A kaszás

A Móres-tánc közös vonása a multiverzum minden egyes lakott világának.

Táncolják kék égbolt alatt a föld megújulását ünneplendő és csupasz csillagok alatt, mert itt a tavasz, és ha van egy kis mázlijuk, a széndioxid hamarosan ismét megolvad. A kényszert egyaránt érzik a mélytengeri élőlények, melyek sosem láttak napvilágot, és a városi emberek, akiknek összes kapcsolata a természet körforgásával annyi, hogy a Volvójuk egyszer elütött egy birkát.

Táncolják ártatlanul szakállbozontos matematikusok a tangóharmonikán ügyetlenül elnyekergetett Mrs. Widgery albérlőjére, és könyörtelenül az olyanok, mint az új Ankh-i Nindzsa Móres-táncosok, akik furcsa és félelmetes dolgokra képesek egy közönséges zsebkendővel meg egy csöngettyűvel.

És sohasem táncolják kellőképp.

Kivéve a Korongvilágon, ami lapos és négy elefánt hátán nyugszik, melyek Nagy A’Tuin, a világteknőc páncélján utaznak az űrben.

És még ott is csupán egyetlen helyen járják el helyesen. Az pedig nem más, mint egy parányi falu a Kostető-hegységben, ahol a nagy, ám egyszerű titkot nemzedékről nemzedékre örökítik.

Ott a tavasz első napján táncolják a férfiak, előre és hátra, csöngettyűket kötőzve térdük alá, fehér ingujjuk lobog. A nép pedig eljön megnézni. Utána ökröt sütnek nyárson, és általában úgy tartják, hogy ez kellemes szabadnap az egész család számára.

De nem ez a titok.

A titok a másik tánc.

És arra még egy darabig nem kerül sor.

Tiktakolás hallatszik, amilyet például egy óra okozhat. És valóban, van az égen egy óra, és kiárad belőle a frissen vert másodpercek ketyegése.

Legalábbis úgy néz ki, mint egy óra. Ám valójában pontosan az óra ellenkezője, és a legnagyobb mutató mindössze egyszer megy körbe.

A fakó égbolt alatt síkság terül el. Lágyan ívelő hajlatok borítják, melyek esetleg valami másra emlékeztethetnének, ha jó messziről látnád, és amennyiben jó messziről látnád, rendkívül örülnél, hogy ami azt illeti, jó messze vagy tőle.

Három szürke alak lebeg pont fölötte. Az, hogy pontosan micsodák, nem írható le normális nyelven. Egyesek keruboknak neveznék őket, noha nincs bennük semmi rózsás orcájúság. Azok közé lehetne őket számítani, akik gondoskodnak a gravitáció működéséről meg arról, hogy az idő maradjon szépen elkülönítve a tértől. Nevezzük őket revizoroknak. A valóság revizorainak.

Beszéd nélkül társalognak. Nincs szükségük beszédre. Csak megváltoztatják a valóságot úgy, hogy már le is zajlott a beszélgetés.

Azt mondta az egyik: Korábban sosem történt ilyesmi. Egyáltalán megtehető?

Azt mondta az egyik: Meg kell tenni. Egyéniség alakult ki. Az egyéniségek pedig elmúlnak. Csupán erők maradnak fönn.

Ezt bizonyos elégedettséggel jelentette ki.

Azt mondta az egyik: Ráadásul… szabálytalanságok történtek. Ahol egyéniségre lelsz, ott szabálytalanságokat is találsz. Közismert tény.

Azt mondta az egyik: Eredménytelenül dolgozott a fickó?

Azt mondta az egyik: Nem. Ezzel nem tudjuk elkapni.

Azt mondta az egyik: Pontosan erről van szó. A kulcsszó a fickó. Az egyéniséggé válás nem hatékony. Nem akarjuk, hogy elterjedjen. Tegyük föl, hogy a gravitáció is egyéniséget fejleszt ki? Tegyük föl, hogy úgy dönt, megkedveli az embereket?

Azt mondta az egyik: Arra gondolsz, hogy beléjük esik?

Azt mondta az egyik olyan hangon, ami még fagyosabb lett volna, ha nem lett volna eddig is abszolút nulla fokos: Nem.

Azt mondta az egyik: Elnézést. Csak vicceltem.

Azt mondta az egyik: Azonfelül a fickó időnként eltűnődik a munkájáról. Az ilyen elmélkedés veszedelmes.

Azt mondta az egyik: Ebben nincs vita.

Azt mondta az egyik: Akkor hát megegyeztünk?

Azt mondta az egyik, amelyik szemlátomást töprengett egy ideje: Egy pillanat. Nem használtál az előbb egyes szám első személyű ragot? Nem fejlődik neked is egyéniséged, ugye?

Azt mondta az egyik, bűntudatosan: Kinek? Nekünk?

Azt mondta az egyik: Ahol van egyéniség, ott van nézetkülönbség is.

Azt mondta az egyik: Igen. Igen. Nagyon is igaz.

Azt mondta az egyik: Na jó. De a jövőben jobban vigyázz!

Azt mondta az egyik: Akkor hát megegyeztünk?

Fölnéztek Azrael arcára, amely kirajzolódott az ég háttere előtt: Pontosabban maga volt az ég.

Azrael lassan bólintott.

Azt mondta az egyik: Jól van. Hol van ez a hely?

Azt mondta az egyik: A Korongvilág az. Ami egy óriási teknőc hátán halad az űrön keresztül.

Azt mondta az egyik: Ó, szóval az egyik olyan. Utálom őket.

Azt mondta az egyik: Már megint megtetted. Azt mondtad, „én”.

Azt mondta az egyik: Nem! Nem! Nem tettem! Sose mondtam azt, hogy „én”!… ó, a francba…

Lángba borult és elégett ugyanúgy, ahogy egy kis párafelhő ég el: gyorsan és maradék nélkül. Szinte azonnal megjelent egy másik. Külseje azonos volt elenyészett testvéréével.

Azt mondta az egyik: Ez szolgáljon tanulságul! Az egyéniséggé válás megszűnést jelent. És most… gyerünk!

Azrael nézte, ahogy tovalibbennek.

Nehéz olyan lény gondolatainak neszét venni, amely oly hatalmas, hogy hosszát a valóságos térben csupán a fénysebesség mértékével lehetne mérni. Ám Azrael elfordította irtóztató terjedelmét és szemével, amelyben elvesznének a csillagok, egy lapos világot keresett a sok miriád között.

Egy teknőc hátán. A Korongvilág —, világ és világok tükre.

Ez érdekesen hangzik. És, évmilliárdos börtönében, Azrael unatkozott.

És ez az a szoba, ahol a jövő beleömlik a múltba a most kalamajkáján keresztül.

Időmérők sorakoznak a falak mentén. Nem homokórák, jóllehet alakjuk ugyanolyan. Nem tojásfőző órák, mint amilyeneket szuvenírként megvehetsz, hozzáerősítve egy kis deszkalaphoz, rajta hetykén bevésve az általad kiválasztott üdülőhely neve olyasvalaki által, akinek pont annyi stílusérzéke van, mint egy lekváros fánknak.

Még csak homok sincs bennük. Hanem másodpercek, szünet nélkül átalakítva a lehetségest volttá.

És minden életfogytmérőn áll egy név.

És a szoba tele van az emberek élésének halk sziszegésével.

Képzeld magad elé a helyszínt…

És most add hozzá a kövön koppanó csont éles hangját, közeledőben.

Egy sötét alak halad át a látótéren és megy oda a sziszegő üvegholmi végtelen polcaihoz. Kipp, kopp. Itt egy üveg, amelynek fölső hasa csaknem üres. Csontujjak emelkednek és nyúlnak oda. Kiválasztják. Aztán újabbat. Kiválasztják. Még többet. Sokkal, sokkal többet. Kiválasztják, kiválasztják.

Mindez a napi munka. Vagyis az lenne, ha léteznének itt napok.

Kipp, kopp, a sötét alak türelmesen jár-kel a sorok között.

És megáll.

És tétovázik.

Mert van itt egy kicsiny arany időmérő, nem nagyobb egy karóránál.

Tegnap még nem volt itt, azaz nem lett volna itt, ha léteznének itt tegnapok.

Csontos ujjak zárulnak rá és tartják föl a fénybe.

Van rajta név, apró nagybetűkkel.

A név pediglen ez: HALÁL.

A Halál letette az életfogytmérőt, aztán újra fölvette. Az idő homokszemcséi máris átfolytak. Kísérletképpen megfordította, hátha. A homok folytatta a csordogálást, csak most fölfelé. A Halál valójában nem is számított másra.

Ez az jelenti, hogy még ha léteznének is itt holnapok, nem lesz egy se. Többé nem.

Valami mozgás érződött mögötte a levegőben.

A Halál lassan hátrafordult és megszólította a levegőben bizonytalanul remegő alakot.

MIÉRT?

Az alak megmondta neki.

DE EZ… NINCS RENDBEN.

Az alak azt mondta neki: De igen, rendben van.

Egyetlen izom sem moccant a Halál arcán, mivel nem volt neki egy se.

FÖLLEBBEZEK.

Az alak azt mondta, hogy neki igazán tudnia kellene, hogy föllebbezésnek nincs helye. Föllebbezésnek sosincs helye. Föllebbezésnek sosincs helye.

A Halál elgondolkozott ezen, majd így szólt:

MINDIG ÚGY TETTEM A KÖTELESSÉGEM, AHOGY HELYESNEK TARTOTTAM.

Az alak közelebb lebegett. Némileg úgy nézett ki, mint egy szürke csuhás és kámzsás szerzetes.

Azt felelte: Tudjuk. Ezért engedjük, hogy megtartsd a lovat.

A nap csaknem lebukott a láthatáron.

A legrövidebb életű lények a Korongon a kérészek, amelyeknek épp csak sikerül huszonnégy órán át létezni. Ketten a legöregebbek közül céltalanul cikáztak egy pisztrángos patak vize fölött, megvitatva a történelmet az esti kikelés némelyik fiatalabb tagjával.

— Mostanság már nem jutsz olyanfajta naphoz, mint régebben — jelentette ki egyikük.

— Ebben teljesen igazad van. A régi szép órákban rendes napunk volt. Csupa sárga. Egyáltalán nem ilyen vöröses vacak.

— És magasabban is állt.

— Úgy van! Igazad van!

— És a bábok meg a lárvák némi tisztelettel viseltettek irántad.

— Bizony! Bizony! — értett egyet vehemensen a másik kérész.

— Szerintem ha a mostani órák kérészei valamicskével rendesebben viselkednének, még mindig tisztességes napunk lenne.

A fiatalabb kérészek udvariasan hallgattak.

— Emlékszem arra — mesélte az egyik legöregebb kérész —, amikor ez az egész még csupa rét volt, amilyen messzire csak elláttál.

A fiatalabb kérészek körülnéztek.

— Még mindig csupa rét — kockáztatta meg egyikük udvarias szünet után.

— Emlékszem arra, amikor még jobb rét volt — közölte élesen az öreg kérész.

— Aha — helyeselt kollégája. — És volt ott egy tehén.

— Úgy van! Igazad van! Emlékszem arra a tehénre! Pont ott állt, odaát, legalább, ó, negyven-ötven percig. Ha jól emlékszem, barna volt.

— Mostanság már nincsenek olyan tehenek.

— Egyáltalán nincsenek tehenek.

— Mi az, hogy tehén? — kérdezte az egyik frissen kikelt.

— Látod? — fakadt ki diadalmasan a legöregebb kérész. — Nesze neked mai Ephemeridák! — Elhallgatott. — Mit is csináltunk, mielőtt elkezdtünk a napról beszélgetni?

— Céltalanul tetszett cikázni a víz fölött — válaszolta az egyik ifjú tiszavirág. Ez mindenképpen biztos tippnek tűnt.

— Nem, még előtte.

— Ööö… a Hatalmas Pisztrángról tetszett mesélni nekünk.

— Á, igen! Valóban. A Pisztráng. Hát, tudjátok, ha jó kérészek voltatok, tisztességesen cikáztatok föl és le…

— …tiszteltétek az idősebbeket és feljebbvalóitokat…

— …igen, és tiszteltétek az idősebbeket és feljebbvalóitokat, akkor végül a Hatalmas Pisztráng…

Csobb

Csobb

— Igen? — sürgette az egyik fiatalabb kérész.

Nem érkezett válasz.

— A Hatalmas Pisztráng mit csinál? — firtatta idegesen egy másik kérész.

Lenéztek a szétterjedő koncentrikus körök sorára a vízen.

— A szent jel! — kiáltotta egy kérész. — Emlékszem, hogy meséltek nekem róla! Egy Hatalmas Kör a vízen! Az lészen a Hatalmas Pisztráng jele!

A legöregebb a fiatal kérészek között merengve nézte a vizet. Kezdett ráébredni, hogy lévén a legrangidősebb kérész a jelenlevők közt, most övé az előjog, hogy a felszínhez legközelebb lebegjen.

— Azt beszélik — mondta a kérész a cikázó tömeg legtetején —, hogy amikor a Hatalmas Pisztráng eljön érted, olyan országba kerülsz, ahol… csak úgy folyik a… folyik… — A kérészek nem esznek. Így hát tanácstalan volt. — Folyik a víz — fejezte be ügyefogyottan.

— Erre aztán kíváncsi vagyok! — jelentette ki a legöregebb kérész.

— Ott minden bizonnyal tényleg nagyon jó lehet — szólalt meg a legfiatalabb.

— Ó? Miért?

— Mer’ soha senki nem akar visszajönni.

Míg ellenben a legvénebbek a Korongvilágon a híres Számoló Fenyők, amelyek pont a magas Kostető-hegység örökös hóhatárán nőnek.

A Számoló Fenyő példázza a kölcsönvett evolúció kevés ismert esetének egyikét.

A legtöbb faj elvégzi saját fejlődését, menet közben ókumlálja ki a dolgot, ami pontosan az a módszer, amit a Természet szándékolt. És ez az egész roppant természetes meg szerves meg összhangban áll a világmindenség titokzatos körforgásával, amely azt hiszi, hogy semmi sem ad olyan jól egy fajnak erkölcsiséget — és egyes esetekben gerincet —, mint az évmilliókig tartó, igazán csalódást keltő „próba és tévedés” módszer.

Ez alkalmasint rendben is van a faj szempontjából, ám a ténylegesen belekeveredett egyének szemszögéből igazi disznóság, vagy legalábbis egy kicsi, rózsaszín, gyökérevő csúszómászó, amely talán egy szép napon igazi disznósággá fejlődik.

Ezért a Számoló Fenyők elkerülték ezt az egészet azzal, hogy hagyták, más növények végezzék el helyettük az evolúciójuk. A Korongon bárhol földet érő fenyőmag a morfikus rezonanciának köszönhetően azonnal rátalál a leghatékonyabb helyi genetikus kódra, azzá nő, ami a legjobban illik a talajhoz és az éghajlathoz, és rendszerint sokkal jobban csinálja, mint maguk az őshonos fák, amelyeket általában kitúr.

A Számoló Fenyőket azonban az teszi különösképp figyelemreméltóvá, ahogyan számolnak.

Homályosan tudatában lévén annak, hogy az emberek megtanulták az évgyűrűk megszámolásával megállapítani egy fa korát, az eredeti Számoló Fenyők úgy döntöttek, hogy emiatt vágják ki az emberek a fákat.

Egyetlen éjszaka leforgása alatt minden Számoló Fenyő átigazította genetikus kódját, hogy megjelenjen törzsén, körülbelül szemmagasságban, halvány számokkal, a pontos kora. Egy éven belül csaknem a kipusztulásig kivágta őket a díszes házszámtábla-ipar, s csupán néhányan maradtak meg nehezen megközelíthető területeken.

Ebben a csoportban a hat Számoló Fenyő épp a legvénebbet hallgatta, amelynek göcsörtös törzse kinyilvánította róla, hogy harmincegyezer-hétszázharmincnégy éves. A beszélgetés tizenhét éve zajlott, ám nemrégiben fölpörgették.

— Emlékszem arra, amikor ez az egész még nem csupa rét volt.

A fenyők elnéztek ezer mérföldre a táj fölött. Az égbolt villózott, mint egy rossz trükk az időutazásfilmekben. Hó jelent meg, egy szempillantásig ott maradt, majd elolvadt.

— Akkoriban mi volt itt? — érdeklődött a legközelebbi fenyő.

— Jég. Már ha ezt jégnek lehet nevezni. Valaha rendes gleccsereink voltak. Nem az a jég, ami manapság előfordul, egyik évszakban itt, a következőben sehol. Az a jég örökké itt lebzselt.

— Mi történt vele?

— Eltávozott.

— Hova távozott?

— Ahova a dolgok elmennek. Mindig minden elrohan.

— Hű! Ez aztán kemény volt.

— Mi volt kemény?

— Az a tél épp most.

— Ezt te télnek nevezed? Amikor csemete voltam, olyan telek…

Azzal a fa eltűnt.

Két évnyi döbbent csönd után megszólalt a csoport egyik tagja:

— Csak úgy elment! Egy pillanat alatt! Egyik nap még itt volt, a másikon már nem!

Ha a többi fa ember lett volna, most toporogtak volna.

— Megesik, fiam — jelentette ki egyikük megfontoltan. — Biztos lehetsz benne, hogy egy Jobb Helyre[1] került. Jó fa volt.

A fiatal fa, amely mindössze ötezer-száztizenegy éves volt, megkérdezte:

— Miféle Jobb Helyre?

— Nem vagyunk biztosak benne — válaszolta a liget egyik tagja. Kényelmetlenül megrezzent az egyhetes szélviharban. — De azt gondoljuk, hogy valami köze van hozzá… a fűrészpornak.

Mivel a fák képtelenek voltak akárcsak észlelni is bármilyen eseményt, amely egy napnál rövidebb ideig tartott, sosem hallották meg a fejszék csattogását.

Amolyan esendő és bizonytalan módon tisztában volt ezzel.

Na persze, tűnődött, miközben földszinti dolgozószobája felé gördítette tolószékét a kövezeten, afféle általános módon mindenki tudja, hogy meg fog halni, még az átlagemberek is. Senki sem tudja, hol volt, mielőtt megszületett, de amikor már megszületett, nem telik sok időbe rájönnie: úgy érkezett meg, hogy retúrjegyét előre kilyukasztották.

Ám a varázslók tényleg tudják. Akkor nem, ha az elhalálozás erőszak vagy gyilkosság következménye, ám ha a halál oka egyszerűen az, hogy kifogy az élet, akkor… nos, tudsz róla. Rendszerint időben támad ez az előérzeted, hogy visszavihesd a könyvtári könyveket, hogy megbizonyosodhass, a legjobb öltönyöd tiszta, és még kölcsönkérhess meglehetősen nagy összegeket a barátaidtól.

Motolla százharminc éves volt. Fölmerült benne, hogy élete legnagyobb részét öregemberként élte le. Ez igazán nem méltányos.

És senki sem mondott semmit. Múlt héten megemlítette a Tanári Zsibongóban, és senki sem értette el a célzást. És a mai ebédnél alig szóltak hozzá. Még az öreg, úgynevezett barátai is láthatólag elkerülték, pedig még csak meg sem próbált kölcsönt kérni.

Olyan volt, mintha elfelejtették volna a születésnapod, csak annál is rosszabb.

Teljesen egyedül fog meghalni, és ez senkit sem érdekel.

A tolószék kerekével kilökte az ajtót, és az ajtó melletti asztalkán a tűzszerszám után matatott.

Ez meg a másik. Szinte senki sem használ manapság tűzszerszámot. Megveszik a nagy, büdös, sárga gyufákat, amiket az alkimisták készítenek. Motolla rosszallta. A tűz fontos. Az embernek nem lenne szabad csak úgy meggyújtania, az nem elég tiszteletteljes. Ilyenek manapság az emberek, mindig rohangálnak és… tüzek. Igen, a tüzek is sokkal melegebbek voltak a régi szép időkben. Azok a tüzek, amiket manapság gyújtanak, nem melegítenek föl, hacsak nem ülsz csaknem rájuk. Valami a fában… rosszfajta fa. Mostanában minden rossz. Hígabb. Homályosabb. Nincs semmiben igazi élet. És a napok rövidebbek. Mmm. Valami nem stimmel a napokkal. Kurtábbak. Mmm. Minden nap elmúlása egy örökkévalóságig tart, ami fura, mert a napok többesben hanyatt-homlok elrobognak, mintha pánikban menekülnének. Nincs valami sok dolog, amit az emberek el akarnának végeztetni egy 130 éves varázslóval, és Motolla szokásává vált, hogy minden étkezés előtt két órával megérkezzen az ebédlőasztalhoz, csak hogy teljék az idő.

Végtelen napok, sebesen elsuhanva. Ennek semmi értelme. Mmm. Megjegyzem, az embernek már nincs az az értelme, amije megvolt a régi szép időkben.

És hagyják, hogy az Egyetemet most puszta sihederek igazgassák. A régi időkben rendes varázslók igazgatták, nagy termetű férfiak, bárkaszerű fölépítéssel; az a fajta varázsló, akire föl lehet nézni. Aztán hirtelen azok mind elmentek valahova és Motolla fölött most ezek a suhancok gyámkodnak, akiknek még megvan némelyik saját foga. Mint az a Maphlaves legényke. Motolla világosan emlékezett rá. Vékonydongájú fiú, elálló fülek, sosem törölte meg rendesen az orrát, nyafogott a mamája után az első éjszaka a diákotthonban. Mindig rosszban mesterkedett. Valaki azt próbálta bemagyarázni Motollának, hogy most Maphlaves az Arkrektor. Mmm. Biztos azt hiszik róla, hogy már agyalágyult.

Hol van az a nyavalyás tűzszerszám? Ujjak… a régi szép időkben rendes ujjai voltak az embernek…

Valaki lerántotta a leplet egy lámpásról. Valaki más egy pohár italt nyomott tapogatózó kezébe.

— Meglepetés!

A Halál házának előszobájában van egy óra, penge alakú ingával, de mutatók nélkül, hiszen a Halál házában nincs más idő, csak a jelen. (Természetesen volt a jelenlegi jelen előtt is egy jelen, de az is csak jelen. Mindössze korábbi.)

Az inga pengéje olyan borotvaéles, hogy attól Edgar Allan Poe rögvest fölhagyna az egésszel és fölcsapna szóló vándorkomédiásnak. Halk vhumm-vhumm nesszel leng, vékonyka időközszeleteket vágva finoman az örökkévalóság szalonnájából.

A Halál ellépdelt az óra mellett, be dolgozószobája sötét komorságába. Albert, a szolgája, már ott várt rá a törülközővel és a porolókkal.

— Jó reggelt, gazdám!

A Halál némán lecsüccsent óriási székére. Albert a szögletes vállakra terítette a törülközőt.

— Megint szép napunk van — jegyezte meg csevegve.

A Halál nem válaszolt.

Albert meglebbentette a fényesítő kendőt, és hátrahúzta a Halál csuklyáját.

ALBERT.

— Uram?

A Halál elővette a parányi arany időmérőt.

LÁTOD EZT?

— Igen, uram. Nagyon szép. Korábban sosem láttam ilyet. Kié?

AZ ENYÉM.

Albert tekintete oldalra fordult. A Halál íróasztalának egyik sarkán állt egy nagy időmérő, fekete keretben. Nem volt benne homok.

— Azt hittem, az a magáé, uram? — értetlenkedett.

AZ VOLT. ÉS MOST EZ AZ. NYUGDÍJAZÁSI AJÁNDÉK. MAGÁTÓL AZRAELTŐL.

Albert rámeredt a szerkezetre a Halál kezében.

— De… a homok, uram. Folyik.

ÚGY VAN.

— De az azt jelenti… úgy értem…?

AZT JELENTI, HOGY EGY NAP ELCSOROG AZ ÖSSZES HOMOK, ALBERT.

— Ezt tudom, uram, de… maga… azt hittem, az Idő olyasmi, ami csak másokkal történik, uram. Nem igaz? Nem magával, uram. — Beszéde végére Albert hangja már esengett.

A Halál levette a törülközőt, és fölállt.

GYERE VELEM!

— De maga a Halál, gazdám — mondta Albert, nyakatekerten rohanva a magas alak után, amely előre ment az előszobába, majd le a folyosón az istállóba. — Ez nem valamiféle tréfa, ugye? — tette hozzá reménykedve.

NEM A HUMORÉRZÉKEMRŐL VAGYOK ISMERT.

— Hát, zokon ne vegye, persze, hogy nem. De figyeljen, nem halhat meg, mert maga a Halál, saját magával kellene megesnie, olyan lenne, mint a saját farkába harapó kígyó…

MINDAZONÁLTAL MEG FOGOK HALNI. FÖLLEBBEZÉSNEK NINCS HELYE.

— De mi fog történni velem? — jajgatta Albert. Rettegés csillámlott szavain, mint fémforgácsok a kés élén.

LESZ EGY ÚJ HALÁL.

Albert kihúzta magát.

— Igazán nem hinném, hogy tudnék egy új gazdát szolgálni — jelentette ki.

AKKOR MENJ VISSZA A VILÁGBA! ADOK NEKED PÉNZT. JÓ SZOLGÁM VOLTÁL, ALBERT.

— De ha visszamegyek…

IGEN — bólintott a Halál. — MEG FOGSZ HALNI.

Az istálló meleg, lószagú homályában a Halál fakó lova fölnézett zabjáról és kicsit nyihogott üdvözlésképpen. A paripa neve Muci. Valóságos ló. A múltban a Halál próbálkozott tűzokádó táltosokkal és csontvázparipákkal, ám célszerűtlennek találta őket, különösen a tüzes táltosokat, amelyek hajlamosak voltak fölgyújtani saját almuk, aztán szégyenkezve álltak a közepén.

