleg dörmöghetnék egy kicsit. Igazából azt hiszem, hogy valójában meg kéne próbálnom megölni téged.

— Az én erőm fura és szokatlan — jelentette ki Széltoló. Ez elég korrekt, gondolta, egy csaknem totális képtelenség a mágia bármely formájának elsajátítására igenis meglehetősen szokatlan egy varázsló esetében, meg különben is, az nem számít, ha az ember hazudik egy kígyónak.

— Hű! Nos, akkor úgy vélem, hogy nem leszel itt sokáig.

— Hmmm?

— Úgy vélem, hogy akkor bármely pillanatban úgy kilevitálsz innen, mint a huzat.

Széltoló fölnézett a kígyóverem tizenöt láb mély falaira, s megdörgölte horzsolásait.

— Lehetséges — mondta óvatosan.

— Ebben az esetben, nem vinnél engem is magaddal, esetleg?

— Eh?

— Tudom, nagy kérés, de ez a verem, nos, hát ez maga a pokol.

— Vigyelek téged is? De hát te kígyó vagy, ez itt a te vermed. Az az alapeszme, hogy te itt maradsz, és az emberek idejönnek hozzád. Úgy értem, én tudom, hogy megy ez.

A kígyó mögül kibontakozott egy árnyék, és fölállt.

— Nagyon nem szép dolog ilyesmiket mondani valakiről — mondta.

Az alak előrelépett, bele egy fénytócsába.

Fiatal fickó volt, magasabb, mint Széltoló. Azaz Széltoló épp üldögélt, de a fiú akkor is magasabb lett volna nála, ha történetesen állt volna.

Ha azt mondanánk, hogy vékony volt, elmulasztanánk egy tökéletes alkalmat a „girhes” szó használatára. Úgy nézett ki, mintha főként kenyérpirító-rácsok és nyugágyak szerepeltek volna az ősei közt, s az ok, amitől ez oly nyilvánvaló volt, az öltözékében rejlett.

Széltoló újra megszemlélte.

Már először is igaza volt.

A sima hajú alak előtte a barbár hősök számára gyakorlatilag hagyományosnak mondható szerelést viselte — néhány szegecsekkel kivert bőrszíjat, nagy, prémes csizmát, egy kis bőrszatyrot, meg libabőrt. Ebben nem volt semmi szokatlan, húsznál is több hasonlóan öltözött kalandort lehetett látni Ankh-Morpork bármely utcáján, kivéve, hogy az ember sose látott még egy olyat, akin…

A fiatalember követte a varázsló pillantását, lenézett, és vállat vont.

— Nem tehetek róla — közölte. — Megígértem a mamámnak.

— Gyapjú alsónemű?

Azon az éjszakán különös dolgok estek meg Al Khaliban. Volt egy bizonyos, a tenger felől beáramló ezüstösség, ami elképesztette a városi csillagászokat, de nem ez volt a legfurább. Voltak kicsiny nyersmágia szikrák, amik kicsaptak minden éles szegletről, akár az elektrosztatikus kisülések, de nem ez volt a legfurább.

A legfurább dolog besétált egy kocsmába a város peremén, ahol az örökös szél befújja a sivatag szagát minden beüvegezetlen ablakon, és leült a padló közepén.

A jelenlevők egy ideig figyelték, sivatagi orakh-kal ízesített kávéjukat hörpölve. Az orakh, amit kaktusznedvből és skorpióméregből állítanak elő, egyike az univerzum legártalmasabb szeszes italainak, de a sivatagi nomádok nem részegítő hatásáért isszák. Azért használják, mert szükségük van arra, hogy valami mérsékelje a klaccsi kávé következményét.

Nem azért, mert ez a kávé alkalmas akár háztetők vízhatlanítására. Nem azért, mert úgy megy át az iskolázatlan gyomron, mint egy izzó labda az olvadt vajon. Amit okoz, az ennél rosszabb.

Knurddá tesz.[23]

A sivatag fiai gyanakodva pislogtak gyűszűnyi kávéscsészéikbe, s eltűnődtek, vajon nem vitték-e túlzásba az orakhot. Vajon mindnyájan ugyanazt látják? Nagy hülyeség lenne megjegyzést tenni rá? Az ilyen dolgok miatt aggódnia kell az embernek, már ha bármiféle hitelességet fönn óhajt tartani úgy, mint a mélysivatag acélos szemű fia. Reszkető ujjal rámutatni, és azt mondani „Hé, odasüss, most sétált be egy doboz piciny lábak százain, hát nem bámulatos!” valószínűleg a macsóság borzalmas és, esetleg, végzetes hiányát árulná el.

Az italozók megpróbálták elkerülni egymás tekintetét, még akkor is, amikor a Poggyász odasiklott a szemben lévő falhoz támasztott orakh-os korsók sorához. A Poggyász olyan módon tudott egy helyben állni, ami valamiképp még rettenetesebb volt, mint azt látni, hogy képes mozogni.

Végül a vendégek egyike megszólalt:

— Szerintem egy italt akar.

Hosszú csönd támadt, aztán a többiek egyike azt mondta, mégpedig a döntő lépést tevő sakknagymester precizitásával:

— Mi akar egy italt?

Az ivók maradéka rezzenetlen bámult bele a poharába.

Egy ideig nem hallatszott más hang, csak egy gekkó lépteinek plopp-ploppolása, át az izzadó mennyezeten.

Az első iszákos így szólt:

— A démonra, amely épp most mozdult mögéd, utaltam az előbb, ó, homokdűnék barátja.

A Minden Vádik Leghidegvérűbb Férfiúja cím jelenlegi birtokosa üvegesen mosolygott egész addig, míg valami meg nem cibálta köntösét. A mosoly maradt, ahol volt, de úgy tűnt, hogy az arca többi része nem kíván érintkezni vele.

A Poggyászt szerelmi csalódás érte, és arra törekedett, amire bármely józan eszű személy ilyen körülmények között, azaz a berúgásra. Nem volt se pénze se módja, hogy elmondja, mit is akar, ám a Poggyásznak valahogy sose okozott igazán gondot, hogy megértesse magát.

A kocsmáros egy roppant hosszú magányos éjszakát töltött el az orakh csészébe töltögetésével, mielőtt a Poggyász, meglehetősen bizonytalan léptekkel, távozott az egyik falon keresztül.

A sivatag csöndes volt. Általában nem szokott az lenni. Rendes körülmények között tücsökcirpeléstől, szúnyogdöngicséléstől s a hűlő homok fölött tovasikló, vadászó szárnyak susogásától volt zajosan eleven. Ám ezen az éjjelen a tucatnyi sátrat bontó, most rögtön valahová máshová kívánkozó nomád tömör, szorgos csöndjétől volt csöndes.

— Megígértem a mamámnak — mondta a fiú. — Tudod, könnyen megfázom.

— Talán ha esetleg valamivel több, nos, ruhát vennél föl magadra?

— Ó, azt nem tehetem. Muszáj hordani az összes bőrgúnyát.

— Nem mondanám összesnek — jegyezte meg Széltoló. — Egyszerűen nincs annyi belőle, hogy összesnek lehessen hívni. Miért kell ezt hordanod?

— Természetesen azért, hogy az emberek tudják, hogy én egy barbár hős vagyok.

Széltoló hátát a kígyóverem bűzös falának vetette, és rámeredt a fiúra. Két főtt szőlőszemhez hasonló szemet látott, kócos vörös hajat, meg egy arcot, ami a természetes szeplők és a pattanások rettentő támadóserege közötti csatatér volt.

Széltoló tulajdonképpen meglehetősen élvezte az ilyen alkalmakat. Ezek meggyőzték őt arról, hogy nem őrült, mert ha őrült lenne, akkor egyáltalán nem maradna arra szó, hogy leírhassa azokat az embereket, akikkel összefut.

— Barbár hős — morogta.

— Ez rendben van, nem? Ez az egész bőrcucc jó sokba került.

— Igen, de figyelj… hogy hívnak, kölök?

— Ince…

— Tudod, Ince…

— Ince, a Pusztító — tette hozzá Ince.

— Tudod, Ince…

— …a Pusztító…

— Na jó, a Pusztító… — mondta Széltoló kétségbeesetten.

— …Herbadt, az Élelmiszerkereskedő fia…

— Mi?!

— Muszáj, hogy valakinek a fia legyél — magyarázta Ince. — Azt mondja itt valahol… — Félig elfordult, lázasan kotorászott egy mocskos szőriszákban, s végül előhúzott egy vékonyka, szakadt, piszkos könyvet.

— Van itt benne egy rész a neved megválasztásáról — motyogta.

— Hát akkor hogy történt, hogy ebben a veremben végezted?

— Lopni szándékoztam a Kerőzus kincsesházából, de rám jött egy asztmaroham — válaszolta Ince még mindig a recsegő lapok közt bogarászva.

Széltoló lenézett a kígyóra, ami még mindig megpróbált kitérni mindenki útjából. Jó élete volt itt a veremben, s fölismerte a bajt, mikor látta. Nem állt szándékában, hogy bárkinek is bármilyen problémát okozzon. Egyenesen visszabámult Széltolóra, és vállat vont, ami igazán rendkívüli teljesítmény egy hüllőtől, aminek nincs válla.

— Mióta vagy barbár hős?

— Csak most kezdtem. Tudod, mindig is az akartam lenni, és azt gondoltam, hogy majd belejövök menet közben — Ince rövidlátóan meresztgette szemét Széltolóra. — Ez így oké, nem?

— Mindenki állítja, hogy ádáz egy élet barbár hősnek lenni — ajánlotta föl önként bölcsességét Széltoló.

— Gondoltál már arra, hogy milyen lehet zöldséget árulni az elkövetkező ötven évben? — morogta sötéten Ince.

Széltoló belegondolt.

— Beleértve a salátát is? — érdeklődött.

— Ó, hogyne — válaszolta Ince visszalökve a rejtélyes könyvet zsákjába. Aztán koncentrált figyelmet kezdett szentelni a verem falainak.

Széltoló fölsóhajtott. Szerette a salátát. A saláta olyan hihetetlenül untató. Hosszú éveket töltött az unalom keresésével, de sosem talált rá. Épp, amikor már kezdte azt hinni, hogy elérhető közelségbe került, az élete váratlanul tele lett csaknem végzetes érdekességgel. A gondolat, hogy valaki képes önként föladni ötvenévnyi unalom lehetőségét, egész elgyöngítette. Ötven év kilátásával magam előtt, gondolta, egész egy művészeti forma státusáig tudnám fölmagasztalni az unatkozást. Se vége, se hossza nem lenne azoknak a dolgoknak, amiket nem csinálnék.

— Ismersz lámpabél vicceket? — kérdezte kényelmesen letelepedve a homokra.

— Nem hinném — felelte udvariasan Ince, s megkocogtatott egy kőtáblát.

— Én sok százat tudok. Mind nagyon mulatságos. Például, tudod, hogy hány troll kell egy lámpabél kicseréléséhez?

— Ez a kő mozog — mondta Ince. — Nézd csak, ez afféle ajtó. Légy szíves, segíts nekem.

Lelkesen löködte, bicepsze úgy állt ki a karján, mint egy borsószem a ceruzán.

— Úgy vélem, valami titkos átjáró — tette hozzá. — Gyere, varázsolj egy csöppet, jó? Beragadt.

— Nem akarod hallani a vicc végét? — firtatta Széltoló sértődött hangon. Idelenn meleg volt meg száraz, semmi közvetlen veszély nem fenyegetett, eltekintve a kígyótól, ami megpróbált szerényen meghúzódni. Némely embernek semmi sem elég jó.

— Azt hiszem, e pillanatban nem — válaszolta Ince. — Azt hiszem, jobban örülnék egy kevés mágikus segítségnek.

— Nem vagyok valami nagyon jó benne — közölte Széltoló. — Tudod, sose kapiskáltam, a varázslás azért több mint kinyújtott ujjal rábökni, és azt mondani „Kezám…”

Olyan hang hallatszott, mint amikor egy vaskos oktarinvillám belecsap egy súlyos sziklatáblába, s ezernyi köpködő, fehéren izzó srapnellá robbantja, és nem csoda.

Némi idő elteltével Ince lassan lábra állt, ütemesen oltogatva az apró tüzeket atlétatrikóján.

— Igen — szólalt meg annak a hangján, aki eltökélte, hogy nem veszti el önuralmát. — Nos. Nagyszerű. És most hagyjuk, hogy kicsit lehűljön, jó? És aztán mi, aztán mi, akár el is mehetünk.

Köszörülgette a torkát egy darabig.

— Nnh — mondta Széltoló. Mereven fixírozta az ujja hegyét, kartávolságra eltartva magától olyan módon, ami azt sugallta, hogy roppant elkeserítőnek tartja karja váratlanul fölfedezett rövidségét.

Ince bekukucskált a parázsló lyukba.

— Úgy néz ki, hogy valami terembe nyílik — jelentette.

— Nnh.

— Csak utánad — udvariaskodott Ince, s gyöngéden meglökte Széltolót.

A varázsló előrebotorkált, beverte fejét a sziklába, észre se vette, aztán visszapattant, egyenesen a lyukba.

Ince megveregette a falat, s összeráncolta szemöldökét.

— Érzel valamit? — érdeklődött. — Szokása a sziklának a remegés?

— Nnh.

— Jól vagy?

— Nnh.

Ince a kövekre fektette fülét.

— Nagyon furcsa zajt hallok — közölte. — Afféle zümmögést.

Egy kevéske por szabaddá rázta magát a habarcsból feje fölött, s lelebegett.

Aztán két lényegesen nehezebb kő táncolta magát szabaddá a veremfalakból, és lehuppant a homokba.

Széltoló már az alagútban tántorgott előre, kis, megdöbbent hangokat adva ki, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a köveket, amik csak néhány hüvelykkel hibázták, illetve egyes esetekben, néhány kilóval találták el.

Ha olyan állapotban lett volna, hogy észleli, akkor tudta volna, mi történik. A levegőnek olajos volt a tapintása, a szaga meg olyan, mint az égő bádogé. Halovány szivárvány vonta be vékony hártyájával az összes felületet. Egy mágiakitörés volt keletkezőben, valahol nagyon közel hozzájuk, méghozzá óriási nagy, ami megpróbálta földelni magát.

Egy könnyen elérhető, célszerű varázsló, még az olyan alkalmatlan is, mint Széltoló, úgy állt ki, mint egy réz világítótorony.

Ince tévelygett elő a morajló, perzselő porfelhőből, s ütközött bele az oktarin fényudvarral körbevett, álldogáló mágusba az újabb barlangban.

Széltoló rettenetesen nézett ki. Kerőzus valószínűleg lejegyezte volna szikrázó szemét és szálldosó haját.

Úgy nézett ki, mint aki épp most evett meg egy maroknyi tobozmirigyet, amit aztán leöblített egy pint adrenokrómmal. Olyan magasröptűnek látszott, hogy az interkontinentális tévéadás róla verődhetett volna vissza.

Minden egyes hajszála égnek állt és kis szikrákat bocsátott ki. Még a bőre is azt a benyomást keltette, hogy megpróbál elszabadulni tőle. A szeme szemlátomást vízszintesen forgott; amikor kinyitotta száját, borsmentaszikrák villantak fogán. Ahova lépett, ott megolvadt a kő vagy füleket növesztett vagy valami apróvá meg pikkelyessé meg bíborszínűvé változott, s elröppent.

— Hé — szólt Ince —, jól vagy?

— Nnh — válaszolta Széltoló, s a szótag egy nagy fánkká változott át.

