Az istenek is…

6

— Hiába! — mondta Lamont élesen. — Semmire sem jutottam. — Borongós tekintettel nézett körül, ez különben illett mélyen ülő szeméhez, ezt sugallta hosszú, enyhén aszimmetrikus álla is. Borús volt az arckifejezése akkor is, ha minden a legjobban ment, de ez alkalommal semmi sem ment a legjobban. Hallammel készített második hivatalos interjúja nagyobb balsiker volt, mint az első.

— Ne dramatizáld — mondta békésen Myron Bronowski. — Nem is vártál mást. Magad mondtad. — Amerikai mogyorókat dobált fel a levegőbe, és vastag szájával elkapta őket, mielőtt leestek volna. Soha nem hibázott.

— A dolog ettől nem lesz kellemesebb. De igazad van, nem számít. Más is van a világon, amivel foglalkozhatom, amivel akarok is foglalkozni, sőt amiben számítok rád. Ha ki tudnád találni…

— Ne is folytasd, Pete. Már hallottam. Mindössze annyi lenne a dolgom, hogy megfejtsem egy nem-emberi intelligencia gondolkodási módját.

— Több-mint-emberi intelligenciáról van szó. Azok a lények ott, a parauniverzumban, elszántan próbálják megértetni magukat.

— Lehetséges — sóhajtott fel Bronowski —, de ők az én intelligenciámmal próbálkoznak. Amely néha talán nagyobb, mint az átlagos emberi intelligencia, de nem sokkal. Néha, mikor éjszaka elkerül az álom, és fekszem a sötétben, azon töprengek, vajon a különböző intelligens lények egyáltalán kapcsolatba kerülhetnek-e egymással? Kommunikálhatnak-e? Vagy, ha különösen nehéz napom volt, azon gondolkodom, mit jelent az a kifejezés, hogy „különböző intelligenciájú lények”. Jelent-e bármit is?

— Jelent — mondta dühösen Lamont. Köpenye zsebében ökölbe szorult a keze. — Hallamet meg engem jelent. Azt az őrült, megszállott dr. Frederick Hallamet és engem. Teljesen különböző intelligenciájú lények vagyunk, mert ha mondok neki valamit, képtelen megérteni. Kivörösödik az a hülye pofája, a szeme kidagad, a füle megsüketül. Mondhatnám, egyszerűen nem funkcionál tovább az elméje, de nincs rá bizonyítékom, hogy valaha is funkcionált volna.

— Hogy lehet így beszélni az elektronszivattyú atyjáról? — morogta Bronowski.

— Hát ez az. Az elektronszivattyú hírneves atyja! A gyerek fattyú, de micsoda fattyú! A lényeget tekintve az „atya” közreműködése volt a legkisebb. Tudom!

— Én is tudom. Gyakran mondtad. — És Bronowski újabb földimogyorót dobott a levegőbe. Nem hibázta el.

1

Harminc évvel azelőtt történt. Frederick Hallam sugárvegyész volt akkoriban, doktori diplomáján még meg sem száradt a tinta. Semmi sem mutatta, hogy valaha is megrengeti majd a világot.

Ami a világot megrengette, egy porlepett palackban pihent az asztalán. A palackon ez állt: „volfrám”. Nem az övé volt, soha nem használta. Örökölte az iroda egyik régi lakójától, aki hajdanán, valami régen elfelejtett okból szerzett némi volfrámot. Nem is volt már igazi volfrám. Apró, vastag rétegekben oxidált, szürke, poros golyócskákból állt. Semmire sem volt már jó.

Egy napon (2070. október 3-án, hogy pontosak legyünk) Hallam bement a laborba, dolgozni kezdett, de kevéssel reggel tíz óra előtt abbahagyta a munkát. Döbbenten meredt a palackra, fölemelte. A palack éppen olyan poros volt, mint mindig, a címke ugyanolyan homályos, ő mégis felkiáltott: „Az istenit, ki az ördög babrált ezzel?”

Így történt, legalábbis Denison szerint, aki meghallotta a kiáltást, és egy generációval később elmesélte Lamontnak az esetet. A felfedezés hivatalos története, már ahogy a könyvekben olvasható, mellőzi az idézett felkiáltást, és azt a benyomást kelti, hogy egy éles szemű vegyész felismerte a változást, és rögtön mélyenszántó következtetéseket vont le belőle.

Nem így volt. Hallam nem használta semmire sem a volfrámot. Az égvilágon semmi értéket nem képviselt a szemében, és az, hogy babrálta-e valaki vagy sem, teljesen közömbös volt a számára. De utálta, ha bárki az asztalán turkál (sokan vannak így), és arra gyanakodott, hogy a többiek, merő rosszindulatból, borzasztóan szeretnének az asztalán turkálni.

Akkor senki sem vallotta be, hogy bármit is tudna a dologról. Benjamin Allan Denison (aki meghallotta a felkiáltást) a közvetlenül szemben lévő irodában dolgozott, csak a folyosó választotta el őket. Mindkét ajtó nyitva volt. Denison felnézett, és Hallam vádló tekintetével találkozott a pillantása.

Nem kedvelte különösebben Hallamet. (Senki sem kedvelte különösebben.) Rosszul is aludt az éjjel. Ahogy utólag visszagondolt a dologra, jól is esett neki, hogy talált valakit, akire a rosszkedvét átragaszthatja. Hallam tökéletesen megfelelt erre a célra.

Amikor Hallam a palackot Denison orra alá dugta, az nyilvánvaló undorral hőkölt hátra.

— Mi az ördög érdekelne engem a volfrámodon? — kérdezte. — Vagy bárki mást? Ha ránézel az üvegre, láthatod, hogy húsz éve ki nem nyitották; és ha te nem tetted volna rá a mocskos mancsodat, láthatnád azt is, hogy senki sem nyúlt hozzá.

Hallam lassan elvörösödött, elöntötte a düh. Keményen ezt mondta:

— Ide figyelj, Denison, valami megváltozott benne. Ez nem volfrám. Denison egy apró, de jól érthető szösszenést engedett meg magának.

— Honnan tudnád éppen te?

Az ilyen jelentéktelen sértésekből, az ilyen célzatlap lövésekből lesz a történelem.

Mindenképpen szerencsétlen megjegyzés volt. Denison tudományos pályafutása sokkal meggyőzőbb volt, mint a vele egyidős Hallamé, sőt: ő volt az osztály nagy ifjú ígérete. Ezt Hallam tudta, és ami még rosszabb, Denison is tudta, egyáltalán nem csinált titkot belőle. Denison megjegyzése („honnan tudnád éppen te?”, tiszta és félreérthetetlen hangsúly a te névmáson) tökéletesen indokolta mindazt, ami bekövetkezett. Enélkül Hallamből soha nem vált volna a történelem legnagyobb és legtekintélyesebb tudósa, hogy pontosan idézzük Denisont, ahogy utóbb Lamontnak elmondta a dolgokat.

A hivatalos verzió szerint Hallam azon a sorsdöntő napon észrevette, hogy a poros, szürke galacsinok eltűntek, és tiszta, vasszürke fémet talált a helyükön. Természetesen kutatni kezdett.

De tegyük félre a hivatalos verziót. Denison volt a fő indíték. Ha türtőzteti magát, és egyszerűen tagad vagy vállat von, Hallam valószínűleg megkérdezett volna pár más embert, aztán elfeledkezett volna a váratlan fejleményről. Félretette volna a palackot, és rábízta volna a jövőt a majdani (az előbb-utóbb megszülető fölfedezés idejétől függően) halk, illetve viharos tragédiára. Akárhogyan is: biztos nem Hallammel szaladt volna el a 1ó.

Arra a „honnan tudnád éppen te” mondatra, amely megrendítette, Hallam csak úgy tudott dühösen visszavágni:

— Megmutatom még neked, hogy tudom!

Ezek után semmi sem tarthatta vissza attól, hogy mindent megpróbáljon. Az ócska, régi tartályban talált fém elemzése lett a legfontosabb, legsürgetőbb feladata. Legfőbb célként pedig az lebegett előtte, hogy letörölje a gőgöt Denison vékony arcáról, és sápadt ajkáról a gúnyos mosoly nyomát is eltüntethesse.

Denison nem felejtette el a pillanatot, hiszen az ő megjegyzése juttatta Hallamet a Nobel-díjhoz, őt pedig arra a sorsra, hogy elfelejtsék.

Denison semmiképp sem tudta (vagy ha tudta, nem vette tudomásul), hogy valami elemi erejű korlátoltság van Hallamben: a középszerű ember rémült önigazolási kényszere, mely idővel sokkal nagyobb sikert biztosít számára, mint amilyet Denison veleszületett, fénylő tehetsége hozhatott volna.

Hallam azonnal és határozottan intézkedett. Fogta a fémet, és sugárvegyész lévén természetesen átvitte a tömegspektográfiai osztályra. Ismerte az ottani technikusokat, dolgozott velük, ezenkívül erőszakos is volt. Olyan erőszakos, hogy ezt a munkát más, jelentősebb és időszerűbb kutatásoknál előbb elvégezték.

— Hát ez nem volfrám — mondta végül is a tömegspektográf kezelője.

Hallam savanyú arca széles mosolyra húzódott.

— Rendben van, megmondjuk az ígéretes Denison gyereknek. Kérem a jelentést és…

— Várjon egy kicsit, dr. Hallam! Mondom, nem volfrám, de ettől még nem tudom, micsoda.

— Hogyhogy nem tudja?

— Úgy értem, nevetséges eredmény jött ki. — A technikus elgondolkozott. — Pontosabban lehetetlen. Rossz a töltés és a tömeg aránya. Egészen rossz.

— Hogyhogy egészen rossz?

— Túl magas. Egyszerűen lehetetlen.

— Hát akkor — mondta Hallam, és tekintet nélkül az indítékaira, a most következő megjegyzése elindította a Nobel-díj, méghozzá minden kétséget kizáróan a megérdemelt Nobel-díj felé vezető úton — mérje meg a karakterisztikus röntgensugár frekvenciáját, és számítsa ki a töltést! De nekem ne üldögéljen és ne lamentáljon, hogy ez lehetetlen meg az lehetetlen!

Egy gondterhelt technikus kereste fel Hallamet néhány nap múltán az irodájában.

Hallam nem vett tudomást a férfi ábrázatáról — nem volt érzéke az ilyesmihez — és azt mondta: — Megtalálta? — Aztán gond ült ki az ő arcára is, mert Denison ott ült az asztalánál a szemközti laboratóriumban. Becsukta az ajtót.

— Megtalálta a nukleáris töltést?

— Igen, de rossz.

— Rendben van, Tracy. Csinálja meg még egyszer!

— Már megcsináltam egy tucatszor. Rossz.

— Ha elvégezte a mérést, akkor mondhatja. Ne vitatkozzon a tényekkel!

Tracy megdörzsölte a fülét és azt mondta:

— Kénytelen vagyok, doki. Ha komolyan veszem a méréseket, az, amit ideadott, nem más, mint plutónium 186.

— Plutónium 186? Plutónium 186?

— A töltése +94. A tömege meg 186.

— De hát ez lehetetlen! Ilyen izotóp nincs. Nem lehet.

— Ezt mondom én is. De a mérés — mérés.

— Ilyen esetben az atommagból több mint ötven neutron hiányzik! Nem lehet szó plutónium 186-ról! Nem lehet kilencvennégy protont egyetlen atommagba belegyömöszölni, ha csak kilencvenkét neutronunk van, hisz akkor nem maradnak együtt ezermilliomod másodpercig sem!

— Épp erről beszélek, doktor — mondta Tracy türelmesen.

Ekkor Hallam leállt, hogy gondolkozzék. A volfrámja tűnt el, és a volfrám egyik izotópja, a volfrám 186 stabil. 186 atommagjában 74 proton és 112 neutron van. Valami átalakított húsz neutront húsz protonná? Lehetetlen.

— Radioaktivitás észlelhető? — kérdezte Hallam, kétségbeesetten tapogatózva.

— Gondoltam rá — mondta a technikus. — Stabil. Tökéletesen stabil.

— Akkor nem lehet plutónium 186.

— Azt mondom én is, doki.

— Jól van, adja ide az anyagot — mondta Hallam minden remény nélkül. Azzal most már egyedül nekiült, és kábultan rámeredt a palackra. A plutónium viszonylag legstabilabb izotópja a plutónium 240, ahol is 146 neutron kell ahhoz, hogy a 94 proton valahogy együtt maradjon. Most mihez kezdjen? Felfogni is képtelen volt az egészet, már bánta, hogy egyáltalán belekezdett. Vár rá az igazi munkája is. Amit komolyan el kell végeznie. Ehhez a rejtélyhez aztán igazán nincs semmi köze. Biztosan Tracy követett el valami hülye hibát, vagy a tömegspektrográf nyiffant ki, vagy… felejtsük el az egészet!

Csakhogy Hallam erre képtelen volt. Előbb-utóbb ugyanis Denison szükségképpen megáll mellette, hogy azzal a bosszantó félmosolyával a volfrám után érdeklődjék. Mit mondhat erre? Netán azt, hogy „nem volfrám, mint már említettem is”?

Denison minden bizonnyal tovább érdeklődne:

— Ó! Akkor micsoda? — És Hallamet semmi sem kényszeríthette, hogy kitegye magát a várható gúnyolódásnak, ha azt találná mondani: plutónium 186. Ki kell találnia, mi az, és egyedül kell kitalálnia! Nem bízhat senkiben, világos!

Két héttel a történtek után dühtől remegve lépett be Tracy laboratóriumába.

— Ugye, maga mondta, hogy az az anyag nem radioaktív?

— Miféle anyag? — kérdezte automatikusan Tracy. Nem is emlékezett semmire.

— Az az anyag, amit maga plutónium 186-nak nyilvánított — mondta Hallam.

— Hát persze. Az stabil is volt.

— Olyan stabil, mint a maga hülye feje, körülbelül. Ha maga szerint ez nem radioaktív, akkor okosabb, ha elmegy vízvezeték-szerelőnek.

Tracy összevonta a szemöldökét.

— Oké, doki. Adja ide, és próbáljuk ki! — Aztán azt mondta: — Megfoghatatlan. Most meg radioaktív! Nem erősen, de mégis. Nem is tudom, hogyan tévedhettem!

— Én sem tudom, mennyire vegyem komolyan azt a hülyeséget a plutónium 186-tal.

Hallamet szó szerint fojtogatta az elkeseredés. A rejtély úgy hatott rá, mint valami személyes sértés. Akárki cserélgette is a palackokat, akárki cserélgette is a tartalmukat, vagy megint elcserélte, vagy direkt kitalált egy ilyen fémet, csak hogy belőle bolondot csináljon. Akárhogy is: a megoldásért kész volt a világot is darabokra szedni, ha másképp nem megy — és ha képes rá. Olyan intenzív konokság dolgozott benne, hogy nehéz lett volna félresöpörni. Közvetlenül G. C. Kantrowitschhoz fordult, aki saját, meglehetősen fényes pályájának vége felé közeledett. Kantrowitsch általában nehezen állt rá, hogy segítsen, de ha egyszer érdekelni kezdte valami, könnyen tüzet fogott.

Két nappal később magából kikelve rontott be Hallam irodájába. — Mondja, kézzel is fogdosta azt a dolgot? — Nemigen — mondta Hallam.

— Ne is! Ha tartogat még belőle, a világért se nyúljon hozzá! Pozitronokat bocsát ki.

Ó!

— Olyan pozitronok… Annyi energia van bennük, hogy ilyet még nem is láttam! De a radioaktivitására vonatkozó adatai nem pontosak. Túl alacsonyak.

— Túl alacsonyak?

— Határozottan. És tudja, mi nyugtalanít? Hogy minden egyes mérés egy picit többet mutat, mint az előző.

6 (Folytatás)

Bronowski előhalászott egy almát zakója feneketlen zsebéből, és beleharapott.

— Oké, tehát belátogattál Hallamhez, és kirúgott, mint vártuk is. Mi a következő lépésed?

— Még nem döntöttem el. De akármi legyen is, letottyan tőle arra a hájas hátuljára. Egyszer már találkoztam vele. Évekkel ezelőtt, tudod, mikor először jöttem ide. Akkor azt hittem, nagy ember. Nagy, bizony, a tudománytörténet legnagyobb gazembere! Újraírta az elektronszivattyú történetét, és mit gondolsz, hol írta újra? Itt! — Lamont rákoppintott a halántékára. — Szentül hisz az agyalmányában, és őrjöngő szenvedéllyel harcol érte. Egy törpe! Csak ahhoz van tehetsége, hogy másokat meggyőzzön róla, milyen óriás.

