Őrség! Őrség!

A falmaradványt odahurcolták a tér közepére, és Lady Sybil Juhossyt hozzáláncolták. Úgy tűnt, hogy hálóinget és óriási gumicsizmát visel. Kinézete alapján korábban verekedésbe bonyolódhatott, és Kadar egy pillanatra részvétet érzett a másik részvevő iránt, akárki is legyen. A nő színtiszta dühvel nézett rá.

— Maga!

— Maga!

A férfi bizonytalanul meglengette a bárdot.

— De miért maga…? — kezdte.

— Kadar kapitány — szólt a nő metsző hangon —, lekötelezne, ha abbahagyná annak az izének a lóbálását és elkezdené megfelelő módon használni!

Kadar meg sem hallotta.

— Harminc tallér havonta! — motyogta. — Annyiért haltak meg! Harminc tallérért! És valamennyit levontam Nobbytól. Muszáj volt, nem igaz? Úgy értem, az a fickó képes volt megrozsdásítani egy dinnyét!

— Kadar kapitány!

A férfi a bárdra fókuszált.

— Ó! — mondta. — Igen. Rendben!

Remek acélbárd volt, a láncok meg avítt és eléggé rozsdás vasból készültek. Ahogy csapkodta, időnként szikra pattant a falazaton.

A tömeg némán figyelte, de több palotaőr sietett feléjük.

— Mégis mi a fenét gondol, mit csinál? — kérdezte egyikük, aki nem rendelkezett túlzott képzelőerővel.

Mind Kadart bámulták.

— Mi?

Kadar újra lecsapott a láncokra. Számos karika csörrent meg a földön.

— Na jó, maga akarta… — kezdte az egyik őr. Kadar könyöke a bordái alatt találta el; mielőtt összeesett, Kadar lába vadul belerúgott a másik gárdista térdkalácsába, ami annak állát megfelelő helyzetbe hozta, készen a másik könyök döfésére.

— Jól van — jelentette ki Kadar szórakozottan. Megdörzsölte a könyökét. Merő kín volt.

Másik kezébe tette át a bárdot, és újra ráütött a láncokra, agya hátsó részén tudatában annak, hogy további palotaőrök sietnek feléjük, bár azzal a különleges futással, ami oly jellemző az őrökre. Ő maga is jól ismeri. Az ilyen futás azt mondja, van belőlünk egy tucat, hadd érjen oda elsőnek valaki más. Azt mondja, az a pasi kész a gyilkolásra, nem azért kapom a fizetésem, hogy megölessem magam, talán ha elég lassan futok, el fog menekülni…

Nincs semmi értelme elrontani egy szép napot azzal, hogy elfogsz valakit.

Lady Juhossy szabaddá rázta magát. Szórványos éljenzés zendült, s kezdett egyre erősödni. Még jelenlegi lelkiállapotában is, Ankh-Morpork népe mindig nagyra értékelt egy jó előadást.

A nő megragadott egy maroknyi láncot, és egyik dundi ökle köré tekerte.

— Azok közül az őrök közül némelyiknek fogalma sincs, hogy kell bánni… — kezdte.

— Erre nincs idő, erre nincs idő — intette Kadar, megfogva az asszony karját. Olyan volt, mintha egy hegyet próbálna elvonszolni.

Az üdvrivalgás hirtelen félbeszakadt.

Nesz hallatszott Kadar mögül. Nem különösebben hangos nesz. Csak sajátosan ocsmány, messzehangzó jellegű. A macskakövön egyszerre landoló négy karomkészlet koccanása.

Kadar körbe- és fölnézett.

Korom tapadt a sárkány irhájához. Itt-ott néhány perzselt fadarab hatolt belé, s még mindig parázslott. A káprázatos bronzpikkelyeket fekete csíkozta.

A dúvad lehajtotta fejét, míg Kadar már csak néhány lábnyira állt a szemétől, és megpróbált a férfira fókuszálni.

Valószínűleg semmi értelme elfutni, mondta magának Kadar. Nem mintha amúgy lenne rá energiám.

Érezte, hogy Lady Juhossy keze elnyeli az övét.

— Igazán remekül csinálta — jelentette ki a nő. — Majdnem bejött.

Elperzselődött és izzó romok záporoztak a szeszpárló körül. A medence törmelékek mocsara volt, melyet hamuréteg borított. Belőle, iszaptól csöpögve, emelkedett ki Kolon főtörzsőrmester.

Fölkapaszkodott a partra, és fölegyenesedett, mintha tengerlakó életforma lenne, amely egyetlen próbálkozással kíván túlesni ezen az egész evolúciós izén.

Nobby már ott száradozott, elterülve, mint egy béka, vizet eregetve magából.

— Te vagy az, Nobby? — kérdezte aggódva Kolon főtörzsőrmester.

— Én a, főtörzs.

— Ennek örülök, Nobby — jelentette ki Kolon lelkesen.

— Bárcsak ne én lennék, főtörzs.

Kolon kiloccsantotta a vizet sisakjából, aztán megmeredt.

— Mi történt az ifjú Murokkal? — firtatta.

Nobby ingatagon könyökére emelkedett.

— Nem t’om — válaszolta. — Egyik percben a tetőn voltunk, a következőben már ugrottunk.

Mindketten a medence hamvas vizét kémlelték.

— Gondolom — szólalt meg vontatottan Kolon —, tud úszni?

— Nem t’om. Sose mondta. Nincs túl sok olyasmi, amibe’ úszni lehet, ott fönn a hegyekbe’. Amikor jobban meggondolod — állította Nobby.

— De talán akadtak ott áttetsző kék tavak és mély hegyi patakok — reménykedett a főtörzsőrmester. — Meg jeges tengerszemek eldugott völgyekben, meg ez-az. Hogy a földalatti barlangtavakról már ne is beszéljünk. Feltétlenül meg kellett tanulnia. Egész nap ki-beugrált a vízbe, szerintem.

Hosszan fodrozták a szürke, olajos vízfelszínt.

— Valószínűleg az az Óvszer volt — mondta Nobby. — Talán föltöltődött vízzel és lehúzta a mélybe.

Kolon gyászosan bólintott.

— Majd fogom a sisakod — szólalt meg Nobby egy idő múlva.

— De én vagyok a fölöttes tiszted!

— Igen — mutatott rá Nobby ésszerűen —, de ha elnyel a víz, azt akarod majd, hogy a legjobb embered legyen itt fönn készen a megmentésedre, nem igaz?

— Ez… ésszerűen hangzik — ismerte el végül Kolon. — Fontos szempont.

— Hátakkor?

— De az a hátulütője, hogy…

— Mi?

— …nem tudok úszni — vallotta be Kolon.

— Akkor hogy jutottál ki belőle?

Kolon vállat vont. — Természetadta úszóövem van.

Tekintetük megint a medence nedvessége felé fordult. Aztán Kolon Nobbyra meredt. Aztán Nobby nagyon lassan lecsatolta a sisakját.

— Nincs benne még valaki, ugye? — kérdezte Murok mögülük.

Megfordultak. A fiú hirtelen kirázott némi iszapot a füléből. Mögötte a szeszpárló maradványai parázslottak.

— Gondoltam, jobb, ha gyorsan elosonok és megnézem, mi folyik — jelentette ragyogva, és az udvarból kivezető ajtóra mutatott, ami egyetlen sarokpánton himbálózott.

— Ó! — szólt Nobby gyöngén. — Nagyon helyes.

— Van ott kinn egy sikátor — folytatta Murok.

— Nincsenek benne sárkányok, ugye? — tudakolta Kolon gyanakodva.

— Se sárkány, se ember. Senki sincs a környéken — magyarázta türelmetlenül Murok. Kihúzta a kardját. — Gyerünk!

— Hova? — érdeklődött Nobby. Elővett egy nedves csikket a füle mögül, és mélységes bánattal szemlélte. Nyilvánvalóan előrehaladott, reménytelen eset. Azért mégis megpróbálta meggyújtani.

— Meg akarunk küzdeni a sárkánnyal, nem? — mondta Murok.

Kolon kényelmetlenül feszengett. — Igen, de nem mehetnénk először haza egy váltás ruháért?

— És egy jó forró italért? — fűzte hozzá Nobby.

— Meg ételért — tódította Kolon. — Egy jó nagy tányér…

— Szégyellhetitek magatok! — közölte Murok. — Egy hölgy végveszélyben van, meg itt egy sárkány, amivel meg kell küzdeni, és nektek csupán evésen-iváson jár az eszetek!

— Ó, én nem csak ételre-italra gondolok — állította Kolon.

— Lehet, hogy csupán mi állunk a város és a teljes pusztulás között!

— Igen, de… — kezdte Nobby.

Murok kivont kardját megsuhogtatta a feje fölött.

— Kadar kapitány belevágott volna! — kiáltotta. — Mindenki egyért!

Szúrósan rájuk meredt, és kiszáguldott az udvarból.

Kolon szégyenlős pillantást vetett Nobbyra.

— Ezek a mai fiatalok! — csóválta a fejét.

— Mindenki egy miért? — firtatta Nobby.

A főtörzsőrmester fölsóhajtott. — Hát akkor, gyerünk.

— Ó, na jó.

Kiballagtak az üres sikátorba.

— Hova ment? — kérdezte Nobby.

Murok előlépett az árnyékból, s egész képét elöntötte a vigyor.

— Tudtam, hogy számíthatok rátok — szólt. — Kövessetek!

— Van valami fura ebben a fiúban — jelentette ki Kolon, amikor utána bicegtek. — Mindig sikerül neki meggyőznie minket, hogy kövessük, észrevetted már?

— Mindenki egy miért? — töprengett Nobby.

— Szerintem valami van a hangjában.

— Igen, de mindenki egy micsodáért?

A Patrícius sóhajtott, és, gondosan megjelölve, hol tart, félretette a könyvét. A lármából ítélve rengeteg az izgalom odakint. Rendkívül valószínűtlen, hogy akár egyetlen palotaőr is a környéken lenne, és ez így helyes. Az őrök magasan képzett népség, kár lenne elpazarolni őket.

Később még szüksége lesz rájuk.

Odalépdelt a falhoz, s meglökött egy kis, fekete tömböt, ami pont ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi. Azonban egyetlen másik kis kőtömb sem okozta volna a kövezet egy részének nehézkes félrecsikorgását.

Ott bent gondosan megválogatott tárgyak választéka hevert — vastartalék, váltóruhák, számos apró ládikó nemesfémmel és drágakövekkel tele, szerszámok. Meg egy kulcs. Sose építs olyan tömlöcöt, amiből nem tudsz kijutni.

A Patrícius fogta a kulcsot, és az ajtóhoz ballagott. Amikor a lakat kulcsvágatai visszacsúsztak jól olajozott barázdáikban, megint eltűnődött, vajon meg kellett-e volna említenie Kadarnak a kulcsot. De a fickó láthatólag oly sok kielégülést lelt a kitörésben. Valószínűleg kifejezetten rossz lett volna neki, ha tud a kulcsról. Mindenesetre tönkretette volna a világnézetét. És neki szüksége van Kadarra, a világnézetével együtt.

Lord Vetinari kilökte az ajtót és halkan kisétált palotája romjai közé.

Azok remegtek, amikor két percen belül másodszorra is megrázkódott a város.

A sárkányólak fölrobbantak. Az ablakok kitörtek. Az ajtó elhagyta a falat, megelőzve a nagy, fekete füstgomolyt, és a levegőbe vitorlázott, lassan pörögve, hogy aztán fölszántsa a rododrendonokat.

Valami roppant energikus és forró zajlott abban az épületben. Még több füst ömlött ki, sűrű, olajos, és csaknem tömör. Az egyik fal összehajtogatta magát, aztán egy másik lomhán a pázsitra borult.

Mocsári sárkányok lőttek ki eltökélten a maradványok közül, mintha pezsgősdugók lennének, veszettül csapkodó szárnnyal.

És még mindig füst gomolygott. De volt valami ott bent, a tüzes fehér láng valamiféle pöttye, lágyan emelkedőben.

Eltűnt a látképből, amikor kilibegett egy szétzúzódott ablakon, és aztán, a feje búbján egy még mindig forgó cserépdarabbal, Errol saját füstje fölé mászott és fölszállt Ankh-Morpork egébe.