— Nem úgy nézel ki, mint aki jól van — jegyezte meg Ince azzal, amit az adott körülmények között szokatlan éleslátásnak nevezhetnénk.

— Nnh.

— Miért nem próbálsz meg kiszabadítani minket innen? — tette hozzá Ince, s bölcsen hasra vetette magát a földön.

Széltoló bólintott, mint egy báb, s mágiával töltött ujjával a mennyezetre mutatott, ami elolvadt, mint jég a hegesztőpisztoly alatt.

A morajlás folytatódott, szétsugározta nyugtalanító frekvenciáját az egész palotában. Közismert tény, hogy bizonyos hullámhosszak képesek pánikot kelteni, más hullámhosszak kínos önkéntelen vizelést okoznak, de a rázkódó szikla azon a frekvencián rezonált, amitől a valóság olvad el s folyik ki a sarkokon.

Ince szemlélgette egy darabig a csöpögő mennyezetet, majd óvatosan belekóstolt.

— Kissé meszes a citrussodó — nyilatkozta, majd hozzátette. — Fölteszem, semmi remény lépcsőkre, vagy igen?

Még több tűz csapott ki Széltoló elbűvölt ujjaiból, egy csaknem tökéletes mozgólépcsővé fuzionálva, kivéve, hogy talán nem akad egyetlen más mozgólépcső sem az univerzumban, amit aligátorbőr borit.

Ince megragadta a lágyan pörgő varázslót, és a lépcsőre ugrott.

Szerencsésen elérték a tetejét, mielőtt, nagy hirtelenséggel, megszűnt a varázslat.

A palota közepéből kihajtva, széttörve a tetőket, mint valami ősi járdán keresztül törő gomba, egy fehér torony meredezett Al Khali minden épületénél magasabbra.

Hatalmas kétszárnyú ajtó nyílt az alján, és abból, úgy lépdelve, mintha övék lenne a hely, egy tucat varázsló emelkedett elő. Széltoló azt gondolta, hogy fölismer néhány arcot, arcokat, amiket régebben bizonytalanul dadogni látott az előadótermekben vagy nyájasan rábámészkodni az Egyetemi ingatlanok világára. Ezeket az arcokat nem a gonoszságra tervezték. Az egész bandában nem akadt egyetlen agyar sem. De volt valami olyan közös nevező az arckifejezésükben, ami egy körültekintő személyt képes lett volna halálra rémíteni.

Ince visszahúzódott egy célszerű fal mögé. Azon kapta magát, hogy Széltoló aggodalmas szemébe bámul.

— Hej, ez varázslat!

— Tudom — felelte Széltoló. — Ez helytelen!

Ince fölnézett a csillogó toronyra.

— De…

— Helytelennek érződik — jelentette ki Széltoló. — Ne kérdezd, miért.

A Serifa őrei közül féltucatnyi robbant ki egy boltíves ajtónyílásból, s a varázslók felé vetődtek, hanyatt-homlok támadásuk kísérteties csatahallgatásuk tette még baljóslatúbbá. Egy pillanatra fölszikráztak kardjaik a napsütésben, aztán két mágus megfordult, kinyújtotta kezét, és…

Ince inkább másfelé nézett.

— Örrgh — mondta.

Néhány görbe szablya pottyant a kockakövekre.

— Azt hiszem, nekünk most nagyon halkan el kéne innen osonnunk — szólt Széltoló.

— De hát nem láttad, hogy mivé változtatták őket?

— Halottakká — közölte Széltoló. — Tudom. Csak nem akarok rágondolni.

Ince azt gondolta, hogy ő sosem lesz képes nem gondolni rá, különösen szeles éjszakákon hajnali három körül. Az a lényege a mágia általi halálnak, hogy sokkal, de sokkal leleményesebb, mint, mondjuk, az acél; mindenféle érdekes új módja adódik a meghalásnak, és a fiú nem tudta kiverni fejéből az alakokat, amiket egy szempillantásra látott, mielőtt az oktarin tűzár könyörületesen elöntötte őket.

— Nem hittem volna, hogy a varázslók ilyenek — mondta, miközben végignyargaltak egy sikátoron. — Azt hittem, hogy sokkal, nos, sokkal inkább hülyék, mint vészesek. Valahogy nevetséges fickók.

— Hát akkor nevess egy jót ezen — motyogta Széltoló.

— De ők csak úgy megölték az őröket, anélkül, hogy…

— Bárcsak abbahagynád! Én is éppen olyan jól láttam, mint te.

Ince visszahúzódott. Szeme elkeskenyedett.

— Te is varázsló vagy — vádolta.

— Nem az a fajta vagyok — válaszolta kurtán Széltoló.

— Akkor milyen fajta vagy?

— A nem-gyilkoló típus.

— Az a mód, ahogy rájuk néztek, mintha az egész egyáltalán nem számítana… — folytatta Ince, fejét rázva. — Az volt a legrosszabb.

— Igen.

Széltoló, mint egy farönköt, súlyosan ejtette ezt az egyetlen szót Ince gondolatmenete elé. A fiú megborzongott, de legalább végre elhallgatott. Széltoló ténylegesen elkezdte sajnálni, ami roppant szokatlan dolog volt — általában úgy érezte, hogy saját magának van szüksége minden együttérzésére.

— Ez volt az első alkalom, amikor szemed láttára öltek meg valakit? — kérdezte.

— Igen.

— Pontosan mióta vagy barbár hős?

— Ööö. Milyen évet írunk?

Széltoló bekukucskált egy sarkon, de azokat a népeket, akik még függőlegesen maradtak errefelé, túlságosan elfoglalta a pánikba esés ahhoz, hogy törődjenek velük.

— Olyan sokáig voltál az úton? — jegyezte meg halkan. — Elvesztetted az idő fonalát? Tudom, hogy van ez. Ez a Hiéna Éve.

— Ó! Ebben az esetben körülbelül… — Ince ajka hang nélkül mozdult —, körülbelül három napja. Figyelj — tette hozzá gyorsan —, hogyan képesek az emberek így gyilkolni? Anélkül, hogy egyáltalán fontolóra vennék?

— Nem tudom — felelte Széltoló olyan hangon, ami azt sugallta, hogy ő fontolóra vette a dolgot.

— Úgy értem, még akkor is, amikor a vezír a kígyóverembe vettetett, úgy nézett ki, hogy legalább érdekli a dolog.

— Az jó. Mindenkinek érdeklődnie kéne valami iránt.

— Úgy értem, még nevetett is!

— Á! Humorérzéke is van.

Széltoló érezte, hogy ugyanazzal a kristálytisztasággal képes előrelátni jövőjét, amivel a szirtről lezuhant férfi látja a földet, és eléggé ugyanazon okból. Így amikor Ince azt mondta: „Csak odamutattak az ujjukkal anélkül, hogy legalább…”, Széltoló fölcsattant:

— Hallgass már el! Mit gondolsz, én mit érzek? Én is varázsló vagyok!

— Igen, nos, neked biztos nem is esik bajod — morogta Ince.

Nem volt valami erős ütés, mert még dührohamában is csak olyan izmai voltak Széltolónak, mint a tápfókának, de oldalt találta el Ince fejét, s eldöntötte őt, sokkal inkább a meglepetés súlyával, mint a benne rejlő energiával.

— Igen, tényleg varázsló vagyok — sziszegte Széltoló. — Egy varázsló, aki nem jeleskedik a mágiában! Sikerült ez idáig túlélnem mindent azzal, hogy nem voltam elég fontos ahhoz, hogy megöljenek! És amikor minden varázslót gyűlölnek és rettegnek, mit gondolsz, pontosan meddig fogok élni?

— Ez nevetséges!

Széltoló akkor se hökkenhetett volna jobban meg, ha Ince megüti.

— Mi?

— Idióta! Semmi mást nem kell tenned, csak levetned azt a hülye köntöst meg megszabadulnod attól az ostoba kalaptól, és soha, senki nem fogja tudni, hogy varázsló vagy!

Széltoló szája néhányat tátogott, roppant élethű benyomását keltve egy aranyhalnak, ami épp a dzsiggelés koncepciójának fölfogásával próbálkozik.

— Ne viseljem többé a köntöst? — nyögte.

— Pontosan. Azok a csiricsáré flitterek meg izék tuti áruló jelek — mondta Ince, nehézkesen talpra kászálódva.

— Szabaduljak meg a kalaptól?

— El kell ismerd, hogy ha úgy mászkálsz mindenfelé, hogy rá van írva a „Varászlo” szó, az egy kissé félreérthetetlen célzás.

Széltoló megajándékozta egy ideges vigyorral.

— Bocs — mondta —, nem egészen tudlak követni…

— Csak szabadulj meg tőlük. Elég egyszerű, nem igaz? Csak hajítsd el őket valahol, és akkor lehetsz egy, egy, nos, akármi. Valami, ami nem varázsló.

Csönd támadt, amit csak a távoli csata hangjai törtek meg.

— Ööö — kezdte Széltoló, aztán megrázta fejét. — Ezzel most megfogtál…

— Az ég szerelmére, ez olyan világos, mint a vakablak!

— …nem vagyok biztos benne, hogy értem, hová akarsz kilyukadni… — mormolta Széltoló, arca kísérteties az izzadságtól.

— Egyszerűen megszűnhetsz varázsló lenni.

Széltoló ajka hangtalanul mozgott, ahogy visszapörgette a szavakat, egyszerre egyet, aztán egyszerre mindet.

— Mi? — mondta, aztán, — Ó!

— Fölfogtad? Vagy neki akarsz veselkedni még egyszer?

Széltoló komoran bólintott.

— Nem hiszem, hogy érted. A varázslóság nem az, amit csinálsz, hanem ami vagy. Ha nem lennék varázsló, nem lennék semmi. — Levette a kalapját, s idegesen babrálgatta a laza csillagot a csúcsán, aminek következtében néhány további olcsó flitter társaságától kellett megváljon.

— Úgy értem, rá van írva a kalapomra, hogy varázsló — mondta. — Ez nagyon fontos…

Elhallgatott, és rámeredt a kalapra.

— Kalap — mormolta határozatlanul, tudatában, hogy valami okvetetlenkedő emlék elméje ablakához nyomja az orrát.

— Egész jó kalap — jegyezte meg Ince, aki érezte, hogy valamit várnak tőle.

— Kalap — említette újra Széltoló, aztán hozzátette —, a kalap! Meg kelt szerezzük a kalapot!

— Már van neked kalapod — mutatta ki Ince.

— Nem ezt a kalapot, a másikat. És Coninát!

Néhány véletlenszerű lépést tett egy átjáróban, aztán visszaoldalgott.

— Mit gondolsz, hol lehetnek? — kérdezte.

— Kik?

— Van az a varázskalap, amit meg kell találjak. Meg egy lány.

— Miért?

— Talán egy kissé bonyolult lenne elmagyarázni. Azt hiszem, lehetséges, hogy valahol sikoltozás is van belekeverve.

Incének nem volt valami sok álla, de, ami volt neki, azt kidugta előre.

— Egy megmentésre szoruló lány? — érdeklődött marconán.

Széltoló habozott.

— Valaki egész biztos megmentésre szorul — ismerte el. — Esetleg akár maga a lány. Vagy legalább is valaki a közelében.

— Miért nem mondtad? Ez már inkább valami, olyasmi, amire számítottam. Erről szól a hősiesség. Gyerünk!

Újabb becsapódás, valamint emberek fölsikoltásának hangja hallatszott.

— Hová? — faggatta Széltoló.

— Bárhová!

A hősöknek általában tehetsége van ahhoz, hogy eszük nélkül berontsanak omladozó, ismeretlen palotákba, megmentsenek mindenkit, és kijussanak, mielőtt az egész épület fölrobban, vagy elmerül a mocsárban. Valójában Ince és Széltoló látogatást tettek a konyhákban, válogatott tróntermekben, az istállókban (kétszer) és ezenfelül — Széltoló véleménye szerint — több mérföld folyosón. Időnként feketébe öltözött őrök csoportjai surrantak el mellettük, anélkül, hogy rájuk néztek volna.

— Ez nevetséges — mondta Ince. — Miért nem kérdezünk meg valakit? Jól vagy?

Széltoló egy zavarba ejtő faragásokkal díszített oszlophoz támaszkodott, és tüsszentett.

— Megragadhatsz egy őrt, és kínzással kiszedheted belőle a szükséges információt — javasolta levegő után kapkodva. Ince fura pillantást vetett rá.

— Várj meg itt! — vetette oda, s elcsámborgott, mígnem talált egy szolgát, aki serényen fosztogatott egy szekrényt.

— Elnézést — köhintett —, melyik út visz a háremhez?

— Három ajtóval arrébb forduljon balra — felelte a férfi oda se fordulva.

— Rendben.

Visszabandukolt Széltolóhoz, és beszámolt neki.

— Igen, de megkínoztad?

— Nem.

— Hát ez nem volt valami hű de barbár tőled, nem igaz?

— Nos, dolgozom rajta — válaszolta Ince. — Úgy értem, nem köszöntem meg neki.

Harminc másodperccel később félrelökték a nehéz gyöngyfüggönyt, s beléptek Al Khali Serifáfának szerájába.

Aranyfiligrán kalickákban káprázatos énekesmadarak. Csilingelő szökőkutak. Ritka cserepes orchideák körül apró, csillogó ékszerekként cikázó kolibrik. Vagy húsz fiatal nő, csöndesen összekuporodva egymás mellett, akik kábé annyi ruhát viseltek, ami, mondjuk, fél tucatnak lett volna elég.

Széltoló mindezt meg sem látta. Amivel nem akarjuk azt mondani, hogy több tucat négyzetjardnyi csípő és comb látványa, mindenféle árnyalatban a rózsaszíntől az ébenfeketéig, nem indított be bizonyos áradatokat átszakítva libidója töltéseit a mélyben, ám ezeket azonnal ellepte a pánik sokkal jelentékenyebb özöne a handzsárral kezében, gyilkos fénnyel szemében felé forduló négy őr láttán.

Tétovázás nélkül lépett hátra.

— Tied a pálya, haver — közölte.

— Remek!

Ince kardot rántott, s maga elé tartotta, karja reszketett az erőfeszítéstől.

Néhány pillanatnyi teljes csönd ereszkedett le, míg mindenki arra várt, hogy kiderüljön, most mi lesz. És aztán Ince azt a csatakiáltást hallatta, amit Széltoló élete végéig sem fog elfelejteni.

— Ööö — mondta —, elnézést…

— Szégyenletes dolognak látszik — jegyezte meg egy alacsony varázsló.

A többiek nem szóltak. Bizony, szégyenletes volt, s nem akadt köztük egy sem, aki ne hallotta volna a bűntudat izzó szűkölését végig a gerincük mentén. De, ahogy oly gyakran történik a lélek különös alkímiája folytán, a lelkiismeretfurdalás arrogánssá és vakmerővé tette őket.

— Csak fogd be a szád, jó? — javasolta ideiglenes vezérük. Benádó Lángossütőnek hívták, de ma éjjel van valami a levegőben, ami azt sugallja, hogy nem érdemes nevét az emlékezetünkbe vésni. A levegő sötét, és sűrű, és teli kísértetekkel.

De persze a hat varázsló, akiket a Könyvtár felperzselésére küldtek, nem fél a kísértetektől, mert olyannyira eltölti őket a mágia, hogy gyakorlatilag búgnak tőle menet közben, sokkal pompásabb köntöst viselnek, mint valaha akármelyik Arkrektor, csúcsos kalapjuk csúcsosabb, mint ez idáig bármely kalap, és annak oka, hogy oly közel állnak egymáshoz, csupán csak a véletlen.