Lamont Bronowski széles, jóindulatú arcára nézett, amelyre most kiült a derültség, és nevetést erőszakolt magára.

— Hát persze, mindez nem vezet sehová, és már ezerszer elmondtam neked.

— Ezerszer — helyeselt Bronowski.

— Csak egyszerűen zavar, hogy az egész világot…

2

Peter Lamont kétéves volt, amikor Hallam felkapta azt a megváltozott volfrámot. Huszonöt éves korában lépett be a szivattyúállomásra friss doktori diplomával, de ezzel párhuzamosan az egyetem fizika tanszékére szóló meghívást is elfogadta.

Fiatal ember számára meglehetősen szép karrier. Bár az I. Szivattyúállomás nem volt olyan ragyogó hely, mint az utána következők, de minden későbbi állomás tőle származott. A bolygó körül egész elektronszivattyú-lánc sorakozott, noha a teljes technológia csak néhány évtizednyi múltra tekinthetett vissza. Egyetlen területe sem akadt a tudománynak, ahol olyan gyors lett volna a technológiai fejlődés, mint éppen itt. Érthető: problémamentesen korlátlan mennyiségű energiát szabadított fel. Mikulás bácsi Aladdin csodalámpáját tartotta a kezében, hogy megajándékozza az egész világot.

Lamont azért foglalta el ezt az állást, hogy a legmagasabbrendű, legelvontabb elméleti problémákkal foglalkozzék. És azt vette észre, hogy legjobban az elektronszivattyú fejlesztésének döbbenetes története foglalkoztatja. E történetet még sohasem írta le teljesen olyasvalaki, aki az elméleti alapokkal is tisztában lett volna — már amennyire tisztában lehet lenni velük —, de képes lett volna arra is, hogy bonyolult okfejtéseket a közönséges halandók nyelvére lefordítson. Hallam persze maga is írt néhány népszerűsítő cikket, de azokból nem kerekedett ki összefüggő, értelmes fejlődéstörténet. Lamont pedig valami ilyesmit szeretett volna összehozni.

Kezdetben Hallam cikkeit használta föl, meg azokat a hivatalos dokumentumokat — mondhatni: publikált visszaemlékezéseket —, amelyek Hallam világrengető megjegyzéséhez, a Nagy Felismeréshez vezettek, ahogy gyakran emlegették. (Minden esetben nagy betűvel.)

Miután pedig Lamont kellőképpen elvesztette illúzióit, mélyebbre kezdett ásni. És fölmerült benne a kérdés, hogy vajon Hallam nagy megjegyzése valóban Hallamé volt-e. Ugyanis azon a konferencián tette közzé először, amely joggal számított az elektronszivattyú-kutatás valódi kezdetének, de mint utóbb kiderült, rendkívüli nehézségek legyőzése árán lehetett csak részleteket megtudni róla. A hangfelvételeit pedig egyenesen lehetetlen volt megszerezni.

Végül Lamont gyanakodni kezdett. Lehetséges, hogy a konferenciának az idő homokjában hagyott lábnyomai nem egészen véletlenül halványultak el ennyire. Több adat találékony összevetése után felmerült annak lehetősége, hogy F. X. McFarland mondott volt valamit, ami igen hasonlatos Hallam döntő jelentőségű megjegyzéséhez; ráadásul sokkal előbb mondta.

Elment McFarlandhez is, aki nem szerepelt a konferencia egyetlen hivatalos leírásában sem. Most az atmoszféra felső rétegeit kutatta, különös tekintettel a napszélre. Nem volt valami kitüntetetten magasrendű munka, de megvoltak az előnyei. És sok tekintetben összefüggéseket mutatott a szivattyúeffektussal. McFarland nyilvánvalóan elkerülte a „feledés sűrű homályát”, amely Denisont úgy elborította.

Elég udvariasan bánt Lamonttal. Készségesen elbeszélgetett vele bármilyen témáról, a konferencia eseményeit kivéve. Erre egyszerűen nem emlékezett.

Lamont makacskodott. Bemutatta mindazokat a bizonyítékokat, amelyeket összegyűjtött.

McFarland pipát vett elő, megtömte, hosszan tanulmányozta a dohányt, majd fura szigorral ezt mondta:

— Nem akarok emlékezni, mert nem érdekes, valóban nem érdekes az egész. Tegyük föl, felemlegetném, hogy mondtam valamit. Ki hinné el? Megalomániás hülyét csinálnék magamból.

— Haliam pedig elintézné, hogy nyugdíjazzák.

— Ezt nem mondtam; de nem válnék a javamra. És egyáltalán, miért érdekes?

— Az igazság érdekes! A történelmi igazság!

— Ugyan. A történelmi igazság az, hogy Hallam soha nem tágított. Mindig, mindenkit kutatásra ösztökélt, akár akarta az illető, akár nem. Őnélküle az a bizonyos volfrám végül is felrobbant volna, és ki tudja, hányan ott pusztulnak. Soha nem lett volna másik minta abból az anyagból, és soha nem sikerült volna a szivattyú. Mindez pedig Hallam érdeme, még akkor is, ha nem az övé, és ha az egésznek semmi értelme, sajnálom: általában a történelemnek nincs értelme.

Lamont nem volt elégedett a válasszal, de be kellett érnie vele, mert McFarland ezután egyszerűen nem mondott semmit. Történelmi igazság!

A történelmi igazság egy valódi morzsáját talán ott lehetett keresni, hogy a Hallam-volfrám (ahogy a kialakult szokás szerint nevezték) karrierjét a radioaktivitás csinálta meg. Mindegy, volfrám volt-e vagy sem, babrálták-e vagy sem, lehetséges vagy lehetetlen izotóp volt-e. A részleteket elnyelte a döbbent csodálat: íme, ez a valami folyamatosan fokozódó radioaktivitást mutat a lehető legbiztonságosabb körülmények között, baleset kizárva.

Egy idő múlva Kantrowitsch azt morogta:

— Jobb volna elosztani. Ha kritikus mennyiségben tartjuk, elpárologhat, vagy fel is robbanhat. Esetleg megtörténik mindkettő, és a fél várost megfertőzheti.

Így tehát porrá törték és szétszórták az anyagot, majd közönséges volfrámmal keverték össze, és mikor az a volfrám is radioaktívvá vált, grafitot kevertek hozzá, amelynek alacsonyabb a sugáráteresztő képessége.

Nem telt el két hónap sem azóta, hogy Hallam észrevette a palack tartalmának megváltozását, és Kantrowitsch a Nuclear Review szerkesztőjének küldött közleményében — amelynek társszerzőjeként Hallam szerepelt — közzétette a plutónium 186 létezését. Ilyenformán Tracy meghatározása igaznak bizonyult. De a neve valahogy kimaradt. Már akkor vagy később, nem tudni. A Hallara-volfrám legendává vált. Denison pedig olyan változásokat kezdett észrevenni maga körül, amelyek oda vezettek, hogy szinte megszűnt létezni.

A plutónium 186 létezése elég rosszvolt magában is. De az, hogy kezdetben stabil, és utóbb érdekes módon növekvő radioaktivitást mutat, rosszabb volt mindennél.

Szemináriumot szerveztek, hogy megoldják a problémát. Kantrowitsch ült az elnöki székben. Érdekes történelmi pillanat: ez volt az utolsó alkalom az elektronszivattyú története során, mikor egy nagyobb rendezvényen nem Hallam elnökölt. Öt hónapra rá Kantrowitsch meg is halt, ezzel az utolsó olyan személyiség is eltűnt, akinek elég tekintélye volt, hogy Hallamet árnyékba szorítsa.

Az ülés rendkívül terméketlennek bizonyult egészen addig, amíg Hallam közzé nem tette Nagy Felismerését; de ahogy Lamont rekonstruálta a dolgot, a döntő fordulatra az ebédszünetben került sor. Akkor ugyanis McFarland, akinek a neve egyetlen hivatalos följegyzésben sem szerepelt, bár ott volt a meghívottak között, azt mondta:

— Tudják, mire volna itt szükség? Egy kis fantáziára. Tegyük fel…

Diderick van Klemensszel beszélgetett. Van Klemens pedig saját külön gyorsírásával vázlatosan följegyezte a beszélgetést. De Van Klemens már régen meghalt, mikor Lamont a nyomára bukkant, és bár jegyzeteit Lamont meggyőzőnek találta, be kellett vallania magának, hogy további bizonyítékok nélkül a történet másokat nem győzne meg. Mi több, bizonyíthatatlan volt, hogy Hallam meghallhatta-e a megjegyzést. Lamont egy vagyonban fogadott volna, hogy Hallam hallótávolságon belül volt, de hát ez sem bizonyíték.

Tegyük fel, Lamont be tudja bizonyítani az igazát. Ezzel ugyan sebet ejthet Hallam mérhetetlen hiúságán, de a pozícióját nem tudja megingatni. Fejére olvasnák, hogy McFarland megjegyzése nem volt több fantáziálásnál. Hallam mérte föl, hogy több van benne. Hallam mert odaállni a csoport elé, ő kockáztatta meg, hogy kinevetik azért, amit hivatalosan mond. McFarland nyilván nem is álmodott róla, hogy jegyzőkönyvbe véteti a „kis fantáziáját”.

Lamont kész lehetne a viszontválasszal, amely szerint McFarland jól ismert nukleáris fizikus lévén a szakmai tekintélyét kockáztatta volna. Míg Hallamnak nem volt vesztenivalója, egy outsider azt mond a nukleáris fizikáról, amit akar.

A hivatalos jegyzőkönyv szerint Hallam mindenesetre ezt mondta:

— Így, uraim, nem jutunk sehova. Ezért előterjesztek egy javaslatot, nem mintha cáfolhatatlan értelme volna, hanem mert kisebb ostobaságnak látszik, mint bármi, amit eddig hallottam. Olyan anyaggal állunk szemben, amelynek nem volna szabad létrejönnie. Ez a plutónium 186. Nem létezhetne stabil formában egy pillanatig sem, ha az univerzum törvényszerűségei egyáltalán érvényben vannak. Ebből az következik, mivel az anyag kétséget kizáró módon létezik, sőt eleinte stabil anyagként létezett: hogy legeleinte ott és akkor létezett, olyan körülmények között, ahol és amikor a világegyetem természeti törvényei mások voltak. Kimondom kereken: ez az anyag, amelyet tanulmányozunk, nem származhat a mi univerzumunkból. Egy másik, alternatív vagy párhuzamos univerzum anyaga. Nevezzék, ahogyan akarják.

Nem áltatom magam: nem tudom, hogyan került hozzánk, de itt még mindig stabil maradt. Valószínűleg, mert a saját univerzuma törvényszerűségeit hozta magával, szerintem legalábbis. Hogy lassan radioaktívvá vált, és egyre inkább radioaktív lett, annyit is jelenthet, hogy a mi univerzumunk törvényszerűségei lassan beleivódtak, ha értik, mire gondolok.

Ugyanakkor, amikor a plutónium 186 megjelent, eltűnt az a volfrámminta, amely különböző volfrámizotópokat, köztük volfrám 186-ot tartalmazott. Átcsúszhatott a párhuzamos univerzumba. Végül is logikus, ha feltételezzük: tömegcsere könnyebben jön létre, mint egyirányú tömegáramlás. A párhuzamos univerzumban a volfrám 186 éppen olyan rendellenesen viselkedhet, mint a plutónium 186 itt. Stabil állapotban kezdheti, és fokozatosan egyre radioaktívabbá válhat. Ott éppolyan energiaforrásként szolgálhat, mint a plutónium 186 itt.

A közönség minden valószínűség szerint nagy meglepetéssel követte az elhangzottakat, hiszen a feljegyzések szerint senki sem vágott közbe, legalábbis, amíg ez az utolsó megjegyzés el nem hangzott. Ekkor Hallam, úgy látszik, rövid szünetet tartott, hagy lélegzethez jusson, és talán, hogy saját vakmerőségét megcsodálja.

Valaki a publikum soraiból (feltehetően Antoine-Jerome Lapin, bár a jegyzőkönyv e tekintetben nem egyértelmű) megkérdezte Hallam professzort: vajon arra utal-e, hogy esetleg a párhuzamos,parauniverzumból” érkezett intelligens ügynök végezte volna el ezt a tömegcserét, hogy energiaforrásokhoz jusson? A,parauniverzum” kifejezést a „párhuzamos univerzum” rövidítéseként ez a kérdés használta először hivatalos dokumentumban.

Nagy hallgatás után szólalt meg Hallam. Merészebb volt, mint valaha, és kimondta a „Nagy Felismerés” lényegét:

— Igen, úgy gondolom. Sőt azt gondolom, hogy ezt az energiaforrást gyakorlatilag csak abban az esetben lehet felhasználni, ha a mi mindenségünk és a parauniverzum együttműködik, egy szivattyú két oldalán. Energiát szívnánk tőlük hozzánk, és ők is energiát szívhatnak tőlünk magukhoz. Így lehet hasznot húzni a két univerzum természeti törvényeinek különbözőségéből.

Hallam elfogadta, sőt ettől kezdve a magáénak tekintette a,parauniverzum” kifejezést Továbbá ő volt az első, aki a „szivattyú” kifejezést (változatlanul nagybetűvel) használta az üggyel kapcsolatban.

A hivatalos beszámoló azt a benyomást igyekszik kelteni, hogy Hallam felszólalása azonnal föllelkesítette a hallgatóságot. Nem így történt. Akik egyáltalán hajlandók voltak vitatkozni róla, nem kívántak túlmenni azon, hogy a spekulácíó legalábbis mulatságos. Kantrowitsch viszont egy árva szót sem szólt. Mindez döntő jelentőségű volt Hallam pályafutására nézve.

Aligha tudott volna túlvergődni azokon az elméleti és gyakorlati problémákon, amelyeket a felszólalása magában foglalt. Teammunkára volt szükség. De a team egyetlen tagja sem csatlakozott időben, nyíltan a kétes véleményhez. Amikorra a siker félreérthetetlenül bekövetkezett, a közönség már hozzászokott a gondolathoz, hogy az érdem Hallamé és csakis Hallamé. A világ számára Hallam és csakis Hallam fedezte föl az anyagot; ő fogalmazta meg és tette közzé a Nagy Felismerést; tehát Hallam az elektronszivattyú atyja.

Így tehát a legkülönbözőbb laboratóriumokban volfrámfém galacsinokat raktak ki csalétkül. Az energiaáramlás minden tizedik esetben be is következett, újabb adag plutónium 186-ot eredményezve. Kitettek más elemeket is, de az energia nem harapott rá. Azonban akárhonnan került is elő az újabb adag plutónium 186, bárki hozta is a központi kutatóintézetbe, amely a probléma megoldásán dolgozott, a nyilvánosság előtt csak a Hallam-volfrám mennyisége nőtt.

Megint csak Hallam volt az, aki a legsikeresebben tárta a nyilvánosság elé elméletének néhány részletét. Mint később elmesélte, őt magát is meglepte, milyen könnyen ír, és mekkora örömét leli a népszerűsítő munkában. Mellesleg a sikernek is megvan a maga önmozgása, tehát a közönség aligha fogadott volna el mástól a kutatásra vonatkozó információt.

Egy híres cikkében, amelyet a North American Sunday TeleTimes Weekly tett közzé, ezt írta: „Nem tudjuk megmondani, hogy a parauniverzum hányféle módon különbözik természeti törvényeit tekintve a miénktől, de joggal sejtjük, hogy az az erős nukleáris interakció, amely a mi mindenségünk legerősebb ismert energiája, a parauniverzumban még sokkal erősebb, lehet, hogy százszoros erejű. Ez azt jelenti, hogy a protonok sokkal könnyebben együtt tarthatók, saját elektrosztatikus erőterük dacára, és hogy az atommagnak kevesebb neutronra van szüksége a stabilitáshoz.

Az a plutónium 186, amely az ő univerzumukban stabil, túl sok protont és túl kevés neutront tartalmaz a miénkben, ahol sokkal kevésbé hatékony a nukleáris interakció. A plutónium 186 tehát pozitronokat kezd sugározni a mi univerzumunkban, miközben energiát szabadít föl. Minden egyes kisugárzott pozitronnal egy proton válik neutronná az atommag belsejében. Végül is húsz proton alakul át neutronná atommagonként — és a plutónium 186-ból volfrám 186 keletkezik. Ez pedig a mi univerzumunk törvénye szerint stabil. A folyamat során minden egyes atommagból eltűnt húsz pozitron. Ez a húsz pozitron húsz elektronnal találkozik, kapcsolatba lép velük és megsemmisíti őket, miközben további energiát bocsát ki. Így minden egyes plutónium 186 atommag, amit a mi univerzumunkba küldenek, húsz elektronnal rövidíti meg univerzumunkat.