A Halál levette a nyerget akasztójáról és Albertra pillantott, aki épp lelkiismereti válságban szenvedett.

Sok ezer évvel korábban Albert inkább a Halál szolgálatát választotta a meghalás helyett. Valójában nem lett ettől halhatatlan. A valódi időt kitiltották a Halál birodalmából. Itt csupán az állandóan változó jelen volt jelen, de az nagyon sokáig tartott. Albertnak kevesebb mint két hónapja maradt a valóságos időből; úgy kuporgatta napjait, mintha aranyrudak lennének.

— Én, ööö… — kezdte. — Azaz…

FÉLSZ MEGHALNI?

— Nem mintha nem akarnék… úgy értem, én mindig… csak arról van szó, hogy az élet olyan szokás, amivel nehéz fölhagyni…

A Halál kíváncsian nézte; akképpen, ahogy az ember egy hátára esett s megfordulni képtelen bogarat figyel.

Végül Albert elnémult.

ÉRTEM — nyugtatta a Halál és leakasztotta Muci kantárát.

— De nem is tűnik aggódónak! Tényleg meg fog halni?

IGEN. NAGY KALAND LESZ.

— Az lesz? Maga nem is fél!

NEM TUDOM, HOGY KELL FÉLNI.

— Meg tudom mutatni, ha akarja — ajánlotta föd Albert.

NE. MAGAM SZERETNÉM MEGTANULNI. LESZNEK TAPASZTALATAIM. VÉGRE VALAHÁRA.

— Gazdám, ha elmegy, lesz-e egy…?

EGY ÚJ HALÁL FOG SZÜLETNI AZ ÉLŐK ELMÉJÉBŐL, ALBERT.

— Ó! — Albert megkönnyebbültnek látszott. — Történetesen nem tudja véletlenül, hogy milyen lesz?

NEM.

— Talán jobb lesz, ha én, érti, egy kissé kitakarítok, összeállítok egy leltárt, meg ilyesmik, nem?

JÓ ÖTLET — biztatta a Halál olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. — AMIKOR TALÁLKOZOM AZ ÚJ HALÁLLAL, ŐSZINTÉN BE FOGLAK AJÁNLANI NEKI.

— Ó! Akkor hát fog vele találkozni?

Ó, PERSZE. ÉS MOST MENNEM KELL.

— Mi, ilyen hamar?

ÚGY ÁM. NEM SZABAD IDŐT VESZTEGETNEM! — A Halál megigazította a nyerget, aztán megfordult és büszkén. Albert horgas orra elé tartotta a csöpp kis időmérőt.

NÉZD! VAN IDŐM. VÉGRE VALAHÁRA, VAN IDŐM!

Albert idegesen elhátrált.

— És most, hogy van, mit fog vele tenni? — tudakolta.

A Halál nyeregbe szökkent.

EL FOGOM MÚLATNI.

Javában folyt a buli. A zászló a „Istenec Hozátok Motolla 130 Paszar Éve” felirattal egy kissé lekonyult a hőségben. A dolgok odáig fajultak, hogy a puncson kívül már nem volt mit inni, a fura, sárga mártásban úszkáló, rendkívül gyanús tortillákon kívül már nem volt mit enni, és senki se bánta. A varázslók az olyan emberek kényszeredett vidámságával cseverésztek, akik egész nap látják egymást, és most egész este is.

Ennek az egésznek a közepén ücsörgött Motolla Alánk egy óriási pohár rummal, fején egy mókás sipkával. Csaknem könnyek között.

— Egy igazi Eltávozó muri! — folyton ezt motyogta. — Nem volt ilyen azóta, hogy a vén „Vakaró” Csanktalp Távozott El — a nagybetűk könnyedén csusszantak a helyükre — anno a, mm, Megfélemlítő, mm, Barna Delfin Évében. Azt hittem, mindenki megfeledkezett róluk.

— A Könyvtáros kikereste nekünk a részleteket — magyarázta a Kincstárnok, egy nagydarab orángutánra mutatva, aki épp megpróbált belefújni egy papírtrombitába. — Ő készítette a banánmártást is. Remélem, valaki hamarosan meg fogja enni.

Előrehajolt.

— Szedhetek neked még egy kis krumplisalátát? — kérdezte azon az emelt, lassú hangon, amit a gyengeelméjűekkel és az öregekkel való társalgásra szokás használni.

Motolla egyik remegő kezével tölcsért formált a füléhez.

— Mi? Mi van?

— Még! Salátát! Motolla?

— Köszönöm, nem.

— Akkor még egy kolbászt?

— Mi?

— Kolbászt!

— Azoktól egész éjjel rettenetes bélszelek gyötörnek — válaszolta Motolla. Egy pillanatig fontolgatta ezt, aztán kivett ötöt.

— Ööö — kiabálta a Kincstárnok. — Történetesen nem tudod, hogy mikor…?

— He?

— Mi? Kor?

— Fél tízkor — vágta rá Motolla, noha alig kivehetően.

— Hát, az remek — jegyezte meg a Kincstárnok. — Akkor az est hátralévő részében már, ööö, szabad leszel.

Motolla kotorászott tolószéke szárnyű mélyén, az ósdi párnák, szamárfüles könyvek és ősrégi, félig elszopogatott cukorkák temetőjében. Meglengetett egy kis, zöld kötésű könyvet és odanyomta a Kincstárnok kezébe.

A Kincstárnok megfordította. A borítóra ezeket a szavakat firkálták: Motolla Alánk Sajját Naptárjja. Egy darab szalonnabőrke jelölte az aznapi dátumot.

A Teendők alá ezt macskakaparták oda: Meghalni.

A Kincstárnok nem tudta megállni, hogy ne lapozzon tovább.

Igen. Következő napi dátummal a Teendő: Megszületni.

Tekintete oldalogva odaslisszolt a kicsiny asztalra a terem szélén. Annak ellenére, hogy meglehetősen zsúfolt volt a terem, az asztal körül üres maradt a térség, mintha az afféle személyes tér lenne, amelybe senkinek sem áll szándékában betolakodni.

Az Eltávozó ünnepség leírásában különleges utasítások akadtak az asztalt illetően. Kellett rajta legyen egy fekete terítő, ráhímezve néhány mágikus szigillum. Volt rajta egy tányér, a jobbfajta szendvicsek választékával. Volt rajta egy pohár bor. A varázslók között lezajlott hosszas vita után egy muris papírcsákót is tettek oda.

Ennek az egésznek várakozásteljes kinézete volt.

A Kincstárnok elővette az óráját és kipattintotta a fedelét.

Egyike volt az újmódi zsebóráknak, rajta mutatókkal. Azok jelenleg negyed tizet mutattak. A varázsló megrázta. Apró csapóajtó nyílt ki a tizenkettes alatt és egy parányi krampusz dugta ki a fejét imígyen szólván: — Szűnjön már meg, főnök, olyan gyorsan pedálozok, ahogy csak tudok!

A Kincstárnok megint becsukta az órát és kétségbeesetten nézett körül. Úgy tűnt, senki sem ég a vágytól, hogy túl közel mehessen Motolla Alánkhoz. A Kincstárnok úgy érezte, az ő dolga, hogy udvarias társalgást folytasson. Fölmérte a lehetséges témákat. Mindegyik zűrösnek bizonyult.

Motolla Alánk kisegítette.

— Úgy tervezem, nőként jövök vissza — jelentette ki csevegő stílusban.

A Kincstárnok néhányszor szóra nyitotta és becsukta a száját.

— Előre örülök neki — folytatta Alánk. — Azt hiszem, hogy, mm, talán remek móka lesz.

A Kincstárnok kétségbeesetten végigpörgette nőkkel kapcsolatos társalgási témái korlátozott repertoárját. Odahajolt Motolla elformátlanodott füléhez.

— Nem jár az rengeteg — vágott neki céltalanul — dolog mosásával? Meg ágyazással meg szakácskodással meg mindenféle ilyesmivel?

— Abban a fajta, mm, életben nem, amire én gondolok — szögezte le Motolla.

A Kincstárnok határozottan befogta a száját. Az Arkrektor megkopogtatta az asztalt egy kanállal.

— Fivéreim… — kezdte, amikor valami csöndhöz közelítő alakult ki. Ez hangos és szaggatott éljenzéskórust váltott ki.

— …Mint mindnyájan tudjátok, ma este azért vagyunk itt, hogy tanúi legyünk öreg barátunk és kollégánk, Motolla Alánk, khm, nyugalomba vonulásának… — ideges kacaj. — Tudjátok, most, hogy itt látom ma este az öreg Motollát üldögélni, véletlenül eszembe jutott a sztori a tehénről, amelynek három lába fából volt. Szóval volt ez a tehén és…

A Kincstárnok hagyta, hogy a figyelme elkalandozzon. Ismerte a történetet. Az Arkrektor mindig ellőtte a csattanót, és különben is, más dolgok foglalkoztatták.

Folyton visszanézett a kis asztalra.

A Kincstárnok jó, bár nyugtalan lélek volt, és igencsak élvezte a munkáját. Eltekintve minden mástól, egyetlen másik varázsló sem pályázott rá. Rengeteg mágus szeretett volna például Arkrektor lenni, vagy a mágia nyolc rendje egyikének feje, ám gyakorlatilag egyetlen varázsló sem akart egy csomó időt eltölteni egy irodában papírfecnik tologatásával és számolással. Az egyetem összes aktája hajlamos volt összegyűlni a Kincstárnok irodájában, ami azt jelentette, hogy esténként fáradtan zuhant az ágyba, de legalább mélyen aludt és nem kellett nagyon alaposan meglepetésszerű skorpiók után kutatnia a hálóingében.

Egy magasabb rangfokozatú varázsló meggyilkolása elismert módja az előbbrejutásnak a rendekben. Azonban csakis olyasvalaki akarhatná meggyilkolni a Kincstárnokot, aki szintén örömét leli a takarosan elrendezett számoszlopokban, és az ilyen emberek nem túl gyakran adják fejük gyilkolásra[2].

Eszébe jutott gyermekkora, réges-régen, a Kostető-hegységben. Ő meg a nővére ki szoktak tenni egy pohár bort meg egy süteményt minden Disznólesés Éjjelén a Kanapónak. Akkoriban még másként álltak a dolgok. Sokkal fiatalabb volt, nem tudott valami sokat, és valószínűleg jóval boldogabb is volt.

Például nem tudta, hogy egy nap varázsló lehet belőle és együtt a többi mágussal ki fog tenni egy pohár bort és egy süteményt és egy eléggé gyanús csirkepástétomot és egy papírcsákót…

…valaki másnak.

Kisfiúkorában vendégségeket is tartottak Disznóleséskor. Azok mindig egy bizonyos mintát követtek. Pont, amikor már az összes gyerek csaknem hány az izgalomtól, az egyik felnőtt majd hamiskásan megszólal: — Azt hiszem, hamarosan nagyon különleges látogatónk érkezik! — és, bámulatosan végszóra, az ablakon túlról disznókolompok gyanús csilingelése hallatszik és bejön…

…és bejön…

A Kincstárnok a fejét rázta. Valaki nagypapája álszakállban, hát persze. Valami derűs öregúr egy játékokkal teli puttonnyal, toporgással verve le a havat csizmájáról. Valaki, aki ad neked valamit.

Míg ellenben ma éjjel…

Persze, a vén Motolla alkalmasint másként fogja föl. Százharminc év után a halálnak valószínűleg van némi vonzereje. Alighanem ugyancsak kíváncsian várod, hogy kideríthetsd, mi jön ezután.

Az Arkrektor tekervényes anekdotája szaggatottan végéhez kacskaringózott. Az egybesereglett varázslók kötelességtudóan kacagtak, aztán megpróbálták megfejteni a viccet.

A Kincstárnok lopva az órájára pislantott. Most már húsz perccel múlt kilenc.

Motolla Alánk beszédet mondott. Hosszút, összefüggéstelent, csapongót, és folyton a régi szép időket emlegette, és úgy tűnt, az öreg azt hiszi, a körülötte lévők többsége olyan ember, aki valójában már vagy ötven éve halott, de ez nem számított, mert mindenkinek szokásává vált, hogy oda se hallgasson a vén Motollára.

A Kincstárnok nem tudta levenni szemét az órájáról. Annak belsejéből kihallatszott a pedál nyikorgása, ahogy a krampusz türelmesen taposott a végtelen felé.

Huszonöt perc telt el kilenc óta.

A Kincstárnok eltűnődött, hogyan kellene megtörténjen a dolog. Esetleg hallasz — Azt hiszem, hamarosan nagyon különleges látogatónk érkezik — patkócsattogást odakintről?

Ki fog ténylegesen nyílni az ajtó, vagy Ő áthatol rajta? Ostoba kérdés. Ő hírhedt a Rátermettségről, amivel bejut zárt helyekre — különösképp a zárt helyekre, ha logikusan végiggondolod. Zárd be magad bárhova, és az egész csak idő kérdése.

A Kincstárnok remélte, hogy Ő majd szabályosan fogja az ajtót használni. Az idegei már így is megfékezhetetlenül reszkettek.

A társalgás szintje süllyedt. Jó egynéhány másik varázsló, vette észre a Kincstárnok, szintén az ajtót lesi.

Motolla egy nagyon diszkréten táguló kör közepén tartózkodott. Valójában senki sem kerülte, csak egy látszólag véletlen browni mozgás mindenkit finoman elmozdított mellőle.

A varázslók képesek látni a Halált. És amikor meghal egy varázsló, a Halál személyesen jelenik meg, hogy áttessékelje a Másvilágra. A Kincstárnok elmerengett, vajon miért tekintik ezt előnyösnek…

— Nem tudom, mit néztek mindnyájan — jegyezte meg Motolla derűsen.

A Kincstárnok fölnyitotta az óráját.

A csapóajtó a tizenkettes alatt kivágódott.

— Nem tudná abbahagyni ezt az állandó megrázkódtatást? — vinnyogta a krampusz. — Folyton belezavarodok a számolásba.

— Bocsánat — sziszegte a Kincstárnok. Kilenc óra huszonkilenc perc volt.

Az Arkrektor előrelépett.

— Hát akkor, ágyő, Motolla — mondta megrázva az öregember pergamenszerű kezét. — Ez a régi hely nem lesz ugyanaz nélküled.

— Nem is tudom, hogy fogunk boldogulni — jelentette ki a Kincstárnok hálásan.

— Jó szerencsét a következő életben! — kívánta a Dékán. — Ugorj be valahányszor erre jársz és, izé, történetesen emlékszel arra, hogy ki voltál valaha!

— Ne kerülj minket, hallod? — tódította az Arkrektor.

Motolla Alánk nyájasan bólogatott. Semmit sem hallott abból, amit mondtak neki. Általános elvi alapon bólogatott.

A varázslók egy emberként szembe fordultak az ajtóval.

A csapóajtó a tizenkettes alatt újfent kivágódott.

— Csing, csing, csöng, csing — közölte a krampusz. — Csingli-lingi csöng, csing, csing.

— Mi? — fakadt ki a Kincstárnok meglepődve.

— Fél tíz — jelentette be a démon.

A varázslók Motolla Alánkhoz fordultak. Enyhén szemrehányónak látszottak.

— Biztosan jól vagytok? — kérdezte.

A másodpercmutató az órán nyikorgott tovább előre.

— Hogy érzed magad? — firtatta emelt hangon a Dékán.

— Soha jobban — válaszolta Motolla. — Van még valamicske abból a, mm, rumból?

Az egybesereglett varázslók nézték, ahogy jókora adagot tölt a serlegébe.

— Nem akarhatsz rákapni arra a pancsra — jegyezte meg a Dékán idegesen.

— Jó egészséget! — mondott áldomást Motolla Alánk.

Az Arkrektor ujjaival dobolt az asztalon.

— Mr. Alánk — szólalt meg — teljesen biztos benne?

Motolla kibújt a válaszadás alól. — Van még azokból a tortúrillákból? Nem mintha én az ilyet rendes ételnek nevezném — fejtegette. — Kemény kekszdarabokat iszapba mártogatni, mi abban a különös? De megennék egyet Mr. Himpeller híres húsos pitéiből…

Azzal meghalt.

Az Arkrektor varázslótársára pillantott, aztán lábujjhegyen odaóvakodott a tolószékhez és fölemelt egy kék eres csuklót, hogy pulzust keressen. Megrázta a fejét.

— Én is így akarok elmenni — állapította meg a Dékán.

— Micsoda, húsos pitékről motyogva? — csodálkozott a Kincstárnok.

— Nem. Későn.

— Várjunk csak! Várjunk csak — mondta az Arkrektor. — Nincs ez rendben, tudjátok. A hagyomány szerint a Halál maga toppan be egy varázsló halá…

— Talán sürgős dolga akadt — vágta rá kapkodva a Kincstárnok.

— Úgy van — értett egyet a Dékán. — Arra Chirm felé van valami komoly influenzajárvány, azt hallottam.

— És múlt éjjel jókora vihar is volt. Se szeri, se száma a hajótöréseknek, merem állítani — tetézte a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— És persze most tavasz van, amikor rengeteg a lavina a hegyekben.

— Meg a dögvész.

Az Arkrektor elgondolkozva simogatta a szakállát.

— Hmm — mondta.

A világ összes teremtménye közül egyedül a trollok hiszik azt, hogy az élőlények visszafelé haladnak az Időben. Ha a múlt látható és a jövő titkolt, ez azt jelenti, mondják ők, hogy nyilvánvalóan rossz felé nézel. Minden eleven hátulról előre halad át az életen. És ez roppant érdekes elképzelés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy olyan faj találta ki, amely az idő nagy részét azzal tölti, hogy sziklákkal csapdossa fejbe egymást.

Bármelyik irány legyen is helyes, az Idő olyasmi, aminek az élőlények birtokában vannak.

A Halál levágtatott a tornyosuló, fekete felhőkön keresztül.

Most végre neki is van Ideje.

Élete legszebb percei.

Motolla Alánk bekukucskált a sötétségbe.

— Helló? — szólalt meg. — Helló! Van itt valaki? Hahó!

Távoli, elhagyatott sóhaj hallatszott, mint amilyen a szélé az alagút végén.

— Bújj elő, bújj elő, akárhol is vagy — mondta Motolla és hangja bolond vidámságtól reszketett. — Ne aggódj! Az igazat megvallva, alig várom már.

Összecsapta szellemkezét, és erőltetett lelkesedéssel dörzsölgette.

— Mozdulj már! Egyesek szeretnének új életet kezdeni! — tette hozzá.

A sötétség mozdulatlan maradt. Nem volt ott sem alak, sem hang. Csupán űr, forma nélkül. Motolla Alánk szelleme a sötétség felszínén folytatta útját.

Megrázta a fejét. — Fene vigye az ilyen mókát! Ez egyáltalán nincs rendben.

Egy darabig csak lézengett, aztán, mivel úgy látszott, semmi más nem vár rá, útnak indult az egyetlen otthon felé, amit valaha is ismert.

Ez az az otthon volt, melyet százharminc éven át lakott. Nem várta őt vissza és szívós ellenállást fejtett ki. Vagy nagyon eltökéltnek, vagy roppant erősnek kell lenned, hogy az ilyesmit legyűrd, ám Motolla Alánk több mint egy évszázadig volt varázsló. Ráadásul olyan volt, mintha a saját házadba törnél be, a régi, ismerős ingatlanba, ahol évek óta élsz. Pontosan tudod, hogy hol van az a képletes ablak, amely nem zár rendesen.

Magyarán, Motolla Alánk visszatért Motolla Alánkhoz.

A varázslók nem hisznek az istenekben, ugyanúgy, ahogy a legtöbb ember nem tartja szükségesnek, hogy higgyen, mondjuk, az asztalokban. Tudják róluk, hogy léteznek, tudják, hogy létezésüknek van rendeltetése, alkalmasint azzal is egyetértenének, hogy van helyük egy jól szervezett világegyetemben, de nem látják értelmét hinni bennük, hogy jártukban-keltükben ilyesmiket mondjanak: „Ó, hatalmas asztal, aki híján porszemek lennénk”. Különben is, az istenek vagy vannak, akár hiszel bennük, akár nem, vagy csupán a hit függvényeként léteznek, szóval így is, úgy is teljes nyugalommal fütyülhetsz az egészre, és, mondhatni, ehetsz a térdedről.

Mindazonáltal akad egy kis kápolna az Egyetem Nagycsarnokától távol, mert noha a varázslók egyenesen kiállnak a föntebb fölvázolt filozófia mögé, nem lesz belőled sikeres mágus, ha borsot törsz az istenek orra alá, még ha az az orr csak korongontúli vagy képletes értelemben létezik is. Mert bár a varázslók nem hisznek az istenekben, arról biztos tudomásuk van, hogy az istenek hisznek az istenekben.

És ebben a kápolnában feküdt Motolla Alánk teteme. Az Egyetem huszonnégy órás fölravatalozást rendelt el a néhai Ingad „Vicces Kópé” Didi harminc évvel korábban lezajlott kínos ügye óta.

Motolla Alánk holtteste kinyitotta a szemét. Két pénzérme csörömpölt a kőpadlón.

A mellkason keresztbe tett kezek szétnyíltak.

Motolla fölemelte fejét. Valami idióta egy liliomot tett a hasára.

Tekintete oldalra fordult. A feje mindkét oldalán gyertya állt.

Egy kicsit följebb emelte a fejét.

Lejjebb is volt két további gyertya.

Hála az égnek a vén Didiért, gondolta. Máskülönben már egy elég olcsó fenyőfedél alját nézhetném.

Furcsa, gondolta. Gondolkodom. Világosan.

Hű!

Motolla visszafeküdt, s érezte, hogy a szelleme újra tölti a testét, mint ahogy a csillogó, olvadt fém szalad át az öntőformán. Izzófehér gondolatok perzseltek keresztül agya sötétségén, s tevékenységre tüzelték a lomha idegsejteket.

Sose volt ilyen, amikor eleven voltam.

Ám nem vagyok halott.

Sem élő, sem holt.

Afféle holteleven.

Vagy élőhalott.

Ó, egek…

Függőlegesbe lendítette magát. A hetven-nyolcvan éve akadozva működő izmok negyedik sebességbe zökkentek. Először egész életében, bár jobb lesz azt „létezése időtartamának” nevezni, javította ki önmagát, Motolla Alánk teste teljes mértékben Motolla Alánk irányítása alatt állt. És Motolla Alánk szellemének esze ágában sem volt eltűrni bármiféle vacakolást egy izomnyalábtól.

Most a test talpra állt. A térdízületek egy darabig ellenkeztek, de semmivel se tudtak jobban ellenállni az akaraterő támadásának, mint amennyire egy beteg szúnyog képes szembeszegülni egy forrasztópisztollyal.

A kápolnába vezető ajtó be volt zárva. Azonban Motolla rájött, hogy a legkisebb nyomás elegendő a zár kitépéséhez a fából, és ujjlenyomatokat hagy a kilincs fémjében.

— Ó, egek! — sóhajtotta.

Kikormányozta magát a folyosóra. Az evőeszközök távoli csörömpölése és a hangok zsongása azt sugallta, hogy épp folyamatban van az egyik az Egyetem napi négy étkezéséből.

Eltöprengett, vajon szabad-e enned, amikor halott vagy. Valószínűleg nem, gondolta.

És egyáltalán, képes-e enni? Nem mintha nem lett volna éhes. Csak hát… nos, azt tudja, hogyan kell gondolkozni, a járkálás és mozgás csupán néhány eléggé nyilvánvaló ideg megráncigálásának kérdése, de pontosan hogyan is működik a gyomrod?

Kezdett derengeni Motollának, hogy az emberi testet nem az agy irányítja, dacára az agy erről alkotott véleményének. Valójában egy tucat bonyolult, automatikus rendszer teszi, mind teljes sebességgel sürögve és forogva azzal a fajta precizitással, amit észre sem veszel, míg el nem romlik.

Fölmérte önmagát koponyája vezérlőterméből. Azzal a szívfacsaró érzéssel tekintett mája csöndes vegyi üzemére, mint amivel a kenuépítő méregetheti a számítógépesített óriás tankhajó vezérlését. Veséje rejtélye Motolla uralmára várt a renális irányítás fölött. Valójában mi, ha a dolog lényegét nézed, a lép? És hogyan veszed rá, hogy lépjen?

Elszorult a szíve.

Vagyis inkább dehogy tette.

— Ó, istenek! — motyogta Motolla és a falhoz támaszkodott. Na már most, hogy is működik? Megbökött néhány megfelelőnek tűnő ideget. Hogy is volt, szisztolés… diasztolés… szisztolés… diasztolés? És aztán ott van még a tüdő…

Mint a tizennyolc tányért egyszerre pörgető bűvész — mint az, aki megpróbál beprogramozni egy videólejátszót olyan használati utasítás alapján, amit japánról fordított hollandra egy koreai rizshántoló — mint, de facto, az, aki épp rájön, mit is jelent valójában a tökéletes önuralom, Motolla Alánk előretámolygott.

A Láthatatlan Egyetem varázslói nagy becsben tartják a kiadós, tápláló étkezéseket. Úgy vélik, az embertől nem várható el, hogy nekilásson komoly varázslóskodásnak leves, hal, vad, több hatalmas tál hús, egy-két pite, valami nagy és reszketeg, a tetején tejszínhabbal, kis, pirítósra tett ínyencfalatok, gyümölcs, mogyoró, és a kávéhoz téglavastag, mentával töltött csokoládé nélkül. Ez kibéleli a mágusok gyomrát. Valamint az is fontos, hogy az étkezéseket rendszeres időközökben tálalják. Azt állítják a varázslók, hogy ez ad körvonalat a napnak.