— Borzasztóan sötét van itt — említette meg a legkisebb varázsló.

— Éjfél van — válaszolta Lángossütő élesen —, és az egyetlen veszedelmes dolog itt mi vagyunk. Nem igaz, fiúk?

Bizonytalan mormogás kórusa hallatszott. Mindnyájan rettegő csodálattal övezték Lángossütőt, akiről azt pletykálták, hogy önbizalom-fejlesztő gyakorlatokat szokott végezni.

— És mi nem félünk néhány ócska könyvtől, igaz, fiúk? — Fenyegetően rámeredt a legkisebb varázslóra. — Te se, ugye? — tette hozzá csípősen.

— Én? Ó. Nem. Persze, hogy nem. Csak vacak papírból vannak, ahogy ő mondta — felelte sietve.

— Akkor jó.

— Ne felejtsd el, hogy kilencvenezer van belőlük — jegyezte meg egy másik mágus.

— Mindig úgy tudtam, hogy megszámlálhatatlanok — vetette ellen egy következő varázsló. — Az egész a dimenziókra vezethető vissza, úgy hallottam, hogy amit látunk az csak a csúcsa annak az izének, tudjátok, aminek nagy része víz alatt van…

— Víziló?

— Aligátor?

— Óceán?

— Csak ti hallgassatok el mind! — üvöltötte Lángossütő. Tétovázott. Úgy tűnt, hogy a sötétség, ami betöltötte a termet, hogy végül tollal telített térnek érződött, beszippantja a hangját.

Valamennyire összeszedte magát.

— Na, jól van — mondta, és a Könyvtár félelmetes ajtaja felé fordult.

Fölemelte kezét, tett néhány bonyolult mozdulatot, amik során az ujjai egy szemkönnyeztető módon egymáson átmenni látszottak, s fűrészporrá zúzta az ajtót.

A csöndhullámok, elfojtva a potyogó faforgácsok hangját, újra visszahömpölyögtek.

Kétségtelen volt, hogy az ajtó megsemmisült. Négy elhagyatott zsanér lógott reszketve a keretről, s a törött padok és polcok szemete ott hevert a törmelékben. Még maga Lángossütő is meglepődött egy csöppet.

— Nahát — mondta. — Ennyire egyszerű az egész. Látjátok? Semmi se történt velem. Igaz?

Kunkori orrú csizmák csosszanása hallatszott. Az ajtónyílás mögötti sötétséget alig kivehető, szemfájdító csodasugárzás ragyogása ékesítette, ahogy a lehetőségrészecskék meghaladták a valóság sebességét az erős mágikus mezőben.

— Na már most akkor — mondta Lángossütő élénken —, ki szeretné a tűz meggyújtásának megtisztelő feladatát?

Tíz csöndteli másodperc után közölte:

— Ebben az esetben én magam fogom megtenni. Szavamra, akár a falnak is beszélhetnék.

Átmasírozott az ajtónyíláson, s odasietett a csillagfény kis foltjához, ami a Könyvtár közepe (bár persze mindig is erőteljes vita folyt a hely pontos helyszínrajzáról; a varázs tömény koncentrációja eltorzítja a teret és időt, és bizony lehetséges, hogy a Könyvtárnak még széle sincs, nemhogy közepe) fölött magasodó üvegkupoláról verődött le.

Kitárta karját.

— Íme. Látjátok? Abszolút semmi se történt. Na már most, gyertek be végre.

A többi varázsló megtette ezt, ám ugyancsak húzódozva, és arra is hajlamosak voltak, hogy lebukjanak, amikor áthaladtak az elbűvölt boltív alatt.

— Oké — mondta némi elégedettséggel Lángossütő. — Na már most, van mindenkinek gyufája az utasításnak megfelelően? A varázstűz hatástalan itt, legalábbis ezeket a könyveket nem gyújtaná meg, ezért azt akarom, hogy mindenki…

— Valami mozgott ott fönn — jelentette a legkisebb varázsló.

Lángossütő pislogott.

— Mi?

— Valami mozgott ott fönn a kupolánál — ismételte meg a mágus, majd magyarázatképpen hozzátette. — Láttam.

Lángossütő fölbandzsított a zavarba ejtő árnyékokba, és úgy határozott, hogy fölhasznál egy keveset hivatalán alapuló hatalmából.

— Baromság — csattant föl kurtán. Előhúzott egy rettentően bűzös sárga gyufacsomagot, és így szólt. — Na már most, azt akarom, hogy ti mind halmozzatok…

— Tényleg láttam, tudod — ragaszkodott igazához a kistermetű mágus duzzogva.

— Na jó, mit láttál?

— Nos, hát nem vagyok egészen…

— Nem tudod, igaz? — förmedt rá Lángossütő.

— Valamit látta…

— Nem tudod! — ismételte meg Lángossütő. — Csak árnyékokat látsz, csak megpróbálod aláaknázni a tekintélyem, nem igaz? — Lángossütő habozott, s szeme pillanatnyilag üvegessé vált. — Nyugodt vagyok — kántálta. — Teljes mértékben ura vagyok a helyzetnek. Nem engedem…

— Az…

— Idesüss, tökfej, te most aztán piszok jól befoghatod a pofád, rendben?

A többiek egyike, aki fölfelé bámult, hogy elrejtse zavarát, fojtottan köhintett.

— Ööö, Lángossütő…

— És ez rád is vonatkozik! — Lángossütő kihúzta magát teljes, felborzolt magasságában, s meglengette a gyufákat.

— Ahogy az előbb mondtam már — acsarogta —, azt akarom, hogy gyújtsátok meg a gyufákat, és… föltételezem, meg kell mutassam nektek, hogy kell gyufát gyújtani, elsősorban a tökfej okulására… és én nem ott az ablakon kívül vagyok, tudod! Megáll az eszem. Nézzetek rám. Megfogjátok a gyufát így…

Meggyújtott egy gyufát, a sötétség kénes, fehér fénylabdává virágzott, és a Könyvtáros úgy zuhant le rá, mint Az ember (le)származása.[24]

Mind ismerték a Könyvtárost, azon a meghatározott, ám szétszórt módon, ahogy az ember tudatában van a falaknak, padlónak és az összes másodrendű, ám szükséges kelléknek az élet színpadán. Ha egyáltalán eszükbe jutott, akkor afféle lágy, mozgó sóhajként, ami íróasztala alatt ücsörög könyveket javítva, vagy négykézlábal a polcok közt a titokban dohányzók nyomában. Bármely varázsló, aki elég oktalan megkockáztatni egy tilalmas sodormányt, egész addig mit sem sejt, míg egy puha, bőrszerű kéz föl nem nyúl, s el nem távolítja a meg nem engedett saját tákolmányú cigarettát, noha a Könyvtáros sosem balhézott, csak módfelett megbántottnak és bánatosnak látszott az egész szomorú ügy miatt, s aztán megette a csikket.

Míg ellenben az, ami most jelentős erőbedobással kísérletet tett Lángossütő fejének letekerésére a fülénél fogva, egy sikító lidércnyomás volt, aminek vicsorba húzott ajka hosszú, sárga agyarakat tárt föl.

A megrémült varázslók megperdültek, hogy elfussanak, s azon kapták maguk, hogy polcokba ütköznek, amik megmagyarázhatatlan módon elállták a sorok közti folyosókat. A legkisebbik mágus felsikoltott, s begördült egy atlaszok borította asztal alá, s ott feküdt kezével a fülén, hogy hallhatatlanná tegye a szörnyűséges zajokat, amik a többi varázsló menekülésre tett próbálkozásait kisérték.

Végezetül nem maradt más, csak a csönd, de az a fajta különösképp masszív csönd, amit valami kifejezett lopakodása hoz létre, lehetséges, hogy valami mást kutatva. A legkisebb varázsló puszta rémületében megette a kalapja csúcsát.

A halkan mozgó lábánál fogva megragadta, s gyöngéden, ám határozottan kiráncigálta a szabadba, ahol a mágus csukott szemmel makogott egy keveset, de aztán, hogy azok a kísérteties fogak nem martak a torkába, megreszkírozott egy gyors pillantást.

A Könyvtáros tarkójánál fogva megemelte, elgondolkozva himbálta egy lábnyira a talajtól, épp csak a kicsiny, vén drótszőrű terrier hatótávolságán kívül, amely pedig megpróbálta visszaidézni, hogyan is kell beleharapni az emberek bokájába.

— Ööö — mondta a varázsló, s aztán egy csaknem teljesen lapos ívben ki lett hajítva a törött ajtón át, ahol esését megtörte a padló.

Egy idő múlva a mellette lévő árnyék megszólalt:

— Nos, akkor annyi. Látta valaki azt az eszement rohadék Lángossütőt?

És egy árnyék a másik oldalán azt mondta:

— Azt hiszem, eltört a nyakam.

— Ki vagy?

— Az az eszement rohadék — válaszolta az árnyék undokul.

— Ó. Bocs, Lángossütő.

Lángossütő fölállt, egész alakját kirajzolta egy mágikus aura. Reszketett mérgében, midőn fölemelte kezét.

— Majd én megmutatom annak a nyomorult visszafajzottnak, hogyan tisztelje a nála evolúciósan különbeket… — acsarogta.

— Ragadjuk meg, fiúk!

És Lángossütőt ismét a padlólapokra sodorta mind az öt varázsló egyesített súlya.

— Bocs, de…

— …tudod, hogy ha…

— …bármilyen varázslatot használsz a Könyvtár közelében, mindazzal a mágiával, ami már úgyis odabent van…

— …csak egyetlen dolgot ronts el, s máris eléri a kritikus Tömeget, és akkor…

— BUMM! Jó éjszakát, világ!

Lángossütő morgott. A rajta ülő varázslók úgy döntöttek, hogy, ezen a ponton, nem a fölkelés lenne a legbölcsebb dolog, amit megtehetnek.

Végül megszólalt:

— Rendben. Igazatok van. Köszönöm. Nagyon helytelenül tettem, hogy úgy elvesztettem az önuralmam. Feltétlenül szükséges, hogy az ember szenvtelen legyen. Teljesen igazatok van. Köszönöm. Szálljatok le rólam.

Megkockáztatták. Lángossütő fölállt.

— Az a maki — mondta — megette az utolsó banánját. Hozzatok…

— Ööö. Antropoid, Lángossütő — korrigálta a legkisebb varázsló, képtelenül arra, hogy megállja. — Tudod, ő egy emberszabású. Nem maki…

Lekókadt a tekintet súlya alatt.

— Kit izgat? Antropoid, majom, maki, mi a különbség? — kérdezte Lángossütő. — Mi a különbség, Mr. Zoológus?

— Nem tudom, Lángossütő — felelte a varázsló alázatosan. — Azt hiszem, valamiféle osztályizé.

— Kuss!

— Igen, Lángossütő.

— Te visszataszító kisember! — rivallta Lángossütő.

Elfordult, s olyan monoton hangon, mint valami fűrészpenge, hozzátette:

— Tökéletes az önuralmam. Az elmém olyan hűvös, mint egy kopasz mamuté. Abszolúte az intellektusom irányít. Melyikőtök ült a fejemen? Nem, nem szabad földühödjek. Nem vagyok mérges. Pozitívan gondolkozom. Képességeim teljes hatásfokkal működnek… van olyan köztetek, aki vitatni óhajtja?

— Nincs, Lángossütő — harsant a kórus.

— Akkor kerítsetek nekem egy tucat olajoshordót és minden gyújtóst, amit találni tudtok! Az az emberszabású meg fog sülni!

Magasan a Könyvtár tetejéről, baglyok, denevérek és egyebek otthonából, lánccsörgés hallatszott és — az olyan tiszteletteljesen, amennyire csak lehet — betört üveg zaja.

— Nem látszanak nagyon aggodalmasnak — mutatta ki Ince, kissé megbántódva.

— Hogyan is fogalmazzam? — fanyalgott Széltoló. — Amikor majd összeállítják a Világ Nagy Csatakiáltásainak listáját, az „Ööö, elnézést” nem lesz köztük.

Ellépett oldalra.

— Nem vagyok vele — magyarázta komolyan egy vigyorgó őrnek. — Csak valahol összefutottam vele. Egy veremben — Kicsit kacarászott. — Állandóan ilyesmi történik velem.

Az őrök keresztülnéztek rajta.

— Örm — mondta.

— Oké — mondta.

Visszaoldalgott Incéhez.

— Értesz valamennyire ahhoz a kardhoz?

Anélkül, hogy szemét levette volna az őrökről, Ince kotorászni kezdett az iszákjában, s átnyújtott egy könyvet Széltolónak.

— Már az egész harmadik fejezetet elolvastam — közölte. — Illusztrációk is vannak hozzá.

Széltoló forgatta a meggyűrt lapokat. A könyvet olyan sokszor olvasták, hogy akár meg is keverhette volna a lapokat, de az, ami valószínűleg egykoron a fedőlap volt, egy izmos férfi meglehetősen silány fametszetét ábrázolta. Olyan volt a karja, mint egy futballabdával tömött zsák, s térdig állt az epedező hajadonok és lemészárolt áldozatok tömegében, arcán önelégült kifejezéssel.

Körülötte felirat: Allyg Hét Nap Alat Baribár Hösst Faraghok Belőled! Alatta, valamivel kisebb betűkkel, állt a név: Cohen, a Barbál. Széltoló ugyancsak kétellte a dolgot. Már találkozott Cohennel, és, bár úgy-ahogy tudott olvasni, a vén csibész sosem sajátította el igazán a tollforgatást, még mindig egy „X”-szel írta alá nevét, és általában még azt is rosszul betűzte. Másrészt, sebesen gravitált minden olyasmi felé, amiben pénz rejlett.

Széltoló újra ránézett a képre, aztán Incére.

— Hét nap?

— Nos, lassan olvasok.

— Á! — mondta Széltoló.

— És nem is foglalkoztam a hatodik fejezettel, mert megígértem a mamámnak, hogy megmaradok csak a fosztogatás és a zsákmányolás mellett, míg meg nem találom a nekem való lányt.

— És ez a könyv megtanít téged arra, hogy hogyan legyél hős?

— Ó, hogyne. Nagyon jó könyv — Ince aggodalmas pillantást vetett rá. — Ez rendben van így, nem? Rengeteg pénzbe került.

— Nos, ööö. Föltételezem, akkor jobb lesz, ha folytatod.

Ince kifeszítette amit jobb szó híján a vállának kell nevezzünk, s ismét meglengette a kardját.

— Ti négyen, jobb lesz, ha most nagyon vigyáztok — kezdte —, vagy… egy pillanat — Elvette Széltolótól a könyvet, addig pergette a lapokat, míg meg nem találta, amit keresett, és folytatta. — Igen, vagy „a végzet metsző szele fog keresztülfújni elszíntelenedett csontvázatokon / a Pokol légiói fogják élő lelketek savba fojtani”. Nahát. Hogyan szeretitek a… elnézést egy pillanatra… almákat?

Fémes akkord hallatszott, ahogy a négy férfi tökéletes összhangban kardot rántott.

Ince kardja csak elmosódottan látszott. Egy szövevényes nyolcast rajzolt a levegőbe a fiú előtt, átlendült a karja fölött, háta mögött egyik kezéből a másikba suhant, úgy látszott, hogy kettőt kering a mellkasa körül, s végül lazacmód ugrott egyet.

A háremhölgyek egyike-másika önkéntelenül megtapsolta. Még az őröknek is imponált vele.