A napfény megcsillant ezüstpikkelyein, amikor úgy száz láb magasan lebegett, lassan pörögve, takarosan egyensúlyozva a saját maga kibocsátotta lángon…

Kadar, a halálra várva a téren, rádöbbent, hogy leesett az álla. Becsukta a száját.

A városban abszolúte semmi hang nem hallatszott, Errol emelkedését kivéve.

Képesek átrendezni a saját csőrendszerük, mondta magának Kadar elképedve. Hogy megfeleljen a körülményeknek: Errol fogta és megfordította működését. De az izéi, a génjei… minden bizonnyal amúgy is már félúton voltak arrafelé. Nem csoda, hogy a kis vakarcsnak olyan torz szárnyai vannak. A teste biztos tudta, hogy nem lesz rájuk szüksége, eltekintve a kormányzástól.

Jó ég. A valaha létezett legislegelső visszafelé tűzokádó sárkányt látom.

Megkockáztatott egy pillantást közvetlen maga fölé. A nagy sárkány megmerevedett, hatalmas, vérbeborult szeme a csöpp kis teremtményre koncentrált.

Kihívó tűzrobajjal és levegőpüföléssel, Ankh-Morpork királya levegőbe lendült, minden, csupán emberekre vonatkozó gondolata elfeledve.

Kadar hirtelen Lady Juhossyhoz fordult.

— Hogyan harcolnak? — kérdezte sürgetően. — Hogyan harcolnak a sárkányok?

— Én… azaz, nos, csak szárnyukkal csapkodnak egymásra és lángot fújnak — válaszolta. — Mármint a mocsári sárkányok. Úgy értem, ki látott valaha is nemes sárkányt küzdeni? — Megütögette a hálóingét. — Muszáj jegyzeteket készítsek. Valahol itt van a noteszem…

— A hálóingében?

— Mindig azt tartottam hogy döbbenetes, milyen jó ötletei támadnak az embernek az ágyban.

Lángok bömböltek arra a helyre, ahol korábban Errol tartózkodott, de most már nem. A király megpróbált megpördülni a levegőben. A kis sárkány füstkarikák könnyed sorozatában körözött, macskabölcsőt szőve az égboltra, középpontjában az óriási, tehetetlenül keringő ellenlábassal. Még több láng, hosszabb és forróbb, döfött felé, de nem talált.

A tömeg lélegzet-visszafojtott némasággal figyelt.

— ’Elló, kapitány! — szólt egy behízelgő hang.

Kadar lenézett. Égy kicsiny és posványos, Nobbynak álcázott medence vigyorgott föl rá szégyenlősen.

— Azt hittem, maguk meghaltak! — mondta.

— Nem haltunk — felelte Nobby.

— Ó! Akkor jó. — Úgy tűnt, ezen kívül nincs mit mondani.

— Hát, mit gondol erről a küzdelemről?

Kadar fölnézett. Füstnyomvonalak csigavonalazták az eget.

— Attól tartok, nem fog összejönni — jelentette ki Lady Juhossy. — Ó! Jó napot, Nobby!

— ’Napot, naccsád — üdvözölte Nobby, megérintve, amit valószínűleg az üstökének vélt.

— Hogy érti azt, hogy nem fog összejönni? — firtatta Kadar. — Nézze, hogy húz el! A nagy még egyszer sem találta el!

— Igen, de Errol lángja már többször is eltalálta. Nem úgy néz ki, mintha bármilyen hatása is lenne. Azt hiszem, nem elég forró. Ó, elég jól kitér, azt elismerem. De minden alkalommal nagy adag mázli kell hozzá. A másiknak meg elég, ha egyszer van szerencséje.

A nő állításának értelme eljutott a tudatukig.

— Úgy érti — akarta tisztázni Kadar —, hogy ez az egész… pusztán mutatvány? Errol csak azért csinálja, hogy imponáljon?

— Nem az ő hibája — állította Kolon, váratlanul mögöttük teremve. — Mint a kutyák, nem? Még nem ébredt rá szegény kis vakarcs, hogy most nagykutyával áll szembe’. Csak kész a megverekedésre.

Mindkét sárkány szemlátomást rájött, hogy a küzdelem a közismert klaccsi döntetlenre áll. Egy újabb füstkarikával és fehér tűzgomolyaggal szétváltak, és néhány száz ölnyit visszavonultak.

A király szaporán verdesve szárnyával lebegett. Magasság. Az lesz az. Amikor sárkány küzd sárkánnyal, mindig a magasság a döntő…

Errol a lángján egyensúlyozott. Úgy tűnt, töpreng.

Aztán nemtörődömül hátrarúgta hátsó lábát, mintha a gyomorgázokon lebegés olyasmi lenne, amit a sárkányok sok millió éve elsajátítottak, bukfencezett, és menekült. Egy pillanatig ezüstcsíknak látszott, aztán túljutott a városfalakon és eltűnt.

Nyögés követte őt. Tízezer torokból szakadt föl.

Kadar széttárta karját.

— Ne aggódjon, főnök — szólalt meg gyorsan Nobby. — Ő… ő valószínűleg csak elugrott inni egyet. Vagy valami. Talán most van az első menet vége. Vagy ilyesmi.

— Úgy értem, megette a teáskannánk, meg minden — jelentette ki bizonytalanul Kolon. — Nem fog csak úgy elrohanni, miután megevett egy teáskannát. Magától értetődik. Bárki, aki képes megenni egy teáskannát, nem fog elrohanni semmi elől.

— És a páncélfényezőmet — egészítette ki Murok. — Csaknem egy teljes tallérba került a doboz.

— Na, hát akkor — mondta Kolon. — Ahogy mondtam.

— Figyeljenek — kezdte Kadar olyan türelmesen, amennyire telt tőle. — Nagyon édes sárkány, én is legalább annyira kedvelem, mint maguk, tényleg roppant kedves jószág, de csak ésszerűen cselekedett, az istenek szerelmére, persze, hogy nem fogja cafatokra égettetni magát, csak hogy minket megmentsen. Az élet egyszerűen nem olyan. Akár szembe is nézhetnek ezzel.

Fölöttük a nagy sárkány peckesen düllesztett a levegőben, és elégetett egy közeli tornyot. Győzött.

— Ilyet még sose láttam — szögezte le Lady Juhossy. — A sárkányok általában halálig harcolnak.

— Legalább kitenyésztettek maguk közül egyet, akinek van esze — jegyezte meg mogorván Kadar. — Legyünk őszinték: egy Errol méretű sárkány esélye egy ilyen óriás legyőzésére egy-a-millióhoz.

Csönd keletkezett, azon csöndek egyike, amiket akkor kapsz, ha valaki megütött egy tiszta, csengő hangot és a világ vár.

A legénységi állomány összenézett.

— Egy-a-millióhoz? — kérdezte Murok hanyagul.

— Határozottan — válaszolta Kadar. — Egy-a-millióhoz.

A legénységi állomány megint összenézett.

— Egy-a-millióhoz — mondta Kolon.

— Egy-a-millióhoz — értett egyet Nobby.

— Pontosan — bólintott Murok. — Egy-a-millióhoz.

Újabb feszült csönd támadt. A legénység tagjai azon tűnődtek, ki lesz az első, aki kimondja.

Kolon főtörzsőrmester nagy levegőt vett.

— De talán bejön — közölte.

— Miről beszél? — csattant föl Kadar. — Nincs…

Nobby sürgetően a bordái közé bökött, és kimutatott a síkság fölé.

Volt ott kint egy fekete tűzoszlop. Kadar kancsított. A füst előtt száguldva, a káposztaföldek fölött suhanva és sebesen közeledve, látszott egy ezüstös golyó.

A nagy sárkány szintén észrevette. Dacosan lángolt és még magasabbra emelkedett, irdatlan szárnyával zúzva a levegőt.

Most már látni lehetett Errol lángját; olyan forró volt, hogy csaknem kéknek tűnt. A táj lehetetlen sebességgel gördült el alatta, és még mindig gyorsult.

Előtte a király kinyújtotta karmait. Majdhogynem vigyorgott.

Errol bele fog ütközni, gondolta Kadar. Az istenek irgalmazzanak mindnyájunknak, abból irdatlan tűzgolyó lesz.

Valami furcsa történt kint a földeken. Kicsivel Errol mögött úgy látszott, mintha a talaj fölszántaná saját magát, a levegőbe hajigálná a káposztatorzsákat. Egy sövénykerítés fűrészporrá robbant szét…

Errol hangtalanul haladt át a városfalak fölött, orral fölfelé, szárnyak összehajtogatva parányi leffentyűkké, teste puszta kúppá egyengetve, egyik végén lánggal. Ellenfele tűznyelvet bocsátott ki; Kadar Errolt figyelte, aki szinte észrevehetetlen szárnycsonk-lebbentéssel könnyedén kitért előle. És aztán a kis sárkány megint távozott, egyre gyorsulva a tenger felé, ugyanazzal a kísérteties némasággal.

— Eltévesztette… — kezdte Nobby.

A levegő széthasadt. A zaj végtelen mennydörgése csapott át a városon, szétzúzva a cserepeket, ledöntve a kéményeket. Fölkapta a királyt a levegőben, kilapította, és megpörgette, mint egy búgócsigát, a szonikus hullámmal. Kadar, kezét saját fülére tapasztva, látta, hogy a bestia kétségbeesetten tüzet okád, miközben megfordul és egy tébolyult lángspirál középpontjává válik.

Varázserő sistergett végig szárnyain. Úgy sikoltott, mint egy végveszedelemben forgó ködkürt. Aztán, kábultan rázva fejét széles körben kezdett suhanni.

Kadar fölnyögött. A dúvad túlélt valami olyat ami szétrombolta a kőművesmunkát. Mit kell tegyél ahhoz, hogy legyőzd? Nem harcolhatsz vele, gondolta. Nem égetheted el, nem zúzhatod össze. Semmit se tehetsz ellene.

A sárkány földet ért. Nem volt tökéletes landolás. Egy tökéletes landolás nem rombolt volna porig egy sor villát. Lassan történt, sokáig tartott, és a város jelentős részét elpusztította.

Céltalanul verdeső szárnnyal, ingadozó, találomra tüzet okádó nyakkal, a bestia továbbszántotta a gerendák és zsúptetők törmelékét. Több tűz keletkezett a rombolás nyomán.

Végül a barázda végén elnyugodott, csaknem láthatatlanná válva a korábbi építészet halma alatt.

Az ezt követő csöndet csak valakinek a kiáltásai törték meg, amint megpróbált újabb vödörláncot szervezni a folyótól a tüzek oltására.

Aztán megindult a nép.

A levegőből Ankh-Morpork bizonyára megzavart hangyabolynak tűnhetett, ahogy sötét alakok folyamai áramlottak a sárkányroncshoz.

Többségük valamilyen fegyvert szorongatott.

Sokan lándzsát szorongattak.

Néhányan kardot szorongattak.

Mindegyiküknek ugyanaz volt a célja.

— Tudják mit? — szólalt meg hangosan Kadar. — Ez lesz a világ első demokratikusan megölt sárkánya! Egy ember, egy döfés.

— Akkor meg kell állítsa őket! Nem hagyhatja, hogy megöljék! — közölte Lady Juhossy.

Kadar rápislogott.

— Tessék?

— Megsebesült!

— Asszonyom, az volt a cél, nem? Különben is, csak elkábult — szögezte le Kadar.

— Úgy értem, nem engedheti, hogy így öljék meg! — ragaszkodott igazához Lady Juhossy. — Szegény jószág!

— Akkor hát mit akar csinálni? — követelte Kadar a választ, szétfeslett önuralommal. — Adjunk neki egy erősítő kátrányolajadagot meg egy kényelmes kis kosarat a kandallónál?

— Ez mészárlás!

— Nekem nagyon is megfelel!

— De ez csak egy sárkány! Csak azt teszi, amit a sárkányok szoktak! Sose jött volna ide, ha az emberek békén hagyják!

Kadar azt gondolta: majdnem megette őt, és ennek ellenére képes így gondolkozni. Tétovázott. Talán pont ez adja a jogot, hogy véleményed lehessen…

Kolon főtörzsőrmester odaoldalgott, míg ők sápadt arccal meredtek egymásra, és kétségbeesetten ugrándozott egyik cuppogó lábáról a másikra.

— Jobb lesz, ha most rögtön jön, kapitány — mondta. — Különben lesz egy átkozott gyilkosság!