Kivéve persze a Kincstárnok esetét. Ő nem evett sokat, hanem magát emésztette. Biztos volt benne, hogy anorexiás, mert valahányszor tükörbe nézett, egy kövér férfit látott. Az Arkrektor volt az, aki mögötte állt és vele üvöltözött.

És a Kincstárnok peches osztályrészéül jutott, hogy szemben üljön az ajtóval, épp mikor Motolla Alánk betörte, mert az könnyebbnek bizonyult, mint a babrálás a kilinccsel.

A Kincstárnok átharapta fakanalát.

A varázslók megpördültek lócájukon, hogy odabámuljanak.

Motolla Alánk egy pillanatig imbolygott, összegyűjtve az uralmat hangszalagjai, ajka és nyelve fölött, aztán megszólalt: — Azt hiszem, esetleg képes lehetek megemészteni az alkoholt.

Az Arkrektor tért elsőnek magához.

— Motolla! — kiáltotta. — Azt hittük, hogy halott vagy!

El kellett ismerje, hogy ez nem volt valami jó megnyilatkozás. Nem teszel embereket ravatalra meg köréjük gyertyákat és liliomokat, csak mert azt gondolod, hogy kissé fáj a fejük és szeretnének lefeküdni egy félórácskára.

Motolla tett néhány lépést előre. A legközelebbi varázslók kezük-lábuk törték az erőfeszítéstől, hogy elkotródjanak az útjából.

— Halott is vagyok, te nyavalyás, ifjú bolond — motyogta. — Azt hiszed, ilyen kinézettel mászkálok állandóan? Megáll az eszem. — Szúrósan meredt az összesereglett varázslóságra. — Van itt valaki, aki tudja, hogy mit kellene egy lépnek tennie?

Odaért az asztalhoz és sikerült leülnie.

— Valószínűleg van valami köze az emésztéshez — találgatott. — Fura, leélheted az egész életed, miközben a nyavalyás folyamatosan ketyeg vagy akármit csinál, csörgedezik vagy valami, és sose tudod, hogy valójában mi a francra szolgál. Olyan, mint amikor éjjel fekszel az ágyadban és hallod, hogy a gyomrod vagy valami pzubb-ubb-goinnng hangot ad. Számodra ez csak bugyogás, de ki tudja, milyen bámulatosan bonyolult vegycserefolyamatok zajlanak valójában…

— Élőhalott vagy? — tudakolta a Kincstárnok, akinek végül sikerült kinyögnie e szavakat.

— Nem kértem, hogy az legyek — válaszolta a néhai Motolla Alánk ingerülten, ránézve az étkekre és eltűnődve, vajon hogy a fenébe kell nekifogni azok átváltoztatásába Motolla Alánkká. — Csak azért jöttem vissza, mert nem mehettem máshova. Azt hiszitek, hogy szeretnék itt lenni?

— De hát nem — szólalt meg az Arkrektor —, nem… tudod, a fickó, az, amelyiknek koponyája meg kaszája van…

— Sose láttam — felelte kurtán Motolla, a legközelebbi tálakat szemlélve. — Tényleg kimeríti az embert, ez az élőhalál.

A varázslók dühödt jeleket adtak egymásnak Motolla feje fölött.

Aki fölnézett és szúrósan rájuk meredt.

— És ne higgyétek, hogy nem látom ezt a rengeteg dühödt jeladást — közölte. És elképedten ébredt rá, hogy ez igaz. Szeme, amely az elmúlt hatvan évet halvány, ködös fátylon át szemlélte, olyan működésre kényszerült, akár a legkiválóbb optikai gépezet.

Az igazat megvallva, két fő eszmeáramlat vette birtokba a Láthatatlan Egyetem varázslóinak elméjét.

A legtöbb varázsló ezt gondolta: ez rettenetes, tényleg a vén Motolla van itt, olyan kedves, öreg salabakter volt, hogyan szabadulhatnánk meg tőle? Hogyan szabadulhatnánk meg tőle?

Amit Motolla Alánk gondolt agya zümmögő, villogó pilótafülkéjében, ez: hát, tényleg igaz. Van élet a halál után. Ráadásul ugyanaz. Ilyen az én szerencsém.

— Nos — szólt —, mit szándékoztok tenni ebben az ügyben?

Eltelt öt perc. Most fél tucat a legrangidősebb varázslók közül sietett a huzatos folyosón az Arkrektor nyomában, akinek köntöse hullámokban terült szét mögötte.

A társalgás a következőképpen zajlott:

— Motollának kell lennie! Még úgy is beszél, mint ő!

— Ez nem a vén Motolla. A vén Motolla sokkal vénebb volt!

— Vénebb? Hogy lehet vénebb, mint halott?

— Azt mondta, vissza akarja kapni a régi hálószobáját és nem látom be, miért kellene nekem kiköltöznöm…

— Láttad a tekintetét? Mintha metszene!

— He? Mi? Hogy érted? Úgy érted, mint az a törpe, aki a csemegeüzletet vezeti a Hajókötél utcában?

— Úgy értem, mintha beléd fúrna!

— …remek kilátása van a kertekre és minden holmimat odavittem és nem tisztességes…

— Történt valaha ilyesmi?

— Hát, ott volt az öreg Didi…

— Igen, de ő valójában sose halt meg, csak zöld festéket szokott az arcára kenni és lelökte a koporsó fedelét és azt kiabálta: Meglepetés, meglepetés…

— Itt még sose volt nekünk zombink.

— Ő zombi?

— Azt hiszem…

— Ez akkor azt jelenti, hogy üstdobot fog verni és egész éjjel azt a dögös táncot járja majd?

— Ezt szokták csinálni a zombik?

— A vén Motolla? Nem úgy hangzik, mint ami neki való. Sose szeretett táncolni valami nagyon, amikor még élt…

— Különben is, az ember nem bízhat meg azokban a vudu istenekben. Sose bízz olyan istenben, aki egyfolytában vigyorog és cilindert visel, ez az én mottóm.

— …átkozott legyek, ha odaadom a hálószobám egy zombinak azok után, hogy évekig vártam rá…

— Az lenne? Elég furcsa mottó.

Motolla Alánk megint körbesétált a saját feje belsejében.

Ez tényleg furcsa. Most, hogy halott, vagyis többé nem eleven, vagy akármi legyen is, a tudata világosabbnak érzik, mint valaha.

És úgy tűnik, az irányítás is egyre könnyebb. Alig kellett törődjön az egész légző izével, úgy néz ki, a lép jól-rosszul üzemel, az érzékek teljes gőzzel működnek. Bár az emésztőrendszer még mindig kissé titokzatos.

Megnézte magát egy ezüsttálcában.

Még mindig halottnak látszott. Sápadt arc, vörösség a szemek alatt. Egy holttest. Működik, ám mégis, alapjában véve, halott. Méltányos ez? Igazságos ez? Illő jutalom ez azért, hogy csaknem 130 évig szilárdan hitt a reinkarnációban? Tetemként jössz vissza?

Nem csoda, hogy a hagyomány az élőholtakat nagyon dühösnek tartja.

Amennyiben hosszú távra tekintesz, valami csodálatos fog hamarosan megtörténni.

Amennyiben rövid vagy közepes távon nézed, valami szörnyűséges fog hamarosan megtörténni.

Ez olyan, mint a különbség aközött, ha egy gyönyörű, új csillagot nézel a téli égbolton vagy ha valóban közel vagy a szupernóvához. Ez az eltérés a pókhálón csillogó hajnali harmat szépsége valamint aközött, ha ténylegesen légy vagy.

Ez olyasmi, ami rendes körülmények között nem esett volna meg még sok ezer évig.

Most meg fog történni.

Méghozzá egy használaton kívüli szekrény hátulján egy omladozó pincében A Gyehennában, Ankh-Morpork legősibb és leghírhedtebb részén.

Placcs.

Olyan halk nesz volt, mint az első esőcseppé az évszázados porban.

— Talán rávehetnénk egy fekete macskát, hogy menjen keresztbe a koporsóján.

— Nincs is koporsója! — jajgatta a Kincstárnok, aki mindig kissé bizonytalanul kapaszkodott az épelméjűségbe.

— Oké, akkor veszünk neki egy szép, új koporsót és aztán ráveszünk egy fekete macskát, hogy sétáljon át előtte?

— Nem, az hülyeség. Rá kell vegyük, hogy átmenjen vizelésen.

— Mi?

— Hogy menjen át vizelésen. Az élőholtak erre nem képesek.

Az Arkrektor dolgozószobájába zsúfolódott varázslók teljes, lebilincselt figyelmüket ennek az állításnak szentelték.

— Biztos vagy benne? — kérdezte a Dékán.

— Közismert tény — felelte határozottan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Amikor életben volt, egyfolytában vizelt — szögezte le a Dékán kételyek között.

— De most, hogy halott, nem.

— Igen? Logikus.

— Folyóvízen — jelentette ki hirtelen a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Elnézést, folyóvíz lesz az. Nem képesek keresztülmenni rajta.

— Hát, én se tudok átkelni folyó vízen — tamáskodott a Dékán.

— Élőhalott! Élőhalott! — A Kincstárnok kezdett kissé elborulni.

— Ó, hagyjátok abba a cukkolását! — szólt az Előadó és megveregette reszkető kollégája hátát.

— Hát, nem tudok — kardoskodott a Dékán. — Elsüllyedek.

— Az élőholtak még hídon sem képesek átkelni folyóvízen.

— És ő az egyetlen, mi? Vagy egész járványunk lesz belőlük, he? — firtatta az Előadó.

Az Arkrektor ujjaival dobolt az íróasztalán.

— A járkáló halott emberek nem higiénikusak — szögezte le.

Ez elhallgattatta a többieket. Ilyenképpen még senki sem fogta föl a dolgot, ám Mustrum Maphlaves pont az a fajta férfi, aki megteszi.

Mustrum Maphlaves, nézőpontodtól függően, vagy a legrosszabb, vagy a legjobb Arkrektor, akit a Láthatatlan Egyetem látott az utolsó száz évben.

Először is, túl sok volt belőle. Nem arról volt szó, hogy különösképp nagytermetű lett volna, csak azzal a fajta óriási egyéniséggel rendelkezett, amely betölt minden igénybe vehető teret. A vacsoránál holtrészegre itta magát és ez nagyszerű, valamint helyeslendő varázslói magatartásnak számított. Ám aztán visszament a szobájába és egész éjjel célbadobást játszott és hajnali ötkor elindult kacsára vadászni. Rákiabált mindenkire. Megpróbálta fölvidítani őket. És szinte sohasem hordott tisztességes köntöst. Rábeszélte Mrs. Körömlobot, az Egyetem rettegett kulcsárnőjét, hogy varrjon neki valamiféle buggyos nadrágkosztümöt rikító kékben és vörösben; naponta kétszer a varázslók zavartan álltak és figyelték őt, amint céltudatosan kocog az Egyetem épületei körül, csúcsos varázslókalapja szilárdan a fejére kötözve egy madzaggal. Olyankor derűsen fölkiabált nekik, mert a Mustrum Maphlaveshez hasonló emberek alkatában alapvető az az acélos meggyőződés, hogy mindenki más is élvezné, ha legalább próbát tennének vele.

— Talán belehal — mondták egymásnak a mágusok reménykedve, miközben nézték őt, amint megtöri a páncélt az Ankh folyón egy kora reggeli megmártózáshoz. — Ez a rengeteg egészséges testgyakorlás nem tehet jót neki.

Történetek szivárogtak vissza az Egyetemre. Az Arkrektor két menetet állt kesztyű nélkül Detritusszal, a Megfoltozott Dob hatalmas termetű mindenes trolljával. Az Arkrektor fogadásból szkanderezett a Könyvtárossal, és bár persze nem nyert, még mindig volt karja utána is. Az Arkrektor azt akarta, hogy az Egyetem alakítsa meg saját focicsapatát a Disznólesés Napi nagy városi tornára.

Szellemi téren Maphlaves két okból őrizte meg helyét. Az egyik az volt, hogy soha, de soha nem gondolta meg magát semmivel kapcsolatban. A másik az volt, hogy több percébe került, hogy megértsen bármilyen elé terjesztett új elképzelést, és ez rendkívül értékes vonás vezetők esetében, mert bármi, amit valaki még mindig megpróbál elmagyarázni neked két perc elteltével, valószínűleg tényleg fontos, és bármi, amit alig egy perc alatt vagy akörül föladnak, szinte bizonyosan olyasmi, amivel már előszörre se kellett volna zaklatniuk téged.

Úgy tűnt, hogy több van Mustrum Maphlavesből, mint amennyit egy test ésszerűen magában foglalhat.

Placcs. Placcs.

A pincebeli sötét szekrényben már egy teljes polc megtelt.

Pontosan annyi volt Motolla Alánkból, amennyit egy test magában foglalhat, és ő óvatosan kormányozta azt a folyosókon.

Sosem számítottam erre, gondolta. Nem ezt érdemlem. Valahol valami hiba történt.

Hűs szellőt érzett az arcán és rájött, hogy kitámolygott a szabadba. Előtte van az Egyetem kapuja, bezárva.

Motolla Alánkot hirtelen heveny klausztrofóbia fogta el. Évekig várt, hogy meghaljon, és most megtette, és itt van megrekedve egy csomó vén trotlival ebben a… ebben a mauzóleumban, ahol élete hátralévő részét halottként kell eltöltse. Hát, az első teendő, hogy kijusson és igazi véget vessen magának…

— ’Estét, Mr. Alánk!

Nagyon lassan megfordult és meglátta Modónak, az Egyetem törpe kertészének apró alakját, aki pipáját szívva üldögélt a szürkületben.

— Ó! Helló, Modo!

— Hallottam, hogy halottnak nézték, Mr. Alánk.

— Ööö. Igen. Annak.

— Látom, már túlesett rajta.

Alánk biccentett és gyászosan körbenézett a falakra. Az Egyetem kapuját minden este alkonyatkor bezárják, arra kényszerítve a diákokat és a tanári kart, hogy másszanak át a falon. Erősen kétellte, hogy erre képes lenne.

Ökölbe szorította, aztán széttárta a kezét. Nos, akkor…

— Van erre egy másik kapu, Modo? — firtatta.

— Nincs, Mr. Alánk.

— Nos, és hol legyen?

— Tessék, Mr. Alánk?

A megkínzott kőművesmunka zaja hallatszott, melyet egy halványan Alánk-alakú lyuk követett a falban. Motolla keze visszanyúlt és fölvette a kalapját.

Modo újra meggyújtotta a pipáját. Rengeteg érdekes dolgot látsz ebben a munkakörben, gondolta.

Egy sikátorban, ideiglenesen a járókelők látókörén kívül, egy Reg Patkó nevű egyén, aki halott volt, körülnézett, elővett a zsebéből egy ecsetet meg egy doboz festéket, és e szavakat festette a falra:

…és elszaladt, vagy legalábbis nagy sebességgel eltámolygott.

Az Arkrektor kinyitott egy ablakot az éjszakára.

— Hallgassátok! — követelte.

A varázslók hallgatták.

Egy kutya ugatott. Valahol egy tolvaj füttyentett, és választ kapott rá a szomszédos háztetőről. A távolban egy pár olyan módon veszekedett, aminek hatására a környező utcák nagy része kinyitja az ablakot, fülel és jegyzetel. Ám ezek mindössze főbb motívumok voltak a város folyamatos zsivajának és zsongásának háttere előtt. Ankh-Morpork átdorombolt az éjszakán en route a hajnal felé, mint egy óriási élőlény, noha persze ez csupán hasonlat.

— No és? — kérdezte a Rangidős Lovász. — Nem hallok semmi különöset.

— Pontosan erre gondoltam. Emberek tucatjai halnak meg Ankh-Morporkban mindennap. Ha mindegyik elkezdett volna visszajönni, mint szegény, öreg Motolla, nem gondoljátok, hogy tudnánk róla? A városban teljes lenne a fölfordulás. A szokásosnál is teljesebb, úgy értem.

— Mindig is akadt erre néhány élőhalott — válaszolta kételkedve a Dékán. — Vámpírok és zombik és sikítószellemek és így tovább.

— Igen, de ők természetesebben élőholtak — jelentette ki az Arkrektor. — Tudják, hogyan boldoguljanak vele. Erre születtek.

— Nem születhetsz arra, hogy élőhalott legyél — mutatott rá a Rangidős Lovász[3].

— Úgy értettem, hagyományos — csattant föl az Arkrektor. — Volt néhány nagyon tiszteletreméltó vámpír ott, ahol fölnőttem. Már évszázadok óta a családjukhoz tartoztak.

— Jó, de vért isznak — felelte a Rangidős Lovász. — Ez szerintem nem hangzik nagyon tiszteletreméltóan.

— Olvastam, hogy valójában nincs szükségük a tulajdonképpeni vérre — közölte a Dékán, égve a vágytól, hogy hozzájáruljon. — Csak kell nekik valami, ami a vérben van. Hemogoblin, azt hiszem, úgy nevezik.

A többi varázsló ránézett.

A Dékán vállat vont. — Tudom is én — mondta. — Hemogoblinok. Ezt írta a könyv. Az egésznek ahhoz van valami köze, hogy az embereknek vas van a vérében.

— Állati biztos vagyok benne, hogy az én véremben nincsenek vasgoblinok — szögezte le a Rangidős Lovász.

— De legalább különbek a zombiknál — fejtegette a Dékán. — Sokkal előkelőbb népek. A vámpírok nem csoszognak egyfolytában.

— Tudjátok, lehetséges az embereket zombivá változtatni — jegyezte meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója csevegő hangnemben. — Még csak mágia sem kell hozzá. Csak egy bizonyos ritka halfaj mája és egy konkrét gyökérféle párlata. Egyetlen kanálka, és amikor fölébredsz, zombi vagy.

— Miféle hal? — érdeklődött a Rangidős Lovász.

— Honnan tudjam?

— És akkor honnan tudja bárki is? — firtatta undokul a Rangidős Lovász. — Fölébredt volna valaki egy reggel és azt mondta, hej, micsoda ötlet, valakit ma zombivá fogok változtatni, mindössze valami ritka halmájra meg egy darab gyökérre van szükségem, az egész csak a megfelelő hozzávalók megtalálásának kérdése? Láthatod a hosszú sort a kunyhó előtt, mi? 94-es szám, Vörös Csíkoshal máj és Bolondgyökér… nem működik. 95-ös szám, Tüskehalmáj és Dumdumgyökér… nem működik. 96-os szám…

— Miről beszélsz? — akarta tudni az Arkrektor.

— Egyszerűen csak rámutattam a valószínűtlenségre, ami benne rejlik…

— Hallgass! — utasította az Arkrektor gyakorlatiasan. — Nekem úgy tűnik… nekem úgy tűnik… nézzétek, a meghalásnak muszáj folytatódnia, igaz? A halálozásoknak meg kell történnie. Pontosan ez az egész életben levés lényege. Eleven vagy, aztán meg halott. Egyszerűen nem fordulhat elő, hogy ez abbamarad.

— De a Halál nem jött el Motolláért — mutatott rá a Dékán.

— Egész idő alatt megtörténik — jelentette ki Maphlaves, figyelmen kívül hagyva a közbeszólást. — Folyton meghal mindenféle dolog. Még zöldségek is.

— De nem hiszem, hogy a Halál valaha is eljött egy krumpliért — tamáskodott a Dékán.

— A Halál mindenért eljön — szögezte le az Arkrektor.

A varázslók bölcsen bólogattak.

Egy idő múlva megszólalt a Rangidős Lovász: — Tudjátok, azt olvastam a minap, hogy a testedben minden atom kicserélődik hétévente? Folyton újak ragadnak hozzá és a régiek állandóan elhullanak. Szünet nélkül zajlik a dolog. Igazán bámulatos.

A Rangidős Lovász képes volt azt tenni egy beszélgetéssel, amihez, ha egy precíziós óra pedáljaival teszik, ugyancsak sűrű szirup szükségeltetik.

— Tényleg? És mi történik a régiekkel? — kérdezte Maphlaves, akarata ellenére érdeklődve.

— Nem t’om. Csak lebegnek szerte a levegőben, gondolom, míg nem ragadnak hozzá valaki máshoz.

Az Arkrektor sértődöttnek látszott.

— Mi, még varázslókhoz is?

— Ó, hogyne. Mindenkihez. Ez része a létezés csodájának.

— Az lenne? Szerintem úgy hangzik, mint a pocsék higiénia — felelte az Arkrektor. — Gondolom, nincs mód ennek leállítására?

— Nem hinném — válaszolta a Rangidős Lovász habozva. — Nem hiszem, hogy az embernek szabadna leállítania a létezés csodáit.

— De ez azt jelenti, hogy minden minden másból áll össze — fejtegette Maphlaves.

— Igen. Hát nem döbbenetes?

— Undorító, pontosan az — vágta rá kereken Maphlaves. — Különben is, amire ki akarok lyukadni… amire ki akarok lyukadni… — Elhallgatott, és megpróbált visszaemlékezni. — Az ember nem törölheti el a halált csak úgy, ez a lényeg. A Halál nem halhat meg. Ez olyan, mintha megkérnéd a skorpiót, hogy csípje meg saját magát.

— Ami azt illeti — szólt a Rangidős Lovász, mindig készen egy kapóra jövő ténnyel —, rá lehet venni a skorpiót, hogy…

— Fogd be a szád! — vágott közbe az Arkrektor.

— De nem hagyhatjuk, hogy egy élőhalott varázsló mászkáljon szerteszét — jelentette ki a Dékán. — Nem lehet tudni, mit vesz esetleg a fejébe, hogy aztán meg is tegye. Nekünk muszáj… véget kell vetnünk neki. A saját érdekében.

— Pontosan — értett egyet Maphlaves. — A saját érdekében. Nem lehet túl nehéz. Bizonyára tucatjával vannak módszerek az élőholtak elintézésére.

— Fokhagyma — vetette oda kurtán a Rangidős Lovász. — Az élőholtak nem szeretik a fokhagymát.

— Nem hibáztatom őket. Ki nem állhatom a nyavalyást — jegyezte meg a Dékán.

— Élőhalott! Élőhalott! — kiabálta a Kincstárnok, vádolóan mutatva ujjával. Oda se fütyültek rá.

— Igen, meg aztán ott vannak a szent tárgyak — folytatta a Rangidős Lovász. — A tipikus élőholt porrá omlik, amint rájuk pillant. És a napfényt se szeretik. És ha a legrosszabbra kerülne a sor, eltemeted őket egy keresztútnál. Az holtbiztos, az bizony. És beléjük döfsz egy karót, hogy biztos lehess, nem fognak többé fölkelni.

— Rajta fokhagymával — tódította a Kincstárnok.

— Nos, igen. Gondolom, tehetsz rá fokhagymát — törődött bele vonakodva a Rangidős Lovász.

— Nem hiszem, hogy fokhagymát kellene tenni egy jó karajra — tiltakozott a Dékán. — Csak egy kis olajat meg fűszert.

— A pirospaprika is finom — tette hozzá boldogan a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Fogjátok be a szátok! — mordult rájuk az Arkrektor.

Placcs.

A szekrényajtó zsanérjai végül föladták, kiömlesztve a szekrény tartalmát a szobába.

Kolon főtörzsőrmester az Ankh-Morporki Városi Őrségből épp szolgálatban volt. A Rézhidat őrizte, a legfontosabb összeköttetést Ankh és Morpork között. Az ellopástól.

Amikor bűnmegelőzésre kerül a sor, Kolon főtörzs azt vélte legbiztonságosabbnak, ha nagyban gondolkozik.

Létezik olyan gondolati iskola, mely azt vélelmezi, hogy a legjobb módszer, hogy az embert a törvény lelkes oltalmazójának ismerjék el Ankh-Morporkban, az, ha járőrözik az utcákon és sikátorokban, besúgókat veszteget meg, követi a gyanúsítottakat, és így tovább.

Kolon főtörzs bliccelt ebből a bizonyos iskolából. Nem azért, sietett volna kijelenteni, mert megpróbálni visszaszorítani a bűnözést Ankh-Morporkban olyan, mint megpróbálni visszaszorítani a sót a tengerben, s az egyetlen elismerés, amelyet a törvény bármelyik lelkes oltalmazója alkalmasint kaphat az a fajta, amely így szól: „Hé, az a holttest a csatornában nem az öreg Kolon főtörzs?” hanem, mert a modern, rámenős, intelligens igazságügyi tisztviselő mindig egy ugrással a jelenkori bűnözők előtt kell járjon. Egy nap valaki feltétlen megpróbálja ellopni a Rézhidat, és akkor majd pont ott találja Kolon főtörzsőrmestert erre várakozva.

Közben a híd csöndes, szélárnyékos helyet nyújtott, ahol elszívhat egy nyugtató cigarettát, és valószínűleg nem lát semmit, ami fölzaklatná.

Könyökével a mellvédre támaszkodott, tétován az Életen merengve.

Egy alak botorkált ki a ködből. Kolon főtörzs fölismerte a varázslók ismerős, csúcsos kalapját.

— Jó estét, konstábler! — károgta az alak.

— ’Reggelt, méltóságod!

— Lenne szíves fölsegíteni a mellvédre, konstábler?

Kolon főtörzs habozott. De a fickó varázsló. Az ember komoly bajba kerülhet, ha nem segít a varázslóknak.

— Valami új varázslatot próbál ki, méltóságos uram? — érdeklődött éles elméjűen, miközben fölsegítette a vézna, ám meglepően nehéz testet az omladozó építményre.