Ezalatt a volfrám 186, amely a parauniverzumba lép, ott az ellenkező okokból nem marad stabil. A parauniverzum törvényei szerint túl sok neutront vagy túl kevés protont tartalmaz. A volfrám 186 atommagjai elektronokat kezdenek sugározni, mialatt állandóan energiát szabadítanak fel. Minden egyes kisugárzott elektronnal egy neutron protonná alakul, egészen addig, míg újra létrejön a plutónium 186. Minden egyes volfrám 186 atommag, ami a parauniverzumba kerül, húsz elektronnal gyarapítja őket.

A plutónium-volfrám átalakulás végtelen ciklusokban ismételhető oda-vissza az univerzum és a parauniverzum között. Így előbb az egyik, majd a másik mindenség számára szabadul fel energia a ciklus során azáltal, hogy atommagonként húsz elektront küldünk a mi univerzumunkból az övékbe. Mindkét univerzum energiáját voltaképpen a mindenségek közti elektronszivattyú biztosítja.”

Ezt az elméleti tételt káprázatos gyorsasággal ültették át a gyakorlatba, és valóban munkába állt az elektronszivattyú mint hatékony energiaforrás — és a siker minden újabb állomása Haliam hírnevét öregbítette.

3

Lamontnak semmi oka nem volt rá, hogy Hallam hírnevét alaptalannak vélje; sőt bizonyos mértékig hősnek tekintette őt. (Ez az érzés később zavarba ejtette. Utóbb némi sikerrel iparkodott kitörölni az emlékét a tudatából.) De mikor először kért hosszabb interjút a tervezett történeti munkához, még hősnek tekintette Hallamet.

Hallam megközelíthetőnek látszott. Harminc év alatt olyan nyilvános megbecsülésben részesítették, csoda, hogy nem kapott nyakmerevedést tőle. Fizikailag látványosan megöregedett, és korántsem előnyére. Testileg valami nehézkesség lett úrrá rajta, s ez olyan megjelenést kölcsönzött neki, mintha körültekintően súlyos egyéniség volna; durva vonású arca akár intellektuális nyugalmat is áraszthatott volna. Még mindig hamar elvörösödött, túltengő önbizalma és sértődékeny természete közismert volt.

Hallam futólag tájékozódott, mielőtt Lamont belépett volna hozzá.

— Maga dr. Peter Lamont. Azt mondták, jól dolgozik a paraelméleten. Emlékszem a dolgozatára. A parafúzió tárgyában, ugye? — Igen, uram.

— Akkor frissítse föl a memóriámat! Mondjon róla valamit! Magyarázza el, mintha laikus volnék! Mindamellett — kicsit fölnevetett — bizonyos értelemben laikus is vagyok. Tudja, lévén egyszerű sugárvegyész. Nem pedig elméleti szakember, hacsak nem számítunk itt-ott pár új koncepciót.

Lamont akkor elfogadta ezt mint egyenes beszédet, és Hallam bevezetője valóban nem lehetett olyan szemérmetlenül leereszkedő, mint ahogy visszamenőleg igyekezett beállítani. De — mint később megállapította — jellemző volt Hallam módszerére, ahogy a mások által elvégzett munka lényegét meg tudta ragadni. Utóbb gördülékenyen társalgott a témáról, bár nem különösebben, sőt egyáltalán nem részletezte, milyen forrásból származik a tudása.

De az akkori, fiatal Lamontnak hízelgett az érdeklődés, tehát — a saját munkának kijáró szokott szóbőséggel — rögtön magyarázni kezdte felfedezéseit.

— Nem mondhatom, hogy sokat tettem volna, dr. Hallam. A parauniverzum törvényszerűségeit, a paratörvényeket igazán nem könnyű levezetní. Alig van támpontunk. Abból a kevésből indultam ki, amit tudunk, és nem vállaltam olyan kiindulási pontot, amelyet nem tudok bizonyítani. Erősebb nukleáris interakció esetén evidensnek látszik, hogy könnyebben kerülhet sor kis atommagok fúziójára.

— Parafúziójára — mondta Hallam.

— Igen, uram. Tehát ki kellett találnunk a részleteket. Eléggé bonyolult matematikai megközelítésre volt szükség, de pár transzformáció után túlestünk a nehézségeken. Kiderült példának okáért, hogy ott négy nagyságrenddel alacsonyabb hőmérsékleten lehet létrehozni a lítiumhidrid katasztrófafúzióját, mint itt. Nálunk egy atombomba-robbanás hőmérsékletére van szükség ahhoz, hogy a lítiumhidrid felrobbanjon, a parauniverzumban viszont, hogy úgy mondjam, elég egy dinamitrobbanás. A parauniverzum körülményei között talán egy szál gyufával meg lehetne gyújtani a lítiumhidridet, bár nem valószínű. Felkínáltuk nekik azt is, tudja, hisz a fúziós energia a legtermészetesebb energiaforrásuk, de hozzá sem nyúltak.

— Tudok róla.

— Nyilván túl kockázatosnak találták. Mintha mi tonnaszám töltenénk nitroglicerint a rakétahajtóművekbe. Vagy még rosszabb.

— Nagyon helyes. És a szivattyú történetét is meg akarja írni.

— A nem hivatalos történetét, uram. És, ha megleszek a kézirattal, megkérném, olvassa át. Komoly hasznomra lenne, ha megosztaná velem az események bensőséges ismeretét. Voltaképpen már most merítenék ezen ismeretből, ha volna rám egy kis ideje.

— Majd csinálok. Mire kíváncsi? — Hallam mosolygott. Ekkor mosolyodott el utoljára Lamont jelenlétében.

— Professzor úr, a szivattyú, mármint a gyakorlatban is hasznosítható szivattyú fejlődése egészen félelmetes sebességgel zajlott le — kezdte Lamont. — A Szivattyú-projekt.

— Az Interuniverzális Elektronszivattyú-projekt — helyesbített Hallam még mindig mosolyogva.

— Persze — mondta Lamont a torkát köszörülve —, csak a becenevét használtam. Amint elindult a projekt, a legnagyobb sietséggel és minden zsákutca kikerülésével már ki is dolgozták a részletes mérnöki terveket.

— Igaz — mondta Hallam, és átfutott rajta az önelégültség halvány jele. — Azt mondják, az én érdemem a fantáziadús és eredményes irányítás, de nem szeretném, ha ez a tény a könyvében túlzott hangsúlyt kapna. Fantasztikus mennyiségben álltak a projekt szolgálatába a legbriliánsabb tehetségek. Én pedig nem akarom a magam szerepét eltúlozni, nehogy a team bármelyik tagjának munkáját háttérbe szorítsam.

Lamont kissé bosszúsan csóválta meg a fejét. A választ mellébeszélésnek érezte. Azt mondta:

— Egyáltalán nem erre gondoltam. A szivattyú másik végén lévő lények intelligenciájára gondoltam, hogy a közismert kifejezést használjam. Ők kezdték. Akkor fedeztük föl őket, mikor az első plutónium átalakult volfrámmá; de ők már előbb fölfedeztek minket, éppenséggel azért, hogy biztosítsák ezt az átalakulást. Ők teljesen elméleti alapon dolgoztak, még az az előnyük sem volt meg, hogy figyelmeztették volna őket, amint ők figyelmeztettek minket. És az a vaslemez, amelyet átküldtek…

Hallam arcáról most már végképp eltűnt a mosoly. Elsötétült a tekintete, és hangosan azt mondta:

— Sosem tudtuk megérteni a szimbólumokat. Semmi jele…

— A geometriai ábrákat megértették, uram. Belenéztem, és egészen magától értetődik, hogy a szivattyú geometriájára vonatkozólag tartalmaztak útmutatást. Azt hiszem…

Hallam dühös mozdulattal lökte hátra a székét.

— Maga csak ne higgyen semmit, fiatalember! Mi végeztük el a munkát, nem ők.

— Igen, de talán nem igaz, hogy ők…?

— Hogy ők mit?

Lamont most ébredt csak tudatára, milyen vihart kavar, de nem értette, mivel. Bizonytalanul mondta:

— Hát, hogy intelligensebbek nálunk, és valójában ők végezték el a munka nehezét. Nem így van, uram?

Hallam arcát elöntötte a vér, amint feltápászkodott.

— Nem!-ordította. — Nem akarok tudni semmiféle misztikus erőről! Túl sok szó esik róluk. Nézze, fiatalember — tette hozzá, miközben vastag ujjával megfenyegette Lamontot, aki a meglepetéstál szinte bénultan ült a székben —, amennyiben a maga története olyan irányt venne, hogy mi csak holmi marionettfigurák voltunk a paralények kezében, nem fog találni olyan intézményt, amelyik vállalkozna a közlésére. Ami pedig engem illet, nem tűröm, hogy az egész emberiséget és az emberi értelmet így degradálja, mint ahogy azt is meg fogom akadályozni, hogy isteneket csináljon a paralényekből.

Lamont döbbenten távozott. Jó szándékot keresett, és keserű indulatokat ébresztett, akaratlanul.

A történelmi forrásai is egyszerre kiapadtak. Aki egy héttel korábban beszédesnek mutatkozott, nem emlékezett semmire, de időt sem tudott szakítani az új interjúra.

Lamontot kezdetben csak piszkálta a dolog, de aztán valami lassú harag gyúlt föl benne. Más szempontból tekintett az összegyűjtött anyagra: megragadta és faggatni kezdte a tényeket. Előzőleg legföljebb kérdezősködött. Az osztályértekezleteken Hallam összehúzott szemöldökkel keresztülnézett rajta; Lamont egy idő múlva megvetően nézett vissza rá.

Mindennek az lett az eredménye, hogy Lamont fontosabbik, paraelméleti pályafutása elvetélni látszott. Így a másodlagos, tudománytörténészi karrier felé fordult az érdeklődése, határozottabban, mint addig bármikor.

6 (Folytatás)

— Az átkozott bolond — dünnyögte Lamont, amikor visszagondolt a történtekre. — Ott kellett volna lenned, Mike, látnod kellett volna, hogy megrémült, mihelyt arról esett szó, hogy a másik oldalon van a mozgatóerő. Ahogy most visszagondolok rá, csodálkoznom kell, miért nem láttam előre, akár egyetlen futó találkozás után is, hogy csak így reagálhat. Hálás lehetsz, hogy soha nem kellett dolgoznod vele.

— Az is vagyok — mondta Bronowski közönyösen —, bár te sem vagy mindig földre szállt angyal.

— Ne panaszkodj! A te munkádban igazán nincsenek problémák. — Érdekesség sincs. Kit érdekel az én munkám rajtam kívül? Öt embert ezen az egész világon. No, talán hatot — ha emlékszel még. Lamont emlékezett.

— Hát igen — mondta.

4

Bronowski nyugodt külseje sohasem csapott be senkit, aki csak felületesen is megismerte. Élesen reagált, és ameddig nem talált megoldást valamilyen problémára, vagy ameddig — ízekre szedvén — nem tudta biztosan, hogy nincs rá megoldás, idegesítette a dolog.

Az etruszk feliratokkal foglalkozott, azon alapult a hírneve. Az etruszk nyelv i. sz. 100-ig eleven volt, de a római kulturális imperializmus jóformán semmit sem hagyott belőle, eltűnt szinte mindenestül. Néhány felirat túlélte az ellenséges rómaiak dúlását meg az évezredes közönyt; ezeket görög betűkkel rögzítették, tehát olvashatók voltak, de semmi több. Az etruszk nyelvnek szemmel láthatóan nem volt köze a környező nyelvekhez; nagyon archaikusnak látszott, és úgy tetszett, még csak nem is indoeurópai.

Bronowski figyelme tehát egy olyan nyelv irányába fordult, amely szintén nem indoeurópai eredetű, nagyon archaikusnak látszik, és a környező nyelvekhez sincs köze. Viszont élő nyelv, és akik beszélik, ma nem laknak túl távol attól a területtől, ahol valaha az etruszkok éltek.

Talán a baszk nyelv? — töprengett Bronowski. És a baszk nyelvet használta útmutatónak. Mások is próbálkoztak már vele, de feladták. Bronowski nem adta fel.

Nehéz munka volt. A baszk maga is rendkívül nehéz nyelv, ráadásul alig jelent segítséget. Ahogy a kutatásaival haladt, Bronowski egyre több bizonyítékot talált a gyanúira. Kellett léteznie valami kulturális kapcsolatnak a korai Észak-Itália és Észak-Hispánia népei között. Komolyan bizonyítani tudta azt is, hogy a kelták elődeinek nyelve átszőtte egész Nyugat-Európát, és hogy e nyelvnek távoli túlélő rokona a baszk is, az etruszk is. Kétezer év alatt azonban a baszk továbbfejlődött, és nem kis mértékben a _sp_anyollal is keveredett. Előbb tehát ki kellett következtetnie a rómaiak idején beszélt baszk nyelv struktúráját, és azt kellett az etruszkkal összehasonlítania. Mindez hihetetlenül nehéz intellektuális fegyverténynek számított, de Bronowski legyőzte az akadályokat, és győzelmével döbbenetbe ejtette a világ nyelvészeit.

A lefordított etruszk szövegek nehézkes unalmat árasztottak, a világon semmi jelentőségük sem volt, legtöbbjük szokványos sírfelirat. Az viszont, hogy sikerült lefordítani őket, bámulatos volt, és Lamont szempontjából utóbb a legfontosabbnak bizonyult.

De nem rögtön. Hogy teljesen hívek legyünk az igazsághoz, már öt éve készen voltak a fordítások, amikor Lamont egyáltalán megtudta, hogy létezett valaha etruszk nép. De akkor Bronowski eljött előadást tartani az egyetemre; Lamont pedig, aki általában ellógta az efféle szokásos egyleti előadásokat, amelyeket pedig előírtak a tanszék tanárainak, ezt az egyet nem mulasztotta el.

Nem mintha fölismerte volna az előadás jelentőségét, vagy érdeklődött volna iránta. Egyszerűen találkozót beszélt meg egy romanisztikát végzett hallgatóval, és választhatott az etruszk előadás és egy különösen ellenszenves zenei fesztivál között. A kapcsolat laza volt, és Lamont szempontjából nem is valami biztató, de az előadásra elvezette.

Azt viszont meglehetősen élvezte. A feledésbe merült etruszk civilizáció első ízben keltett benne valami távoli érdeklődést. A megfejtetlen nyelv problémáját egyenesen elragadónak találta. Fiatalkorában gyönyörűséggel oldott meg képrejtvényeket, de a többi gyerekes játékával együtt a sutba vágta ezt is, hogy sokkal nagyobb jelentőségű kriptogramok, a természet által kialakított képrejtvények megoldásába merüljön. Így jutott el a paraelmélethez.

Bronowski előadása azonban fölélesztette benne azt a hajdani örömet, melyet a jelek véletlen halmazának fokozatos értelmezése szerez, s mindezt kellően magas, a rejtvénynek rangot adó nehézségi fokon. Bronowski nagyformátumú kriptogramfejtő volt, és Lamont különösen élvezte, ahogy az állhatatos ész erőt vesz az ismeretlenen.

De az egész füstbe mehetett volna — pedig három dolog is egybeesett, az, hogy Bronowski megjelent az egyetemen, hogy Lamontban felébredt ifjúkorának rejtvényfejtő lelkesedése, és egy vonzó fiatal hölgy társadalmilag ösztönző jelenléte —, ha mindez nem a Hallamnél tett látogatás előtti napon történik; mikor is Lamont, mint hamar rájött, állandó és komoly kutyaszorítóba került.

Az interjú után alig egy órával elhatározta, hogy felkeresi Bronowskit. Megbeszélendő azt, ami szerinte magától értetődött, Hallamet viszont annyira sértette. Mivel olyan keményen lerámolták, Lamont elhatározta, hogy visszaüt, ráadásul abban a témában, amely miatt a lerámolást elszenvedte. A paraemberek intelligensebbek, mint az emberek. Lamont eddig úgy hitt ebben, lazán, mint kézenfekvő, de nem életbevágó igazságban. Most ez az igazság életbevágó lett. Be kell bizonyítani, és rá kell kényszeríteni Hallamet, hogy lenyelje, méghozzá keresztben, és minél élesebbek a sarkai, annál jobb.

Lamont oly messze találta magát a hős iránt nemrég érzett rajongástól, hogy nagyon élvezte az elképzelt látványt.

Bronowski még mindig ott volt az egyetemen. Lamont a nyomába eredt, és nyomatékosan kérte, hogy találkozhassék vele. Bronowski, mikor már képtelen volt kitérni, nyájasan udvarias volt.