Kadar fél kézzel odaintett neki. — Ami engem illet — motyogta, kerülve Sybil Juhossy tekintetét —, csak azt kapja, amit megérdemel.

— Nem arról van szó — mondta Kolon. — A fiatal Murokról. Letartóztatta a sárkányt.

Kadar hátrahőkölt.

— Hogy érti azt, hogy letartóztatta? — kérdezte. — Nem úgy érti, ahogy szerintem érti, ugye?

— Lehet, uram — válaszolta Kolon tétován. — Lehet. Mint a villám, úgy ott termett a törmeléken, uram, megmarkolta a szárnyát és azt mondta „Elcsíptelek, haver”, uram. Nem akartam elhinni, uram. Uram, az a lényeg…

— Nos?

A főtörzsőrmester egyik lábáról a másikra állt. — Tudja, mindig azt mondta, hogy a foglyokat nem szabad molesztálni, uram…

Meglehetősen nagy és súlyos tetőgerenda volt s ugyancsak lassan kaszált át a levegőn, de amikor megütötte az embereket, azok hátratántorodtak és megütve maradtak.

— Most jól figyeljenek — szólt Murok, meghúzva a gerendát és hátrébb lökve sisakját —, nem akarom még egyszer mondani senkinek, rendben?

Kadar odafurakodott a sűrű tömegen keresztül, a törmelék- és sárkányhalom tetején álló nagydarab alakot nézve. Murok lassan megfordult; a tetőgerendát sétapálcaként tartotta. A tekintete akár a világítótorony fénysugara. Ahova esett, a tömeg leeresztette fegyverét és csupán sértődöttnek meg nyugtalannak látszott.

— Figyelmeztetnem kell magukat — folytatta Murok —, hogy a beavatkozás a kötelességét végző csendőr munkájába komoly bűncselekmény. És úgy fogok nekiesni a legközelebbi kőhajigáló személynek, mint egy tonna tégla.

Egy kő pattant vissza a sisak tarkóvédőjéről. Gúnykacaj sortüze harsant.

— Gyerünk neki!

— Úgy van!

— Nem akarjuk, hogy az őrök parancsolgassanak nekünk!

— Quis custodiet kosztos?

— Mi? Ja, igen!

Kadar odahúzta magához a főtörzsőrmestert. — Menjen és szerezzen kötelet! Rengeteg kötelet. Olyan vastagot, amilyet csak talál. Föltételezem, képesek leszünk… ó, összekötözni a szárnyát, talán, és bekötni a száját, hogy ne okádhasson tüzet.

Kolon rábámult.

— Ez komoly, uram? Mi tényleg le fogjuk tartóztatni?

— Menjen!

Már le van tartóztatva, gondolta, miközben előretolakodott. Személy szerint én jobban örültem volna, ha beleesik a tengerbe, de le van tartóztatva, és most el kell bánjunk vele, vagy szabadon kell bocsássuk.

Érezte, hogy saját érzései az átkozott jószággal kapcsolatban elpárolognak a csőcselék láttán. Mit tehetünk vele? Kap egy pártatlan bírói tárgyalást, aztán kivégezzük. Nem öljük meg. Azt csak a hősök teszik, odakint a vadonban. Nem gondolkozhatsz úgy egy városban. Vagyis dehogynem, de ha elkezded, akkor akár most rögtön porig égetheted az egész helyet és kezdheted elölről. Az egészet… nos, a szabályoknak megfelelően kell csinálni.

Az az. Minden mással próbálkoztunk már. Most akár megpróbálhatjuk szabály szerint csinálni a dolgokat.

Különben is, tette hozzá gondolatban, az ott fenn egy városi őr. Muszáj összetartanunk. Senki más nem akarja, hogy bármi köze legyen hozzánk.

Egy tömzsi alak előtte hátralendítette karját, markában egy fél téglával.

— Ha eldobod azt a téglát, halott ember vagy — közölte vele Kadar, aztán lebukott és átlökdösődött a tömegen, míg a potenciális kőhajító döbbenten nézett körül.

Murok félig megemelte botját fenyegető mozdulattal, amikor Kadar fölmászott a törmelékhalomra.

— Ó, hello, Kadar kapitány — mondta, leengedve gerendáját. — Jelentenem kell, hogy letartóztattam ezt a…

— Igen, látom — felelte Kadar. — Van valami javaslata, hogy most mit tegyünk?

— Ó, igen, uram. Ismertetnem kell vele a jogait, uram — válaszolta Murok.

— Úgy értem, attól eltekintve.

— Nem igazán, uram.

Kadar ránézett a sárkány törmelékből kilógó, látható részére. Hogyan lehet megölni egy ilyet? Biztos, hogy rámegy az egész napod.

Egy sziklagöröngy pattant le a mellvértjéről.

— Ki volt az?

A hang úgy vágott, mint egy ostor.

A sokaság elnémult.

Sybil Juhossy villamló szemmel fölvergődött a romokra, és dühösen meredt a csőcselékre.

— Azt kérdeztem — ismételte meg —, hogy ki volt az? Ha a tettes nem jelentkezik azonnal, rendkívül mérges leszek! Szégyelljék magukat mind egy szálig!

Övé volt a sokaság teljes figyelme. Többen, akik köveket meg egyebeket tartottak, most csöndesen a földre ejtették a kezükből.

A szellő meglebbentette hálóinge foszlányait, amikor Őlédisége újabb, szónoki tartásba helyezkedett.

— Itt van a merész Kadar kapitány…

— Egek — rebegte Kadar erőtlenül, és ráhúzta a sisakját szemére.

— …és az ő halálmegvető emberei, akik vették a fáradságot, hogy ma idejöjjenek megmenteni a maguk…

Kadar megragadta Murok karját, és magával húzta, le, a halom túlsó oldalára.

— Jól van, kapitány? — kérdezte a csendőrújonc. — Teljesen elvörösödött.

— Ne kezdje maga is! — csattant föl Kadar. — Épp elég rossz elviselni az állandó kacsintgatást Nobbytól meg a főtörzsőrmestertől!

Legnagyobb meglepetésére, Murok nyájasan megveregette a vállát.

— Tudom, hogy van ez — jelentette ki együtt érzően. — Ismertem odahaza azt a lányt, a neve Aranka volt, és az apja…

— Figyeljen, utoljára mondom, hogy nincs egyáltalán semmi köz… — kezdte Kadar.

Recsegés-ropogás hallatszott mellőlük. A vakolat és zsúp kis lavinája gördült le. A törmelék háborgott, és kinyitotta fél szemét. A vérbeborult izzásból óriási fekete szembogár próbált meg rájuk összpontosítani.

— Teljesen biztos, hogy elment az eszünk — állította Kadar.

— Ó, dehogy, uram — felette Murok. — Bőven akad precedens. 1135-ben egy tyúkot letartóztattak, mert kotkodácsolt Lélekhagyó Kedden. És Pszichoneurotikus Lord Patent uralkodása alatt egy denevérkolóniát kivégeztek a kijárási tilalom folytonos megszegéséért. Az 1401-ben történt. Augusztusban, azt hiszem. Remek napok voltak azok a törvény számára, az bizony — mesélte álmodozva Murok. — 1321-ben, képzelje el, egy kis felhőt vád alá helyeztek a nap eltakarásáért Féktelen Hargath gróf beiktatatási ünnepségének csúcspontján.

— Remélem, hogy Kolon igyekszik a… — Kadar elhallgatott. Ezt tudnia kell. — Hogyan? — tudakolta. — Mit lehet tenni egy felhővel?

— A gróf megkövezésre ítélte — válaszolta Murok. — A följegyzések szerint harmincegyen haltak meg. — Előhúzta a jegyzetfüzetét, és szúrósan rámeredt a sárkányra.

— Mit gondol, hall minket? — firtatta.

— Szerintem igen.

— Hát akkor. — Murok megköszörülte torkát, s visszafordult az alélt hüllőhöz. — Kötelességem figyelmeztetni, hogy följelentem magát a következő pontok némelyikének vagy mindegyikének tekintetbevételéhez a vádemelés során, nevezetesen: Egy, (Egy) i, hogy múlt Grunár 18-ik napján vagy akörül, egy Mátka köz néven ismert helyen, A Gyehennában, maga törvényellenesen tüzet bocsátott ki olyan módon, ami hihetőleg súlyos testi sértést okozott, az 1508-as Ipari Eljárások Törvénycikk Hetes Paragrafusát megszegve; ÉS HOGY, Egy (Egy) ii, múlt Grunár 18-ik napján vagy akörül, egy Mátka köz néven ismeretes helyen, A Gyehennában, hat azonosítatlan személy halálát okozta vagy okoztatta…

Kadar eltűnődött, vajon milyen sokáig fogja a törmelék lent tartani a bestiát. Jó néhány hét lesz szükséges, ha a vádirat hosszúságából indul ki.

A tömeg elnémult. Még Sybil Juhossy is elképedve állt.

— Mi van? — kérdezte Kadar a fölfelé fordított arcoktól. — Még sose láttak sárkányletartóztatást?

— …Tizenhat (Három) ii, múlt Grunár 24-ik napjának éjjelén, fölgyújtotta vagy fölgyújtatta a Régi Őrház néven ismert épületet, Ankh-Morporkban, becsült értéke kétszáz tallér, ÉS HOGY, Tizenhat (Három) iii, múlt Grunár 24-ik napjának éjjelén, az Őrség kötelességét teljesítő biztosa által foganatosított letartóztatás során…

— Azt hiszem, sietnünk kéne — suttogta Kadar. — Kezd meglehetősen nyugtalanná válni. Szükséges ez az egész?

— Hát, azt hiszem, egy rövid összefoglalás megengedhető — törődött bele Murok. — Kivételes körülmények között a Bregg Szabályok szerint…

— Lehet, hogy magát ez meg fogja lepni, ám ezek kivételes körülmények, Murok — jelentette ki Kadar. — És hamarosan tényleg döbbenetesen kivételesek lesznek, ha Kolon nem igyekszik azzal a kötéllel.

Még több törmelék mozdult el, amikor a sárkány erőltette a fölkelést. Hangos puffanás hallatszott, amikor egy súlyos gerendát arrébb taszított A sokaság mentette az irháját.

Ez volt az a pillanat, amikor Errol kisebb robbanások sorozatával visszaérkezett a háztetők fölött, füstkarikák csóváját húzva maga után. Alacsonyra süllyedt, gyorsan elrepült közvetlen a tömeg feje fölött, amitől az első sorokban állók hátratántorodtak.

Mindeközben úgy visítozott, mint egy ködkürt.

Kadar megragadta Murokot, és levergődtek a halomról, amikor a király kétségbeesetten kaparászni kezdett, hogy kiszabaduljon.

— Visszajött megadni a kegyelemdöfést! — kiáltotta a kapitány. — Valószínűleg ez a rengeteg idő a lelassulásra kellett neki!

Most Errol a trónfosztott sárkány fölött lebegett, és olyan élesen rikoltozott, amitől elreped az üveg.

A nagy sárkány vakolatpor-zuhatag közepette dugta ki a fejét. Kitátotta száját, de a fehér tűzlándzsa helyett, amire Kadar, megfeszítve izmait, számított, csupán olyan hangot adott ki, mint egy macskakölyök. El kell ismerni, olyan macskakölyök, ami egy bádogkádba kiált egy barlang mélyén, de azért mégis macskakölyök.

Törött póznák zuhantak félre, amikor az óriási jószág imbolyogva talpra vergődött. A hatalmas szárnyak kitárultak, porral és zsúpdarabkákkal árasztva el a környező utcákat. Egy kevés ebből Kolon főtörzsőrmester sisakján koppant, aki azzal sietett vissza, karjára föltekerve, ami vékony ruhaszárító kötélnek tűnt.

— Hagyod, hogy fölkeljen! — ordította Kadar, biztonságba lökve a főtörzsőrmestert. — Errol, nem lenne szabad hagynod, hogy fölkeljen! Ne hagyd, hogy fölkeljen!

Lady Juhossy összeráncolta a homlokát. — Nincs ez rendben — szögezte le. — Ők általában sosem küzdenek így. A győztes általában megöli a vesztest.

— Csak rajta! — kiáltotta Nobby.

— És aztán az esetek felében maga is feltétlenül fölrobban izgalmában.