— Nem.

Motolla Alánk lelépett a hídról. Cuppanás hallatszott[4].

Kolon főtörzs lepillantott, miközben az Ankh vize lassan megint összezárult.

Ezek a varázslók. Mindig mesterkednek valamiben.

Figyelte egy darabig. Jó néhány perccel később háborogni kezdett a mocskos hab és szemét az egyik hídpillér aljánál, ahol síkos lépcsősor vezetett le a vízhez.

Megjelent egy csúcsos kalap.

Kolon főtörzs hallotta, ahogy a varázsló lassan megmássza a lépcsőt és suttogva káromkodik.

Motolla Alánk újra fölért a híd tetejére. Teljesen átázott.

— El kell menjen átöltözni — ajánlotta Kolon főtörzs. — Halálra fázhat, ha így álldogál.

— Hah!

— Tegye a lábát egy pattogó tűz elé, én ezt tenném.

— Hah!

Kolon főtörzs ránézett a saját, személyes tócsájában álló Motolla Alánkra.

— Valami különlegesfajta vízalatti mágiát próbált ki, méltóságos uram? — kockáztatta meg.

— Nem egészen, konstábler.

— Mindig érdekelt, milyen lehet a víz alatt — jelentette ki Kolon főtörzs bátorítóan. — A mélység titkai, különös és csodálatos lények… a mamám mondott egyszer egy mesét nekem arról a kisfiúról, aki hableánnyá változott, hát, nem hableánnyá, és voltak neki azok a kalandjai a tenger a…

A hangja elapadt Motolla Alánk rettenetes tekintetétől.

— Unalmas — közölte Motolla. Megfordult és elkezdett elbotorkálni a ködbe. — Nagyon, nagyon unalmas. Tényleg nagyon unalmas.

Kolon főtörzs egyedül maradt. Reszkető kézzel újabb cigarettára gyújtott, és elkezdett sietve az Őrség főhadiszállása felé lépkedni.

— Az az arc — motyogta magának. — És az a tekintet… pont mint a hogyhíjják… ki az a nyavalyás törpe, aki a Hajókötél utcában a csemegeboltot vezeti…

— Főtörzs!

Kolon megmerevedett. Aztán lenézett. Egy arc bámult föl rá a talajszintről. Amikor újra uralkodott magán, ki tudta venni éles vonásait régi barátjának, Ráteszem-a-Kést-a-Saját-Torkomra Himpellernek, aki a Korongvilág eleven és beszédes érve azon elmélet mellett, hogy az emberiség egy patkányfajtól származik. R.K.S.T. Himpeller szerette magát tengerentúli kereskedelemmel foglalkozó nagyvállalkozóként leírni; mindenki más úgy szerette leírni őt, mint vándorló házalót, aki mindig hoppon marad pénzszerző agyszüleményei valami apró, ám alapvető hibája miatt, mint például amikor megkísérel olyasmit eladni, ami nem az övé, vagy nem működik, illetve néha nem is létezik. Közismert, hogy a tündérek adta arany reggelre elpárolog, ám vasbetontömb összehasonlítva Torok némelyik portékájával.

Torok valami lépcső alján állt, ami levezetett Ankh-Morpork számtalan pincéjéből az egyikbe.

— Helló, Torok!

— Lejönnél ide egy percre, Fred? Tudnék használni egy kis jogi segítséget.

— Valami gondod van, Torok?

Himpeller megvakarta az orrát.

— Hát, Fred… bűncselekmény az, ha adnak neked valamit? Úgy értem, anélkül, hogy tudnál róla?

— Valaki adott neked dolgokat, Torok?

Torok bólintott. — Nem t’om. Tudod, hogy itt lent árukat tartok? — kérdezte.

— Aha.

— Tudod, csak lejöttem, hogy elvégezzek egy kis leltározást, és… — Tehetetlenül intett a kezével. — Hát… vess rá egy pillantást…

Kinyitotta a pinceajtót.

Valami a sötétben placcsant.

Motolla Alánk céltalanul imbolygott egy sötét sikátorban A Gyehennában, maga elé nyújtott karral, csuklóból lelógatott kézzel. Nem tudta, miért. Csak valahogy ez tűnt a helyes járásmódnak.

Ugorjon le egy épületről? Nem, az sem jönne össze. Épp eléggé nehéz járkálni már így is, és két, törött láb nem használna. Méreg? Úgy képzelte, olyan lenne, mint a rendkívül kínzó gyomorfájás. Kötél? A lógás valószínűleg még unalmasabb lenne, mint a folyó fenekén ücsörgés.

Odaért egy büdös grundhoz, ahol számos sikátor találkozott össze. Patkányok illantak el előle. Egy macska nyávogott és elrohant a háztetőkön.

Miközben ácsorgott azon tűnődve, hol van, miért létezik, és minek kellene most történnie, hirtelen egy kés hegyét érezte a gerincén.

— Oké, tata — szólalt meg egy hang a háta mögött. — Választhatsz, vagy a pénzed, vagy az életed.

A sötétségben Motolla Alánk szája rettentő vigyorba húzódott.

— Nem szórakozom, öreg — jelentette ki a hang.

— A Tolvajok Céhéből vagy? — kérdezte Motolla anélkül, hogy megfordult volna.

— Nem, mi… szabadúszók vagyunk. Gyerünk, lássuk már a pénzed színét!

— Nincs pénzem — felelte Motolla. Megfordult. Még két rabló állt mögötte.

— Tik istenek, nézzétek a tekintetét! — fakadt ki egyikük.

Motolla fölemelte karját a feje fölé.

— Óóóóóóóó — nyögte.

A haramiák elhátráltak. Sajnos, volt mögöttük egy fal.

Odalapultak hozzá.

— ÓóóóÓÓÓÓóóóóhúzzatokafrancbaÓÓÓóóó — szólította fel őket Motolla, aki nem fogta föl, hogy a menekülés egyetlen útja rajta keresztül vezet. A szemét is forgatta a nagyobb hatás kedvéért.

Félelmükben csaknem megháborodva, a támadójelöltek a karja alá bukva iszkoltak, de még előtte egyikük markolatig döfte kését Motolla tyúkmellébe.

Aki lenézett rá.

— Hé! Ez volt a legjobb köntösöm! — dühöngött. — Azt akartam, hogy ebben temessenek el… és most nézzétek! Tudjátok, milyen nehéz megstoppolni a selymet? Gyertek vissza ebben a… Nézzetek rá, itt látszik a…

Hallgatózott. Nem hallatszott más, csak a távoli és távolodó léptek rohanása.

Motolla Alánk eltávolította a kést.

— Meg is ölhetett volna — motyogta, miközben elhajította.

A pincében Kolon főtörzs fölvette a padlón hatalmas halmokban heverő tárgyak egyikét.

— Tuti, hogy ezrével vannak — jegyezte meg Torok mögüle. — Azt szeretném tudni, kitette ide ezeket?[5]

Kolon főtörzs körbe-körbe forgatta a tárgyat a kezében.

— Sosem láttam még ilyet — közölte. Megrázta. Az arca földerült. — Mutatósak, hát nem?

— Az ajtó zárva volt meg minden — állította Torok. — És kifizettem a Tolvajok Céhének díját.

Kolon újra megrázta a tárgyat.

— Szép — mondta.

— Fred?

Kolon lenyűgözve nézte, ahogy a kis hópelyhek hullanak a parányi üveggömbön belül. — Hmm?

— Mit kellene tennem?

— Nem t’om. Gondolom, a tieid, Torok. Viszont el se tudom képzelni, miért akarna bárki is megszabadulni tőlük.

Az ajtó felé fordult. Torok odalépett elé.

— Akkor hát tizenkét garas lesz — említette meg zökkenőmentesen.

— Mi?

— Azért, amit épp most dugtál a zsebedbe, Fred.

Kolon előkotorta a gömböt a zsebéből.

— Úgyan már! — tiltakozott. — Te csak itt találtad őket! Egy garasodba se kerültek!

— Igen, de ott a raktározás… csomagolás… kezelés…

— Két garas — alkudozott kétségbeesetten Kolon.

— Tíz.

— Három.

— Hét garas… és jelzem, ezzel ráteszem a kést a saját torkomra.

— Rendben — válaszolta vonakodva a főtörzsőrmester. Újra megrázta a gömböt.

— Hát nem szép? — dünnyögte.

— Minden garast megér — nyilatkozta Himpeller. Reménykedve dörzsölte össze a kezét. — Úgy fogják vinni, mint a cukrot — állapította meg, fölszedett egy maroknyit és belökte őket egy dobozba.

Amikor távoztak, bezárta maguk mögött az ajtót.

A sötétben valami placcsant.

Ankh-Morporkban mindig is nemes hagyomány volt bármiféle fajtájú, színű és alakú népség szíveslátása, föltéve, hogy az illetőknek van költőpénze meg retúrjegye.

A Kalmárok Céhének híres kiadványa, Hoszták az Istennek Ankh-Morporcba, az Ezer Meglepetés Wárosába szerint „Ön, a látogató bisztos lehet a Meleg Fogatatásban ezen Ősi Wáros számtalan vendégelőjében és fogadójában, ahol sokan specilizálják maguk a meszi tájakról érkező vendég ízlésének kielégittésére. Szóval ha ön Ebmer, Trol, Törp, Kobold vagy Mannó, Ank-Morporke fölemeli az Ön vigadó Poharát és azt mondja: Éljél! Egészségedre, Kölök! Föl, Te Fenék!”

Motolla Alánk nem tudta, hova járnak az élőhalottak szórakozni. Csak annyit tudott, és ezt holtbiztosan tudta, hogy ha a szórakozás bárhol lehetséges számukra, akkor valószínűleg Ankh-Morporkban.

Fáradságos léptei mélyebbre vitték A Gyehennában. Csak most már nem voltak olyan fáradságosak.

Több mint egy évszázadig Motolla Alánk a Láthatatlan Egyetem falai között lakott. A fölhalmozott éveket tekintve, talán hosszú ideig élt. A tapasztalatok szempontjából körülbelül tizenhárom évesnek számított.

Olyasmiket látott, hallott és szagolt, amiket korábban sosem látott, hallott vagy szagolt.

A Gyehenna volt a város legrégibb része. Ha készíthetnél afféle domborzati térképet a bűnösségről, erkölcstelenségről és univerzális züllöttségről, eléggé hasonlóan azokhoz a gravitációs erőtér ábrázolásokhoz egy Fekete Lyuk körül, akkor még Ankh-Morporkban is, A Gyehennát akna jelenítené meg. Azt igazat megvallva A Gyehenna fölöttébb hasonlít a fent említett, jól ismert csillagászati jelenséghez: van bizonyos erős vonzereje, fény nem szökik ki belőle, és csakugyan válhat egy másik világba vezető kapuvá. A másvilágba.

A Gyehenna város volt a városban.

Az utcák zsúfoltak voltak. Beburkolózott alakok somfordáltak tova sajátos küldetésben. Különös zene szivárgott föl a felszínre mélyen fekvő lépcsőházakból. Valamint csípős és izgató illatok is.

Alánk elment kobold csemegeboltok és törpekocsmák mellett, ahonnan a törpék által hagyományosan egyszerre művelt éneklés és verekedés hangjai érkeztek. És akadtak itt trollok, úgy haladva át a tömegen, mint… mint ahogy nagy emberek mozognak kis emberek között. És nem is cammognak.

Motolla mostanáig csak a város előkelőbb részeiben[6] látott trollokat, ahol eltúlzott óvatossággal mozogtak, nehogy véletlenül valakit agyonverjenek és megegyék. A Gyehennában nagyokat léptek, félelem nélkül, s olyan magasra emelték fejük, hogy majdnem lapockájuk fölé került.

Motolla Alánk úgy bóklászott a tömegben, mint egy vaktában kilőtt golyó a tivoliasztalon. Itt egy bárból érkező kormos hangrobbanás visszapenderítette az utcára, ott egy szokatlan és tiltott gyönyöröket ígérő, diszkrét kapualj mágnesként vonzotta magához. Motolla Alánk élete eddig még szokásos és megengedett gyönyörökből sem tartalmazott nagyon sokat. Még abban sem volt biztos, mik ezek. Néhány vázlat egy rózsaszínnel megvilágított, hívogató kapualj mellett még nagyobb homályt keltett benne, ám ugyanakkor hihetetlen sóvárgást is az okulásra.

Örömteli elképedéssel újra és újra megfordult.

Ez a hely! Csak tíz perc sétára vagy tizenöt perc vánszorgásra az Egyetemtől! És sose tudta, hogy létezik! Ez a rengeteg ember! Ez a rengeteg lárma! Ez a rengeteg élet!

Különféle alakú és fajtájú népek taszigálták. Egyik-másik elkezdett valamit mondani, majd gyorsan becsukta a száját és elsietett.

Ezek azt gondolták… a tekintete! Mintha metszene!

És aztán egy hang az árnyékokból megszólította:

— Helló, nagy fiú! Szeretnéd jól érezni magad?

— Ó, igen! — válaszolta Motolla Alánk, belefelejtkezve a csodálkozásba. — Ó, igen! Igen!

Megfordult.

— Ördög és pokol! — Hallatszott, ahogy valaki eliramodik a sikátorban.

Motollának megnyúlt az arca.

Az élet, nyilvánvalóan, kizárólag az élőknek van fenntartva. Talán ez a vissza-a-testedhez ügylet mégis hiba volt. Bolond volt, hogy másképp hitte.

Megfordult és, alig is törődve azzal, hogy a saját szívét dobogásban tartsa, visszament az Egyetemre.

Motolla átcammogott a négyszögletes belső udvaron a Nagycsarnokba. Az Arkrektor tudni fogja, mi a teendő…

— Ott van!

— Ő az!

— Kapjátok el!

Motolla gondolatmenete irányt tévesztve lezuhant a magasból. Körbenézett a fél tucat, kivörösödött, aggódó és, mindenek fölött, ismerős arcra.

— Ó, helló, Dékán — vetette oda boldogtalanul. — És az ott a Rangidős Lovász? Ó, és az Arkrektor, ez…

— Ragadjátok meg a karját!

— Ne nézzetek a szemébe!

— Ragadjátok meg a másik karját!

— Ezt a saját érdekedben tesszük, Motolla!

— Ez nem Motolla! Ez az Éj egyik fattya!

— Biztosítalak…

— Fogjátok a lábát?

— Ragadjátok meg a lábát!

— Ragadjátok meg a másik lábát!

— Megragadtatok mindent? — bömbölte az Arkrektor.

A varázslók bólintottak.

Mustrum Maphlaves benyúlt köntöse megbízható rejtekébe.

— Jól van, ember alakot öltött szörnyeteg — dörmögte —, hát akkor mit gondolsz erről? Ah-ha!

Motolla rákancsított a kis tárgyra, amelyet diadalmasan az orra elé dugtak.

— Nos, ööö… — nyögte félénken. — Azt mondanám… igen… hmm… igen, a bűz jellegzetes, ugyebár… igen, határozottan. Allium sativum. Közönséges háztartási fokhagyma. Ugye?

A varázslók rámeredtek. Aztán a kis, fehér gerezdre. Majd megint Motollára.

— Igazam van, nemde? — kérdezte és megpróbált elmosolyodni.

— Ööő — válaszolta az Arkrektor. — Igen. Igen, ez a helyes válasz. — Maphlaves keresgélt valamit, amit hozzátehetne. — Ez már derék! — mondta.

— Köszönöm, hogy próbálkoztok — jelentette ki Motolla. — Tényleg nagyra értékelem. — Előrelépett. A varázslók ennyi erővel akár egy gleccsert is megkísérelhettek volna visszatartani.

— És most le fogok feküdni — közölte. — Hosszú volt a nap.

Beimbolygott az épületbe és végigrecsegett a folyosókon, míg szobájához nem ért. Úgy tűnt, valaki más bekölniztette a holmijának egy részét, ám Motolla elbánt ezzel: egyszerűen fölkapta az egészet karja egyetlen mozdulatával és kidobta a folyosóra.

Aztán lehevert az ágyra.

Alvás. Nos, mindenesetre fáradt. Kezdetnek megteszi. Ám az alvás azt jelenti, hogy kiengedi kezéből az irányítást, és nem volt túl biztos abban, hogy már minden rendszer teljes mértékben működőképes.

Egyébként is, ha már a tárgynál vagyunk, egyáltalán van szüksége alvásra? Elvégre halott. Az elvileg olyan, mint az alvás, csak még inkább. Azt mondják, meghalni olyan, mint elaludni, bár persze, ha nem vigyázol, egyes részeid elrohadhatnak és lepotyoghatnak.

Különben is, mit kell csinálnod, amikor alszol? Álmodni… annak az egésznek nem az emlékeid elrendezéséhez vagy mihez van köze? És valójában hogyan fogsz neki?

Fölbámult a mennyezetre.

— Sose gondoltam volna, hogy halottnak lenni ennyi bajjal jár — szólalt meg fennhangon.

Egy idő múlva a halk, ám kitartó nyikorgó nesz arra késztette, hogy odafordítsa a fejét.

A kandalló fölött volt egy díszes gyertyatartó, hozzáerősítve egy falikarhoz. Olyannyira megszokott bútordarab volt, hogy Motolla valójában rá se nézett ötven éve.

Most azonban a gyertyatartó elkezdte kicsavarni magát. Lassan forgott, fordulatonként nyikorogva egyet. Fél tucat fordulat után leesett és a padlón csörömpölt.

A megmagyarázhatatlan jelenségek önmagukban nem szokatlanok a Korongvilágon[7]. Csak rendes körülmények között több értelmük van, vagy legalábbis egy kissé érdekesebbek.

Úgy tűnt, semmi másnak nem áll szándékában megmozdulni. Motolla megnyugodott és visszatért emlékei rendezéséhez. Volt ott egy csomó minden, amiről teljesen megfeledkezett.

Kintről kurta suttogás hallatszott, aztán kivágódott az ajtó…

— Fogjátok meg a lábát! Fogjátok meg a lábát!

— Ragadjátok meg a karját!

Motolla megpróbált fölülni. — Ó, helló mindenkinek! — mondta. — Mi a baj?

Az Arkrektor az ágy lábánál egy zsákban kotorászott és előhúzott egy nagy és súlyos tárgyat.

Föltartotta.

— Ah-ha! — mondta.

Motolla megszemlélte.

— Igen? — firtatta segítőkészen.

— Ah-ha — ismételte meg az Arkrektor, ám valamivel kevesebb meggyőződéssel.

— Ez a jelképes kétnyelű bárd Vak Ió kultuszából — közölte Motolla.

Az Arkrektor kifejezéstelen tekintetet vetett rá.

— Ööö, igen — válaszolta. — Úgy van. — Áthajította a válla fölött, csaknem eltávolítva a Dékán bal fülét, és megint a zsákban kutakodott.

— Ah-ha!

— Ez egy meglehetősen szép példánya Offler, a Krokodilisten Félelmetes Agyarának — állapította meg Motolla.

— Ah-ha!

— És az egy… lássam csak… igen, az ízetlen Ordpor Repülő Kacsáinak ízléses készlete. Szavamra, ez jó móka!

— Ah-ha.

— Az meg… meg ne mondjátok, meg ne mondjátok… az meg a hírhedt Kolmosz kultusz szent linglongja, nem?

— Ah-ha?

— Azt hiszem, az ott a Howondaföld háromfejű-hal-hitfelekezetének egyik háromfejű hala — jelentette ki Motolla.

— Ez nevetséges — nyilatkozta az Arkrektor leejtve a halat.

A varázslók válla megroggyant. A vallásos tárgyak mégsem orvosolják olyan csalhatatlanul az élőholtakat.

— Tényleg sajnálom, hogy ilyen kellemetlenséget okozok — mentegetőzött Motolla.

A Dékán hirtelen fölragyogott.

— Napfény! — kiáltotta izgatottan. — Az majd megteszi a magáét!

— Fogd a függönyt!

— Fogd a másik függönyt!

— Egy, két, há… most!

Motolla pislogott a betörő napfényben.

A varázslók visszafojtották lélegzetük.

— Sajnálom — mondta. — Nem úgy néz ki, mintha működne.

A mágusok válla újfent megroggyant.

— Nem érzel semmit? — érdeklődött Maphlaves.

— Semmi porrá omlás és eloszlásérzet? — firtatta reménykedve a Rangidős Lovász.

— Az orrom hajlamos a lehámlásra, ha túl sokáig vagyok a napon — tudatta velük Motolla. — Nem tudom, hogy az segít-e. — Megpróbált mosolyogni.

A varázslók összenéztek és vállat vontak.

— Gyerünk ki! — javasolta az Arkrektor. A mágusok kitódultak.

Maphlaves követte őket. Megtorpant az ajtónál és ujját csóválta Motolla felé.

— Ez az együttműködni nem hajlandó viselkedés, Motolla, egy csöppet se használ neked — szögezte le és bevágta az ajtót maga mögött.

Néhány másodperccel később az ajtókilincset tartó négy csavar nagyon lassan kisrófolta magát. Fölemelkedtek, egy ideig a mennyezethez közelében keringtek, aztán leestek.

Motolla ezen elgondolkozott egy darabig.

Emlékek. Töméntelenje van belőlük. Százharminc év emlékei. Amikor életben volt, ismeretei századrészére sem tudott visszaemlékezni, de most, hogy halott s tudata tiszta minden kuszaságtól, kivéve gondolatai magányos ezüstfonalát, érezte, hogy mindegyik megvan. Minden, amit valaha olvasott, minden, amit valaha látott, minden, amit valaha hallott. Mind megvan, sorba osztályozva. Semmi sincs elfelejtve. Minden a helyén.

Három megmagyarázhatatlan jelenség egy napon. Négy, ha beszámítja folytatódó létezése tényét is. Az tényleg megmagyarázhatatlan.

És magyarázatot igényel.

Hát, ez immár valaki más gondja. Immár minden valaki más gondja.

A varázslók Motolla szobájának ajtaján kívül lapultak.

— Minden megvan? — kérdezte Maphlaves.

— Miért nem intéztethetjük el valamelyik szolgával? — motyogta a Rangidős Lovász. — Ez méltóságunkon aluli.

— Mert azt akarom, hogy rendesen legyen elintézve és méltósággal — csattant föl az Arkrektor. — Amennyiben bárki is eltemet egy karóval keresztüldöfött varázslót egy keresztútnál, akkor ezt varázslóknak kell megtennie. Elvégre, mi vagyunk a barátai.

— Amúgy meg, mi ez az izé? — tudakolta a Dékán, szemügyre véve a szerszámot a kezében.

— Ásónak nevezik — válaszolta a Rangidős Lovász. — Sokszor láttam, hogy a kertészek használják ezeket. A hegyes végét kell beledöfd a földbe. Onnantól a dolog kissé technikai.

Maphlaves bekukucskált a kulcslyukon.

— Most megint lefeküdt — közölte. Föltápászkodott, leverte a port a térdéről, és megfogta a kilincset. — Rendben — mondta. — Vegyétek át az én tempóm! Egy… két…

Modo, a kertész egy talicskányi sövénynyesedéket tolt az új Nagyenergiájú Mágia Kutatóközpont mögötti tűzhöz, amikor fél tucat varázsló haladt el mellette — varázslókhoz mérten — nagy sebesen. A magasba emelt Motolla Alánkot cipelték maguk között.

Modo hallotta, hogy Motolla így szól: — De komolyan, Arkrektor, egész biztos, hogy ez most majd működni fog…?

— Szívünkön viseljük az érdekeid — felelte Maphlaves.

— Ebben biztos vagyok, ám…

— Hamarosan elérjük, hogy megint a réginek érezd magad — állította a Kincstárnok.

— Nem, dehogy is! — sziszegte a Dékán. — Pontosan ez a dolog lényege!

— Hamarosan elérjük, hogy megint ne a réginek érezd magad, pontosan ez a dolog lényege — hebegte a Kincstárnok, amikor befordultak a sarkon.

Modo újra megfogta a talicska rúdját és elgondolkozva gurította a félreeső térség felé, ahol a tüzét, a trágyadombjait, az avarhalmát és a kis fészert tartotta, amiben üldögélni szokott, amikor esett.

Korábban a palotában volt segédkertész, de ez az állás sokkal érdekesebb. Az embernek tényleg szüksége van arra, hogy elevenséget lásson.

Ankh-Morpork társadalma utcai társadalom. Mindig zajlik valami érdekes. Jelen pillanatban egy kétlovas gyümölcsszállító szekér kocsisa hat hüvelyk magasra emelte a levegőbe a Dékánt a Dékán köntösének tarkójánál fogva, és azzal fenyegetőzött, hogy áttolja a Dékán képét a Dékán fejének hátulján.

— Ezek őszibarackok, ugyi? — üvöltötte folyamatosan. — Tuggya, mi történik a túl sokáig hányódó őszibarackokkal? Ütődöttek lesznek. Itten egy csomó minden lesz hamarosan ütődött.

— Én varázsló vagyok, tudja — jelentette ki a Dékán, jóllehet hegyes orrú cipője himbálózott. — Ha nem lenne az a tény, hogy a szabályok tiltják a mágiahasználatot civilekkel szemben, a puszta védekezést kivéve minden más esetben, akkor maga vitán felül nagyon nagy bajban lenne.

— Különben is, micsinál? — kérdezte a kocsis, leengedve a Dékánt, hogy gyanakodva átnézhessen a válla fölött.

— Aha — mondta egy férfi, aki egy rönkökkel teli társzekeret húzó fogatot próbált irányítani. — Mi folyik itt? Itt akadnak olyanok, akiket órabérben fizetnek, tudja!

— Menjenek már tovább ott elöl!

