Mort, a Halál kisinasa

Íme, a fényes, gyertya-világította szoba, ahol az életfogytig — időmérők sorakoznak — polc hátán polc, tele kucorgó homokórákkal, amelyek jövőből múltba csorgatják finom homokjukat. Minden élőlénynek egy. A szemcsék pergésének összeadódó neszétől úgy morajlik a szoba, akár a tenger.

Íme, a helyiség tulajdonosa, aki épp átvonul rajta, kimért léptekkel, gondolatokba merülten. A neve: Halál.

Nem ám akármilyen Halál. Ez az a Halál, akinek sajátos tevékenységi szférája, nos, egyáltalán nem szféra, hanem a Korongvilág; ami lapos, és négy óriási elefánt hátán nyugszik, amelyek Nagy A’Tuin, a hatalmas csillagteknőc teknőjén ácsorognak, és amit egy az űrbe szakadatlanul alázubogó vízesés övez.

A tudósok kiszámolták, hogy egy ennyire kétségbevonhatatlanul abszurd dolog tényleges létezésének esélye egy a milliókhoz.

Ám a varázslók kikalkulálták, hogy az egy-a-millióhoz esélyek tízből kilencszer bejönnek.

A Halál, csontlábujjain keresztülcsattogva a fekete-fehér padlólapokon, mormol kámzsája alatt, ahogy csontvázujjai végigszámlálják a dolgukba temetkezett homokórák sorait.

Végül talál egy olyat, ami láthatólag megelégedésére szolgál, óvatosan leemeli polcáról, és a legközelebbi gyertyához viszi. Úgy tartja, hogy a fény visszaverődjék róla, és belebámul a visszatükrözött, tűhegynyi csillogásba.

Annak a csillámló szemgödörnek merev tekintete felöleli a világteknőst, amint az evez a mélyűrön át, valamint az egész üstökös sebezte, meteor lyuggatta páncélt. A Halál tudja, hogy egy nap maga Nagy A’Tuin is meg fog halni; na, az lesz aztán a kihívás.

Ám pillantásának fókusza előrevetül a Korong kék-zöld nagyszerűségére, amely lassan forog a körötte keringő kicsiny nap alatt.

Most e tekintet elkanyarodik a Kostetőnek nevezett nagy hegyvonulat irányába. A Kostető telis-teli mély völgyekkel, meglepetésszerű szirtekkel és számottevően több földrajzzal, mint amennyivel még tudna valamit kezdeni. Megvan a maga sajátságos időjárása telis-teli srapnel jellegű esővel, korbácsoló széllel, folyamatos égiháborúval. Némelyek azt állítják, hogy mindez azért van, mert a Kostető az ősi, vad mágia hazája. Na persze, egyesek mindenfélét összehordanak.

A Halál pislog, beállítja látásmélységét. Most már látja a fűborította vidéket a hegység fordulatiránti lejtőin.

Most lát egy konkrét hegyoldalt.

Most lát egy mezőt.

Most lát egy szaladó fiút.

Most figyel.

Most olyan hangon, akár ólomtömbök koppanása a grániton, azt mondja:

— IGEN.

Kétségtelen, hogy volt valami mágikus annak a töredezett, hegyes területnek a talajában, amit — a különleges árnyalat miatt, amit a helyi növényzetnek adott — oktarin gyepmezőkként ismertek. Például egyike volt azon helyeknek, s ilyenből kevés akadt a Korongon, ahol a növények előtermő variációi előfordultak.

Az előtermő növények visszafelé nőnek az időben. Elveted őket idén, és kihajtanak tavaly.

Mort családja az előtermő szőlőből érlelt bor termeléséből élt. Ezek a borok erősek és nagyon keresettek a jövendőmondók köreiben, merthogy, mi sem természetesebb, hozzásegítik őket a jövőlátáshoz. A dolog egyetlen hátulütője az, hogy a megelőző reggel leszel másnapos, és rengeteget kell igyál, hogy kiheverd.

Az előtermő növények termesztői rendszerint nagydarab, komoly emberek, és ugyancsak hajlanak a befelé fordulásra meg a kalendárium beható tanulmányozására. Az a gazda, aki elhanyagolja a közönséges vetőmag elvetését, csupán a termést veszíti el, mígnem az, aki elfelejti elvetni azon termés csíráit, amit már learatott tizenkét hónappal korábban, megkockáztatja a teljes ok-okozati szövedék felbomlását, a heveny kínos helyzetről nem is beszélve.

Az is égetően kínos volt Mort családja számára, hogy a legfiatalabb fiú egyáltalán nem mondható komolynak, és körülbelül annyi tehetséget mutatott a kertészkedés iránt, mint amennyit egy döglött tengeri csillagban lel az ember. Nem mintha nem lett volna segítőkész, ám azzal a meghatározhatatlan, lelkes segítőkészséggel bírt, amit meglett férfiak hamar megtanulnak rettegni. Volt valami ragályos, esetleg az sem kizárt, hogy végzetes benne. A fiú magas volt, vörös hajú, szeplős, azzal a fajta testtel, ami csak kis mértékben áll tulajdonosának irányítása alatt; s ami, úgy tűnt, csupa térdből tevődik össze.

Ezen a bizonyos napon ez a test a fennsíkon át száguldott, hadonászó karokkal és kiáltozva.

Apja és nagybátyja vigasztalhatatlanul figyelték a kőfalról.

— Amit nem értek — mondta Lezek, az apa —, azaz, hogy a madarak még csak föl se rebbennek. Én elrepülnék, ha azt látnám, hogy felém jön.

— Hah! Az emberi test csodálatos dolog. Úgy értem, ugyan a lába mindenfelé bicsaklik, de azért egész jó sebessége van neki.

Mort eljutott az egyik barázda végére. Egy magát degeszre zabált vadgalamb lassan eltántorgott az útjából.

— Viszont a szíve a helyén van — mondta óvatosan Lezek.

— Á! Na ja, csak a többi része nincs.

— Tisztán tartja magát. És nem eszik sokat — folytatta Lezek.

— Igen, az látszik.

Lezek oldalvást a fivérére sandított, aki mereven az égre bámult.

— Úgy hallottam, van egy üresedés odafenn a tanyádon, Hamish — mondta.

— Ó! Van már egy inasom, ugyebár.

— Aha! — komorodott el Lezek. — De hát mióta?

— Tegnap óta — hazudta a fivére csörgőkígyót megszégyenítő sebességgel. — Minden aláírva, minden lepecsételve. Sajnálom. Figyelj, nekem semmi kifogásom a te Mortod ellen, olyan helyes fiú, amilyet az ember csak kívánhat, csak hát…

— Tudom, tudom — sóhajtott Lezek. — Két kézzel se találná meg a seggét.

A távoli alakra meredtek. Az elesett. Néhány galamb odatipegett, hogy közelebbről szemügyre vegye.

— Pedig tudod, nem hülye — jegyezte meg Hamish. — Nem, egyáltalán nem lehet hülyének nevezni.

— Van ott agyvelő, az biztos — értett egyet Lezek. — Néha olyan keményen nekiáll gondolkodni, hogy jól kupán kell vágni ahhoz, hogy rád figyeljen. Tudod, a nagyanyja megtanította olvasni. Szerintem az fűtötte túl az agyát.

Mort föltápászkodott, és elbotlott a köntösében.

— Valami foglalkozást kellene találnod neki — tűnődött Hamish. — Papság, esetleg. Vagy varázslóság. Azok rengeteget olvasnak, mármint a varázslók.

Egymásra néztek. Mindkettőjük elméjében felsejlett, mire lehetne Mort képes, ha csupa jóindulat kezét egy varázskönyvre tehetné.

— Na, jó — tette hozzá Hamish sietve. — Inkább valami mást. Egy csomó dolognak lennie kell, amihez hozzáfoghat.

— Túl sokat gondolkozik, az a baj — közölte Lezek. — Nézz csak rá! Az ember nem gondolkozik afelől, hogyan riassza el a madarakat, csak csinálja. Úgy értem, egy normális fiú.

Hamish elgondolkozva vakargatta állát.

— Lehetne valaki más gondja — bökte ki.

Lezek arckifejezése ugyanolyan maradt, csak a szeme körül látszott hajszálnyi változás.

— Hogy érted? — kérdezte.

— Ürügerincben jövő héten lesz a munkásszegődtető piac. Tudod, leszegődteted, mint inast, és akkor az új mesterére vár a meló, hogy életrevalóra pofozza. Így szól a törvény. Add szerződéssel tanoncnak, az kötelez!

Lezek a mező fölött a fiára bámult, aki egy sziklát tanulmányozott.

— De azt nem akarom, hogy valami történjen vele — kételkedett. — Eléggé kedveljük őt, az anyja meg jómagam. Minden embert meg lehet szokni.

— Meglátod, a javára válik. Embert farag belőle.

— Aha. Hümm. Hát nyersanyag van épp elég, az biztos — sóhajtotta Lezek.

Mortot egyre jobban érdekelte a szikla. Csigaházak voltak benne, a világ kezdeti napjainak maradványai, amikor a Teremtő sziklából teremtett teremtményeket, senki se tudja, miért.

Mortot rengeteg minden érdekelte. Hogy az emberi fogak miért illeszkednek egymáshoz olyan takarosan, például. Ennek már sok gondolatot szentelt. Aztán ott volt a rejtély, hogy a nap miért nappal kel föl, miért nem éjjel, amikor a fény sokkal hasznosabb lenne. Ismerte a szokásos magyarázatot, de az valahogy nem tűnt kielégítőnek.

Egyszóval Mort egyike volt azon embereknek, akik veszélyesebbek, mint egy teli zsák csörgőkígyó. Eltökélt szándéka volt, hogy fölfedezze a világegyetem mögött megbúvó logikát.

Ami nem lesz könnyű, mivelhogy nincs olyan. A Teremtőnek volt egy pár figyelemreméltóan jó ötlete, amikor összeállította a világot, de az érthetővé tétel nem tartozott közéjük.

A tragikus hősök mindig óbégatnak, amikor az istenek érdeklődni kezdenek irántuk, de valójában azok az emberek járnak rosszabbul, akikre az istenek rá se hederítnek.

Az apja, mint általában, valamit üvöltözött felé. Mort a követ egy galambhoz vágva — ami majdnem túlzabálta magát ahhoz, hogy kitérjen az útjából — visszaténfergett a szántáson keresztül.

És ez volt az oka, hogy Mort meg az apja lebandukoltak a hegyeken át Ürügerincbe Disznólesés Estéjén; a szamár hátán egy zsákban Mort meglehetősen kevéske holmijával. A város nem sokkal volt több, mint a macskaköves tér négy oldala, ahol mindazon boltok sorakoztak, amik ellátták a földművelő közösség igényelte összes szolgáltatást.

Öt perc elteltével Mort kijött a szabótól egy bő, barna, meghatározhatatlan célú öltözékben, amiért egy korábbi tulajdonos — teljesen érthetően — nem jelentkezett, és ami elég nagy volt ahhoz, hogy majd egyszer belenőjön, feltételezve, hogy egy tizenkilenc lábú elefánttá fog nőni.

Apja kritikusan szemlélte.

— Nagyon csinos — jelentette ki — ennyi pénzért.

— Viszket — mondta Mort. — Azt hiszem, van benne valami, mármint rajtam kívül.

— Ezrével vannak a világon olyan fiúk, akik nagyon hálásak lennének egy csinos, meleg… — Lezek elhallgatott, aztán föladta — …öltözékért, mint amilyen ez is, fiam.

— Megoszthatnám velük? — kérdezte Mort reménykedve.

— Jól kell mutatnod! — szögezte le Lezek szigorúan. — Jó benyomást kell kelts, ki kell tűnj a tömegből!

Efelől nem volt kétség. Ki fog tűnni. Nekivágtak a teret elözönlő sokaság közepette, mindketten saját gondolataikba merülve. Általában Mort élvezte a kiruccanásokat a városba, a kozmopolita légkört, a messzi — öt, sőt akár tíz mérföldre fekvő — falvak furcsa nyelvjárásait, most azonban kellemetlen előérzete volt, mintha emlékezne valamire, ami még meg se történt.

A piac szemlátomást ilyen módon működött: a munkát kereső férfiak a tér közepén álldogáltak egyenetlen sorokban. Sokan közülük apró jelképet fitogtattak kalapjukon, ami elárulta a világnak, milyen mesterséghez értenek — a juhászok gyapjúcsutakot viseltek, a kocsisok lószőrpászmát, a belsőépítészek egy csíknyi egész érdekes zsákvászon falburkoló-anyagot, és így tovább.

Az inaskodást kereső fiúk a tér Tengelyfelőli oldalán gyülekeztek.

— Csak odamégy, és ott álldogálsz, aztán majd jön valaki, s tanonckodást kínál — mondta Lezek némi bizonytalansággal hangjában. — Mármint ha tetszik neki a kinézeted, akkor.

— Azt meg hogy dönti el? — kérdezte Mort.

— Nos — kezdte Lezek, ám elhallgatott. Hamish ezt a részt nem magyarázta el neki. Aztán az amúgy meglehetősen korlátozott piaci ismereteiből merített, amik kizárólag lábasjószág adásvételre szorítkoztak, s megreszkírozta. — Fölteszem, megszámolja a fogad, meg ilyesmi. Aztán megbizonyosodik arról, hogy nem vagy kehes és a lábad is oké. Én a helyedben nem fecsegném ki az olvasást, az fölidegesíti a népeket.

— És aztán? — firtatta Mort.

— Aztán mégy, és megtanulsz egy szakmát — felelte Lezek.

— Konkrétan milyen szakmát?

— Nos… az ácsmesterség egy jó foglalkozás — kockáztatta meg Lezek. — Vagy a tolvajlás. Azt is muszáj valakinek csinálni.

Mort a lábát bámulta. Amikor nem feledkezett meg róla, kötelességtudó fiú volt, és ha már azt várják tőle, hogy inassá legyen, eltökélte magát, hogy jól fogja csinálni. Habár az ácsmesterség nem hangzott valami ígéretesen — a fának megvan a maga makacs természete és hajlik a törésre. És hivatásos tolvajok nem sűrűn akadnak a Kostetőn, ahol az emberek nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust, nem lévén elég gazdagok.

— Rendben van — mondta végül Mort. — Megyek, és próbát teszek vele. De mi lesz, ha senki sem vesz maga mellé inasnak?

Lezek megvakarta a fejét.

— Nem tudom — válaszolta. — Fölteszem, akkor várnod kell a vásár végéig. Éjfélig. Szerintem.

És most már közelgett az éjfél.

Könnyű fagy derezte a macskaköveket. A tér fölé magasodó, díszes óratornyon két kicsiny, finomra faragott báb berregett elő a számlapon lévő csapóajtókból, és elütötte a háromnegyedet.

Tizenöt perc múlva éjfél. Mort borzongott, pedig a szégyen és makacsság karmazsin lángjai magasra csaptak benne, forróbban, mint a Pokol bugyrai. Az ujjait fújdogálta, hogy legyen mit tennie, és a fagyos égre bámult, megkísérelve elkerülni a vásár maradványai közepette még ott csellengő kevesek pillantását.

A legtöbb bódés már összepakolt, és elment. Már a meleg húspástétom árus is abbahagyta portékája hangos kínálgatását, és tekintet nélkül személyes biztonságára, egy húsos pitét evett.

Az utolsó, Mort reménytársai közül már órákkal korábban eltűnt. Az a fiú kancsal volt, görnyedt, folyamatosan folyt az orra, és Ürügerinc egyetlen okleveles koldusa eszményi alapanyagnak kiáltotta ki. Mort másik oldaláról a fiú játékkészítőnek állt. Egyik a másik után vonult el — kőművesek, patkolókovácsok, orgyilkosok, selyemkereskedők, kádárok, szélhámosok és szántóvetők. Pár perc múlva itt az új év, és száz, reményekkel teli fiú fogja megkezdeni karrierjét; hasznos szolgálat, új, érdemleges élet tárul elébük.

Mort boldogtalanul töprengett azon, vajon őt miért nem választották. Megpróbált tiszteletreméltónak látszódni, s az összes; esetleges mesterének egyenesen a szemébe nézett, hogy imponáljon nekik kitűnő természetével és kifejezetten kedvelhető tulajdonságaival. Ezzel valahogy nem érte el a kívánatos hatást.

— Kérsz egy forró húspástétomot? — kérdezte az apja.

— Nem.

— Olcsón adja.

— Nem. Köszönöm.

— Ó!

Lezek tétovázott.

— Megkérdezhetem az árust, nem akar-e egy inast — mondta segítőkészen. — Roppant szolid, a vendéglátóipar.

— Nem hinném, hogy akarna — jegyezte meg Mort.

— Nem, valószínűleg nem — sajnálkozott Lezek. — Úgy nézem, eléggé egyszemélyes vállalkozás. Különben is, már elment. Tudod mit, meghagyok neked egy kicsit az enyémből.

— Tényleg nem vagyok éhes, apa.

— Alig van benne porcogó.

— Nem. De azért nagyon köszönöm.

— Ó! — Lezek lehervadt. Kicsit táncikált, hogy egy kevés életet toporogjon vissza a lábába, és néhány dallamtalan taktust fütyült a fogai közt. Úgy érezte, mondania kellene valamit, valamiféle tanácsot kellene adnia, le kellene szögezze, hogy az élet egyszer hopp, máskor kopp, át kellene ölelje a fia vállát, és kimerítően elbeszélgetni a felnövés problémáiról. Röviden, ki kellene mutassa, hogy a világ fura egy hely, ahol senkinek sosem szabadna olyan rátartinak lennie — képletesen szólva —, hogy visszautasítson egy tökéletesen jó, forró húspástétomra vonatkozó ajánlatot.

Immár egyedül voltak. A fagy, idén az utolsó, szorosabban markolta a macskaköveket.

Magasan fölöttük, a toronyban egy fogaskerék zöttyent, kioldott egy emeltyűt, kiemelt egy zárópecket, és hagyta, hogy egy nehéz ólomsúly leessék. Szörnyűséges, ziháló fémcsikorgás hallatszott, és a számlap csapóajtajai csúszva kinyíltak, kibocsátva a gépférfiakat. Ütőiket szaggatottan lendítve, akárha robotcsúzban szenvednének, a figurák elkezdték beharangozni az új napot.

— Nos, akkor annyi — mondta reménykedve Lezek.

Találniuk kell egy helyet, ahol megalhatnak — a Disznólesés Éjjele nem alkalmas idő a hegyi sétákra. Talán akad valahol egy istálló…

— Az utolsó ütésig még nincs éjfél — jegyezte meg Mort kimérten.

Lezek vállat vont. Mort konokságának puszta erejétől meghátrált.

— Rendben — felelte. — Akkor várunk.

És akkor meghallották a patkók kippi-koppját, ami sokkal hangosabban dübörgött a fagyos térben, mint ahogy azt közönséges akusztika valójában lehetővé tehetné. Ami azt illeti, a kippi-kopp döbbenetesen pontatlan szó arra, ami Mort feje körül visszhangzott; a kippi-kopp egy meglehetősen vidám pónilovat sugall, fején valószínűleg szalmakalappal, ami ki van lyukasztva a fülénél. Ennek a hangnak az éle abszolút egyértelművé tette, hogy szalmakalapok szóba se jöhetnek.

A ló a tengely felőli útról lépett a térre; pára gomolygott fel óriási, fehér horpaszáról, és szikrázott léptei alatt a kockakő. Olyan büszkén lépdelt, akár egy harci mén. Határozottan nem viselt szalmakalapot.

A magas alak a ló hátán jól beburkolózott a hideg ellen. Amikor a paripa a tér közepére ért, lovasa leszállt, és valami után kotorászott a nyereg mögött. Végül a férfi — vagy nő — eléhúzott egy abrakos tarisznyát, a ló füle fölött átvetette, s fölerősítette, majd megveregette hátasa nyakát.

A levegő hirtelen sűrűnek, olajosnak érzett, s a mély árnyékokat Mort körül kék meg bíbor szegélyezte. A lovas elindult a fiú felé, fekete köntöse hullámzott, léptei aprókat csattantak a macskakövön. Nem hallatszott más zaj — a csönd úgy zárult rá a térre, mint valami hatalmas vattapamacs.

Az imponáló hatást azonban meglehetősen elrontotta egy jégfolt.

— Ó, A FENÉBE!

Igazából ez nem hang volt. A szavak rendben voltak, ám anélkül érkeztek Mort fejébe, hogy vették volna a fáradságot, hogy előbb áthaladjanak a fülén.

Mort odasietett, hogy fölsegítse az elesett alakot, és azon találta magát, hogy egy olyan kezet markol, amely pusztán kifényesített csont; sima és eléggé megsárgult, mint egy régi biliárdgolyó. Az illető csuklyája hátracsúszott, s egy csupasz koponya fordította felé üres szemgödrét.

Bár nem volt teljesen üres. Mélyen benne, mintha az űr feneketlen mélységére nyíló ablak lenne, két aprócska, kék csillag világolt.

Mortban fölmerült, hogy meg kellene rémülnie, így némileg sokkolta a tény, hogy egy csöppet sem fél. Egy csontváz ült előtte, térdét dörzsölve és zsörtölődve, méghozzá egy eleven csontváz, furamód imponáló, ám ki tudja miért, nem túlságosan ijesztő.

— KÖSZÖNÖM, FIÚ — mondta a koponya. — MI A NEVED?

— Ööö — nyögte Mort. — Mortimer… uram. De mindenki csak Mortnak hív.

— MICSODA VÉLETLEN! — jegyezte meg a koponya. — LÉGY SZÍVES, SEGÍTS FÖL!

Az alak bizonytalanul lábra állt, lesimítva köntösét. Mort most vette észre, hogy a csontváz derekát nehéz öv öleli, amin egy fehér markolatú kard lóg.

— Remélem, nem ütötte meg magát, uram — mondta udvariasan a fiú.

A koponya vigyorgott. Persze, gondolta Mort, nincs sok választása.

— KUTYA BAJOM, EBBEN BIZTOS VAGYOK. — A koponya körbenézett, s láthatólag most először megpillantotta Lezeket, aki úgy tűnt, odafagyott a helyhez. Mort úgy vélte, a helyzet magyarázatot igényel.

— Az apám — közölte, s megpróbált védően az 1. sz. Kiállítási Tárgy elé mozdulni anélkül, hogy sértődést okozzon. — Elnézést, uram, de maga a Halál?

— ÚGY VAN. NAGY PIROS PONT A JÓ MEGFIGYELÉSÉRT ENNEK A FIÚNAK.

Mort nyelt egyet.

— Az apám jó ember — szögezte le. Kicsit gondolkodott, aztán hozzátette. — Egész jóságos. Jobb szeretném, ha inkább békén hagyná, persze, csak ha ez magának nem okoz gondot, uram. Nem tudom, mit tett vele, de örülnék, ha nem csinálná. Nem sértő szándékkal mondtam.

A Halál hátralépett, fejét féloldalra hajtotta.

— ÉN CSAK EGY PILLANATRA AZ IDŐN KÍVÜLRE HELYEZTEM MAGUNKAT — mondta. — APÁD SEMMI OLYAT NEM FOG LÁTNI ÉS HALLANI, AMI FELKAVARNÁ. NEM, ÉN ÉRTED JÖTTEM, FIÚ.

— Értem?

— ÁLLÁST KERESEL ITT, NEM?

Valami derengeni kezdett Mortnak.

— Maga inast keres?

A szemgödör felé fordult, a sugárzó fénypettyek megvillantak.

— TERMÉSZETESEN.

A Halál legyintett csontkezével. Bíbor fényhullám csapott át rajtuk, afféle látható „pukk”, és Lezek kiolvadt. Feje fölött a gépies bábok folytatták az éjfél elharangozásának munkáját, amint az Időnek megengedtetett, hogy visszasompolyogjon.

Lezek pislogott.

— Egy pillanatig észre sem vettem magát — mentegetőzött. — Bocsánat, biztos máshol járt az eszem.

— ÁLLÁST AJÁNLOTTAM A FIÁNAK — informálta a Halál. — BÍZOM BENNE, HOGY EZ TETSZÉSÉRE TALÁL.

— Mi is a maga foglalkozása? — Lezek anélkül beszélt a feketébe öltözött csontvázhoz, hogy a meglepetés legcsekélyebb jelét mutatta volna.

— LELKEKET KÍSÉREK A MÁSVILÁGRA — világosította föl a Halál.

— Áhá! — mondta Lezek. — Persze, elnézést, sejthettem volna az öltözéke láttán. Elengedhetetlenül szükséges munka, rendkívül biztos állás. Régi vállalkozás?

— IGEN, MÁR JÓ IDEJE CSINÁLOM — felelte a Halál.

— Pompás. Pompás. Sosem gondoltam volna erre, mint Mort jövendő foglalkozására, de ez jó állás, jó állás, mindig nagyon szolid. Hogy hívják magát?

— HALÁL.

— Apa… — kezdte sürgetően Mort.

— Nem mondhatnám, hogy ismerem a céget — sajnálkozott Lezek. — Hol is van pontosan a székhelye?

— A TENGER LEGMÉLYSÉGESEBB FENEKÉTŐL A MAGASSÁGOKIG, AHOL MÉG A SAS[1] SEM JÁR — válaszolta a Halál.

— Nem rossz — bólogatott Lezek. — Nos, én…

— Apa — húzta meg apja kabátját Mort.

A Halál Mort vállára tette a kezét.

— AMIT APÁD LÁT ÉS HALL, NEM AZ, AMIT TE LÁTSZ ÉS HALLASZ. NE IDEGESÍTSD FÖL! AZT HISZED, SZERETNE LÁTNI ENGEM… TELJES ÉLETNAGYSÁGBAN, IGAZ VALÓMBAN?

— De maga a Halál! — kiáltotta Mort. — Maga járja a világot és embereket gyilkol!

— ÉN? GYILKOLOK? — meredt rá a Halál, nyilvánvalóan megsértődve. — SZÓ SINCS RÓLA! AZ EMBEREKET MEGGYILKOLJÁK, DE AZ AZ Ő DOLGUK. ÉN CSAK ONNANTÓL VESZEM ÁT AZ ÜGYEK INTÉZÉSÉT. ELVÉGRE KURVA HÜLYE EGY VILÁG LENNE, HA AZ EMBEREKET MEGGYILKOLNÁK, DE NEM HALNÁNAK MEG, NEM IGAZ?