— Figyelj, ez itt én vagyok! — süvítette Kadar, amikor Errol továbbra is közönyösen lebegett a jelenet fölött. — Én vettem neked a bolyhos labdát! Amelyik csilingel! Nem teheted ezt velünk!

— Nem, várjon egy percet — szólt Lady Juhossy, és kezét a férfi karjára tette. — Nem vagyok benne biztos, hogy a jó oldaláról nézzük a kérdést…

A nagy sárkány levegőbe szökkent, és olyan zumm-mal csapta le a szárnyát, amitől néhány további épület ment tönkre. Az óriási fej körbelendült, a fáradt szem észrevette Kadart.

Úgy tűnt, hogy odabent mögötte némi gondolkodás folyik.

Errol ívet húzott az égbolton, és védelmezőleg lebegett a kapitány előtt, megfélemlítve a bestiát. Egy pillanatig úgy nézett ki, hogy esetleg kis, repülő szénkeksz lesz belőle, aztán a sárkány kissé zavarba jőve lesütötte szemét, s kezdett fölemelkedni.

Széles csigavonalban szállt föl, s közben egyre gyorsult. Errol vele ment, úgy keringett a hatalmas test körül, mint a vontatóhajó az óceánjáró körül.

— Olyan… olyan, mintha figyelmével halmozná el! — ámult Kadar.

— Add meg a piszoknak! — üvöltötte lelkesen Nobby.

— Kapituláció, Nobby — mondta Kolon. — Amire gondolsz, az a „kapituláció”.

Kadar a tarkóján érezte Lady Juhossy tekintetét. Ránézett a nő arcára.

Földerengett a megértés. — Ó! — rebegte.

Lady Juhossy bólintott.

— Tényleg? — kérdezte Kadar.

— Igen — válaszolta az asszony. — Igazán gondolnom kellett volna erre korábban. Na persze, azért volt olyan forró az a láng. És mindig sokkal territoriálisabbak, mint a hímek.

— Miért nem püfölöd el a faszit! — ordította Nobby a kisebbedő sárkányoknak.

— Szuka, Nobby — jegyzete meg csöndesen Kadar. — Nem faszi. Szuka.

— Miért nem püfölöd el a… mi?

— A nősténynem tagja — magyarázta Lady Juhossy.

— Mi?

— Úgy értettük, hogy ha a kedvenc rúgásával próbálkozna, Nobby, akkor az nem jönne be — világosította föl Kadar.

— Sárkánylány — fordított Lady Juhossy.

— De hát kurvára óriási!

Kadar sietve köhintett. Nobby rágcsálószeme oldalvást Sybil Juhossyra siklott, aki elpirult, mint a naplemente.

— Úgy értettem, pompás termetű sárkány — helyesbített gyorsan.

— Ööö. Széles, tojásrakó csípő — fűzte hozzá Kolon főtörzsőrmester igyekvően.

— Szépsegges, mint egy szobor — tódította lelkesen Nobby.

— Hallgasson! — förmedt rá Kadar. Lesöpörte a port egyenruhája cafrangjairól, megigazgatta a mellvértjét, és derékszögbe állította a sisakját. Szigorúan megveregette. Ezzel még nincs vége a dolognak, ezt tudta. Ez az, ahol minden elkezdődik.

— Emberek, maguk velem jönnek! Gyerünk, siessenek! Amíg mindenki őket nézi — adta ki a parancsot.

— De mi lesz a királlyal? — kérdezte Murok. — Vagy királynővel? Vagy akármi is legyen most?

Kadar fölbámult a gyorsan zsugorodó alakokra. — Igazán nem tudom — válaszolta. — Errolon múlik, azt hiszem. Nekünk más teendőink vannak.

Kolon, még mindig lihegve, tisztelgett. — Hova megyünk, uram? — bökte ki.

— A palotába. Van valamelyiküknél még egy kard?

— Használhatja az enyémet, kapitány — ajánlotta Murok. Odanyújtotta.

— Rendben — mondta halkan Kadar. Rájuk meredt. — Gyerünk!

A legénységi állomány követte Kadart a romba dőlt utcákon át.

A kapitány gyorsított. A legénységi állomány ügetni kezdett, hogy lépést tartson.

Kadar ügetni kezdett, hogy elöl maradjon.

A legénységi állomány vágtába csapott.

Aztán, mintha kimondatlan parancsnak engedelmeskednének, rohanni kezdtek.

Aztán száguldani.

Az emberek sietve elhúzódtak, amikor elcsörömpöltek mellettük. Murok hatalmas szandálja csattogott a macskaköveken. Szikrák pattantak Nobby csizmájának garmadájáról. Kolon halkan futott kövér ember létére, ahogy a kövérek általában teszik, arca az összpontosítás összeráncolt kifejezésébe rögzült.

Végigcsörtettek a Dörzsölt Feltalálók útján, befordultak a Hegynyereg Sikátorba, kibukkantak a Kisistenek utcájára, és a palota felé viharzottak. Kadar épp csak élen maradt, tudatából jelenleg minden kiürült, kivéve a futás szükségességét.

Pontosabban csaknem minden. De az agya zsongott és eszeveszetten együttrezonált mindazokkal a városi őrökkel mindenütt, a multiverzum összes flaszterkoptató lényegretörőjével, akik valaha, ha csak alkalmilag is, megpróbálták azt tenni, ami Helyes.

Sokkal előttük egy maroknyi palotaőr kardot rántott, másodszor is odanézett, meggondolta magát, beiramlottak a falon belülre, s elkezdték behajtani a kapuszárnyakat. Összekondultak, amikor Kadar megérkezett.

Megtorpant, zihálva kapkodta a levegőt, s szemügyre vette a tömör kaput. Azt, amit a sárkány elégetett, még félelmetesebbel pótolták. Mögüle a reteszek nesze hallatszott, amint helyükre csusszannak.

Nincs idő félmegoldásokra. Ő a kapitány, hogyazistenekverjékmeg. Tiszt. Az ilyesmi nem okozhat gondot egy tisztnek. A tiszteknek kipróbált és bevált módszere van az ilyen problémák megoldására. Úgy hívják, őrmester.

— Kolon főtörzsőrmester — csattant föl, s agya még mindig az univerzális policájságtól zsongott —, lője le a lakatot!

A főtörzsőrmester tétovázott. — Mi, uram? Íjjal és nyíllal, uram?

— Úgy értettem… — Kadar habozott. — Úgy értem, nyissa ki a kaput!

— Uram! — szalutált Kolon. Egy pillanatig szúrósan fixírozta a kaput. — Rendbe’! — vakkantotta. — Murok próbaidős csendőr, eggy-lé-pésst lőő-re, in-dujj! Murok próbaidős csendőr, zidejé-be’ ké-szüjj! Nyiss-ssa ki ez-ta ka-putt!

— Igen, uram!

Murok előlépett, tisztelgett, ökölbe szorította irtózatos kezét, és halkan bekopogtatott.

— Kinyitni — harsogta — a Törvény nevében!

A kapu másik oldaláról némi sugdolózás hallatszott, végül résnyire nyílt egy kis kukucskáló félúton fölfelé a kapuban, és egy hang megszólalt: — Miért?

— Mert ha nem, az az Őrség Tisztjének akadályoztatása Kötelességének Végzése közben, ami büntethető nem kevesebb, mint harminc tallér bírsággal, egy havi elzárással vagy a vádlott tárgyalás előtti őrizetben tartásával szociális kivizsgálási jegyzőkönyv fölvétele végett és félóra vörösen izzó piszkavassal — közölte Murok.

Ezt némi fojtott suttogás követte, a reteszek elhúzásának zaja, majd a kapu félig kitárult.

A másik oldalon nem látszott senki.

Kadar ajkához emelte ujját. Murokot az egyik kapuszárnyhoz intette, és Nobbyt meg Kolont odarángatta a másikhoz.

— Belökni! — súgta. Löktek rajta egy nagyot. Az asztalosmunka mögül hirtelen fájdalmas káromkodás tört ki.

— Fussunk! — kiáltotta Kolon.

— Nem! — üvöltötte Kadar. Megkerülte a kapuszárnyat. Négy félig összezúzott gárdista haragosan nézett rá.

— Nem — jelentette ki. — Nem lesz több elfutás. Őrizetbe akarom vetetni ezeket az embereket.

— Nem merészelheti — szólalt meg az egyik. Kadar jobban megszemlélte.

— Maga Clarence, ugye? — firtatta — C-vel. Hát, Clarence, C-vel, jól figyeljen! Választhat, vagy Bűnrészességgel és Felbujtással vádoljuk magát, vagy… — közelebb hajolt, és jelentőségteljesen Murokra pillantott — …egy fejszével.

— Na, ezen lengedezzél, te bezacskózott hulladék — tette hozzá Nobby, egyik lábáról a másikra ugrándozva rosszindulatú izgalomban.

Clarence kis disznószeme rámeredt Murok fölétornyosuló terjedelmére, aztán Kadar arcára. Azon abszolúte semmi irgalom nem látszott. Úgy tűnt, vonakodva bár, de elhatározta magát.

— Igazán remek — mondta Kadar. — Zárja be őket a kapusfülkébe, főtörzsőrmester!

Kolon kifeszítette íját meg a vállát. — Hallottátok az Urat — recsegte. — Egyetlen rossz mozdulat és máris… máris… — kétségbeesve, vaktában döfött egyet — …máris Háztartástan lesztek!

— Aha! Csapjuk őket a falzumba’! — kiáltotta Nobby. Ha nyúlszívűekből lehetnek hősök, Nobby áramfejlesztő sebességgel változott meg. — Tuslabdacsok! — gúnyolta a palotaőrök visszavonuló hátát.

— Bűnrészesség miben, kapitány? — tudakolta Murok, amikor a fegyvertelen gárdisták csapatosan elvonultak. — Bűnrészes csak valamiben lehet az ember.

— Azt hiszem, ebben az esetben csak általános bűnrészesség lesz a vád — közölte Kadar. — Állandó és meggondolatlan bűnrészesség.

— Aha — mondta Nobby. — Ki nem állhatom a bűnrészeseket. Büdösszájúak!

Kolon átadta Kadar kapitánynak a kapusfülke kulcsát. — Nem valami biztonságos, kapitány — jelentette. — Végül képesek lesznek kitörni.

— Remélem is — felelte Kadar —, mert az első szembejövő csatornába be fogja dobni a kulcsot. Mindenki itt van? Rendben. Kövessenek!

Farkas Rossab végiginalt a palota romos folyosóin, hóna alatt A Sárkányok Megidézése, fél kezében, bizonytalanul markolászva, a káprázatos királyi kard.

Lihegve megtorpant az egyik ajtónál.

Jelenleg tudatának legnagyobb része nem volt eléggé épelméjű állapotban rendes gondolatok megformálásához, de az a piciny rész, amely még nem zárta be a boltot, állhatatosan kitartott amellett, hogy nem láthatta azokat a dolgokat, amiket látott, és nem hallhatta azokat a dolgokat, amiket hallott.

Valaki követi őt.

És látta Vetinarit a palotában mászkálni. Tudta, hogy a férfi biztonságosan lakat alá van téve. A lakat abszolút föltörhetetlen. Emlékezett rá, hogy a Patrícius feltétlen ragaszkodott ahhoz, hogy föltörhetetlen lakat legyen, amikor fölszereltette.

A folyosó végén valami mozgott az árnyékban. Rossab zagyván makogott egy kicsit ügyetlenkedett a kilinccsel, bevetődött becsapta az ajtót és, lélegzet után kapkodva, rátámaszkodott.

Kinyitotta a szemét.

A régi magán-fogadószobában volt A Patrícius megszokott helyén ült, keresztbe vetett lábbal, és enyhe érdeklődéssel figyelte őt.

— Á, Rossab — mondta.

Rossab ugrott egyet, a kilincset kaparászta, kiszökkent a folyosóra, és menekült, míg oda nem ért a főlépcsőhöz, ami most úgy emelkedett a palota központi részén, mint egy szánalmas dugóhúzó. Lépcső — magasság — magaslat — védelem. Hármasával vette őket.

Csak néhány perc nyugalomra van szüksége. Akkor majd megmutatja nekik.