A rönkfafuvaros megfordult ülésén és szóba elegyedett a mögötte levő kocsik sorával. — Próbálok — mondta. — Nem az én hibám, igaz? Itt egy csomó varázsló épp fölássa az istenekverte utcát!

Az Arkrektor sáros arca átkémlelt a lyuk peremén.

— Ó, az istenek szerelmére, Dékán — vetette oda —, megkértelek, hogy rendezd el a dolgokat!

— Igen, én már meg is kértem ezt az úriembert, hogy tolasson vissza és menjen másfelé — válaszolta a Dékán, aki félt, hogy mindjárt megfullad.

A gyümölcsárus megperdítette a varázslót, hogy az láthassa a zsúfolt utcákat.

— Próbált már valaha visszatolatni egyszerre hatvan szekérrel? — firtatta. — Az ugyanis nem könnyű. Különösen, amikor akárki képtelen megmozdulni, mert maguk nagyokosok miatt a kocsik az egész háztömb körül föltorlódtak, és senki se tud mozdulni, mert mindenki útjában van valaki másnak, értve?

A Dékán megpróbált bólintani. Ő maga is kétellte, vajon okos dolog volt-e kiásni a lyukat Ankh-Morpork legforgalmasabb utcái közül kettőnek, a Kisistenek utcájának és a Promenádnak kereszteződésénél. Amikor elhatározták, logikusnak tűnt. Még a legállhatatosabb élőholtnak is tisztességesen eltemetve kell maradnia olyan mennyiségű közlekedés alatt. Csupán az volt a gond, hogy senki sem gondolkozott el alaposabban arról, hogy micsoda nehézséget okoz, ha fölásnak két főútvonalat csúcsforgalom idején.

— Rendben, rendben, lássuk, mi folyik itt?

A bámészkodók tömege szétnyílt, hogy átengedje Kolon főtörzsőrmester testes alakját. Megállíthatatlanul ment keresztül az emberek között, pocakja haladt az élen. Amikor meglátta a varázslókat derékig az út közepén kiásott gödörben, nagy, vörös képe földerült.

— Akkor hát, mi is ez? — kérdezte. — Nemzetközi útkereszteződés-tolvajok bandája?

Majd kiugrott a bőréből örömében. Hosszú távú rendfenntartó stratégiája bevált!

Az Arkrektor egy lapátnyi ankh-morporki agyagot borított a csendőr csizmájára.

— Ne szamárkodjon, ember! — csattant föl. — Ez életbevágóan fontos.

— Na, persze. Mind ezt mondják — bólogatott Kolon főtörzsőrmester, akit nem lehetett könnyen eltéríteni egy gondolatmenettől, ha már egyszer mentális sebességbe kapcsolt. — Fogadok, hogy százával vannak falvak olyan pogány helyeken, mint pölö Klaccs, amik jó pénzt adnának egy ehhez hasonló, rendes, köztiszteletben álló kereszteződésért, mi?

Maphlaves eltátott szájjal nézett föl rá.

— Miről karattyol, konstábler? — firtatta. Ingerülten odamutatott csúcsos kalapjára. — Nem hallotta, mit mondtam? Varázslók vagyunk. Ez varázslóügy. Szóval, ha valahogy elirányítaná a forgalmat körülöttünk, legyen olyan jó…

— …ezek az őszibarackok máris törődöttek lesznek, ha csak rájuk nézel… — szólalt meg egy hang Kolon főtörzsőrmester mögött.

— A vén bolondok már félórája föltartanak minket — közölte a marhahajcsár, aki már rég elvesztette az uralmat negyven tinó fölött, melyek most céltalanul bóklásztak a közeli utcákon. — Azt akarom, hogy tartóztassa le őket!

Földerengett a főtörzsőrmesterben, hogy vigyázatlanul a színpad kellős közepére helyezte magát egy olyan drámában, amelybe sok száz ember keveredett, némelyikük pláne varázsló, és mindegyik mérges.

— Akkor hát mit is csinálnak? — tudakolta elhalóan.

— Eltemetjük a kollégánk. Miért, minek látszik? — förmedt rá Maphlaves.

Kolon tekintete odafordult a nyitott koporsóra az út mellett. Motolla Alánk integetett neki.

— De… ő nem halott… ugye? — kérdezte összeráncolódó homlokkal, ahogy megpróbált boldogulni a fennálló helyzetben.

— A látszat néha csal — válaszolta az Arkrektor.

— De épp most integetett nekem — jelentette ki a főtörzsőrmester kétségbeesetten.

— Na és?

— Hát, nem szokványos a…

— Teljesen rendben van, főtörzs — közölte Motolla.

Kolon főtörzsőrmester közelebb oldalgott a koporsóhoz.

— Nem méltóságod láttam tegnap éjszaka, amint a folyóba vetette magát? — suttogta oda a szája sarkából.

— De igen. És maga nagyon segítőkész volt — felelte Motolla.

— És aztán újra valahogy kivetette magát belőle — folytatta a főtörzsőrmester.

— Sajnos, igen.

— Pedig egy örökkévalóságig odalent volt.

— Hát, tudja, nagyon sötét volt. Nem találtam a lépcsőt.

Kolon főtörzsőrmester kénytelen volt belátni, hogy ez logikus.

— Hát… gondolom, akkor maga tényleg halott kell legyen — ismerte el. — Senki sem lehet képes odalent maradni, aki nem halott.

— Úgy van — értett egyet Motolla.

— Csak akkor miért integet meg beszél? — érdeklődött Kolon.

A Rangidős Lovász kidugta fejét a lyukból.

— Holttetemek esetében nem ismeretlen jelenség a mozgás és zajkeltés, főtörzs — tudatta kéretlenül. — Az egész önkéntelen izomrángásokra megy vissza.

— Ami azt illeti, a Rangidős Lovásznak igaza van — állt a pártjára Motolla Alánk. — Én is olvastam ezt valahol.

— Ó! — Kolon főtörzsőrmester körbenézett. — Stimmt — szólalt meg habozva. — Hát… gondolom, rendben van…

— Oké, kész vagyunk — jelentette ki az Arkrektor kimászva a lyukból. — Elég mély már. Gyere, Motolla, menj szépen le!

— Tudjátok, tényleg mélységesen meg vagyok hatva — jegyezte meg Motolla, hanyatt dőlve a koporsóban. Igazán kitűnő koporsó volt, egyenesen a Szilfa utcai hullaházból. Az Arkrektor megengedte, hogy ő maga válassza ki.

Maphlaves fölvett egy kalapácsot.

Motolla ismét fölült.

— Mindenki olyan sok fáradozásba verte magát…

— Igen, hogyne — felelte Maphlaves és körülnézett. — Na most… kinél van a karó?

Mindenki a Kincstárnokra nézett.

A Kincstárnok szerencsétlennek látszott.

Kotorászott egy zacskóban.

— Nem tudtam szerezni karajt — közölte.

Az Arkrektor eltakarta kezével szemét.

— Rendben — szólalt meg halkan. — Tudod, hogy nem vagyok meglepve? Egyáltalán nem vagyok meglepve. Mit szereztél? Báránybordát? Egy szép szelet sertéshúst?

— Zellert — felelte a Kincstárnok.

— Az idegeitől van — vágta rá sietve a Dékán.

— Zellert — ismételte meg az Arkrektor olyan önuralommal, ami elég szilárd volt ahhoz, hogy lópatkókat lehessen görbíteni köré. — Rendben.

A Kincstárnok odanyújtott neki egy ázott, zöld köteget. Maphlaves elvette.

— Na most, Motolla — mondta —, szeretném, ha azt képzelnéd, hogy amit a kezemben tartok…

— Teljesen rendben van — válaszolta Motolla.

— Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek beléd kalapálni…

— Megnyugtatlak, nekem mindegy — felelte Motolla.

— Mindegy neked?

— Az elvi alap szilárd — mutatott rá Motolla. — Ha csak átadod nekem a zellert, de azt gondolod, hogy belém döfsz egy karót, az valószínűleg megteszi.

— Ez igazán rendes tőled — hálálkodott Maphlaves. — Ez nagyon tisztességes lélekre vall.

— Esprit de korpusz — ismerte el a Rangidős Lovász.

Maphlaves szúrósan meredt rá, aztán drámaian Motolla felé lökte a zellert.

— Nesze!

— Köszönöm — felelte Motolla.

— És most tegyük rá a fedelet és menjünk ebédelni! — szólította föl a varázslókat Maphlaves. — Ne aggódj, Motolla! Ez biztos be fog válni. Ma van életed hátralévő részének utolsó napja.

Motolla feküdt a sötétben és a kopácsolást hallgatta. Puffanás hallatszott és a Dékán elfojtott szidalmazása, amiért nem tartja rendesen a fedél végét. Aztán a göröngyök dobbanása, egyre halkabban és messzebbről.

Egy idő múlva a távoli dübörgés azt sugallta, hogy a város kereskedelme folytatódik. Még tompa hangokat is ki tudott venni.

Dörömbölt a koporsó fedelén.

— Nem tudtok csöndben maradni? — kívánta tudni. — Idelent egyesek megpróbálnak halottak lenni!

Hallotta, hogy a hangok elhallgatnak. Aztán az elsiető léptek neszét.

Egy ideig Motolla csak feküdt odalent. Nem tudta, milyen hosszan. Megpróbálta leállítani összes életműködését, de attól csak nyomasztóvá váltak a dolgok. Miért olyan nehéz elhalálozni? Másoknak szemlátomást sikerült, még gyakorlás nélkül is.

Ráadásul viszket a lába.

Megpróbált lenyúlni, hogy megvakarja, s a keze valami kicsibe és idomtalan alakúba ütközött. Sikerült valahogy köré tekerni az ujjait.

Tapintásra egy köteg gyufának tűnt.

Egy koporsóban? Azt hitte valaki, majd csöndben elszív egy szivart, hogy múlassa az időt?

Tetemes fáradozással sikerült lefeszegetnie egyik csizmáját a másikkal és egész addig föllökdösnie, ahol már éppen meg tudta ragadni. Így hozzájutott egy durva felülethez, amin meggyújthatja a gyufát…

Kénes fény töltötte be kicsiny, négyszögletes világát.

A fedél belsejére parányi kartonlapot tűztek. Elolvasta.

Újra olvasta.

A gyufa kialudt.

Meggyújtott egy újabbat, csak hogy ellenőrizze, amit olvasott, tényleg létezik.

Az üzenet még harmadszorra is ugyanolyan különös volt:

A második gyufa kialudt, s magával vitte az utolsó csöpp oxigént is.

Motolla hevert egy darabig a sötétben, következő lépésén merengett és ette a zellert.

Ki gondolta volna?

És hirtelen a néhai Motolla Alánk rádöbbent, nem létezik olyasmi, hogy valaki más problémája, és hogy pont akkor, amikor azt hitted, a világ már kiselejtezett téged, kiderül róla, hogy telis-tele van furcsasággal. Tapasztalatból tudta, hogy az élők a tényleges történések felére se jönnek rá, mert túlságosan elfoglalja őket az életben levés. A néző többet lát a játékból, mondta magának.

Az élők azok, akik nem vesznek tudomást a különösről és a csodálatosról, mert az életet túlságosan áthatja az unalmas és az evilági. Ám igenis különös. Akadnak benne olyasmik, mint a csavarok, amelyek kicsavarják maguk, és rövid, írott üzenetek a halottaknak.

Eltökélte, hogy kideríti, mi folyik itt valójában. És aztán… ha a Halál nem jön el érte, elmegy a Halálhoz. Elvégre vannak jogai. Aha. Minden idők legnagyobb eltűnt-személy-utáni nyomozását fogja megindítani.

Motolla elvigyorodott a sötétben.

Eltűnt — föltételezhetően Halál.

Ma van élete hátralévő részének első napja.

És Ankh-Morpork a lábainál hever. Jó, csak képletesen. Az egyetlen út fölfelé vezet.

Fölnyúlt, kitapogatta a kártyát a sötétben, és levette. A foga közé dugta.

Motolla Alánk nekitámasztotta lábát a doboz végének, feje fölé lökte kezét és taszított egyet.

Ankh-Morpork vizenyős agyagtalaja kissé megmoccant.

Motolla puszta megszokásból megpihent, hogy levegőt vegyen, aztán rájött, hogy ennek semmi értelme. Ismét lökött egyet. A koporsó vége szilánkokra hasadt.

Motolla maga felé húzta és papírként szaggatta szét a tömör fenyőfát. Végül egy deszkadarab maradt kezében, amely tökéletesen hasznavehetetlen lett volna bárki számára, akinek ereje nem zombiszerű.

Hasra fordulva, rögtönzött ásójával nekiesve a körülötte lévő földnek, amit aztán lábával dömöckölt hátra, Motolla Alánk utat ásott magának egy újrakezdés felé.

Képzelj el egy tájat, egy síkságot hullámos domborulatokkal.

Késő nyár van az oktarin gyepmezőkön a sudár Kostető magasba tornyosuló ormai alatt, és az uralkodó színek az olajzöld, a rozsdabarna és az arany. Hőség perzseli a tájat. A szöcskék megsülnek, akárha serpenyőben. Még a levegő is túl forró a rezdüléshez. Ez a legforróbb nyár emberemlékezet óta, és ezen a vidéken az nagyon, nagyon hosszú idő.

Képzelj el egy alakot lóháton, lassan halad a hüvelyknyi vastag por fedte úton a búzamezők között, amelyek máris szokatlanul gazdag termést ígérnek.

Képzelj el egy kerítést, nap pörkölte, száraz fából. Rá van tűzve egy hirdetmény. A nap kifakította a betűket, ám még olvashatóak.

Képzelj el egy árnyékot, amint rávetül a hirdetményre. Csaknem hallható, ahogy elolvassa mind a két szót.

Van ott egy csapás, amely elvezet az útról a napszítta épületek kis csoportjához.

Képzelj el vánszorgó lépteket.

Képzelj el egy ajtót, kinyitva.

Képzelj el egy hűs, sötét szobát, megpillantva a nyitott ajtón át. Ez nem olyan szoba, amiben emberek sokat tartózkodnak. Ez a szoba olyanoké, akik a szabad levegőn élnek, de be kell menniük a házba néha, amikor besötétedik. Egy szoba kantároknak és kutyáknak, olyan szoba, ahova beakasztják a vízhatlan kabátokat száradni. Söröshordó áll az ajtó mellett. A padló kövezett, a mennyezetgerendákba kampókat vertek, hogy oda lehessen lógatni a szalonnát. Van benne egy lesúrolt asztal, ami köré harminc éhes férfi is leülhetne.

Ám nincsenek itt férfiak. Nincsenek kutyák. Nincs sör. Nincs szalonna.

A kopogtatást csönd követte, majd papucsok csattogása a konyhakövön. Végül egy csontos öregasszony — arcának színe és bőre mint a dióé — kukucskált ki az ajtón.

— Igen? — kérdezte.

A HIRDETMÉNYEN AZ ÁLL: „BÉREST FÖLVESZEK”.

— Valóban? Az áll? Ott lóg már a tavalyi tél előtt óta!

TESSÉK? NINCS SZÜKSÉGE ALKALMAZOTTRA?

A ráncos arc tűnődve nézett rá.

— Jelzem, nem tudok többet fizetni heti hat garasnál — közölte.

A napfényben tornyosuló magas alak szemlátomást fontolóra vette ezt.

JÓ — szólalt meg végül.

— Még azt sem tudom, hol kezdessem el kenddel a munkát. Három éve nincs semmiféle rendes segítségünk. Csak fölbéreltem a lusta semmirekellőket a faluból, amikor szükségem volt rájuk.

IGEN?

— Akkor kend nem bánja?

VAN EGY LOVAM.

Az öregasszony elnézett az idegen mellett. Az udvaron a legremekebb ló állt, amit valaha látott. A szeme összeszűkült.

— És az kend lova, mi?

IGEN.

— Azzal a rengeteg ezüsttel a kantárán meg mindennel?

IGEN.

— És kend heti hat garasért akar dolgozni?

IGEN.

Az öregasszony összeszorította a száját. Az idegenről a lóra pillantott, majd az enyészetre a major környékén. Láthatólag döntésre jutott, esetleg abból kiindulva, hogy olyasvalakinek, akinek nincs lova, valószínűleg nincs túl sok félnivalója egy lótolvajtól.

— A pajtában fog aludni, megértette? — kérdezte.

ALUDNI? IGEN. PERSZE. IGEN, ALUDNOM KELL MAJD.

— Egyébként se fogadhatom be kendet a házba. Nem lenne helyénvaló.

A PAJTA RAGYOGÓAN MEG FOG FELELNI, ERRŐL BIZTOSÍTHATOM.

— De étkezni bejöhet a házba.

KÖSZÖNÖM.

— A nevem Miss Illabets.

IGEN.

A nő várt.

— Gondolom, kendnek is van neve — biztatta.

IGEN. ÚGY VAN.

Miss Illabets ismét várt.

— Nos?

TESSÉK?

— Hogy hívják kendet?

Az idegen egy pillanatig csak bámult rá, aztán vadul tekintgetett körbe.

— Na, gyerünk! — mondta Miss Illabets. — Nem fogok alkalmazni olyat, akinek nincs neve. Mr…?

Az alak fölfelé bámult.

MR. ÉGBOLT?

— Senkit se neveznek Mr. Égboltnak.

MR. KAPU?

Az öregasszony bólintott.

— Lehetséges. Lehet Mr. Kapu. Volt egy Kapus nevezetű fickó, akit valaha ismertem. Igen. Mr. Kapu. És a keresztneve? Ne jöjjön nekem azzal, hogy olyanja sincs kendnek. Kend egy Bill vagy egy Tom vagy egy Bruce kell legyen, vagy valami ilyesmi.

IGEN.

— Mi?

AZOKBÓL AZ EGYIK.

— Melyik?

ÖÖÖ. AZ ELSŐ?

— Kend egy Bill?

IGEN?

Miss Illabets a szemét forgatta.

— Rendben, Bill Égbolt… — mondta.

KAPU.

— Aha. Elnézést. Rendben, Bill Kapu…

KÉREM, SZÓLÍTSON BILLNEK.

— És kend szólíthat Miss Illabetsnek. Gondolom, szeretne valami vacsorát?

SZERETNÉK? Á. IGEN. AZ ESTI ÉTKEZÉS. IGEN.

— Az igazat megvallva, kend félig éhenholtnak látszik. Valójában több, mint félig. — Az öregasszony az alakra sandított. Valamiképp nagyon nehéz volt megbizonyosodni, hogy néz ki Bill Kapu, vagy pontosan emlékezni arra, milyen a hangja. Nyilvánvalóan itt van, és nyilvánvalóan beszélt — máskülönben miért emlékeznél egyáltalán bármire is?

— Ezen a vidéken rengeteg olyan ember akad, aki nem használja a születésekor kapott nevet — jegyezte meg Miss Illabets. — Én mindig azt tartottam, hogy mit se nyer azzal az ember, ha személyeskedő kérdéseket tesz fel. Gondolom, kend tud dolgozni, Mr. Bill Kapu? Még mindig nem hordtam be a szénát a fönti kaszálóról és rengeteg munka lesz, ha eljön az aratás ideje. Tudja a kaszát forgatni?

Úgy tűnt, Bill Kapu jó ideig töpreng a kérdésen. Aztán megszólalt: AZT HISZEM, ERRE A VÁLASZ EGY HATÁROZOTT „IGEN”, MISS ILLABETS.

Ráteszem-a-Kést-a-saját-Torkomra Himpeller úgyszintén nem látta semmi értelmét a személyeskedő kérdések föltevésének, legalábbis amennyiben rá vonatkoztak és az „Ezek a cuccok, amiket árul, valóban a magáéi?” vonulatba tartoztak. De nem úgy tűnt, hogy bárki is jelentkezne, hogy lehordja, amiért a tulajdonát elkótyavetyéli, ami pont megfelelt neki. Ma délelőtt már több mint ezret eladott a kis gömbökből, és föl kellett fogadjon egy trollt, hogy a pincebeli rejtélyes beszerzési forrásból biztosítsa a folyamatos ellátást.

Az emberek imádták őket.

A működési elv nevetségesen egyszerű és, néhány hibás rajt után, könnyedén fölfogható volt az átlagos ankh-morporki polgár számára.

Ha megráztad a gömböt, fehér hópehelyfelhő kavarodott föl a benti folyadékban, és telepedett rá leheletfinoman egy híres ankh-morporki épület aprócska makettjára. Némelyik gömbben ez az Egyetem volt, vagy a Művészetek Tornya, vagy a Rézhíd, vagy a Patrícius Palotája. Bámulatos részletességgel.

És aztán már nem maradt több. Hát, gondolta Torok, ez igazán kár. Mivel a gömbök alaki szempontból nem voltak az övéi — bár erkölcsi szempontból, természetesen erkölcsi szempontból az övéi voltak — valójában nem panaszkodhatott. Nos, persze tudna panaszkodni, de csak a bajsza alatt és nem konkrétan valakinek. Ha jobban meggondolja, talán így a legjobb. Halmozd föl őket, aztán passzold el olcsón! Két kézzel adj rajtuk túl — ez nagyon megkönnyíti, hogy aztán a sértett ártatlanság mozdulatával széttárhasd őket, amikor azt mondod „Ki, én?”

Bár tényleg nagyon csinosak. Kivéve, furcsa módon, az írást. Az ott állt minden gömb alján, reszketeg, kétbalkezes betűkkel, mintha olyasvalaki írta volna, aki sosem látott korábban írást, és megpróbálta lemásolni. Minden egyes gömb fenekén, a kis, bonyolult, hópehely borította épület alatt, ott álltak e szavak:

Mustrum Maphlaves, a Láthatatlan Egyetem Arkrektora, szégyentelen autocondimentor[8] volt. Minden egyes étkezésnél elé tették a saját különleges ízesítőit tartalmazó kis állványt. Volt rajta só, háromféle bors, négyféle mustár, négyféle ecet, tizenöt különböző fajta chutney, és különös kedvence: a Vau-Vau Szósz, mely érett lágyítófesték, ecetes uborka, kapribogyó, mustár, mangó, füge, reszelt vahuni, szardellasűrítmény és ördöggyökér keveréke, továbbá — és ennek van hordereje — tesznek hozzá ként és salétromot is a hatás növelése végett. Maphlaves nagybátyjától örökölte a receptet, aki egy este, fél pint szósszal elfogyasztott bőséges vacsora után, bevett egy széntablettát, hogy rendbe hozza gyomrát, pipára gyújtott és titokzatos körülmények között eltűnt, jóllehet a következő nyáron megtalálták a cipőjét a háztetőn.

Hideg ürüsült volt ebédre. A Vau-Vau szósz mellé megjárja a birkapecsenye; példának okáért idősb Maphlaves halálának éjszakáján legalább három mérföldnyit járt meg.

Mustrum nyakába kötötte szalvétáját, összedörzsölte a kezét, és odanyúlt.

A fűszertartó elhúzódott.

Ismét érte nyúlt. Az állvány arrébb siklott.

Maphlaves sóhajtott.

— Rendben, kartársak — mondta. — Tilos a varázslás az asztalnál, tudjátok a szabályokat. Ki játszik hülye bitangot?

A többi rangidős varázsló rámeredt.

— Én, én, én nem hiszem, hogy még tudnánk olyat játszani — felelte a Kincstárnok, aki pillanatnyilag csak hébe-hóba pattant vissza az épelméjűség széleiről. — Én, én, én azt hiszem, némelyik játékfigura elveszett…

Körülnézett, vihogott, és visszatért a próbálkozáshoz, hogy fölszeletelje a báránysültet kanalával. A többi varázsló mostanában távol tartotta a késeket a Kincstárnok keze ügyéből.

A teljes fűszertartó állvány fölröppent a levegőbe és elkezdett lassan pörögni. Aztán fölrobbant.

Az ecetet és méregdrága fűszereket csöpögő varázslók bambán bámulták.

— Valószínűleg a szósz volt az — kockáztatta meg a Dékán. — Tegnap este határozottan kezdett megállíthatatlanná válni a láncreakció.

Valami a fejére pottyant s aztán a tányérjában landolt. Egy fekete vascsavar volt, több hüvelyk hosszú.

Egy másik könnyebb agyrázkódást okozott a Kincstárnoknak.

Egy-két másodperccel később a harmadik hegyével lefelé az Arkrektor keze mellett landolt az asztalon, amelybe bele is szúródott.

A varázslók fölfelé fordították pillantásuk.

A Nagycsarnokot esténként egy masszív csillár világította meg, bár ezt a szót oly gyakran társítják tündöklő, csupa prizma üvegkészítménnyel, hogy ide nem illőnek tűnik az óriási, súlyos, fekete, faggyúkéreg borította dolog esetében, amely úgy lógott a mennyezetről, mint a fenyegető hiteltúllépés. Akár ezer gyertyát is képes volt tartani. Közvetlen a rangidős varázslók asztala fölött függött.

Újabb csavar csörömpölt a padlón a kandalló mellett.

Az Arkrektor megköszörülte a torkát.

— Fussunk? — sugallta.

A csillár lezuhant.

Asztal- és cserépdarabok vágódtak a falaknak. Emberfej nagyságú, gyilkos faggyútömbök zúgtak át szélsebesen az ablakokon. Egy sértetlen gyertya, groteszk sebességgel kiszáguldva a romokból, több hüvelyk mélyen belefúródott egy ajtóba.

Az Arkrektor kiszabadította magát széke roncsai közül.

— Kincstárnok! — üvöltötte.

A Kincstárnokot kiásták a kandallóból.

— Ümm, igen, Arkrektor? — rebegte.