— Ez a Tripla Kardszárnyú Delfin Szúrás az Extra Szökkenéssel — büszkélkedett Ince. — Egy csomó tükröt összetörtem, míg megtanultam. Figyelj, megálltak.

— Úgy képzelem, még sose láttak ehhez hasonlót — felelte elgyöngülve Széltoló, az ajtónyílás távolságát méregetve.

— Meghiszem azt.

— Különösen nem az utolsó részt, amikor beleállt a mennyezetbe.

Ince fölfelé bámult.

— Nevetséges — mondta —, de otthon is mindig így történt. Kíváncsi vagyok, mit csinálok rosszul.

— Fogalmam sincs.

— Hú, nagyon sajnálom — szólt Ince, amikor az őrök ráébredtek, hogy a mulatságnak szemmel láthatólag vége, s körülfogták őket.

— Ne hibáztasd magad… — nyugtatta Széltoló, amikor Ince fölnyúlt, s hiába próbálta kiszabadítani a pengét.

— Köszönöm.

— …majd én megteszem helyetted is.

Széltoló fontolóra vette következő lépését. Ténylegesen egyszerre több lépést fontolgatott. Ám az ajtó túl messze volt, és különben is, a hangok alapján a dolgok odakünn se voltak sokkal egészségesebbek.

Nem maradt más hátra, kénytelen lesz megpróbálkozni valami varázslattal.

Fölemelte kezét, és két férfi eldőlt. Fölemelte másik kezét, és a másik kettő is összerogyott.

Épp, mikor elkezdett volna töprengeni ezen, Conina kecsesen átlépett a hason fekvő testek fölött, szórakozottan dörzsölgetve tenyere élét.

— Azt hittem, már sose jössz — mondta. — Ki a barátod?

Ahogy már jeleztük, a Poggyász ritkán adja jelét bármiféle érzelemnek, vagy legalábbis olyan érzelemnek, amely kevésbé szélsőséges, mint a vak őrjöngés és gyűlölet, s ezért nehéz megítélni, milyen érzésekkel ébredt, néhány mérföldnyire Al Khalitól, fedelén fekve egy kiszáradt vádiban, lábikóival a levegőben.

Már pár perccel hajnal után is olyan volt a levegő, mint egy kemence lehelete. Néminemű himbálózás és kalimpálás után a Poggyász elérte, hogy lábainak többsége a helyes irányba mutasson, s ott állt, egy szövevényes, lassított dzsigget járva, hogy olyan kevés lábacska érintse az izzó homokot, amennyi csak lehetséges.

Nem arról volt szó, hogy eltévedt volna. Mindig pontosan tudta, hogy hol van. Mindig itt volt.

Csak valahogy úgy tűnt, hogy minden más helyet ideiglenesen elpakoltak valahova, s most nem lehet őket megtalálni.

Némi mérlegelés után a Poggyász megfordult, és, nagyon lassan, nekiment egy nagy, lekoptatott sziklának.

Elhátrált és leült, meglehetősen tanácstalanul. Úgy érezte, mintha forró tollal tömték volna ki, s homályosan tudatában volt az árnyékban meg a jó hűvös italban rejlő jótéteményeknek.

Néhány sikertelen nekilódulás után fölkapaszkodott egy közeli homokdűne tetejére, amely száznyi más dűne egyedülálló látványát nyújtotta neki.

Faszíve mélyén a Poggyász össze volt zavarodva. Elkergették. Azt mondták neki, hogy menj innét. Elutasították. Továbbá annyi orakhot ivott meg, amennyivel meg lehetett volna mérgezni egy kisebb országot.

Ha van valami, amire egy úti kelléknek mindennél jobban szüksége van, akkor az a valakihez való tartozás. A Poggyász bizonytalanul nekivágott a perzselő homokon át, tele reménységgel.

— Nem hinném, hogy van időnk a bemutatkozásra — közölte Széltoló, miközben a palota egy távoli része olyan dübörgéssel omlott össze, hogy a padló megrezgett. — Ideje, hogy mi…

Rádöbbent, hogy magának beszél.

Ince leejtette a kardját.

Conina előrelépett.

— Ja, ne! — nyögte Széltoló, de már elkésett. A világ hirtelen két részre oszlott — arra a darabra, ami Incét és Coninát tartalmazta, meg arra, ami minden mást. A levegő sercegett közöttük. Valószínűleg az ő részükben egy távoli zenekar rázendített, barázdabillegetők csicseregtek, kis, rózsaszín felhők száguldottak nyílegyenesen az égen, és minden egyéb olyasmi megesett, ami ilyen alkalmakkor szokásosan megtörténik. Amikor az efféle dolog zajlik, puszta összeomló paloták a szomszédos világban abszolút esélytelenek.

— Figyeljetek, talán letudhatnánk a bemutatást — mondta kétségbeesetten Széltoló. — Ez Ince…

— …a Pusztító — szólt közbe Ince álmatagon.

— Oké, Ince, a Pusztító — egyezett bele Széltoló, majd hozzátette. — Fia Herbadtnak, a…

— Nagyszerűnek — szólt Ince. Széltoló szájtátva állt egy kicsit, aztán vállat vont.

— Nos, akárkinek — törődött bele. — Mindegy, ez meg itt Conina. Ami elég érdekes egybeesés, mert bizonyára örömmel hallod, hogy az apja nem más, mint mmph.

Conina, anélkül, hogy pillantását levette volna Incéről, kinyújtotta kezét, s gyöngéd présbe szorította Széltoló arcát, ami, az ujjnyomás csak enyhe fokozásával, tekegolyóvá változtathatta volna a fejét.

— Bár lehetséges, hogy tévedek — sietett korrigálni a varázsló, amikor a lány elhúzta a kezét. — Ki tudja? Kit érdekel? Mit számít ez?

Oda se fütyültek rá.

— Akkor megyek, s meglátom, meg tudom-e találni a kalapot, jó?

— Jó ötlet — mormolta Conina.

— Arra számítok, hogy meg fognak gyilkolni, de nem bánom — mondta Széltoló.

— Nagyszerű — motyogta Ince.

— Arra nem számítok, hogy bárki is észreveszi, ha távozom — folytatta Széltoló.

— Remek, remek — suttogta Conina.

— Arra számítok, hogy apró darabkákra fognak vagdosni — említette meg Széltoló egy döglődő csiga sebességével sétálva az ajtó felé.

Conina pislogott egyet.

— Miféle kalap? — kérdezte, aztán: — Ja, az a kalap.

— Föltételezem, nincs arra semmiféle esély, hogy ti ketten esetleg valami segítséget nyújtsatok? — kockáztatta meg Széltoló.

Valahol Conina és Ince magánvilágán belül a barázdabillegetők elültek, a kis, rózsaszín felhők ellibegtek, a zenekar összepakolt és elosont magánhaknizni egyet valahol egy éjjeli mulatóban.

Conina gyönyörködő tekintetét Ince elragadtatott arcáról ímmel-ámmal Széltoló felé fordította, aholis némileg hűvösebbé vált.

Odaoldalgott a varázslóhoz, s megragadta a karját.

— Figyelj — kérlelte —, nem fogod neki elmondani, ki vagyok valójában, ugye? Csak, mert a fiúknak nevetséges elképzeléseik vannak és… nos, különben is, ha megteszed, saját kezemmel fogom minden egyes csontodat…

— Túlságosan elfoglalt leszek — közölte Széltoló — abból az okból, hogy segítesz nekem megszerezni a kalapot, meg minden. Nem mintha sejteném, hogy mit látsz benne — tette hozzá gőgösen.

— Olyan helyes! Nem sok helyes emberrel szoktam találkozni.

— Igen, nos…

— Minket néz!

— És akkor mi van? Nem félsz tőle, igaz?

— Mi lesz, ha megszólít!?

Széltoló bambán bámult. Életében nem először úgy érezte, hogy az emberi tapasztalatoknak egész tartományai vannak, amik lazán elsiklottak mellette, föltéve, hogy tartományok képesek siklani. Esetleg ő siklott el mellettük. Vállat vont.

— Miért hagytad harc nélkül, hogy a hárembe vigyenek? — firtatta.

— Mindig kíváncsi voltam arra, mi folyik ott.

Csönd támadt.

— És? — érdeklődött Széltoló.

— És ott ültünk körben, aztán bejött a Serifa, odahívott magához, és azt mondta, hogy mivel én új vagyok, én következem a sorban, és aztán, sose találnád ki, mit akart tőlem. A lányok azt mondják, hogy ez az egyetlen, ami érdekli őt.

— Ööö.

— Jól vagy?

— Jól, jól — motyogta Széltoló.

— Az arcod olyan csillogó lett.

— Nem, remekül érzem magam.

— Azt kérte, hogy mondjak neki mesét.

— Miről? — kérdezte gyanakvóan Széltoló.

— A többi lány azt mondta, hogy a legjobban azokat szereti, amikben nyuszik szerepelnek.

— Á. Nyuszik.

— Kis, bolyhos fehérek. De én csak azokat a történeteket ismerem, amiket apám mesélt nekem, mikor kicsi voltam, és nem hinném, hogy azok igazán megfelelnének.

— Nincs túl sok nyuszi bennük?

— De van rengeteg levágott kéz meg láb — sóhajtotta Conina. — Ezért nem szabad rólam mesélned neki, érted? Engem nem normális életre teremtettek.

— A hárembéli mesemondás rohadtul nem normális — jegyezte meg Széltoló. — Sosem fog elterjedni.

— Megint minket néz! — markolta meg Conina Széltoló karját.

Aki lerázta.

— Ó, az istenek szerelmére — nyögte, s átsietett a termen Incéhez, aki a másik karját ragadta meg.

— Nem meséltél neki rólam, ugye? — akarta tudni. — Nem élem túl, ha elmondtad neki, hogy még csak most tanulom, hogyan…

— Nemnemnem. Csak azt akarja, hogy segíts nekünk. Ez afféle hősies kutatószolgálat.

Ince szeme fölragyogott.

— Úgy érted, obrigó?

— Tessék?

— Benne van a könyvben. Azt mondja, hogy ahhoz, hogy igazi hős lehess, obrigó alatt kell munkálkodnod.

Széltoló homloka ráncba gyűrődött.

— Az egy valamiféle madár?

— Azt hiszem, inkább valamiféle elkötelezettség vagy olyasmi — válaszolta Ince, de nem túl sok meggyőződéssel.

— Hát szerintem inkább madárnak hangzik — nyilatkozta Széltoló. — Biztos vagyok benne, hogy egyszer ezt olvastam egy bestiáriumban. Nagy. Nem tud repülni. Hatalmas, rózsaszín lábai, azok vannak neki — Az arca elbambult, ahogy a füle megemésztette, amit az ajka épp mondott.

Öt másodperccel később elhagyták a termet, maguk mögött hagyva négy hason fekvő őrt, s magukat a háremhölgyeket, akik letelepedtek egy kis mesemondásra.

Al Khali peremiránti sivatagát kettéhasítja a mítoszokban és hazugságokban dicsőített Tsort folyó, ami úgy furakszik keresztül a barna tájon, mint egy hosszú, nedves, homokpadokkal központozott leíró szemelvény. És minden homokpadot napégette rönkök takarnak, és a rönkök többsége olyan rönk, aminek foga van, és a rönkök többsége lustán kinyitotta fél szemét a folyó felső szakasza felől érkező, távoli loccsanások hangjára, és hirtelen a rönkök többségének lába nőtt. Egy tucat pikkelyes test csusszant a zavaros folyóba, ami újra összezárult fölöttük. A sötét víz sima volt, eltekintve néhány lényegtelen V-alakú fodrozódástól.

A Poggyász finoman tocsogott lefelé folyásirányban. A víztől egy kissé jobban érezte magát. Gyöngéden ringatózott a gyenge árban, fókuszaként több, titokzatos apró örvénylésnek, amik sebesen haladtak a vízfelszínen.

A hullámsodrok összetartottak.

A Poggyász hirtelen megrándult. Fedele kivágódott. Rövid, kétségbeesett reccsenéssel eltűnt a felszín alatt.

A Tsort csokoládészín habjai újra összezárultak. Kezdték ezt egész jól csinálni.

És a bűbáj tornya Al Khali fölé tornyosult, mint valami óriási, szépséges gomba, az a fajta, amit a könyvekben kétkeresztbe-tett-lábszárcsont-halálfej-alatt jelzéssel szoktak ellátni.

A Serifa gárdája ellenállt, de mostanra már elég sok összezavarodott béka és gőte vette körül a torony alját, és ők voltak azok, akik jól jártak. Mindenesetre volt valamilyen karjuk meg lábuk, és leglényegesebb szerveik még mindig belsejükben tartózkodtak. A várost a bűbáj uralta… a statáriális Tan.

A torony aljához közeli épületek némelyike már kezdett azzá a csillogóan fehér márvánnyá alakulni, amit a varázslók nyilvánvalóan előnyben részesítettek.

A trió kibámult a palotafal egyik résén.

— Nagyon imponáló — jegyezte meg kritikusan Conina. — A varázslóid hatalmasabbak, mint gondoltam.

— Nem az én varázslóim — tiltakozott Széltoló. — Nem tudom, kinek a varázslói. Nem tetszik ez nekem. Azok a mágusok, akiket én ismertem, nem tudtak volna két téglát egymásra tenni.

— Nem lelkesedem azért az ötletért, hogy a varázslók uralkodjanak mindenki fölött — kézölte Ince. — Persze, hősként az életbölcseletem amúgy is ellenzi a varázslóság egész koncepcióját. El fog jönni az az idő — a szeme kissé megüvegesedett, mintha megpróbálna visszaemlékezni valamire, amit látott valahol —, el fog jönni az idő, amikor a varázslóság eltűnik a föld színéről, s a fiai a…, a…, mindegy, majd mi mind egy kissé praktikusabbak lehetünk a dolgokat illetően — fejezte be ügyefogyottan.

— Olvastad egy könyvben, mi? — kérdezte Széltoló savanyúan. — Obrigó is volt benne?

— Van benne valami — szólt Conina. — Semmi kifogásom a varázslók ellen, de nem úgy néz ki, mintha bármi hasznuk lenne. Igazából csak amolyan dekorációk voltak. Mostanáig.

Széltoló levette a kalapját. Ütött-kopott volt, elpiszkolódott, s kőpor borította, egyes darabkák lenyesődtek róla, a csúcs behorpadt, a csillag úgy hullajtotta flittereit, mintha az virágpor lenne, ám a „Varászlo” szó még mindig jól olvasható volt a mocsok alatt.

— Látjátok ezt? — akarta tudni kivörösödött arccal. — Látjátok? Igen? Mit mond ez nektek?

— Hogy nem tudsz helyesen írni? — találgatta Ince.

— Mi? Nem! Azt mondja, hogy varázsló vagyok, azt bizony! Húsz év a varázspálca mögött, s erre büszke vagyok! Leszolgáltam az időm, le én! Vizsgák tucatjait tette… kíséreltem meg! Ha minden bűvigét fölhalmoznánk, amit valaha olvastam, akkor az… akkor az… , rengeteg varázsige lenne!

— Igen, de… — kezdte Conina.

— Igen?

— De te valójában nem vagy jó a varázslásban, nem?

Széltoló rámeredt. Megpróbálta kitalálni, most mit mondjon, s egy apró receptorterület megnyílt elméjében pont akkor, amikor egy ihletrészecske, amelynek pályáját trilliónyi véletlenszerű esemény görbítette-ferdítette el, sivítva száguldott át az atmoszférán, és szétpukkant pont a megfelelő helyen.