A fölsőbb emeletek még jobban árnyékba borultak. Aminek híjával voltak, az a szerkezeti szilárdság. Az oszlopokat és falakat kidöntötte a sárkány, amikor a barlangját építette. A szobák siralmasan tátogtak a feneketlennek tűnő mélység szélén. Falikárpitok és szőnyegek fityegő foszlányai csapkodtak a bezúzott ablakokból fújó szélben. A padló trambulinként rugózott és ingadozott, amikor Rossab végigiramlott rajta. Odavergődött a legközelebbi ajtóhoz.

— Igazán dicséretesen gyors volt — jegyezte meg a Patrícius.

Rossab bevágta az ajtót az orra előtt, és elrohant, nyöszörögve, a folyosón.

Az épelméjűség rövid időre nyakon csípte. Megállt egy szobor mellett. Nem hallatszott semmi nesz, se siető léptek zaja, se titkos ajtók tárulása. Gyanakvó pillantást vetett a szoborra, és megböködte a karddal.

Amikor az nem mozdult kinyitotta a legközelebbi ajtót és becsapta maga mögött, talált egy széket és beékelte a kilincs alá. Ez az egyik fölső emeleti díszterem volt, mostanra megfosztva bútorzata nagyobb részétől, s elveszítve negyedik falát. Ahol annak kellett volna lennie, csak a barlang mélye sötétlett.

A Patrícius előlépett az árnyékból.

— Most hogy már kihajtotta a szervezetéből… — szólt.

Rossab fölemelt karddal megpördült.

— Maga valójában nem létezik — állította. — Maga egy… egy kísértet vagy olyasmi.

— Meggyőződésem, hogy nem ez az eset áll fönn — közölte a Patrícius.

— Maga nem állíthat meg engem! Még van valamennyi mágikus holmim, még megvan a könyv! — Rossab elővett egy barna bőrzacskót a zsebéből. — Visszahozok egy másikat! Majd meglátja!

— Nyomatékosan javaslom, hogy ne tegye — intette barátságosan a Patrícius.

— Ó, maga azt hiszi, hogy annyira okos, annyira irányítást kézbentartó, annyira orbános, csak mert nekem van kardom, magának meg nincs! Nos, közölhetem magával, hogy annál is többem van — jelentette ki diadalmasan Rossab. — Igen! A palotaőrség az én oldalamon áll! Engem követnek, nem magát! Tudja, magát senki se szereti. Soha nem szerette magát senki.

Úgy lendítette a kardot, hogy tűhegye egy lábnyira meredezett a Patrícius sovány mellétől.

— Szóval szépen vissza fog menni a cellába, az vár magára — szögezte le. — És ezúttal biztosítani fogom, hogy ott is maradjon. Őrség! Őrség!

Kintről a futó lábak csattogása hallatszott. Az ajtó megzörrent, a szék rázkódott. Pillanatnyi szünet után az ajtó és a szék szálkákra tört.

— Vigyék el! — sikította Rossab. — Szerezzenek még skorpiót! Tegyék őt egy… maguk nem a…

— Dobja el a kardot! — szólította föl Kadar, míg mögötte Murok ajtódarabkákat bányászott ki az ökléből.

— Aha — mondta Nobby, bekukucskálva a kapitány mellett. — Oda a falhoz és tedd szét, anyalehelet!

— He? Mit kell neki széttenni? — súgta Kolon főtörzsőrmester idegesen.

Nobby vállat vont. — Nem t’om — válaszolta. — Mindent, azt hiszem. Az a legbiztosabb.

Rossab hitetlenkedve meredt a legénységre.

— Á, Kadar! — szólalt meg a Patrícius. — Maga majd…

— Hallgasson! — utasította nyugodtan Kadar. — Murok őrgyakornok?

— Uram!

— Ismertesse a fogollyal a jogait.

— Igen, uram. — Murok előkapta noteszát, megnyalta a hüvelykujját, s lapozott.

— Farkas Rossab — kezdte —, másként Farka Kacskaringó, titk. pp…

— Mi? — ámult Rossab.

— …jelenlegi lakóhelye A Palota néven ismert épület, Ankh-Morpork, kötelességem tudatni magával, hogy őrizetbe van véve és vádat emelnek maga ellen… — Murok elkínzott pillantást vetett Kadarra — …több rendbeli, tompa tárggyal, nevezetesen egy sárkánnyal, elkövetett gyilkosságért, valamint további több rendbeli általános bűnrészesség bűncselekményéért, amelynek részletes tisztázása a további nyomozás feladata. Jogában áll hallgatni. Jogában áll, hogy ne hajíttassék sommásan a piranhatartályba. Joga van az istenítélet kérelmezéséhez. Joga van…

— Ez kész őrület — jegyezte meg higgadtan a Patrícius.

— Azt hittem, megmondtam magának, hogy hallgasson! — csattant föl Kadar, megpördülve és ujját rázva a Patrícius orra alatt.

— Mondd, főtörzs — suttogta Nobby —, gondolod, hogy szeretni fogjuk a skorpiógödörbe’?

— …mondani bármit, de bármit mond, le lesz írva a, ööö, itt, a noteszomba, és, ööö, föl lehet használni bizonyítéknak…

Murok hangja elfulladt.

— Nos, ha ez a pantomim élvezetet okoz magának, Kadar — mondta végül a Patrícius —, vigye le a tömlöcbe. Majd reggel foglalkozom vele.

Nem látszott semmilyen jele Rossabon. Nem volt sikítás, nem volt kiáltás. Csak fölemelt karddal rárohant a Patríciusra.

Választási lehetőségek villantak át Kadar agyán. Elsőnek jött a javaslat, hogy a háttérben maradás jó terv, hadd tegye meg Rossab, utána lefegyverzi, hadd tisztuljon meg a város. Igen. Jó terv.

És ezért aztán teljes rejtély volt számára, miért döntött az előreszökkenés mellett, fölrántva Murok kardját félig átgondolt kísérletképp a vágás hárítására…

Talán lehetett valami köze ahhoz, hogy a dolgokat a szabályoknak megfelelően kell elintézni.

Valami csörrent. Nem különösebben hangosan. Érezte, hogy valami fényes és ezüstös suhogva elszáll a füle mellett és a falba csapódik.

Rossabnak leesett az álla. Leejtette kardja csonkját és elhátrált, magához szorítva A Megidézést.

— Meg fogja bánni — sziszegte. — Maguk mind nagyon meg fogják bánni!

Elkezdett motyogni a bajsza alatt.

Kadar érezte, hogy remeg. Meglehetősen biztos volt benne, hogy tudja, mi szisszent el a feje mellett, és a puszta gondolattól izzadt a tenyere. Idejött a palotába, készen az ölésre, és ebben a percben, pont ebben a percben, amikor végre egyszer a világ szemlátomást tisztességesen működik és övé az irányítás, és most, most, semmi mást nem akar, csak egy italt. Meg aludni egy hétig.

— Ó, adja föl! — mondta — Hajlandó békésen velünk jönni?

A motyogás folytatódott. A levegő kezdett forrónak és száraznak érződni.

Kadar vállat vont. — Hát akkor, ennyi — legyintett és elfordult. — Sújtson le rá a törvénykönyv teljes szigorával, Murok!

— Igen, uram.

Kadar túl későn kapott észbe.

A törpéknek gondot okoznak a metaforák.

Viszont remekül tudnak célozni.

Ankh és Morpork Városok Törvényei és Rendeletei homlokon találta a titkárt, aki pislogott egyet, megtántorodott, és hátralépett.

Ez volt a leghosszabb lépés, amit valaha is tett. Először is, egész hátralevő életén át tartott.

Több másodperc után hallották, hogy földet ér, öt emelettel lejjebb.

Több további másodperc után az arcuk megjelent a tönkretett padló szélén.

— Micsoda módja a távozásnak — jegyezte meg Kolon főtörzsőrmester.

— Ez tény — értett egyet Nobby, föle mögé nyúlva egy csikkért.

— Megölte egy hogyhíjják. Egy metafora.

— Nem t’om — felelte Nobby. — Szerintem inkább földnek néz ki. Van tüze, főtörzs?

— Helyesen jártam el, ugye, uram? — kérdezte aggódva Murok. — Azt mondta…

— Igen, igen — válaszolta Kadar. — Ne aggódjék! — Reszkető kézzel lenyúlt, fölvette a zsákot, amit előzőleg Rossab szorongatott, és kirázott belőle egy halom követ. Mindegyikben volt egy lyuk. Miért? gondolta.

Egy fémes zaj a háta mögött megfordulásra késztette. A Patrícius fölemelte a királyi kard maradványát. A kapitány figyelte, ahogy a férfi kicibálja a kard másik felét a falból. Egyenes vonalban tört szét.

— Kadar kapitány — szólt Lord Vetinari.

— Uram?

— Azt a kardot, legyen szíves!

Kadar odaadta. Ebben a pillanatban egyszerűen nem jutott semmi más az eszébe, amit tehetne. Valószínűleg saját, privát skorpióverem vár rá, ahogy a dolgok most állnak.

Lord Vetinari gondosan megvizsgálta a rozsdás pengét.

— Mióta van ez a tulajdonában, kapitány? — kérdezte szelíden.

— Nem az enyém, uram. Murok őrgyakornoké, uram.

— Őrgya…?

— Én vagyok az, kegyességes uram — segítette ki Murok, tisztelegve.

— Á!

A Patrícius újra meg újra, lassan forgatta a kardot, s közben úgy bámulta, mint akit lenyűgöztek. Kadar érezte, hogy a levegő megsűrűsödik, mintha a történelem idecsődülne ezen pillanat köré, de ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna megmondani, miért. Ez egyike volt azoknak a pontoknak, ahol az Idő Nadrágszarai elágaznak, és ha nem vigyázol, a rossz szárba kerülsz…

Rossab fölkelt az árnyak világában, jeges zavartság ömlött az agyába. De jelen pillanatban semmi másra nem tudott gondolni a fölötte álló, magas, csuklyás alakon kívül.

— Azt hittem, mind meghaltatok — motyogta. Furcsán csöndes volt minden, és a színek körülötte kifakultnak, tompának tűntek. Valami nagyon nem stimmelt. — Te vagy az, Portás Testvér?

Az alak érte nyúlt.

KÉPLETESEN SZÓLVA, válaszolta.

…és a Patrícius visszaadta a kardot Muroknak.

— Remek munkát végzett, fiatalember — ismerte el. — Kadar kapitány, azt javaslom, hogy adjon szabadságot embereinek a nap hátralévő részére.

— Köszönjük, uram — mondta Kadar. — Oké, fiúk. Hallották őexcellenciáját.

— De maga ne menjen még, kapitány. Kellene egy kicsit beszélgetnünk egymással.

— Igen, uram? — szólalt meg ártatlanul Kadar.

A legénységi állomány elsietett, részvétteljes és sajnálkozó pillantásokat vetve Kadarra.

A Patrícius odasétált a padló szélére és lenézett.

— Szegény Rossab! — sóhajtotta.

— Igen, uram. — Kadar a falra meredt.

— Tudja, jobban örültem volna, ha életben marad.

— Uram?

— Félresiklott, igaz, de hasznos ember. Az agyát még tudtam volna használni.

— Igen, uram.

— Persze, a többi részét eldobhattuk volna.

— Igen, uram.

— Csak tréfáltam, Kadar.

— Igen, uram.

— Jelzem, a fickó sose értette meg igazán a titkos átjárók fogalmát.

— Nem, uram.

— Az a fiatalember. Murok, úgy hívják, ugye?

— Igen, uram.

— Lelkes fickó. Jól érzi magát az Őrségben?

— Igen, uram. Egész otthonosan, uram.

— Maga megmentette az életem.

— Uram?

— Jöjjön velem!

Peckesen vonult a romba dőlt palotán át, Kadar a nyomában, míg oda nem értek a Kocka Kancelláriára. Szép rendben volt minden. Kimaradt a pusztítás zöméből, egy vékony porréteggel megúszta. A Patrícius leült, és hirtelen úgy tűnt, mintha soha nem is lett volna távol. Kadar eltöprengett, vajon volt-e valaha távol.

Vetinari fölvett egy papírköteget és lesöpörte róla a vakolatot.

— Szomorú — jegyezte meg. — Farkas olyan rendezett gondolkozású férfi volt.

— Igen, uram.

A Patrícius piramist formázott ujjaiból, s fölöttük Kadarra nézett.

— Hadd adjak magának egy tanácsot, kapitány — mondta.

— Igen, uram?