— Mit jelentsen ez?

Maphlaves kalapja fölemelkedett a fejéről.

A szokásos lelógó karimájú, csúcsos varázslókalap volt, ám átalakítva az Arkrektor extrovertált életmódjának megfelelően. A halászáshoz műlegyek voltak beletűzve. Egy nagyon kicsi, pisztoly nagyságú íjpuska volt bedugva a kalapszalagba arra az esetre, ha látna valami lelövendőt, miközben a szabadban kocog, és Mustrum Maphlaves úgy találta, hogy a csúcsos rész pont megfelelő méretű egy kis üveg Bentinck-féle Valódi, Érlelt, Különleges Konyak számára. Meglehetősen ragaszkodott a kalapjához.

Ám az többé nem ragaszkodott hozzá.

Ehelyett lágyan átlebegett a termen. Halk, ám kétségtelen bugyogó nesz hallatszott.

Az Arkrektor talpra szökkent. — A fene egye meg! — bömbölte. — Abból a tintából kilenc tallér egy icce! — Ugrott, hogy elkapja a kalapot, elhibázta, és folytatta az emelkedést, amíg végül több lábbal lebegett a padló fölött.

A Kincstárnok idegesen föltette a kezét.

— Esetleg szú? — sugallta.

— Ha ez még egyszer előfordul — morrant Maphlaves —, halljátok, ha ez akár egyetlen egyszer előfordul, nagyon dühős leszek!

Pont ugyanakkor esett le a földre, amikor a nagy ajtószárnyak kinyíltak. Az egyik egyetemi portás sietett be, akit a Patrícius palotaőrségének egy osztaga követett.

A gárdakapitány annak arckifejezésével mérte végig az Arkrektort, aki a „civil” szót nagy vonalakban ugyanolyan hanghordozással ejti, mint a „csótányt”.

— Maga a főmuki? — kérdezte.

Az Arkrektor lesimította köntösét, és megpróbálta megigazítani a szakállát.

— Igen, én vagyok ennek az egyetemnek az Arkrektora — válaszolta.

A gárdakapitány kíváncsian körülnézett a csarnokban. A diákok mind a túlsó végén lapultak. Szétfröcskölt étel borította a legtöbb falat egész a mennyezetig. Bútordarabok hevertek a csillár romjai körül, miként fák a meteorbecsapódás zéruspontja körül.

Aztán megszólalt, annak minden undorodásával, aki saját továbbtanulását kilencévesen befejezte, ám azért hallott történeteket…

— Megengedtünk magunknak egy kis ifjonti vigadozást, ugyebár? — tudakolta. — Szertehajigáltunk egy-két kenyérgalacsint, ilyesmik?

— Megkérdezhetem, mit jelentsen ez a betolakodás? — érdeklődött fagyosan Maphlaves.

A gárdakapitány a lándzsájára támaszkodott.

— Nos — felelte. — A helyzet ez. A Patrícius el van barikádozva a hálószobájában azért, mert a bútorok a palotában összevissza röpködnek, el se hinné, a szakácsok még visszamenni sem hajlandóak a konyhába amiatt, ami ott zajlik…

A varázslók megpróbáltak nem odanézni a lándzsa hegyére. Az ugyanis elkezdte lecsavarni magát.

— Mindenesetre — folytatta a kapitány, akinek figyelmét elkerülték a halk, fémes neszek —, a Patrícius szólít a kulcslyukon keresztül, érti, és azt mondja nekem „Douglas, szeretném tudni, hogy hajlandó lenne-e leszaladni az Egyetemre és megkérni a vezető fickót, hogy legyen olyan jó és jöjjön föl ide, ha nem túl elfoglalt?” De persze visszamehetek és megmondhatom, hogy maga egy kis diákhumorral van épp elfoglalva, ha akarja.

A lándzsahegy már csaknem lejött a nyélről.

— Figyel rám? — firtatta a kapitány gyanakodva.

— Hmm? Mi? — kérdezte az Arkrektor, elszakítva tekintetét a pörgölődő fémről. — Ó. Igen. Nos, biztosíthatom, jóember, hogy nem mi okozzuk a…

— Áárgh!

— Tessék?

— A lándzsahegy ráesett a lábamra!

— Valóban? — ámult ártatlanul Maphlaves.

A gárdakapitány fél lábon ugrándozott.

— Na, ide figyeljen, maga nyavalyás hókuszpókusz-kalmár, jön vagy nem? — tudakolta két szökkenés közt. — A főnök nem túl boldog. Egyáltalán nem túl boldog.

Az Élet hatalmas, idomtalan fellege lebegett át a Korongvilágon, akár a gát mögött földuzzadó víz, amikor a zsilipkapuk csukva vannak. A Halál híján, aki eltávolítja az életerőt, amikor többé nincs szükség rá, sehová máshová nem mehetett.

Itt-ott vaktában történő telekinetikus tevékenységben földelte le magát, mint a villámlás fölvillanásai a nagy vihar előtt.

Minden, ami létezik, arra áhít, hogy éljen. Tulajdonképpen ezt jelenti az élet körforgása. Ez az a motor, amely az evolúció nagy, biológiai pumpáit hajtja. Minden megpróbál apránként följutni a fára, karommal vagy csáppal vagy nyálkával kapaszkodva föl a következő niche-ig, míg föl nem ér a csúcsra — ami, egészében véve, sosem látszik megérni azt a rengeteg fáradozást.

Minden, ami létezik, arra áhít, hogy éljen. Még azok a dolgok is, amelyek nem elevenek. Dolgok, amelyeknek van afféle életalattija, képletes élete, csaknem élete. És most, ugyanúgy, ahogy a rövid ideig tartó, váratlan meleghullám a megszokottól eltérő, rendellenes virágzást vált ki…

Volt valami ezekben a kis gömbökben. Az ember úgy érezte, muszáj kézbe vegye és megrázza őket, nézegetve a szépséges örvénylést és csillogást. És aztán hazavigye őket és föltegye a kandallópárkányra.

És aztán elfelejtkezzen róluk.

A kapcsolat az Egyetem és a Patrícius — Ankh-Morpork abszolút uralkodója és már-már jóindulatú diktátora — között bonyolult és kényes.

A varázslók úgy tartották, hogy, lévén egy magasabb igazság szolgái, rájuk nem vonatkoznak a város evilági törvényei.

A Patrícius azt mondta, hogy valóban ez a helyzet, de attól még átkozott jól be fogják fizetni az adóikat ugyanúgy, mint mindenki más.

A varázslók azt mondták, hogy, mint a bölcsesség fényének követői, nem tartoznak alattvalói hűséggel semmiféle halandónak.

A Patrícius azt mondta, hogy ez akár igaz is lehet, ám ettől még tartoznak évente és fejenként kétszáz tallér városi adóval, fizetendő negyedévenként.

A varázslók azt mondták, hogy az Egyetem mágikus talajon áll, következésképpen adómentes, meg különben is, az ember nem vethet ki adót a tudásra.

A Patrícius azt mondta, kivethet. Méghozzá kétszáz tallért fejenként; amennyiben a fejenként okoz gondot, a fejvesztés könnyen elintézhető.

A varázslók azt mondták, hogy az Egyetem sosem fizetett adót a városi nobilitásnak.

A Patrícius azt mondta, hogy nem áll szándékában sokáig megmaradni nobilisnak.

A varázslók azt mondták, lehet-e szó könnyített fizetési feltételekről?

A Patrícius azt mondta, már eddig is könnyített fizetési feltételekről volt szó. Higgyék el, nem szeretnék tudni, milyenek a szigorított feltételek.

A varázslók azt mondták, hogy volt valaha egy uralkodó, ó, régen, még a Szitakötő Százada lehetett, aki megpróbálta előírni az Egyetemnek, mit tegyen. A Patrícius eljöhet és megnézheti, ha akarja.

A Patrícius azt mondta, hogy meg fogja. Tényleg meg fogja.

A végén megállapodtak, hogy bár a varázslók természetesen nem fizetnek adót, mindazonáltal teljesen önként adományozni fognak, ó, mondjuk azt, kétszáz tallért fejenként, jogfenntartással, mutatis mutandis, feltétel nélkül, fölhasználandó kizárólag nem katonai és környezetvédelmi szempontból elfogadható célokra.

A hatalmi érdekszövetségek ilyen interaktív dinamizmusa volt az, ami Ankh-Morporkot olyan érdekes, izgalmas, és mindenek fölött átkozottul veszélyes lakóhellyé tette.[9]

A rangidős varázslók nem túl gyakran járnak emberek közé és jönnek-mennek arra, amit a Hoszták az Istennek Ankh-Morporcba alkalmasint a város zsúfolt főútvonalainak és meghitt kerülőútjainak nevez, ám tüstént szembetűnt, hogy valami nem stimmel. Nem arról volt szó, hogy a macskakövek néha ne röpültek volna a levegőben, ám rendszerint előzőleg valaki elhajította őket. Rendes körülmények között nem röpültek maguktól.

Kivágódott egy ajtó és előbújt egy öltöny, kicsivel mögötte táncolt egy pár cipő, s egy kalap néhány hüvelykkel az üres gallér fölött lebegett. Szorosan mögöttük érkezett egy keszeg férfiú, igyekezve azt tenni egy sebtiben fölkapott porronggyal, aminek eléréséhez rendesen egy teljes nadrág szükségeltetik.

— Azonnal gyertek vissza! — sikította, amikor azok befordultak a sarkon. — Még mindig hét tallérral tartozom értetek!

Egy második nadrág osont ki az utcára és sietett a többiek után.

A varázslók összebújtak, mint egy ijedt állat, öt csúcsos fejjel és tíz lábbal, azon merengve, ki lesz az első, aki megjegyzést tesz.

— Ez aztán átkozottul elképesztő! — mondta az Arkrektor.

— Hmm? — szólt a Dékán, megkísérelve azt sejtetni, hogy ennél sokkal elképesztőbb dolgokat látott már, és azzal, hogy fölhívta a figyelmet magától futkosó puszta ruházatra, az Arkrektor a varázslóság egészét megszégyenítette.

— Ó, menj már! Nem ismerek sok olyan szabót errefelé, aki egy hét talléros öltönyhöz ad egy második nadrágot ráadásnak — közölte Maphlaves.

— Ó! — látta be a Dékán.

— Ha megint elmegy mellettünk, próbáljátok elgáncsolni, hogy megnézhessem benne a címkét.

Egy ágytakaró préselte ki magát egy fönti ablakon és elcsattogott a tetőkön át.

— Tudjátok — jegyezte meg a Jelenkori Varázsrúnák Előadója, próbálva megtartani hangját higgadtnak és mérsékeltnek —, nem hiszem, hogy ez varázslat. Nem érződik mágiának.

A Rangidős Lovász köntöse egyik mély zsebében kotorászott. Elfojtott csörgés és suhogás és néha kuruttyolás hallatszott. Végül előhalászott egy sötétkék üvegkockát. Az elején volt egy számlap.

— Te a zsebedben hurcolsz egy olyat? — fakadt ki a Dékán. — Egy ennyire értékes műszert?

— Mi a fene ez? — érdeklődött Maphlaves.

— Döbbenetesen érzékeny mágiamérő eszköz — válaszolta a Dékán. — Megméri a varázserőtér sűrűségét. Egy magikométer.

A Rangidős Lovász büszkén magasba emelte a kockát és megnyomott egy gombot az oldalán.

A tű a számlapon egy kis ideig ide-oda ingott, aztán megállt.

— Látjátok? — mutatta a Rangidős Lovász. — Csak a természetes háttér, semmi veszélyt nem jelent a nagyközönség számára.

— Hangosabban! — szólította föl az Arkrektor. — Nem hallak a lármától.

Csattanások és sikolyok hangzottak föl a házakból az utca mindkét oldalán.

Mrs. Evadne Kuglof médium volt, a kis méret határán.

Ez nem volt megerőltető szakma. Az Ankh-Morporkban meghaltak közül nem sokan mutattak hajlandóságot arra, hogy elcsevegjenek túlélő rokonaikkal. Állítsunk olyan sok titkos dimenziót közénk és közéjük, amennyit csak lehet, ez volt a jelszavuk. Mrs. Kuglof ruhakészítéssel és egyházi — bármilyen egyház legyen is — munkával töltötte ki az időt a megbeszélések között. Mrs. Kuglof élt-halt a vallásért, legalábbis a maga módján.

Evadne Kuglof nem tartozott a gyöngyfüggöny-és-tömjén médiumok közé, részben, mert ki nem állhatta a tömjént, de főleg azért, mert tényleg nagyon értett a hivatásához. Egy jó bűvész képes bámulatba ejteni egy sima gyufásdobozzal és tökéletesen mindennapos kártyapaklival, ha lenne olyan szíves szemügyre venni őket, uram, látni fogja, hogy tökéletesen mindennapos kártyapakli — nincs szüksége a kevésbé jó szemfényvesztők ujjbecsípő, összecsukható asztalaira és bonyolult, összehajtható cilinderére. És, ugyanígy, Mrs. Kuglofnak se volt valami sokra szüksége kellékek tekintetében. Még az ipari minőségű kristálygömb is csak a vendégeknek tett engedményként hevert ott. Mrs. Kuglof valójában képes volt kiolvasni a jövőt egy tál zabkásából[10]. Támadhatott látomása egy serpenyőnyi sülő szalonnán. Egy egész életet töltött elszöszmötölve a szellemvilággal, kivéve, hogy Evadne esetében a szöszmötölés szó igazából nem találó. Nem szöszmötölő fajta volt. Inkább az az eset állt rá, amikor valaki betoporzékol a szellemvilágba és követeli, hogy láthassa az igazgatót.

És, miközben reggelit készített magának és földarabolta a kutyaeledelt Ludmillának, elkezdett hangokat hallani.

Nagyon halkan szóltak. Nem arról volt szó, hogy a hallás küszöbén lettek volna, mert olyan hangok voltak, amelyeket közönséges fülek nem hallhatnak. Odabent voltak a fejében.

…ügyelj arra, mit csinálsz… hol vagyok… hé, ott, hagyd abba a lökdösődést…

És aztán megint elenyésztek.

Helyükre vinnyogó hang lépett a szomszédos szobából. Mrs. Kuglof félrelökte a főtt tojását és átkacsázott a gyöngyfüggönyön.

A hang kristálygömbjének szigorú, józan, zsákvászon takarója alól érkezett.

Evadne visszament a konyhába és kiválasztott egy súlyos serpenyőt. Egyszer-kétszer meglengette a levegőben, megbecsülve a súlyát, aztán visszaosont a csuklya alatt rejlő kristálygömb felé.

Fölemelve a serpenyőt, hogy azonnal lecsaphasson bármi randaságra, és félrerántotta a zsákot.

A gömb lassan körbe-körbe forgott állványán.

Evadne figyelte egy darabig. Aztán behúzta a függönyt, súlyát a székre süllyesztette, vett egy nagy levegőt és megszólalt: — Van ott valaki?

A mennyezet nagy része beomlott.

Számos perc elteltével és bizonyos mennyiségű küszködés után Mrs. Kuglofnak sikerült kiszabadítania a fejét.

— Ludmilla!

Halk léptek hallatszottak a folyosón, aztán valami bejött a hátsó udvarról. Nyilvánvalóan, mi több, vonzóan nőies volt az alakja, általában véve, és tökéletesen közönséges ruhát viselt. Valamint láthatólag fölös szőr nyavalyában szenvedett, amit a világ összes halványrózsaszín borotvája sem tudna eltüntetni. Továbbá a fogak és körmök hosszúra növesztve voltak divatosak ebben az idényben. Az ember azt várta, hogy az egész izé kaffogni fog, de kellemes és határozottan emberi hangon szólalt meg.

— Anya?

— Itten vagyok alul.

A félelmetes Ludmilla fölemelt egy óriási gerendát és könnyedén félrehajította. — Mi történt? Nem kapcsoltad be az előérzeted?

— Lekapcsoltam, hogy beszéjjek a pékkel. Hű, ez bizony megijesztett.

— Csinálok neked egy csésze teát, jó?

— Na de tudod, hogy mindig összetöröd a teáscsészéket, amikor eljött az Időd.

— Egyre javulok benne — felelte Ludmilla.

— Igazán kedves tőled, de maj’ megcsinálom magam, köszönöm szépen.

Mrs. Kuglof fölállt, lesöpörte a vakolatport kötényéről és kijelentette: — Kiabáltak! Kiabáltak! Mind egyszerre!

Modo, az Egyetem kertésze, épp egy rózsaágyast gyomlált, amikor az ősöreg, bársonyos pázsit mellette fölemelkedett és egy ellenálló, évelő Motolla Alánkot hajtott, aki pislogott a fényben.

— Te vagy az, Modo?

— Én bizony, Mr. Alánk — felelte a törpe. — Kisegítsem?

— Köszönöm, azt hiszem, magam is boldogulok.

— Van a fészerben egy lapát, ha akarja.

— Nem, teljesen rendben van anélkül is. — Motolla kihúzta magát a fűből és lesöpörte a földet köntöse maradványáról. — Elnézést a pázsitodért — tette hozzá, lenézve a lyukra.

— Szóra sem érdemes, Mr. Alánk.

— Sokáig tartott, hogy elérd, így nézzen ki?

— Úgy ötszáz évig, azt hiszem.

— Hű, sajnálom. A pincéket céloztam meg, de úgy tűnik, eltévesztettem az irányt.

— Ne aggódjon, Mr. Alánk — válaszolta vidáman a törpe. — Amúgy is minden őrültmód növekszik. Majd betemetem délután és leszórok még egy kevés fűmagot és az az ötszáz év csak úgy el fog röppenni, majd meglátja.

— Ahogy a dolgok most állnak, valószínűleg meg fogom — értett egyet Motolla rosszkedvűen. Körülnézett. — Itt van az Arkrektor? — kérdezte.

— Láttam, hogy mind fölmentek a palotába — tudatta a kertész.

— Akkor azt hiszem, csak megyek és gyorsan megfürdöm meg átöltözöm. Nem szeretnék senkit sem zavarni.

— Azt hallottam, hogy maga nem csak meghalt, de el is temették — jegyezte meg a kertész, amikor Motolla imbolyogva elindult.

— Úgy van.

— Egy jóravaló embert nem lehet elnyomni, mi?

Motolla visszafordult.

— Igaz is… merre van a Szilfa utca?

Modo a fülét vakarta. — Nem a Melaszbánya út egyik mellékutcája?

— Ó, igen. Már emlékszem.

Modo visszatért a gyomláláshoz.

Motolla Alánk halálának ciklikus természete nem izgatta különösebben. Elvégre a fák halottnak látszanak télen, s minden tavasszal újra rügyekben törnek ki. Kiszáradt, öreg magok kerülnek a földbe, friss, fiatal hajtások bújnak elő. Gyakorlatilag semmi sem hal meg hosszan. Vegyük például a komposztot.

Modo ugyanazzal a lelkesedéssel hitt a komposztban, amivel mások az istenekben. A trágyadombjai fölpúposodtak és erjedtek és halványan izzottak a sötétben, talán a titokzatos és esetleg illegális alapanyagok miatt, melyekkel Modo táplálta őket, noha ezt sosem bizonyították be, és különben is, senkinek sem állt szándékában beletúrni az egyikbe, hogy lássa, mi van benne.

Csupa holt anyag, ám valamiképpen eleven. És a rózsák kétségkívül megteremtek benne. A Rangidős Lovász elmagyarázta Modónak, hogy a rózsái azért nőnek olyan nagyra, mert ilyen a létezés csodája, ám Modo maga azt gondolta, hogy csak olyan messzire akarnak kerülni a komposzttól, amennyire csak lehetséges.

A kupacok ritka élvezetnek néznek elébe ma este. A gyomok tényleg szépen fejlődtek. Még sosem látott növényeket ilyen gyorsan és ilyen buján burjánozni. Biztos a rengeteg komposzttól, gondolta Modo.

Mire a varázslók a palotához értek, addigra ott teljes lett a zűrzavar. Bútordarabok lebegtek a mennyezet közelében. Akár ezüstös pontyok a levegőben, evőeszközraj villant el az Arkrektor mellett és zuhanórepülésben eltűnt egy folyosón. Úgy tűnt, a hely egy válogatós és rendszerető hurrikán markába került.

Már mások is megérkeztek. Közöttük egy csoport, mely sok mindenben a varázslókhoz hasonlóan öltözködött, bár egy gyakorlott megfigyelő fontos eltéréseket észlelt volna.

— Papok? — hökkent meg a Dékán. — Itt? Minket megelőzve?

A két klikk lopva elkezdett olyan testtartást fölvenni, amely szabadon hagyta a kezük.

— Ugyan, mire jók? — érdeklődött a Rangidős Lovász.

A képletes hőmérséklet észrevehetően zuhant.

Egy szőnyeg hullámzott el mellettük.

Az Arkrektor pillantása találkozott Vak Ió hatalmas termetű Főpapjának tekintetével, aki, lévén a Korongvilág kusza panteonjában rangidős isten rangidős papja, legközelebb állt ahhoz, amit Ankh-Morpork szóvivőként fölmutathatott vallási ügyekben.

— Hiszékeny bolondok — motyogta a Rangidős Lovász.

— Istentelen pepecselők — jegyezte meg egy apró akolitus, kikukucskálva a Főpap terjedelmessége mögül.

— Rászedhető idióták!

— Ateista söpredék!

— Szolgalelkű kretének!

— Gyermeteg szemfényvesztők!

— Vérszomjas papok!

— Minden lében kanál varázslók!

Maphlaves fölvonta szemöldökét. A Főpap éppen hogy csak biccentett.

Ott hagyták a biztos távolból egymás fejéhez szidalmakat vágó két csoportosulást, és hanyagul a terem viszonylag csöndes része felé ballagtak, ahol a Patrícius egyik elődjének szobra mellett újra szemtől szembe fordultak egymással.

— Na szóval… hogy mennek a dolgok az istennyaggató üzletben? — kérdezte Maphlaves.

— Szerényen tesszük a tőlünk telhetőt. Hogy megy a veszedelmes belekontárkodás olyasmikbe, amiket nem szántak halandó ember tudtára adni?

— Elég jól. Elég jól. — Maphlaves levette a kalapját és a csúcsban kotorászott. — Fölajánlhatok egy cseppet?

— Az alkohol kelepce a léleknek. Kérsz egy cigarettát? Úgy tudom, ti megengeditek ezt magatoknak.

— Én ugyan nem. Ha elmondanám neked, mit tesz az a vacak a tüdőddel…

Maphlaves lecsavarta kalapja legcsúcsát és jókora adag konyakot öntött bele.

— Szóval — szólt —, mi történik?

— Velünk? Egy oltár föllibbent a levegőbe és ránk zuhant.

— Egy csillár kicsavarozta magát. Minden kicsavarozza magát. Képzeld el, útközben idefelé láttam egy öltönyt elszaladni mellettünk! Két nadrág volt hozzá hét tallérért!

— Hmm. Láttad a címkéjét?

— És minden lüktet is. Észrevetted, hogy minden hogy lüktet?

— Azt hittük, hogy ti okozzátok.

— Nem mágia. Gondolom, az istenek a szokásosnál nem boldogtalanabbak?

— Látszólag nem.

Mögöttük a papok és a varázslók rikácsoltak tokától tokába.

A Főpap kissé közelebb húzódott.

— Azt hiszem, elég erős lehetnék épp csak egy kis kelepce féken tartásához és legyőzéséhez — közölte. — Azóta nem éreztem így magam, amióta Mrs. Kuglof a nyájamat gyarapította.

— Mrs. Kuglof? Mi az a Mrs. Kuglof?

— Nektek vannak… rémséges Izéitek a Tömlöc Létsíkokból meg ilyesmik, igaz? Félelmetes veszélyei pokolravaló hivatásotoknak? — firtatta a Főpap.

— Igen.

— Nekünk meg egy Mrs. Kuglof nevezetű illető.

Maphlaves kíváncsi pillantást vetett rá.

— Ne is kérdezd! — borzongott a pap. — Csak legyél hálás, hogy sose kell megtudnod.

Maphlaves némán odanyújtotta neki a konyakot.

— Csak magunk közt — érdeklődött a pap —, van valami elképzelésed erről az egészről? Az őrök próbálják kiásni őméltóságát. Tudod, hogy majd választ akar kapni. Én még abban se vagyok biztos, hogy tudom, mi a kérdés.

— Nem mágia és nem az istenek — morfondírozott Maphlaves. — Visszakaphatom a kelepcét? Köszönöm. Nem mágia és nem az istenek. Hát, akkor nem sok lehetőség marad, igaz?

— Gondolom, nincs olyanfajta varázslat, amiről nem tudtok?

— Ha van is, nem tudunk róla.

— Méltányos — ismerte el a pap.

— Gondolom, nem az istenek sántikálnak egy kis istentelenségben a színfalak mögött? — tudakolta Maphlaves, belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba. — Esetleg ketten közülük kissé összezördültek vagy valami? Aranyalmákkal idétlenkedve vagy ilyesmi?

— Most éppen nagy a csönd az istenfronton — válaszolta a Főpap. A szeme beszéd közben megüvegesedett, szemlátomást olvasta a forgatókönyvet a fejében. — Hiperopia, a cipők istennője, meg van győződve, hogy Sandelfon, a folyosók istene, nem más, mint Grunárnak, a nem az évszakra jellemző gyümölcsök istenének rég elveszett ikerfivére. Ki dugta a kecskét Offlernak, a Krokodilistennek ágyába? Offler vajon tényleg szövetséget kovácsol Hétkezű Sekh-kel? Mindeközben Tréfamester Hoki régi trükkjeivel áll elő…

— Jó, jó, rendben van — vágott közbe Maphlaves. — Én magam sosem voltam képes érdeklődni ez iránt az egész iránt.