— A tehetség csak azt határozza meg, amit csinálsz — mondta a varázsló. — Azt nem definiálja, hogy ki vagy. Odabenn mélyen, úgy értem. Ha tudod, hogy mi vagy, akármit megtehetsz.

Még egy kicsit gondolkozott, aztán hozzátette.

— Ez az, ami olyan hatalmassá teszi a bűbájosokat. Az a fontos, hogy tudd, igazából mi vagy.

Filozófiával terhes csönd támadt.

— Széltoló? — szólt kedvesen Conina.

— Hmm? — reagált Széltoló, aki még mindig azon töprengett, hogy kerültek ezek a szavak a fejébe.

— Te tényleg idióta vagy. Tudtad ezt?

— Meg ne moccanjon egyikőtök se!

Ábrim, a vezír, lépett ki egy törött boltív alól. Az Arkrektor kalapját viselte.

A sivatag süldögélt a nap lángja alatt. Semmi sem moccant a vibráló levegőt kivéve, ami forró volt, mint egy elcsent tűzhányó, és száraz, akár egy koponya.

Egy baziliszkusz feküdt pihegve egy szikla perzselő árnyékában. Csurgott maró, sárga nyála. Az utóbbi öt percben füle a dűnéken bizonytalanul mozgó sok száz lábikó halk puffanását észlelte, ami azt látszott sugallni, hogy a vacsora útban van.

Pislogott legendás szemével, s kigöngyölített húsz láb éhes testet, ami gördülékeny halálként tekeredett ide-oda a homokon.

A Poggyász dülöngélve megtorpant, s fenyegetően kitárta fedelét. A baziliszkusz sziszegett, ám egy csöppet határozatlanul, mert még sose látott sétáló dobozt korábban, és olyat meg végképp nem, aminek fedeléből számtalan krokodilfog meredezett. Valamint bőrcafrangok is tapadtak hozzá, mintha előzőleg verekedésbe keveredett volna egy kézitáskagyárban, és egy olyan módon, amit a baziliszkusz akkor se tudott volna megfogalmazni, ha képes lett volna a beszédre, úgy tűnt, hogy fixírozza őt.

Ha te így akarod lejátszani a játszmát, gondolta a hüllő, tőlem oké.

Olyan tekintetet fordított a Poggyász felé, mint egy gyémántfúró, olyan tekintetet, ami a megtekintett szemgolyóján át égett be, és belülről nyúzta meg az agyát, olyan tekintetet, amely letépte a lélek ablakának mulandó csipkefüggönyét, olyan tekintetet, ami…

A baziliszkusz ráébredt, hogy valami nagyon nem stimmel. Egy teljességgel új és alkalmatlan érzés kezdett kialakulni pont csészealj-alakú szeme mögött. Gyengén indult, mint az enyhe viszketés a hát azon néhány négyzethüvelykjén, amit, akárhogy vonaglasz, akkor se fogsz tudni megvakarni, s nőttön-nőtt, mígnem egy második, vörösen izzó, belső nappá vált.

A baziliszkusz rettenetes, leküzdhetetlen, ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy pislogjon…

És akkor valami hihetetlenül oktalan dolgot cselekedett.

Pislogott.

— A kalapján keresztül beszél — mondta Széltoló.

— He? — ámult Ince, aki kezdte fölismerni, hogy a barbár hős világa nem az az egyszerű, világos hely, aminek képzelte azokban a napokban, amikor a legizgalmasabb dolog, amit az idáig valaha megtett, a paszternák fölstószolása volt.

— Úgy érted, hogy a kalap beszél rajta keresztül — javította ki Conina, és ő is elhátrált; az ember általában hajlamos ilyesmire a horror jelenlétében.

— Eh?

Nem leszek ártalmatokra. Némi szolgálatot tettetek nekem, mondta Ábrim, kinyújtott kézzel előrelépve. De igazatok van. Azt hitte a fickó, hogy hatalomra tehet szert, ha visel engem. Persze, ez pont fordítva van. Megdöbbentően fondorlatos és okos elme.

— Szóval fölpróbáltad a fejét, hogy jó-e a méret? — érdeklődött Széltoló. Megborzongott. Ő maga is föltette a kalapot korábban. Nyilvánvalóan az ő elméje nem a megfelelő fajta. Ábrim elméje a megfelelő fajta volt, és most a szeme szürke volt és színtelen, a bőre fakó, és úgy járt-kelt, mintha a teste a fejéről csüngene.

Ince előhúzta a könyvét, s lázasan pörgette a lapokat.

— Mi a francot csinálsz? — firtatta Conina, le nem véve szemét a kísérteties alakról.

— Keresem a Vándorló Szörnyek Táblázatát — válaszolta Ince. — Gondolod, hogy ő egy Élőholt? Azokat állati nehéz megölni, kell hozzá fokhagyma meg…

— Nem fogod megtalálni ott — jegyezte meg vontatottan Széltoló. — Ez… ez egy vámpír kalap.

— Persze, akár Zombi is lehet — folytatta Ince, ujját végighúzva lefelé a lapon. — Itt azt mondja, hogy kell hozzá feketebors és tengeri só, de…

— Elvileg harcolnod kell az ilyen rohadt szörnyekkel, nem megenned őket — fanyalgott Conina.

Ez olyan elme, amit használni tudok, mondta a kalap. És most képes leszek ellencsapást kezdeményezni. Új életre keltem a varázslást. Ezen a világon csak egyféle mágiának lehet helye, és azt én testesítem meg. Jól vigyázz, bűbáj!

— Jaj, ne! — nyögte Széltoló.

A varázslás rengeteget tanult az elmúlt húsz évszázadban. Ez a jöttment legyőzhető. Ti hárman követni fogtok.

Ez nem kérés volt. Még csak nem is parancs. Hanem afféle előrejelzés. A kalap hangja egyenesen a hátsóagyba érkezett, anélkül, hogy a tudattal bajlódott volna, és Széltoló lába önkéntelenül mozogni kezdett.

A másik kettő is előrerándult, azzal az esetlen, bábjellegű rángatózással lépegetve, ami azt sugallta, hogy őket is láthatatlan zsinórok mozgatják.

— Miért a „jaj, ne”? — kérdezte Conina. — Úgy értem, a „jaj, né”-t általános elvi alapokon megértem, de volt rá valami konkrét okod?

— Ha lesz rá esélyünk, el kell meneküljünk — közölte Széltoló.

— Hová gondoltad?

— Valószínűleg úgyse számít. Mindenképp halálra vagyunk ítélve.

— Miért? — értetlenkedett Ince.

— Nos — kezdte Széltoló —, hallottál már a Varázsháborúkról?

A Korongon számos dolog köszönhette létrejöttét a Varázsháborúknak. Ezek egyike volt a tudákos körtefa.

Az eredeti fa valószínűleg teljesen szokványos volt, s napjait talajvíz ivásával és napfény evésével töltötte az áldott öntudatlanság állapotában, aztán kitörtek a mágikus háborúskodások körülötte, amik génjeit meglepetésszerűen az akut tisztánlátás nem neki való állapotába kényszerítették.

Valamint, mondjuk úgy, mélyen belegyökerezett rossz természettel is ellátták. Ám a tudákos körtefa még könnyen megúszta.

Valaha, amikor a háttérmágia szintje a Korongon még ifjú volt és magas, s megragadott minden alkalmat, hogy rátörjön a világra, a varázslók mind olyan hatalmasak voltak, mint a bűbájosok, s minden egyes hegytetőre fölépítették tornyaik. És ha van valami, amit egy igazán hatalmas varázsló ki nem állhat, az egy másik varázsló. Egy mágus ösztönös diplomáciai tárgyalásmódja az, hogy addig igézi a másikat, míg izzani nem kezd, aztán megátkozza a sötétben.

Ez csak egy dolgot jelenthet. Na jó, kettőt. Hármat.

Totális. Varázslatos. Háborút.

És persze nem voltak szövetségek, se oldalak, se alku, se irgalom, se szünet. Az égbolt kicsavarodott, a tengerek forrtak. A tűzgolyók sivítása és süvítése az éjt nappá tette, de ez rendben volt, mert az őket követő fekete füstfelhők meg a nappalt éjszakává sötétítették. A táj úgy emelkedett és süllyedt, mint a nászutasok paplana, és magának a térnek az anyagát multidimenzionális csomókba kötötték, s hozzávágták egy lapos kőhöz az Idő-folyam mellett. Példának okáért, akkoriban roppant népszerű varázsige volt Pelepel Temporális Kompresszora, ami egy alkalommal azt eredményezte, hogy óriáshüllők egy faja létrejött, kifejlődött, elterjedt, virágkorát élte, aztán kipusztult úgy körülbelül öt perc időtartama alatt, csupán csontjait hagyva hátra, hogy majd tökéletesen félrevezessék az eljövendő nemzedékeket. A fák úsztak, a halak járkáltak, a hegyek leugrottak a boltba egy csomag cigarettáért, és a lét változékonysága elérte azt a fokot, amikor egy óvatos embernek az volt az első dolga fölébredés után, hogy sebtiben megszámolta végtagjait.

Valójában pont ez volt a probléma. Az összes varázsló többé-kevésbé egyenrangú volt erejét tekintve, és különben is magas, bűvigékkel jól védett tornyokban éltek, ami azt jelentette, hogy a legtöbb varázsfegyver visszapattant, és közönséges népeken csattant, akik megpróbáltak becsületes munkával megélni abból, ami, ideiglenesen, a föld volt, és amúgy mindennapi, tisztességes (bár meglehetősen rövid) életet éltek.

De a küzdelem tovább folyt, a rend univerzumának szerkezetét döngetve, a valóság falait gyöngítve, s azzal fenyegetve a téridő egész rozoga építményét, hogy a Tömlöc Létsíkok sötétségébe taszítja…

Az egyik monda azt állítja, hogy az istenek léptek közbe, de az istenek általában nem avatkoznak emberi ügyekbe, hacsak nem szórakoztatja őket a részvétel. Egy másik úgy szólt — és ez volt az, amit a varázslók maguk meséltek, s le is írták könyveikben —, hogy a varázslók maguk összegyűltek, s barátilag rendezték vitáik az emberiség üdvéért. És ez volt az, amit általában hiteles beszámolóként elfogadtak, annak ellenére, hogy körülbelül annyira volt valószínű, mint egy ólom mentőöv.

Az igazságot nem könnyű leszögezni egy lapra. A történelem fürdőkádjában bajosabb kézben tartani az igazságot, mint a szappant, s még annál is sokkalta nehezebb megtalálni…

— Mi történt akkor? — érdeklődött Conina.

— Nem számít — legyintett Széltoló gyászosan. — Az egész újra kezdődik. Érzem. Túl sok mágia ömlik a világba. Borzalmas háború lesz. Az egész meg fog ismétlődni. De ezúttal a Korong túl öreg ahhoz, hogy kibírja. Minden túl vékonyra kopott. Végzet, sötétség és pusztulás rontanak ránk. Az Apokralipszis közeleg.

— Halál mindenfelé — tette hozzá segítőkészen Ince.

— Mi? — csattant föl Széltoló, dühösen, hogy félbeszakították.

— Azt mondtam, halál mindenfelé — ismételte meg Ince.

— Mindenfelé, azt nem bánom — közölte Széltoló. — Csak azt nem szeretném, ha esetleg erre járna.

— Ez csak egy szólás — nyugtatta Conina.

— Azt te csak hiszed. Én találkoztam vele.

— Hogy néz ki? — faggatta Ince.

— Mondjuk úgy, hogy…

— Igen?

— Nincs szüksége fodrászra.

Mostanra a nap égre szegezett izzólámpa volt, és a homok meg a vörösen izzó parázs között egyetlen különbség maradt: a színük.

A Poggyász cikcakkban baktatott az égető dűnéken. A sárga nyálka a fedelén gyorsan száradt.

A magányos kis téglalapot egy sziklaorom tetejéről, aminek alakja és hőmérséklete a samott-téglát idézte, egy kiméra[25] nézte. A kiméra szerfelett ritka állatfajta, és amit ez a konkrét példány tervezett, nem fog segíteni ezen, sőt.

Gondosan kiszámította a pillanatot, elrúgta magát karmaival, kitárta bőrszerű szárnyát, és zuhanni kezdett áldozata felé.

Az volt a kiméra módszere, hogy alacsonyan a préda fölé lebben, kissé fölforralja tüzes lélegzetével, aztán fordul, s fogával szétszaggatja vacsoráját. A tüzes résszel még elboldogult, de aztán, azon a ponton, ahol a tapasztalat azt mondta neki, hogy egy meglepett és halálra rémült áldozattal kéne szembenézzen, a földön találta magát a megperzselődött és fölbőszült Poggyász útjában.

Az egyetlen fehéren izzó dolog a Poggyász környékén a dühe volt. A Poggyász több órát töltött szörnyű fejfájással, mely időszak alatt úgy tűnt, hogy az egész világ megpróbált rátámadni. Mostanra elege lett.

Amikor a boldogtalan kimérát zsírtócsává taposta, megtorpant egy pillanatra, szemlátomást jövendőjét latolgatva. Kezdett világossá válni, hogy a senkihez se tartozás sokkal bajosabb, mint gondolta. Halvány, vigasztaló emlékképek merültek föl benne a szolgálatról, meg a sajátjának kinevezett gardróbról.

Nagyon lassan megfordult, gyakorta meg-megállva, hogy kitárja fedelét. Ha lett volna orra, akkor esetleg azt mondhatnánk, hogy a levegőt szaglászta. Végül elhatározta magát.

A kalap és viselője eltökélten lépdelt a törmeléken, ami valaha a mesés Rhoxie volt, át a bűbáj tornyának lábához, kelletlen kíséretük mögöttük csellengett.

A toronylábon volt egy ajtó. Eltérően a Láthatatlan Egyetem kapujától, amit általában szélesre tártak és kitámasztottak, ez szorosan be volt zárva. És fényleni látszott.

Ti hárman kiváltságosak vagytok, hogy itt lehettek, szólt a kalap Ábrim petyhüdt szájából. Ez az a pillanat, amikor a varázslás abbahagyja az elfutást, megsemmisítően nézett Széltolóra, és elkezdi az ellenállást. Egész hátralévő életetekben emlékezni fogtok erre.

— Mi, egész ebédidőig? — kérdezte Széltoló elgyöngülve.

Jól figyeljetek, mondta Abrim. Kinyújtotta kezét.

— Ha lesz rá esélyünk — súgta Széltoló Incének —, elmenekülünk, rendben?

— Hová?

— Innen — mutatta ki Széltoló —, a fontos szó az innen.

— Nem bízom ebben a férfiban — közölte Ince. — Igazán igyekszem nem az első benyomás alapján ítélni, de határozottan az a véleményem; hogy rosszban sántikál.

— A kígyóverembe vettetett téged!

— Talán el kellett volna értenem a célzást.

A vezír motyogásba fogott. Még Széltoló, akinek kevéske tehetsége magában foglalta a nyelvek könnyed elsajátítását, sem ismerte föl, de olyanfajta nyelvnek hangzott, amit kifejezetten motyogásra terveztek, a szavak előkanyarodtak, mint valami kasza bokamagasban, sötéten, vörösen, könyörtelenül. Bonyolult örvényléseket írtak le a levegőben, aztán lágyan ellebegtek a torony ajtaja felé.

Ahol megérintették a fehér márványt, ott megfeketedett, és összeroskadt.

Mikor a maradványok a földre hullottak, egy varázsló bukkant elő, és alaposan szemügyre vette Ábrimot.