— Talán segít majd magának helyesen értelmezni a világot.

— Uram.

— Azt hiszem, maga azért találja az életet olyan bajosnak, mert azt gondolja, hogy vannak jó emberek és rossz emberek — jelentette ki a férfi. — Persze, téved. Csakis és kizárólag rossz emberek léteznek, ám némelyikük ellentétes oldalon van.

Keskeny kezével a város felé intett, és odasétált az ablakhoz.

— A gonoszság nagy, háborgó tengere — állította, csaknem tulajdonosi hangsúllyal. — Természetesen egyes helyeken sekélyebb, ám mélyebb, ó, mennyivel mélyebb máshol. De az olyanok, mint maga, szabályok és homályos jó szándékok kis tutajait eszkábálják össze, és azt mondják, ez az ellenkezője, ez fog diadalmaskodni a végén. Elképesztő! — Jóindulatúan hátba veregette Kadart.

— Ott lent — közölte —, vannak emberek, akik bármilyen sárkányt követnének, bármilyen istent imádnának, bármilyen fertőt szándékosan figyelmen kívül hagynának. Mindezt afféle sivárságból, mindennapi rosszaságból. Nem a nagy bűnösök tényleg magasröptű, alkotóképes irtózatossága, hanem a lélek valamiféle tömegtermeléssel előállított sötétsége. Bűn, azt mondhatni, az eredetiség minden nyoma nélkül. Elfogadják a gonoszt nem azért, mert igent mondanak rá, hanem mert nem mondanak nemet. Sajnálom, ha maga ezen megütközik — tette hozzá, megveregetve a kapitány vállát —, de maguknak, embereknek, tényleg szükségük van ránk.

— Valóban, uram? — kérdezte halkan Kadar.

— Ó, igen. Mi vagyunk az egyetlenek, akik tudják, hogyan kell a dolgokat működtetni. Tudja, az egyetlen dolog, amiben a jó emberek jeleskednek, az a rossz emberek megdöntése. És abban maga kiváló, ezt elismerem. De az a gond, hogy ez az egyetlen, amihez ért. Egyik nap megtörténik a harangok megkondítása és a gonosz zsarnok elűzése, és a következőn mindenki körben ülve panaszkodik, hogy amióta a zsarnokot elkergették, senki sem viszi el a szemetet. Mert a rossz emberek tudják azt hogyan kell tervezni. Mondhatni, része a munkaköri leírásnak. Minden gonosz zsarnoknak van terve a világ fölötti uralomra. A jó emberekből, úgy látszik, hiányzik ez az adottság.

— Talán. De a többiben téved — felelte Kadar. — Csak azért van így, mert az emberek félnek és magányosak… — Elhallgatott. Még neki magának is eléggé hamisan hangzott.

Vállat vont. — Egyszerűen csak emberek — mondta. — Csak azt teszik, amit az emberek tenni szoktak. Uram.

Lord Vetinari barátságosan rámosolygott.

— Persze, persze — válaszolta. — Magának ezt kell hinnie, ezzel tisztában vagyok. Máskülönben megőrülne. Máskülönben azt gondolná, hogy tollvékony hídon áll a Pokol barlangjai fölött. Máskülönben a lét sötét kínlódás lenne és az lenne az egyetlen reménye, hogy nincs élet a halál után. Teljesen megértem. — Ránézett az íróasztalára, és fölsóhajtott. — És most — mondta —, oly sok a tennivaló. Sajnos, szegény Rossab kitűnő szolga volt, ám ügyetlen úr. Szóval elmehet. Aludjon egy jót az éjjel! Ó, és hozza el az embereit holnap! A város ki kell mutassa a háláját.

— Ki kell mutassa a mit? — kérdezte Kadar.

A Patrícius egy irattekercset nézett. A hangja máris visszatért annak a távolba vesző hangszínéhez, aki szervez és tervez és irányít.

— A háláját — ismételte meg. — Minden diadalmas győzelem után hősöknek kell lennie. Életbevágó. Akkor mindenki tudni fogja, hogy minden tisztességesen elintéződött.

Kadarra pillantott a tekercs fölött.

— Ez az egész része a dolgok természetes rendjének — szögezte le.

Egy idő múlva néhány jegyzetet írt ceruzával az előtte fekvő papírra, és föltekintett.

— Azt mondtam — szólt —, hogy elmehet.

Kadar megtorpant az ajtóban.

— Maga azt az egészet elhiszi, uram? — tudakolta. — A végtelen gonoszságról és a csupasz feketeségről?

— Úgy van, úgy van — felelte a Patrícius, és lapozott. — Ez az egyetlen logikus következtetés.

— De azért minden reggel kikel az ágyból, uram?

— Hmm? Igen? Mit akar mondani?

— Csak azt szeretném tudni, miért, uram.

— Ó, menjen már innen, Kadar. Legyen olyan jó.

A sötét és huzatos barlangban, amit a palota szívéből szaggattak, a Könyvtáros átnégykézlábalt a padlón. Fölkapaszkodott a szomorú sárkánykincs maradványaira, és lenézett Rossab szétbicsaklott tetemére.

Aztán nagyon gyöngéden lenyúlt, és elkobozta A Sárkányok Megidézését a merevedő ujjak közül. Lefújta róla a port. Szeretettel megsimogatta, mintha ijedt kisgyerek lenne.

Megfordult, hogy lemásszon a halomról, és megtorpant. Újra lehajolt, és óvatosan kihúzott egy másik könyvet a csillogó szemétből. Nem a sajátja, kivéve abban a tág értelemben, hogy minden könyv az ő birodalmának része. Óvakodva lapozott néhányat.

— Tartsa meg! — szólalt meg mögötte Kadar. — Vigye el! Tegye valahova!

Az orangután odabiccentett a kapitánynak, és lezörömbölt a halomról. Gyöngéden megütögette Kadar térdkalácsát, kinyitotta A Sárkányok Megidézését, végigpörgette perzselt lapjait míg rá nem lelt a keresett oldalra, és némán fölnyújtotta a könyvet.

Kadar az ákombákom kézírásra kancsított.

Ámbátor az sárkánnok mégsem oljanok, mint az unicornis, biszton mondhatom. Oljan birodalomban lakoznak, minek az Akarat Képpzelettyi szabnak határt, és, imigyen, válik lehettővé, hogy akárki is idézze meg és jutassa őkelméket emez Wilágba vezérlő ösvényhöz, saját maga Tudattyának Sárkányát idézendi meg.

Mégis, ugyan vélekedem, hoggy az kinek Szűve Tiszta még mindig meg idézhet eggy Akarati Sárkánnt az wilágban Jóért Küszdő Erőképen, és amaz eggyetlen éjszaka Tsudás Dolog következend be. Minden előkészittetet. A legerötejjesebenn munkálkodék, hogy Mélttó Edénnyé legyek…

A képzelet birodalma, gondolta Kadar. Akkor hát oda mentek el. A képzelődéseinkbe. És amikor visszahívjuk, mi alakítjuk őket, mintha tésztát gyömöszölnénk a sütőformába. Csak a végén nem mézeskalács-emberkéket kapsz, azt kapod, ami vagy. A saját sötétséged, alakot öltve…

Kadar újra elolvasta, aztán a következő oldalakra pillantott.

Nem volt sok. A könyv vége elégett.

Kadar visszaadta az emberszabásúnak.

— Miféle ember volt de Malachit? — kérdezte.

A Könyvtáros megfontolás tárgyává tette a választ ahogy ez az elvárható olyasvalakitől, aki kívülről tudja A Város Életrajzi Lexikonát. Aztán vállat vont.

— Különösképp szent? — tudakolta Kadar.

Az emberszabású fejét rázta.

— Hát, akkor inkább észrevehetően gonosz?

Az antropoid vállat vont, aztán újra megrázta fejét.

— Én a maga helyében — mondta Kadar —, valami nagyon biztonságos helyre tenném azt a könyvet. És vele együtt a Törvény könyvét is. Túlságosan átkozottul veszélyesek.

— Úúúk.

Kadar nyújtózkodott. — És most — szólt —, menjünk és igyunk egyet!

— Úúúk.

— De csak egy kicsit.

— Úúúk.

— És maga fizet.

— Ííík.

Kadar megtorpant, és lenézett a nagy, jóindulatú arcba.

— Mondja, mindig szerettem volna tudni… jobb emberszabásúnak lenni? — érdeklődött.

A Könyvtáros elgondolkodott rajta. — Úúúk — válaszolta.

— Ó! Tényleg? — lepődött meg Kadar.

Fölvirradt a következő nap. A terem faltól falig tele volt városi előkelőségekkel. A Patrícius dísztelen székén ült, körbevéve a Tanáccsal. Minden jelenlevő azoknak a kissé viaszos vigyorát öltötte magára, akik jótettekre tökélték el maguk.

Lady Sybil Juhossy is ott üldögélt jobboldalt, néhány holdnyi fekete bársonyban. A Juhossyak családi ékszerei ujjain, nyakán és a mai paróka fekete fürtjeiben csillogtak. Az összhatás megkapó volt, akár egy mennyei éggömb.

Kadar a terem közepére meneteltette a legénységi állományt, és dobbantva megállt, sisakja a hóna alatt, ahogy azt a szolgálati szabályzat előírja. Előzőleg elképedve vette észre, hogy még Nobby is tett némi erőfeszítést — a mellvértjén itt-ott fényes fémet lehetett sejteni. És Kolon a csaknem megszilárdult fontosság arckifejezését viselte. Murok fegyverzete ragyogott.

Kolon életében először úgy tisztelgett, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

— Mind jelen és szabályszerű, uram! — vakkantotta.

— Kitűnő, főtörzsőrmester — válaszolta hűvösen Kadar. A Patríciushoz fordult, s udvariasan megemelintette szemöldökét.

Lord Vetinari aprót legyintett.

— Pihenj, vagy akármi, amit maguk, fickók, csinálnak — mondta. — Biztos vagyok benne, hogy itt most nem kell követnünk a formaságokat Mit szól hozzá, kapitány?

— Ahogy mondja, uram — felelte Kadar.

— Na már most, emberek — szólt a Patrícius előrehajolva —, hallottunk néhány figyelemreméltó beszámolót a maguk nagyszerű erőfeszítéseiről a város védelmében…

Kadar hagyta, hogy figyelme elbóklásszon, miközben az aranyló közhelyek ellibegtek mellette. Egy ideig bizonyos mértékben elszórakoztatta a Tanácstagok arcának szemlélése. Egész sorozat arckifejezés suhant át rajtuk, míg a Patrícius beszélt. Természetesen életbevágóan fontos volt, hogy legyen egy ilyen ceremónia. Utána az egész jól végzett és elintézett dolognak tekinthető. És el lehet felejteni. Csak egy újabb fejezet hosszú és izgalmas történetében, ekcetra, ekcetra. Ankh-Morpork kiválóan ért az új fejezetek kezdéséhez.

Mélységekbe hatoló pillantása Lady Juhossyra esett. A nő kacsintott. Kadar tekintete újra előrefordult, kifejezése hirtelen olyan faarcú, mint egy deszka.

— …hálánk jeléül — fejezte be a Patrícius hátradőlve.

Kadar rájött, hogy mindenki őt nézi.

— Tessék? — mondta.

— Azt mondtam, hogy próbáltunk kigondolni valami megfelelő viszonzást, Kadar kapitány. Számos közérdeket szem előtt tartó polgár… — a Patrícius körbenézett a Tanácsra és Lady Juhossyra — …köztük én magam is, érzi úgy, hogy megérdemelt a kellő jutalom.

Kadar még mindig kifejezéstelenül nézett.

— Jutalom? — ismételte meg.

— Az a szokás ilyen hősies igyekezetért — jegyezte meg a Patrícius kissé ingerülten.

Kadar újra szembefordult. — Igazán nem is gondoltam ilyesmire, uram — közölte. — Persze, nem beszélhetek az embereim nevében.

Kínos csönd támadt Kadar a szeme sarkából észlelte, hogy Nobby oldalba böki a főtörzsőrmestert. Végül Kolon előrebotladozott, és megint kivágott egy tisztelgést. — Engedélyt kérek a szólásra, uram — motyogta.

A Patrícius kegyesen biccentett.

A főtörzsőrmester krákogott. Levette a sisakját, és előhúzott egy papírfecnit.