Lamont röviden nyugtázta az udvarias fogadtatást, sebtében bemutatkozott, és a tárgyra tért.

— Bronowski doktor, nagyon boldog vagyok, hogy még elcsíptem, mielőtt elindult volna. Remélem, rá tudom bírni, hogy maradjon tovább.

— Talán nem is lesz nehéz dolga. Ugyanis állást ajánlottak a tanszéken — válaszolt Bronowski.

— És elfogadja?

— Még gondolkozom, de lehet.

— El kell fogadnia! El is fogadja, ha meghallja, amit mondani akarok. Dr. Bronowski, mi dolga marad most, hogy megfejtette az etruszk írást?

— Nemcsak azzal foglalkozom, fiatalember. — (Öt évvel volt idősebb Lamontnál.) — Régész vagyok. És higgye el, az etruszk kultúra több, mint ezek a feliratok, és a korai itáliai kultúra több, mint az etruszkok kultúrája.

— De nyilván korántsem olyan izgalmas, korántsem jelent akkora kihívást, mint az etruszk feliratok.

— Elismerem.

— Akkor örömmel fogadna valamit, ami izgalmasabb, nagyobb kihívást jelent, és vagy egymilliószor fontosabb, mint azok az etruszk feliratok.

— Mire gondol, dr. Lamont?

— olyan jelek vannak a kezünkben, amelyek nem egy halott kultúrából származnak. Nem is e földi kultúrából, sőt még csak nem is a mi univerzumunkból kerültek elő. Olyasmi, amit paraszimbólumoknak nevezünk.

— Hallottam róluk. Sőt, ami azt illeti, láttam is őket.

— Akkor bizonyára késztetést érzett, Bronowski doktor, hogy megoldja a problémát. Nem kívánta megfejteni a rejtélyt? — Nem kívántam, dr. Lamont, mert nincs mit megfejteni. Lamont gyanakodva nézett rá.

— Úgy érti, el tudja olvasni őket?

Bronowski megrázta a fejét.

— Félreért. Úgy értem, nincs rá mód, hogy akár én, akár bárki más elolvassa őket. Nincs mire építenünk. Földi nyelv esetében, még ha holt nyelvről van is szó, mindig fennáll a lehetőség, hogy találunk egy már megfejtett élő vagy holt nyelvet, amely valami csekély rokonságot mutat a megfejtendővel. És ha nem, valamit segít az is, hogy minden földi nyelvet földi emberek rögzítettek, földi gondolkodásmód alapján. Ez már kiindulási pont, még ha gyenge is. A paraszimbólumok esetében egyetlen ilyen feltétel sincs meg, tehát olyan problémával állunk szemben, amelynek szemmel láthatóan nincs megoldása. A megoldhatatlan probléma pedig nem probléma.

Lamont eddig is nehezen mérsékelte magát, de most kifakadt.

— Téved, doktor. Igazán nem akarom a saját szakmájában kioktatni, de nyilván nem tudhat néhány olyan tényről, amelyet az én szakmámban fedeztek föl. Paralényekkel van dolgunk, akikről jó formán semmit sem tudunk. Nem tudjuk, milyenek, hogyan gondolkodnak, milyen világban élnek, semmi lényeges vagy alapvető dolgot sem tudunk róluk. Ebben igaza van.

— Vagyis csaknem semmit sem tudunk róluk, igaz? — Bronowskit nem hozta lázba az ellenérv. Zsebéből egy csomag aszalt fügét vett elő, és eszegetni kezdte. Kínálta Lamontot is, de az csak a fejét rázta.

— Igen. Egy döntő fontosságú dolgot viszont igenis tudunk róluk. Hogy sokkal intelligensebbek, mint mi. Egy: energiacserére képesek, az univerzumaink között létező szakadék dacára, míg mi passzív szerepre vagyunk kárhoztatva.

Itt Lamont megszakította a beszéd fonalát, hogy megkérdezze: — Tud valamit az interuniverzális elektronszivattyúról?

— Egy keveset — mondta Bronowski. — Ahhoz, hogy követni tudjam, doktor, eleget. Hacsak nem merül el a technikai részletekben. Lamont rákapcsolt.

— Kettő: instrukciókat küldtek nekünk, hogy elmagyarázzák, hogyan alakítsuk ki a szivattyú innenső oldalát. Nem értettük ugyan, de a diagramokon valahogy eligazodtunk, így megfelelő útbaigazítást kaptunk. Három: valahogy érzékelnek bennünket. Legalábbis észlelik a tőlünk elmenő volfrámot, hogy csak egy példát mondjak. Tudják, hol található, és ennek értelmében cselekszenek. Mi nem tudunk semmi ehhez hasonlót. Van más is, de elég ennyi, hogy bebizonyítsam: a paraemberek sokkal intelligensebbek nálunk.

— Mégis úgy gondolom, kisebbségben van itt. A kollégái bizonyára nem értenek egyet önnel — mondta Bronowski.

— Hát nem. Hogyan találta ki?

— Csak úgy, hogy maga nyilvánvalóan téved, érzésem szerint.

— A tényeim tények. Akkor meg hogyan tévedhetnék?

— Ön pusztán azt bizonyítja, hogy a paralények technológiája előbbre tart, mint a miénk. Mi köze mindennek az intelligenciához? Nézze csak — Bronowski felállt, hogy levegye a zakóját, aztán úgy ült le valami félig hátrahanyatló helyzetbe, miközben kerekded, puha teste kényelmesen elterült, mintha a fizikai kényelem segítené a gondolkodásban —, két és fél évszázaddal ezelőtt Matthew Perry amerikai tengerészkapitány bevezette flottiláját Tokió kikötőjébe. A japánok, akik mindaddig elszigetelve éltek, olyan technológiával találták szemben magukat, amely messze földmúlta az övékét, és úgy döntöttek, nincs értelme az ellenállásnak. Egy militarista szellemben nevelt milliós nép tehetetlennek bizonyult néhány tengerentúli hajóval szemben. Azt bizonyítja-e mindez, hogy az amerikaiak intelligensebbek lettek volna, mint a japánok, vagy csak azt, hogy a nyugati kultúra másképpen működ? Nyilván az utóbbit. Fél évszázad múltán a japánok sikeresen utánozták a Nyugat technológiáját, újabb ötven év múltán ipari nagyhatalommá váltak, annak ellenére, hogy katasztrofális vereséget szenvedtek az egyik akkori háborúban.

Lamont nagyon figyelt, majd azt mondta:

— Erre gondoltam én is, doktor, bár a japánokról nem tudtam. Bár lett volna időm, hogy elmélyedjek a történelemben! De az analógia hamis. Másról van itt szó, mint műszaki felsőbbrendűségről, itt az intelligencia mértékében van különbség.

— Ez feltételezés; nem lehet bizonyítani.

— De lehet, mert ők küldték nekünk az útmutatást. Nagyon akarták, hogy sikerüljön nekünk a szivattyú innenső oldala, így hát megcsináltatták velünk. Fizikailag nem tudtak átjutni, még a vasfóliájuk is, amelyen az üzenetük megjelent (ez az anyag a legstabilabb mind a két univerzumban), lassanként túl radioaktívvá vált ahhoz, hogy egy darabban maradhasson, bár addigra természetesen rögzítettük az üzenetet a saját anyagainkon. — Szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson, túl izgatottnak, túl lelkesnek érezte magát. Nem szabad túllihegnie a dolgot.

Bronowski kíváncsian nézett rá.

— Rendben van, küldtek egy üzenetet. Mit akar kihozni ebből?

— Föltételezték, hogy megértjük őket. Csak nem olyan bolondok, hogy hosszú, bonyolult üzenetet küldenek, ha egyszer tudják, hogy nem értjük? Bár a diagramjaik nélkül nem jutottunk volna sehova sem. Na már most, ha ők eleve azt várták, hogy megértsük őket, szükségképpen arra gondoltak, nagyjából azonos műszaki színvonalon állván velük — valahogy ezt is fölmérték, ami megint csak az én elméletemet igazolja —, nagyjából olyan intelligensek is vagyunk, mint ők, tehát nem okoz különös nehézséget, hogy kihozzunk valamit a jeleikből.

Bronowskira nem nagyon hatott az egész.

— Ez esetleg csak a naivitásukat bizonyítja — mondta.

— Úgy véli, azt gondolják, hogy csak egyetlen írott és beszélt nyelv létezik, amelyet egy másik intellektus egy másik univerzumban ugyanúgy használ, mint ők? Ugyan már!

— Tegyük föl, elfogadom az álláspontját — mondta Bronowski. Mit akar tőlem? Mit tegyek? Megnéztem a parajeleket, gondolom, a világ minden régésze és nyelvésze megnézte őket. Fogalmam sincs, mit tehetnék, és senki másnak sincs fogalma, biztos vagyok benne. Húsz év alatt nem jutottunk egyről a kettőre.

— Igaz — mondta Lamont mély meggyőződéssel —, húsz évig senki sem akart előbbre lépni. A Szivattyú-hatóság nem kívánta megfejteni a jeleket.

— Miért ne kívánta volna?

— Mert ha tagadják a paralényekkel való kommunikáció lehetőségét, akkor ők tűnnek fel sokkal intelligensebbeknek. Mert az önbecsülésüket sértené, ha az emberiség a szivattyúval kapcsolatban csak a marionettfigurák szerepére volna kárhoztatva. És legfőképpen — itt Lamont igyekezett kiküszöbölni hangjából a dühöt —, mert akkor Hallam elveszítené a szivattyú atyjának dicső nevét.

— Tételezzük föl, mégis, hogy akartak haladni. Csak nem sikerült. A szándék még nem tett, tudja jól.

— Rábírhatták volna a paralényeket az együttműködésre. Ők is küldhettek volna üzenetet a parauniverzumba. Soha nem került rá sor, pedig megtehették volna. Egy teleírt fémréteget el lehetett volna helyezni a volfrámgolyók alatt.

— Hát még mindig keresnek újabb volfrámmintákat, noha a szivattyú működik?

— Nem; de észlelnék a volfrámot, és föltételeznék, hogy így próbáljuk felhívni magunkra a figyelmüket. Volfrámrétegre is lehetne nyomtatni az üzenetet. Ha veszik a hívást, és értelmezik akár a legkisebb mértékben is, visszaküldenék a saját üzenetüket, amelyben bizonyára benne lenne, mit vettek ki a miénkből. Felállíthatnak egy táblázatot, amelyen összevetik az ő szavaikat a mieinkkel. Az információcserét először ők indítanák felénk, aztán mi őhozzájuk, akkor megint ők jönnének, és így tovább.

— És — mondta Bronowski — ők csinálnák a nehezét. — Igen.

Bronowski megrázta a fejét.

— Nem akkora mulatság, ugye? Engem nemigen csábít. Lamont növekvő dühvel nézett rá.

— Miért nem? Azt gondolja, nem hoz elég dicsőséget? Elég hírnevet? Mi maga, hírnévszakértő? A fenébe is, milyen hírnévre vergődött azokkal az etruszk felirataival? Lekörözött öt másikat, világviszonylatban. Mondjuk, hatot. A siker közismertté tette a körükben, meg is utálták érte. Mit ért el még? Olyan hallgatók előtt tarthat előadásokat, akik már másnap elfelejtik, hogy is hívták magát, és különben sincsenek többen, mint néhány tucatnyian. Tényleg ez után ette a fene?

— Ne dramatizálja a dolgot!

— Rendben van, nem dramatizálom. Keresek valaki mást. Tovább fog tartani, de amint mondta, különben is a paralények vállalják a munka oroszlánrészét. Ha kell, én magam csinálom meg.

— Megbízták ezzel a tervvel?

— Nem. És? Vagy már emiatt sem akar benne lenni? Tudományjogi problémák? A fordítást sem törvény, sem rendelet nem tiltja, és bármikor az asztalomon tarthatok egy kis volfrámot. Nem fogok beszámolni senkinek arról, hogy milyen üzenetet találtam a volfrám helyén, bár ezzel megsértem majd az előírásokat. Ha egyszer megleszek a fordítással, ugyan ki bánja? Ha képes volnék gondoskodni a biztonságáról, és titokban tartanám a szerepét, hajlandó volna együtt dolgozni velem? Ettől ugyan nem lenne híresebb, de ha többre becsüli a biztonságát…? Nos? — Lamont megvonta a vállát. — Ha viszont egyedül csinálom, megvolna az az előnye, hogy nem kell izgulnom mások biztonságáért.

Felállt, menni készült. Mindketten mérgesek voltak, de a jólnevelt ellenségnek kijáró merev udvariassággal kezelték egymást.

— Remélem — mondta Lamont —, legalább ez a beszélgetés köztünk marad.

Bronowski is felállt.

— Efelől biztos lehet — mondta hűvösen. Rövid kézfogással búcsúztak.

Lamont úgy gondolta, soha többet nem hall Bronowskiról. Már kezdte elhitetni magával, hogy jobb is, ha egyedül gyürkőzik neki a fordításnak.

Két nappal később azonban Bronowski mégis ott volt Lamont laboratóriumában. Meglehetősen nyersen közölte:

— Most elmegyek a városból, de szeptemberre itt leszek. Elfoglalom az állást, és ha még akkor is érdekli, majd meglátom, mit tehetek annak a fordításnak az ügyében, amiről beszéltünk.

Lamontnak alig maradt ideje, hogy néhány meglepett köszönő szót mondjon, Bronowski máris távozott. Szemlátomást még mérgesebb volt, most, hogy beleegyezett, mint amikor ellenállt Lamont kérésének.

Idővel aztán barátok lettek, és Lamont rájött, mi térítette Bronowskit az ő oldalára. A vitájuk utáni napon Bronowski az egyetem néhány magasrangú tisztségvíselőjével ebédelt a tanszék klubjában. Az elnök is köztük volt, természetesen. Bronowski ott közölte, hogy elfogadja az állást, időben elküldi a pályázatát. Mindannyian nagy örömmel fogadták bejelentését.

— Külön dicsőség számunkra — mondta az elnök —, hogy egyetemünkön üdvözölhetjük az itaszk feliratok fordítóját. Részünkről a szerencse.

A bakit nem helyesbítette senki sem; Bronowski kínos udvariassággal mosolygott. Aztán az ókortörténeti tanszék vezetője elmagyarázta, hogy az elnök sokkal inkább otthon van Minnesotában, mint a klasszikus ókortudomány területén, és minthogy az Itassa-tó a hatalmas Mississippi forrásvidékén található, a nyelvbotlás szinte természetes.

Ha viszont Lamont gúnyos mosolyára gondolt Bronowski — már ami a hírnevét illeti —, inkább undorítónak találta a bakit.

Mikor azután Lamont meghallgatta a történetet, jót mulatott rajta.

— Ne is folytassa! — mondta. — Egy cipőben járunk. Nyilván azt mondta magában: istenem, valami olyat kell csinálnom, amit még ez a tökfej is megérthet!

— Bizony, kicsit így történt — ismerte be Bronowski.

5

Egyéves munka után sem tisztáztak sokat. Sor került az üzenetváltásra; meglőtt a válasz is. Semmi más nem történt.

— Találgass! — mondta lázasan Lamont Bronowskinak. — Próbálj ki mindent! Akármilyen marhaságot!

— Pontosan ezt teszem, Pete. Miért idegeskedsz? Tizenkét évig vergődtem az etruszk feliratokkal. Gondolod, ezzel hamarabb megbirkózom?

— Úristen, Mike! Nekünk erre nincs tizenkét évünk.

— Miért ne volna? Nézd, Pete, nem kerülte el a figyelmemet, hogy valami megváltozott benned. Lehetetlenül viselkedsz az utolsó hónapban. Azt hiszem, a startnál már tisztáztuk, hogy ezt a munkát nem lehet elkapkodni, türelmesnek kell lennünk. Megvannak a magam tennivalói az egyetemen is, azt hittem, figyelembe veszed ezt is. Nézd, jó néhányszor megkérdeztem már, hadd kérdezzem meg újra! Miért éppen most sietős?

— Mert sietek — szakította félbe Lamont. — Mert haladni akarok vele.

— Gratulálok- mondta szárazon Bronowski —, én is. Ide figyelj! Remélem, nem élsz a korai halál árnyékában? Nem közölték veled, hogy végzetes rák rejtőzködik a testedben?

— Nem, nem — nyögte Lamont.

— Hát akkor?

— Ne is törődj vele — mondta Lamont, és gyorsan elsétált.

Mikor Bronowskit rábeszélte a közös kutatásra, Lamontot még csak az bántotta, ahogy Hallam a középszerű emberek makacsságával tagadta a paralények nagyobb intelligenciáját. Ez volt az indítéka, az egyetlen indítéka, hogy annyira át akart törni. Eleinte csak ez.