Széltoló megszokta a varázslók kiöltözködési mániáját, de ez itt előtte igazán imponáló volt, köntöse olyannyira kitömött, csipkézett és támpillérezett fantasztikus pliszékben és berakásokban, hogy valószínűleg építész tervezte. A hozzáillő kalap meg úgy nézett ki, mint egy esküvői torta, ami alaposan összeütközött egy karácsonyfával.

Maga a tényleges arc, ami kibámult a barokkos gallér és a fölfiligránozott kalapkarima széle közti szűk résen, kissé kiábrándító volt. Valamikor a múltban úgy gondolta, hogy megjelenése jobb lesz egy vékony, satnya bajusztól. Tévedett.

— Ez a mi kibaszott ajtónk volt! — kiáltotta. — Ezt nagyon meg fogod bánni!

Ábrim karba tette kezét.

Ez láthatólag földühítette a másik varázslót, aki hirtelen fölrántotta karját, kibogozta kezét a kézelőcsipkékből, s lángot szórt, ami sivítva szelte át a kettejük közti távolságot.

Ábrimot a mellkasán találta el, onnan a fehér izzás egy freccsenésével visszapattant, de amikor a kék káprázástól újra látott, Széltoló látta, hogy Ábrim ott áll, sértetlenül.

Ellenfele viharosan oltogatta az apró tüzeket saját öltözékén, s gyilkos fénnyel szemében nézett föl.

— Úgy látszik, nem érted — recsegte. — Ez itt bűbáj, amivel most meg kéne birkózz. Nem harcolhatsz a bűbáj ellen.

Föl tudom használni a bűbájt, válaszolta Ábrim.

A mágus acsargott, és emelkedő ívben tűzgolyót küldött felé, ami ártalmatlanul robbant szét Ábrim rettentő vigyorától néhány hüvelykre.

A másik arcán átsuhant a heveny tanácstalanság kifejezése. Újra megpróbálta, kéken izzó mágiavonalakat küldve egyenesen a végtelenből Ábrim szíve felé. Ábrim elhessegette ezeket.

Egyszerű a választás, mondta. Csatlakozol hozzám, vagy meghalsz.

Ezen a ponton Széltoló tudatára ébredt a folyamatos kapargató hangnak a füle mellett. Kellemetlen, fémes hangzása volt.

Félig odafordult, s érezte azt az ismerős és roppant kényelmetlen szúrós érzést, ahogy az Idő lelassul körülötte.

A Halál abbahagyta a köszörűkő húzogatását kaszaélén, s megajándékozta egy biccentéssel, ahogy az két profi között szokás.

Csontos ujját ajkához emelte, vagy pontosabban arra a helyre, ahol az ajka lett volna, ha lett volna.

Minden varázsló képes látni a Halált, de nem feltétlen vágyódnak erre.

Széltoló füle hirtelen kidugult, s a jelenés elenyészett.

Ábrimot és a rivális varázslót véletlenszerűen ki-kisülő mágiafényudvar vette körül, aminek nyilvánvalóan semmiféle hatása nem volt Ábrimra. Széltoló visszalibegett az élők világába pont időben ahhoz, hogy lássa, amint a vezír kinyúl, s megragadja a varázslót ízléstelen gallérjánál fogva.

Nem vagy képes legyőzni engem, jelentette ki a kalap hangján. Kétezer évem volt arra, hogy megzabolázzam a varázserőt saját céljaimra. Képes vagyok erőt meríteni az erődből. Hódolj, vagy arra se lesz időd, hogy ezt megbándd.

A varázsló küszködött, és, sajnálatos módon, hagyta, hogy a büszkeség fölülkerekedjék az óvatosságon.

— Soha! — kiáltotta.

Pusztulj, javasolta Ábrim.

Széltoló számtalan különös dolgot látott életében, a legtöbbjét szerfelett vonakodva, ám azt még sosem látta, hogy varázslattal ténylegesen meggyilkoljanak valakit.

A varázslók nem gyilkolnak közönséges embereket, mert a) ritkán veszik őket figyelembe, vagy egyáltalán észre és b) nem számít sportszerűnek és c) mindenek fölött, ugyan ki csinálná meg az összes főzést meg élelemtermelést meg ilyeneket. És egy mágustestvér varázslat általi kinyírása majdhogynem lehetetlen a védelmező bűvigék számos rétege következtében, amit bármely óvatos varázsló minden körülmények között fönntart személye körül.[26] Az első dolog, amit egy ifjú varázsló megtanul a Láthatatlan Egyetemen — eltekintve attól, hogy melyik az ő fogasa és merre van a vécé — az az, hogy állandóan védelmezze önmagát.

Néhányan úgy gondolják, hogy ez paranoia, de nem az. A paranoiások csupán azt hiszik, hogy mindenki rájuk pályázik. A varázslók viszont tudják.

A kistermetű varázsló a háromlábnyi edzett acél pszichikai megfelelőjét viselte, ami úgy olvadt el, mint a vaj a hegesztőlámpa alatt. Elgőzölgött, elenyészett.

Ha vannak arra szavak, amik ezután történtek a mágussal, akkor azok be vannak börtönözve egy vad szótárba a Láthatatlan Egyetem Könyvtárában. Talán jobb is a képzeletre bízni, eltekintve persze attól, hogy bárki, aki képes elképzelni az olyan alakot, amit Széltoló néhány másodpercig ott látott kínok közt vonaglani, mielőtt könyörületesen eltűnt volna, várományosa kell legyen a hírhedt fehér vászonzubbonynak a fakultatív hosszú ujjakkal.

Imígyen vesszen az összes ellen, nyugtázta Ábrim.

A torony magasa felé emelte arcát.

Kihívlak, harsogta. És mindazoknak, akik nem szállnak szembe velem, a Tan szerint követniük kell engem.

Hosszú, súlyos csönd támadt, amit az okozott, hogy sokan erősen hallgattak. Végül a torony tetejéről lekiáltott egy bizonytalan hang:

— Hol van ez a Tanban?

Én juttatom kifejezésre a Tant.

Távoli suttogás hallatszott, aztán ugyanaz a hang újra megszólalt:

— A Tan halott. A bűbáj a Tan fölött ál…

A mondat sikoltásban végződött, mert Ábrim fölemelte bal kezét, s a beszélő pontos irányába küldött egy vékony, zöld fénysugarat.

Körülbelül ebben a pillanatban vette észre Széltoló, hogy újra maga mozgatja végtagjait. A kalap ideiglenesen elvesztette érdeklődését irántuk. Oldalvást Coninára pislantott. Azonnali, kimondatlan egyetértéssel mindketten megragadták Ince feléjük eső karját, megfordultak, és elszaladtak. Meg sem álltak addig, míg több fal el nem választotta őket a toronytól. Futás közben Széltoló egyfolytában arra számított, hogy valami majd tarkón fogja vágni. Esetleg maga a világ.

Mindhárman lerogytak a törmelék közé, s ott feküdtek hosszan lihegve.

— Igazán nem kellett volna ezt tennetek — morogta Ince. — Már éppen arra készültem, hogy jól elintézzem a fickót. Hogy fogom valaha is…

Valami fölrobbant mögöttük, s sokszínű fénynyalábok süvítettek el fölöttük, szikrákat pattintva a kőművesmunkáról. Aztán olyan hang hallatszott, mint mikor egy óriási dugót kihúznak egy kicsiny palackból, meg feltörő hahota, ami valahogy nem volt túl mulatságos. A föld rázkódott.

— Mi folyik itt? — kérdezte Conina.

— Varázsháború — válaszolta Széltoló.

— És ez jó?

— Nem.

— De te biztos azt akarod, hogy a varázslóság győzedelmeskedjék? — firtatta Ince.

Széltoló vállat vont, és lebukott, amikor valami láthatatlan és nagy elzúgott fölöttük, olyan hangokat adva ki magából, mint egy fogoly.

— Még sose láttam a varázslókat harcolni — jelentette be Ince. Elkezdett négykézláb mászni a romokon, s nagyot sikított, amikor Conina megmarkolta a lábát.

— Nem hinném, hogy jó ötlet lenne — magyarázta a lány. — Széltoló?

A varázsló gyászosan rázta fejét, s fölkapott egy kavicsot. Áthajította a romba dőlt fal fölött, ahol az kis, kék teáskannává változott. Ripityára tört, amikor leesett a földre.

— A bűvigék kölcsönhatásba lépnek egymással — mondta. — Nem lehet tudni, mi fog történni.

— De mi biztonságban vagyunk itt a fal mögött? — kíváncsiskodott Conina.

Széltoló egy kissé földerült.

— Tényleg?

— Téged kérdeztelek.

— Ó! Nem. Nem hinném. Ez csak közönséges kő. Jön egy tisztességes varázsige és… ffuj.

— Ffuj?

— Úgy van.

— Ne fussunk akkor el?

— Érdemes megpróbálni.

Néhány másodperccel azelőtt érték el a következő, még viszonylag függőleges falat, hogy egy összevissza köpködő sárga tűzlabda becsapódott oda, ahol korábban feküdtek, és valami borzasztóvá változtatta a talajt. A torony körül az egész terület a szikrázó levegő tornádójává vált.

— Kell nekünk egy terv — közölte Ince.

— Megpróbálkozhatnánk újra a futással — javasolta Széltoló.

— Az nem old meg semmit!

— A legtöbb dolgot megoldja — helyesbített Széltoló.

— Milyen messzire kell eljussunk ahhoz, hogy biztonságban legyünk? — kérdezte Conina.

Széltoló megreszkírozott egy pillantást a fal mellett.

— Érdekes filozófiai kérdés — felelte. — Már sokfelé jártam, és még sosem voltam biztonságban.

Conina sóhajtott, s rámeredt egy közeli törmelékhalomra. Még egyszer jól megnézte. Volt benne valami fura, de nem tudott rájönni, mi lehet az.

— Megrohamozhatnám őket — indítványozta bizonytalanul Ince. Vágyódva leste Conina hátát.

— Nem sikerülne — legyintett Széltoló. — Semmi sem hatásos a mágiával szemben. Kivéve a még erősebb mágiát. És aztán az egyetlen, ami legyőzi az erősebb mágiát, az a még annál is hatalmasabb varázslat. És a következő pillanatban, tudod …

— Ffuj? — sugallta Ince.

— Már előfordult korábban — mondta Széltoló. — Évezredeken át folytatódott, míg a…

— Tudjátok, mi a fura abban a kőrakásban? — fordult hozzájuk a lány.

Széltoló odapillantott. Hunyorgott.

— Mi, a lábaktól eltekintve?

Jó néhány percig eltartott, míg kiásták a Serifát. Még mindig egy borosüveget szorongatott, ami csaknem kiürült már, s bizonytalan fölismeréssel pislogott rájuk.

— Méregerős — motyogta, aztán némi erőfeszítéssel hozzátette — itóka, ez az évjárat. Úgy éreztem — folytatta —, mintha rám omlott volna a palota.

— Le is omlott — bólintott Széltoló.

— Aha. Hát akkor az volt az — Kerőzus több próbálkozás után sikerrel összpontosított Coninára, s hátrafelé himbálta magát. — Szavamra, az ifjú hölgy megint. Nagyon imponáló.

— Hé… — kezdte Ince.

— Az te hajad — szólt a Serifa, lassan újra előreringatózva — hasonlatos, hasonlatos az kecskéknek gyapjához, melyek legelésznek az Gebra hegy oldalán.[27]

— Na, idefigyeljen…

— Az te két menyed hasonló, hasonló — a Serifa kissé oldalra imbolygott, s röpke, ám bánatos pillantást vetett az üres palackra —, hasonló az fölékesített görögdinnyéhez az hajnal mesés kertjében.

Conina szeme kitágult.

— Tényleg?

— Nem — felelte a Serifa —, ezt kétlem. Fölismerném a fölékesített görögdinnyét, ha olyat látnék. Miként fehér galambok az mezőn az víznek partján, olyanok az te combjaid, melyek…[28]

— Hörrm, már elnézést… — vágott közbe Ince, szántszándékkal torkát köszörülve.

Kerázus felé imbolygott.

— Hmm? — firtatta.

— Ahonnan én jövök — szögezte le Ince hidegen —, ott nem szokás így beszélni a hölgyekkel.

Conina sóhajtott, mikor Ince védelmezőleg elé csoszogott. Ez, tűnődött, abszolúte igaz.

— Valójában — folytatta a fiú, olyannyira előredugva állát, amennyire csak tudta, ami még mindig csak arra volt elég, hogy grüberlinek látszódjék —, rohadt nagy kedvem lenne…

— Nem nyitni vitát — lépett előre Széltoló. — Ööö, uram, Sire, ki kéne jussunk innen. Föltételezem, kegyelmed nem tudja a kiutat?

— Termek ezrei — mondta a Serifa — vannak itt, tudja. Évek óta nem jártam kint — Csuklott. — Évtizedek óta. Egonok óta. Igazából sosem jártam még kint — Az arca megmeredt a fogalmazás tevékenységében. — Az Idő madara csak, ümm, kicsiny utat kell tipegjen, s lám! a madár talpon van.

— Az az obrigó — motyogta Széltoló.

Kerőzus felé ingott.

— Ábrim intézi az összes uralkodást, tudja. Rettentő kemény munka.

— Ő jelen pillanatban — jelentette Széltoló — nem áll a helyzet magaslatán.

— És mi valahogy szeretnénk innen meglépni — közölte Conina, aki még mindig a kecskés hasonlatot fontolgatta.

— És nekem van ez az obrigóm — említette Ince, szúrósan meredve Széltolóra.

Kerőzus megveregette a karját.

— Ez helyes — mondta. — Mindenkinek kéne legyen kedvenc háziállata.

— Így hát, ha esetleg történetesen tudná, hogy van-e magának istállója vagy ilyesmi… — noszogatta Széltoló.

— Százával — felelte Kerőzus. — Birtokomban van a világ legremekebb paripáinak némelyike… többsége — Összevonta szemöldökét. — Így mondták nekem.

— De esetleg nem tudja, hogy merre vannak ezek?

— Hát azt nem — ismerte be a Serifa. Egy véletlen mágiafuvallat a mellettük lévő falat arzénos habcsókká változtatta.

— Azt hiszem, hogy jobb lenne nekünk most a kígyóveremben — jegyezte meg elfordulva Széltoló.

Kerőzus újabb szomorú tekintetet vetett kiürült borospalackjára.

— Azt tudom, hogy hol van egy repülő varázsszőnyeg — nyilatkozta.

— Nem — tiltakozott Széltoló, védekezően fölemelve kezét. — Abszolúte nem. Még csak ne is…

— A nagyapámé volt…

— Egy valódi varázsszőnyeg? — csillant meg Ince szeme.

— Figyeljetek — hadarta Széltoló sietve. — Már attól is szédülni kezdek, ha magas történeteket hallok.

— Ó, eléggé — a Serifa puhán böffentett egyet — eredeti. Nagyon csinos mintával. — Újra a palackra hunyorgott, és sóhajtott. — Szép kék színe is volt — tette hozzá.

— És esetleg történetesen nem tudja, hogy most hol van? — kérdezte Conina lassan, annak a modorában, aki nagyon óvatosan odaoson egy olyan vadállathoz, amelyik bármely pillanatban megrémülhet.

— A kincstárban. Oda tudom az utat is. Szerfelett gazdag vagyok, tudják. Vagy legalább is így mondták nekem — Lehalkította a hangját, s megpróbált Coninára kacsintani, ami végül csak mindkét szemével sikerült. — Ráülhetünk — mondta, s verejtékezni kezdett. — És elmondhatnál nekem egy mesét…

Széltoló összeszorított foggal próbált meg sikítani. A bokája már izzadt.