— Nos, de — egyezett bele Mort némi kételyek között.

Mort még sosem hallotta az „érdekfeszítő” szót. A családi szókincsben ez nem tartozott a mindennap használatos szavak közé. De egy sziporka a lelkében azt sugalmazta neki, hogy ez itt valami fura, lenyűgöző és nem teljesen borzasztó, s ha hagyja, hogy ez a pillanat elszálljon, egész életében bánni fogja. És viszszaemlékezett a nap megaláztatásaira, és a hosszú útra hazáig…

— Ööö — kezdte. — Nem kell meghaljak, hogy megkapjam az állást, ugye?

— HALOTTNAK LENNI NEM KÖTELEZŐ.

— És… a csontok?…

— NEM, HA NEM AKAROD.

Mort fellélegzett. Ez ugyanis már kezdte mardosni a lelkét.

— Ha apa is azt mondja, rendben van — közölte.

Lezekre néztek, aki a szakállát vakarászta.

— Mit szólsz hozzá, Mort? — firtatta Lezek a menekülés esélyétől izgalomba jött áldozat illanó szeszélyességével. — Nem mondhatni, hogy a világ ezt álomi munkakörnek tartaná. Nem az, amire gondoltam, ezt elismerem. Ám azt mondják, a temetkezési vállalkozó becsületes foglalkozás. Te döntesz.

— Temetkezési vállalkozó? — kérdezett vissza Mort.

A Halál bólintott, és ujját összeesküvői mozdulattal emelte nem létező ajkához.

— Mit is mondott, hol is van az üzlete? — érdeklődött Lezek. — Messze innen?

— NINCS MESSZEBB, MINT EGY ÁRNYÉK VASTAGSÁGA — felelte a Halál. — AHOL AZ ELSŐ ŐSSEJT KELETKEZETT, OTT VOLTAM ÉN IS. AHOL AZ EMBER LÉTEZIK, OTT VAGYOK ÉN IS. AMIKOR AZ UTOLSÓ ÉLŐLÉNY MAJD A FAGYOS CSILLAGOK ALATT VÁNSZOROG, ÉN OTT LESZEK.

— Aha! — bólogatott Lezek. — Akkor hát maga jön-megy egy keveset. — Zavarodottnak tűnt, mint az az ember, aki küzd, hogy visszaemlékezzék valami fontosra, aztán nyilvánvalóan föladta.

A Halál barátságos modorban megveregette az apa vállát, és Morthoz fordult.

— VANNAK JAVAID, FIÚ?

— Igen — válaszolta Mort, aztán eszébe jutott. — Csak azt hiszem, a boltban felejtettem a csomagom. Apa, a zsákot a ruhaüzletben hagytuk!

— Hm, az már zárva van — jegyezte meg Lezek. — A boltok nincsenek nyitva Disznóleséskor. Vissza kell menned holnapután, illetve most már holnap!

— NEM TESZ SEMMIT — közölte a Halál. — MOST TÁVOZUNK. SEMMI KÉTSÉG, ELÉG HAMAR LESZ DOLGOM ERREFELÉ.

— Remélem, hamarosan el tud jönni meglátogatni minket — mondta Lezek. Úgy tűnt, még mindig küszködik a gondolataival.

— Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet — jegyezte meg Mort.

— Nos, viszlát, kölyök! — búcsúzkodott Lezek. — Azt csináld, amit mondanak neked, értetted? És… elnézést, uram, van magának fia?

A Halál eléggé megrökönyödött.

— NEM — szögezte le. — NINCSEN FIAM.

— Ha nincs ellenére, még váltanék egy szót a fiammal.

— AKKOR MEGYEK, ÉS UTÁNANÉZEK A LOVAMNAK — egyezett bele a Halál a mindennaposnál több tapintattal.

Lezek átölelte fia vállát — némi nehézséggel, tekintettel a köztük lévő magasságbéli különbségre —, és gyöngéden átvezette a tér másik oldalára.

— Mort, tudod mit mondott Hamish bátyád erről az inaskodásos dologról? — súgta.

— Igen?

— Nos, nekem mondott még valami mást is — közölte bizalmasan az öreg. — Azt mondta, nem ritkaság, hogy az inas megörökli a mester üzletét. Mit szólnál ahhoz, mi?

— Ühüm. Hát nem is tudom — felelte Mort.

— Érdemes elgondolkozni rajta — tette hozzá Lezek.

— Fogok rajta gondolkozni, apa.

— Számos fiatalember kezdte úgy a pályáját, azt mondta Hamish. Az inas hasznossá teszi magát, kiérdemli mestere bizalmát, és nos, ha van egy jány a háznál… mondott valamit a Miszter… ööö… Izé jányokról?

— Miszter mizé? — értetlenkedett Mort.

— Miszter Izé… az új mestered.

— Ó! Ő, nem, nem hinném — válaszolta megfontoltan Mort. — Nem hinném, hogy házasulós fajta.

— Számos igyekvő fiatalember köszönheti előmenetelét a frigyének — mutatott rá Lezek.

— Valóban?

— Mort, szerintem te nem figyelsz rám.

— Mi?

Lezek megtorpant a fagy borította macskakövön, és megpördítette fiát, hogy szembenézhessen vele.

— Ennél azért jobban kell figyelj a jövőben! — morrant rá. — Hát nem érted, fiam? Ha valamire vinni akarod ebben a világban, akkor muszáj odafigyelned. Én, az apád, mondom ezt neked.

Mort lenézett az apja arcába. Sok mindent akart mondani: el akarta mondani, milyen nagyon szereti őt, milyen gondterheltnek érzi magát; meg akarta kérdezni, valójában mit gondol az apja arról, amit mindeddig látott és hallott. Azt akarta mondani, hogy úgy érzi magát, mintha rálépett volna egy vakondtúrásra, amiről hirtelen kiderült, hogy igazából tűzhányó. Meg akarta kérdezni mit jelent az, hogy „frigy”.

Amit aztán ténylegesen mondott, így hangzott:

— Igen. Köszönöm. Jobb lesz, ha megyek. Majd megpróbálok levetet írni neked.

— Biztos akad majd valaki, aki arra jár és elolvassa nekünk — felelte Lezek. — Viszlát, Mort! — Az apa kifújta az orrát.

— Viszlát, apa. Majd meglátogatlak — búcsúzott Mort.

A Halál tapintatosan köhécselt, bár eléggé úgy hangzott, mint egy szúette, vénséges gerenda gyorstüzelő reccsenései.

— IDEJE INDULNI — jelezte. — PATTANJ FÖL, MORT!

Ahogy Mort fölmászott a díszes ezüstnyereg mögé, a Halál lehajolt, s kezet rázott Lezekkel.

— KÖSZÖNÖM.

— A szíve mélyén jó gyerek — jegyezte meg Lezek. — Egy kicsit álmodozó, ez minden. No persze, mi is voltunk egyszer fiatalok.

A Halál egy darabig fontolgatta ezt.

— NEM — mondta végül. — NEM HINNÉM.

Megmarkolta a kantárszárat, s lovát a Perem iránt vezető út felé fordította. A feketébe öltözött alak mögötti helyéről Mort kétségbeesetten integetett.

Lezek visszaintett. Aztán, ahogy a ló és két lovasa eltűntek látómezejéből, leengedte kezét, és jól megnézte. A kézfogás… különös érzést keltett. De valamiképp nem volt képes pontosan visszaemlékezni arra, miért.

Mort hallgatta, ahogy a kövek csattognak a lópaták alatt. Aztán amikor elérték az utat, a tömör föld puha dobbanásait, majd a semmit.

Lenézett, s látta a tájat elterülni maga alatt, az éjt holdfény ezüstje gravírozta. Ha leesne, az egyetlen, amibe becsapódna, a puszta levegő.

Kétszeres erővel markolta a nyerget.

Aztán a Halál megkérdezte:

— ÉHES VAGY, FIÚ?

— Igen, uram. — A szavak egyenesen a gyomrából jöttek az agy beavatkozása nélkül.

A Halál bólintott, és meghúzta a kantárt. A ló megállt a levegőben, a Korong hatalmas körkörös látképe alatta ragyogott. Itt meg ott egy-egy város narancsfényben izzott; a Perem közeli meleg tengerek némileg foszforeszkáltak. A mély völgyek némelyikében a Korong csapdába esett nappali fénye, ami lassú és kissé nehézkes[2], ezüstcsermelyként párolgott.

Ám ezt túlragyogta a csillogás, ami magától a Peremtől sugárzott a csillagok felé. Óriási fénysugárnyalábok csillámlottak és tündököltek az éjszakában. Hatalmas aranyfalak vették körbe a világot.

— Gyönyörű! — sóhajtotta Mort lágyan. — Mi ez?

— A NAP A KORONG ALATT — válaszolta a Halál.

— Minden éjjel ilyen?

— MINDEN ÉJJEL — felelte a Halál. — A TERMÉSZET MÁR CSAK ILYEN.

— Tud erről valaki?

— ÉN. TE. AZ ISTENEK. JÓ, MI?

— Hű!

A Halál kihajolt a nyeregből, és letekintett a világ királyságaira.

— NEM TUDOM, TE HOGY VAGY VELE — mondta —, DE ÉN ÖLNI TUDNÉK EGY CURRYÉRT!

Bár már jócskán elmúlt éjfél, Ankh-Morpork ikervárosa élettől zsongott. Mort korábban azt gondolta, hogy Ürügerinc meglehetősen forgalmas hely, ám összehasonlítva a körülötte lévő utca kavargásával, nos, a kisváros kihalt hullaháznak tűnt.

A költők megpróbálták leírni Ankh-Morporkot. Sikertelenül. Talán mert a hely olyan elképesztően duzzad a lendületes életerőtől, vagy esetleg mert egy egymillió lakosú város kanális nélkül kissé robusztus a költőknek, akik jobb szeretik a nárciszokat, és nem csoda. Így hát mondjunk csak annyit, hogy Ankh-Morpork annyira tele van élettel, mint egy vénséges sajt egy forró, nyári napon, olyan hangos, mint egy káromkodás a katedrálisban, olyan fényes, mint egy tengerre ömlött olajfolt, olyan tarka, mint egy osztályon felüli balegyenes harmadnapos nyoma, és annyira teli tevékenységgel, sürgés-forgással és puszta nyüzsgéssel, mint egy kutyatetem a termeszboly tetején.

Voltak itt szélesre tárt ajtajú templomok, amik megtöltötték az utcákat, gongok, cintányérok és — néhány hagyományszeretőbb, a szentírás minden szavát szó szerint vevő vallás esetében — áldozatok kurtácska sikolyainak hangjával. Voltak itt üzletek, amiknek különös árucikkei kifolytak a járdára. Szemlátomást tömérdek, barátkozni vágyó ifjú hölgy is akadt erre, akiknek nem telt túlzottan sok ruhadarabra. Voltak itt rakéták meg bűvészek, meg egy egész rakás tüstént-transzcendenciát kínáló árus.

És a Halál mindezeken átvonult. Mort félig-meddig arra számított, hogy mestere füstként fog keresztülhaladni a sokadalmon, de egyáltalán nem úgy történt. Az az igazság, hogy amerre a Halál járt, az emberek egyszerűen csak elsodródtak az útjából.

Mort esetében a dolog nem működött így. A tömeg, mely könnyen szétnyílt új mestere előtt, időben bezárult újra, hogy útját állja. A lábára léptek, a bordáiba könyököltek, ráadásul a népek szünet nélkül rá próbáltak sózni mindenféle kellemetlen szagú fűszert meg szemérmetlen alakúra formázott zöldséget, és egy meglehetősen élemedett hölgy, minden ellenkező értelmű bizonyíték dacára azt állította, hogy Mort jóvágású fiatalembernek látszik, olyannak, aki szeretné kellemesen eltölteni idejét.

Nagyon megköszönte a nőnek, és azt mondta, már most is kellemesen tölti az idejét.

A Halál elért az utcasarokra — a rakéták fénye ragyogó fénypontokat vetített kifényezett fejbúbjára —, és beleszagolt a levegőbe. Egy részeg dülöngélt arra, s anélkül, hogy felfogta volna miért, tett egy kis kitérőt tántorgásában — noha minden látható ok híján.

— EZ A VÁROS, FIÚ — mondta a Halál. — MIT SZÓLSZ HOZZÁ?

— Nagyon nagy — válaszolta Mort bizonytalanul. — Nem értem, miért akar mindenki ennyire összezsúfolódva élni?

A Halál vállat vont.

— NEKEM TETSZIK — jelentette ki. — CSUPA ÉLET.

— Uram?

— IGEN?

— Mi az a curry?

A kék tüzek felizzottak a Halál szemének mélyén.

— HARAPTÁL MÁR VÖRÖSEN IZZÓ JÉGKOCKÁBA?

— Nem, uram — felelte Mort.

— A CURRY ÉPP OLYAN.

— Uram?

— IGEN?

Mort nagyot nyelt.

— Már megbocsásson, uram, de apa azt mondta, ha nem értek valamit, tegyek föl kérdéseket.

— NAGYON DICSÉRETES — bólintott a Halál. Nekivágott egy mellékutcának; a tömegek, akár a véletlenszerű molekulák, szétváltak előtte.

— Nos, uram, nem lehet nem észrevenni azt, hogy… az a lényeg, ööö, maga a puszta ténye, uram, annak…

— KI VELE, FIÚ.

— Hogyan tud bármit is megenni, uram?

A Halál olyan hirtelen torpant meg, hogy Mort nekiment. Amikor a fiú beszédre nyitotta száját, egy intéssel elhallgattatta. Úgy tűnt, hallgatózik.

— TUDOD, VANNAK ALKALMAK — mondta féligmeddig önmagának —, AMIKOR TÉNYLEG KIJÖVÖK A SODROMBÓL.

Megpördült a sarkán, és sebesen elindult egy sikátorban, köpönyege a levegőben úszott mögötte. Az utcácska sötét falak és alvó épületek közt kanyargott, nem is annyira átjáróút volt, mint inkább egy kígyózó hézag.

A Halál megállt egy roskatag vizeshordónál, és teljes hosszában bedugta karját, kirántva egy zsákocskát, amihez egy téglát kötöttek. Kihúzta kardját, egy villózó, kék tűzcsíkot a sötétségben, és átvágta a zsineget.

— IGAZAN NAGYON DÜHÖS VAGYOK — mondta.

Kinyitotta a zsákot, s Mort nézte, ahogy az átázott szőr siralmas darabkái kicsusszannak, hogy növekvő pocsolyájukban elterüljenek a macskakövön. A Halál odanyúlt fehér ujjaival, gyengéden megsimogatta őket.

Egy idő múlva szürke füsthöz hasonlatos valami gomolygott föl a kiscicákból, és három kicsiny, macskaforma felhő alakult ki a levegőben. Kissé imbolyogtak, mintha nem lennének egész biztosak az alakjukban, és zavarodott, szürke szemükkel ferdén néztek Mortra. Amikor a fiú megpróbálta megfogni az egyiket, a keze simán átcsusszant rajta, és bizsergett.

— AZ ILYEN ÜGYEK NEM A LEGELŐNYÖSEBB SZÍNBEN MUTATJÁK BE AZ EMBEREKET — nyilatkozta a Halál.

Ráfújt egy cicára, amitől az lágyan pörögni kezdett. Panaszos miaúja úgy hangzott, mintha nagyon messziről szólna egy bádogcsövön keresztül.

— Ezek lelkek, ugye? — kérdezte Mort. — Az embereké hogyan néz ki?

— EMBER FORMÁJÚ — felelte a Halál. — ALAPJÁBAN VÉVE AZ EGÉSZ A KARAKTERISZTIKUS MORFOGENETIKUS ERŐTÉRRE MEGY VISSZA.

Sóhajtott egyet, úgy, ahogy a szemfedő suhog, kiragadta a macskakölyköket a levegőből, s óvatosan elhelyezte őket valahol ruházata sötét rejtekében. Fölállt.

— IDEJE CURRYZNI — jelentette ki.

A Curry Kertvendéglő a Jóisten utca és a Vér sugárút sarkán zsúfolásig tömve volt, ám csakis a társaság krémjével — legalábbis azzal a népséggel, akiket az ember a felszínen lebegve talál, és akiket ezen okból bölcsebb krémnek nevezni. Illatozó bokrokat plántáltak az asztalok közé, amelyek csaknem elfedték magának a városnak az alapbűzét, amit már sokak a ködkürt szaglószervi megfelelőjeként azonosítottak.

Mort kiéhezetten falt, ám uralkodott kíváncsiságán, s nem figyelte, egyáltalán hogyan tud a Halál bármit is megenni. Kezdetben ott volt előtte az étel, később meg nem, így föltehetőleg valaminek történnie kellett közben. Mortnak az az érzése támadt, hogy a Halál nincs hozzászokva ehhez az egészhez, csak azért teszi, hogy őt megnyugtassa, akár egy öregedő agglegény nagybácsi, akire rábízták unokaöccsét a szünidőre, és aki retteg attól, nehogy valamit rosszul csináljon.

A többi vacsorázó nem nagyon vett róluk tudomást, még akkor sem, amikor a Halál hátradőlt, s rágyújtott egy meglehetősen díszes pipára. Egy olyan illető, akinek szemgödréből is kigomolyog a füst, igényel némi szándékos figyelmen kívül hagyást, de ezt mindenki remekül megoldotta.

— Ez varázslat? — firtatta Mort.

— MIT GONDOLSZ? — kérdezett vissza a Halál. — TÉNYLEG ITT VAGYOK, FIÚ?

— Iiigen — válaszolta vontatottan Mort. — Én… én figyeltem a népeket. Magára néznek, de azt hiszem, nem látják magát. Valamit csinál az elméjükkel.

— ŐK MAGUK CSINÁLJÁK AZ EGÉSZET — szögezte le a Halál. — NINCS BENNE SEMMI VARÁZSLAT. AZ EMBEREK NEM KÉPESEK LÁTNI ENGEM, EGYSZERŰEN NEM ENGEDIK MEG MAGUKNAK. TERMÉSZETESEN CSAK ADDIG, MÍG NINCS ITT AZ IDEJE. A VARÁZSLÓK KÉPESEK LÁTNI ENGEM, MEG A MACSKÁK. DE AZ ÁTLAGEMBER… NEM, NEM, SOHA. — Az ég felé fújt egy füstkarikát, és hozzátette: — KÜLÖNÖS, DE IGAZ.

Mort figyelte, ahogy a füstkarika felimbolygott az égre, majd elsodródott a folyó felé.

— Én képes vagyok látni magát — mondta.

— AZ MÁS.

A klacsisztáni pincér megérkezett a számlával, és a Halál elé tette. A fickó zömök volt és barna, olyan hajviselettel, mint egy nóvává alakult kókuszdió, s kerek képe zavarodott arckifejezésbe gyűrődött, amikor a Halál udvariasan odabólintott neki. Úgy ingatta a fejét, mint aki ki akarja rázni a szappant a füléből, majd elment.

A Halál benyúlt köntöse mélyére, és előhúzott egy nagy bőrzacskót, tele különféle rézérmékkel, amik többsége megkékült, megzöldült a kortól. Alaposan megszemlélte a számlát. Aztán kiszámolt egy tucatnyi érmét.

— GYERE! — mondta, miközben fölállt. — MENNÜNK KELL!

Mort ott ügetett mögötte, amint kivonult a kertből az utcára, ami még mindig eléggé forgalmas volt, noha a láthatáron már föltűntek a hajnalra utaló első jelek.

— Most mit fogunk csinálni?

— VESZÜNK NEKED ÚJ RUHÁT.

— De hát ez új volt ma reggel… úgy értem, tegnap.

— VALÓBAN?

— Apa azt mondta, hogy az a bolt híres az ott árult gazdaságos öltözékekről — lihegte Mort, aki futva igyekezett lépést tartani.

— EZ NYILVÁNVALÓAN EGY TOVÁBBI RÉMSÉGGEL GAZDAGÍTJA A SZEGÉNYSÉG BORZALMAIT.

Egy szélesebb utcára fordultak, amely a város egy tehetősebb részébe vezetett (a fáklyák közelebb voltak egymáshoz, a szemétrakások távolabb). Itt nem akadtak bódék meg utcasarki árusok, hanem valódi épületek álltak, s cégér lógott rajtuk. Nem csupán üzletek voltak ezek, hanem valóságos bevásárló központok, bennük beszállítókkal, székekkel és köpőcsészékkel. Legtöbbjük nyitva állt még az éj ezen szakában is, mert az átlagos ankhi kereskedő nem képes aludni, ha arra a bevételre gondol, amit alvásával elmulasztana.

— Errefelé soha senki se fekszik le aludni? — kérdezte Mort.

— EZ EGY VÁROS — felelte a Halál, s kitárta egy ruhabolt ajtaját.

Amikor húsz perccel később kijöttek, Mort egy takarosan rásimuló, halványan ezüsttel hímzett fekete köntöst viselt, miközben a boltos egy maréknyi antik rézérmére meredt, s azon törte a fejét, valójában hogyan is jutott hozzájuk.

— Hogyan szerzi azokat az ércpénzeket? — érdeklődött Mort.

— PÁROSÁVAL.

Egy egész éjjel nyitva tartó borbély a városi ifjak köreiben legutolsó divatnak számító frizurára nyírta meg Mort haját, míg a Halál megpihent a mellette lévő széken, magában dudorászva. Legnagyobb ámulatára derűs volt a kedve.

Mi több, kis idő elteltével hátralökte csuklyáját, s fölpillantott a borbélyinasra, aki egy törülközőt kötött a nyakába azon a látninem-akaró, hipnotizált módon, amit Mort már kezdett fölismerni.

— EGY CSEPP PACSULI LESZ MEG EGY FÉNYEZÉS, JÓEMBER — mondta a Halál.

Egy idősödő varázsló, akinek szakállát igazították a másik oldalon, megmerevedett, amikor meghallotta ezt a komor, ólomsúlyú tónust, s hirtelen odafordult. Miután a Halál felé fordult — roppant lassan a maximális hatás kedvéért —, s megajándékozta egy vigyorral, a varázsló elsápadt, s elmormolt néhány védelmező ráolvasást.

Pár perccel később Mort, aki eléggé elfogódottnak érezte magát, és a füle is fázott, már az istálló felé tartott, ahol a Halál a lovát hagyta. Megpróbálkozott egy kis kísérleti fesztelen modorral; úgy vélte, új öltözéke s hajviselete majdhogynem megköveteli ezt. De nem igazán jött össze neki.

Mort fölébredt.

A plafonra bámulva feküdt, míg emlékezete gyors visszatekerést hajtott végre, s az előző nap eseményei, mint parányi jégkockák, kikristályosodtak fejében.

Kizárt dolog, hogy találkozott a Halállal. Kizárt dolog, hogy együtt étkezett egy csontvázzal, akinek ragyogó kék a szeme. Csak egy bizarr álom, annak kellett lennie. Kizárt dolog, hogy pótülésen lovagolt egy hatalmas, fehér mén hátán, ami könnyedén fölvágtatott az égre, és elnyargalt a…

…hová?

A válasz az adóbehajtás abszolút elkerülhetetlenségével áramlott elméjébe.

Ide.

Keresgélő keze fölnyúlt megnyírt hajához meg le, valami sima, sikamlós anyagból készült lepedőhöz. Sokkal finomabb volt, mint a durva és örökké birkaszagú gyapjú, amihez otthon szokott; ez inkább meleg, száraz jégnek érződött.

Sietve kipattant az ágyból, és körülnézett a szobában.

A helyiség mindenek előtt nagy volt, nagyobb, mint otthon az egész ház, és száraz, száraz, mint az ódon sírok ősi sivatagok homokjába temetve. A levegőnek olyan íze volt, mint amit órákig főztek, majd hagyták lehűlni. A lába alatti szőnyeg elég vastag volt ahhoz, hogy egy egész törzsnyi pigmeus elrejtőzhessen benne, és elektromosan sercegett, amikor végiglépdelt rajta. És mindent bíbor meg fekete árnyalatokban kreáltak meg.

Lepillogott saját testére, egy hosszú, fehér hálóinget viselt. Ruhái takarosan összehajtogatva hevertek egy, az ágy melletti széken; a széket, kénytelen volt észrevenni, finoman faragott csontok és koponya minta borította.

Mort leült az ágy szélére, öltözködni kezdett, elméje száguldott.

Kinyitotta a nehéz tölgyfa ajtót, s furamód csalódottnak érezte magát, amikor az nem nyikorgott vészjóslóan.

Kinn egy csupasz, lambériázott folyosót látott, nagy, sárga gyertyákkal a távolabbi falon elhelyezett gyertyatartókban. Mort kióvakodott, s oldalazva sompolygott a padlódeszkákon, míg odaért egy lépcsőhöz. Sikeresen megbirkózott vele anélkül, hogy bármi rémes történt volna vele, s egy olyan helyiségbe érkezett, ami előcsarnoknak látszott, telis-teli ajtókkal. Itt számos gyászos drapéria volt látható, meg minden órák öregapja, olyan ketyegéssel, mint egy hegység szívverése. Mellette egy esernyőtartó állt.

Benne egy kaszával.

Mort körbenézett az ajtókra. Fontosnak tűntek. Boltívüket a már ismerős csontmotívumos faragás borította. Odament, hogy megpróbálkozzék a legközelebbivel, amikor egy hang a háta mögött megszólalt.

— Tilos oda bemenned, fiú!

Egy egész percébe került, hogy rájöjjön, a hang nem a fejében szólt, hanem igazi emberi szavakat hallott, amiket egy száj képzett, s fülébe a légnyomás bevett módszere által jutottak, ahogy azt a Természet előirányozta. A Természet ugyancsak nagy fáradságba verte magát kissé nyűgösen kiejtett, négy vacak kis szóért.