A következő hónapokban azonban végtelenül elkeseredett. Hiába kért fölszerelést, műszaki segítséget, számítógépidőt, igényeit csak késve teljesítették; ha utazáshoz kért pénzt, letorkolták; az őszegyetemi értekezleten állandóan semmibe vették a véleményét.

Akkor telt be a pohár, amikor Henry Garrison rangos tanácsosi kinevezést kapott. A kinevezés minden jog szerint Lamontot illette volna: több időt töltött szolgálatban, képességeit tekintve is többet ért. Lamont haragja akkor olyan pontra hágott, hogy többé nem érezte elégnek, ha csak bebizonyítja az igazát. Olyan knock outot szeretett volna bevinni Hallamnek, amely végképp megsemmisíti.

Ezt az érzést mindennap, minden órában erősítette a szivattyú-állomás dolgozóinak félreérthetetlen magatartása. Lamont érdes egyénisége nem keltett rokonszenvet, bár néhányan azért szimpatizáltak vele.

Maga Garrison zavarban volt. A nyugodt, kevés szavú, szeretetreméltó fiatalember, aki nyilvánvalóan nem akart bajt, enyhén sértődött arccal állt Lamont laboratóriumának ajtajában. Azt mondta:

— Hé, Pete, válthatnánk pár szót?

— Amennyit csak akarsz — vonta össze a szemöldökét Lamont. Nem nézett egyenesen a fiatalember szemébe.

Garrison belépett és letelepedett.

— Pete — mondta. — Nem tudtam visszacsinálni ezt a kinevezést, de szeretném, ha tudnád, nem is erőltettem. Meglepetés volt.

— Ki a fene kért rá, hogy visszacsináld? Azt hiszed, érdekel?

— Hallamet érdekli, Pete. Ha visszacsinálom, megkapta volna bárki más, csak te nem. Mit követtél el az öregúr ellen? Lamont szembefordult vele:

— Te mit gondolsz Hallamről? Milyen ember a te véleményed szerint?

Garrison alaposan meglepődött. Összeszorította az ajkát, megdörzsölte az orrát.

— Nos… — mondta elhaló hangon.

— Nagy ember? Briliáns tudós? Elhivatott vezető? — Nos…

— Majd én megmondom. Hamiskártyás. Szélhámos. Hírnevet és pozíciót szerzett, és most frászban van. Tudja, hogy keresztüllátok rajta, ezért van ellenem.

Garrisonból kiszakadt egy ijedt kis nevetés.

— Csak nem mondtad meg neki?

— Nem. Semmit sem közöltem vele közvetlenül — mondta mogorván Lamont. — Bár egyszer megteszem. De tudja. Tudja, hogy olyan pali vagyok, akit nem vágott át; csak hallgatok.

— De Pete, miért kellene mindezt tudatnod vele? Én sem hiszem, hogy ő a legnagyobb, de miért verném nagydobra? Nyalj neki egy kicsit! A karriered van a kezében.

— Igen?Neki meg a hírneve az én kezemben. És meg fogom mutatni mindenkinek, hogy a király meztelen!

— Hogyan?

Az az én dolgom — morogta Lamont, akinek e pillanatban halvány fogalma sem volt a dolog hogyanjáról.

Nevetséges — mondta Garrison. — Nem győzhetsz. Meg fog semmisíteni. Ha nem egy Einstein vagy Oppenheimer is, nagyobb embernek számít, mint bárki a Földön. Mégiscsak ő az elektronszivattyú atyja a Föld kétmilliárd lakosa szemében, és semmit sem tehetsz ellene, ameddig az elektronszivattyú a földi paradicsom kulcsa. Ameddig ez igaz, Hallam érinthetetlen, és hülye vagy, ha nem hiszed. Az ördögbe is, Pete, nyeld le a békát, mondd meg neki, milyen nagy ember, ne legyél újabb Denison!

— Mondanék neked valamit; Henry — gurult hirtelen méregbe Lamont. — Miért nem foglalkozol a magad dolgával?

Garrison hirtelen felállt, és egy árva szó nélkül kiment. Lamont pedig egy újabb ellenséggel lett gazdagabb, vagy legalábbis egy jó baráttal szegényebb. Viszont rájött, hogy végül is megérte. Garrison utolsó megjegyzése egészen új irányba térítette a lavinát.

Garrison mondanivalójának ez volt a lényege: „ameddig az elektronszivattyú a földi paradicsom kulcsa… addig Hallam érinthetetlen.”

Ez visszhangzott a tudatában. És Lamont figyelme most először fordult el Hallam személyétől az elektronszivattyú irányába.

Vajon az elektronszivattyú valóban a földi paradicsom kulcsa? Vagy netán valami baj is lehet vele?

Az ég szerelmére, a történelem folyamán mindennel volt valami baj. Mi lehet a baj az elektronszivattyúval?

Lamont tudott annyit a paraelmélet történetéből, hogy emlékezzék: a „bajra” annak idején igenis fölfigyeltek. Mikor először került nyilvánosságra, hogy az elektronszivattyú működése során a mi univerzumunkból elektronokat szívnak át a parauniverzumba — ez a csere alapja —, akadt jó néhány tudós, akiben rögtön felmerült a kérdés: „és mi lesz, ha az összes elektront át találják szivattyúzni?”

Könnyen adódott a válasz. A legnagyobb ésszerű szivattyúzási ütem mellett az elektron-utánpótlás milliárdszor milliárd évekre biztosítva van, és a teljes univerzum, feltehetőleg a parauniverzummal együtt, sem tart mindenestül ennek az időnek a töredékéig sem.

A következő ellenérv kifinomultabb volt. Úgysem lehet az összes elektront átszívni. Ha ugyanis az elektronok nagy része átkerül a parauniverzumba, annak erős negatív töltése lenne, míg a mi univerzumunk pozitív töltést mutatna. Ahogy növekedne á töltésbeli különbség, úgy válna egyre nehezebbé, hogy további elektronokat szívjanak át az ellenkező töltésű elektromos vonzás ellenében. Ez pedig évről évre nőne. Valójában persze semleges atomokat szivattyúztak át, de a folyamat során az orbitális elektronok pályája eltorzul, s a töltés a radioaktivitás okozta változások nyomán egyre nagyobb mértékben létrejön.

Ha a töltéskoncentráció megmarad a szivattyúzási szinten, az eltorzult pályájú atomok leállíthatják a szivattyúzás egész folyamatát, bár némi diffúzióval számolni kell. A Földről kisugárzó töltéskoncentrációt és ennek hatását a szivattyú tevékenységére így is kalkulálták.

A Föld megnövekedett pozitív töltése általában azzal a következménnyel járt, hogy a pozitív töltésű napszél nagyobb távolságra kerülte el a Földet, és ezáltal megnőtt a magnetoszféra. McFarland munkájának köszönhetően (Lamont szerint igazából először ő jutott a Nagy Felismerésre) kimutatható, hogy beállt egy olyan kiegyenlítődési pont, amikor a napszél egyre több felhalmozódott pozitív részecskét ragadott el a Föld exoszférájából. Ahogy növekedett a szivattyúzás intenzitása, tehát minden egyes újabb szivattyúállomás beindításával párhuzamosan növekedett a Föld tiszta pozitív töltése, és a magnetoszféra is megnőtt néhány mérfölddel. Mindazonáltal a változás kismértékű volt, és a napszél a pozitív töltést végül is a Naprendszer külső részeire fújta.

Azonban még így is — ha akár a lehetséges leggyorsabb töltéskiegyenlítődést feltételezzük — elérkezne az az idő, amikor az univerzum és a parauniverzum között a töltéskülönbség olyan fokra jutna, hogy az egész folyamatot leállítsa; és ehhez jóval kevesebb idő kellene, mint az összes elektron eltűnéséhez: az előbbinek egymilliárdodnyi része.

Ez azonban még mindig azt jelenti, hogy a szivattyúzás egymilliárd évig lehetséges marad. Csak egymilliárd évig, de ennyi elég is. Egymilliárd esztendő messze több, mint az egész emberiség élete, de lehetséges, hogy a Naprendszer sem marad fenn annyi ideig. És amennyiben az ember (vagy valamilyen utóda, felszámolója, követője) annyi ideig él, kétségkívül ki fog találni valamit, hogy korrigálja a helyzetet. Egymilliárd év alatt nagyon sok minden történhet.

Lamontnak ezzel egyet kellett értenie.

De aztán valami más ütött szöget a fejébe. Egy másik gondolatmenet, amelyet — jól emlékezett rá — már Hallam is említett egyik népszerűsítő cikkében. Némi undorral előásta azt a cikket. Mielőtt továbbvitte volna az ügyet, fontos volt, hogy megtudja: mint vélekedik maga Hallam.

A cikk egy része így szólt: „A mindenütt jelenlévő gravitációs erő miatt a»lefelé«kifejezést azzal az elkerülhetetlen változással kellett asszociálnunk, amelyet az energiatermelés során használunk fel. Az elmúlt évszázadok során a lefelé folyó víz hajtotta a vízikerekeket, amelyek aztán olyan gépezeteket mozgattak, mint a szivattyúk és generátorok. De mi lesz, ha egyszer minden víz lefolyt már?

A további munka mindaddig lehetetlenné válik, amíg a víz valahogyan vissza nem jut a hegy tetejére — ez pedig munkába kerül. Voltaképpen több munkát jelent felkényszeríteni a vizet a tetőre, mint amennyi munkát a lezúdulásából nyerhetünk. Energiaveszteséggel dolgozunk. Szerencsére a Nap elvégzi helyettünk ezt a munkát. Elpárologtatja az óceánok vizét; a víz felszáll az atmoszféra magasságába, ott felhővé alakul, és eső vagy hó alakjában lecsapódik. A csapadék megnedvesíti a talaj minden szintjét, megtölti a forrásokat és a folyókat és biztosítja, hogy a víz örökké folyjon lefelé.

Azonban mégsem egészen örökké. A Nap azért képes párologtatásra, mert nukleáris értelemben szintén lefelé»folyik«. Mégp_edig sokkal intenzívebben, mint bármely földi folyó; és ha egysze_r az egész Nap lezúdult, nem ismerünk semmit, ami újra»felvinné a tetőre‹‹.

Minden lefelé folyik univerzumunkban. Nem lehet a dolgon változtatni. Minden egy irányban folyik lefelé, és csak akkor tudjuk ideiglenesen visszafordítani, ha ki tudunk használni valami még erősebb lezúdulást, amely a közelünkben adódik. Ha örökkön-örökké felhasználható energiához akarunk jutni, olyan útra van szükségünk, amely minden irányban lefelé visz. Ez univerzumunk egyik paradoxoni: minden lejtő, amely az egyik irányban lefelé vihet, visszafelé emelkedő.

De csak a mi univerzumunkra kell-e korlátoznunk magunkat? Gondoljunk a parauniverzumra! Ott is vannak olyan utak, amelyek az egyik oldalról lejtenek, míg másfelől emelkednek. Azok az utak azonban nem hasonlítanak a mi útjainkra. Lehetséges olyan utat választani a parauniverzum felől a mi univerzumunkba, amely lefelé vezet, míg visszafelé szintén lejtőn gurulhatunk a mi univerzumunktól hozzájuk — mivel a két univerzum más törvények szerint viselkedik.

Az elektronszivattyú ezt a két irányban lejtős utat használja fel. Az elektronszivattyú…”

Lamont visszalapozott a cikk címére. Így szólt: Az oda-vissza lejtő.

Gondolkodóba esett. A koncepciót természetesen ismerte, termodinamikai következményeivel együtt. De vizsgáljuk meg a kiinduló feltételezést! Minden elméletnek az a gyenge pontja. Mi van akkor, ha a per definitionem helyesnek elfogadott feltételezés téves? Mi volna a következménye, ha más feltételezésekből indulnánk ki? Ellentmondás?

Vaktában kezdett dolgozni, de egy hónapon belül az az érzés lett úrrá rajta, amelyet minden igazi tudós felismer, amikor az össze nem tartozó elemek váratlanul a helyükre kerülnek, a bosszantó kivételek értelmet nyernek, és az agyban bekattan valami. Az igazság.

Ettől a perctől kezdve még jobban kezdte ösztökélni Bronowskit.

— Megyek,és újból meglátogatom Hallamet — mondta aztán egy napon.

Bronowski szemöldöke felhúzódott.

— Minek?

— Hogy kiutasítson.

— Hát igen, mát megint a tempódtól van szó, Pete. Szerencsétlen vagy, ha a gondjaid kicsit csitulnak?

— Nem értesz. Nagyon fontos, hogy kiderüljön: nem is akar meghallgatni. Nem akarom, hogy utána azt mondják, a háta mögött csináltam, nem is tudott róla.

— Mitől? A parajelek megfejtésétől? Hisz még meg sincsenek fejtve. Ne ronts ajtóstul a házba, Pete!

— Nem, nem erről van szó. — És nem mondott többet.

Hallam nem könnyítette meg Lamont dolgát, néhány hétbe telt, míg időt talált a fiatalember számára. Lamont sem kívánt könnyebbséget Hallamnek, láthatatlan tüskéit mind tűhegyeste köszörülte és kimeresztette, úgy vonult be hozzá. Hallam fagyos arccal, durcás tekintettel fogadta.

— Mi is az a krízis, amitől beszél? — kérdezte hittelen.

— Felmerült valami, utam — mondta Lamont. — Amit az ön egyik cikke inspirált.

— Ó! — Aztán gyorsan: — És melyik cikkemről van szó?

— Az oda-vissza lejtőről. Amit a Kamaszkor számára írt, uram.

— És?

— Azt hiszem, az elektronszivattyú kétirányú lejtő, ha felhasználhatom a hasonlatát, amely egyébként nem a legpontosabb leírása a termodinamika második törvényének.

Hallam arca elfintorodott.

— Mire gondol?

— Legjobban úgy tudnám megmagyarázni, ha felállítanám a két univerzum mágneses mezőinek egyenletét, és demonstrálnám azt az interakciót, amelyet mindeddig — véleményem szerint szerencsétlen módon — nem vettek tekintetbe.

Ezzel Lamont egyenest a táblához lépett, és gyorsan felírta az egyenleteket. Közben legalább olyan gyorsan beszélt is. Lamont tudta, hogy Hallamet bosszantani fogja ez az eljárás, sőt, meg is alázza, hiszen nem tudja követni a matematikáját. Számolt is ezzel.

Hallam felmordult:

— Nézze, fiatalember, nincs időm rá, hogy a paraelmélet valamely aspektusát mindenestül megvitassam. Küldjön részletes jelentést, egyelőre pedig, ha röviden össze tudja foglalni, mit akar, hallgatom.

Lamont elsétált a táblától; arcán félreérthetetlenül tükröződött a megvetés. Így szólt:

— Rendben. A termodinamika második törvénye úgy írja le a folyamatot, mint a végletek szükségszerű kiegyenlítődését. A víz nem lefelé folyik; valójában nem történik más, mint a gravitációs szélső potenciálkülönbségek kiegyenlítése. A víz éppen olyan könnyedén terjed felfelé, ha a föld alatt esett csapdába. Ha két különböző hőmérsékletű anyag összekerül, munkára lehet fogni őket annak az árán, hogy a hőmérsékletkülönbség egy középső szinten kiegyenlítődik. A forró anyag lehűl, a hideg felmelegszik. A lehűlés is, a felmelegedés is a második törvényből következik, és megfelelő körülmények között egyaránt spontán módon jön létre.

— Ne oktasson a termodinamika elemi törvényeire, fiatalember! Mit akar? Kevés az időm.

Lamont változatlan arckifejezéssel, sietség nélkül válaszolt:

— Az ön elektronszivattyújának munkája is a végletek kiegyenlítődéséből származik. Ebben az esetben a végletek a két univerzum fizikai törvényei. Azon feltételek — bármilyenek legyenek is —, melyek e törvényeket lehetségessé teszik, lassan átáramlanak az egyik univerzumból a másikba, s a folyamat végeredménye két olyan univerzum lesz, amelynek természeti törvényei teljesen azonosak, s a mostani helyzethez képest jelentősen eltérnek a középarányos felé. Minthogy a folyamat meghatározhatatlan, de kétségkívül hatalmas változásokat hoz a mi univerzumunkba, komoly megfontolás tárgyává kellene tenni, hogy leállítsák az összes szivattyút, és az egész műveletet mindörökre abbahagyják.

Ezen a ponton várta Lamont, hogy Hallam kiborul, és még a lehetőségét is elvágja minden további magyarázatnak. Hallam megfelelt a várakozásnak. Felugrott a székéből, a szék felborult.