— Ööö — szólt — A lényeg az, megkövetem alássan, méltóságos uram, mi azt gondoljuk, tudja, hogy a város megmentésével meg miegymás, vagy valahogy, úgy értem, hogy… mi csak megpróbáltuk, érti, ugye, ha már ott voltunk a helyszínen meg ilyesmi… a lényeg az, hogy mi azt gondoljuk, megillet minket. Ha érti, hova akarok kilyukadni.

Az egybegyűltek bólintottak. Ez pontosan az, ahogy a dolgoknak történnie kell.

— Kérem, folytassa! — biztatta a Patrícius.

— Szóval mi, hogy is mondjam, összedugtuk a fejünket — mesélte a főtörzsőrmester. — Tudom, ez kissé pofátlan…

— Kérem, legyen szíves, mondja tovább, főtörzsőrmester — nógatta a Patrícius. — Nem kell állandóan megakadnia. Mi mindnyájan teljesen tisztában vagyunk az ügy horderejével.

— Igenis, uram. Hát, uram. Először is, a fizetés.

— A fizetés? — érdeklődött Lord Vetinari. Rámeredt Kadarra, aki a semmit fixírozta.

A főtörzsőrmester fölemelte fejét. Annak a férfinak eltökélt arckifejezését öltötte magára, aki végigcsinálja, lesz, ami lesz.

— Igen, uram — válaszolta. — Harminc tallér havonta. Az nincs rendben. Azt gondoljuk… — megnyalta a száját, és maga mögé pislantott a másik kettőre, akik tétova mozdulattal biztatták — …azt gondoljuk, hogy az alapfizetés legyen, ööö, harmincöt tallér? Havonta? — Ránézett a Patrícius kővé vált arcára. — Rangfokozatonként emeléssel? Öt tallérra gondoltunk.

Újra megnyalta az ajkát, bátorságát vesztve a Patrícius arckifejezésétől. — Nem fogadunk el négynél kevesebbet — jelentette ki. — Ez az utolsó szavunk. Elnézést, Fenséged, de ez van.

A Patrícius megint Kadar szenvtelen arcára pillantott, aztán vissza a legénységi állományra.

— Ez minden? — tudakolta.

Nobby Kolon fülébe súgott, aztán visszainalt a helyére. A verejtékező főtörzsőrmester úgy szorította sisakját, mintha az lenne az egyetlen valóságos dolog a világon.

— Volt még valami, tisztelendőséged — ismerte el.

— Á! — A Patrícius mindentudóan mosolygott.

— Ott a teáskanna. Amúgy se volt már túl jó, és aztán Errol megette. Majdnem két tallérba került. — Nagyot nyelt. — Tudnánk mit kezdeni egy új teáskannával, ha lehetne szó róla, lordságod.

A Patrícius előrehajolt, megmarkolva széke karfaját.

— Tisztán akarok látni ebben a kérdésben — szögezte le. — Higgyük el, hogy maguk bagatell béremelést és egy háztartási edényt kérnek?

Murok belesugdosott Kolon másik fülébe.

Kolon az előkelőségek felé fordította kidülledt, könnykeretes szempárját. Ujjai lassan őrölték sisakja peremét, akár Isten malmai.

— Hát — kezdte —, néha, azt gondoltuk, tudja, amikor vacsoraszünetünk van, vagy nem történik semmi, valahogy, a szolgálat végén, az például nem lehetetlen, és mi szeretnénk egy kicsit lazítani, tudja, leereszteni… — A hangja elfulladt.

— Igen?

Kolon nagy levegőt vett.

— Fölteszem, egy célbadobó tábla szóba se jöhetne…?

Az ezt követő viharos csöndet kapkodó horkantás törte meg.

Kadar sisakja kiesett remegő kezéből. A mellvértje kalimpált, amikor az évek óta elfojtott nevetés leküzdhetetlen kirobbanásban pukkadt ki belőle. Arcát a tanácsnokok sora felé fordította, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem kezdett.

Nevetett azon, ahogy mind fölálltak, talpig zavarban és megsértett méltósággal.

Nevetett a Patrícius figyelmesen rezzenetlen arckifejezésén.

Nevetett a világért és a lelkek üdvözítéséért.

Nevetett, és nevetett, és nevetett, míg könnyezni nem kezdett.

Nobby fölnyújtotta a nyakát, hogy Kolon füléhez érjen.

— Mondtam neked — sziszegte. — Mondtam, hogy abba sose fognak beleelegyezni. Tudtam, hogy a célbadobó túl fogja feszíteni a húrt. Most mindenkit kihoztál a sodrából.

Kadar bekopogott az ajtón.

Észrevette, hogy erőfeszítés történt a Juhossy udvarház kicsinosítására. A betolakodó élősövényt könyörtelenül visszavagdosták. Egy idős munkás egy létra tetején a stukkódíszeket szögezte vissza a falra, míg egy másik, ásóval kezében, meglehetősen önkényesen megvonta a határvonalat ott, ahol a pázsit végződik és a régi virágágyások kezdődnek.

Kadar hóna alá dugta a sisakját, hátrasimította a haját, és kopogtatott. Előzőleg fontolgatta Kolon főtörzsőrmester fölkérését, kísérje el, de aztán gyorsan elvetette az ötletet. Nem tudta volna elviselni a kuncogást. Különben is, mitől kéne félnie? Háromszor is a halál torkába nézett; négyszer, ha beszámítjuk, hogy azt mondta Lord Vetinarinak, hallgasson el.

Meglepetésére az ajtót végül egy komornyik nyitotta ki, olyan öreg, hogy esetleg a kopogás támasztotta föl.

— Igen?

— Kadar kapitány, Városi Őrség — közölte Kadar.

A férfi tetőtől talpig jól megnézte.

— Ó, igen — mondta. — A méltóságos asszony említette. Azt hiszem, őméltósága a sárkányoknál tartózkodik. Ha lenne olyan kedves itt várakozni, én majd…

— Tudom a járást — vágott közbe Kadar, és nekivágott, megkerülve az elburjánzott ösvényt.

Az ólak romba dőltek. Ütött-kopott ládák választéka hevert körben egy vízhatlan ponyvatető alatt. Mélyükről néhány bánatos mocsári sárkány fújt lángoló üdvözlést felé.

Két nő járkált céltudatosan a bokszok közt. Vagyis inkább úri hölgyek. Túlságosan rendetlenek voltak ahhoz, hogy egyszerű nők legyenek. Egy közönséges asszonynak álmába se jutna eszébe, hogy ilyen ápolatlanul mutatkozzék; tökéletes önbizalomra van szükséged, ami abból a tudásból fakad, hogy ki volt az ük-ük-ük-ük-ükapád, ahhoz, hogy ilyen öltözéket viselj. Ám azért, Kadar megfigyelte, hihetetlenül jó ruhák, vagy legalábbis valaha azok voltak; olyan ruhadarabok, amiket még az ember szülei vettek, de annyira drágák és annyira jó minőségűek, hogy sosem koptak el és öröklődtek, mint a régi porcelán, az ezüstnemű, meg a köszvény.

Sárkánytenyésztők, gondolta. Ez világos. Van valami árulkodó bennük. Az a mód, ahogy a kendőjük, vén tweedkabátjuk és a nagyapjuk lovaglócsizmáját viselik. És persze, a szag.

Egy alacsony, szívós, izmos és sovány asszony, akinek arca leginkább az ósdi nyeregbőrre emlékeztetett, észrevette.

— Á — szólalt meg —, maga minden bizonnyal a merész kapitány. — Visszadugott egy eltévedt fehér hajfürtöt a kendője alá, és odanyújtotta eres, barna kezét. — Brenda Rodley. Az ott Rosie Devant-Molei. Tudja, ő igazgatja a Napfény Menedéket. — A másik nő, akinek termete azt sugallta, képes fél kézzel igáslovakat fölkapni és másik kezével megpatkolni őket, barátságosan rávigyorgott.

— Samuel Kadar — mutatkozott be Kadar elhaló hangon.

— Apám is Samu volt — jegyezte meg Brenda bizonytalanul. — Azt mondta, mindig meg lehet bízni egy Samuban. — Visszahessegetett egy sárkányt a bokszába. — Csak segítünk Sybilnek. Tudja, régi barátok vagyunk. Persze, a gyűjteményt teljesen megette a fene. A kis ördögfattyak szétszóródtak a városban. Bár merem állítani, hogy vissza fognak jönni, amikor megéheznek. Micsoda vérvonal, mi?

— Tessék?

— Sybil szerint rendellenes példány, de én azt mondom, képesek leszünk visszatenyészteni a vonalat három-négy nemzedék alatt. Tudja, híres vagyok a tenyésztelepemről — magyarázta. — Az aztán lesz valami. Egy egészen újfajta sárkány.

Kadar az eget cikcakkozó szuperszonikus kondenzcsíkokra gondolt.

— Ööö — hebegte. — Igen.

— Nos, nekünk muszáj folytatni a munkát.

— Ööö, Lady Juhossy nincs a közelben? — tudakolta Kadar. — Kaptam ezt az üzenetet, azt mondta, hogy feltétlenül szükséges idejönnöm.

— Valahol a házban van — válaszolta Miss Rodley. — Azt mondta, van valami fontos elintéznivalója. Ó, légy szíves, vigyázz jobban azzal a sárkánnyal, Rosie, te bolondos jány!

— Fontosabb, mint a sárkányok? — hitetlenkedett Kadar.

— Igen. El sem tudom képzelni, mi üthetett belé. — Brenda Rodley a túlméretezett mellény zsebében halászott — Örülök, hogy találkoztunk, kapitány. Mindig öröm új szenvedélyes sárkányrajongóval találkozni. Látogasson meg bármikor, ha arra jár, boldogan körbevezetem a telepen. — Odanyújtott egy mocskos névjegyet és a férfi kezébe erőltette. — Most mennem kell, azt hallottuk, hogy némelyikük az egyetemi tornyon próbál fészket rakni. Azt pedig nem hagyhatjuk. Le kell szedjük őket, mielőtt besötétedik.

Kadar a névjegyre kancsított, míg a két nő távozott a csikorgó kocsifeljárón, hálókat és köteleket hurcolva.

Az állt rajta: Brenda, Lady Rodley, Özvegyi Lak, Chirm Kastély, Chirm. Ez azt jelenti, döbbent rá, hogy az, aki úgy lépdel az ösvényen, akár egy életre kelt limlomos bódé, nem más, mint Chirm özvegy hercegnéje, aki több országot birtokol, mint amennyit láthatsz egy nagyon magas hegyről egy nagyon verőfényes napon. Nobby ezt nem helyeselte volna. Úgy tűnik, van valamiféle nagyon különleges szegénység, amit csupán a rendkívül gazdagok engedhetnek meg maguknak…

Ez az, ahogy országos hatalom lesz belőled, gondolta. Fütyülsz rá, akármit gondoljanak is mások, és soha, de soha nem bizonytalankodsz semmiben.

Visszaporoszkált a házhoz. Egy ajtó nyitva állt. Nagy, ám sötét és dohos csarnokba nyílt. Fönt a homályban halott állatfejek kísértették a falakat. A Juhossyak láthatólag több állatfejt veszélyeztettek, mint egy jégkorszak.

Kadar céltalanul keresztülbóklászott egy másik mahagóni-ajtón.

Ebédlő volt, benne azzal a típusú asztallal, aminek két végén leülni egyenértékű a más időzónába kerüléssel. Az egyik végét ezüst gyertyatartók gyarmatosították.

Két személyre volt megterítve. Mindkét tányért evőeszközök ütegei támadták oldalba. Antik borospoharak csillogtak a gyertyafényben.

Rettenetes előérzet lett úrrá Kadaron, ugyanakkor, amikor a Bűverő, a legdrágább parfüm, ami csak kapható egész Ankh-Morporkban, szélrohama hussant el mellette.

— Á, kapitány! Milyen kedves magától, hogy eljött.

Kadar lassan megfordult, anélkül, hogy a lába mozdult volna.

Lady Juhossy állt ott, teljes pompában.

Kadar homályosan tudatában volt egy ragyogó kék ruhának, ami csillogott a gyertyafényben, egy gesztenyeszínű hajtömegnek, egy kissé aggodalmas arcnak, ami azt sugallta, hogy a szakképzett festők és tapétázók egész serege épp most bontotta le az állványzatot és ment haza, meg egy halk nyikorgásnak, ami elárulta, hogy alatta a puszta fűző olyan nyomásnak van kitéve, amit általában inkább a nagy csillagok szívében találhatni.