Mort megfordult. Egy lány állt ott, körülbelül egymagas vele, s talán néhány évvel idősebb nála. Ezüstszínű volt a haja, szeme gyöngyfénnyel csillogott, s azt a fajta érdekes, ám cseppet sem praktikus ruhát viselte, amit tragikus hősnők hajlamosak magukra ölteni, olyanok, akik egy szál rózsát ölelnek kebelükre, amíg érzelmesen merengenek a holdra. Mort még sosem hallotta a „preraffaelita” kifejezést, ami nagy kár, mert ez lett volna a csaknem szabatos személylefestés. Noha azok a hajadonok hajlamosak az áttetsző, tüdővészes mezőnybe tartozni, míg ezen leányzó külleme, bár csak haloványan, túl sok csokoládét sejtetett.

Féloldalra fordított fejjel nézte, s egyik lábával ingerülten topogott a padlón. Aztán odanyúlt, s erősen megcsípte Mort karját.

— Aú!

— Hmm. Szóval valódi vagy — mondta a lány. — Hogy hívnak, fiú?

— Mortimer. De mindenki csak Mortnak nevez — felelte a könyökét dörzsölgetve. — Miért csináltad?

— Fiúnak foglak hívni — közölte a lány. — És vedd tudomásul, hogy egyáltalán nem kell megmagyaráznom a tetteim, de ha már tudni akarod, azt gondoltam, halott vagy. Halottnak látszol.

Mort nem felelt.

— Megkukultál?

Mort az igazat megvallva épp tízig számolt.

— Nem vagyok halott — válaszolta végül. — Legalábbis nem hinném. Nem olyan könnyű ezt eldönteni. És te ki vagy?

— Szólíthatsz Miss Yzabellnek — fennhéjázta a lány. — Apa azt mondta, enned kell. Kövess!

Elsöpört az egyik ajtó irányába. Mort mögötte cammogott, éppen a megfelelő távolságban ahhoz, hol az ajtó rácsapódhasson, s ily módon megüthesse a másik könyökét.

Az ajtó másik oldalán a konyha terült el — hosszú, alacsony mennyezetű és meleg, a plafonról rézserpenyők lógtak, s egy óriási, fekete vastűzhely foglalta el az egyik fal teljes hosszát. Előtte egy foga közt fütyörésző öregember állt, és tojást meg szalonnát sütött.

Az illat a helyiség másik végéből is képes volt felajzani Mort ízlelőbimbóit, azzal kecsegtette ugyanis, hogy amikor majd összejönnek, fantasztikusan jól fogják érezni maguk. A fiú azon kapta magát, hogy előremozdul, mégpedig anélkül, hogy a dolgot előzetesen megkonzultálta volna a lábával.

— Albert! — rivallta Yzabell. — Még egy reggeliző.

A férfi lassan odafordította a fejét, s biccentett neki anélkül, hogy egy szót szólt volna. A lány visszafordult Morthoz.

— Őszintén szólva — kezdte —, tekintve, hogy ott volt neki az egész Korong, amiből választhatott, azt hittem, Apa sokkal jobbat talál nálad. Föltételezem, azért valahogy majd csak meg fogsz felelni.

Kisuhogott a szobából jól becsapva az ajtót maga mögött.

— Mit fogok csinálni? — tette föl a kérdést Mort a semminek.

A helyiség csöndbe borult, kivéve a serpenyő sercegését és a széndarabok málladozását a tűzhely izzó közepén. Mort eszébe ötlött, hogy a sütő ajtaján dombornyomással e szavak állnak: „A Kis Moloch (Szbdlmzv)”.

A szakács láthatólag nem vette észre, így Mort odahúzott egy széket, s lecsüccsent a fehérre sikált asztal mellé.

— Gombák? — kérdezte az öreg anélkül, hogy fölnézett volna.

— Hmm? Micsoda?

— Azt kérdeztem, kérsz gombát?

— Ó! Bocsánat. Köszönöm, nem — felelte Mort.

— Ahogy tetszik, fiatalúr.

Megfordult, s elindult az asztal felé.

Még azután is, hogy már megszokta, Mort mindig lélegzetvisszafojtva nézi majd Albert járását. A Halál szolgája egyike volt azoknak a karóvékony, girhesorrú öregembereknek, akik mindig olyannak látszanak, mintha levágott ujjú kesztyűt viselnének — még akkor is, amikor nem —, és járása egy bonyolult mozgássorozatból állt össze. Albert előrehajolt, bal karja elkezdett lengeni először lassacskán, ám hamar egy vadul csapkodó mozdulattá fejlődve, amely végül váratlanul, körülbelül annál a pontnál, amikor a megfigyelő arra számított, hogy a kar leválik a könyöknél és elrepül, átcsapott a test teljes hosszán lefelé a lábakra, s előrevitte őt, mintha egy nagysebességű, gólyalábon járó gázlómadár lenne. A serpenyő egy sor tekervényes kacskaringót irt le a levegőben, és Albertnak épp Mort tányérja fölött sikerült lestoppolnia.

Albert ráadásul pontosan azt a típusú, félhold alakú szemüveget hordta, ami a legmegfelelőbb arra a célra, hogy fölötte szúrósan lehessen nézni.

— Esetleg követheti némi zabkása — mondta, s kacsintott, ezzel nyilvánvalóan bevonva Mortot az egész világot behálózó zabkása-összeesküvésbe.

— Elnézést — szólt Mort —, de hol is vagyok pontosan?

— Nem tudod? Ez a Halál háza, kölök. Idehozott múlt éjjel.

— Én… valamennyire rémlik. Csak…

— Hümm?

— Nos. A szalonnás tojás… — bizonytalankodott Mort. — …nem tűnik, nos hát, helyénvalónak.

— Valahol biztos akad egy kis véres hurka — felelte Albert.

— Nem, úgy értem… — Mort tétovázott. — Hát csak annyi, hogy nem tudom őt elképzelni, ahogy leül megenni a sült szalonnát pirítóssal.

Albert vigyorgott.

— Ó, ő nem is teszi, kölök. Legalábbis nem rendszeresen, azt nem. Őt nagyon könnyű élelmezni, mármint a mestert. Csak magamnak főzök meg persze… — itt elhallgatott — …a fiatal hölgynek.

Mort bólintott.

— A lányodnak.

— Az enyém? Hah! — hörrent Albert. — Ebben tévedsz. Az övé.

Mort lebámult a tükörtojásaira. Azok visszameredtek zsírtócsájukból. Albert hallott a tápértékről, s helytelenítette a dolgot.

— Ugyanarról a személyről beszélünk? — firtatta a fiú végül. — Magas, feketében jár, egy kissé… csontos…

— Örökbe fogadott — válaszolta segítőkészen Albert. — Elég hosszú történet…

Egy csengő megszólalt a feje mellett.

— …amire várnod kell. A mester látni akar a dolgozószobájában. Én futólépésben mennék a helyedben. Nem szereti, ha megvárakoztatják. Érthető, ugyebár. Föl a lépcsőn, az első ajtó balra. Nem tévesztheted el…

— Koponyák meg csontok vannak az ajtó köré faragva? — kérdezte Mort hátralökve székét.

— Mind köré, azaz majdnem mind köré — sóhajtotta Albert. — Ez csak a vesszőparipája. Nem jelent semmit.

Reggelijét hátrahagyva a megdermedésnek, Mort fölsietett a lépcsőn, majd a folyosón megállt az első ajtó előtt. Fölemelte kezét, hogy bekopogjon.

— SZABAD!

A kilincs magától mozdult. Az ajtó befelé tárult.

A Halál egy íróasztal mögött ült, egy óriási, bőrkötésű könyvbe temetkezett, ami szinte nagyobb volt az asztalnál. Fölnézett, amikor Mort belépett, egy meszes ujjal megjelölte, hol is tartott, és vigyorgott. Nem mintha sok választása lett volna.

— Á! — mondta, s elhallgatott. Aztán megvakarta az állát, ami olyan hangot adott ki, mint amikor valaki végighúzza a körmét egy fésűn.

— TE KI VAGY, FIÚ?

— Mort, uram — felelte Mort. — A maga inasa. Emlékszik?

A Halál egy ideig bámulta. Aztán a tűhegynyi kék szem visszatért a könyvhöz.

— Ó, IGEN. MORT. NOS, FIÚ, ŐSZINTÉN, MEG AKAROD TANULNI A TÉR ÉS IDŐ VÉGSŐ TITKAIT?

— Igen, uram. Azt hiszem, uram.

— NAGYSZERŰ. AZ ISTÁLLÓT HÁTUL TALÁLOD. A LAPÁT AZ AJTÓ MELLETT LÓG.

Lenézett. Fölnézett. Mort nem moccant.

— NETALÁNTÁN LEHETSÉGES, HOGY NEKED NEM SIKERÜLT FÖLFOGNOD A KÖZLENDŐM?

— Nem teljesen, uram — hagyta helyben Mort.

— GANÉJ, FIÚ. GANÉJ. ALBERTNEK VAN EGY TRÁGYADOMBJA A KERTBEN. ÚGY KÉPZELEM, AKAD EGY TALICSKA IS VALAHOL A HELYSZÍNEN. BOLDOGULJ VELE!

Mort gyászosan bólintott.

— Igen, uram. Értem, uram. Uram?

— IGEN?

— Uram, nem értem mi köze van ennek a tér és idő titkaihoz.

A Halál föl se pislantott a könyvéből.

— EZ AZ — válaszolta —, AMIÉRT TANULNI VAGY ITT.

Tény az, hogy noha a Korongvilág Halála, saját szavaival egy ANTROPOMORFIKUS MEGTESTESÜLÉS már réges-rég föladta a hagyományos csontlovak használatát az állandó nyűglődés miatt, ugyanis lépten-nyomon meg kellett álljon, hogy visszadrótozzon darabkákat. Lovai mostanra hús-vér bestiák voltak, mégpedig a legjobb fajtából.

És mint Mort hamar megtanulta, kiválóan tápláltak.

Némely munka a magasságokba emel. Ez, nos, inkább az ellenkezőjét kínálta, de legalább a melegben lehetett csinálni, és meglehetősen könnyen rá lehetett jönni a nyitjára. Némi idő elteltével Mort fölvette a ritmusát, s egy kis magán mennyiségfelmérő játékba kezdett, amit ilyen körülmények között mindenki játszik. Lássuk csak, gondolta, már csaknem az egynegyedével végeztem, mondjuk azt, hogy egyharmaddal, akkor mire elérek abba a sarokba a szénarács mellett, már túlleszek több mint a felén, mondjuk azt, hogy ötnyolcadán, ami azt jelenti, hogy még három talicskányi… Ez különösebben nem bizonyít semmit, kivéve azt, hogy az univerzum lenyűgöző és félelmetes tündökletességét sokkal könnyebb kezelni, ha kisebb adagok sorozataként gondolsz rá.

A ló bokszából figyelte a fiút, s némelykor megkísérelte megenni a haját, eléggé barátságos módon.

Egy idő múlva tudatára ébredt, hogy valaki más is nézi. Az Yzabell leányzó könyökölt a félmagas ajtóra, állát kezére támasztva.

— Szolga vagy? — kérdezte.

Mort fölegyenesedett.

— Nem — válaszolta. — Inas vagyok.

— Hülyeség. Albert azt mondja, nem lehetsz inas.

Mort egy újabb lapátnyi talicskába emelésére összpontosított. Még két lapátnyi, mondjuk azt, hogy három, ha jól ledöngöli, és az négy további talicskát jelent, na jó, nevezzük ötnek, mielőtt félig megleszek a…

— Azt mondja — folytatta Yzabell hangosabban —, hogy az inasok mesterré válnak, és nem lehetséges egynél több Halál. Szóval te csak egy szolga vagy, és engedelmeskedned kell nekem.

…és akkor még nyolc talicskányi azt jelenti, hogy kész az egész egészen az ajtóig, ami majdnem kétharmada az istállónak, ami azt jelenti…

— Hallottad, mit mondtam, fiú?

Mort bólintott. És akkor még tizennégy további talicska, bár mondjunk inkább tizenötöt, mert a sarkot nem söpörtem föl rendesen, és…

— Megnémultál?

— Mort — mondta Mort jámborul.

A lány dühösen pillantott rá.

— Mi?

— A nevem Mort — közölte a fiú. — Vagy Mortimer. A legtöbben csak Mortnak hívnak. Akartál valamiről beszélgetni velem?

A lánynak egy pillanatra elakadt a szava, a fiú arcáról a lapátra nézett, majd vissza.

— Csak tudod, azt mondták nekem, hogy haladjak ezzel — tette hozzá Mort.

A lány kirobbant.

— Miért vagy itt? Miért hozott Apa téged ide?

— Fölfogadott a munkaerőpiacon — felelte Mort. — Minden fiút leszegődtettek. Engem is.

— És te el akartál szegődni? — csattant fel a lány hangja. — Ő a Halál, ha nem tudnád! A Nagy Kaszás! Nagyon fontos személyiség. Ő nem olyasvalaki, akivé válhat az ember, ő olyan, amilyen vagy, vagy nem vagy!

Mort bizonytalanul a talicska felé intett.

— Arra számítok, hogy minden a lehető legjobban fog végződni — állította. — Apám szerint általában ez szokott történni.

Fölkapta a lapátot, elfordult, és rávigyorgott a ló hátsójára, amikor hallotta Yzabellt fölhorkanni, s elmenni.

Mort állhatatosan keresztüldolgozta magát a tizenhatodokon, nyolcadokon, negyedeken és harmadokon, ki-kitolva a talicskát az udvarra az almafa melletti rakáshoz.

A Halál kertje nagy volt, takaros és jól karbantartott. Valamint nagyon, nagyon fekete. A fű fekete volt. A virágok feketék voltak. Fekete almák ragyogtak a fekete almafa fekete levelei között. Még a levegő is tintaszínűnek látszott.

Némi idő után Mort úgy vélte, látja a… nem, nem, elképzelhetetlen, hogy képes lenne észlelni… a fekete különféle színeit.

Azaz, nem csupán a vörös meg zöld meg akármi nagyon sötét tónusait, hanem a fekete tényleges árnyalatait. A színek egy teljes skálája mind más, és mind — hát igen, fekete. Kiborította az utolsó rakományt, helyére tette a talicskát, s visszament a házba.

— SZABAD!

A Halál egy állvány mögött állt, egy térkép fölé hajolva. Úgy nézett Mortra, mintha a fiú nem teljesen lenne ott.

— NEM HALLOTTÁL MÉG A MANTE-ÖBÖLRŐL, IGAZ? — kérdezte.

— Nem, uram — erősítette meg Mort.

— HÍRHEDT HAJÓTÖRÉS.

— Történt ott?

— LESZ OTT — válaszolta a Halál. — FÖLTÉVE, HOGY MEGTALÁLOM AZ ÁTKOZOTT HELYET.

Mort odament az állványhoz, s a térképre bámult.

— El fogja süllyeszteni a hajót?

A Halál elborzadt.

— SZÓ SINCS RÓLA! AZ ELÉGTELEN TENGERÉSZETI SZAKTUDÁS, A SEKÉLY VÍZ ÉS AZ ELLENSZÉL EGYÜTTESE FOGJA ELSÜLLYESZTENI.

— Szörnyű! — vélte Mort. — Sokan fognak megfulladni?

— AZ A VÉGZETEN MÚLIK — jegyezte meg a Halál, odafordult a háta mögötti könyvszekrényhez, s előhúzott egy nehéz földrajzi lexikont. — ÉN SEMMIT SEM TEHETEK. MI EZ A SZAG?

— Én — felelte egyszerűen Mort.

— Á! AZ ISTÁLLÓ. — A Halál elhallgatott, keze a könyv gerincén. — ÉS MIT GONDOLSZ, MIÉRT KÜLDTELEK AZ ISTÁLLÓBA? JÓL FONTOLD MEG A VÁLASZT!

Mort tétovázott. Korábban, már a talicskák számolgatása közben alaposan elgondolkozott ezen. Azon töprengett, vajon a kéz és szem összehangolása, vagy az engedelmesség szokásának megtanulása, vagy az emberi léptékkel mérve kis feladatok fontosságának fölfogása, vagy annak megértetése, hogy még a nagy embereknek is alul kell kezdeni, volt esetleg a cél. Ezen magyarázatok egyike sem tűnt teljességgel helyesnek.

— Azt hiszem… — kezdte.

— IGEN?

— Nos, azt hiszem, az igazat megvallva, azért keltett megcsináljam, mert maga már térdig járt a lószarban.

A Halál hosszasan nézett rá. Mort feszengve állt egyik lábáról a másikra.

— ABSZOLÚT KORREKT — rivallt a Halál. — VILÁGOS GONDOLATMENET. REALISZTIKUS MEGKÖZELÍTÉS. ROPPANT FONTOS EGY OLYAN SZAKMÁBAN, MINT A MIÉNK.

— Igen, uram. Uram?

— HMM? — A Halál a tárgymutatóval küszködött.

— Minden percben meghal valaki, nem? Milliók. Önnek nagyon elfoglaltnak kell lennie. Ám…

A Halál olyan pillantást vetett Mortra, ami lassan ismerőssé vált számára. Üres meglepődéssel kezdődött, aztán bosszúság felé hajlott, a jogosság elismerésekor egy pofa italért esengett, végül megállapodott a bizonytalan béketűrésnél.

— ÁM?

— Azt hittem, hogy ön, nos, ennél többet mászkál. Tudja. Vonul az utakon. A nagymamám kalendáriumában van egy kép magáról, a kaszával meg mindennel.

— ÉRTEM. ATTÓL TARTOK, NEHÉZ EZT ELMAGYARÁZNI, HACSAK NEM VAGY JÁRATOS A PONTINKARNÁCIÓBAN ÉS A BONYODALOM-CSOMÓPONTOK FÓKUSZÁLÁSÁBAN. NEM VAGYOK RÓLA MEGGYŐZŐDVE, HOGY AZ LENNÉL.

— Nem hinném.

— ÁLTALÁNOSSÁGBAN VÉVE CSAK KÜLÖNLEGES ALKALMAKKOR SZOKÁS A TÉNYLEGES MEGJELENÉSEMRE SZÁMÍTANI.

— Mint egy király, gondolom — jegyezte meg Mort. — Úgy értem, egy király akkor is uralkodik, amikor valami mást csinál, vagy épp alszik esetleg. Nem így van, uram?

— MEGTESZI — mondta a Halál, s összegöngyölte a térképeket. — ÉS MOST, FIÚ, HA BEFEJEZTED AZ ISTÁLLÓT, MEHETSZ, S MEGNÉZHETED, VAN-E VALAMI MUNKA, AMIT ALBERT EL AKAR VÉGEZTETNI VELED. AZTÁN HA VAN KEDVED, MA ESTE ELJÖHETSZ VELEM EGY KÖRRE.

Mort bólintott. A Halál visszament a nagy, bőrkötésű könyvhöz, fölemelt egy tollat, egy pillanatig megbámulta, aztán félrefordított fejjel föltekintett Mortra.

— TALÁLKOZTÁL MÁR A LÁNYOMMAL?

— Ööö. Igen, uram — felelte Mort, kezét a kilincsen tartva.

— ROPPANT KELLEMETES LEÁNY — közölte a Halál. — AZT HISZEM, ALIGHANEM KEDVÉRE VAN, HOGY AKAD EGY VELE EGYIDŐS VALAKI, AKIVEL BESZÉLGETHET.

— Uram?

— ÉS, TERMÉSZETESEN, EGY NAP EZ MAJD MIND AZ ÖVÉ LESZ.

Valami olyasmi, mint egy apró, kék szupernóva, villant egy pillanatra a Halál szemgödre mélyén. Mortnak derengeni kezdett, hogy némileg zavarban és a tapasztalat teljes körű hiányával a Halál kacsintani próbál.

Egy olyan tájon, ami semmit sem köszönhet térnek és időnek, amit semmilyen térkép sem tűntet föl, ami csupán a megtöbbszöröződött kozmosz ama távoli nyúlványaiban létezik, mit csak az az egynéhány asztrofizikus ismer, akik silány minőségű LSD-t vettek magukhoz, töltötte el Mort a délutánt Albertnak segédkezve a brokkoli ültetésben. Ami fekete volt, némi bíborral árnyalva.

— Próbálkozik, tudod — mondta Albert az ültetőfával hadonászva. — Csak amikor a dolog eljut a színekig, nincs valami sok képzelőtehetsége.

— Nem vagyok biztos abban, hogy értem ezt az egészet — felelte Mort. — Azt mondod, ő teremtette mindezt?

A kertfalon túl a föld egy mély völgy felé lejtett, ami aztán sötét fenyérré emelkedett, s elnyúlt egész a távoli hegyekig, amelyek cakkosak voltak, mint egy macska foga.

— Aha — bólintott Albert. — Figyelj oda, mit csinálsz azzal az öntözőkannával!

— Mi volt itt azelőtt?

— Dunsztom sincs — vont vállat Albert új sorba kezdve. — Firmamentum, gondolom. Ez a fantázianeve a nyers semminek. Nem valami jól elvégzett meló, az igazat megvallva. Úgy értem, a kert az oké, de a hegyek kétségtelenül selejtesek. Tisztára elmosódottak, ha közel mégy hozzájuk. Egyszer odamentem, és jól megnéztem.

Mort keményen a hozzá legközelebbi fákra sandított. Dicséretesen szilárdnak látszottak.

— Minek csinálta ezt az egészet? — kérdezte.

Albert morrant egyet.

— Tudod, mi történik azokkal a kölkökkel, akik túl sokat kérdezősködnek?

Mort gondolkozott egy pillanatig.

— Nem — válaszolta végül. — Mi?

Csönd támadt.

Aztán Albert kiegyenesedett, és azt mondta:

— Átkozott legyek, ha tudom. Valószínűleg, megkapják a válaszokat, és úgy kell nekik.

— Azt mondta, elmehetek vele ma este — közölte Mort.

— Akkor te egy szerencsés flótás vagy, nem igaz? — szólt Albert némileg bizonytalanul, már visszatérőben a villa felé.

— Tényleg ő csinálta ezt az egészet? — faggatta Mort a nyomában lépdelve.

— Igen.

— Miért?

— Gondolom, akart egy helyet, ahol otthon érezheti magát.

— Albert, te halott vagy?

— Én? Hát úgy nézek én ki, mint aki halott? — Az öreg horkantott, amikor Mort egy alapos, kritikus pillantást vetett rá. — És ezt akár abba is hagyhatod! Épp annyira életben vagyok, mint te. Sőt, valószínűleg jobban!

— Bocsánat.

— Rendben. — Albert belökte a hátsó ajtót, és megfordult. Olyan kedvesen méregette Mortot, ahogy csak telt tőle.

— Jobb ezeket a kérdéseket föl se tenni — mondta. — Ez fölidegesíti az embereket. Na, mit szólnál egy jó kis sült kolbászhoz?

A csengő megszólalt, miközben dominóztak. Mort vigyázzba vágta magát ültében.

— Azt akarja, hogy készen álljon a lova — jegyezte meg Albert. — Gyere!

A leszálló szürkületben kimentek az istállóba, s Mort figyelte, ahogy az öreg fölnyergelte a Halál hátasát.

— A neve Muci — közölte Albert, fölerősítve a hevedert. — Ez azt mutatja, hogy sohasem lehessen tudni.

Muci szeretetreméltóan megkísérelte megenni az öreg sálát.

Mort visszaemlékezett a nagyanyja kalendáriumában látott fametszetre, a növényültetés alkalmatos időpontjait tartalmazó lap és a holdfázisokra vonatkozó fejezet között, ami a „Halál, Az Nadj Eggyenlöfítö, Eljöwend Myndenechez” jelenetet ábrázolta. Sok százszor megbámulta, amikor a betűket tanulta. Feleannyira se imponált volna, ha köztudott lett volna, hogy a lángokádó lovat, amin a fantom nyargal, Mucinak hívják.

— Azt hittem, valami Agyar vagy Szablya vagy Ében lesz — folytatta Albert —, ám tudod, a mesternek megvannak a maga kis szeszélyei. Alig várod már, ugye?

— Igen — válaszolta Mort bizonytalanul. — Még sosem láttam a Halált ténylegesen munka közben.

— Nem sokan látják — bólogatott Albert. — Legalábbis nem kétszer.

Mort nagy levegőt vett.

— És ami a leányát illeti… — vágott bele.

— Á! JÓ ESTÉT, ALBERT! MEG FIÚ.

— Mort — közölte Mort automatikusan.

A Halál hosszúkat lépve bement az istállóba, kissé meggörnyedve, hogy ne verje be fejét a mennyezetbe. Albert fejet hajtott, ám Mort észrevette, hogy nem szolgalelkűségből, hanem udvariasságból. Mort korábban látott egy-két szolgát azon ritka alkalmakkor, amikor elvitték a városba, és Albert egyáltalán nem hasonlított rájuk. Oly módon viselkedett, mintha a ház igazából hozzá tartozna, s valódi tulajdonosa csak futó vendég lenne, olyasmi, amit az ember eltűr, mint a málladozó falfestéket vagy a pókokat a vécében. A Halál szintén tűrte ezt, mintha ő meg Albert már réges-régen kimondtak volna mindent, amit ki kellett mondani, s mostanra simán elégedettek lennének munkájuk lehető legkevesebb kényelmetlenséggel zajló elvégzésével. Mort számára mindez olyan volt, mint a séta egy igazán kiadós vihar után: minden eléggé friss, semmi sem különösebben kellemetlen, ám még érződnek az épp elhasznált hatalmas energiák.

Albert titkainak kiderítése felkerült az elintézendő dolgok listájának végére.

— TARTSD EZT! — mondta a Halál, s odalökte a fiú kezébe a kaszáját, míg maga föllendült Muci hátára. A kasza viszonylag normálisnak nézett ki, kivéve a pengét: olyan vékony volt, hogy Mort gond nélkül keresztül tudott nézni rajta, egy sápadt kék villózás a levegőben, ami képes fölszeletelni egy lángot, földarabolni egy hangot. Mort rendkívüli elővigyázatossággal tartotta.

— RENDBEN, FIÚ — nyugtázta a Halál. — PATTANJ FÖL! ALBERT, NEM KELL ÉBREN MEGVÁRNOD!

A ló kiügetett az udvarból, föl az égre.