Odébbrúgta, és két lépést tett, hogy egészen Lamont mellé kerüljön.

Lamont gyorsan odébbtolta a saját székét, és ő is felállt.

— Maga hülye! — ordította Hallam, és szinte dadogott dühében. — Csak nem gondolja, hogy akad bárki az állomáson, aki ne értené a természeti törvényszerűségek kiegyenlítődését? Arra fecsérli az időmet, hogy olyasmiről meséljen, amit már akkor tudtam, amikor maga olvasni tanult? Takarodjon innen! És ha be akarja adni a lemondását, tekintse úgy, hogy már el is fogadtam.

Lamont kiment. És bár pontosan azt érte el, amit várt, mégis dühítette, ahogy Hallam bánt vele.

6 (Folytatás)

— Akárhogy is — mondta Lamont —, a helyzet tiszta. Megpróbáltam megmondani neki. Nem akart meghallgatni. Akkor jön a következe lépés.

— És mi volna az? — kérdezte Bronowski.

— Meglátogatom Burt szenátort.

— A Környezetvédelmi és Műszaki Bizottság fejét? — Őt. Ezek szerint hallottál róla.

— Ki nem? De mi értelme, Pete? Van valami a tarsolyodban, ami érdekelhetné? A fordítás nem. Tehát újból megkérdezem. Mit forgatsz a fejedben?

— Nem tudom megmagyarázni. Nem ismered a paraelméletet. — És Burt szenátor ismeri?

— Jobban, mint te, azt hiszem.

Bronowski fölemelte az ujját.

— Pete, ne gyerekeskedjünk. Lehet, hogy vannak dolgok, amelyeket én tudok és te nem. Nem dolgozhatunk össze, ha egymás ellen dolgozunk. Vagy tagja vagyok ennek a két főből álló testületnek, vagy nem. Ha megmondod, mit forgatsz a fejedben, én is mondok valamit. Különben hagyjuk abba az egészet.

Lamont megvonta a vállát.

— Rendben van. Ha akarod, megmondom. Most, hogy odavágtam Hallamnek, és nem kért belőle, talán így a jó. Az a lényeg, hogy az elektronszivattyú természeti törvényeket szállít. A parauniverzum körülményei között az erős interakciók mintegy százszor olyan erősek, mint itt, ez pedig annyit jelent, hogy a maghasadásra nagyobb esély van itt, mint ott, míg a magfúzióra sokkal nagyobb esély van ott, mint itt. Ha az elektronszivattyú kellő ideig tovább működik, olyan végső egyensúly kialakulására számíthatunk, amely mindkét univerzumban egyenlően erős nukleáris interakciót eredményez: tehát tízszer akkorát, mint a mostani itt, és tizedakkorás, mint a mostani ott.

— És erről nem tudott senki?

— Természetesen mindenki tudott róla. Magától értetődött szinte a kezdet kezdetén is. Még Hallam is érti. Ettől lett ideges a gazember. Olyan részletesen kezdtem magyarázni neki, mintha nem tudnám, hogy valaha is hallott róla. Ettől borult ki.

— De mi az egésznek az értelme? Jelent valami veszélyt, ha a kétféle interakció középen találkozik?

— Természetesen. Miért, mit gondolsz?

— Nem gondolok semmit. Mikor is fognak középen találkozni? — A jelenlegi ütem szerint 10³⁰ év múlva.

— Mennyi idő az?

— Elegendő arra, hogy milliárdszor milliárd olyan univerzum, mint a miénk, megszülessen, megöregedjen és meghaljon egymás után.

— A pokolba is, Pete, akkor mi benne a kockázat?

— Ahhoz, hogy ezeket a számokat — mondta Lamont lassan és óvatosan —, ezeket a hivatalos számokat megkapjuk, olyan kiinduló föltételezéseket használtak, amelyek véleményem szerint tévesek. Bizonyos feltételezések alapján, amelyeket én helyesnek vélek, már most bajban vagyunk.

— Miféle bajban?

— Képzeld el, hogy a Föld egyetlen gázpamaccsá változik mintegy öt perc alatt. Ezt elég bajnak tekinted?

— A szivattyúzás miatt?

— A szivattyúzás miatt.

— És mi a helyzet a paralények világával? Ők is bajba kerülnének?

— Biztos vagyok benne. Másféle bajba, de bajba.

Bronowski felállt, és járkálni kezdett. Sűrű barna haját Buster Brown frizurába fésülve hordta — legalábbis valaha így nevezték. Most beletúrt a hajába. Azt mondta:

— Ha a paralények sokkal intelligensebbek nálunk, miért nyomják a szivattyút? Bizonyára előbb felismerik a veszélyeit, mint mi.

— Gondoltam erre én is — mondta Lamont. — Szerintem, mivel ők kezdték el a szivattyúzást, és csakúgy, mint mi, látszólagos előnyök érdekében, csak később kezdte őket aggasztani, mi minden következménnyel járhat.

— De te már ismered a következményeit. Lehetséges volna, hogy lassabban gondolkodnának nálad?

— Attól függ, mikor kezdik el keresni a következményeket. A szivattyú túl vonzó játék ahhoz, hogy bárki megpróbálja elrontani. Én sem keresgéltem volna, ha nincs… És te, Mike, te mire gondolsz?

Bronowski abbahagyta a járkálást, mélyen Lamont szemébe nézett, és így szólt:

— Azt hiszem, találtunk valamit.

Lamont vadul nézett rá, aztán előreugrott, és elkapta a kabátujját.

— A parajelek között? Beszélj, Mike!

— Azalatt történt, míg te Hallamnél voltál. Éppen mialatt tárgyaltál Hallammel. Nem tudtam pontosan, mit szóljak hozzá, hisz nem tudhattam, miről van szó valójában. De most…

— De most?

— Most sem vagyok egészen biztos. Érkezett egy új fémlemezke, hat jel van rajta.

— Ó!

— Latin betűkkel. És ki lehet ejteni.

— Mi az?

— Itt van.

Bronowski úgy kapta elő a lemezkéz, mint egy bűvész. A fémlemezbe vésve a parajelek finom és komplikált spiráljaitól és matematikai díszítményeitől gyökeresen különböző hat, gyermekes, ákombákom betű állt: FELELM.

— Mit gondolsz, mit jelent? — kérdezte Lamont elképedve.

— Csak arra tudok gondolni, hogy FÉLELEM, bár rosszul írták. — Szóval ezért vizsgáztattál? Mert úgy érezted, hogy ott, a másik oldalon valaki fél?

— És azt is éreztem, hogy ennek valami kapcsolatban kell lennie azzal a szemlátomást növekvő izgalommal, amivel egy hónapja küszködsz. Őszintén szólva, Pete, nem szeretek sötétben tapogatózni.

— Jó. De ne következtess túl hamar! Te vagy az egyetlen, aki eligazodsz a töredékes üzenetek közt. Ugye értelmezhetjük úgy, hogy a paralények kezdtek el félni az elektronszivattyútól?

— Nem feltétlenül — mondta Bronowski. — Nem tudom, menynyire érzékelik a mi univerzumunkat: csak a kirakott volfrámot érzékelik-e, vagy a jelenlétünket is; vagy netán a lelkiállapotunk érzékelésére is képesek Talán csak meg akarnak nyugtatni bennünket, hogy nem kell félnünk.

— Akkor miért nem azt írták: NEMFELELM? — Mert még nem tudják elég jól a nyelvünket. — Hm. Akkor nem mehetek Burthöz.

— Én nem mennék. A dolog kétesélyes. Voltaképpen addig nem is fordulnék Burthöz, amíg nem kapunk még valamit odaátról. Ki tudja, mit akarnak mondani?

— Nem, Míke, én nem várhatok. Tudom, hogy igazam van. Nincs sok időnk.

— Rendben van, de ha ellátogatsz Burthöz, az összes hidat fölégeted magad mögött. Soha nem fogják megbocsátani a kollégák. Gondoltál már arra, hogy az itteni fizikusokkal beszélj? Te egymagadban nem tudsz nyomást gyakorolni Hallamre, de egy egész csoport…

Lamont élénken megrázta a fejét.

— Nem. Ezen az állomáson az emberek a kaméleontermészetüknek köszönhetik az életüket. Egyetlen sincs köztük, aki szembe merne szállni vele. Összefogni, hogy Hallamre nyomást gyakoroljunk? Akár ha egy tál főtt spagettit akarnál vigyázzba állítani.

Bronowski lágy arca szokatlanul elkomorult.

— Lehet, hogy igazad van.

— Tudom, hogy igazam van — mondta Lamont éppen olyan komoran.

7

Elég sok időbe telt, míg Lamont el tudta kapni a szenátort. Fájlalta az elvesztegetett időt, annál is inkább, minthogy a paralényektől nem jött további latin betűs üzenet. Másmilyen sem, pedig Bronowski vagy féltucatot küldött, és mindegyikben gondosan kombinálta a parajeleket meg a FELELM és a FÉLELEM szót egyaránt. Lamont nem volt biztos a féltucat variáció jelentőségében, de Bronowski, úgy látszott, reménykedik.

De nem történt semmi, Lamont pedig végre Burthöz készült.

A szenátor vékony arcú, éles szemű, idős ember volt. Harminc éve vezette a Környezetvédelmi és Műszaki Bizottságot. Legalább egytucatszor bizonyította, hogy komolyan veszi a dolgát.

Most régimódi nyakkendőjét babrálta. Szerette ezt a nyakkendőt (ez is volt az ismertetőjele), és azt mondta:

— Legföljebb fél órát szánhatok magára, fiam. — És a karórájára nézett.

Lamont nem izgult. Arra gondolt, felkelti ő annyira Burt szenátor érdeklődését, hogy az megfeledkezzék az időről. Nem is akarta az elején kezdeni, teljesen más szándékai voltak, mint Hallam esetében. Azt mondta:

— Nem akarom matematikával untatni, szenátor úr, de feltételezem: tisztában van vele, hogy a szivattyúzással a két univerzum természeti törvényei összekeverednek.

— Összerázódnak — mondta nyugodtan a szenátor —, és az egyensúlyi állapot vagy 10³⁰ év múlva fog bekövetkezni. Helyes értéket mondtam? — Eddig nyugodt szemöldökét felhúzta, aztán megint leeresztette, ezzel hosszúkás arca olyan kifejezést öltött, mintha állandóan meg volna lepődve.

— Igen — mondta Lamont —, de ezek az értékek azon a feltételezésen alapszanak, hogy a két univerzumba kerülő idegen törvények a fény sebességével terjednek átlépés után. De ez csak feltételezés, és én tévesnek tartom.

— Miért?

— A vegyülési sebességet kizárólag az univerzumunkba küldött plutónium 186-ban mérték. A vegyülés mértéke kezdetben rendkívül lassú (feltehetőleg azért, mert az anyag sűrű), de idővel növekszik. Ha viszont a plutónium kevésbé sűrű dologgal vegyül, ez a mérték sokkal gyorsabban nő. Néhány ilyen mérésből kiszámították, hogy az ilyen jellegű behatolás rátája vákuumban elérné a fénysebességet. Némi időbe telik, amíg az idegen törvények megtalálják útjukat az atmoszféráig; sokkal kevesebb időt vesz igénybe, hogy átkeveredjenek az atmoszféra felső rétegein, s aztán az űrben 300 000 km/másodperces sebességgel rövidesen semmivé szóródjanak.

Lamont kis szünetet tartott, hogy végiggondolja a célszerű folytatást, de a szenátor azonnal tovább ment.

— Folytassa! — sürgette annak az embernek a türelmetlenségével, aki nem akarja vesztegetni az időt.

— A föltételezés kényelmes, első hallásra értelmes is, sőt: veszélytelen. De mi van, ha nem az anyag töri meg az idegen törvények behatolását, hanem az univerzum alapszövete?

— Mi ez az alapszövet?

— Nem tudom szavakba foglalni. Van rá matematikai kifejezés, az jól reprezentálja, de szavakkal nem tudom kifejezni. Az univerzum alapszövedéke az, ami a természet törvényeit diktálja. A mi univerzumunk alapszövedéke kényszeríti rá az energiát, hogy megmaradjon. A parauniverzum alapszövedéke, amelyet, hogy úgy mondjam, más bordában szőttek, teszi az ottani nukleáris interakciót százszor erősebbé a miénknél.

— Tehát?

— Ha tehát az alapszövedékbe hatol be valami, uram, az anyag meglétének — tekintet nélkül a sűrűségre — csak másodlagos jelentősége van. A behatolás sebessége vákuumban is alig nagyobb, mint sűrű tömegben. Földi értelemben a behatolás sebessége az űr külső részein nagy lehet ugyan, de csak tört része a fénysebességnek.

— Ami azt jelenti…?

— Hogy az idegen szövedék nem oszlik szét olyan gyorsan, mint gondoljuk, hanem a Naprendszerben, hogy úgy mondjam, felhalmozódik, mégpedig sokkal nagyobb koncentrációban, mint eddig feltételeztük.

— Értem — bólintott a szenátor —, és meddig tart, amíg a Naprendszer tere egyensúlyi állapotba jut? Gondolom, kevesebb, mint 10³⁰ évig?

— Sokkal kevesebb ideig, uram. Lényegesen kevesebb ideig, mint 10¹⁰ év, azt hiszem. Talán ötvenmilliárd évről beszélhetünk.

— Nem túl sok, de elég, nem? Nincs közvetlen ok a rémületre, ugye? — Attól tartok, uram, van. Sokkal előbb bekövetkezhet a baj, mint az egyensúlyi állapot. A szivattyúzás miatt a nukleáris interakció a mi univerzumunkban pillanatról pillanatra erősebbé válik. — Mérhetően erősebbé…

— Talán még nem, uram.

— Húszévnyi szivattyúzás után?

— Talán még nem, uram.

— Akkor miért izguljunk?

— Mert a nukleáris interakciók erejétől függ az a sebesség, amellyel a Nap belsejében magfúzió során a hidrogén héliummá alakul. Ha az interakció — bár észrevétlenül — erősödik, a Nap belsejében a hidrogénfúzió érezhetően megnövekszik. A Nap nagyon érzékeny egyensúlyt tart fenn a gravitáció és a kisugárzás között. Ha pedig ezt az egyensúlyt a sugárzás javára felbillentjük, és jelen igyekezetünk erre irányul…

— Igen?

— …elképzelhetetlen méretű robbanás várható. A mi univerzumunk törvényei szerint egy olyan kicsi csillag, mint a Nap, nem képes szupernóvává alakulni. Megváltozott természeti törvények esetében képes lehet. Nem hiszem, hogy lesz valami előjele. A Napban létrejön a robbanás, és nyolc perccel azután mi ketten halottak vagyunk, a Föld pedig úgy elpárolog, hogy egy gőzfelhőnél több nem marad belőle.

— És semmit sem tehetünk?

— Ha máris túl késő, és megsértettük az egyensúlyi állapotot, semmit. Ha még nincs túl késő, le kell állítanunk a szivattyút. A szenátor a torkát köszörülte.

— Mielőtt beleegyeztem volna, hogy fogadom, fiatalember, érdeklődtem maga után. Hogy mi a háttere, honnan érkezik, hiszen nem ismerem személyesen. Többek között érdeklődtem dr. Hallamnél is. Ismeri, azt hiszem.

— Igen — Lamont szája széle megremegett, de a hangja nem —, jól ismerem.

— Azt mondta — folytatta a szenátor, és az asztalán fekvő papírba sandított —, hogy maga bajkeverő hülye, kétes az elmeállapota, és követeli, hogy utasítsam el.

Lamont igyekezett nyugodt hangon válaszolni. — Ezek az ő szavai, uram?

— Pontosan.

— Akkor miért egyezett bele, hogy mégis fogadjon, uram?

— Ha valakiről, akár Hallamtől is, olyan információt kapok, mint önről, általában nem fogadom az illetőt. Az időm drága, és csak Isten a megmondhatója, hány olyan kétes elmeállapotú bajkeverő hülye fordult meg nálam, akit a legmagasabb helyekről ajánlottak be. Ezúttal azonban nem tetszett Hallam „követelése”. Egy szenátortól nem illik követelni. Ezt Hallam is megtanulhatná.

— Akkor segíteni fog, uram?

— Segíteni? Miben?

— Hogy megszervezzük a szivattyúk leállítását. — Nem. Egyszerûen lehetetlen.

— Miért? — kérdezte Lamont. — Ön a Környezetvédelmi és Műszaki Bizottság elnöke, és éppen az ön feladata, hogy leállíttassa a szivattyúzást vagy bármilyen más technológiai folyamatot, amely a környezet visszafordíthatatlan megkárosításával járhat. Nincs nagyobb, visszafordíthatatlanabb károsodás, mint amivel az elektronszivattyú fenyeget.