— Nem fogok fölülni semmiféle mágikus szőnyegre! — sziszegte. — Félek a földtől!

— Úgy érted, félsz a magasságtól — korrigálta Conina. — És ne legyél már ilyen hülye.

— Tudom, hogy értettem! A föld az, ami végül megöl!

Az Al Khaliért folyó csata pörölyfejű felhő volt, amelynek zavaros mélyén hátborzongató alakokat lehetett hallani, és földöntúli hangokat látni. Szórványos céltévesztések süvítettek át a városon. Ahol becsapódtak, ott a dolgok… megváltoztak.

Például, a szűk egy elég nagy része óriási, sárga gombák áthatolhatatlan erdejévé alakult. Senki se tudta, ez milyen hatást idézett elő az ott lakók körében, bár az is lehet, hogy észre se vették.

Offlernek, a Krokodilistennek — aki a város védőistenségének szerepét töltötte be —, temploma immáron egy eléggé csúnyácska, öt dimenzióban megkonstruált cukros izé volt. De ez nem okozott gondot, mert már javában ette az óriáshangyák egy hordája.

Másrészt azonban nem maradt túl sok ember, aki értékelhette volna ezt az állásfoglalást az ellenőrizetlen városrendezés ellen, mert többségük elrohant, hogy életét mentse. Néhányan hajóra szálltak, de a menekülés eme módja hamarosan megszűnt, amikor a kikötő nagy része mocsárrá vált, amiben, minden különösebb ok nélkül, két, pöttöm, rózsaszín elefánt épp fészket rakott.

Lent, az utakat elfoglaló pánik alatt, a Poggyász lassan bandukolt a nádszegélyezte lecsapoló árkok egyikében. Egy kissé előtte az apró aligátorok, patkányok és aligátorteknősök mozgó hulláma özönlött ki a vízből, s viharosan tolongott föl a partra, valami meghatározatlan, ám abszolút hibátlan állati ösztöntől hajtva.

A Poggyász fedele komor eltökéltség kifejezését hordozta. Nem kívánt túl sokat a világtól, eltekintve minden más életforma teljes kiirtásától, de aminek most minden másnál nagyobb szükségét érezte, az a gazdája volt.

Hihetetlen kiürítettsége miatt könnyű volt észrevenni, hogy ez a terem kincstár. Az ajtók kampókról lógtak. A rácsokkal elzárt falfülkékbe betörtek. Rengeteg széthasított láda hevert mindenfelé, és ettől Széltolóba belenyilallt a lelkiismeret-furdalás úgy két másodpercre, hogy vajon hová lett a Poggyász.

Tiszteletteljes csönd támadt, ahogy mindig, amikor nagy pénzösszegek a múlté lesznek. Ince elkóborolt, és megbökdöste a ládák némelyikét, reménytelenül titkos fiókokat keresve a Tizenegyedik fejezet instrukcióinak megfelelően.

Conina lehajolt, és fölvett egy kis rézpénzt.

— Milyen borzasztó — szólt végül Széltoló. — Egy kincstár, amiben nincs kincs.

A Serifa állt, s ragyogva mosolygott.

— Semmi vész — mondta.

— De kegyelmed összes pénzét ellopták! — háborodott föl Conina.

— Úgy vélem, a szolgák — közölte Kerőzus. — Nagyon álnok dolog tőlük.

Széltoló fura tekintetet vetett rá.

— Nem aggasztja magát?

— Nem nagyon. Sose költöttem el semmit. Gyakran tűnődtem, milyen lehet szegénynek lenni.

— Hát most fantasztikus lehetősége lesz, hogy megtudja.

— Lesz szükségem valami kiképzésre?

— Jön majd magától — válaszolta Széltoló. — Majd belejön menet közben — Távoli robbanás hallatszott, s a mennyezet egy része kocsonyává alakult.

— Ööö, elnézést… — szólalt meg Ince —, ez a szőnyeg…

— Igen — bólintott Conina —, a szőnyeg.

Kerőzus jóindulatú, kissé spicces mosollyal ajándékozta meg őket.

— Á, igen. A szőnyeg. Lökje meg a háta mögötti szobor orrát, ó sivatagi hajnal őszibarack-tomporú ékköve.

Elpirulva, Conina végrehajtotta ezt a kicsiny szentségtörést Offler, a Krokodilisten, egy nagy, zöld szobrán.

Semmi sem történt. Titkos rekeszek serényen elmulasztották a kinyílás lehetőségét.

— Hümm. Próbálja meg a bal kezet.

A lány kísérletképp megcsavarta a mondott testrészt. Kerőzus megvakarta a fejét.

— Lehet, hogy a jobb kéz volt az…

— Én a maga helyében megpróbálnék visszaemlékezni — jegyezte meg élesen Conina, amikor az sem működött. — Már nem maradt sok olyan rész, amit hajlandó lennék meghúzni.

— Mi az az izé ott? — érdeklődött Széltoló.

— Még sokat fogtok hallani erről, ha nem a farok az — morogta Conina, és belerúgott.

Távoli, fémes, nyögésszerű zaj hallatszott, mintha egy serpenyőfedő szenvedne. A szobor megrázkódott. Ezt valahol a falban néhány kiadós tülkölés követte, és Offler, a Krokodilisten, nehézkesen félrecsikorgott. Volt mögötte egy alagút.

— Nagyapám építette ezt az érdekesebb kincseinknek — jelentette be Kerőzus. — Ő nagyon… — kereste a megfelelő szót — ötletes volt.

— Ha azt hiszitek, hogy beteszem ide a lábam… — kezdte Széltoló.

— Állj félre — mondta fennhéjázóan Ince. — Én megyek be elsőnek.

— Lehetnek benne csapdák… — jegyezte meg Conina kétségek közt. Gyors pillantást vetett a Serifára.

— Ó, valószínűleg, ó mennyek gazellája — felelte az uralkodó. — Nem voltam itt hatéves korom óta. Azt hiszem, voltak olyan kockák, amikre nem szabad rálépni.

— Ne aggódjatok emiatt — intette le őket Ince, az alagút homályába kukucskálva. — Nem hinném, hogy akad olyan álcázott kelepce, amit én ne szúrnék ki azonnal.

— Mert rengeteg ilyen irányú tapasztalatod van, nemdebár? — firtatta savanyúan Széltoló.

— Nos, hát a Tizennegyedik Fejezetet kívülről tudom. Vannak hozzá illusztrációk is — magyarázta Ince, s bebukott az árnyak közé.

Több percig várakoztak abban, ami elborzadt némaság lett volna, ha az alagútból nem szűrődtek volna ki elfojtott nyögések és szórványos dobogó zajok. Végül a távolból Ince hangja visszhangzott vissza hozzájuk.

— Nincs itt egyáltalán semmi — közölte. — Mindent kipróbáltam. Olyan szilárd, mint a szikla. Minden beragadhatott, vagy ilyesmi.

Széltoló és Conina összenéztek.

— Még a legalapvetőbb dolgot se tudja a csapdákról — jegyezte meg a lány. — Amikor ötéves voltam, apám végigmászatott egy átjárón, amit előzőleg bekelepcézett, csak hogy megtanítson…

— De átjutott, nem? — kérdezte Széltoló.

Ekkor olyan zaj hallatszott, mint amikor üvegfelületen végighúznak egy nedves ujjat, csak milliárdszorosan fölhangosítva, s a padló megrázkódott.

— Mindegy, mert nincs valami sok választásunk — tette hozzá, s behúzott nyakkal vetődött az alagútba. A többiek követték. A Széltolót ismerő emberek közül sokan úgy bántak vele, mintha egy afféle kétlábú bányászkanári lenne[29], és hajlamosak voltak föltételezni, hogy amikor Széltoló még függőleges és nem rohan elfele, akkor még van remény.

— Ez jó mulatság — jegyezte meg Kerőzus. — Jómagam, amint kirablom saját kincstáram. Ha elkapom magam, akkor a kígyóverembe vettethetem magam.

— De a saját könyörületére is bízhatja magát — javasolta Conina, végigfuttatva egy paranoiás tekintetet a poros köveken.

— Ó, nem. Azt hiszem, móresra kéne tanítsam magam, hogy jó példát mutassak magamnak.

Kis kattanás hallatszott fölöttük. Egy kicsiny kőtábla félresiklott, és egy rozsdás fémkampó ereszkedett lassan s döcögve alá. Egy másik rúd csikorgott ki a falból, s megveregette Széltoló vállát. Ahogy körbeperdült, az első kampó egy sárga cetlit tűzött a hátára, s visszacsikordult a tetőbe.

— Mit tett? Mit tett? — sikoltozta Széltoló, megkísérelve elolvasni saját lapockáját.

— Azt írja, „Rúgj belém” — mondta Conina.

A fal egy része fölsiklott a halálra vált varázsló mellett. Fémcsatlakozások bonyolult sorozatának végén egy nagy csizma ingott félszívvel, aztán az egész reccsenve kettétört a térdnél.

Mindhárman némán szemlélték. Aztán Conina megszólalt:

— Hibbant aggyal van dolgunk, már látom.

Széltoló óvatosan leakasztotta a cetlit, s hagyta, hogy földre essék. Conina előretörtetett mellette, s mérges óvatossággal csörtetett az átjáróban, s amikor egy rugóra szerelt fémkéz kinyúlt, s barátságos módon csóválta magát, nem rázta meg, hanem nyomon követte vedlett drótjait egy pár elkorrodált elektródához egy nagy üvegben.

— A nagypapája humoros ember volt? — érdeklődött.

— Ó, hogyne. Mindig szeretett kuncogni — válaszolta Kerőzus.

— Ó, remek — sóhajtotta Conina. Gondosan megböködött egy padlókövet, ami, Széltoló szemében, semmiben sem különbözött társaitól. Egy kis bánatos rugós nesszel egy tollseprű imbolygott elő a falból hónalj magasságban.

— Azt hiszem, nagy örömmel találkoztam volna az öreg Serifával — közölte a lány összeszorított fogakkal —, bár nem azért, hogy a kezét rázzam. Jobb lesz, ha bakot tartasz nekem, varázsló.

— Tessék?

Conina ingerülten mutatott egy félig nyitott ajtónyílásra pont előttük.

— Meg akarom azt nézni — mondta. — Csak tedd össze a két kezed, hogy legyen mire állnom, oké? Hogyan vagy képes arra, hogy ennyire hasznavehetetlen legyél?

— Amikor hasznos vagyok, mindig bajba kerülök — motyogta Széltoló, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az orrához érő meleg húst.

Hallotta, hogy a lány kotorászik az ajtó fölött.

— Gondoltam — szólalt meg Conina.

— Mi az? Irtózatosan éles lándzsák a lezuhanás szélén?

— Nem.

— Hegyes végű rostély készen a fölnyársalásra?

— Egy vödör — felelte határozottan Conina, és lelökte.

— Mi, forró, mérgező…

— Mészfesték. Csak rengeteg vén, beszáradt mész — Conina leugrott.

— Nesze nektek nagypapa — nyilatkozta Kerőzus. — Soha egy unalmas perc.

— Nos, hát nekem már eléggé elegem van — szögezte le Conina szigorúan, és az alagút távoli vége felé mutatott. — Gyertek, ti ketten.

Körülbelül háromlábnyira voltak az alagút végétől, amikor Széltoló megérezte a légmozgást maga fölött. Conina a véknyába ütött, imígyen lökve őt előre az ajtón túli szobába. Gördülve ért földet, és valami eltalálta a lábát ugyanakkor, amikor egy hangos dobbanás meg megsüketítette.

A teljes tető, egy négy láb vastag óriási kőtábla, bezuhant az alagútba.

Széltoló előrekúszott a porfelhőben, és, reszkető ujjal, kibetűzte az írást a kőtábla oldalán.

„Na, most nevessetek!”, olvasta.

Fölült.

— Ez a nagypapa — jelentette Kerőzus boldogan —, mindig k…

Elcsípte Conina pillantását, aminek ereje egy ólmosbotéval vetekedett, s bölcsen befogta a száját.

Ince bukkant elő a felhőkből, köhécselve.

— Hé, mi történt? — firtatta. — Mindenki jól van? Ez nem történt, amikor én jöttem keresztül.

Széltoló megfelelő választ kutatott, és képtelen volt jobbat találni a „Tényleg?!”-nél.

Fény szűrődött a mélyen fekvő terembe a tető közeli, apró, rácsos ablakokból. Nem volt kiút, kivéve a keresztülsétálást több száz tonnányi kövön, ami elzárta az alagutat, vagy, hogy másképp fogalmazzunk, és ez volt az a mód, ahogy Széltoló megfogalmazta a dolgot, kétségkívül kelepcébe estek. A varázsló ettől kissé ellazult.

De legalább nem lehetett eltéveszteni a varázsszőnyeget. Ott feküdt összegöngyölve egy megemelt kőkockán a terem közepén. Mellette állt egy kis, csillogó olajlámpás, és, Széltoló nyakát nyújtogatta, hogy lássa, egy apró aranygyűrű. Fölnyögött. Mindhárom tárgy fölött halvány oktarin fényudvar látszott, jelezve, hogy varázslatosak.

Amikor Conina kigöngyölte a szőnyeget, számos apró holmi gurult a padlóra, köztük egy rézhering, egy fafül, néhány nagy, négyszögletes flitter, és egy ólomdoboz benne egy konzerválódott szappanbuborékkal.

— Mi a franc ez? — érdeklődött Ince.

— Nos — válaszolta Széltoló —, mielőtt megpróbálták megenni a szőnyeget, valószínűleg molyok voltak.

— Hű!

— Ez az, amit ti emberek sosem fogtok föl — mondta Széltoló fáradtan. — Azt hiszitek, hogy a mágia olyan valami, amit föl lehet kapni és használni, mint egy… egy…

— Paszternákot? — sugallta Ince.

— Borospalackot? — indítványozta a Serifa.

— Valami olyasmi — értett egyet óvatosan Széltoló, de aztán összeszedte magát, s folytatta. — De az az igazság, hogy… hogy…

— Nem olyan?

— Sokkal inkább hasonlít egy borospalackra? — reménykedett a Serifa.

— A mágia használja az embert — szólt Széltoló sietősen. — Legalább annyira hat rátok, mint amennyire ti hattok rá, ilyesmi. Nem babrálhattok mágikus dolgokkal anélkül, hogy azok ne hassanak rátok. Csak gondoltam, jobb, ha figyelmeztetlek.

— Mint egy borospalack — kezdte a Serifa —, ami…

— Visszaiszik téged — közölte Széltoló. — Szóval kezdetnek letehetitek azt a lámpát meg gyűrűt, és az istenek szerelmére, ne dörzsöljetek meg semmit!

— A nagypapám ezekkel szerezte a családi vagyont — nyilatkozta Kerőzus reménytelen vágyakozással hangjában. — Tudják, gonosz bácsikája bezárta őt egy barlangba. Kénytelen volt azzal beérni, ami a keze ügyébe került. Semmije se volt az égadta világon, csak egy repülő szőnyege, egy mágikus lámpása, egy varázsgyűrűje és egy grottányi válogatott drágaköve.

— Nagy nehézségek árán jutott csak valamire, mi? — gúnyolódott Széltoló.