Úgy illett volna, hogy legyen valami villanás vagy tán csillaghullás. A levegőnek csigavonalba kellett volna tekerednie, és sebesen mozgó szikrákká változnia, ahogy ez közönségesen történik a megszokott, mindennapos, transzdimenzionális hipertér-ugrásoknál. De hát itt a Halálról van szó, aki tökéletesen elsajátította a mindenhová eljutás művészetét, méghozzá fölös hivalkodás nélkül, aki képes éppoly könnyűszerrel osonni a dimenziók között, mint becsusszanni egy zárt ajtón. Így aztán könnyű galoppban haladtak a felhőszurdokokon át, nagy, gomolygó kumuluszhegyek mellett, míg aztán a fellegfoszlányok szétváltak előttük, s alattuk elterült a napfényben sütkérező Korong.

— EZ AZÉRT VAN, MERT AZ IDŐ SZABÁLYOZHATÓ — magyarázta a Halál, amikor Mort minderre rámutatott. — ÉS NEM IGAZÁN FONTOS.

— Mindig azt hittem, hogy fontos.

— AZ EMBEREK CSAK AZÉRT HISZIK AZT, HOGY AZ IDŐ FONTOS, MERT ŐK TALÁLTÁK FÖL — válaszolta komolyan a Halál. Mort szerint ez eléggé banálisan hangzott, de jobbnak látta nem vitatkozni.

— Hová megyünk most? — kérdezte.

— VAN EGY ÍGÉRETESNEK LÁTSZÓ HÁBORÚ KLACSISZTÁNBAN — felelte a Halál. — TÖBB JÁRVÁNY IS KI FOG TÖRNI. AZTÁN LESZ EGY MEGLEHETŐSEN JELENTŐS ORGYILKOSSÁG, HA INKÁBB AHHOZ VAN KEDVED.

— Mi, igazi gyilkosság?

— ÚGY VAN. EGY KIRÁLYÉ.

— Ó! Királyok! — legyintett Mort elutasítóan. Mindent tudott a királyokról. Évente egyszer egy csapatnyi vándorló, vagy legalábbis baktató színész érkezett Ürügerincbe, és az előadott darab mindig, kivétel nélkül királyokról szólt. A királyok vagy egymást gyilkolászták, vagy legyilkolták őket. A cselekmény eléggé bonyolult volt: összecserélt személyazonosságok, mérgezések, csaták, rég elveszettnek hitt fiak, kísértetek, boszorkák és általában rengeteg tőr járt vele. Mivel királynak lenni nyilvánvalóan nem habostorta, döbbenetes volt, hogy a szereposztás fele szemlátomást mindent elkövetett, hogy azzá váljék. Mort elképzelései a palotabéli életről kissé homályosak voltak, ám úgy képzelte, senki se jut túl sok alváshoz.

— Örömmel néznék meg egy királyt — közölte. — Azt mondta a nagyi, hogy örökké koronát hordanak. Még akkor is, amikor vécére mennek.

A Halál gondosan mérlegelte az elhangzottakat.

— NINCS SEMMI TECHNIKAI AKADÁLYA A DOLOGNAK — egyezett bele. — MINDAZONÁLTAL TAPASZTALATAIM SZERINT ÁLTALÁBAN NEM ÍGY TÖRTÉNIK.

A ló megfordult, és a Sto síkság hatalmas, lapos ostáblája villámsebesre gyorsult alattuk. Gazdag vidék volt, teli ingoványos, dimbes-dombos káposztatóldekkel és apró, takaros királyságokkal, amelyek határai kígyókként tekeregtek, ahogy a jelentéktelen, formális háborúk, házassági szerződések, szövevényes szövetségek, valamint a hanyag térképrajzolás időnkénti előfordulása megváltoztatták a terület politikai arculatát.

— Ez a király — érdeklődött Mort, mialatt egy erdő elsüvített alattuk —, ez gonosz vagy jó?

— ILYESMIKKEL SOSEM FOGLALKOZOM — válaszolta a Halál. — ÚGY KÉPZELEM, NEM ROSSZABB MÁSOKNÁL.

— Küldött embereket halálba? — faggatózott Mort, majd eszébe ötlött, kihez is beszél, s hozzátette: — Megkövetem alássan, Méltóságod.

— NÉHA. VANNAK DOLGOK, AMIKET MEG KELL TENNI, HA MÁR KIRÁLY AZ EMBER.

Egy város kúszott alájuk, ami egy kastély köré települt. Magát a kastélyt egy sziklaszirtre építették, ami úgy meredt ki a síkságból, mint egy geológiai pattanás. A távoli Kostető egy sziklája volt, mesélte a Halál, amit a visszavonuló jég hagyott hátra azokban a legendás időkben, amikor a Jégóriások az istenekkel hadakoztak, s gleccsereken lovagoltak keresztül-kasul mindenfelé, kísérletet téve az egész világ mélyfagyasztására. A végén azonban föladták, s visszaterelték hatalmas, csillogó falkáikat a Tengely közelében rejtőző országukba. A sík egyetlen lakója sem tudta, miért tették ezt; de Sto Lat, a szikla körüli város ifjabb generációhoz tartozó polgárai általánosságban úgy vélték, hogy azért, mert ez a hely olyan halálosan unalmas.

Muci leügetett a semmi fölött, és leért a kastély legmagasabb tornyának kövezetére. A Halál leszállt a lóról, s rászólt Mortra, hogy szedje elő az abrakostarisznyát.

— Nem fogják a népek észrevenni, hogy idefenn van egy ló? — kérdezte a fiú, ahogy már a lépcsőház felé lépkedtek.

A Halál fejét rázta.

— TE ELHINNÉD, HOGY ENNEK A TORONYNAK A TETEJÉN LEHET EGY LÓ? — kérdezte.

— Nem. Nem lehet fölvinni ezeken a lépcsőkön — válaszolta Mort.

— HÁT AKKOR?

— Ó, már értem. Az emberek nem akarják látni azt, ami nem létezhet.

— JÓL VAN.

Immár egy széles folyosón mentek, aminek falát kárpit borította. A Halál benyúlt köntösébe, s előhúzott egy homokórát, amit aztán közelről bámult a halovány megvilágításban.

Egy különösen ékes darab volt, üvegét bonyolult lapokba vágták, s díszes fa- meg sárgarézkeretbe börtönözték. Az „Olervi, a Rohadék (Király)” szavakat mélyen belevésték.

Benne a homok furán csillogott. Nem sok maradt felül.

A Halál magában dudorászott, s elrakta az üveget abba a rejtélyes zugba, akárhol is legyen az, amit korábban is elfoglalt.

Befordultak egy sarkon, s megütötte őket a lárma. Egy egész csarnok tele emberrel, egy füst- és csevegésfelhő alatt, ami betöltötte a teret föl a zászlók kísértette tetőig. Fönn a galérián egy dalnoktrió megtett minden tőle telhetőt, hogy hallható legyen, ám mindhiába.

A Halál feltűnése a színen nem keltett valami nagy szenzációt. Egy lakáj az ajtónál felé fordult, szólásra nyitotta száját, aztán zaklatottan összeráncolta homlokát, és elterelődött figyelme. Néhány udvaronc szintén irányukba pillantott; szemük rögvest fókuszálatlanná vált, amint a józan ész fölülbírálta az öt érzékszervet.

— VAN MÉG PÁR PERCÜNK — mondta a Halál, lenyúlva egy italt egy elhaladó tálcáról. — VEGYÜLJÜNK EL!

— Engem sem látnak! — csodálkozott Mort. — Pedig én valóságos vagyok!

— A VALÓSÁG NEM MINDIG AZ, AMINEK LÁTSZIK — közölte a Halál. — KÜLÖNBEN IS, HA ENGEM NEM AKARNAK LÁTNI, AKKOR BIZTOS, HOGY TÉGED MÉG KEVÉSBÉ. EZEK ARISZTOKRATÁK. KIVÁLÓAK A DOLGOK ÉSZRE NEM VEVÉSÉBEN. MIÉRT VAN EGY SZEM PÁLCIKÁRA SZÚRT CSERESZNYE EBBEN AZ ITALBAN, FIÚ?

— Mort — korrigálta Mort automatikusan.

— NEM MINTHA BÁRMIT IS JAVÍTANA AZ ÍZÉN. MIÉRT FOG BÁRKI EGY TELJESEN JÓ ITALT ÉS TESZ BELE EGY CSERESZNYÉT EGY KIS RÚDON?

— Mi fog történni ezután? — kérdezte Mort. Egy élemedett korú gróf ütközött a könyökébe, mindenfelé szétnézett, kivéve a fiúra, majd vállat vont, s távozott.

— VAGY VEGYÜK EZEKET AZ IZÉKET, PÉLDÁUL — morfondírozott a Halál egy szendvicset forgatva ujjai közt. — ÚGY ÉRTEM, A GOMBA, IGEN, A CSIRKE, POMPÁS, A TEJSZÍN, REMEK, EGYIK ELLEN SINCS SEMMI KIFOGÁSOM, DE UGYAN MINEK, KÉRDEM ÉN AZ ÉSSZERŰSÉG NEVÉBEN, KELL MINDEZT ÖSSZEKEVERNI ÉS KIS SÜLT TÉSZTA TOKOKBA KENNI?

— Tessék?

— A HALANDÓK MÁR CSAK ILYENEK — folytatta a Halál. — CSAK ALIG NÉHÁNY ÉVÜK VAN EZEN A VILÁGON, ÉS AZZAL TÖLTIK AZ ÖSSZEST, HOGY ÖNMAGUK SZÁMÁRA MINDENT BONYOLULTTÁ TEGYENEK. LEBILINCSELŐ. VEGYÉL EGY ECETES UBORKÁT!

— Hol van a király? — váltott témát Mort nyakát nyújtogatva, hogy jobban ellásson a fejek fölött.

— AZ ARANYSZAKÁLLÚ FICKÓ AZ — segítette ki a Halál. Megkopogtatta a lakáj vállát, s amikor a férfi megfordult, s zavartan széttekintett, gyakorlott mozdulattal elhappolt még egy italt a tálcáról.

Mort addig-addig nézett körbe, míg meg nem látta az alakot a tömeg közepén egy kis csoportosulásban álldogálva, némileg előrehajolva, hogy jobban hallja, amit egy meglehetősen alacsony udvaronc mondott neki. Magas, erőteljes felépítésű férfiú volt, azzal a fajta flegmatikus, türelmes arccal, amilyentől az ember magabiztosan venne meg egy használt lovat.

— Nem látszik gonosz királynak — jegyezte meg Mort. — Miért akarná bárki is eltenni láb alól?

— LÁTOD AZT A FÉRFIT MELLETTE? A KIS BAJUSZKÁVAL ÉS GYÍKSZERŰ VIGYORRAL? — A Halál a kaszájával mutatta.

— Igen?

— AZ UNOKATESTVÉRE, STO HELIT HERCEGE. NEM A LEGJOBB EMBER — mondta a Halál. — ÜGYESEN BÁNIK A MÉREGFIOLÁVAL. MÚLT ÉVBEN ÖTÖDIK VOLT A TRÓNÖRÖKLÉSI SORBAN, MÁRA MÁSODIK. TÁRSADALMI TÖRTETŐNEK LEHETNE NEVEZNI. — A köntösében kotorászott, s előhúzott egy homokórát, amiben fekete homok áramlott tüskés vasrácsok között. Kísérletképp megrázta. — ÉS MÉG VÁR RÁ ÚGY HARMINC, HARMINCÖT ÉVNYI ÉLET — sóhajtotta.

— És az a szokása, hogy embereket öl? — ámult Mort. Fejét csóválta. — Nincs igazság!

A Halál sóhajtott.

— NINCS — felelte, átnyújtva serlegét egy apródnak, aki meglepődve észleltei hogy váratlanul egy üres poharat tart a kezében. — NINCS MÁS, CSAK ÉN.

Kardot húzott, aminek éppolyan jégkék, árnyvékony pengéje volt, mint hivatali kaszájának, s előrelépett.

— Azt hittem, a kaszát használja — suttogta Mort.

— KIRÁLYOKNAK A KARD JÁR — válaszolta a Halál. — EZ EGY… IZÉ, FELSÉGJOG.

Szabad kezének csontujjait újra bedugta köntöse alá, elővonva Olervi király időmérőjét. Felső részében az utolsó pár homokszemcse összebújt.

— FIGYELMEZZ FIGYELMESEN! — utasította a Halál. — LEHET, HOGY UTÁNA KÉRDÉSEKET KELL MEGVÁLASZOLNOD!

— Várjon! — mondta Mort szerencsétlenül. — Ez így nem méltányos. Nem tudja megállítani?

— MÉLTÁNYOS? — csattant fel a Halál hangja. — KI MONDOTT BÁRMIT IS A MÉLTÁNYOSSÁGRÓL?

— Nos, ha a másik pofa olyan…

— IDE HALLGASS! — szólt a Halál. — A MÉLTÁNYOSSÁGNAK EHHEZ SEMMI KÖZE. NEM FOGLALHATSZ ÁLLÁST. MÉG MIT NEM! AMIKOR ITT AZ IDŐ, ITT AZ IDŐ. EZ MINDEN, AMIT ERRŐL EL LEHET MONDANI, FIÚ.

— Mort — nyögte Mort, a sokadalmat bámulva.

És akkor megpillantotta a lányt. A tömeg véletlenszerű mozgása nyitott egy rést közte és egy karcsú, vörös hajú hajadon között, aki idősebb nők csoportjában foglalt helyet a király mögött. Valójában nem volt gyönyörű, lévén bőségesen ellátott a szeplőműfajban, és őszintén szólva, elég kevéssé, ami a húst illeti. De a lány látványa olyan sokkot okozott, ami rövidre zárta Mort hátsóagyát, s leűzte egész a gyomorszájáig, ocsmányul röhögve.

— ITT AZ IDŐ — jelentette be a Halál hegyes könyökével megbökve Mortot. — KÖVESS!

A Halál a király felé indult, kezében mérlegelve kardját. Mort pislogott, és utána eredt. A lány tekintete találkozott egy pillanatra az övével, azonnal másfelé nézett — aztán visszafordult, magával rángatva fejét is, szája a rémület ’ó’-jára nyílt.

Mort gerince megolvadt. Futni kezdett a király irányába.

— Vigyázzon! — sikoltotta. — Nagy veszélyben van!

És a világ sziruppá változott. Elkezdett föltöltődni kék meg bíbor árnyékokkal, mint egy napszúrásos lidércálom, és a hangok elhalkultak egészen addig, amíg az udvartartás moraja távoli lett és sercegő, mint ahogy a zene szól más fejhallgatójából. Mort látta, ahogy a Halál barátságosan a király mellé áll, fölfelé nézve…

…a dalnokgalériára.

Mort látta az íjászt, látta az íjat, látta a nyílvesszőt átszállni a légen egy beteg csiga sebességével. Bár lassú volt a nyíl, nem tudta megelőzni. Óráknak tűnt, mire ólomlábát irányítása alá vonta, de végül sikerült mindkét lábával egyszerre földet érnie, s elrúgni magát a kontinensek eltolódásának szemmel látható gyorsulásával.

Ahogy lassan keresztültörte magát a levegőn, a Halál minden neheztelés nélkül megjegyezte:

— TUDOD, NEM FOG MENNI. MI SEM TERMÉSZETESEBB, MINTHOGY MEG AKAROD PRÓBÁLNI, DE NEM FOG MENNI.

Mintha álomban, Mort siklott egy csöndbe borult világban…

A szögletes nyílvessző célba ért. A Halál egy kétkezes kardlendítéssel könnyedén keresztülvágta a király nyakát anélkül, hogy nyomot hagyott volna rajta. Mortnak, aki gyengéden pörgött át az alkonyati világon, úgy tűnt, mintha egy szellemalak lemorzsolódott volna.

Nem lehetett a király, mert ő kétségbevonhatatlanul még mindig ott állt, egyenesen a Halálra nézve, szerfelett megdöbbent arckifejezéssel. Volt valami árnyékos izé a lábánál, s a messzeségben az emberek kiáltozással és sikolyokkal reagáltak.

— TISZTA MUNKA — bólintott a Halál. — A FELSÉGES SZEMÉLYEK ÁLTALÁBAN GONDOT OKOZNAK. HAJLANAK ARRA, HOGY MEG AKARJANAK CSIMPASZKODNI. AZ ÁTLAGPARASZT BEZZEG ALIG VÁRJA MÁR.

— Ki a fene vagy? — kérdezte a király. — Mit csinálsz itt, he? Őrség! Követe…

A szeme küldte üzenet végül átverekedte magát az agyáig. Mortnak ez nagyon imponált. Olervi király számos éven át ragaszkodott trónjához, és még holtan is tudta, hogyan viselkedjen.

— Ó! — mondta. — Értem. Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar találkozunk.

— FELSÉG — felelte a Halál fejet hajtva. — KEVESEN TESZIK.

A király körülnézett. Csendes és homályos volt itt az árnyvilágban, ám odakünn, úgy tűnt, nagy az izgalom.

— Az ott én vagyok odalenn, nemde?

— ATTÓL TARTOK, FELSÉG.

— Tiszta sor. Íjpuska, az volt, ugye?

— IGEN. ÉS MOST, FELSÉG, HA LENNE OLYAN…

— Ki tette? — kérdezte a király. A Halál tétovázott.

— EGY BÉR-ORGYILKOS ANKH-MORPORKBÓL — felelte.

— Hmm. Ügyes. Gratulálok Sto Helitnek. És én még ellenmérgekkel tömtem magam! A hideg vasnak bezzeg nincs ellenszere, he? He?

— VALÓBAN NINCS, FELSÉG.

— A szokásos „kötéllétra meg gyors ló a felvonóhídnál” trükk, nem igaz?

— ÚGY LÁTSZIK, IGEN, FELSÉG — mondta a Halál gyengéden megmarkolva a királyi árny karját. — HA EZ NÉMI VIGASZ, A LÓNAK UGYANCSAK GYORSNAK KELL LENNIE.

— He?

A Halál kissé szélesebbre vonta állandó vigyorát.

— TALÁLKÁM LESZ A LOVASÁVAL HOLNAP ANKH-BAN — közölte. — TUDJA, FELSÉG, AZ ORGYILKOS ELFOGADOTT EGY ELŐRECSOMAGOLT SZENDVICSET A HERCEGTŐL.

A király, akinek kiemelkedd rátermettsége munkakörére azt jelentette, hogy felfogóképessége nem volt villámgyors, egy pillanatig eltöprengett ezen, majd röviden fölnevetett. Ekkor észrevette Mortot.

— Ez meg ki? — érdeklődött. — Szintén halott?

— AZ INASOM — válaszolta a Halál. — AKI MÉG MIELŐTT MEGÖREGEDNE, KAPNI FOG EGY ALAPOS FEJMOSÁST, A MIHASZNA KÖLYÖK.

— Mort — mondta Mort automatikusan. A beszélgetés hangjai körbemosták, ám szemét nem tudta levenni az előtte játszódó jelenetről. Valóságosnak érezte magát. A Halál is szilárdnak tűnt. A király meglepően fittnek és üdének látszott ahhoz képest, hogy halott volt. De a világ fennmaradó része illanó árnyak tömkelegéből állt. Alakok hajoltak az összeroskadt tetem fölé, keresztülmozogtak Morton, mintha semmivel se lennének kézzelfoghatóbbak, mint a köd.

A lány zokogva letérdelt.

— Az ott a lányom — jegyezte meg a király. — Szomorúnak kellene lennem. Miért nem vagyok az?

— AZ ÉRZÉSEK HÁTRAMARADNAK. EGÉSZÉBEN VÉVE AZ EGÉSZ CSAK MIRIGYEK KÉRDÉSE.

— Á! Fölteszem, akkor erről van szó. A lányom nem lát minket, ugye?

— NEM.

— Fölteszem, nincs arra esély, hogy én esetleg…

— NINCS.

— Csak mert ő lesz a királynő, és ha tudathatnám vele…

— SAJNÁLOM.

A lány fölpillantott, keresztülnézve Morton. A fiú figyelte, ahogy a herceg hátulról odasétált az új uralkodóhoz, és a kezét vigasztalólag a vállára tette. A férfi ajkán halvány mosoly bujkált. Az a fajta mosoly, ami a homokdűnéken lapul óvatlan úszókra várva.

Nem tudom magam hallhatóvá tenni a számodra, szólt Mort. Ne bízz a hercegben!

A lány Mortra hunyorítva bámult. A fiú odanyúlt, s látta, ahogy keze átsiklik a lányén.

— GYERE, FIÚ! CSAK SEMMI IDŐHÚZÁS.

Mort érezte, ahogy a Halál keze szorosabban markolja vállát, egyáltalán nem barátságtalan módon. Ódzkodva elfordult, követte mesterét meg a királyt.

Akik keresztülsétáltak a falon. Mort már félúton járt utánuk, amikor rádöbbent, hogy nem lehetséges a falakon csak úgy átsétafikálni.

Ennek öngyilkos logikája csaknem megölte. Már érezte a szikla hűvösét végtagjai körül, amikor megszólalt egy hang a fülénél:

— KÖZELÍTSD MEG IMÍGYEN: A FAL NEM LEHET ITT! MÁSKÉNT NEM SÉTÁLNÁL RAJTA KERESZTÜL. VAGY IGEN, FIÚ?

— Mort — mondta Mort.

— MI?

— A nevem Mort. Vagy Mortimer — dühöngött Mort előrelépve. A hideg elmaradt mögötte.

— NA LÁTOD, NEM IS VOLT OLYAN NEHÉZ, UGYE?

Mort végignézett a folyosón mindkét irányban, és kísérletképpen rácsapott a falra. Valahogy át kellett keljen rajta, de most roppant szilárdnak érződött. Csillámszemcsék ragyogtak rá.

— Hogy csinálja ezt az izét? — kérdezte. — Hogyan csinálom én? Ez varázslat?

A király, aki mostanra határozottan áttetszőbbé vált, így szólt:

— Kifejezetten imponáló, elismerem. Apropó, úgy tűnik, elenyészem.

— A MORFOGENETIKUS ERŐTÉR GYENGÜLÉSE — bólintott a Halál.

A király hangja nem volt hangosabb a suttogásnál.

— Az lenne az?

— MINDENKIVEL MEGESIK. PRÓBÁLJA MEG ÉLVEZNI.

— Hogyan?

A hang már nem volt több, mint egy jelenés a légben.

— CSAK SZEDJE ÖSSZE MAGÁT!

Abban a pillanatban a király összeesett, egyre kisebb és kisebb lett a levegőben, ahogy az erőtér végül egy aprócska, ragyogó ponttá zsugorodott. Olyan gyorsan történt mindez, hogy Mort majdnem elmulasztotta. Kísértetből porszem egy fél másodperc leforgása alatt, elhaló sóhajjal.

A Halál gyángéden elkapta a tündöklő részecskét, és elraktározta valahova a köntöse alá.

— Mi történt vele? — firtatta Mort.

— AZT CSAK Ő TUDJA — válaszolta a Halál. — GYERE!

— A nagyi azt mondja, hogy meghalni olyan, mint elaludni — tette hozzá Mort egy árnyalatnyi reménységgel.

— NEM TUDHATOM. MÉG EGYIKET SE PRÓBÁLTAM.

Mort egy utolsó pillantást vetett a folyosóra. A hatalmas ajtószárnyakat kitárták, s az udvaroncok kiözönlöttek. Két idősebb nő a királylány vigasztalására törekedett, ám ő úgy csörtetett előttük, hogy fontoskodó léggömbként pattogtak mögötte, majd eltűntek egy másik folyosón.

— MÁRIS KIRÁLYNŐ — szólt elismerően a Halál, aki kedvelte a stílt.

Fölértek a tetőreg mielőtt újra megszólalt volna.

— MEGPRÓBÁLTAD FIGYELMEZTETNI — mondta, és levette Muci abrakostarisznyáját.

— Igen, uram. Bocsánat.

— NEM AVATKOZHATSZ A VÉGZET DOLGÁBA. KI VAGY TE, HOGY MEGÍTÉLD, KI ÉLJEN, KI HALJON?

A Halál gondosan figyelte Mort arckifejezését.

— CSAK AZ ISTENEK TEHETIK EZT MEG — tette hozzá. — A BELEKONTÁRKODÁS AKÁR CSUPÁN EGYETLEN EGYÉN SORSÁBA, ELPUSZTÍTHATJA AZ EGÉSZ VILÁGOT. ÉRTED?

Mort nyomorultan bólintott.

— Most akkor haza fog küldeni? — kérdezte.

A Halál lenyúlt érte, s föllendítette a nyereg mögé.

— AMIÉRT RÉSZVÉTET ÉREZTÉL? NEM. ESETLEG AKKOR, HA ÉLVEZETET LELTÉL VOLNA BENNE. ÁM MEG KELL TANULNOD A MUNKÁHOZ ILLŐ EGYÜTTÉRZÉST.

— Az meg mi?

— EGY KIFENT ÉL.

Napok teltek el, noha Mortnak fogalma se volt róla, mennyi. A Halál birodalmának komor napja szokásosan végiggördült az égen, de úgy tűnt, a halandók szférájába tett vizitek nem ragaszkodtak semmiféle következetes rendszerhez. S nem csak a királyokat és jelentékeny csatákat tüntette ki figyelmével a Halál; a legtöbb személyes látogatást meglehetősen mindennapos népeknél tette.

Az étkeket Albert szolgálta föl, aki rengeteget somolygott magában, s nem beszélt valami sokat. Az idő nagy részében Yzabell a szobájában tartózkodott, vagy a póniján lovagolt a villa fölött elterülő fekete lápvidéken. Látványa a szélben lengő hajkoronával sokkal imponálóbb lett volna, ha jobb lovas lett volna, vagy a póni nagyobb, vagy ha afféle haja lett volna, ami természetesen lobog. Egyes hajak képesek erre, mások nem. Az övé nem volt képes.

Ha nem épp ott járt, amire a Halál úgy szokott utalni, hogy A KÖTELESSÉG, Mort Albertnak segített, vagy tennivalókat lelt a kertben meg az istállóban, vagy a Halál gazdag könyvtárát böngészte az olyanokra jellemző olvasási sebességgel és mindenevőséggel, akik életükben először fedezik föl az írott szó varázsát.