— Bizonyára. Bizonyára. Föltéve, ha magának van igaza. Azonban úgy tűnik föl, elbeszélésének az a lényege, hogy a maga kiinduló föltevése nem azonos az elfogadottal. Ki tudja megmondani, melyik föltevés helyes?

— Az a struktúra, uram, amit én fölépítettem, választ ad néhány olyan kérdésre is, amelyet az elfogadott elméletek nem tudnak megmagyarázni.

— Nos, akkor a kollégái elfogadhatták volna a módosító javaslatait, és ön aligha keresett volna fel, gondolom.

— A kollégáim, uram, nem hisznek nekem. Érdekükben áll, hogy ne higgyenek.

— Az ön érdekében meg nyilván az áll, hogy ne higgye el, ha netán téved. Az én hatalmam, fiatalember, papíron óriási, de csak akkor győzhetek, ha a közösség megengedi. Hadd adjak egy kis leckét gyakorlati politikából.

Ránézett a karórájára, hátradőlt a székében és mosolygott. Nem volt jellemző rá az efféle ajánlat, de A Föld Híreiben aznap reggel megjelent vezércikk úgy írta le őt, mint az egész Nemzetközi Kongresszus „legérettebb, legképzettebb politikusát”, és még mindig ez a mondat melengette.

— Tévedés azt hinni — mondta —, hogy a közösség azt akarja, hogy megóvjuk a környezetét, megmentsük az életét, tehát hogy hálásan követne bármilyen idealista hőst, aki ilyen célokért indul harcba. A közösség a saját személyes kényelmét akarja. Pontosan tudjuk a huszadik századi környezeti krízis tanulságaiból. Nagyon jól tudták, hogy a cigaretta növeli a tüdőrák esélyét, és a magától értetődő gyógymód az, ha nem cigarettáznak többet. De inkább olyan cigarettát követeltek gyógymódként, amely nem rákkeltő. Mikor kiderült, hogy a belső égésű motorok veszélyesen károsítják az atmoszférát, a magától értetődő gyógymód az lett volna, ha lemondanak a belső égésű motorról; de inkább olyan motort követeltek gyógymódként, amely kíméli a környezetet.

Tehát ne kérje tőlem, fiatalember, hogy állíttassam le az elektronszivattyúkat! Egész bolygónk gazdasága és kényelme alapszik rajtuk. Mondja meg inkább, hogyan lehetne valahogy elintézni, hogy az elektronszivattyúk ne robbantsák fel a Napot!

— Nincsen rá mód, szenátor úr — mondta Lamont. — Annyira alapvető dologról van szó, hogy nem lehet játszani vele. Le kell állíttatni.

— Ó! Tehát azt mondja, vissza kell állnunk arra a szintre, ahol az elektronszivattyú előtt voltunk?

— Muszáj.

— Ebben az esetben önnek cáfolhatatlanul kell bizonyítania, hogy igaza van.

— A cáfolhatatlan bizonyíték az — mondta hűvösen Lamont —, hogy felrobban a Nap. Remélem, nem akarja, hogy odáig elmenjek?

— Talán nem föltétlenül. Nem tudja Hallamet meghátrálásra kényszeríteni? Miért?

— Mert kisformátumú ember létére ő lett az Elektronszivattyú Atyja. Hogyan vallaná be, hogy a gyermeke lerombolja a világot?

— Értem, mit mond, a világ szemében azonban ő mégiscsak az Elektronszivattyú Atyja, tehát e tekintetben csak az ő szava eshet kellő súllyal a latba, nem igaz?

Lamont megrázta a fejét.

— Soha nem fogja elismerni. Inkább végignézi, hogyan robban szét a Nap.

— Akkor kényszeríteni kell — mondta a szenátor. — Önnek megvan az elmélete, de egy elmélet önmagában nem ér semmit. Bizonyára van rá mód, hogy ellenőrizzük. Az uránium radioaktív lebomlása például a magjában végbemenő interakciók ütemétől függ. Változott-e ez az ütem a maga elméletének megfelelően s az elfogadottat cáfoló módon?

Lamont újra megrázta a fejét.

— A szokásos radioaktivitás gyönge nukleáris interakciók velejárója, és sajnos az ilyen jellegű kísérletek csak határesetnek számító bizonyítékokkal szolgálnak. Amire félreérthetetlen eredmény adódik, már túl késő lesz.

— Akkor mit tegyünk?

— Vannak olyan pion-interakciók, amelyek már most félreérthetetlen adatokat produkálhatnak, sőt vannak kvark-kvark kombinációk, amelyek nemrég meghökkentő eredményre vezettek; biztos vagyok benne, hogy meg tudom magyarázni…

— Na látja.

— De ahhoz, hogy hozzájussak ezekhez az adatokhoz, feltétlenül szükségem van a Holdon lévő protonszinkrotronra, amely évekre előre be van táblázva. Ellenőriztem. Hacsak valaki nem lép akcióba.

— Rám gondolt?

— Önre, szenátor űr.

— Lehetetlen, fiam, amíg dr. Hallam ezt állítja magáról — és Burt szenátor bütykös ujjával az előtte lévő papírt ütögette. — Ez nem fog menni.

— De hát a Föld léte…

— Bizonyítsa be!

— Nyúljon át Hallam feje fölött, és bebizonyítom. — Bizonyítsa be, és átnyúlok.

Lamont mély lélegzetet vett.

— Szenátor úr! Tegyük föl, csak egészen apró esély van rá, hogy igazam van. Nem lenne érdemes ezért az egészen apró esélyért is harcba szállni? Mindent kockára tettek; az egész emberiséget, az egész bolygót…

— Azt akarja, hogy a jó ügy érdekében síkra szálljak? Szeretnék. Van valami tragikus szépsége a jó ügy érdekében folytatott küzdelemnek. Minden jóérzésű politikus álmodozik róla olykor, hogy a lángok közé rohanjon, mialatt angyalok kórusa kíséri. Elég mazochizmus van bennünk. De ehhez meg kell teremteni a küzdelem valamiféle esélyét, dr. Lamont. A küzdelemhez kell valami, aminek esélye — legalább esélye — van a győzelemre. Ha maga mellé állok, semmit sem érek a puszta szavával a hőn áhított szivattyú ellenében. Megkívánhatom-e, hogy mindenki adja föl a személyes kényelmét és azt a bőséget, amit az elektronszivattyú jóvoltából már megszokott, csak mert valaki tüzet kiált, míg az összes többi tudós vele szemben foglal állást, és a tisztelt Hallam is hülyének tartja? Nem, uram, én nem rohanok semmiért a lángok közé.

— Akkor csak abban segítsen — mondta Lamont —, hogy bizonyítékokat találjak. Nem kell nyilvánosan föllépnie, ha fél.

— Én nem félek — szakította félbe Burt. — Csak gyakorlatias vagyok. Dr. Lamont, a félóra letelt. Sőt jóval több, mint fél óra.

Lamont egy pillanatig csalódottan nézett rá, de Burt arckifejezése most már áthatolhatatlanná vált. Lamont kiment.

Burt szenátor nem fogadta rögtön a következő látogatót. Percekig bámulta a bezárult ajtót, percekig játszott a nyakkendőjével. Lehetséges, hogy ennek az embernek igaza van? Van rá akár egy csöppnyi esély is? Őszinte gyönyörűséget szerzett volna neki, ha betarthat Hallamnek, ha beletaposhatja a sárba — de nem, ilyen nincs. Hallam érinthetetlen. Tíz évvel azelőtt összeakaszkodott vele. Nyilvánvalóan igaza volt, míg Hallam égbekiáltóan tévedett, mint ezt az események is igazolták. Burt mégis megalázó vereséget szenvedett, és majdnem megbukott az újraválasztáson.

Megrázta a fejét, mintegy rendre intve magát. Az újraválasztását kockára teheti egy jó ügy érdekében, de azt már nem kockáztathatja meg, hogy újra megalázzák. Kiszólt a következő látogatóért, és az arca újra nyugodt, nyájas kifejezést öltött, amikor felállt, hogy elébe siessen.

8

Ha Lamont ekkor még mindig úgy érzi, hogy szakmailag van vesztenivalója, habozott volna. Joshua Chen egyetemesen népszerűtlen volt, ha bárki szóba állt vele, egyszerre utálni kezdték az államgépezet szinte minden zugában. Chen maga volt az egyszemélyes forradalom, aki mindenhol hallatta a hangját, mert átütő intenzitással képviselte ügyeit, és mert olyan szervezetet épített ki, amely szorosabb szálakkal volt összekötve, mint bármilyen normális politikai csapat (erre több politikus kész volt megesküdni).

Többek között ő volt az egyik oka annak is, hogy a bolygó energiaszükségleteit ilyen hamar az elektronszivattyúra bízták. A szivattyú előnyei nyilvánvalóak voltak: nem szennyezte a környezetet és nem került pénzbe; de hosszú utóvédharcokkal fenyegettek a nukleáris energia védelmezői, nem mintha a nukleáris energia jobb lett volna, hanem mert a gyermekkorukra emlékeztette őket.

De mikor Chen verni kezdte a tamtamot, a világ egy kicsit jobban odafigyelt.

Most ott ült Lamonttal szemben. Széles pofacsontja és kerek arca tanúsította, hogy háromnegyedrésit kínai lehet. Azt mondta:

— Egyet tisztázzunk! Maga csak a saját nevében beszél?

— Igen — mondta keményen Lamont. — Hallam nem támogat. Sőt kijelentette, hogy bolond vagyok. Meg kell szereznie Hallam jóváhagyását, mielőtt léphetne?

— Nem kell nekem senki jóváhagyása — mondta Chen a várható arroganciával, aztán újra gondolataiba mélyedt.

— Azt mondja, a paralények előbbre tartanak a technológia terén, mint mi?

Lamont ekkora lépést tett a kompromisszum irányában. Nem mondta többé, hogy intelligensebbek.,Előbbre tartanak a technológia terén” — ez kevésbé volt sértő, de igaz volt.

— Tiszta sor — mondta Lamont —, ha csak azt vesszük, hogy ők tudnak anyagokat küldeni nekünk az univerzumok közötti szakadékon át, míg mi nem.

— Akkor meg minek kezdtek el szivattyúzni, ha veszélyes? És miért folytatják?

Lamont megtanulta, hogy ne csak egy irányban kössön kompromisszumot. Mondhatta volna, hogy nem Chen az első, aki ezt kérdezi tőle, de ez leereszkedőnek, netán türelmetlennek hatott volna, így mást választott. Azt mondta:

— Ők ugyanúgy sürgették, mint mi, hogy elindítsunk valamit, ami oly nyilvánvalóan előnyös energiaforrásnak látszott. Nem véletlenül gondolom, hogy Ekei most éppúgy aggasztja a dolog, mint engem.

— Ezt még mindig csak maga állítja. Nincsen rá határozott bizonyítéka, hogy mit gondolnak.

— Nincsen. Jelenleg nincsen. E pillanatban. — Akkor ez nem elég…

— Megkockáztathatnánk mégis…

— Nem elég, professzor. Nincs bizonyíték. Az én tekintélyem arra épül, hogy soha nem lövöldöztem vaktában. Az én rakétáim mindig célba jutottak, mert tudtam, mire vállalkozom.

— De ha meglesznek a bizonyítékaim…

— Akkor támogatni fogom. Ha a bizonyítékok elegendőek nekem, biztosítom, hogy sem Hallam, sem a kongresszus nem tud majd ennek az árnak ellenállni. Tehát szerezzen bizonyítékokat, és akkor jöjjön újra hozzám!

— De akkor már késő lesz.

Chen megvonta a vállát.

— Talán. De sokkal valószínűbb, hogy rájön: tévedett, és nincsenek is bizonyítékai.

— Nem tévedek. — Lamont mélyen beszívta a levegőt, és bizalmasabb hangon folytatta: — Chen úr! Nagyon valószínű, hogy trillió meg trillió lakott bolygó van az univerzumban, és azon milliárd meg milliárd intelligens, magasan fejlett technikájú élőlény. Ugyanez valószínű a parauniverzum esetében is. A két univerzum története során szükségképpen sok ilyen világpór adódott; kapcsolatba kerültek, és szivattyúzni kezdték az elektronokat. Legalább egy tucat, de akár száz elektronszivattyú is munkába állhatott, elszórtan két-két univerzum között.

— Spekuláció. És ha így van?

— Akkor föltehetőleg egy tucat vagy akár száz esetben is a természeti törvények keverése ott helyben olyan mértékig juthatott, hogy elég energia gyűlt össze, és a bolygó napja szétrobbant. E robbanás hatása pedig továbbterjedt. A szupernóva energiája hozzájárult a természeti törvények változásához, s így a szomszédságban további robbanásokat indított el. Ez újabb robbanásokhoz vezetett. Idővel aztán a galaxis magja vagy egyik ága teljességgel szétrobbanhatott.

— Persze mindez csak elképzelés, ugye?

— Igen? Százával találhatók kvazárok az univerzumban, amelyek néhány naprendszer apró maradványaként olyan fénnyel világítanak, mint száz teljes galaxis.

— Azt mondja, hogy a kvazárok a szivattyúzó bolygók maradványai?

— Arra gondolok. Vagy másfélszáz éve fedezték fel őket, és a csillagászok még mindig nem tudták megfejteni, honnan származik az energiájuk. Nincs semmi energiaforrás az univerzumban, amely számításba jöhetne, semmi. Nem az következik ebből…

— És mi van a parauniverzummal? Az is tele van kvazárral?

— Nem gondolnám. Ott mások a feltételek. A paraelmélet majdnem biztosan kimutatta, hogy ott könnyebben kerül sor magfúzióra, tehát az ottani csillagoknak átlagban lényegesen kisebbeknek kell lenniük, mint nálunk. Sokkal kisebb mennyiségű könnyen fuzionáló hidrogén termel annyi energiát, mint a mi Napunk. A mi Napunk hidrogénkészlete ott spontán robbanást produkálna. Ha a mi törvényeink hatolnak be a parauniverzumba, a hidrogén nehezebben hajlandó fúzióra, a paracsillagok hűlni kezdenek.

— Akkor nem olyan rossz a helyzetük — mondta Chen. — Arra használhatják az elektronszivattyút, hogy a szükséges energiával ellássák magukat. A maga spekulációi szerint is jó úton haladnak.

— Nem igazán — mondta Lamont. Mindmostanáig nem gondolta végig a paralények helyzetét. — Ha a mi oldalunk felrobban, a szivattyúzás megszűnik. Nem tudják nélkülünk fenntartani, ami annyit jelent, hogy marad egy hűlő napjuk, az elektronszivattyú energiája nélkül. Ez rosszabb, mint a mi sorsunk: mi egy fájdalommentes robbanás áldozatai leszünk, míg az ő agóniájuk hosszan elhúzódhat.

— Élénk a fantáziája, professzor — mondta Chen —, de én nem vagyok vevő rá. Nem látok semmi esélyt, hogy feladjuk az elektronszivattyút pusztán a maga képzelődése alapján. Tudja, mit jelent az elektronszivattyú az emberiségnek? Nem csak ingyenes, tiszta és bőséges energiát. Lásson messzebbre! Mindez annyit jelent, hogy az emberiségnek nem kell többé a megélhetéséért dolgoznia. Annyit jelent, hogy a történelem folyamán először az emberiség kollektív tudását más, fontosabb problémákra, saját lehetőségeinek kibontakoztatására fordíthatja.

Példának okáért, az orvostudomány több mint két és fél évszázada nem éri el, hogy az emberi életkor lényegesen meghaladja a száz esztendőt. Nemegyszer mondták a gerontológusok, hogy elméletileg semmi sem áll az emberi halhatatlanság útjában, de erre mindeddig nem fordítottak elegendő figyelmet.

— Halhatatlanság! Lázálom! — válaszolt mérgesen Lamont.

— Meglehet, hogy maga, professzor, meg tudja ítélni, mi lázálom, mi nem, de én látni akarom, hogy a halhatatlanság-kutatás megkezdődik. Ha a szivattyúzás leáll, akkor hiába. Vissza kell hátrálnunk a drága, piszkos és elégtelen energia korába. A Föld kétmilliárdnyi lakójának újra a megélhetéséért kell majd dolgoznia, és a halhatatlanság álma lázálom marad.

— Így is az marad. Senki sem lesz halhatatlan. De nem fogja elérni a várható átlagéletkorát sem.

— Ez csak a maga elmélete.

Lamont mérlegelte a lehetőségeket, és elhatározta, hogy hazárdjátékba fog.