Conina kiterítette a szőnyeget a padlóra. Szövevényes mintája arany sárkányokat ábrázolt kék háttér előtt. Módfölölt bonyolult sárkányok voltak, hosszú szakállal, fülekkel és szárnyakkal, s úgy tűnt, hogy egyik formából a másikba változás során, mozgás közben fagytak mozdulatlanságba, ami azt sugallta, hogy az őket megszövő szövőszék a szokásos háromnál több dimenzióval rendelkezett, de a legrosszabb az egészben az volt, hogy ha elég sokáig nézted, akkor a minta átváltozott arany háttéren kék sárkányokká, s az a rettenetes érzés fogott el, hogy ha egyszerre próbálkoznál meg mindkét típusú sárkány látásával, akkor az agyad kicsöpögne a füleden.

Némi nehézség árán Széltoló eltépte pillantását, amikor egy újabb távoli robbanás rázta meg az épületet.

— Hogy működik? — kérdezte.

Kerőzus vállat vont.

— Sose használtam még — közölte. — Föltételezem, csak azt mondod „föl!”, meg „le!”, meg ilyesmiket.

— Mit szólna egy „repülj keresztül a falon!”-hoz? — firtatta Széltoló.

Mindhárman fölnéztek a terem magas, sötét, és mindenek előtt, szilárd falaira.

— Kipróbálhatnánk azt, hogy, ráülünk, és azt mondjuk „emelkedj!” — vetette föl Ince. — És aztán, mielőtt a mennyezetbe ütközünk, azt mondhatnánk, hogy „állj!” — Kissé eltűnődött ezen, aztán hozzátette. — Amennyiben ez a helyes parancs.

— Vagy „hagyd abba!” — indítványozta Széltoló —, vagy „ereszkedj!”, „bukj le!”, „ess le!”, „süllyedj!”. Vagy „borulj!”.

— „Zuhanj le!” — javasolta komoran Conina.

— Persze — jegyezte meg Ince —, most, hogy rengeteg vad mágia ömlik szerteszét, megpróbálkozhatnál fölhasználni egy keveset belőle.

— Á — mondta Széltoló, meg — Nos…

— Rá van írva a kalapodra, hogy „varászlo” — vetette közbe Kerőzus.

— Bárki ráírhat bármit a kalapjára — szögezte le Conina. — Nem akarhatsz elhinni mindent, amit olvasol.

— Na, álljunk csak meg egy percre — fortyant föl Széltoló.

Megálltak egy percre.

És még további tizenhét másodpercre.

— Figyeljetek, ez sokkal nehezebb, mint gondoljátok — mondta.

— Na, mit mondtam nektek?! — diadalmaskodott Conina. — Gyerünk, kaparjuk ki a habarcsot a tíz körmünkkel.

Széltoló csöndre intette a lányt, levette a kalapját, nyomatékosan lefújta a port a csillagról, föltette újra, megigazgatta a karimáját, fölgyűrte az ingujját, kinyújtóztatta az ujjait, és pánikba esett.

Bármi jobb teendő hiányában nekitámaszkodott a kőnek.

Ami vibrált. Nem arról volt szó, hogy rázkódott volna; úgy érződött, hogy a lüktetés egyenesen a fal belsejéből jön.

Rendkívüli módon hasonlított arra a remegésre, amit a Láthatatlan Egyetemen érzett, pont mielőtt a bűbájos megérkezett volna. A kő határozottan nagyon boldogtalan volt valami miatt.

A fal mentén osont, s fülét a következő kőtáblához tette, ami kisebb volt és ék alakú, olyanra vágták, hogy passzoljon a fal egy szögéhez, nem egy nagy, kitűnő kő, csak amolyan harmatsúlyú, ami türelmesen végzi a dolgát a fal, mint egész, nagyobb üdvére.

— Ssss! — mondta Conina.

— Nem hallok semmit — jegyezte meg hangosan Ince. Ince azok közé tartozott, akiknek ha azt mondod, „ne nézz ide”, azonnal odafordítják a fejük, mint valami bagoly egy forgóállványon. Ezek ugyanazok az emberek, akik, amikor fölhívod a figyelmük mondjuk egy ritka kikericsre pont ott mellettük, céltalanul megfordulnak, s kis, bánatos, összelapító nesszel teszik le lábuk. Ha az ilyenek el lennének veszve egy úttalan sivatagban, könnyen megtalálhatnád őket úgy, hogy leteszel valahol a homokra valami aprót és törékenyt, például az értékes antik kancsót, ami nemzedékek óta a családod tulajdonában áll, és aztán visszasietsz, amint meghallod a csörrenést.

Na, mindegy.

— Pontosan erről van szó! Mi történt a háborúval?

A habarcs kis zuhataga ömlött a mennyezetről Széltoló kalapjára.

— Valami babrál a kövekkel — jelentette csöndesen a varázsló. — Megpróbálnak kiszabadulni.

— És mi pont egy nagy csomó kő alatt tartózkodunk — észlelte Kerőzus.

Csikorgás hallatszott fölöttük, s a nappali fény sugara döfött le. Széltoló meglepetésére nem kísérte az összezúzás okozta váratlan halál. Még egy szilíciumreccsenés után a lyuk nagyobbra nőtt. A kövek kiestek helyükről, méghozzá fölfelé.

— Azt hiszem — nyilvánított véleményt a varázsló —, hogy ezen a ponton érdemes megpróbálkozni a szőnyeggel.

A mellette lévő fal megrázta magát, mint valami kutya, és széjjellebbent, a kőművesek kezenyoma több komoly csapást mért Széltolóra, miközben a magasba szárnyalt.

Mind a négyen a kék-arany szőnyegen landoltak a repdeső sziklák viharában.

— Ki kell jussunk innen! — mondta Ince, megerősítve ezzel jó megfigyelőkészségéről szóló hírnevét.

— Várj csak — intette le Széltoló. — Mondjuk, azt mondom…

— Nem mondod — csattant föl Conina, aki mellette térdelt. — Én mondom. Nem bízom benned.

— De te…

— Kuss! — förmedt rá Conina. Megveregette a szőnyeget.

— Szőnyeg… emelkedj! — parancsolta.

Csönd.

— Föl!

— Talán nem érti a nyelvet — vetette közbe Ince.

— Szállj föl! Lebegj! Repülj el!

— Vagy az is lehet, mondjuk, hogy csak egy bizonyos hangra hajlandó…

— Hallgass. El!

— Már próbáltad az elt — jegyezte meg Ince. — Próbálkozz a „mássz föl!”-lel.

— Vagy a „szárnyalj!”-jal — javasolta Kerőzus. Több tonna padlókő csapott le a fejétől egy hüvelykre.

— Ha reagálni akart volna ezekre, akkor már megtette volna, nem? — kérdezte Conina. A levegő körülötte sűrű volt a portól, mert a repülő sziklák össze-összesúrlódtak. A lány megtiporta a szőnyeget.

— Szállj már föl, te rohadt matrac! Aú!

Egy darabka párkány ütötte vállon. Ingerülten dörzsölte meg a zúzódást, és Széltolóhoz fordult, aki állát a térdére támasztva ült, és kalapját jól a fejébe húzta.

— Mért nem működik? — érdeklődött.

— Mert nem a helyes szavakat mondod — válaszolta a varázsló.

— Nem érti a nyelvet?

— A nyelvnek ehhez semmi köze. Figyelmen kívül hagytál valami alapvető fontosságú dolgot.

— Nos?

— Nos mi? — fintorgott Széltoló.

— Figyelj, ez nem alkalmas pillanat a méltóságod babusgatására!

— Csak próbálkozz tovább, velem ne is törődj!

— Tedd, hogy repüljön!

Széltoló még jobban a fülére húzta a fövegét.

— Kérlek! — kérte Conina.

A kalap egy kissé följebb emelkedett.

— Mi mind rettentően lelkesedni fogunk — jegyezte meg Ince.

— Úgy van, úgy van! — támogatta Kerőzus.

A kalap folytatta az emelkedést.

— Egész biztosak vagytok benne? — firtatta Széltoló.

— Igen!

Széltoló megköszörülte a torkát.

— Le! — kommandírozta.

A szőnyeg elemelkedett a földről, s várakozásteljesen lebegett néhány lábbal a por fölött.

— Hogyan… — kezdte Conina, de Ince félbeszakította.

— A varázslók tudomással bírnak titkos tanokról, valószínűleg erről van szó — jelentette ki. — Valószínűleg a szőnyegen van egy olyan obrigó, hogy pont a fordítottját csinálja annak, amit mondanak neki. Följebb tudod vinni?

— Igen, de nem fogom — felelte Széltoló. A szőnyeg lassan előrelibbent, és, ahogy ilyen esetekben történni szokott, egy sziklahenger pont arról a helyről pattant vissza, ahol a szőnyeg eleddig hevert.

Egy pillanattal később kinn voltak a szabad levegőn, a kővihart maguk mögött hagyva.

A palota épp ízekre szedte magát, s a darabok koncentráltan robbantak a levegőbe, mint valami kifordított vulkánkitörés. A bűbájos torony teljesen eltűnt, de a kövek arrafelé táncoltak, ahol valaha állt, és…

— Egy újabb tornyot építenek! — ámult Ince.

— És az én palotámból is — jegyezte meg Kerőzus.

— A kalap győzött — nyilatkozta Széltoló. — Ezért építi a saját tornyát. Ez afféle reakció. A varázslók mindig tornyokat szoktak építeni maguk körül, mint azok a… hogy hívják azokat az izéket, amiket a folyók fenekén lehet találni?

— Békák.

— Kövek.

— Peches gengszterek.

— A tegzeslégyre gondoltam — mondta Széltoló. — Amikor egy mágus nekigyürkőzik a harcnak, az első dolog, amit csinál, az, hogy épít egy tornyot.

— Nagyon nagy — mutatta ki Ince.

Széltoló gyászosan bólintott.

— Hova megyünk? — kérdezte Conina.

Széltoló vállat vont.

— El — vetette oda.

A külső palotafalat hagyták éppen maguk alatt. Ahogy elhaladtak fölötte, elkezdett rázkódni, és kis téglák szállingóztak a repülő sziklák vihara irányába, amely az új torony körül zümmögött.

Végül Conina szólalt meg:

— Rendben. Hogyan vetted rá a szőnyeget, hogy repüljön? Tényleg az ellenkezőjét csinálja annak, amit parancsolsz?

— Nem. Csak némi figyelmet szenteltem a lamináris és térbeli elrendezés alapvető részleteinek.

— Hát ezzel megfogtál — ismerte el a lány.

— Akarod nem-varázsló terminológiával hallani?

— Igen.

— A színével lefelé tetted a földre — közölte Széltoló.

Conina egy darabig nagyon hallgatagon ült. Aztán így szólt:

— Azt kell mondjam, hogy roppant kényelmes. Ez az első alkalom, hogy szőnyegen repülök.

— Ez az első alkalom, hogy röptetek egyet — mormolta bizonytalanul Széltoló.

— Nagyon jól csinálod — dicsérte a lány.

— Köszönöm.

— Azt mondtad, félsz a magasságoktól.

— Rettegek.

— Nem látszik rajtad.

— Nem gondolok rá.

Széltoló megfordult, s visszanézett hátuk mögött a toronyra. Az utolsó percben egész sokat nőtt, a teteje fiatornyok és pártázatok szövevényévé virágzott ki. Padlólapok raja lebegett fölötte, az egyes csempék lecsaptak, és helyükre kattantak, mintha kerámiaméhek hajtanának végre légi bombázást kötelékben. A torony lehetetlenül magas volt — az alján lévő kövek összezúzódtak volna, ha nem folyt volna keresztül rajtuk a mágiaáram.

Nos, ennyi, már ami a szervezett varázslóságot illeti. A békés mágia kétezer éve ment veszendőbe, a tornyok újra az égre törtek, és most, hogy rengeteg új nyers varázs ömlött szét, valami nagyon súlyosan meg fog sérülni. Valószínűleg a világegyetem. Túl sok mágia maga köré tudja tekerni az időt és teret, és ez nem volt túl jó hír az olyan emberek számára, akik megszokták azt, hogy izék, mint például okozatok, követik az izéket, mint például okok.

És persze lehetetlen lett volna ezt elmagyarázni a társainak. Nem úgy tűnt, hogy helyesen értelmezik az eszméket, konkrétabban, nem úgy tűnt, hogy kapiskálják a végzet koncepcióját. Abban a szörnyű tévhitben szenvedtek, hogy valamit lehetne csinálni. Úgy látszott, készek arra, hogy a világot olyanná tegyék, amilyennek szeretnék, vagy belehaljanak a próbálkozásba, és az a probléma a próbálkozásba való belehalással, hogy belehalsz a próbálkozásba.

A vén egyetemi szervezettségnek pont az volt a lényege, hogy valamiféle békét tartott fönn a varázslók közt, akik kábé olyan könnyen jönnek ki egymással, mint a bezsákolt macskák, s most, hogy ez már vérre megy, bárki, aki megkísérel közbeavatkozni, a végén alaposan össze lesz karmolva. Ez nem az öreg, szelíd, meglehetősen hülye mágia volt, amit a Korong már megszokott, ez varázsháború volt, fehéren izzó és fölperzselő.

Széltoló nem jeleskedett a látnoki képességek terén sem, valójában éppen hogy csak képes volt látni a jelent. De elcsigázott bizonyossággal tudta, hogy valamikor a nagyon közeli jövőben, mondjuk úgy harminc másodpercen belül, valaki azt fogja mondani: „De bizonyára van valami, amit tehetünk?”

A lenyugvó nap lapos sugarai megvilágította sivatag elhúzott alattuk.

— Nem látszik túl sok csillag — jegyezte meg Ince. — Talán félnek előbújni?

Széltoló fölnézett. Ezüstköd csillámlott magasan a levegőben.

— A nyers mágia ülepedik ki az atmoszférából — közölte. — Mert túltelített.

Huszonhét, huszonnyolc, husz…

— De bizonyára… — kezdte Conina.

— Nincs — szögezte le Széltoló kereken, de csak az elégedettség leghalványabb nyilallásával. — A mágusok mindaddig harcolni fognak egymással, míg csupán egyetlen győztes marad. Nincs semmi, amit bárki megtehetne.

— Jól esne egy ital — jelentette Kerőzus. — Föltételezem, nem tudunk megállni valahol, ahol vehetnék magamnak egy kocsmát?

— Miből? — érdeklődött Ince. — Kegyelmed szegény, nem emlékszik?

— A szegénységet nem bánom — felelte a Serifa. — A józanság az, amivel gondjaim vannak.

Conina gyengéden megböködte Széltoló bordáit.

— Te irányítod ezt az izét? — kérdezte.

— Nem.

— Akkor hová megy?

Ince lekukucskált.

— A látszat szerint — mondta —, tengelyiránt. A Körkörös-tenger felé.

— Muszáj, hogy valaki kormányozza.

Helló, szólalt meg egy barátságos hang Széltoló fejében.

Te nem a lelkiismeretem vagy, ugye? gondolta Széltoló.

Nagyon pocsékul érzem magam.

Nos, sajnálom, gondolta Széltoló, de ez egyáltalán nem az én hibám. Nem értem, miért kéne magamra vállaljam a felelősséget.

Igen, de tehetnél valamit.

Mint például?

Elpusztíthatnád a bűbájost. Akkor ez az egész összeomlana.

Semmi esélyem.

Akkor legalább belehalhatnál a próbálkozásba. Az esetleg még mindig jobb, mint hagyni, hogy kitörjön a varázsháború.

— Figyelj, csak fogd be a szád, jó? — csattant föl Széltoló.

— Mi? — kérdezte Conina.

— Hümm? — bizonytalankodott Széltoló. Bambán bámult lefelé a kék és arany mintára maga alatt, és hozzátette. — Te röpteted ezt, igaz? Rajtam keresztül! Ez alattomos!