A könyvtárban lévő könyvek többsége életrajz volt, na persze.

Egy tekintetben különlegesek voltak. Önmagukat írták. Azok az emberek, akik már meghaltak, magától értetődően megtöltötték köteteiket borítótól hátlapig, és azok, akik még nem születtek meg, be kellett érjék üres lapokkal. A kettő köztiek… Mort jegyzetelt, megjelölte a helyet, megszámolta a sorszaporulatot, s úgy becsülte, hogy némely könyvek napi négy-öt bekezdéssel gyarapodtak. Nem ismerte föl a kézírást.

És végül összeszedte a bátorságát.

— MICSODÁT? — csodálkozott el a Halál díszes íróasztala mögött ülve, kasza alakú papírvágó kését ide-oda forgatva kezében.

— Kimenőt — ismételte meg Mort. A szobát váratlanul nyomasztóan nagynak érezte, s önmagát hihetetlenül kiszolgáltatottnak a körülbelül focipályányi szőnyeg közepén.

— DE MINEK? — kérdezte a Halál. — NEM LEHET A NAGYMAMÁD TEMETÉSE — tette hozzá. — ARRÓL TUDNÉK.

— Csak szereznék, tudja, társaságba járni és emberekkel találkozni — válaszolta Mort megkísérelve túlbámulni azt a rebbenéstelen kék tekintetet.

— DE HÁT MINDENNAP TALÁLKOZOL. EMBEREKKEL! — protestált a Halál.

— Igen, tudom, csak hát, nos, nem túl hosszasan — magyarázta Mort. — Úgy értem, jó lenne olyannal találkozni végre, akinek a várható élettartama több néhány percnél. Uram — tette hozzá.

A Halál ujjaival dobolt az íróasztalon, aminek hangzása némileg emlékeztetett az egerek dzsiggelésére, és még néhány másodpercig fixírozta Mortot. Észrevette, hogy emlékképeihez képest a fiú kevésbé csupa könyök, egyenesebben áll, és mondjuk ki kertelés nélkül, képes egy olyan szót, mint „élettartam” használni. Ez mind a könyvtár miatt.

— RENDBEN VAN — egyezett bele kelletlenül. — BÁR ÚGY TŰNIK NEKEM, ITT MINDENED MEGVAN, AMIRE SZÜKSÉGED LEHET. A MUNKA NEM FÁRASZTÓ, UGYE?

— Nem, uram.

— ÉS HOZZÁJUTSZ ÍZLETES ÉTEKHEZ, MELEG ÁGYHOZ, PIHENÉSHEZ ÉS VELED EGYIDŐS TÁRSASÁGHOZ.

— Hogy mondta, uram?

— A LÁNYOM — hangsúlyozta a Halál. — ÚGY HISZEM, TALÁLKOZTÁL VELE.

— Ó! Igen, uram.

— NAGYON MELEGEN ÉRZŐ TERMÉSZETE VAN, HA AZ EMBER JOBBAN MEGISMERI.

— Bizonyára így van, uram.

— MINDAZONÁLTAL SZERETNÉL — a Halál undorral ejtette ki a szavakat — EGY SZABAD DÉLUTÁNT?

— Igen, uram. Ha nincs ellenére, uram.

— JÓL VAN. LEGYEN HÁT. NAPNYUGTÁIG TIÉD LEHET AZ IDŐ.

A Halál kinyitotta hatalmas főkönyvét, fölemelt egy tollat, s írni kezdett. Egyszer-kétszer kinyúlt, s megfricskázta egy golyós számológép gyöngyeit.

Egy perccel később fölnézett.

— MÉG MINDIG ITT VAGY — jegyezte meg. — ÉS A SAJÁT SZABADIDŐDBEN — tette hozzá savanyúan.

— Khm — köszörülte Mort a torkát. — Képesek lesznek az emberek látni engem, uram?

— MINDEN BIZONNYAL, ÚGY KÉPZELEM — felelte a Halál. — VAN MÉG VALAMI, AMIBEN SEGÍTSÉGEDRE LEHETNÉK, MIELŐTT TÁVOZOL DORBÉZOLNI?

— Nos, uram, lenne valami, uram. Nem tudom, hogy juthatnék a halandó világba, uram — mondta Mort kétségbeesetten.

A Halál hangosan sóhajtott, s kihúzott egy íróasztalfiókot.

— CSAK SÉTÁLJ ODA!

Mort nyomorultan bólintott, és nekivágott a hosszú menetelésnek a dolgozószoba ajtajáig. Amikor kitárta, a Halál köhécselt.

— FIÚ! — kiáltott utána, és odahajított valamit a szobán keresztül.

Mort automatikusan elkapta, miközben az ajtó nyikorogva kinyílt.

Az ajtónyílás eltűnt. A süppedős szőnyeg a lába alatt sáros kockakővé változott. Fényes nappal ömlött rá, mint a higany.

— Mort — mondta a fiú csak úgy általában a világegyetemnek.

— Mi? — kérdezte egy piaci árus mellette.

Mort körbebámult. Egy zsúfolt, emberekkel és állatokkal tömött piactéren találta magát. Az égadta világon minden kapható volt a tűtől a (vándorpróféták által árult) megváltás víziójáig. Lehetetlen volt társalogni kölcsönös üvöltözésnél halkabban.

Mort megkopogtatta a kofa véknyát.

— Látsz engem? — kívánta tudni.

Az árus kritikusan rásandított.

— Úgy tűnik, igen — felelte. — Vagy legalábbis valaki hozzád nagyon hasonlót.

— Köszönöm — hálálkodott Mort határtalanul megkönnyebbülve.

— Szóra sem érdemes. Rengeteg embert látok mindennap, s nem számítok föl érte semmit. Akarsz cipőfőzőt venni?

— Nem hinném — hárította el Mort. — Mi ez a hely?

— Nem tudod?

A közeli bódénál ácsorgó pár ember elgondolkodva nézett Mortra. A fiú esze magasabb fokozatra kapcsolt.

— A mesterem rengeteget utazik — mondta az igazságnak megfelelően. — Múlt éjjel érkeztünk, és én aludtam a szekéren. Most meg kaptam egy szabad délutánt.

— Á! — A piaci kofa összeesküvői modorban hajolt közelebb. — Jól szeretnéd eltölteni az időd, mi? El tudom intézni neked.

— Piszkosul élvezném, ha tudnám, hol vagyok — egyezett bele Mort.

A férfi meghökkent.

— Ez itten Ankh-Morpork — nyilatkozta. — Ezt mindenkinek azonnal látnia kellene. És szagolni is.

Mort szippantott egyet. Valóban volt egy bizonyos valami a levegőben. Azt az érzést keltette benned, hogy olyan levegő, ami már látott egyet s mást. Kénytelen voltál azt is észlelni minden egyes levegővételnél, hogy emberek ezrei vannak a közeledben, és szinte mindnek van hónalja.

A piaci árus kritikusan méregette Mortot, felmérve a sápadt arcot, a jól szabott ruhákat és a különös, afféle pattanásra kész, tekercsrugó hatású fellépést.

— Figyelj, őszinte leszek! — mondta. — Meg tudom mutatni neked az utat egy remek bordélyhoz.

— Már nyiratkoztam — válaszolta Mort bizonytalanul. — De azt megmondhatnád, ha a közelben van a… azt hiszem, Sto Lat nevű város?

— Úgy húsz mérföldre Tengely iránt, de ott nincs semmi, ami egy magadfajta fiatalembert érdekelne — sietett megjegyezni az árus. — Tudom, végre magad vagy, új élményeket akarsz, izgalmat akarsz, romantikát…

Mort eközben kinyitotta a zacskót, amit a Halál adott neki. Tele volt apró aranyérmékkel, akkorkákkal, mint egy pityke.

Egy kép formálódott újra az agyában, egy sápadt, fiatal arc vörös hajkorona alatt, aki valahogy tudta, hogy ő jelen van. A fókuszálatlan érzések, amik az utóbbi néhány napban kísértették, hirtelen fókuszra leltek.

— Amit akarok — szögezte le ellentmondást nem tűrően —, az egy nagyon gyors ló.

Öt perccel később Mort eltévedt.

Ankh-Morpork eme részét Gyehenna néven ismerték. Belvárosi terület volt, aminek alapos szüksége lett volna vagy kormányzati segélyre, vagy jobb esetben inkább egy lángszóróra. Csak azért nem nevezhetjük mocskosnak, mert ez a szakításpontig terjesztené ki a szó jelentését. Ez már túl volt a puszta szennyen, egész annak másik oldalán, ahol egy afféle einsteini reverzióval elért egyfajta fenséges borzasztóságot, amit mint egy építészeti kitüntetést viselt magán. Zajos volt, fullasztó, és úgy bűzlött, mint egy tehénistálló padlója.

Nem is annyira környezete volt, mint inkább ökológiája, akár egy hatalmas, szárazföldi támaszpontú korallzátonynak. Akadtak benne emberek, na jó, emberszabású megfelelői a homároknak, tintahalaknak, garnélarákoknak és így tovább. És cápáknak.

Mort reményvesztve csatangolt a kanyargó utcákon. Bárki, aki történetesen a tetők magasságában köröz, észrevehetett volna egy bizonyos mintázatot a mögötte lévő tömegek mozgásában, ami arra utalt, hogy számos fickó halad azonos irányba, hanyagul követve egy célszemélyt, és ebből helyesen arra következtetett volna, hogy Mort meg az aranya körülbelül akkorka várható léthosszal rendelkezik, mint egy háromlábú sündisznó a hatsávos autópályán.

Mostanra már nyilvánvalónak kell lennie, hogy a Gyehenna nem az a fajta hely, aminek polgárai vannak. Neki bennszülöttei vannak. Időről időre Mort megpróbált beszélgetésbe elegyedni eggyel, hogy utat leljen egy jó lókupechez. A bennszülött olyankor általában mormogott valamit, és elsietett, mivel bárki, aki hosszasabban, mondjuk több mint három órányit óhajtott élni a Gyehennában, kitűnően szakosodott érzékeket fejlesztett ki, és nem maradt volna Mort közelében, mint ahogy egy paraszt se ácsorogna egy magas fa mellett viharos időben.

És imígyen történt, hogy Mort végül az Ankh-nál, minden folyók legnagyobbikánál lyukadt ki. A folyó még mielőtt a városba lépett volna, már lassú volt és nehézkes a síkságok hordalékától, s mire a Gyehennáig jutott, még egy szabadgondolkodó is keresztül tudott volna rajta sétálni. Nehéz volt belefulladni az Ankh-ba, ám könnyű megfulladni tőle.

Mort kétkedve nézte a felszínét. Mozogni látszott. Buborékok voltak benne. Víznek kellett lennie.

Sóhajtva elfordult.

Három férfi bukkant föl mögötte, mintha a kőművesmunkából emelkedtek volna ki. Azoknak a gonosztevőknek drabális, lélektelen küllemét mondhatták magukénak, akiknek megjelenése bármely elbeszélésben azt jelenti, hogy itt az ideje a hőst egy kissé veszélyeztetni, noha nem túl nagyon, mert az is nyilvánvaló, hogy a banditákra oltári meglepetés vár.

A gengszterek rosszindulatúan sandítottak. Remekül csinálták.

Egyikük kést húzott elő, amivel kis köröket írt a levegőbe. Lassan közeledett Mort felé, míg a másik kettő némileg hátramaradt, hogy erkölcstelen támogatásban részesítse.

— Add ide a pénzed! — recsegte.

Mort keze az övén lógó zacskóra tévedt.

— Várjunk csak egy percet — mondta. — És akkor mi lesz?

— Mi?

— Úgy értem, ez itt pénzt vagy életet? — firtatta Mort. — Ilyesmit szokás a rablóknak követelni. Pénzt vagy életet. Ezt olvastam egyszer egy könyvben — tette hozzá.

— Lehetséges, lehetséges — egyezett bele a rabló. Úgy érezte, kicsúszik kezéből a kezdeményezés, de remekül vette újólag birtokába. — Másrészt, lehet pénzt és életet is. Úgy is mondhatnánk, nekünk dupla élvezet, neked semmi.

Oldalvást kollégáira pislantott, akik végszóra vihogni kezdtek.

— Ebben az esetben… — kezdte Mort, s egyik kezében mérlegelte a zacskó súlyát, fölkészülve arra, hogy olyan messzire hajítsa az Ankh-ba, amilyen messzire csak tudja, még akkor is, ha meglehetős esély van arra, hogy visszapattan.

— Hé, mit csinálsz?! — rikoltotta a rabló. Oda akart rohanni hozzá, de azonnal megállt, amikor Mort fenyegetően megrázta a zacskót.

— Nos — magyarázta Mort. — A következőképpen látom én a dolgot. Ha mindenképp meggyilkoltok, akkor akár el is dobhatom a pénzt. Kizárólag rajtatok múlik! — Hogy álláspontját jobban megvilágítsa, kivett egy aranypénzt a zacskóból, és belefricskázta a vízbe, ami egy kellemetlen cuppogó hanggal elnyelte. A banditák megborzongtak.

A vezérgengszter a zacskóra nézett. Aztán a késére. Utána Mort arckifejezésére. Végül a társaira.

— Elnézést — mondta, és összedugta fejét kollégáival.

Mort latolgatta a távolságot a sikátor végéig. Nem jutna el odáig. Különben is, ez a három olyannak látszott, akik emberek üldözésében is jók. Csak a logikus gondolkodás erőlteti meg őket.

Vezetőjük visszafordult Morthoz. Egy utolsó pillantást vetett a másik kettőre. Mindkettő határozottan bólintott.

— Azt hiszem, megölünk téged, és vállaljuk a kockázatot a pénzzel — jelentette ki. — Nem akarjuk, hogy az ilyesmi elterjedjen.

A másik kettő kést rántott.

Mort nagyot nyelt.

— Ez akár botorság is lehet.

— Miért?

— Nos, nekem nem tetszik, hogy mást ne mondjak.

— Nem várjuk el tőled, hogy tessék neked, azt várjuk el tőled, hogy… meghalj! — közelített felé a tolvaj.

— Nem hinném, hogy itt az ideje a halálomnak — hátrált Mort. — Biztos vagyok benne, hogy szóltak volna nekem.

— Aha — felelte a tolvaj, akinek kezdett ebből elege lenni. — Aha, persze, hogy szóltak volna neked, úgy biza. Szentséges, gőzölgő elefántszar!

Mort még egyet lépett hátrafelé. Keresztül egy falon.

A vezértolvaj rámeredt a szilárd kőfalra, amely elnyelte Mortot, és földhöz vágta a kését.

— Hát, ********k meg! — dühöngött. — Egy *******tt varázsló. Gyűlölöm a *******tt varázslókat!

— Akkor nem kellene **********d őket — mormogta egyik csatlósa, minden erőfeszítés nélkül ejtve ki egy egész sor csillagot.

A trió harmadik tagja, aki kissé lassú fölfogással bírt, azt mondta:

— Nini, átment a falon!

— És mi még eztet követtük rengeteg ideig — morgolódott a második. — Nahát, te is megéred a pénzedet, Kopasz. Montam, hogy szerintem a fickó egy varázsló, csakis varázslók mászkálnak erre magukban. Nem megmontam, hogy varázslónak láccik? Montam…

— Túl sokat jár a szád — röffentette a vezér.

— Láttam őtet, simán átsétált ottan a falon…

— Ó, igen?

— Aha!

— Simán keresztülment, nem láttátok?

— Azt hiszed, hogy éles az eszed, mi, nagyokos?

— Éles az épp eléggé, ami azt illeti!

A vezér egyetlen kígyózó mozdulattal fölmarta kését a piszokból.

— Olyan éles, mint ez?

A harmadik tolvaj odadülöngélt a falhoz, és néhányszor keményen belerúgott, míg mögötte a dulakodás neszei és valami nedves, bugyborékoló hang hallatszott.

— Igen, ez egy fal, télleg az — szögezte le. — Ez biza egy fal, ennél falabbat még sohase láttam. Mit gondoltok, fijúk, hogy csinájják?

— Fijúk?

Megbotlott a hason fekvő tetemekben.

— Ó! — mondta. Bár lassú volt a fölfogása, ahhoz azért elég gyorsan kapcsolt, hogy valami nagyon fontosat megértsen. Egy sikátorban állt a Gyehennában, méghozzá egyedül. Mentette az irháját, meglepően sokáig sikerrel.

A Halál az életfogytig-időmérők szobájában lassan sétált a padlólapokon, szemlét tartva a munkájukba temetkezett homokórák összezsúfolt sorai fölött. Albert kötelességtudóan követte a hatalmas, nyitott főkönyvvel a karjában.

A hang morajlott körülöttük; a zaj óriási, szürke vízesése.

A polcokról jött, ahol kiterjeszkedve a határtalan távolságba, a homokórák végtelen sorai elfolyatták a mulandó idő homokját. Nehéz hang volt, unalmas hang, egy hang, ami mint morcos tejsodó ömlött rá a lélek derűs lekváros buktájára.

— JÓL VAN — mondta végül a Halál. — HÁRMAT CSINÁLOK MEG. EGY NYUGIS ÉJSZAKA.

— Akkor hát Térdín Komámasszony lesz, Lobszang Apát már megint, és ez a Kelli Királykisasszony — bólogatott Albert.

A Halál megnézte a kezében tartott három homokórát.

— ARRA GONDOLTAM, HOGY A LEGÉNYKÉT KÜLDÖM — közölte.

Albert utánanézett a főkönyvben.

— Nos, Komámasszony biztos nem okoz gondot, és az Apát az, akit tapasztaltnak lehetne nevezni — szólt. — Kár a királylányért. Csak tizenöt. Az rázós lehet.

— IGEN. SZÉGYEN, GYALÁZAT.

— Mester?

A Halál a harmadik üveggel a kezében állt, s elgondolkozva bámulta annak felszínén a fény játékát. Sóhajtott.

— ILYEN FIATALON…

— Jól érzi magát, mester? — nyugtalankodott Albert, hangja csupa aggódás.

— AZ IDŐ, MINT EGY SZÜNTELENÜL HÖMPÖLYGŐ FOLYAM, HORDOZZA A…

— Mester!

— MI AZ? — kérdezte a Halál, lerázva a hangulatot magáról.

— Túlzásba viszi, mester, erről van szó…

— BOTORSÁG. SOSE ÉREZTEM MAGAM JOBBAN. NA MÁR MOST, MIRŐL IS BESZÉLGETTÜNK?

Albert vállat vont, és lebámult a könyv bejegyzéseire.

— Komámasszony boszorkány — mondta. — Lehet, hogy kissé megneheztel, ha Mortot küldi maga helyett, mester.

A mágia minden gyakorlója kiérdemelte a jogot, hogy amikor saját személyes homokja kifogy, maga a Halál nyújtsa be rá igényét, s nem valamelyik alacsonyabb rangú beosztottja.

A Halál úgy tűnt, meg se hallotta Albertet. Már megint Kelli Királykisasszony homokórájára meredt.

— MI AZ A REMÉNYTELENÜL VÁGYÓDÓ ÉRZÉS AZ EMBER FEJÉBEN, AMI SAJNÁLJA, HOGY A DOLGOK ÚGY ÁLLNAK, AHOGY SZEMMEL LÁTHATÓLAG ÁLLNAK?

— Azt hiszem, szomorúság, mester. Most…

— SZOMORÚSÁG VAGYOK.

Albert eltátott szájjal állt. Végül eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy kitörjön belőle:

— Mester, Mortról beszéltünk!

— MIFÉLE MORT?

— A maga inasa, mester — szólt Albert türelmesen. — Magas, fiatal fickó.

— JA, PERSZE. NOS, ŐT FOGJUK KÜLDENI.

— Készen áll arra, hogy szólóban menjen? — kérdezte kételkedve Albert.

A Halál gondolkodott ezen.

— MEG TUDJA CSINÁLNI — felelte végezetül. — IGYEKVŐ, GYORSAN TANUL, ÉS — tette hozzá — IGAZÁBÓL AZ EMBEREK NEM VÁRHATJÁK EL TŐLEM, HOGY ÁLLANDÓAN ÉN FUTKOSSAK UTÁNUK.

Mort elképedve bámult a bársony falikárpitra néhány hüvelyknyire a szeme előtt.

Keresztülsétáltam egy falon, gondolta. És ez lehetetlen.

Óvatosan elhúzta a faliszőnyeget, hogy lássa, nem bujkál-e valahol egy ajtó, de nem volt ott semmi, csak a málladozó vakolat, ami ahol megrepedt, fölfedett némi nedves, ám hangsúlyosan szilárd téglafalat.

Próbaképpen megböködte. Tökéletesen egyértelmű volt, hogy azon az úton nem fog kijutni.

— Nos — mondta a falnak. — Most mi lesz?

Egy hang szólalt meg mögötte.

— Khm! Szíves elnézését kérem?

Lassan megfordult.

A szoba közepén egy klacsisztáni család csoportosult az asztal köré: apa, anya és egy féltucatnyi, csökkenő nagyságú gyerek. Nyolc pár kerek szem fixírozta Mortot. A kilencedik pár, ami egy elaggott, meghatározhatatlan nemű nagyszülőhöz tartozott, nem tette ezt, mert tulajdonosa kihasználta a közjátékot, hogy utat könyököljön a közös rizsestálhoz, ama meggyőződés alapján, hogy jobb ma egy főtt hal, mint holnap akármennyi tisztázatlan manifesztálódás, és így a csöndet megtörte az eltökélt rágcsálás zaja.

A zsúfolt szoba egyik sarkában volt egy kis szentélye Offlernak, Klaccs hatkarú Krokodilistenének. A szobor úgy vigyorgott, mint a Halál, kivéve persze, hogy a Halálnak nem volt saját szent madársereglete, ami a híreket szállította híveiről és ráadásul tisztán tartotta a fogait.

A klaccsiak minden más erénynél többre tartják a vendégszeretetet. Amíg Mort bámult, az asszony levett még egy tányért a mögötte lévő polcról, és szótlanul elkezdte megtölteni rizzsel a nagy tálból, rövid dulakodás árán kiragadva egy ínyencfalatnak minősülő törpeharcsaszeletet az ősöreg kezekből. Mindazonáltal feketével körbehúzott szemét le nem vette volna Mortról.

Az apa volt, aki végül megszólalt. Mort idegesen fejet hajtott.

— Bocsánat — mondta. — Ööö, úgy tűnik, hogy átjöttem ezen a falon.

Ez bizony eléggé gyönge volt, ezt el kellett ismerje.

— Kérem? — értetlenkedett a férj. Az asszony, csörömpölő karperecekkel, óvatosan ráhelyezett néhány darabka erős paprikát a tányérra, és az egészet meglocsolta egy sötétzöld szósszal, amit Mort, attól tartott, fölismert. Pár héttel korábban kipróbálta, és bár egy bonyolult recept alapján készült, egyszeri kóstolás is elégnek bizonyult ahhoz, hogy megtudja, halbelsőségek szolgálnak alapjául, amiket több évig pácoltak egy hordócska cápaepében. A Halál azt mondta, hogy ez a szósz felnőtt korban fokozatosan megkedvelt élvezeti cikk. Mort úgy döntött, nem veszi a fáradságot.

Megpróbált eloldalogni a fal mentén a gyöngyfüggönyös ajtónyílásig. Minden fej utána fordult. Megpróbálkozott egy vigyorral.

A nő szólalt meg:

— Vajh, miért mutogatja a démon a fogait, életem párja?

— Lehet, hogy éhes, vágyaim holdsarlója — válaszolta a férfi. — Halmozz neki oda több halat!

És az ős közbe zsörtölődött:

— Azt ettem, te nyomorult gyermek. Jaj lészen a világnak, ha nincs tisztelet a kor iránt!

Na már most tény az, hogy noha a szavak klaccsiul kiejtve léptek Mort fülébe — azon nyelv összes kacskaringójával és szövevényes kettős magánhangzójával, amely oly ősi és kifinomult, hogy már akkor tizenöt „orgyilkosság” jelentésű szava volt, mielőtt a világ többi része eljutott volna a felismerésig, hogy fejbe lehet egymást vágni a sziklákkal —, agyába azonban már olyan tisztán és érthetően érkeztek, mintha az anyanyelvén mondták volna őket.

— Nem vagyok démon! Ember vagyok! — kiáltotta, és döbbenten elhallgatott, amikor szavai tökéletes klaccsisággal hangzottak el.

— Tolvaj vagy? — firtatta az apa. — Gyilkos? Besettenkedsz ide, csak nem vagy adószedő? — Kezét az asztal alá dugta, s egy papírvékonyságúra kifent húsvágó bárddal együtt húzta elő. A felesége fölsikított, elejtette a tányért, és magához szorította legkisebb gyermekét.

Mort figyelte, ahogy a penge szeli a levegőt, és beadta a derekát.

— Az alvilág legmélységesebb bugyrai üdvözletét hozom néktek! — kockáztatta meg.

A változás figyelemreméltó volt. A bárd leereszkedett, s a család boldog mosolygásban tört ki.

— Nagy szerencsét hoz nekünk egy démon látogatása — sugárzott az apa. — Mit kívánsz tőlünk, ó, Offler ágyékának tisztátalan porontya?

— Tessék? — ámult Mort.

— Egy démon áldást és jó szerencsét hoz arra, aki megsegíti — szögezte le a férfi. — Hogyan lehetnénk segítségedre, ó, pokolgödrök bűzös eblehelete?

— Nos, éhes az nem vagyok — közölte Mort —, de ha tudnád, hol találok egy szélsebes lovat, Sto Latban lehetnék napszállta előtt.

A férfi örömtől ragyogva hajtott fejet.

— Ismerem a legjobb helyet, ó, belek kártékony kitörése, ha lennél oly jó, s követni méltóztatnál.

Mort kisietett a nyomában. Az agg kritikus kifejezéssel arcán figyelte távozásukat, állkapcsa ritmikusan csócsált.

— Ez lett volna, amit errefelé démonnak nevesek? — szólalt meg. — Offler rohassza meg ezt a nyirkos országot, még a démonaik is harmadrendűek, még csak meg se közelítik azokat, amik az Óhazában voltak nekünk!