— Mr. Chen, az imént nem akartam elmondani, mit tudok a parák lelkiállapotáról. De hadd próbáljam meg! Üzeneteket kaptunk. — Persze, de ki tudja lefordítani?

— Kaptunk egy angol szót.

Chen arca kissé elfintorodott. Aztán hirtelen zsebre vágta a kezét, rövid lábát kinyújtotta, hátradőlt a székén. — És mi ez az angol szó?

— A félelem! — Lamont nem érezte szükségesnek, hogy megemlítse a hibás helyesírást.

— Félelem! — ismételte Chen. — És mit gondol, mit jelent ez?

— Nem világos, hogy félnek a szivattyújelenségtől?

— Egyáltalán nem. Ha félnének tőle, abbahagynák. Félnek, persze, de attól félnek, hogy a mi oldalunk állítja le. Maga eljuttatta a szándékai hírét hozzájuk, és ha minket rá tud beszélni a leállításra, nekik is le kell állniok. Maga mondta: nem folytathatják nélkülünk, ez kétoldalú folyamat. Nem csodálom, hogy félnek.

Lamont csak ült és hallgatott.

— Látom — mondta Chen —, erre nem is gondolt. Nos, akkor a halhatatlanság témáját fogjuk nyomni. Azt hiszem, sokkal népszerűbb ügy lesz.

— Népszerű ügy — mondta Lamont lassan. — Nem tudhattam, mi miért fontos önnek. Hány éves is, Mr. Chen?

Chen kicsit pislogott, aztán elfordult. Ökölbe szorított kézzel, gyors léptekkel kiment a szobából.

Lamont később utánanézett az életrajzának. Chen ekkor hatvanéves volt, az apja hatvankét évesen halt meg. De nem számít.

9

— Ügy nézem, nem jártál szerencsével — mondta Bronowski. Lamont a laboratóriumban ült, a cipője orrát nézte, lustán nyugtázva, hogy nagyon kopott. Megrázta a fejét.

— Nem.

— A nagy Chen is cserben hagyott?

— Semmire sem hajlandó. Ő is bizonyítékot akar. Mind bizonyítékokat akar, de ha bármit felajánl nekik az ember, visszautasítják. Vagy azt az átkozott szivattyút akarják igazából, vagy a tekintélyüket, vagy a történelmi helyüket. Chen halhatatlan akar lenni.

— És te mit akarsz, Pete? — kérdezte halkan Bronowski.

— Az emberiség biztonságát. — Belenézett a másik rejtélyes tekintetébe. — Nem hiszel nekem?

— Ó, hiszek én. De mit akarsz igazán?

— Nos, istenemre mondom — és tenyerével hangosan az asztalra csapott —, azt akarom, hogy igazam legyen! És joggal, mert igazam is van!

— Biztos vagy benne?

— Biztos! És nincs semmi izgulnivalóm, mert győzni akarok. Tudod, amikor eljöttem Chentől, közel álltam hozzá, hogy leköpjem magam.

— Te?

— Igen. Miért is ne? Arra gondoltam: minden lépésnél Hallam áll az utamban. Ameddig Hallam rám cáfol, mindenkinek akad valami ürügye, hogy ne higgyen nekem. Ameddig Hallam úgy áll előttem, mint egy szikla, buknom kell. Akkor miért nem rajta keresztül próbálkoztam, miért nem nyaltam neki egy kicsit, miért nem próbáltam meg úgy manipulálni, hogy támogasson, ahelyett hogy állandóan harcolni kényszeríteném?

— Azt hiszed, képes volnál rá?

— Nem, soha. De Elkeseredésemben, nos, mindenfélét gondoltam. Hogy talán el tudok jutni a Holdra. Persze mikor először fordítottam magam ellen, még nem a Föld sorsáról volt szó, de én gondosan rontottam a dolgon, mikor a kérdés főmerült. Bár, ahogy utaltál is rá, senki nem tudná a szivattyú ellen fordítani.

— De most, úgy látszik, nem akarod leköpni magad.

— Nem. Mert a Chennel folytatott diskurzusnak volt haszna is. Bebizonyította, hogy csak az időmet fecsérlem.

— Úgy tetszik.

— Igen, és haszontalanul. Nem itt a Földön van a megoldás. Elmondtam Chennek, hogy a mi Napunk felrobbanhat, de a parauniverzum napja nem. Mindez azonban nem menti meg a paralényeket, mert, ha a mi Napunknak vége, és a szivattyú innenső oldala leáll, leáll az ő oldalukon is. Nem tudják folytatni nélkülünk, érted?

— Természetesen értem.

— Akkor miért nem gondolkozunk fordítva? Mi sem folytathatjuk nélkülük ÉS abban az esetben teljesen mindegy, leállíttatjuk-e a szivattyúkat vagy sem. A paralényeknél kell elintézni, hogy ők állítsák le.

— És le fogják állítani?

— Azt üzenték: FELELM. Ami annyit jelent, hogy félnek. Chert azt mondta, tőlünk félnek, attól, hogy mi leállítjuk a szivattyúzást, de csöppet sem hiszem, hogy így volna. Ők maguk félnek. Csöndben ültem, mikor Chert közölte a feltételezését. Azt hitte, megfogott. Hát melléfogott. De nagyon. Abban a pillanatban jutott eszembe, hogy a paralényeket kell rábírni, állítsák le ők. Muszáj, Mike. Mindenkiről lemondtam, téged kivéve. Te vagy a világ reménysége. Szólj hozzájuk valahogy.

Bronowski elnevette magát. Volt valami gyermeki derű a nevetésében.

— Pete — mondta —, zseni vagy.

— Aha, észrevetted?

— De igazán. Kitalálod, mit akarok mondani, még mielőtt mondhatnám. Egyik üzenetet küldtem nekik a másik után, azokat a jeleket használtam, amelyekről azt gondoltam, hogy a szivattyút jelentik. De használtam a mi szavunkat is. És mindent elkövettem, hogy kigyűjtsem a hónapok óta bejött összes információból azokat a jeleiket, amelyekkel helytelenítenek valamit. És megint használtam egy angol szót is. Nem tudtam, eljutok-e hozzájuk, vagy tökéletesen mellétrafálok. És mivel soha nem kaptam választ, kevés reményem maradt.

— Nem mondtad, hogy ezzel próbálkozol.

— Nem, a problémának ez a része az én titkom volt. Te is várattál eleget, hogy elmagyarázd a paraelméletedet!

— Végül is mi történt?

— Az, hogy pontosan két szót küldtem nekik, a mi nyelvünkön. Azt írtam: SZIVATTYÚ ROSSZ.

— És?

— És ma reggel választ kaptam, elég egyszerű és egyenes választ. Így szól: IGEN SZIVATTYÚ ROSSZ ROSSZ ROSSZ. Nézd csak meg!

Lamont kezében reszketett a fémlemez.

— Nincs tévedés, ugye? Egyetért velünk, ugye? — Úgy látszik. Kihez forduljunk?

— Senkihez — mondta határozottan Lamont. — Nem vitatkozom többé. Azt mondanák, hogy meghamisítottam az üzenetet, azért pedig nem érdemes kiállni a golyózáporba. Állíttassuk le a paralényekkel a szivattyút, akkor a mi oldalunkon is leáll; és a világon semmit sem lehet csinálni egyoldalúan, hogy újra munkába álljon. Akkor majd az egész állomás azon lesz, hogy bebizonyítsa: nekem volt igazam, és a szivattyú veszélyes.

— Miből gondolod?

— Ez az egyetlen módjuk arra, hogy kivédjék a tömeg dühét, amely követelné a szivattyú újraindítását. Az meg lehetetlen. Nem gondolod?

— De, talán. Egy dolog azonban zavar.

— Mi az?

— Ha a paralények annyira meg vannak győződve róla, hogy a szivattyú veszélyes, miért nem állították már le? Nemrég szerét ejtettem, hogy ellenőrizzem: a szivattyú teljes gőzzel működik.

Lamont töprengő fintort vágott.

— Talán nem akarják egyoldalúan megállítani. Partnereknek tekintenek bennünket, és kölcsönös megegyezéssel szeretnék leállítani. Nem gondolod, hogy így lehet?

— Lehet így is. De lehet, hogy a kommunikáció korántsem tökéletes; nincsenek teljesen tisztában a ROSSZ szó jelentésével. Amit az ő jeleik talán összekavart felhasználásával írtam, abból azt is hihetik, hogy a ROSSZ azt jelenti, amit nálunk a JÓ.

— Ó, nem!

— Reményeink szerint nem, de a reményt ne vedd készpénznek.

— Mike, továbbra is küldd az üzeneteket! Használj annyi általuk ismert angol szót, amennyit csak lehetséges, és folyamatosan figyeld a változást! Te vagy a szakértő, a megoldás a te kezedben van. Végül elég szó birtokában lesznek, hogy valami félreérthetetlenül világosat mondjanak; és megmagyarázhatjuk nekik, hogy mi is le akarjuk állíttatni a szivattyút.

— Nem vagyunk rá feljogosítva, hogy ilyesmit kijelentsünk!

— Nem hát, de ők nem tudják. És a végén az emberiség hősei leszünk!

— Még ha előtte kivégeznek is érte?

— Még akkor is! Mike… minden a te kezedben van. Biztos vagyok benne, hogy nem tart már soká.

10

De sokáig tartott. Két hét telt el üzenet nélkül. A feszültség nőttön-nőtt.

Bronowskin meg is látszott. Eltűnt szívéből a pillanatnyi megkönnyebbülés. Savanyú hallgatásba burkolózott, mikor belépett Lamont laboratóriumába.

Csak néztek egymásra, végül Bronowski szólalt meg:

— Mindenkin látom, hogy megkaptad az útilaput.

Lamont láthatólag nem borotválkozott aznap reggel. Laboratóriumán megmutatkozott, hogy távozni készül a gazdája, és hogy átabotában már csomagol is. Lamont vállat vont.

— Akkor mi van? Nem zavar! Ami viszont zavar: hogy a Fizikai Szemle visszadobta a cikkemet!

— Azt mondtad, nem is vársz mást.

— Igen, de azt hittem, legalább megindokolják. Rámutatnak, hol csalódom, hol tévedek, hol beszélek a levegőbe. Mondhattak volna valamit, amit cáfolhatnék!

— És nem mondtak?

— Egy szót sem. A lektoraik nem ítélték a cikkemet közlésre érdemesnek. Idézőjel bezárva. A kezükbe sem vették! Ez tényleg elkeserítő, ez az univerzális ostobaság! Azt hiszem, kevés könnyet ejtenék az emberiség öngyilkossága fölött, amelyet rosszindulat és vegytiszta nemtörődömség provokál ki. Van valami átkozottul méltatlan abban a vastagnyakú ostobaságban, amellyel a vesztükbe rohannak. Mi értelme embernek lenni, ha ilyen ocsmányul kell elpusztulnunk?

— Ostobaság — mormogta Bronowski.

— Mi másnak nevezhetném? És még azt akarják, hogy nyilvánosan elsírjam, miért csúf dolog, hogy elbocsátanak, bár nagy a bűnöm, az, hogy igazam van.

— Szemlátomást mindenki tud róla, hogy konzultáltál Chennel.

— Igen. — Lamont az orrnyergére tette az ujját, majd megdörzsölte a szemét. — Nyilvánvalóan úgy feldühítettem, hogy az egészet leadta Hallamnek. És most az a vád ellenem, hogy megpróbáltam szabotálni a szivattyú fejlesztését mindenféle igazolhatatlan és minden támogatást nélkülöző ijesztgetési taktikával, tehát amatőr viselkedésem lehetetlenné teszi, hogy az állomáson alkalmazzanak.

— Könnyedén bebizonyíthatják, Pete.

— Elhiszem. Nem számít.

— Mit akarsz tenni?

— Semmit — háborgott Lamont. — Tegyék meg a tőlük telhető legrosszabbat. Majd megsegít a bürokrácia. Minden lépés napokba, hetekbe, hónapokba kerül majd, és közben te dolgozhatsz. Fogunk még a paralényekről hallani.

Bronowski szerencsétlenül nézett rá.

— Tegyük föl, Pete, hogy nem. Talán itt az ideje, hogy átgondold az egészet!

Lamont élesen visszanézett.

— Miről beszélsz?

— Mondd meg nekik, hogy tévedtél! Tarts bűnbánatot! Verjed a melled! Add föl!

— Soha! Az istenért, Mike, hát nem tudod, miben folyik a játék? A tét a Föld és az egész élővilága.

— Igen, de mit számít az neked? Nőtlen vagy, gyermeked sincs. Tudom, apád meghalt. Sohasem emlegetted az édesanyádat vagy a testvéreidet. Nem hinném, hogy akadna a Földön olyan emberi lény, akihez érzelmi szálak kötnének. Így hát menj az utadon, és a pokolba minden mással!

— És te?

— Én is ezt teszem. Elváltam, nincs gyerekem. Van egy fiatal nő, aki közel áll hozzám, ez a viszony tartson, ameddig tarthat. Élvezd az életet!

— És a holnap?

— Lesz, amilyen lesz. Gyors halál jön, ha jön.

— Én nem tudok ilyen filozófiával együttélni. Mike… Mike! Mi ez az egész? Azt akarod mondani, hogy nem sikerül végigcsinálnunk? Feladod, amit a paralényektől reméltünk?

Bronowski félrenézett. Azt mondta:

— Pete, nagy sokára választ kaptam. Az éjjel. Gondoltam, várok vele még ma, végiggondolom, de minek? Itt van.

Lamont tekintete tele volt kérdéssel. Kézbe vette a fémlemezt, megnézte. Nem volt központozás:

SZIVATTYÚ NEM ALL NEM ÁLL MI NEM LEÁLL SZIVATTYÚ MI NEM HALL VESZÉLY NEM HALL NEM HALL TI LEÁLL KÉREM SZÉPEN LEÁLL TI LEÁLL AKKOR MI LEÁLL KÉREM SZÉPEN TI LEÁLL VESZÉLY VESZÉLY VESZÉLY LEÁLL LEÁLL TI LEÁLL SZIVATTYÚ

— Úristen — mormogta Bronowski —, micsoda kétségbeesett üzenet!

Lamont csak bámult maga elé. Semmit sem szólt.

— Azt hiszem — mondta Bronowski —, valahol a túlsó oldalon van valaki, aki olyan, mint te, egy para-Lamont. És ő sem képes a maga para-Hallamjét megfékezni. És mialatt mi kérjük őket, hogy mentsenek meg minket, ők ugyanezt kérik tőlünk.

— És ha ezt megmutatnánk? — mondta Lamont.

— Azt mondanák, hazudsz, beugratás az egész, te agyaltad ki, hogy igazold az őrült lázálmodat.

— Rólam még mondhatnak ilyesmit, de rólad nem. Állj mellém, Mike! Ha tanúsítod, hogy te kaptad ezt az üzenetet, és elmondod, hogyan…

Bronowski elvörösödött.

— Mi jó származna belőle? Azt mondanák, hogy valahol a parauniverzumban van egy ugyanolyan dinnye, mint te, és két hülye egy pár. Azt mondanák, hogy a parauniverzum hatóságai ugyanúgy meg vannak győződve, hogy nincs veszély, mint az itteniek.

— Mike, harcold végig velem ezt a háborút!

— Nincs értelme, Pete! Te magad mondtad: ostobaság. Azok a paralények tarthatnak sokkal előbbre, mint mi, még intelligensebbek is lehetnek, de be kell látni, éppen olyan ostobák, mint mi, és ezzel vége a dalnak. Schiller jól megírta, és én hiszek neki.

— Kicsoda?

— Schiller. Német drámaíró volt három évszázaddal ezelőtt. Írt egy darabot Jeanne d’Arcról, abban áll: „Az ostobaság ellen az istenek is hiába hadakoznak.” Nem vagyok isten, én nem hadakozom tovább. Hadd menjen minden a maga útján, Pete, te is járd a magad útját. Lehet, hogy a világ eltart addig, amíg mi, de ha nem, akkor sem tehetünk semmit. Sajnálom, Pete. Jó ügyért szálltál harcba, de vesztettél; és én is végeztem az egésszel.

Elment, Lamont egyedül maradt. Ült a székén, ujjai pedig céltalanul doboltak, doboltak, doboltak. Valahol a Napban pillanatonként új protonok kapaszkodtak egymásba, éppen csak egy picikét mohóbban a szokottnál; s ez a mohóság másodpercről másodpercre nő bennük, és egyszer eljön a pillanat, amikor a kényes egyensúly megbillen…

— És senki sem fogja tudni a Földön, hogy igazam volt! — kiáltott Lamont. Sűrűn pislogott, hogy a könnyeit visszatartsa.