— Én, ööö — rebegte. — Ha maga, ööö. Ha mondta volna, ööö. Alkalomhoz illőbben öltözöm, ööö. Szerfölött ööö. Nagyon. Ööö.

A nő úgy rohanta le, mint egy tündöklő ostromgép.

Valamiféle álomszerűségben a férfi hagyta, hogy egy székhez tessékeljék. Bizonyára evett is, mert szolgák bukkantak elő a semmiből izékkel tömött izékkel, és később visszajöttek és elvitték a tányérokat. A komornyik időnként megelevenedett, hogy poharat pohár után töltsön meg különös borokkal. A gyertyák hőjével sütni lehetett volna. És egész idő alatt Lady Juhossy beszélt és beszélt, derűsen és sérülékenyen — a ház nagyságáról, a hatalmas birtok felelősségéről, az érzésről, hogy ideje az Embernek Komolyabban Venni Társadalmi Helyzetét, miközben a lenyugvó nap vörösre festette a szobát és Kadarral forogni kezdett a világ.

A társadalom, sikerült gondolnia, nem tudja, mi vár rá. Sárkányok egyszer sem kerültek szóba, bár egy idő múlva valami az asztal alatt fejét Kadar térdére fektette és nyáladzott.

Kadar lehetetlennek vélte a hozzájárulást a társalgáshoz. Körülvettnek, ostromoltnak érezte magát. Egyetlen visszavágással próbálkozott, talán, hogy magasabban fekvő terepre jusson, ahonnan számkivetésbe menekülhet.

— Mit gondol, hová mentek? — kérdezte.

— Hová mik? — kérdezett vissza Lady Juhossy, ideiglenesen megakadva.

— A sárkányok. Tudja. Errol és a felesé… nősténye.

— Ó, valami elszigetelt és sziklás helyre, úgy képzelem — válaszolta Lady Juhossy. — Az a sárkányok kedvenc környezete.

— De a, a… nőstény mágikus állat — mondta Kadar. — Mi fog történni, ha elmúlik a varázs?

Lady Juhossy szégyenlősen mosolygott rá.

— A legtöbben elboldogulnak utána is — felelte.

Átnyúlt az asztalon és megérintette a férfi kezét.

— Az emberei azt gondolják, hogy magának gondoskodásra van szüksége — jegyezte meg szelíden.

— Ó! Tényleg? — hebegte Kadar.

— Kolon főtörzsőrmester azt mondta, szerinte mi úgy kijövünk egymással, mint a puszi de cerceau.

— Ó! Valóban?

— És még valamit mondott — folytatta a nő. — Na most, mi is volt az? Ó, igen. „Egy-a-millióhoz esélye van” — idézte Lady Juhossy —, azt hiszem, azt mondta „de talán bejön”.

Rámosolygott a férfira.

És akkor fölmerült a gondolat és meglepte Kadart, hogy a maga külön kategóriájában a nő csodaszép; ez pedig az összes nő kategóriája volt, egész életében, aki valaha is érdemesnek ítélte őt egy mosolyra. Lady Juhossy nem is találhatna rosszabbat, de persze, ő meg nem találhatna jobbat. Szóval talán egyensúlyban van a dolog. A nő már nem egészen fiatal, de hát, ki az? És van stílusa és pénze és józan esze és önbizalma és mindene, ami neki nincs, és kitárta a szívét, és ha hagyod, elnyel téged; ez az asszony egy város.

És végül, ostromlottan, azt teszed, amit Ankh-Morpork mindig is tett — kireteszeled a kaput, beengeded a hódítókat, és magadévá teszed őket.

Hogyan kell elkezdeni? Úgy tűnt, hogy a nő vár valamire.

Vállat vont, megfogta a borospoharát, és valami beszédfordulat után kutatott. Csak egyetlen egy surrant be bőszen rezgő tudatába.

— Egészségedre, kölök!

A változatos éjféleket jelző gongok csörömpölve kiütötték a tegnapot.

(…és távolabb, a Tengely irányában, ahol a Kostető-hegység csatlakozik a központi fennsík félelmetes spirálcsúcsaihoz, ahol fura, szőrös lények barangolnak az örök hóban, ahol hóförgetegek tombolnak a megfagyott hegyormok körül, egy magányos lámakolostor fényei kivilágítottak a magaslati völgyekre. Az udvaron két, sárga köntöst viselő szerzetes az utolsó, kis zöld üvegcsékkel teli ládát pakolta föl egy szánra, készen a messzi síkságra vezető, hihetetlenül fárasztó utazás első szakaszára. A ládát, gondos ecsetvonásokkal megcímezték: R. K. S. T. Himpeller Mstr, Ankh-Morpork.

— Tudod, Lobszang — szólt az egyik —, az ember nem tehet róla, de fölébred a kíváncsisága, vajon mit csinálhat ezzel a cuccal?)

Nobbs káplár és Kolon főtörzsőrmester az árnyékban ácsorogtak a Megfoltozott Dob közelében, de fölegyenesedtek, amikor Murok kijött egy tálcát hozva. Detritus, a troll, tisztelettudóan kitért előle.

— Itt van, fiúk — mondta Murok. — Három korsó. A ház állja.

— Kénköves pokol, sose hittem volna, hogy megteszed — jelentette ki Kolon, megragadva egy korsófület. — Mit mondtál neki?

— Csak elmagyaráztam, hogy minden becsületes polgárnak kötelessége mindig segíteni a csendőröket — válaszolta ártatlanul Murok —, és megköszöntem neki az együttműködést.

— Aha, meg ami aztán következik — jegyezte meg Nobby.

— Nem, csak ennyit mondtam.

— Akkor tuti, hogy nagyon meggyőző hangod van.

— Á. Hát, használjuk ki jól, fiúk, amíg tart — ajánlotta Kolon.

Elmélyedve ittak. A tökéletes béke pillanata volt, néhány elcsent perc a való élet valóságából. Röpke harapás a lopott gyümölcsbe, és ekként is élvezték. Úgy tűnt, az egész városban egyetlen ember se verekszik vagy késel vagy garázdálkodik, és, épp most, el lehetett hinni, hogy az ügyek ilyen csodálatos állapota esetleg folytatódik.

És még ha nem is teszi, ott vannak az emlékek, hogy átsegítsék őket. Arról, ahogy rohannak, és az emberek félreállnak az útból. Arról, amilyen kifejezés ült a rémes palotaőrök arcára. Arról, amikor az összes tolvaj és hős és isten már kudarcot vallott, és ők ott vannak. Arról, hogy csaknem helyesen csaknem megtettek dolgokat.

Nobby odalökte az edényt egy alkalmatos ablakpárkányra, visszatoporgott némi életet a lábába, és megfújogatta az ujjait. Röpke kotorászás a füle sötét rejtekén elővarázsolt egy töredék cigarettát.

— Micsoda idő, he? — szólalt meg Kolon elégedetten, amikor a gyufa lobbanása megvilágította mindhármukat.

A többiek bólintottak. Úgy tűnt, már most, hogy tegnap óta egy egész élet eltelt. De sose felejtesz el ilyesmit, nem számít, ha mások igen, nem számít, hogy mi fog történni ezután.

— Ha sose látok bármilyen rohadt királyt, az is túl hamar lesz — állapította meg Nobby.

— Amúgy sem hiszem, hogy ő lett volna a jogos király — morfondírozott Murok. — A királyról jut eszembe, kér valaki sült krumplit?

— Nincs is jogos király — szögezte le Kolon, bár különösebb rosszakarat nélkül. Havi tíz tallér nagy változást jelent. Mrs. Kolon egész másként viselkedik az olyan férjjel, aki havi tíz tallérral többet hoz haza. Üzenetei a konyhaasztalon sokkal barátságosabbá váltak.

— Nem, csak úgy értettem, hogy nincs semmi különleges abban, ha ősi kardod van — magyarázta Murok. — Vagy egy anyajegyed. Úgy értem, nézzetek csak rám. Nekem is van egy anyajegyem a karomon.

— A bátyámnak is van — bólogatott Kolon. — Olyan az alakja, mint egy csónaké.

— Az enyém inkább koronaszerű — közölte Murok.

— Ohó, akkor az királlyá tesz téged — vigyorgott Nobby. — Magától értetődik.

— Nem értem, miért. A bátyám se admirális — mutatott rá ésszerűen Kolon.

— És itt van ez a kardom — mondta Murok.

Kihúzta. Kolon kivette a kezéből, és újra meg újra megforgatta a Dob ajtaja fölötti fáklya fényében. A penge tompa volt és rövid, és olyan rovátkolt, mint egy fűrész. Gondosan készített fegyver volt, és valaha lehetett rajta egy felirat, de már réges-rég olvashatatlanná koptatta pusztán a rengeteg használat.

— Tetszetős kard — ismerte el elgondolkozva. — Jó az egyensúlya.

— De nem királynak való — állította Murok. — A királyok kardja nagy és fényes és varázslatos és vannak rajta drágakövek és amikor föltartod, megcsillan rajtuk a fény, csing.

— Csing — utánozta Kolon. — Igen. Fölteszem, annak kell lennie, tényleg.

— Csak annyit mondok, nem járhatsz körbe trónokat osztogatva az embereknek csupán az ilyesmikért — fejtegette Murok. — Ezt mondta Kadar kapitány.

— Jelzem, nem rossz állás — merengett Nobby. — Kedvező munkaidővel jár, a királykodás.

— Hmm? — Kolon egy pillanatra beleveszett a spekulálás kicsiny világába. A valódi királyoknak fényes kardja van, ez nyilvánvaló. Kivéve, kivéve, kivéve esetleg a tipikus valóságos királynak, hogy is mondják, hajdanában, neki olyan kardja lehetett, ami egy szikrát se csillogott, de átkozottul hatékonyan vágott el bármit. Csak egy ötlet.

— Azt mondom, a királykodás jó meló — ismételte meg Nobby. — Rövid munkaórák.

— Aha. Aha. Viszont nem hosszú ideig — felelte Kolon. Elgondolkodó pillantást vetett Murokra.

— Á! Na persze, van abban valami.

— Különben is, apám azt mondja, hogy királynak lenni olyan, mint a kemény munka — mesélte Murok. — Ott az összes felmérés és elemzés meg minden. — Kiürítette korsaját. — Nem magunkfajtának való. Magunkfajta — büszkén nézett — őröknek. Jól van, főtörzs?

— Hmm? Mi? Ó! Igen. — Kolon vállat vont. És akkor mi van? Lehet, hogy így a legjobb. Kiitta a sörét. — Jobb, ha megyünk — indítványozta. — Mennyi az idő?

— Éjfél körül járhat — válaszolta Murok.

— És még?

Ez elgondolkodtatta Murokot. — És minden rendben?

— Úgy van. Csak próbára tettelek.

— Tudod — szólalt meg Nobby —, ahogy te mondod, fiú, az ember csaknem el is hiszi, hogy igaz.

A figyelem tekintete hadd húzódjék hátrébb…

Ez itt a Korong, világ és világok tükre, négy, óriási, Nagy A’Tuinnak, az Égi Teknőcnek, teknőjén álló elefánt cipeli a hátán az űrön keresztül. Ennek a világnak Pereme körül az óceán szakadatlan ömlik le az éjbe. A Tengelyénél nyúlik a magasba a Mennyek Ormának tíz mérföldes tüskéje, amelynek csillogó tetején az istenek szabályosan játszanak az emberek sorsával…

…már ha tudod, mik a szabályok, és kik a játékosok.

A Korong távoli szélén a nap épp fölkelt. A reggel fénye elkezdett ráömleni a tengerek és szárazföldek tarkabarka diribdarabokból varrt takarójára, ám lassan, mert a fény késlekedő és kissé nehézkes varázserőtér jelenlétében.

A sötét sarlón, ahol az alkony fakó fénye még alig áramlott ki a legmélyebb völgyekből, két pont, egy nagy meg egy kicsi, röppent ki az árnyékból, alacsonyan tovasiklott a Perem-óceán hömpölygő tengerárja fölött, és eltökélten nekivágott az űr teljesen fölmérhetetlen, csillagpöttyözte mélységének.

Talán maradandó lesz a varázs. Talán nem. De ugyan, mi maradandó?