A feleség egy kis tálkányi rizst helyezett az Offler szobor összekulcsolt, középső pár kezébe (ami reggelre már nem lesz ott), és elhátrált.

— Uram és parancsolóm azt mondta, hogy múlt hónapban olyan teremtménynek szolgált föl a Curry Kisvendéglőben, aki nem is volt ott — jegyezte meg. — Nagyon imponált neki a dolog.

Tíz perccel később a férfi visszatért, és ünnepélyes csöndben az asztalra borított egy kis rakás aranypénzt. Az érmék elegendő vagyont képeztek a város egy viszonylag nagy részének megvásárlásához.

— Egy egész zacskónyival volt neki — mondta.

A család egy ideig bámulta a pénzt. A feleség fölsóhajtott.

— A gazdagság sok bajjal jár — közölte. — Most mit fogunk tenni?

— Hazatérünk Klaccsba — válaszolta határozottan a férj —, ahol gyermekeink egy hamisítatlan országban nőhetnek föl hűen ősi fajtánk dicső hagyományaihoz, ahol a férfinak nem kell pincérként dolgoznia rosszindulatú főnökök keze alatt, hanem kihúzott gerinccel, büszkén álldogálhat. És most azonnal mennünk kell, datolyapálma illatos virága!

— Mért oly hamar, ó, keményen gürcölő fia a sivatagnak?

— Mert — felelte a férfi — épp most adtam el a Patrícius díjnyertes versenylovát.

A ló nem volt olyan pompás vagy olyan gyors, mint Muci, de csak úgy szálltak a mérföldek patái alatt, s könnyedén elhagyta azt a néhány lóra pattant őrt, akik, úgy tűnt, valami okból égtek a vágytól, hogy Morttal beszélhessenek. Hamarosan elmaradtak Morpork vityilló külvárosai, és az út kivezetett a Sto síkság gazdag, fekete talajú vidékére, amit a hatalmas, lassú Ankh szabályosan visszatérő áradásai alakítottak ki eónok alatt, mely áradások a környéket jómóddal, biztonsággal és krónikus ízületi gyulladással ajándékozták meg.

A táj amúgy elképesztően unalmas volt. Ahogy a fény ezüstből arannyá finomult, Mort egy lapos, hideg területen vágtatott keresztül, amit széltől szélig káposztaföldek kockáztak föl. Rengeteg mindent lehet mondani a káposztáról. Hosszasan ecsetelhetnénk magas vitamintartalmát, az élethez elengedhetetlen vasadalék-anyagát, értékes növényi rostjait és dicséretre méltó tápértékét. Nagy tömegben azonban hiányzik belőle az a bizonyos valami; annak ellenére, hogy óriási az élelmezési és erkölcsi fölénye, mondjuk, a nárciszok fölött, a káposzta nem az a látvány, amely megihleti a költő múzsáját. Kivéve persze, ha éhes. Csupán húsz mérföldre volt Sto Lat, ám a semmitmondó emberi tapasztalatok szempontjából legalább kétezernek tűnt.

Sto Lat kapujában is álltak őrök, bár Ankh-ban őrjáratozó társaikkal összehasonlítva málé és amatőr kinézetűek. Mort elügetett mellettük, s egyikük, kissé ostobának érezve magát ettől, odakiáltotta, hogy „Állj! Ki vagy?”

— Attól tartok, nem tudok megállni — felelte Mort.

Az őr még újonc volt, és eléggé lelkes. Az őrködés egész másnak bizonyult, mint amit elképzelt. Egész nap páncélban ácsorogni egy hosszú rúdra tűzött fejszével, nem kifejezetten az volt, amire önként jelentkezett; izgalmakra számított és kihívásra meg egy íjpuskára, s olyan egyenruhára, ami nem rozsdásodik meg esőben.

Előrelépett, készen arra, hogy megvédelmezze a várost az olyanoktól, akik nem tartják tiszteletben a kellően meghatalmazott polgári alkalmazottak kiadta parancsokat. Mort szemügyre vette az arcától néhány hüvelyknyire imbolygó lándzsahegyet. Ebből kezdett kissé elege lenni.

— Másrészt — érdeklődött nyugodtan — mit szólnál ahhoz, ha neked ajándékoznám ezt az igen remek paripát?

Nem volt nehéz megtalálni a kastély bejáratát. Ott is őrök álltak, ám ezeknek volt íjpuskája meg egy jelentékenyen barátságtalanabb életszemlélete, és különben is, Mort kifogyott a lovakból. Őgyelgett egy kicsit, mígnem az őrség elkezdett jókora adag figyelmet fordítani rá, akkor vigasztalanul elténfergett a kisváros utcáin, hülyének érezve magát.

Mindezek után, meg a káposzták mérföldjei után, és olyan hátsóféllel, ami mostanra merevebbnek érződött, mint egy fatuskó, még csak azt se tudta, mit keres itt. És akkor mi van, ha a lány még akkor is látta őt, amikor láthatatlan volt? Jelent ez valamit? Naná, hogy nem. Csak hát folyamatosan maga előtt látta a lány arcát és a megcsillanó reményt a szemében. Azt akarta mondani neki, hogy minden rendben lesz. Mesélni akart neki önmagáról, és mindarról, amivé válni szeretett volna. Ki akarta találni, hogy melyik az ő szobája a kastélyban, és fölbámulni az ablakára, míg a fény ki nem alszik. És így tovább.

Egy kicsit később egy kovácsmester, akinek üzlete a kastélyfalak menti szűk utcácskák egyikében állt, fölnézve munkájából megpillantott egy magas, hórihorgas, eléggé kivörösödött arcú fiatalembert, aki minden áron megpróbált keresztülmenni a falon.

Jóval később egy fiatalember, fején nem túl mély horzsolásokkal, meglátogatta a város kocsmáinak egyikét, s útmutatást kért a legközelebbi varázslóhoz.

És még később Mort fölbukkant egy málló vakolatú háznál, amin egy megfeketedett réztábla hirdette, hogy Dr. Jócska Meccetüzes (Láthatatlan Egyetem), a Végetlen Meftere, Iluminártus, Herczegek Udvari Varászlója, Szentséges Portállok Öre, Kéretik a Levelieket a Szomszédba, Mrs. Majorhoz Bedobni, lakóhelye.

Illően megilletődve, vadul dobogó szíve ellenére Mort megemelte a nehéz kopogtatót, amit visszataszító vízköpővé formáztak súlyos vaskarikával a szájában, és kettőt koppantott.

Bentről rövid felbolydulás hallatszott, egy sorozat sietős házi nesz, amiket esetleg egy kevésbé fennkölt házban az okozhatott, hogy valaki, mondjuk, bedobálja az ebédhez használt tányérokat a mosogatóba, és eltünteti a látképből a szennyest.

Végül az ajtó kitárult, lassan és misztikusan.

— Jobban tennéd, ha úty tennél, mintha le lennél nyűgöfve — mondta társalgási tónusban, ám a karika által akadályoztatva az ajtókopogtató. — Emeltyűkkel éf ety darab fineggel csinálja. Nem mety neki az ajtónyitogató varáf, tudod?

Mort megtekintette a vigyorgó fémarcot. Egy csontváz alkalmazásában állok, aki falakon sétál keresztül, mondta magának. Ki vagyok én, hogy bármin is meglepődjek?

— Köszönöm — felelte.

— Fívefen. Töröld meg a lábad a lábtörlőn, ma kimenője van a fárvakarónak!

Benn a tágas, alacsony mennyezetű szoba sötét volt és csupa árnyék, s főleg tömjéntől szaglott, valamint kismértékben főtt káposztától, élemedett szennyestől és az olyanfajta személytől, aki zoknijait a falhoz vágja, s azt húzza a lábára, amelyik nem ragad oda. Volt ott egy nagy kristálygömb, benne egy repedéssel, egy asztrolábium, amiből több alkatrész hiányzott, egy eléggé elkoptatott nyolcszög a padlón, és a plafonról egy kitömött aligátor lógott. Egy kitömött aligátor abszolút szokványos felszerelésnek számít minden illő módon működtetett mágikus vállalkozásban. Ez az aligátor úgy nézett ki, mint ami nem élvezi a dolgot túlságosan.

A szembelévő falon a gyöngyfüggönyt egy drámai mozdulattal félrehajtották, és láthatóvá vált egy csuklyás alak.

— Ragyogjanak kedvező csillagjelek találkozásunk óráján! — zendült az alak hangja.

— Melyek? — kérdezte Mort.

— Tessék?

— Mely csillagképek lennének azok? — faggatta Mort.

— Kedvezőek — felelte az alak bizonytalanul. Aztán összekapta magát. — Miért zaklatod Jócska Meccetüzest, a Nyolc Kulcs Tartóját, a Tömlöc Síkok Utazóját, Legfőbb Mágusát a…

— Bocsánat — vágott közbe Mort —, tényleg az vagy?

— Tényleg mi?

— Az Izé mestere, a Szentséges Sík Hogyishívjákjának Főura?

Meccetüzes bosszús mozdulattal hátralökte csuklyáját. A szürkeszakállas misztikus helyett, akire Mort számított, egy kerek, kissé kövérkés arc bukkant elő, rózsaszín és fehér, mint egy disznóhúsos pite, amire némileg egyéb vonatkozásokban is emlékeztetett. Például, mint a legtöbb disznóhúsos pitének, nem volt szakálla, és mint a legtöbb disznóhúsos pite, alapvetően kedélyesnek látszott.

— Képletesen szólva — mondta.

— Az meg mit jelent?

— Nos, tulajdonképpen nemet — válaszolta Meccetüzes.

— De hát azt mondtad…

— Az csak reklám volt — legyintett a varázsló. — Az egyfajta mágia, amin még dolgozom. Különben mi lenne az, amit szeretnél? — Jelentőségteljesen kacsintott. — Szerelmi bájital, igaz? Valami, ami fölbátorítja az ifjú hölgyeket?

— Lehetséges falakon keresztülmenni? — kérdezte Mort kétségbeesetten. Meccetüzes megmerevedett, kezével félúton egy ragacsos folyadékot tartalmazó hasas palack felé.

— Mágiát használva?

— Hümm — morfondírozott Mort. — Nem, nem hinném.

— Hát akkor talán válassz nagyon vékony falakat — ajánlotta Meccetüzes. — Még annál is jobb, ha az ajtót veszed igénybe. Az, ami ott van szemben, lenne a legkedvezőbb, ha csak azért jöttél ide, hogy vesztegesd az időm.

Mort tétovázott, aztán a zacskó aranyat az asztalra tette. A varázsló odapislantott, torka hátsó részéből kis, vinnyogó hang tört elő, és érte nyúlt. Mort keze keresztbe kivágódott, megragadta a csuklóját.

— Mentem már keresztül falakon — említette meg lassú szándékossággal.

— Persze, hogy mentél, persze, hogy mentél — mormolta Meccetüzes, le nem véve szemét a zacskóról. Kipöccintette a dugót a kék folyadékot tartalmazó üvegből, és szórakozottan belekortyolt.

— Csak mielőtt megtettem, nem tudtam, hogy képes vagyok rá, és amikor csináltam, nem tudtam róla, hogy csinálom, és most, hogy már megtettem, nem emlékszem, hogyan csináltam. És újra meg akarom tenni.

— Miért?

— Mert — felelte Mort —, ha képes vagyok falakon átsétálni, akkor bármire képes vagyok.

— Ennek van mélysége — értett egyet Meccetüzes. — Filozofikus. És mi a neve az ifjú hölgynek a fal másik oldalán?

— Ő… — Mort nyelt egyet. — Nem tudom a nevét. Mármint ha lenne egy ilyen lány — tette hozzá gőgösen —, és nem mondom, hogy van.

— Rendben — felelte Meccetüzes. Kortyolt még egyet, és megborzongott. — Remek. Hogyan lehet falakon átmenni? Végeznem kell némi kutatást. Még az is lehet, hogy költséges lesz.

Mort elővigyázatosan fölkapta a zacskót, és kivett egyetlen apró aranypénzt.

— Foglaló — mondta az asztalra letéve.

Meccetüzes úgy marta föl az érmét, mintha arra számítana, hogy fölrobban vagy elenyészik, és gondosan megvizsgálta.

— Még sosem láttam ilyen pénzt korábban — jelentette ki vádlón. — Mi ez a kacskaringós írás rajta?

— Aranyból van, nemde? — hárította el Mort. — Úgy értem, nem kötelező elfogadnod…

— Persze, persze, arany — erősítette meg Meccetüzes sietve. — Teljesen rendben lévő arany. Csak azon töprengtem, honnan származik, ennyi az egész.

— Nem hinnéd el nekem — szögezte le Mort. — Mikor van errefelé napnyugta?

— Általában sikerül nekünk valahogy beilleszteni a nappal meg az éjjel közé — válaszolta Meccetüzes még mindig a pénzt bámulva, és aprókat kortyolva a kék palackból. — Körülbelül most.

Mort kipillantott az ablakon. A kinti utcának már volt egy amolyan alkonyati kinézete.

— Visszajövök — motyogta, és az ajtó felé tűzött. Hallotta, hogy a varázsló valamit kiált, de Mort akkor már az utcán loholt futólépésben.

Pánikba esett. A Halát negyven mérfölddel arrébb vár rá. Sorbaállás lesz! Valami borzalmas…

— Á, FIÚ.

Egy ismerős alak lépett elő az aszpikos angolnát áruló stand körüli villanásból, egy tányérnyi parti csigával a kezében.

— AZ ECET KÜLÖNÖSEN PIKÁNS. TESSÉK, VEGYÉL TE IS, VAN MÉG EGY TŰ!

De persze az, hogy negyven mérföldre van innen, nem jelenti azt, hogy ne lett volna itt is jelen…

És Meccetüzes rendetlen szobájában forgatta az aranypénzt az ujjai közt, miközben azt mormolta magának, „falak”, és kiürítette a palackot.

Csak akkor fogta föl, mit csinál, amikor már elfogyott az ital, s e ponton szeme a palackra szegeződött, és a felszálló rózsaszín ködben elolvasta rajta a címkét, ami így szólt: „Mállotviksz Anyó Kosbedörzsöllő Orvozsága éf Zerelmi Bájitala, Tsak Eggyetlen Kanállal Lefegvés Ellöt és az Kichi”.

— Egyedül? — lepődött meg Mort.

— ÚGY ÁM. FENNTARTÁS NÉLKÜL MEGBÍZOM BENNED.

— Nahát!

Az ajánlat minden mást kivert Mort fejéből, és meglehetős megdöbbenéssel tapasztalta, hogy egyáltalán nem émelyeg tőle. Az utóbbi időben jó néhány halált látott, és az elmúlás minden borzalmát megszüntette a tudat, hogy utána jót fogsz beszélgetni az áldozattal. A legtöbbjük megkönnyebbült, egy-kettő dühös volt, de mindnyájan megörültek néhány jó szónak.

— GONDOLOD, HOGY MEG TUDOD CSINÁLNI?

— Nos, uram. Igen. Azt hiszem.

— EZ A BESZÉD! MUCIT A SARKON TÚL, A LÓITATÓ VÁLYÚNÁL HAGYTAM. HA VÉGEZTÉL, EGYENESEN LOVAGOLJ HAZA.

— Maga itt marad, uram?

A Halál mindkét irányban végignézett az utcán. A szemgödre villózott.

— ÚGY VÉLEM, ESETLEG SÉTÁLOK EGY CSEPPET — mondta rejtélyesen. — NEM ÉRZEM MAGAM TÚL JÓL. SZÜKSÉGEM VAN A FRISS LEVEGŐRE. — Úgy tűnt, hirtelen eszébe jutott valami, mert benyúlt köntöse titokzatos árnyai mélyére, és előhúzott három homokórát.

— MIND EGYSZERŰ — jegyezte meg. — ÉREZD JÓL MAGAD!

Megfordult, és magában dúdolva elbandukolt lefelé az úton.

— Khm. Köszönöm — felelte Mort. A fény felé tartotta a homokórákat, megjegyezve azt, amelyik már a leges-legutolsó homokszemcséket folyatta.

— Ez azt jelenti, hogy az én gondjaimra van bízva az egész? — kiáltotta, de a Halál már befordult a sarkon.

Muci a fölismerés halk vinnyogásával köszöntötte. Mort nyeregbe szállt, szíve erősen dobogott az elő- és felelősségérzettől. A fiú ujjai maguktól mozdultak, elővették a kaszát tokjából, megigazították, és rögzítették a pengét (amely acélkéken ragyogott az éjszakában, úgy szeletelve föl a csillagfényt, mintha az szalámi lenne). Elővigyázatosan lovagolt, meg-megrándulva nyeregtől feltört hátsója nyilallásaitól, de Muci olyan volt, mintha párnán nyargalna. Utógondolatként, ittasan a ráruházott hatáskörtől, kivette a Halál lovaglóköpönyegét a nyeregtáskából, és fölerősítette egy ezüst kapoccsal.

Még egyszer megnézte az első homokórát, és megnógatta Mucit a térdével. A ló szippantott a jeges levegőből, s ügetni kezdett.

Mögöttük Meccetüzes kirobbant az ajtón, egyre gyorsulva a fagyos utcán, ruhái csak úgy lobogtak utána.

A paripa már vágtatott, egyre növelve a távolságot patái és a macskakövek között. Egy farok legyintéssel a háztetők fölé emelkedett, s föllebegett a hideg égre.

Meccetüzes erre nem fordított figyelmet. Sokkal sürgetőbb teendők töltötték be az agyát. Hatalmasat vetődött, és teljes hosszában a lóitató jeges vizében landolt, ahol is hálásan elterült a föl-le táncoló jégszilánkok közepette. Kis idő múlva a víz gőzölögni kezdett. Mort alacsonyan szállt a sebesség okozta puszta életöröm miatt. Az alvó táj hangtalanul elviharzott alatta. Muci könnyű galoppban haladt, bőre alatt hatalmas izmai olyan könnyedén siklottak, akár egy aligátor a homokpadkáról, sörénye Mort arcát csapkodta. Az éj elörvénylett a kasza felgyorsuló éléről, takarosan két bodorodásba vágva.

Száguldottak a holdfényben, csöndesen, mint egy árnyék, kizárólag a macskák és az olyan emberek számára láthatóan, akik beleártották maguk olyasmikbe, amiket sosem szántak halandók tudomására hozni.

Később Mort nem tudott visszaemlékezni, de valószínűleg kacagott.

Nemsokára a fagyba burkolt síkság átadta helyét a hegyvidék körüli töredezett földeknek, majd magának a Kostetőnek menetelő ormai versenyeztek keresztül a világon egyenesen feléjük. Muci lehorgasztotta fejét, s megnyújtotta lépteit, megcélozva egy hágót két hegycsúcs között, amik olyan hegyesek voltak az ezüstös fényben, mint egy kobold agyara. Valahol egy farkas üvöltött.

Mort még egyszer megnézte a homokórát. Keretére tölgyfaleveleket és mandragóragyökereket véstek, és a homok belül, még a holdfényben is, halvány aranyszínbe játszott. Ide-oda forgatva a homokórát, éppen hogy ki tudta venni a leghalványabb vonásokkal belekarcolt „Ammelina Térdín” nevet.

Muci sétagaloppig lassult. Mort lepillantott az erdő tetejére, amit hó borított, vagy korai, vagy nagyon, nagyon kései; bármelyik lehetett, mert a Kostető összekuporgatja saját időjárását, és szűkmarkúan osztja szét, minden tekintet nélkül a tényleges évszakra.

Egy rés nyílt meg alattuk. Muci tovább lassult, körbeperdült, s ereszkedni kezdett egy tisztás felé, amely hófehér volt az odatorlódott hótól. A tisztás kerek volt, kellős közepén apró kunyhóval. Ha a földet köröskörül nem borította volna hó, Mort észrevehette volna, hogy egyetlen fatönköt se lehet látni: a körön belül nem vágtak ki egyetlen fát sem, csupán eltanácsolták őket attól, hogy ott nőjenek. Vagy elköltöztek maguktól.

Gyertyafény ömlött ki az egyik földszinti ablakból, sápadt narancsszín tócsát loccsantva a hóra.

Mort leszállt a nyeregből, és az ajtóhoz sétált, magában motyogva, kaszasuhintásokkal kísérletezve.

A kunyhó tetejét széles csurgóval építették, hogy lehullassa a havat, és eltakarja a farakást. A felső Kostető egyetlen lakosa sem álmodna arról, hogy megkezdje a telet a háza három oldalát elfedő farakás nélkül. Ám itt nem látszott farakás, pedig a tavaszra még ugyancsak sokat kell várni.

Ellenben látszott egy nyalábnyi széna hálóba burkolva az ajtó mellett. Volt rajta egy cédula, amire nagy, kissé reszketeg nagybetűkkel ezt írták: A LÚ SZÁMÁRA.

Ez fölidegesítette volna Mortot, ha hagyja. Valaki számított rá. Azonban az elmúlt napok során megtanulta, hogy inkább jobb meglovagolni a bizonytalanságot, mint belefulladni; föl, egészen a hullám tetejéig. Különben is, Mucinak nem voltak emberi skrupulusai, és máris beleharapott a szénába.

Mindazonáltal az a probléma még fönnállt, vajon kell-e kopogtatni. Valahogy nem tűnt helyénvalónak. Tegyük föl, senki se mondja, hogy „szabad”, vagy ami még rosszabb, elküldi a francba?

Így hát elhúzta a reteszt, s belökte az ajtót. Könnyen, nyikorgás nélkül lendült befelé.

Egy alacsony mennyezetű konyhába lépett, amelynek keresztgerendái számára koponyalékelő magasságban helyezkedtek el. A magányos gyertya fénye visszaverődött a hosszú konyhakredencben lévő fajanszedényekről és a fölsikált padlólapokról, amiket színjátszóra fényeztek. A barlangszerű sutban rakott tűz nem adott túl sok világosságot mindehhez, lévén csupán egy halom fehér hamu egy tuskó maradványai alatt. Mort tudta, anélkül, hogy bárki mondta volna neki, hogy ez volt az utolsó tűzrevaló.

Egy idős hölgy üldögélt a konyhaasztalnál, s vadul írt, hajlott orra alig néhány hüvelykre volt a papírtól. Nem messze tőle, az asztalra gömbölyödött szürke macska nyugodtan pillogott Mortra.

A kasza beleütközött egy gerendába. Az öregasszony fölnézett.

— Egy perc, és befejezem — mondta. Összeráncolt homlokkal meredt a papírra. — Még nem írtam le „a szellemi és fizikai képességeim teljes birtokában” részt; nagy bolondság az egész amúgy is, szellemi és fizikai képességeinek teljes birtokában senki se halott! Kérsz valamit inni?

— Tessék? — ámult Mort, maid visszaemlékezve a ráruházott feladatra, megismételte. — TESSÉK?

— Már ha egyáltalán tudsz inni. Csak málnaborom van. Ott a tálalón. Akár ki is ihatod az egész palackot.

Mort gyanakodva szemezett a kredenccel. Úgy érezte, kicsúszott kezéből a kezdeményezés. Előhúzta a homokórát, és megvizsgálta. Még maradt benne egy piciny halom.

— Még van egy pár perc — mondta a boszorkány föl se nézve.

— Honnan… úgy értem, HONNAN TUDOD?

Az öregasszony nem foglalkozott vele, megszárította a tintát a gyertya melegével, lepecsételte a levelet egy csepp viasszal, és begyömöszölte a gyertyatartó alá. Aztán ölbe vette a macskát.

— Zsulyok Mámi egyenesen idejön holnap, hogy rendet rakjon, és te vele mégy, értetted? És gondoskodj róla, hogy odaadja a rózsaszín márvány mosdóállványt Csontár Anyónak, már évek óta csorog a nyála utána.

A macska szánt szándékkal ásított.

— Nem érek rá, azaz, NEM ÉREK RÁ EGÉSZ ÁLLÓ ÉJSZAKA, TUDOD! — közölte Mort szemrehányóan.

— Még mindig több időd van, mint nekem, és különben meg semmi szükség kiabálni! — felelte a boszorkány. Lecsusszant a székről, s akkor Mort meglátta, mennyire görnyedt szegény, akár egy íj. Némi nehézséggel leakasztott egy magas, csúcsos kalapot a falon lévő szögről, egy egész ármádia hajtűvel fölerősítette a helyére, hófehér hajába, és megragadott két sétabotot.

Mort felé támolygott keresztül a helységen, és olyan szemmel nézett föl rá, ami apró volt és fényes, mint a fekete ribiszke.

— Szükségem lesz a sálamra? Mit gondolsz, kelleni fog a sálam? Nem, nem hinném. Úgy képzelem, egész meleg lesz ott, ahova kerülök. — Közelebbről megbámulta Mortot, s összevonta szemöldökét.

— Sokkal fiatalabb vagy, mint amilyennek gondoltalak — mondta. Mort nem válaszolt. Aztán Térdín Komámasszony csöndesen megszólalt. — Tudod, nem hiszem, hogy te lennél az igazából, akit vártam.

Mort megköszörülte a torkát.

— Pontosan kire tetszett számítani?

— A Halálra — felelte egyszerűen a boszorkány. — Tudod, ez része az Egyezménynek. Az ember előre tudja halálának idejét, és garantálják neki a… személyes figyelmet.

— Az vagyok én — mondta Mort.

— Az?

— A személyes figyelem. Ő küldött. Neki dolgozom. Senki másnak nem kellettem. — Mort elhallgatott. Ez így nem volt jó. Haza fogják zavarni már megint, kegyvesztetten elbocsátva. Az első felelősségteljes melója, és máris elrontotta. Már hallani vélte, ahogy az emberek kiröhögik.

A siránkozás mélységes zavarából született, s úgy tört ki belőle, mint egy ködsziréna.

— Csak, ugye, ez az első igazi munkám, és az egész félresikerült!

A kasza csörömpölve esett a padlóra, leszelve egy darabot az asztal lábából, és nettül félbevágva egy padlócsempét.

Komámasszony félrehajtott fejjel nézte a fiút egy darabig. Aztán azt mondta:

— Értem. Hogy hívnak, fiatalember?

— Mort — szipákolta Mort. — A Mortimer rövidítése.