Mögöttük a Dékán megpróbálta megakadályozni a Jelenkori Varázsrúnák Előadóját abban, hogy Offler, a Krokodilisten papját összeillő bőröndkészletté változtassa, és a Kincstárnoknak csúnyán vérzett az orra egy tömjénfüstölővel végrehajtott szerencsés ütéstől.

— Amit itt most mutatnunk kell — jelentette ki Maphlaves —, az az egység. Igaz?

— Egyetértek — felelte a Főpap.

— Rendben. De csak az adott helyzetben.

Egy kis pokróc színuszgörbézett el szemmagasban. A Főpap visszaadta a konyakosüveget.

— Egyébként anya azt mondja, mostanában nem írtál — említette meg.

— Hát… — A többi varázslót meglepte volna Arkrektoruk töredelmes, szégyenkező kinézete. — Sok volt a dolgom. Tudod, hogy van ez.

— Azt mondta, mindenképp emlékeztesselek, hogy mindkettőnket vár Disznólesés Napján ebédre.

— Nem felejtettem el — vágott savanyú képet Maphlaves. — Alig várom már. — Odafordult a tömegverekedéshez maga mögött.

— Hagyjátok abba, kartársak! — parancsolta.

— Hittestvéreim! Szűnjetek! — bömbölte a Főpap.

A Rangidős Lovász ellazította markolását a Hinki istenítők főpapjának fején. Két káplán félbehagyta a Kincstárnok rugdalását. Általános ruhaigazgatás, kalapkeresgélés és zavart köhécselésroham következett.

— Ez már jobb — jelentette ki Maphlaves. — Na akkor, Őeminenciája a Főpap és jómagam elhatároztuk…

A Dékán fenyegetően rámeredt egy igazán pöttöm püspökre.

— Belém rúgott! Te belém rúgtál!

— Aú! Sosem tettem olyat, gyermekem.

— De igenis megtetted, te nyavalyás — sziszegte a Dékán. — Oldalról, hogy ne lássák!

— …elhatároztuk… — ismételte meg Maphlaves, szúrósan nézve a Dékánra —, hogy a testvériség és jóakarat szellemében keresünk megoldást a jelenlegi rendellenességekre és ez rád is vonatkozik, Rangidős Lovász!

— Nem tehettem róla! Meglökött engem.

— Nahát! Bárha részed lehetne megbocsátásban! — kívánta erősen Klimpir főesperese.

Föntről robaj hallatszott. Egy sezlon ügetett le a lépcsőn és tört át a csarnok ajtaján.

— Azt hiszem, az őrök talán még mindig a Patríciust próbálják kiszabadítani — kommentálta a Főpap. — Úgy látszik, hogy még a titkos átjárói is bezárták maguk.

— Mind? Azt hittem, az agyafúrt sátánnak mindenütt vannak titkos folyosói — ámult Maphlaves.

— Mind zárva — válaszolta a Főpap. — Az összes.

— Csaknem az összes — közölte egy hang mögüle.

Maphlaves hangneme nem változott, miközben megfordult, eltekintve attól, hogy egy csöpp többletszirupot adott hozzá.

Egy alak lépett ki látszólag a falból. Emberi volt, ám csupán alapértelmezésénél fogva. Soványan, sápadtan és teljesen unalmas feketébe öltözve, a Patrícius mindig egy ragadozó flamingóra emlékeztette Maphlavest, föltéve, hogy találhatsz olyan flamingót, amely fekete és egy szikla türelmét mondhatja magáénak.

— Á, Lord Vetinari! — mondta. — Úgy örülök, hogy nem esett baja.

— A Kocka Kancellárián fogom fogadni magukat, uraim — közölte a Patrícius. Mögötte egy fatábla a falban nesztelenül visszacsusszant helyére.

— Én, khm, azt hiszem, hogy odafönt számos őr próbálja kiszabadítani… — kezdte a Főpap.

A Patrícius sovány kezével felé legyintett. — Távol áll tőlem, hogy abbahagyassam velük — jelentette ki. — Ez elfoglaltságot nyújt számukra és ettől fontosnak érzik maguk. Máskülönben egész nap csak álldogálniuk kellene ádáz kinézettel és féken tartva veseműködésük. Erre tessék!

A többi ankh-morporki Céh vezetői egyesével-kettesével futottak be, fokozatosan megtöltve a termet.

A Patrícius komoran üldögélt és az íróasztalán heverő iratokat bámulta, miközben folyt a vita.

— Hát, nem mi okozzuk — szögezte le az alkimisták főnöke.

— A tárgyak mindig a levegőben repülnek a maguk közelében — állította Maphlaves.

— Igen, de csak az előre nem látott exoterm reakciók miatt — válaszolta az alkimista.

— A dolgok folyton fölrobbannak — fordította az alkimista főnökhelyettes föl se nézve.

— Az lehet, hogy fölrobbannak, de aztán újra leesnek. Nem lebegnek körös-körül és, pl., kezdik magukat kicsavarozni — érvelt a főnöke, helytelenítő pillantást vetve beosztottjára. — Egyébként is, miért tennénk ilyet magunkkal? Mondhatom, pokollá vált a műhelyem! Holmik süvítenek mindenhol! Pont, mielőtt kijöttem, egy hatalmas és nagyon drága üvegtermék szilánkokra tört!

— Frigyelj, az aztán éles retorzió volt — szólt közbe egy siránkozó hang.

A testek tömege félrehúzódott, és előtárta a Bolondok és Tréfacsinálók Céhének Főtitkárát és Elsődleges Céltábláját. Összerándult ennyi figyelemtől, de egyébként is általában folyton összerándult. Olyan ember arckifejezését viselte, akinek arca a kelleténél eggyel több habostorta becsapódási pontjául szolgált, akinek nadrágját túl gyakran öntötték le mésszel, akinek idegei teljesen össze fognak roppanni, ha csak egyszer is megint egy szellentőpárna hangját hallja. A többi Céhvezér megpróbált kedves lenni hozzá ugyanúgy, ahogy az emberek kedvesek próbálnak lenni más emberekkel, akik épp egy roppant magas épület párkányán állnak.

— Hogy érted, Geoffrey? — kérdezte Maphlaves olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle.

A Bolond nagyot nyelt. — Nos, tudja — motyogta — itt van nekünk az éles úgymint a szilánk, meg a retorta úgymint a nagy, alkimista üvegedény, és így szójátékhoz jutunk az éles retorzióval, ami azt jelenti, hát, hogy csattanós visszavágás. Éles retorzió. Értik? Ez szójáték. Hümm. Nem valami jó, ugyebár.

Az Arkrektor belenézett a Bolond nyálkás tojáshoz hasonló szemébe.

— Ó, szóvicc — mondta. — Hát persze. Hahaha. — Bátorítóan odaintett a többieknek.

— Hahaha — csatlakozott a Főpap.

— Hahaha — kapcsolódott be az Orgyilkosok Céhének vezetője.

— Hahaha — társult a főalkimista. — És, tudják, amitől még mulatságosabb, az, hogy valójában transzformátor volt.

— Szóval azt állítják — szólalt meg a Patrícius, amikor tapintatos kezek elvezették a Bolondot —, hogy egyikük sem felelős ezekért az eseményekért?

Beszéd közben jelentőségteljes pillantást vetett Maphlavesre.

Az Arkrektor már válaszra nyitotta száját, amikor tekintetét magára vonta a mozgolódás a Patrícius íróasztalán.

Egy üveggömbben a Palota makettja volt látható. És mellette egy papírvágó kés hevert.

A papírvágó kés lassan elgörbült.

— Nos? — firtatta a Patrícius.

— Mi nem — válaszolta Maphlaves élettelen hangon. A Patrícius követte a varázsló pillantását.

A kés már úgy meghajolt, akár egy íj.

A Patrícius végigfürkészte a zavarban lévő sokadalmat, míg rá nem talált Dogma kapitányra a Városi Őrség Nappali Őrszolgálatából.

— Maga nem tud valamit tenni? — tudakolta.

— Ööö. Mint például, mit, uram? A kés? Ööö. Gondolom, letartóztathatom amiért elhajló?

Lord Vetinari a magasba emelte kezét.

— Elég! Nem varázslat! Nem az istenek! Nem az emberek! Akkor mi az? És ki fogja leállítani? Kihez forduljak segítségért?

Félórával később a kis gömb eltűnt. Senki sem vette észre. Sosem vette észre senki.

Mrs. Kuglof tudta, kihez forduljon.

— Ott vagy, Egy-Férfi-Vödörrel? — kérdezte.

Aztán, biztos, ami biztos, fedezékbe vetődött.

Nyűgös cérnahang szivárgott a levegőből.

hol volt eddig? itt mozdulni se lehet!

Mrs. Kuglof ajkába harapott. Az ilyen egyenes válasz azt jelenti, hogy szellemi vezetője aggódik. Amikor semmi sem nyomasztotta, öt percet tölt el bölényekről és nagy, fehér spirituszokról társalogva, jóllehet ha Egy-Férfi-Vödörrel valaha is megfordult volna fehér spiritusz közelében, megitta volna, és bárki szabadon találgathat, mit tett volna egy bölénnyel. És folyton „hümm”-ökkel meg „uff”-okkal tűzdelte meg beszédét.

— Hogy érted?

történt valami katasztrófa vagy ilyesmi? valamiféle tíz másodperces járvány?

— Nem. Nem hiszem.

tényleg nagy itt a tömeg, tudja. mi tart föl mindent?

— Hogy érted?

kusslegyenmárkusslegyenmárkusslegyenmár próbálok a hölggyel beszélni! ti ott, mind, ahányan vagytok, hagyjátok abba a lármázást! ó, igen? mondod te…

Mrs. Kuglof tudatában volt, hogy más hangok megpróbálják elfojtani vezetőjéét.

— Egy-Férfi-Vödörrel!

primitív vadember, az vagyok? nos hát, tudod mit mond neked ez a primitív vadember? igen? ide figyelj, már száz éve itt vagyok, igen, én! nem kell eltűrnöm ilyen beszédet olyasvalakitől, aki még ki sem hűlt! rendben — ebből elég, te…

A hangja elnémult.

Mrs. Kuglof összeszorította a száját.

A szellem hangja visszatért.

…ó igen? ó igen? hát, lehet, hogy nagy ember voltál, amikor éltél, haver, de itt és most csak lepedő vagy, benne lyukakkal! ó, szóval ez nem tetszik neked, mi…

— Már megint verekedni fog, mami — jegyezte meg Ludmilla, aki összekuporodva ült a konyhai tűzhely mellett. — Mindig havernak szólítja az embereket, mielőtt megüti őket.

Mrs. Kuglof nagyot sóhajtott.

— És úgy hangzik, hogy rengeteg emberrel fog verekedni — tette hozzá Ludmilla.

— Ó, rendben van. Menj és hozz nekem egy vázát! De vigyázz, olcsót válassz!

Széles körben gyanítják, ám általában nem tudják, hogy mindennek van társult lelke, amely halál esetén rövid ideig még létezik az élők és a holtak világa közötti huzatos űrben. Ez fontos.

— Nem, ne azt! Az a nagymamádé volt.

Ez a kísérteties túlélés nem tart sokáig tudat nélkül, amely összetarthatná, ám, attól függően, hogy mi áll szándékodban, épp elég sokáig tarthat.

— Az pont jó lesz. Sose tetszett a mintája.

Mrs. Kuglof átvett egy rózsaszín pünkösdirózsákkal díszített narancssárga vázát leánya mancsából.

— Még mindig ott vagy, Egy-Férfi-Vödörrel? — kérdezte.

…majd én elérem, hogy megbánd a napot, amikor meghaltál, te nyavalygó…

— Kapd el!

A médium a tűzhelyre ejtette a vázát. Az ripityára tört.

Egy pillanattal később zaj hallatszott a Túloldalról. Ha egy testületlen szellem megütött volna egy másik testületlen szellemet egy váza kísértetével, pont így hangzott volna.

rendben, szólalt meg Egy-Férfi-Vödörrel hangja, és van ott még több is, ahonnan ez jött, oké?

A Kuglofok, anya és szőrös lánya, odabólintottak egymásnak.

Amikor Egy-Férfi-Vödörrel ismét beszélni kezdett, hangjából csöpögött az öntelt elégedettség.

csak egy kis civakodás az itteni rangidősségen, mondta, csak némi személyes terület tisztázása. rengeteg problémánk van itt, Mrs. Kugloff olyan, mint egy várószoba…

További, szintén testük vesztett hangok fülhasogató lármázása hallatszott.

…eltudna kérem juttatni egy üzenetet Mr…

…mondd meg neki, hogy van egy zacskó pénz a párkányon fönn a kéményben…

…Ágnes semmiképp se örökölje az ezüstneműt azok után, amit Mollynkról mondott…

…nem volt időm megetetni a macskát, el tudna valaki menni…

kusskusskuss! Ez újra Egy-Férfi-Vödörrel volt. fogalmatok sincs semmiről, mi? ez nektek a spirituális diskurálás? megetetni a macskát? mi történt a jó öreg „Itt nagyon megboldogultam és várom, hogy csatlakozz hozzám „-mal?

…figyelj, ha még valaki csatlakozik hozzánk, egymás feje tetején fogunk állni…

nem erről van szó, nem erről van szó, én csak azt mondom, hogy ha szellem vagy, vannak dolgok, amiket muszáj mondani. Mrs. Kuglof?

— Igen?

el kell mondania ezt valakinek.

Mrs. Kuglof bólintott.

— És most menjetek el mind! — szólította föl őket. — Kezd rám jönni a szokásos fejfájás.

A kristálygömb elhalványodott.

— Nahát! — fakadt ki Ludmilla.

— Nem fogom elmondani a papoknak — szögezte le Mrs. Kuglof.

Nem arról volt szó, hogy Mrs. Kuglof ne lett volna vallásos asszony. Ő, ahogy már utaltunk erre, valóban rendkívül vallásos asszony volt. Nem volt sehol a városban olyan imaház, templom, mecset vagy kis menhircsoport, melyet egy vagy más alkalommal ne keresett volna föl, melynek következtében jobban féltek tőle, mint egy esetleges Felvilágosodás Korától; Mrs. Kuglof kis, pufók alakjának puszta látványa a küszöbön elég volt ahhoz, hogy a legtöbb papot holtpontra juttassa a könyörgés kellős közepén.

Holt. Ez volt a lényeg. Minden vallásnak nagyon határozott nézetei voltak a beszélgetésről a holtakkal. Ahogy Mrs. Kuglofnak is. Ők azt tartották, hogy bűn. Mrs. Kuglof úgy vélte, hogy csupán jólneveltség.

Ez rendszerint bősz vallási vitához vezetett, amely azt eredményezte, hogy Mrs. Kugiof alaposan adott a főpapnak abból, amit az „észjárásának” nevezett. Mostanra oly sok darab maradt Mrs. Kuglof észjárásából szerte a városban, hogy igazán meglepő, hogy még elég maradt Mrs. Kuglof eszének működéséhez, ám, furcsamód, minél többet osztott szét belőle, annál többnek tűnt a maradék.

Ráadásul ott volt még Ludmilla ügye. Ludmilla gondot jelentett. A néhai Mr. Kuglof, istennyugosztalja, még csak rá se fütyült a teliholdra egész életében, és Mrs. Kuglofban fölmerült a sötét gyanú, hogy Ludmilla visszafajzott a család távoli múltjára a hegyekben, vagy esetleg gyerekkorában elkapta a genetikát. Egész biztos volt benne, hogy anyja egyszer óvatosan utalt a tényre, hogy Erasmus dédnagybácsikája néha kénytelen volt az asztal alatt étkezni. Akár így, akár úgy, Ludmilla tisztes, egyenesen álló, fiatal nő volt minden négy hétből háromban, és tökéletesen jó magaviseletű, szőrös farkasizé a maradék folyamán.

A papok gyakorta nem ilyen színben látták a dolgot. Mivel akkorra, amikor Mrs. Kuglof összeveszett a pappal[11], akárki légyen is, aki épp aktuálisan közbenjárt közte és az istenek között, általában már egyénisége puszta erejével átvette a virágrendezést, oltárporolást, templomtakarítást, áldozókő-súrolást, tiszteletbeli vesztett szűzködést, térdeplőpárna-foltozást és minden más életbevágó, vallástámogató szerepet, távozása imígyen teljes káoszt eredményezett.

Mrs. Kuglof begombolta kabátját.

— Nem fog sikerülni — jegyezte meg Ludmilla.

— Megpróbálkozom a varázslókkal. Nekik tudniuk kell róla — jelentette ki Mrs. Kuglof. Csak úgy reszketett az elbizakodottságtól, akár egy pöttöm, fölbőszült focilabda.

— Igen, de te mondtad, hogy ők sose hallgatnak oda — válaszolta Ludmilla.

— Meg kell próbálni. Különben is, hogy hogy nem vagy a szobádban?

— Ó, anya! Tudod, hogy utálom azt a szobát. Semmi szükség…

— Az ember nem lehet eléggé elővigyázatos. És mi van, ha a fejedbe veszed, hogy menj és hajkurászd mások csirkéit? Mit szólnának hozzá a szomszédok?

— Sose éreztem a legcsekélyebb késztetést sem csirkehajszolásra, anya — tiltakozott fáradtan Ludmilla.

— Vagy macskák után vesd magad, csaholva.

— Azok a kutyák, anya.

— Csak menj szépen vissza a szobádba és zárd be magad és folytasd a hímezgetést, mint egy jó kislány!

— Tudod, hogy nem tudom rendesen tartani a tűket, anya.

— Próbáld meg a mama kedvéért!

— Igen, anya — felelte Ludmilla.

— És ne menj oda az ablakhoz! Nem akarjuk, hogy az emberek nyugtalankodjanak.

— Igen, anya. És győződj meg róla, hogy bekapcsoltad az előérzeted, mami! Tudod, hogy a látásod már nem a régi.

Mrs. Kuglof nézte, ahogy lánya fölmegy a lépcsőn. Aztán bezárta a kaput maga mögött és elindult a Láthatatlan Egyetem felé, ahol, úgy hallotta, túl sok folyik mindenféle ostobaságból.

Bárki, aki Mrs. Kuglof előrehaladását figyelte az utcán, észrevett volna egy-két furcsa részletet. Összevissza léptei ellenére, senki sem ütközött belé. Nem elkerülték az emberek, csak a nő nem volt ott, ahol ők. Egy ponton tétovázott, aztán egy sikátorba húzódott. Egy pillanattal később legurult egy hordó az egyik kocsma mellett rakományától épp megszabaduló szekérről, és széttört a macskaköveken ott, ahol Mrs. Kuglof lett volna. A nő magában motyogva kilépett a sikátorból, át a roncsokon.

Mrs. Kuglof rengeteg időt töltött magában motyogással. A szája folyamatosan mozgott, mintha megpróbálna kilakoltatni egy bosszantó gyümölcsmagot valahonnan a foga hátsó feléről.

Elért az Egyetem magas, fekete kapujához és megint tétovázott, mintha valami belső hangot hallgatna.

Aztán félreállt és várt.

Bill Kapu feküdt a szénapajta sötétjében és várt. Odalentről hébe-hóba hallotta a Muci keltette lóneszeket — egy-egy halk moccanás, a ropogtató állkapocs hangja.

Bill Kapu. Szóval most már van neve. Na persze, mindig is volt neve, de arról nevezték el, amit megtestesített, nem pedig arról, aki valójában volt. Bill Kapu. Ennek jó, szolid csengése van. Mr. Bili Kapu. William Kapu, tekintetes úr. Billy K… nem. Nem Billy.

Bill Kapu kényelmesebben belefészkelte magát a szénába. Benyúlt a köntösébe és előhúzta az arany időmérőt. Jól érzékelhetően kevesebb homok volt a fölső hasban. Eltette.

És aztán itt van ez az „alvás”. Tudta, mi az. Az emberek rengeteg ideig művelik. Lefekszenek és megtörténik az alvás. Föltehetőleg valami célra szolgál. Érdeklődve várta. Elemzésnek kell majd alávetnie.

A világon átlibegett az éjszaka, hűvösen kergette őt az új nap.

Az udvar másik oldalán mocorgás támadt a tyúkólban.

— Kukuri… ööö.

Bill Kapu rámeredt a pajta tetejére.

— Kukuri… ööö.

Szürkés fény szűrődött be a réseken.

De csak pillanatokkal ezelőtt még a naplemente vörös fénye látszott!

Hat óra tűnt el.

Bill előcibálta az időmérőt. Igen. A szint határozottan lejjebb van. Amíg arra várt, hogy megtapasztalja az alvást, valami ellopta egy részét a… az életének. És ráadásul még csak észre se vette…

— Ku… kuka… ööö.

Lemászott a szénapadlásról és kilépett a hajnal gyér párafellegébe.

A vénülő csirkék óvatosan figyelték, amikor bekukucskált az óljukba. Egy agg és meglehetősen zavarban lévőnek tűnő kakas meredt rá, majd vállat vont.

A ház irányából kongó hang hallatszott. Egy régi, vas hordóabroncs lógott az ajtó mellett, és Miss Illabets élénken ütögette egy merőkanállal.

Odabaktatott, hogy tanulmányozza a dolgot.

MIÉRT CSAPJA EZT A ZAJT, MISS ILLABETS?

A nő félig fölemelt merőkanállal megpördült.

— Jó ég, kend úgy jár, mint egy macska! — jelentette ki.

ÚGY JÁROK?

— Úgy értem, nem hallottam jönni. — Miss Illabets hátralépett és végigmérte.

— Még mindig van valami kend körül, amire nem tudok rájönni, Bill Kapu — mondta. — Bárcsak tudnám, mi az.

A hét láb magas csontváz sztoikusan szemlélte az asszonyt. Úgy érezte, nincs mit mondania.

— Mit kér reggelire? — érdeklődött az öregasszony. — Nem mintha számítana. Mer’ hogy csak zabkása van.

Később azt gondolta: őkelme biztos megette, mert a tál üres. Miért nem vagyok képes visszaemlékezni?

És aztán ott volt a kasza esete. A férfi úgy nézett rá, mintha korábban sose látott volna olyat. A nő rámutatott a kaszacsapóra és a fogantyúkra a nyélen. A férfi udvariasan szemügyre vette őket.

HOGYAN ÉLESÍTI KI, MISS ILLABETS?

— Épp elég éles, az ég szerelmére!

HOGYAN ÉLESÍTI KI JOBBAN?

— Lehetetlen. Ami éles, az éles. Nem lehet élesebbé tenni ennél.

A Halál vaktában suhintott vele és csalódottan sziszegett.

Meg aztán ott a fű is.

A kaszáló fönn volt magasan a domboldalon a major mögött, kilátással a búzamezőre. Az öregasszony figyelte a férfit egy darabig.

Ez volt a legérdekesebb módszer, amit valaha látott. Még csak nem is gondolta volna, hogy technikailag lehetséges.

Végül megszólalt: — Remek. Jó a lendületvétele meg minden.

KÖSZÖNÖM, MISS ILLABETS.

— De miért egyszerre csak egy szál fű?

Bill Kapu merően nézte a fűszálak takaros sorát egy darabig.

LEHET MÁSKÉPP IS?

— Tudja, rengeteget lekaszálhat egyetlen suhintással.

NEM. NEM. ÉGYSZERRE CSAK EGYETLEN SZÁLAT. EGY SUHINTÁS, EGY FŰSZÁL.

— Nem fog sokat lekaszálni ezzel a módszerrel — tamáskodott Miss Illabets.

MINDEN EGYES SZÁLAT, MISS ILLABETS.

— Igen?

EZT NYUGODTAN ELHIHETI NEKEM.

Miss Illabets ott hagyta, hogy csinálja, és visszament a tanyaházba. Megállt a konyhaablaknál és egy darabig figyelte a távoli, sötét alakot, ahogyan az haladt a domboldalon.

Vajon mit követett el? — gondolta. Biztos van neki Múltja. Egyike azoknak a Titokzatos Férfiaknak, szerintem. Talán rablásba keveredett és most Lapul.

Máris lekaszált egy egész sort. Egyszerre csak egyet, de valahogy gyorsabban, mint egy rendet rend után vágó férfi…

Miss Illabets kizárólagos olvasmánya A Földműves Kalendáriuma és Vetőmag-árjegyzéke volt, amely kitart egy egész éven át az árnyékszékben, ha senki sem betegszik meg. A könyv a holdciklusokról és magvetésről szóló komoly tájékoztatás mellett bizonyos ocsmány élvezetet lelt a különféle tömeggyilkosságok, elvetemült rablások és az emberiséget letaglózó természeti katasztrófák részletes elbeszélésében, ebben a szellemben: „Június 15, A Hevenyészett Hermelin Évében. E Napon, 150 évvel ezelőtt, egy Férfiút Chirmben megölt a természet Szeszélye Gulyászápor által” vagy „14-en haltak meg Csamango, a Hírhedett Heringhajigáló kezétől”.

Az volt mindebben a fontos, hogy jó messze történtek, esetleg valamiféle isteni beavatkozás miatt. Itt helyben általában nem fordult elő más, csak esetenkénti csirkelopás vagy szórványosan vándorló troll. Persze, erre is vannak rablók és zsiványok a hegyekben, de elég jól kijönnek a ténylegesen itt lakókkal és feltétlenül szükséges szerepet játszanak a helyi gazdasági életben. Ennek ellenére, nagyobb biztonságban érzi magát most, hogy van valaki más is a házban.