— Nahát, Mort, azt kell hinnem, hogy van nálad valahol egy homokóra.

Mort tétován bólintott. Lenyúlt az övéhez, és elővarázsolta az üveget. A boszorkány kritikusan szemlélte.

— Még mindig körülbelül egy perc — állapította meg. — Nincs valami sok vesztegetni való időnk. Csak adj nekem egy pillanatot, hogy mindent bezárjak!

— De hát nem érti! — jajgatta Mort. — Elszúrtam az egészet! Még sosem csináltam ilyet ezelőtt!

Az öregasszony megveregette a kezét.

— Még én sem — szögezte le. — Majd együtt megtanuljuk. Most pedig vedd föl szépen a kaszád, és próbálj meg a korodhoz illően viselkedni, na, légy jó kisfiú!

Tiltakozása ellenére a vénasszony kihessegette a hóba, majd követte, becsukta az ajtót, majd be is zárta egy súlyos vaskulcscsal, amit aztán egy szögre akasztott az ajtó mellé.

A fagy szorosabban markolta az erdőt, addig szorongatta, míg a gyökerek el nem kezdtek nyikorogni. A hold már nyugovóra hajlott, de az ég teli volt kemény fehér csillagokkal, amik még hidegebbnek tüntették föl a telet. Térdín Komámasszony borzongott.

— Ott arra van egy vén fatuskó — mondta társalgási tónusban —, amiről egész jó kilátás nyílik a völgyre. Nyáron, persze. Szeretnék leülni.

Mort átsegítette a hótorlaszon, s lesepert annyi havat a rönkről, amennyit csak lehetett. Leültek, maguk közé téve a homokórát. Akármilyen legyen is a kilátás nyáridőn, jelen pillanatban kizárólag fekete sziklákból áll az ég háttere előtt, mely utóbbiból szállingóztak a kicsiny hópelyhek.

— Nem tudom elhinni ezt az egészet — jegyezte meg Mort. — Úgy értem, úgy tetszik hangzani, mint aki meg szeretne halni.

— Van néhány dolog, ami hiányozni fog — felelte a boszorkány. — De tudod, elvékonyodik. Az életre utalok. Nem bízhatsz többé a saját testedben, és akkor itt az ideje, hogy odébb állj. Úgy gondolom, nagyjából időszerű, hogy kipróbáljak valami mást. Mondta neked, hogy a mágiával foglalkozók egész idő alatt képesek őt látni?

— Nem — válaszolta Mort hamisan.

— Nos, bizony látjuk.

— Ő nem nagyon kedveli a varázslókat meg boszorkányokat — tette hozzá önként Mort.

— Senki se szereti az okostojásokat — világosította föl az aszszony némi önelégültséggel. — Gondot okozunk neki, tudod. A papok nem, ezért a papokat kedveli.

— Sose mondta — jegyezte meg Mort.

— Ó! A papok mindig azt prédikálják a népnek, mennyivel jobb lesz majd, ha halottak lesznek. Mi meg azt tanítjuk, hogy már itt is sokkal jobb lehetne nekik, ha komolyan foglalkoznának a dologgal.

Mort tétovázott. Azt akarta mondani: tévedni tetszik, ő egyáltalán nem is olyan, egész addig nem érdekli, hogy az emberek jók vagy rosszak, amíg pontosak. És kedves a macskákhoz, egészítette ki.

De aztán meggondolta magát. Eszébe jutott, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy higgyenek dolgokban.

A farkas újból üvöltött, olyan közel, hogy Mort aggódva körbenézett. Egy másik a völgy túloldaláról válaszolt neki. Az erdő mélyéről még egy pár csatlakozott a kórushoz. Mort még soha életében nem hallott ilyen gyászosat.

Oldalvást Térdín Komámasszony csöndes alakjára pislantott, és aztán növekvő pánikban a homokórára. Talpra ugrott, fölkapta a kaszát, és két kézzel megsuhintotta.

A boszorkány fölállt, maga mögött hagyva testét.

— Jól végzett munka — ismerte el. — Egy pillanatig azt hittem, elmulasztod.

Mort nekidőlt egy fának, erősen lihegett, és figyelte Komámasszonyt, amint körbesétálta a rönköt, hogy egy pillantást vessen magára.

— Hümm — mondta kritikusan az asszony. — Az időnek sok mindenért felelnie kell. — Fölemelte a kezét, és nevetett, amikor a csillagok keresztültündököltek rajta.

Aztán változásba fogott. Mort már látott ilyet megtörténni, amikor a lélek ráébredt, hogy a test morfikus mezeje nem köti többé, de még soha ilyen tudatos irányítás alatt. A boszorkány haja kigöngyölte magát a szoros kontyból, megváltoztatta színét és meghosszabbodott. Ráncai megcsappantak, és eltűntek. Szürke gyapjúruhája úgy mozgott, mint a tenger felszíne, s végezetül teljességgel más és határozottan fölkavaró körvonalakat tárt elő.

A nő letekintett, kuncogott, és átalakította a ruháját valami levélzölddé és testhez simulóvá.

— Mit szólsz hozzá, Mort? — kérdezte. Korábban reszketeg repedtfazék hangja volt. Most pézsmát sugallt és juharszörpöt, s egyebeket, amiktől Mort ádámcsutkája föl-le járt, mint egy gumizsinórra kötözött labda.

— … — sikerült kinyögnie, és úgy markolta a kaszát, hogy ujjpercei elfehéredtek.

A nő a fiú felé sétált körülbelül úgy, mint egy négykerék meghajtású kígyó.

— Nem hallottalak — dorombolta.

— N-n-nagyon szép — dadogta Mort. — Ilyen voltál fiatal korodban?

— Mindig ilyen voltam.

— Ó! — Mort a lábára szögezte tekintetét. — Az a dolgom, hogy elvigyelek.

— Tudom — felelte a boszorka —, ám szándékomban áll itt maradni.

— Azt nem teheted! Úgy értem… — keresgélte a szavakat —, …tudod, ha maradsz, akkor valamiképp el fogsz oszlani és elvékonyodsz, mígnem…

— Élvezni fogom — jelentette ki a nő határozottan. Előrehajolt, és adott a fiúnak egy csókot, oly testtelent, mint egy tiszavirág sóhaja, miközben teljesen elenyészett, s csak a csók maradt épp úgy, mint a Kutya vigyora Csodaországban, csak annál sokkal erotikusabb.

— Vigyázz magadra, Mort — szólalt meg a nő hangja a fejében. — Lehet, hogy most ki akarsz tartani ebben a munkakörben, de vajon képes leszel-e valaha is abbahagyni?

Mort ott állt, mint egy féleszű, kezét arcához szorítva. A tisztás körül a fák megrezzentek egy pillanatra, a szellőben kacagás hangja szállt, s aztán újra ráborult a fagyos csönd.

A kötelesség szólította a fejében lévő rózsaszín ködön keresztül. Előrántotta a második homokórát, és mereven bámulta. A homok már majdnem teljesen kifogyott belőle.

Az üveget magát lótuszszirmokkal díszítették. Amikor Mort megpöccintette az ujjával, „Ommm” hangot adott.

A ropogó havon Mucihoz szaladt, s föllendítette magát a nyeregbe. A ló fölvetette a fejét, fölágaskodott, és fölszállt a csillagok felé.

A kékeszöld láng óriási, csöndes fénysugárnyalábjai lógtak a világ tetejéről. Oktarin ragyogás függönye táncolt lassan és méltóságteljesen a Korong fölött, míg az Aurora Coriolis tüze, amely a mágia elképesztő nagyságrendű kitörése a Korong állandó varázserőteréből, leföldelte magát a Tengely zöld jéghegyeiben.

A Mennyek Ormának központi spirálja, ahol az istenek lakoznak, nem volt más, mint a hidegen tündöklő tűz tíz mérföld magas oszlopa.

Ezt a látványt csak kevesek láthatták, s Mort nem tartozott közéjük, mert teljesen rálapult Muci hátára, és erősen kapaszkodott életét megőrizendő, ahogy keresztülnyargaltak az éjszakai égbolton, gőzölgő üstököscsóvát húzva maguk mögött.

Az Orom körül további hegységek csoportosultak. Hozzá képest csak termeszdombok voltak, bár a valóságban mindegyik hágók, gerincek, külszíni fejtések, kőszálak, görgetegek és gleccserek pompázatos gyűjteményéből állt, csupa olyasmiből, amivel minden rendes hegyvonulat boldogan büszkélkedne.

Közülük a legmagasabbik bércei közt, egy tölcsér alakú völgy végén laknak a Hallgatózók.

Egyike a Korong legősibb vallásos szektáinak, bár még maguk az istenek is megoszlanak a tekintetben, hogy vajon a Hallgatózók szabályszerű vallásnak számítanak-e, és pusztán az a tény menti meg templomukat a totális megsemmisüléstől egy pár jól irányzott lavina által, hogy maguk az istenek is kíváncsiak arra, a Hallgatózók mit fognak esetleg Meghallani. Ha valami igazán fölbosszant egy istent, az az, ha valamit nem tud.

Mort csak jó egynéhány perc múlva fog megérkezni. Egy sor pont remekül kitöltené ezt az időt, ám az olvasó már bizonyára észrevette a templom fura alakját, ami úgy kunkorodik a völgy végében, mint egy nagy, fehér ammonit, és valószínűleg szeretne magyarázatot kapni.

Az a nagy helyzet, hogy a Hallgatózók megpróbálják pontosan megállapítani, mit mondott a Teremtő, amikor a világot megalkotta.

Az elmélet elég egyszerű.

Nyilvánvaló, hogy semmi, amit a Teremtő alkotott, nem semmisülhet meg soha, ami azt jelenti, hogy azoknak az első szótagoknak visszhangja muszáj, hogy még mindig létezzék valahol a kozmosz anyagáról lepattanva és visszaverődve, ám egy igazán jó Hallgatózó esetében még mindig hallhatóan.

Eónokkal korábban a Hallgatózók megtalálták ezt a völgyet, amit a jég és a véletlen visszhangzó barlang tökéletes akusztikai ellenkezőjére formázott, és megépítették többcsatornás templomukat pontosan arra a helyre, amit mindig egy kényelmes karosszék foglal el a megszállott hifi őrült otthonában. Bonyolult hangfalak fogták be és erősítették föl a jéghideg völgyben összpontosult hangot, örökké befelé terelve a központi terembe, ahol a nappal és az éjszaka bármely órájában mindig három szerzetes ücsörgött.

Hallgatózva.

Bizonyos problémák fölmerültek azon okból, hogy nem csupán az első szavak elhaló visszhangját hallották, hanem minden más hangot is, amit a Korongon produkáltak. Azért, hogy majdan fölismerjék a Szavak hangzását, meg kellett tanulják fölismerni az összes többi zajt. Ez megkíván egy bizonyos fajta tehetséget, és csak akkor fogadtak be egy kiképzendő növendéket, ha az illető képes volt felismerni ezer álnyi távolságból, hogy a földobott érme melyik oldalára érkezett le. A rendbe valójában addig nem léphetett be, amíg meg nem tudta mondani a színét is.

És bár a Szent Hallgatózók roppant messzeségben élnek, sokan zarándokolnak el az igen hosszú és veszélyes ösvényen templomukba, fagyott, trollok kísértette földeken átutazva, sebes, hideg folyókon átkelve, félelmetes hegyeket megmászva, barátságtalan tundrákon keresztülvágva azért, hogy végül fölmehessenek a keskeny lépcsőkön, amik a titkos völgybe vezetnek, és tiszta szívvel kereshessék a lét titkait.

És a szerzetesek imígyen kiáltanak nékik:

— Hagyjátok abba ezt az istenverte lármázást!

Muci fehér pacaként száguldott át a hegycsúcsok fölött, s földet ért egy udvar havas ürességén, amit az égről sugárzó diszkófény kísértetiesre varázsolt. Mort lepattant a hátáról, s keresztülszaladt a csöndes kerengőkön a szobáig, ahol a 88. apát haldokolt, rajongó híveitől körülvéve.

Mort léptei döngtek, ahogy a bonyodalmas mozaikpadlón keresztülsietett. Maguk a szerzetesek posztókalucsnikat viseltek lábbelijük fölött.

Odaért az ágyhoz, várt egy pillanatot a kaszára támaszkodva, míg visszanyerte lélegzetét.

Az apát, aki apró volt, teljesen kopasz és több ráncot tudott fölmutatni, mint egy zsák aszalt szilva, kinyitotta szemét.

— Késtél — suttogta, és meghalt.

Mort nagyot nyelt, és lassú ívben lendítette körbe a kaszát. Mindazonáltal elég pontosra sikerült: az apát fölült, testét hátrahagyva.

— Egy perccel se túl korán! — jegyezte meg olyan hangon, amit csak Mort hallott. — Egy pillanatig már aggódtam.

— Oké? — érdeklődött Mort. — Ugyanis rohannom kell…

Az apát lepattant az ágyról, s Mort felé sétált gyászoló híveinek tömegén keresztül.

— Ne szaladj el! — mondta. — Mindig nagyon várom ezeket a beszélgetéseket. Mi történt a szokásos fickóval?

— Szokásos fickó? — képedt el Mort.

— Magas pasas. Fekete köpönyegben. Szemlátomást nem kap eleget enni — magyarázta az apát.

— Szokásos fickó? A Halált érti alatta? — firtatta Mort.

— Ő az — felelte vidáman az apát. Mortnak leesett az álla.

— Gyakran szokott meghalni, mi? — nyögte ki végül.

— Eléggé. Elég sűrűn. Persze — tette hozzá az apát —, ha az ember egyszer rájön a nyitjára, már csak gyakorlás kérdése.

— Valóban?

— Mennünk kell — közölte az apát. Mort összecsattintotta a száját.

— Ez az, amit mondani próbáltam — közölte.

— Akkor ha lennél oly jó, s elvinnél egy darabig, és letennél odalenn a völgyben — folytatta a kicsi szerzetes higgadtan. Elsöpört Mort mellett, és kifelé tartott az udvarra. A fiú egy pillanatig a padlóra bámult, aztán utána rohant méghozzá oly módon, amiről pontosan tudta, hogy a szakmai illemszabályoknak egyáltalán nem felel meg és méltóságán aluli.

— Na, idefigyeljen… — kezdte.

— Annak a másiknak volt egy Muci nevű lova, erre emlékszem — mondta kedvesen az apát. — Megvásároltad tőle a menetet?

— A menetet? — kérdezett vissza Mort végképp nem értve semmit.

— Vagy hogyishívjákot. Már megbocsáss, kölök — válaszolta az apát —, de valójában fogalmam sincs, hogyan kell az ilyesmit megszervezni.

— Mort — igazította ki Mort oda se figyelve. — És azt hiszem, hogy magának elvileg vissza kellene jönnie velem, uram. Ha nem bánja — tette hozzá olyan modorban, amiről azt remélte, eltökélt és tekintélyes. A szerzetes megfordult, és kedvesen rámosolygott.

— Bárcsak megtehetném — felelte. — Talán majd egyszer. Most viszont jó lenne, ha elvinnél egész a legközelebbi faluig, úgy hiszem, mindjárt megfoganok.

— Megfogan? De hát csak most halt meg! — lepődött meg Mort.

— Igen, de tudod, nekem van egy olyasmim, amit bérletnek nevezhetnénk — magyarázta az apát.

Mort kapizsgálta már, noha nagyon lassan.

— Ó! — mondta. — Erről olvastam. Lélekvándorlás, igaz?

— Pontosan. Eddig ötvenháromszor. Vagy ötvennégyszer.

Amikor megközelítették, Muci fölpislantott, és a fölismerés rövidke nyihahájával üdvözölte az apátot, aki barátságosan megveregette az orrát. Mort nyeregbe szállt, s fölsegítette az öreget maga mögé.

— Biztos nagyon érdekes — jegyezte meg Mort, amint Muci eliramlott a templomtól. A könnyed társalgási megjegyzések abszolút skáláján ezzel a mondattal egész bizonyosan mínusz nagyon sokat ért volna el, de semmi jobb nem jutott eszébe.

— Nem, egyáltalán nem — válaszolta az apát. — Azt gondolod, érdekes, mert azt hiszed, hogy emlékszem az összes életemre, de persze, nem emlékszem. Legalábbis akkor nem, amikor életben vagyok.

— Erre nem is gondoltam — ismerte el Mort.

— Képzeld el a szobatisztaságra szoktatást ötvenszer!

— Nem hinném, hogy ez olyasmi, amire szívesen gondol vissza az ember — bólintott Mort.

— Jól hiszed. Ha visszakaphatnám az összes időm, egyáltalán nem reinkarnálódnék. És épp amikor már kezdem megszokni a dolgokat, lejönnek a legények a templomból egy olyan kisfiút keresve, aki az öreg apát halálának óráján fogant. Beszélhetünk némi fantáziátlanságról! Légy szíves, állj meg itt egy pillanatra!

Mort lenézett.

— A levegőben vagyunk — jelezte meg kétségek közepette.

— Nem tartalak föl semeddig se. — Az apát lecsusszant Muci hátáról, elsétált néhány lépésnyit a ritkás levegőben, és kiabálni kezdett.

Úgy tűnt, sokáig kiáltozik. Aztán visszamászott a nyeregbe.

— Fogalmad sincs, milyen régóta vártam erre — mondta.

Egy alacsonyan fekvő völgyben, pár mérföldnyire a templomtól volt egy falucska, ami afféle szolgáltató központként szolgált. A levegőből kicsiny, ám elképesztően jól hangszigetelt kunyhók véletlenszerűen szétszórt csoportjának látszott.

— Bárhol jó lesz — utasította az apát.

Mort végül azon a ponton hagyta, néhány lábnyira a hó fölött állva, ahol a vityillók a leginkább megsűrűsödtek.

— Remélem, a következő élete jobb lesz — udvariaskodott.

Az apát vállát vonogatta.

— Reménykedni mindig lehet — jegyezte meg. — Különben is, lesz kilenc hónapnyi szünetem. A látvány nem valami hűha, de legalább meleg van.

— Hát akkor, agyő — búcsúzott Mort. — Sietnem kell.

— Viszontlátásra — mondta az apát szomorúan, és elfordult.

A Tengelyfények pislákoló tüze még mindig megvilágította a tájat. Mort sóhajtott, s nyúlt a harmadik homokóráért.

Úgy érezve, hogy az éjszaka már mindent elkövetett ellene, és ennél rosszabb már nem jöhet, gondosan körbefordította az üveget, hogy egy pillantást vethessen a névre…

Kelli királykisasszony fölébredt.

Annak hangját hallotta, amikor valaki nem ad ki semmilyen hangot. Felejtsd el a borsószemet meg a matracokat — a puszta természetes kiválasztódás gondoskodik arról, hogy azon királyi családok húzzák a legtovább, amelyek tagjai képesek fölismerni az orgyilkost a sötétben arról a zajról, amit az orgyilkos elég okos nem csapni, mert ugyebár udvari körökben mindig akad valaki, aki kész belevágni kését a trónörökösbe.

A királylány az ágyban feküdt, azon törve a fejét, most mit tegyen. Volt egy tőr a párnája alatt. Egyik kezét elkezdte fölcsúsztatni a lepedőn, amíg félig zárt pillái mögül a szobát fürkészte szokatlan árnyékok után. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy ha bármilyen módon jelét adja nem-alvásának, soha többé nem fog fölébredni.

A szemben levő fal nagy ablakán valamicske fény beszivárgott, de a szobában szerteszét heverő páncélöltönyök, falikárpitok és egyéb válogatott cókmókok egy egész ármádiát elbújtathattak volna.

A kés valamikor az éj folyamán leesett az ágytámla mögé. Valószínűleg amúgy se tudta volna megfelelő módon használni.

Az őrségért sikoltani úgy döntött, nem jó ötlet. Ha tényleg van valaki a szobában, akkor az őröket már le kellett vegye a lábukról, vagy legalábbis el kellett tántorítsa egy szép összeg készpénzzel.

Volt egy parazsas ágymelegítő a tűz melletti padlólapokon. Vajon alkalmas lenne fegyvernek?

Alig hallható, fémes zörej hallatszott.

Talán a sikoltás nem is olyan rossz ötlet…

Az ablak berobbant. Egy másodpercre Kelli megpillantott egy csuklyás alakot, kék és bíbor lángpokolba keretezve, rákuporodva a legnagyobb ló hátára, amit valaha is látott.

Tényleg állt valaki az ágy mellett félig döfésre emelt késsel.

Lassításban, lenyűgözve figyelte a királykisasszony, ahogy a kar emelkedett és a ló egy gleccser gyorsaságával vágtatott felé a kövön. A kés immár fölötte megkezdte a leereszkedést, a ló ágaskodott, lovasa fölállt a kengyelben meglendítve valamiféle fegyvert, aminek pengéje olyan zajjal szelte át a levegőt, mint amikor valaki végighúzza ujját egy nedves pohár karimáján…

A fény elenyészett. Valami halkan dobbant a padlón, amit fémcsörömpölés zaja követett.

Kelli nagy levegőt vett.

Egy kéz fogta be a száját gyengéden, és egy aggódó hang így szólt:

— Ha sikoltasz, meg fogom bánni. Kérlek?! Éppen elég nagy bajban vagyok így is.

Bárki, aki képes ennyi rémült könyörgést vinni a hangjába, vagy őszinte, vagy annyira jó színész, hogy nem kellene orgyilkolással vesződjön a megélhetésért.

— Ki vagy? — kérdezte rá a királylány.

— Nem vagyok biztos abban, hogy meg szabad mondanom neked — válaszolta a hang. — Még mindig életben vagy, ugye?

A lány még épp időben visszanyelte a szarkasztikus választ. Valami a kérdés tónusában igencsak zavarta.

— Nem tudod megállapítani? — érdeklődött.

— Az nem olyan egyszerű… — Csönd ereszkedett rájuk. A királylány erőlködött, hogy lásson a sötétben, és egy arcot rendelhessen a hanghoz. — Lehet, hogy rettenetesen az ártalmadra voltam.

— Hát nem mentetted meg az életem?

— Valójában fogalmam sincs, hogy mit mentettem meg. Van erre valami fényforrás?

— A szobalány általában hagyni szokott néhány szál gyufát a kandallópárkányon — felelte Kelli.

Érezte, ahogy a láthatatlanul jelenlevő lény elmozdul mellőle. Néhány tétova lépés, majd nekiütközések nesze hallatszott, és végül kongásé, noha ez a szó elégtelen a lehulló fém igazán gazdag hangzavarának — amely betöltötte a szobát — leírására. Még a hagyományos kis csendülés is követte pár pillanattal azután, hogy azt hitted, már vége az egésznek.

A hang meglehetősen bizonytalanul szólt:

— Egy páncélruha alatt vagyok. Hol kellene lennem?

Kelli csöndesen kisiklott az ágyból, odatapogatózott a kandallóhoz, rálelt a gyufacsomagra a kialvó tűz pislákoló fényénél, kellemes füstkitöréssel lángra lobbantott egyet, meggyújtott egy gyertyát, megtalálta a darabokra esett fegyverzet halmát, kihúzta a kardot hüvelyéből, és aztán majdhogynem lenyelte a nyelvét.

Valaki melegen és nedvesen belefújt a fülébe.

— Az ott Muci — mondta a rakás. — Csak barátságos próbál lenni. Azt hiszem, örülne egy harapás szénának, ha akad nálad egy kevés.

— Ez a negyedik emelet — válaszolta fenséges önuralommal Kelli. — Egy hölgy hálószobája. Megdöbbennél, ha tudnád, milyen sok ló nem jár föl ide.

— Ó! Légy szíves, húzz föl!

A lány letette a kardot, és elráncigált egy mellvértet. Egy keskeny, sápadt arc bámult rá vissza.

— Először is jobban tennéd, ha megindokolnád, miért ne küldessek az őrségért most azonnal — szögezte le. — Csupán jelenléted a hálószobámban elégséges indok a halálra kínoztatásodra.

Szúrósan a fiúra szögezte tekintetét.

— Nos… nem tudnád kiszabadítani a kezem is esetleg? — kérdezte végül Mort. — Légy szíves! Köszönöm… először is az őrök valószínűleg nem látnának engem, másodszor akkor sose tudnád meg, miért vagyok itt, és úgy nézel ki, mint aki rühellné, ha ezt nem tudná, és harmadszor…

— Harmadszor mi? — kérdezte a királylány.

Mort szólásra nyitatta száját, majd becsukta. Azt akarta mondani: harmadszor olyan gyönyörű vagy, de legalábbis nagyon vonzó, vagyis inkább sokkal vonzóbb, mint bármelyik lány, akivel eddig találkoztam, bár azt el kell ismerni, hogy nem sokkal akadtam eddig össze. Ebből is látható, hogy veleszületett őszintesége miatt Mort sose válik igaz poétává; ha Mort egy lányt egy nyári naphoz hasonlítana, ezt rögvest körültekintő magyarázat követné arról, melyik napra is gondolt pontosan, és vajon esett-e akkor. A körülményekre való tekintettel így tulajdonképpen jobban járt azzal, hogy elszorult a torka.

Kelli föltartotta a gyertyát, és ránézett az ablakra.

Ami egészben volt. A kőkeret töretlen. Minden egyes ablaktábla, a Sto Lat-i címer üvegre festett példányával, ép. Visszafordult Morthoz.

— Sose törődj a harmadszorral — mondta. — Menjünk csak vissza a másodszorhoz!

Egy órával később a hajnal elérte a várost. A Korong nappali fénye nem annyira rohan, mint inkább ráérősen áramlik, mert a fényt lelassítja a világ varázserőtere, s így mint egy aranyszínű tenger, áthömpölygött a síkon. A dombra épült város úgy meredt ki belőle, akár a homokvár egy percig a dagályból egészen addig, míg a nappal körbe nem örvénylette, s tovább nem vánszorgott.

Mort és Kelli egymás mellett ültek az ágyon. A homokóra közöttük feküdt. A felső részben nem maradt egyetlen szem homok sem.

Kintről beszűrődtek az ébredező kastély neszei.

— Még mindig nem értem — mondta a királylány. — Ez most azt jelenti, hogy halott vagyok, vagy nem jelenti azt?