A sötét alak a domboldalon jócskán a második sorban járt már. Mögötte a lekaszált fű elfonnyadt és meghalt.

VÉGEZTEM, MISS ILLABETS.

— Akkor eridjen és etesse meg a disznót! A neve Náncsi.

NÁNCSI — mondta Bill, úgy forgatva a szót a szájában, mintha minden oldalról meg akarná tekinteni.

— Anyám után.

MEGYEK ÉS MEGETETEM A NÁNCSI DISZNÓT, MISS ILLABETS.

Miss Illabetsnek úgy tűnt, hogy csak másodpercek teltek el.

VÉGEZTEM, MISS ILLABETS.

Az öregasszony fölkancsított rá. Aztán lassan és eltökélten megtörölte kezét egy konyharuhában, kilépett az udvarra, és elindult a disznóól irányába.

Náncsi a szemgolyójáig merült a moslékos vályúba.

Miss Illabets elmerengett, pontosan milyen kommentárt kellene ehhez fűznie. Végül megszólalt: — Nagyszerű. Nagyszerű. Kend, kend munkavégzése kifejezetten… gyors.

MISS ILLABETS, MIÉRT NEM KUKORÉKOL RENDESEN A KAKAS?

— Ó, az csak Ciril. Nincs valami jó emlékezőtehetsége. Nevetséges, nem? Bárcsak jól csinálná!

Bill Kapu talált egy krétadarabot a major régi kovácsműhelyében, rálelt egy deszkatöredékre a roncsok közt, és egy ideig roppant gondosan írt. Aztán a deszkát a tyúkól elé támasztotta és felé fordította Cirilt.

EZT EL FOGOD OLVASNI — parancsolta.

Ciril rövidlátóan meredt a komor gót betűkkel irt „Kukurikú”-ra. Valahol apró, őrült tyúkeszében kialakult az a nagyon világos és vérfagyasztó gondolat, hogy jobb lesz, ha nagyon-nagyon gyorsan megtanul olvasni.

Bill Kapu hátradőlt a szénában és végiggondolta a napot. Úgy rémlett, hogy az ugyancsak dolgos volt. Szénát kaszált és állatot etetett és megjavított egy ablakot. Talált néhány régi kezeslábast a pajtában lógva. Úgy tűnt, sokkal jobban illenek egy Bill Kapuhoz, mint egy abszolút sötétből szőtt köntös, ezért fölvette az egyiket. És Miss Illabets adott neki egy széles karimájú szalmakalapot.

És megreszkírozta a fél mérföldes sétát a városba. Az olyan piszlicsáré volt, hogy még egyetlen ló sem akadt benne. Ha valakinek volt is valaha lova, már rég megették. A lakosok a látszat szerint abból éltek, hogy ellopták egymás szennyesét.

Volt ott egy főtér, ami persze egyszerűen nevetséges. Valójában csupán kibővített kereszteződés volt, óratoronnyal. És volt ott egy kocsma. Oda bement.

A kezdeti némaság után, mialatt mindenki tudata átállt, hogy helyet adhasson neki, az emberek óvatosan vendégszeretőek voltak; a hírek még fürgébben szállnak szájról szájra, mint a kacsák.

— Kend az új ember odafönn Miss Illabetsnél, ugye — mondta a csapos. — Egy bizonyos Mr. Kapu, úgy hallottam.

SZÓLÍTSON CSAK BILLNEK!

— Á? A régi szép időkben nagyon rendes majorság volt az. Nem hittük volna, hogy az öreglány ott marad.

— Á! — értett egyet két aggastyán a kandalló mellől.

Á!

— Akkor kend idegen ezen a vidéken? — kérdezte a csapos.

A kocsmában a többi ember hirtelen némasága olyan volt, mint egy fekete lyuk.

NEM EGÉSZEN.

— Járt már erre, mi?

CSAK ÁTUTAZÓBAN.

— Azt mondják, Miss Illabets dilis — jegyezte meg az egyik alak a füst feketítette falak melletti lócákról.

— Jelzem, azért vág az esze, mint a beretva — szólt hozzá egy másik meggörnyedt italozó.

— Ó, igen. Tényleg vág az esze. De attól még dilis.

— És azt beszélik, van neki egy csomó ládája teli kinccsel abban a vén szalonjában.

— Szűkmarkú a pénzivel, én csak tudom.

— Az a bizonyíték. A gazdagok mindig szűkmarkúak a pénzzel.

— Na, jó. Éles eszű és gazdag. De akkor is dilis.

— Nem lehetsz gazdag meg dilis. Ha gazdag vagy, akkor csak különc lehetsz.

Visszatért és ellebzselt a csönd. Bill Kapu kétségbeesetten keresett valami közölnivalót. Sose volt nagyon jó a könnyed társalgásban. Nem jutott túl sok alkalomhoz, amikor próbálkozhatott volna vele.

Mit szoktak mondani az emberek ilyenkor? Á. Igen.

MINDENKIT MEGHÍVOK EGY ITALRA — tette közhírré.

Később megtanították egy játékra, amely egy asztalból állt, benne lyukakkal és a szélén hálóval, valamint fából ügyesen kifaragott golyókból, és szemlátomást a golyóknak vissza kellett pattanniuk egymásról, bele a lyukakba. Koccanásnak hívták. A Halál jól játszotta. Ami azt illeti, tökéletesen játszotta. Kezdetben nem tudta, hogyan kell nem tökéletesen játszani. Ám miután hallotta őket néhányszor fölszisszenni, helyesbített és gondos precizitással elkezdett hibákat elkövetni; mire megtanították célba dobni, már kiválóan csinálta. Minél több hibát követett el, annál többen kedvelték. Ezért a kis, tollas nyilakat szenvtelen szakértelemmel hajította, sosem engedve meg, hogy bármelyik is egy lábnál közelebb essen a rátukmált célpontokhoz. Mi több, egyet úgy dobott, hogy gellert kapott egy szögecsen, majd egy lámpán, s végül valaki sörébe pottyant, amitől az egyik öregember annyira elkezdett nevetni, hogy ki kellett vinni a friss levegőre.

Az emberek Derék Öreg Billnek hívták.

Korábban soha senki nem nevezte így.

Milyen furcsa egy este.

Bár azért volt egy kínos pillanat. Hallotta, amikor egy vékonyka hang megszólal: — Az a bácsi egy csontosváz — és megfordulva meglátott egy hálóinges kisgyermeket, aki a pult fölött leste őt, félelem nélkül, ám valamiféle megbabonázott elborzadással.

A kocsmáros, akiről addigra Bill Kapu már megtudta, hogy Liftorrnak hívják, idegesen kacarászott és mentegetőzött.

— Ez csak a lányom hóbortja — mondta. — Miket nem mondanak a gyerekek, mi? Menj szépen vissza az ágyadba, Saci! És kérj elnézést Mr. Kaputól!

— Ő akkor is ruhába bújt csontosváz — erősködött a gyermek. — Miért nem folyik át rajta az a sok ital?

A Halál csaknem pánikba esett. Ezek szerint a benne rejlő erők gyöngülnek. Rendes körülmények között az emberek nem képesek látni őt — az érzékeik holtpontját foglalja el, amit ők valahol a fejükben betöltenek valami olyannal, amivel szívesebben találják maguk szembe. Ám a felnőttek képtelensége arra, hogy lássák, nem véd az ilyenfajta kitartó kijelentésektől, és már érzékelte maga körül a morfondírozást. És akkor, pont jókor, a gyermek anyja előjött a hátsó szobából és magával vitte a kislányt. Elfojtott panaszszók hallatszottak, ilyesmi jellegűek „…csontosváz, megvan neki az összes csontja…” eltűnőben a lépcsőforduló körül.

És egész idő alatt a kandalló fölötti vénséges óra tiktakolt, tiktakolt, leszelve a másodperceket az életéből. Nem is olyan rég még úgy tűnt, annyi van belőlük…

Halk kopogtatás hallatszott a pajta ajtaján, a szénapadlás alatt. Aztán hallotta, ahogy kinyitják.

— Fogadóképes állapotban van, Bill Kapu? — érdeklődött Miss Illabets hangja a sötétben.

Bill Kapu jelentéskereső elemzésnek vetette alá a mondatot az adott kontextusban.

IGEN? — kockáztatta meg.

— Hoztam kendnek egy pohár forró tejet.

IGEN?

— Jöjjön le, sebtiben! Különben ki fog hűlni.

Bill Kapu óvatosan lemászott a falétrán. Miss Illabets egy lámpást szorongatott és kendő takarta a vállát.

— Van benne fahéj is. Az én Rufusom nagyon szerette a fahéjat. — És fölsóhajtott.

Bill Kapu tudatában volt a mellékzöngéknek és felhangoknak ugyanúgy, ahogy egy űrhajós is tudatában van az időjárási rendszereknek maga alatt; mindegyik látható, mindegyik ott van, közszemlére téve, hogy tanulmányozni lehessen, és mindegyik teljesen eltér a meglévő tapasztalattól.

KÖSZÖNÖM — mondta.

Miss Illabets körbenézett.

— Kend tényleg otthonosan berendezkedett itt — jegyezte meg derűsen.

IGEN.

A nő összébb húzta vállán a kendőt.

— Akkor most visszamegyek a házba — jelentette ki. — Reggel majd visszahozhatja a bögrét.

Azzal elsietett az éjszakába.

Bill Kapu fölvitte magával az italt a padlásra. Letette egy alacsony gerendára és ült és nézte sokáig, még azután is, hogy kihűlt és a gyertya kialudt.

Egy idő múlva tudatára ébredt az állhatatos sziszegésnek. Elővette az arany időmérőt és a padlás legtávolabbi végébe tette, egy szénarakás alá.

De ez egy csöppet sem segített.

Motolla Alánk a házszámokat kémlelte — száz Számláló Fenyő pusztult el egyedül ezért az utcáért —, aztán rádöbbent, hogy nem kell ezt tegye. Csak a szokás hatalmának engedve volt rövidlátó. Javított a látásán.

A 668-as szám megtalálása némi időbe került, mert valójában az első emeleten volt egy szabóműhely fölött. A bejáratot egy sikátoron keresztül lehetett megközelíteni.

A sikátor végén faajtó állt. Hámló festésére valaki odatűzött egy cédulát, melyre ezt írták derűlátó betűkkel:

Az ajtó egy elvénült festéktől és döglött legyektől szagos lépcsőházra nyílt. A lépcső még Motolla térdénél is jobban nyikorgott.

Valaki telefirkálta a falakat. A stílus eltért a megszokottól, ám az általános hangnem már ismerősnek tűnt: Világ kísértetei, Támadjatok föl, Csak Láncaitok veszthetitek és A Néma Többség Halotti Jogokat követel és Haladéktalanul vessünk véget a vitalizmusnak!!!

A lépcső tetején volt egy pihenő, ahonnan egyetlen ajtó nyílt. Valaha valaki föllógatott egy olajlámpást a mennyezetre, de most úgy nézett ki, mint amit sok-sok ezer éve nem gyújtottak meg. Egy ősöreg, föltehetőleg az olajmaradékon tengődő pók bizalmatlanul nézegette Motollát sasfészkéből.

Motolla megint rápillantott a névjegyre, a szokás hatalmának engedve nagy levegőt vett, és bekopogott.

Az Arkrektor dühöngve vonult visszafelé az Egyetemre, a többiek kétségbeesetten loholtak mögötte.

— Kihez fog fordulni! Mi vagyunk itt a varázslók!

— Igen, de tényleg nem tudjuk, mi történik, nem igaz? — csillapította a Dékán.

— Akkor majd rá fogunk jönni! — morrant Maphlaves. — Nem tudom, hogy ő kihez fog fordulni, de abban átkozottul biztos vagyok, hogy én kit fogok hívni.

Hirtelen megtorpant. A többi varázsló belé ütközött.

— Ó, ne! — tiltakozott a Rangidős Lovász. — Kérlek, csak azt ne!

— Nincs benne semmi — közölte Maphlaves. — Nincs miért aggódni. Ami azt illeti, múlt éjjel mindent elolvastam róla. El lehet végezni három fadarabbal és…

— Négy köbcenti egérvérrel — egészítette ki a Rangidős Lovász gyászosan. — Valójában még ezekre sincs szükség. Használhatsz két fadarabot meg egy tojást. Bár a tojásnak frissnek kell lennie.

— Miért?

— Gondolom, az egér így boldogabb.

— Nem, a tojást kérdeztem.

— Ó, ki tudja, mit érez egy tojás?

— Mindenesetre — szólalt meg a Dékán —, ez veszélyes. Mindig úgy éreztem, hogy csak a látszat kedvéért marad a nyolcszögön belül. Útálom, amikor ránk bámul és szemlátomást számolgat.

— Igen — értett egyet a Rangidős Lovász. — Semmi szükség arra, hogy megtegyük. Simán túl szoktunk esni a legtöbb dolgon. Sárkányokon, szörnyeken. Patkányokon. Emlékeztek a patkányokra tavaly? Úgy látszott, mindenhol ott vannak. Lord Vetinari persze nem hallgatott ránk, ó, dehogy. Fizetett annak a nagy dumájú, vörös-sárga harisnyás nyavalyásnak ezer aranyat, hogy eltávolítsa őket.

— Viszont működött — vetette közbe a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Naná, hogy rohadtul működött — dühöngött a Dékán. — Működött az Chirmben is, meg Sto Latban is. Pszeudopoliszban is szárazon megúszta volna, ha valaki föl nem ismeri. Mr. úgynevezett Bámulatos Móric és az Ő Idomított Rágcsálói!

— Hiába próbáljátok megváltoztatni a témát — közölte Maphlaves. — El fogjuk végezni az AshkEnte Rítust. Rendben?

— És megidézzük a Halált — tette hozzá a Dékán. — Jaj, ne!

— Semmi baj sincs a Halállal — állította Maphlaves. — Professzionális fickó. Elvégzi a melót. Sportszerű. Tiszta kézzel játszik, semmi gond. Tudni fogja, mi történik.

— Jaj, ne! — ismételte meg a Dékán.

Elértek a kapuhoz. Mrs. Kuglof előlépett, elállva az Arkrektor útját.

Maphlaves fölvonta szemöldökét.

Az Arkrektor nem az a fajta férfi volt, aki különleges gyönyörűségét leli a nőkkel való nyerseségben és gorombáskodásban. Vagyis, hogy másként fogalmazzuk, abszolúte mindenkivel nyers és goromba volt, nemtől függetlenül, ami a maga módján egyenlőség. És ha a következő párbeszéd nem olyanok között zajlott volna le, akik közül az egyik több másodperccel azelőtt, mielőtt kimondták volna, meghallja, amit mondanak neki, és a másik egyáltalán nem figyel oda arra, amit mondanak neki, esetleg minden teljesen másképp alakul. Vagy talán mégsem.

Mrs. Kuglof nyitott egy válasszal.

— Nem vagyok a maga jóasszonya! — csattant föl.

— És kegyed kicsoda, jóasszony? — kérdezte az Arkrektor.

— Hát, így nem lehet tisztességes emberekkel beszélni — szögezte le Mrs. Kuglof.

— Semmi szükség megsértődni — mondta Maphlaves.

— Ó, a francba, ezt tenném? — szólt Mrs. Kuglof.

— Asszonyom, miért válaszol nekem, még mielőtt bármit mondtam volna?

— Mi?

— Hogy érti?

— Hogy érti maga?

— Mi?

Egymásra meredtek, megoldhatatlan társalgási holtpontba merevülve. Aztán Mrs. Kuglof rájött.

— Már megint időnek előtte előérzek — közölte. Egyik ujját a fülébe dugta és cuppogó hangot keltve ide-oda mozgatta körbe. — Most már rendben van. Na már most, az ok…

De Maphlavesnek elege lett.

— Kincstárnok — kérte —, adjon ennek a nőnek egy garast, aztán rázza le, jó?

— Mi? — fakadt ki Mrs. Kuglof, hirtelen minden képzeletet fölülmúlóan földühödve.

— Túl gyakran fordul elő ilyesmi manapság — vetette oda Maphlaves a Dékánnak, miközben elballagtak.

— A nagyvárosban élés feszültsége meg stressze okozza — jegyezte meg a Rangidős Lovász. — Valahol ezt olvastam. Furcsa módon hat az emberekre.

Beléptek a nagykapuba vágott kis ajtón, amit aztán a Dékán Mrs. Kuglof orra előtt becsukott.

— Lehet, hogy ő nem fog eljönni — említette meg a Rangidős Lovász, miközben átvágtak a négyszögű belső udvaron. — Szegény öreg Motolla búcsúbulijára se jött el.

— A Rítusra el fog jönni — bizonygatta Maphlaves. — Az nem csak meghívót küld neki, hanem egy nyavalyás R.S.V.P.-t is rátesz!

— Ó, az remek! Szeretem a sherryt — felelte a Kincstárnok.

— Fogd be a szád, Kincstárnok!

Volt egy sikátor valahol A Gyehennában, a sikátorok sújtotta város legöregebb és leginkább sikátorok sújtotta részén.

Valami kicsiny és fényes gurult bele, majd eltűnt a sötétségben.

Egy idő múlva halk, fémes neszek hallatszottak.

A légkör az Arkrektor dolgozószobájában rendkívül fagyos volt.

Végül a Kincstárnok azt rebegte: — Talán nagyon elfoglalt?

— Hallgass! — kiáltottak rá a varázslók egy szólamban.

Valami történt. A padló a fölkrétázott varázsnyolcszögön belül kezdett elfehéredni a dértől.

— Korábban sose csinált ilyet — állította a Rangidős Lovász.

— Ez az egész helytelen, lássátok be — erősködött a Dékán. — Kellene nekünk néhány gyertya meg egy kevés katlan meg valami olvasztótégelyben bugyogó anyag meg maroknyi csillámpor meg némi színes füst…

— A Rítusnak egyikre sincs szüksége ezek közül — szólt rá élesen Maphlaves.

— Annak lehet, hogy nincs, de nekem igen — mormolta a Dékán. — Megfelelő kellékek nélkül csinálni olyan, mintha levennéd az összes ruhád, amikor fürödni akarsz.

— Pontosan ezt szoktam tenni — felelte Maphlaves.

— Hümm. Hát, persze, ki-ki saját ízlése szerint, de néhányan közülünk szeretik azt képzelni, hogy nem süllyedünk egy bizonyos színvonal alá.

— Talán szabadságon van? — sugallta a Kincstárnok.

— Na, persze — gúnyolódott a Dékán. — Egy tengerparton valahol? Néhány hűtött itallal meg egy fejbúbra tolt kalapban?

— Várjunk csak! Várjunk csak! Valaki jön — sziszegte a Rangidős Lovász.

Egy csuklyás alak halovány körvonalai jelentek meg a nyolcszög fölött. Folyamatosan vibráltak, mintha túlhevített levegőn keresztül látszanának.

— Ez ő — jelentette ki a Dékán.

— Nem, dehogy — ellenkezett a Jelenkori Varázsrúnák Előadója. — Ez csak egy szürke kö… nincs benne semmi…

Elhallgatott.

A köntös lassan forgott. Telinek látszott, azt sejtetve, van viselője, ám ugyanakkor a semmi érzetét keltette, mintha csupán olyasvalami alakja lenne, aminek nincs saját alakja. A csuklya üres volt.

Az üresség pár másodpercig nézte a varázslókat, majd az Arkrektorra összpontosított.

Azt mondta: Maga kicsoda?

Maphlaves nagyot nyelt. — Ööö. Mustrum Maphlaves. Arkrektor.

A csuklya bólintott. A Dékán fülébe dugta egyik ujját és körbekotort vele. A köntös nem beszélt. Semmit sem lehetett hallani. Csak utána hirtelen emlékeztél arra, amit épp nem mondtak ki, és nem tudtad, hogyan került az emlékezetedbe.

A csuklya azt mondta: Maga egy magasabb rangú lény ezen a világon?

Maphlaves a többi varázslóra tekintett. A Dékán ellenséges arcot vágott.

— Hát… tudja… igen… első az egyenlők közt és minden ilyesmi… igen — bökte ki Maphlaves.

Azt mondták neki: Jó hírt hozunk.

— Jó hírt? Jó hírt? — Maphlaves feszengett a szúrósan tekintő híján is szúrós tekintettől. — Ó, pompás! Ez aztán a jó hír.

Azt mondták neki: A Halál nyugdíjba ment.

— Tessék?

Azt mondták neki: A Halál nyugdíjba ment.

— Ó? Hát ez… hír… — motyogta Maphlaves tétován. — Khm. Hogyan? Pontosan… hogyan?

Azt mondták neki: Elnézést kérünk az új keletű színvonalesésért.

— Esésért? — firtatta a mostanra teljesen összezavart Arkrektor. — Nos, huh, nem vagyok biztos benne, hogy volt egy… úgy értem, természetesen a fickó mindig mindenhol csatangolt, de az idő nagy részében mi alig…

Azt mondták neki: Az egész a lehető legszabálytalanabb volt.

— Az volt? Tényleg? Ó, persze nem tűrhetjük a szabálytalanságot — értett egyet az Arkrektor.

Azt mondták neki: Minden bizonnyal szörnyű volt.

— Hát, én… azaz… gondolom, mi… nem vagyok biztos… az lett volna?

Azt mondták neki: Ám most a megpróbáltatás megszűnt. Ujjongjatok! Ez minden. Lesz egy rövid átmeneti időszak, mielőtt egy alkalmas jelölt jelentkezik, és aztán a szokásos szolgáltatás újrakezdődik. Időközben elnézést kérünk a fölös életjelenségek okozta elkerülhetetlen kellemetlenségekért.

Az alak megreszketett és elkezdett elenyészni.

Az Arkrektor kétségbeesetten integetett.

— Várjon! — kérte. — Nem mehet el csak így! Megparancsolom, hogy maradjon! Miféle szolgáltatás? Mit jelentsen ez az egész? Ki maga?

A csuklya visszafordult hozzá, és azt mondta: Mi semmik vagyunk.

— Ez nem segítség! Hogy hívják magát?

Mi vagyunk a nemlét.

Az alak eltűnt.

A mágusok elnémultak. A zúzmara a nyolcszögben elkezdett visszaszublimálódni levegővé.

— Ó-ó — szólalt meg a Kincstárnok.

— Rövid, átmeneti időszak? Erről lenne szó? — merengett a Dékán.

A padló megremegett.

— Ó-ó — nyilatkozott újra a Kincstárnok.

— Az nem magyarázza meg, hogy miért éli minden a maga életét — hangoztatta a Rangidős Lovász.

— Várjunk csak… várjunk csak — szólt közbe Maphlaves. — Ha az emberek elérik életük végét, elhagyják a testük meg minden, ám a Halál nem viszi el őket…

— Akkor az azt jelenti, hogy itt állnak sorba — fejezte be a Dékán.

— És nincs hova menniük.

— Nem csak az emberek — egészítette ki a Rangidős Lovász. — Tuti, hogy minden. Minden, ami meghal.

— Elöntve a világot életerővel — folytatta Maphlaves. A varázslók monoton hangon beszéltek, mindegyikük elméje futva megelőzte a társalgást egész a következtetés távoli rettenetéig.

— Csak lebzselnek és nincs mit tenniük — jelentette ki a Jelenkori Varázsrúnák Előadója.

— Kísértetek.

— Kopogó szellemek.

— Jó ég!

— Álljunk csak meg! — vágott közbe a Kincstárnok, akinek sikerült végre fölzárkóznia az eseményekhez. — Miért kellene ez aggasszon minket? Nincs félnivalónk a holtaktól, nem igaz? Elvégre, ők is csak emberek, akik halottak. Csak közönséges emberek. Olyanok, mint mi.

A varázslók ezen eltűnődtek. Egymásra bámultak. Kiabálni kezdtek, mindenki egyszerre.

Egyikük sem emlékezett a megfelelő jelöltről szóló részre.

A hit az egyik leghatalmasabb szerves erő a multiverzumban. Lehet, hogy nem egészen képes megmozgatni a hegyeket. Ám képes létrehozni olyasvalakit, aki igen.

Az emberek elképzelése a hitről éppenséggel visszás. Azt hiszik, hogy hátulról előre működik. Azt hiszik, a sorrend az, előbb a tárgy, aztán a hit. Azonban fordítva történik.

A hit úgy tocsog ide-oda az égbolton, ahogy az agyaggöröngyök mozognak csigavonalban a fazekaskorongon. Példának okáért így jönnek létre az istenek is. Nyilvánvalóan saját híveik kell létrehozzák őket, mert a legtöbb isten életének rövid áttekintése érzékelteti, hogy eredetük semmi esetre sem lehetett isteni. Hajlamosak pont azokat a dolgokat tenni, amit az emberek tennének, ha megtehetnék, különösen ha nimfákról, aranyzáporokról és ellenségeid porba sújtásáról van szó.

A hit más dolgokat is létrehív.

Megteremtette a Halált. Nem a halált, amely csupán szakszó az élet tartós hiánya okozta állapotra, hanem a Halált, az egyéniséget. Ő úgyszólván az élettel együtt fejlődött ki. Amint egy élő dolog pedzeni kezdte a hirtelen nem élő dologgá válás koncepcióját, megjelent a Halál. Jóval mielőtt az emberek először eltűnődtek róla, már ő lett a Halál; ők csupán az alakot meg az egész kasza és köntös ügyet tették hozzá a személyiséghez, amely akkor már sok millió éves volt.

És most eltávozott. Ám a hit nem szűnt meg. A hit változatlanul folytatja a hívést. És mivel a hit fókusza elveszett, új fókuszpontok támadtak. Egyelőre aprók, nem valami erősek. Minden faj magánhalála, többé nem egységes, hanem fajlagos.