— Azt jelenti, hogy halottnak kellene lenned — válaszolta a fiú — a végzet vagy miafene szerint. Nem tanulmányoztam alaposabban az elméletet.

— És neked meg kellett volna ölnöd engem?

— NEM! Úgy értem, dehogy, az orgyilkosnak kellett volna eltennie láb alól. Már megpróbáltam elmagyarázni az egészet! — fakadt ki Mort.

— Miért nem hagytad?

Mort elborzadva nézett a lányra.

— Meg akartál halni?

— Dehogy, egyáltalán nem. De úgy néz ki, hogy amit az ember akar, azt nem igazán veszik ilyenkor figyelembe, nemdebár? Csak ésszerűen próbálok gondolkozni erről.

Mort a térdét fixírozta. Aztán fölállt.

— Azt hiszem, jobb lesz, ha elmegyek — mondta hűvösen.

Összecsukta a kaszát, és belökte a nyereg mögötti tartójába. Aztán egy pillantást vetett az ablakra.

— Azon jöttél keresztül — említette meg Kelli segítőkészen. — Figyelj, amikor azt mondtam…

— Nyitható?

— Nem. Van egy erkély a folyosó végén. De meg fognak látni!

Mort nem törődött vele, kinyitotta az ajtót, és kivezette Mucit a folyosóra. Kelli utánuk szaladt. A szobalány megtorpant, mélyen bókolt, és kissé összeráncolta szemöldökét, míg agya bölcsen elhessegette a szőnyegen sétáló óriási paripa látványát.

A balkon a belső udvarok egyikére nézett. Mort meg ki a mellvéd fölött, majd lóra szállt.

— Tartsd nyitva a szemed a herceg körül! — mondta. — Ő áll az egész mögött.

— Apám mindig figyelmeztetett, hogy óvakodjam tőle — felelte a királykisasszony. — Van is egy étekkóstolóm.

— Tegyél szert egy testőrre is — javasolta Mort. — Mennem kell. Fontos dolgom van. Isten veled! — tette hozzá, élénken remélve, hogy sértett büszkeséghez illő hanghordozással.

— Foglak még látni? — kérdezte Kelli. — Sok mindent szeretnék…

— Nem biztos, hogy ez jó ötlet, ha jobban meggondolod — válaszolta Mort gőgösen. Csettintett a nyelvével, s Muci fölugrott a levegőbe, elhúzott a mellvéd fölött, és fölvágtatott a kék reggeli égboltra.

— Meg akartam köszönni neked! — kiáltotta utána Kelli.

A szobalány, aki nem volt képes túltenni magát azon az érzésen, hogy valami nem stimmel, követte úrnőjét, majd megszólalt:

— Jól érzi magát, asszonyom?

Kelli tébolyultan bámult rá.

— Mi? — követelte.

— Csak kíváncsi voltam, vajon… minden rendben van?

Kelli válla megrogyott.

— Nem — felelte. — Semmi sincs rendben. A hálószobámban fekszik egy halott orgyilkos. Tudnál valamit tenni ez ügyben? — És — tartotta föl a kezét — nem akarom, hogy azt mondd, „Halott, asszonyom?” vagy „Orgyilkos, asszonyom?” vagy sikíts vagy bármi. Annyit kívánok csupán, hogy tégy valamit az ügyben! Csöndben. Azt hiszem, fáj a fejem. Szóval csak bólints!

A szobalány bólintott, bizonytalanul hajlongott, és elhátrált.

Mort nem volt biztos abban, végül hogyan jutott vissza. Az ég egyszerűen átváltott jégkékről haragosszürkére, ahogy Muci a dimenziók közti résbe lassult. Nem landolt a Halál birtokának fekete talaján, csak hipp-hopp ott termett úgy, mintha egy repülőgép-anyahajó gyöngéden a sugárhajtású vadászgép alá manőverezné magát, hogy megkímélje a pilótát a földetérés minden gondjától.

A hatalmas paripa beügetett az istállóudvarra, és megállt a kétszárnyú ajtó előtt, farkával csapdosva. Mort lecsúszott a hátáról, és nyargalni kezdett a ház felé.

Aztán megtorpant és visszarohant, megtöltötte a jászolt szénával, és szaladt a ház felé, majd megállt, mormogott magában, visszafutott, ledörzsölte a lovat és ellenőrizte a vizesvödröt, eliramlott a ház felé, aztán visszarohant, és a falról lekapta a lópokrócot akasztójáról, majd fölcsatolta. Muci méltóságteljesen megböködte orrával.

Nem mutatkozott senki, amikor Mort becsusszant a hátsó bejáraton, és útját a könyvtár felé vette, ahol — még az éj ezen szakában is — a levegő forró, száraz porkészítménynek rémlett. Éveknek tűnt, amíg Kelli királykisasszony életrajzát keresgélte, ám végül rálelt. Elkeserítően vékonyka kötet volt egy olyan polcon, amit csak a könyvtári létra — egy roskatag, kerekeken guruló szerkezet, ami erősen emlékeztetett egy kezdetleges ostromgépre — igénybevételével lehetett elérni.

Reszkető ujjakkal fölcsapta az utolsó oldalon, és fölnyögött.

„A tizenöt éves királylány meggyilkolását Sto Lat és Sto Helit egyesítése követte, valamint közvetetten a központi síkság városállamainak bukása, majdan kialakult a…”

Továbbolvasott, képtelenül arra, hogy abbahagyja. Időnként nagyokat nyögött.

Végül visszatette a könyvet, habozott, majd belökte néhány más kötet mögé. Még akkor is érezte, hogy ott van, világgá sikoltva vádoló létezését, amikor már lefelé mászott a létrán.

A Korongon csak néhány hosszújáratú hajó akadt. Egyetlen kapitány sem szeretett olyan messzire kimerészkedni, hogy ne lássa a partvonalat. Szomorú tény, hogy azok a hajók, amik a távolból úgy néztek ki, mintha áthajóznának a világ peremén, valójában nem eltűntek a láthatárról, hanem ténylegesen leestek a világ pereméről.

Körülbelül nemzedékenként akadt egy felfedező, aki kételkedett ebben, s nekivágott, hogy bebizonyítsa igazát. Elég különös, ám soha egyikük sem tért vissza, hogy kutatásai eredményét közzétegye.

A következő hasonlat tehát teljességgel érthetetlen lett volna Mort számára.

Úgy érezte magát, mintha hajótörést szenvedett volna a Titanickal, de az utolsó pillanatban megmenekült volna. A Lusitanián.

Úgy érezte magát, mintha a pillanat mámorában elhajított volna egy hógolyót, és utána az abból kialakuló lavina a szeme láttára elnyelt volna három síparadicsomot.

Érezte, ahogy a történelem teljesen fölfeslik körülötte.

Azt érezte, hogy muszáj valakivel beszélnie, de azonnal.

Ami vagy Albertet vagy Yzabellt kellett jelentse, mert arra, hogy mindent elmagyarázzon azoknak az apró, kék tűhegyeknek, még csak gondolni se akart a hosszú éjszaka után. Azon ritka alkalmakkor, amikor Yzabell kegyeskedett irányába pillantani, a lány mindig nyilvánvalóvá tette, hogy az egyetlen különbség Mort meg egy döglött varangyos béka között, a színük. Ami Albertet illeti…

Na jó, hát nem a lehető legmegfelelőbb bizalmas, ám az egy főből álló mezőnyben még mindig a legalkalmasabb.

Mort lecsusszant a fokokon, és a polcok közt visszafelé vette útját. Néhány órai alvás is jó ötletnek tűnt.

És ekkor hallotta, hogy valaki levegő után kapkod, majd futó lábak dobogását, végül ajtócsapódást hallott. Amikor kikukucskált a legközelebbi könyvespolc mögül, nem volt ott semmi, csak egy zsámoly, rajta néhány könyvvel. Fölvett egyet, ránézett a névre, és elolvasott pár oldalt. Mellette egy nedves csipke zsebkendő hevert.

Mort későn kelt, és lesietett a konyhába, minden pillanatban az elégedetlenség mély hangjaira számítva. Semmi sem történt.

Albert a kőből készült mosogatónál állt, a sült krumplis serpenyőre bámult elgondolkozva, valószínűleg azon morfondírozott, vajon itt van-e az ideje friss zsiradékot tenni bele, vagy hagyja benne a régit még egy évig. Amikor Mort lehuppant egy székre, megfordult.

— Hát neked aztán mozgalmasan telt az éjszakád — jegyezte meg. — Úgy hallottam, csaptad a szelet mindenfelé egész kivilágos-virradatig. Süthetek neked egy tojást. Vagy van zabkása.

— Tojást kérek — felelte Mort. Még sosem szedte össze a bátorságát ahhoz, hogy kipróbálja Albert zabkásáját, aminek megvolt a maga saját titkos magánélete a serpenyője mélyén, és ami megette a kanalakat.

— A mester látni akar téged utána — tette hozzá Albert —, de azt mondja, nem kell sietned.

— Ó! — Mort az asztalt bámulta. — Mást is mondott?

— Azt mondta, ez volt az első szabad estéje ezer éve — közölte Albert. — És közben dudorászott. Nem tetszik ez nekem. Még sosem láttam őt ilyennek.

— Ó! — Mort föltette a döntő kérdést. — Albert, már régóta élsz itt?

Albert rámeredt szemüvege fölött.

— Lehetséges — válaszolta. — Nehéz számon tartani a kinti időt, fiú. Itten éldögélek, amióta az öreg király meghalt.

— Melyik király, Albert?

— Azt hiszem, Artorollónak hívták. Kis, kövér pasek. Vinnyogós hanggal. Bár csak egyszer láttam.

— Hol történt ez?

— Természetesen Ankh-ban.

— Micsoda? — lepődött meg Mort. — Az Ankh-Morporkiaknak nincs királyuk, ezt mindenki tudja!

— Ahogy mondtam, ez egy kicsit régebben volt — mutatott rá Albert. Töltött magának egy csésze teát a Halál saját teáskannájából, és lecsüccsent, kérges szemében álmodozó kifejezéssel.

— És azok aztán királyok voltak akkoriban, igazi királyok, nem olyanok, mint amilyeneket manapság kikapsz. Azok voltak ám az uralkodók — folytatta Albert, gondosan kitöltve némi teát a csészealjba, és pedánsan legyezve sálának végével. — Úgy értem, bölcsek voltak és jók, nos, legalábbis jobbára bölcsek. És nem sokat teketóriáztak, lefejeztettek bárkit első látásra! — tette hozzá elismerőleg. — És az összes királyné magas volt meg sápadt és azokat a kúpos sisakszerű izéket hordták gyapjúból…

— Csúcsos főkötők?

— Aha, azokat fátyollal, és a királykisasszonyok naphosszat gyönyörűek voltak, és olyan nemesek, hogy keresztül tudtak pisilni egy tucat matracon…

— Micsoda!?

Albert tétovázott.

— Akárhogyan is, valami volt a matracokkal — törődött bele végül. — És csak úgy hemzsegtek a bálok meg vitézi viadalok, meg kivégzések. Naccerű idők! — Álmodozva mosolygott az emlékein. — Nem olyanok, mint amilyenekhez manapság jut az ember — szögezte le rosszkedvűen merülve föl merengéséből.

— Albert, van neked más neved is? — firtatta Mort. De a rövidke varázs megtört, s Albert nem hagyta magát visszacsalogatni.

— Ó, tudom én — csattant föl —, megszerzed Albert nevét, és mégy megkeresni a könyvtárban, mi? Kíváncsiskodni és szimatolni, he! Ismerlek, gazfickó, ott lapítasz minden órán, és fiatal nőszemélyek életét bújod…

A bűntudat hírnökei Mort szemének mélyén tust kellett fújjanak megfakult harsonáikon, mert Albert heherészett, s megböködte csontos ujjával.

— Legalább visszatehetnéd őket oda, ahonnan levetted — mondta — ahelyett, hogy egész rakásnyit hagysz szerteszét, hogy szegény öreg Albertnek kelljen helyre rakni őket. Meg aztán nem helyes szerelmesen kacsintgatni szerencsétlen halottakra. Valószínűleg meg fogsz vakulni ettől.

— De én csak… — kezdte Mort, aztán eszébe jutott a nedves csipke zsebkendő a zsebében, és elhallgatott.

Otthagyta Albertet magában motyogni mosogatás közben, és beosont a könyvtárba. Fakó napsugárdárdák döftek lefelé a magasban lévő ablakokból, lágyan kifakítva a borítókat a türelmes, ősöreg köteteken. Némelykor egy porszem elcsípte a fényt, amikor keresztüllebegett az arany sugarakon, és fölragyogott, akár egy miniatűr szupernóva.

Mort tudta, hogyha elég erősen fülelne, akkor meghallaná a könyvek rovarszerű kaparászását, amint magukat körmölik.

Valaha ezt Mort kísértetiesnek találta volna. Mostanra megnyugtató nesszé vált. Azt jelentette, hogy a világegyetem zökkenőmentesen működik. Lelkiismerete, amely csak erre az alkalomra várt, kárörvendve emlékeztette, hogy az lehetséges, hogy zökkenőmentesen működik, ám egész biztosan nem a helyes irányba tart.

Átkelt a polcok útvesztőjén a titokzatos könyvkupacig, ám annak lába kelt. Albert a konyhában volt egész idő alatt, s Mort még sosem látta, hogy a Halál betette volna lábát a könyvtárba. Akkor hát mit kereshetett Yzabell?

Fölpislantott a fölötte lévő polcszirtre, és megfagyott a vér a gyomrában, amikor arra gondolt, mi fog majd történni…

Nincs mit tenni. El kell mondja valakinek.

Mind ezenközben Kelli is bajosnak találta az életet.

Ez azért volt így, mert az ok-okozati viszonyok tehetetlenségi ereje valami hihetetlenül nagy. Mort nem a megfelelő személybe helyezett döfése, amelyet düh és kétségbeesés és születőben lévő szerelem irányított, a kauzalitást új ösvényre terelte, ám az ezt még nem vette észre. Mort ugyan belerúgott a dinoszaurusz farkába, de el kell teljen némi időnek, mire a másik vége rádöbben, hogy itt az idő följajdulni.

Magyarán, az univerzum úgy tudta, hogy Kelli meghalt, s ebből kifolyólag komoly meglepetéssel észlelte, hogy a lány nem szűnt meg mászkálni és lélegezni.

Ez apróságokban nyilvánult meg. Az udvaroncok, akik lopva különös pillantásokat vetettek rá egész délelőtt, nem tudták volna megmondani, hogy a királylány látványa miért okoz furán kényelmetlen érzést. Saját égető szégyenükre és a királykisasszony legnagyobb bosszúságára azon kapták maguk, hogy vagy nem veszik őt figyelembe, vagy fojtott hangon beszélgetnek.

A Főkamarás rádöbbent, hogy parancsot adott arra, a királyi lobogót eresszék félárbocra, és ha az élete múlt volna rajta, akkor se tudta volna megmagyarázni, miért. Enyhe idegbaj diagnózissal gyöngéden ágyához vezették, miután minden látható ok nélkül megrendelt ezer yard fekete drapériát.

A kísérteties, valószerűtlen érzés hamarosan végigsöpört a kastélyon. A Főkocsis elrendelte, hogy a királyi ravatalt hozzák elő és tisztítsák meg, s aztán csak állt az istállóudvaron, és belezokogott a zergebőrébe, mert nem tudott visszaemlékezni, hogy miért. A szolgák nesztelen mozogtak a folyosókon. A szakácsnak le kellett küzdenie az ellenállhatatlan késztetést, hogy hidegtálból álló egyszerű díszebédet készítsen. A kutyák gyászosan vonítottak, majd abbahahagyták, és hülyének érezték maguk. A két fekete mén, amik a hagyománynak megfelelően a Sto Lat-i temetési menetet vontatták, türelmetlenkedtek bokszukban, és csaknem halálra rugdostak egy istállófiút.

Sto Helit-i kastélyában a herceg hiába várt a hírnökre, aki egyébként elindult, de megtorpant félúton az utcán, mert képtelen volt visszaemlékezni, mit is kellene neki csinálnia.

Mindezen keresztülvonult Kelli, akár egy szilárd és fokozatosan egyre ingerültebb kísértet.

A dolgok ebédidőben érték el tetőpontjukat. A királylány besöpört az óriási csarnokba, s nem talált terítéket a királyi szék előtt. Emelt hangon és tagoltan beszélve az étekhordóhoz, sikerült helyreigazítást elérnie, aztán leshette, ahogy az étkeket elhordták előle, még mielőtt beléjük döfhette volna villáját. Sértődött hitetlenkedéssel figyelte, hogy amikor behozzák a bort, először a Titkos Állami Klozett Lordjának töltenek.

Noha az ilyesmi nem uralkodóhoz méltó, kinyújtotta lábát, s elgáncsolta a borfiút. A pincér megbotlott, valamit mormogott a bajsza alatt, és lebámult a padlólapokra.

A királylány áthajolt a másik oldalra, és belekiabált a Királyi Spájz Testőrének fülébe:

— Látsz engem, ember? Miért kell hideg disznósült és sonka evésére szorítkoznunk?

A férfi felé fordult az Északi Fiatorony Kicsiny Hatszögletű Kamrájának Hölgyével folytatott beszélgetésből, hosszasan rámeredt Kellire, tekintetében a sokkot fölváltotta valamiféle fókuszálatlan értetlenség, és így felelt:

— Ami azt illeti, igen… látom… ööö…

— Ő Királyi Fenségedet — segítette ki Kelli.

— De… igen… Fenség — motyogta a testőr. Ezt súlyos csönd követte.

Aztán, mintha bekapcsolták volna újra, az udvaronc hátat fordított neki, és folytatta a félbemaradt beszélgetést.

Kelli egy darabig ücsörgött, sápadtan a megrázkódtatástól és méregtől, aztán hátralökte székét, s elviharzott a lakosztályába. Két szolgát, akik egy sebtiben csavart cigarettán osztoztak a kinti átjáróban, arrébb lökött valami; valami, amit nem igazán láthattak.

Kelli berontott a szobájába, és megrángatta a zsinórt, ami a szolgálatban lévő szobalányt rohanva kellett volna odaszólítsa a folyosóvégi nappaliból. Egy ideig nem történt semmi, aztán az ajtó lassan nyílt, és egy arc bekukucskált.

A királylány fölismerte ezt a pillantást, s ezúttal készen állt rá. Megragadta a szobalány vállát, erővel berángatta a szobába, s becsapta mögötte az ajtót. Ahogy a rémült nő mindenfelé nézett, csak rá nem, Kelli lendületet vett, és egy csípős pofont kent az orcájára.

— Érezted ezt? Érezted? — rikoltotta.

— De… Ön… — nyöszörögte a szobalány hátrafelé tántorogva, mígnem beleütközött az ágyba, amire aztán nehézkesen letottyant.

— Nézz rám! Nézz rám, amikor hozzád beszélek! — kiabálta Kelli a szobalány felé közelítve. — Látsz engem, nem? Azonnal mondd azt, hogy látsz engem, különben kivégeztetlek!

A szobalány belebámult a királykisasszony rémült szemébe.

— Látom önt — felelte. — De…

— De mi? De mi?

— De hát ön egész biztosan… úgy hallottam… azt hittem…

— Mit hittél? — förmedt rá Kelli. Már nem kiabált. Szavai fehéren izzó ostorcsapásokként csattantak.

A szobalány szipogva egy rakás szerencsétlenséggé rogyott össze. Kelli állt egy darabig; idegesen topogott lábával, aztán gyöngéden megrázta a nőt.

— Van valahol egy varázsló a városban? — kérdezte. — Nézz rám! Nézz rám! Lenni kell egy varázslónak errefelé, nem igaz? Ti vászoncselédek mindig ellógtok, hogy varázslókkal diskuráljatok! Hol lakik?

A szobalány könnyáztatta arcát Kelli felé fordította, küszködve minden ösztönzéssel, ami azt mondta neki, hol a királylány nem létezik.

— Huh… varázsló, igen… Meccetüzes, a Börzénél…

Kelli ajka vékonyka mosolyba préselődött. Azon tűnődött, hol tartják a köpenyeit, ám a hideg ésszerűség arra intette, hogy átkozottul, de átkozottul egyszerűbb lesz megkeresni azokat saját hatáskörben, mint megpróbálni jelenlétét folyamatosan éreztetni a szobalánnyal. Várt, s figyelmesen nézte, ahogy a szobalány abbahagyja a pityergést, bizonytalan megrökönyödéssel körbenéz, és kisiet a szobából.

Máris elfelejtett engem, gondolta Kelli. Megszemlélte a kezét. Eléggé szilárdnak látszott.

Csak a varázslat segíthet.

Besétált az öltözőszobájába, és kísérteti jelleggel kitárt néhány szekrényajtót, míg rá nem akadt egy fekete, csuklyás köpönyegre. Fölöltötte, kirontott a folyosóra, majd lesurrant a szolgák lépcsőjén.

Kicsi kora óta nem járt erre. Ez a fehérneműs szekrények, csupasz padlók és ételliftek világa volt. Kissé száraz kenyérhéjtól szaglott.

Kelli úgy vonult keresztül mindezen, akár egy földhözragadt kísértet. Tisztában volt azzal, hogy a szolgák fertálya létezik pontosan ugyanúgy, mint ahogy az ember tisztában van agyának valamely szintjén a kanális vagy az eresz létezésével, és tulajdonképpen kész lett volna elismerni, hogy noha a szolgák mind meglehetősen egyformának látszanak, bizonyára akadnak megkülönböztető jegyeik, amiknek alapján feltehetőleg rokonaik, barátaik és üzletfeleik képesek őket beazonosítani. Ám az olyan látványokra nem volt fölkészülve, mint például Mogyedroné, a borfiúé, akit mind ez idáig csakis mint méltóságteljes jelenséget látott, aki úgy mozgott ezen alkalmakkor, mint egy spanyol aranyszállító hajó teljesen kibontott vitorlázattal, s aki most a kamrájában ücsörgött kigombolt zakóban pipázva.

Anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, két szobalány vihogva elrohant mellette. Kelli továbbsietett, teljes tudatában annak: hogy valamiképp tilosban jár a saját kastélyában.

És ez attól van, döbbent rá, hogy ez már egyáltalán nem az ő kastélya. A körülötte zajongó világnak gőzölgő mosodáival és jéghideg tárolókamráival megvan a maga sajátos világa. Kelli nem lehet a tulajdonosa. Lehetséges, hogy ez a világ birtokolja őt.

Elvett egy csibecombot egy asztalról a legnagyobb konyhában — egy barlang, amiben oly sok edény sorakozott, hogy a tűzfényben úgy nézett ki, mint egy teknőcök számára rendszeresített fegyverraktár —, és az eddig ismeretlen lopás megborzongatta. Tolvajlás! A saját királyságában! És a szakács keresztülnézett rajta, a szeme olyan üveges volt, akár a dinsztelt szalonna.

A királykisasszony átszaladt az istállóudvaron, majd ki a hátsó kapun, el két őr mellett, akik szigorú tekintetének nem igazán sikerült őt észrevenni.

Kinn az utcákon már nem volt olyan hátborzongató, de még mindig furamód mezítelennek érezte magát. Elgyengítő tudat volt, hogy emberek között van, akik saját ügyeik intézik, és nem veszik a fáradságot, hogy rápillantsanak, amikor mind ez idáig szertett összes tapasztalata a világról azt bizonyította, hogy az bizony körülötte forog. Gyalogosok ütköztek neki, és pattantak vissza róla, röviden tépelődve, ugyan vajon minek mentek neki, és többször is sietve ki kellett térjen járművek útjából.

A csirkecomb nem jutott el elég messzire azon űr betöltésében, melyet az ebéd hiánya okozott, így Kelli elemelt két almát egy standról, megjegyezve magában, hogy majd a kamarással ki kell nyomoztassa, mennyibe kerülnek az almák, és valamennyi pénzt kell küldessen az árusnak.

Ziláltan, eléggé piszkosan és némileg lótrágyától szagosan végül megérkezett Meccetüzes ajtajához. Az ajtókopogtató némi gondot okozott neki. Tapasztalatai szerint az ajtók kitárulnak előtte: akadnak erre specializálódott emberek, akik ezt elrendezik.

Annyira zaklatott volt, hogy észre sem vette, amikor az ajtókopogtató rákacsintott.

Újra megpróbálta, s hallani vélt egy távoli csattanást. Kis idő múlva az ajtó néhány hüvelyknyire kinyílt, és így Kelli egy pillantást tudott verni egy kerek, kivörösödött arcra göndör hajjal a tetején. A jobb lába meglepte azzal, hogy roppant intelligensen az ajtónyílásba helyezte magát.

— Követelem, hogy találkozhassak a varázslóval! — tudatta emelt hangon. — Könyörgöm, bocsásson be ebben a minutumban!

— Ő most meglehetősen elfoglalt — közölte az arc. — Szerelmi bájitalt szeretne?

— Egy mit?

— Kedvezményt adok… adunk Meccetüzes „Szerelmi Hevület Elleni” Balzsamára — ajánlotta a pofa, és megdöbbentő módon kacsintott. — Biztosítja az alapos megművelést, ám garantálja, hogy nem lesz termés, ha érti, mire gondolok.

Kelli uralkodott magán.

— Nem — hazudta hidegvérűen. — Nem értem.

— Kosbedörzsölő Kence? Szüzek Sóvárgását Szüntető Ír? Belladonna Szemcsöppek?

— Követelem…

— Sajnálom, zárva vagyunk — mondta az arc, és becsukta az ajtót. Kelli még épp idejében rántotta ki a lábát.

Elmormolt néhány szót, amik meglepték és megdöbbentették volna tanárait, s beleöklözött a fába.

Dörömbölésének dobpergése hirtelen lelassult, amikor leesett a húsz fillér.

A pofa látta őt! Hallotta őt!

Megújult lelkesedéssel verte az ajtót, s teljes tüdőből kiáltozott.

— Nem vog hafnálni — szólalt meg egy hang a fülénél. — A varáfló natyon makac.

Kelli lassan körülnézett, s pillantása találkozott az ajtókopogtatóéval. Az fölhúzta fém szemöldökét, s alig kivehetően beszélt hozzá kovácsoltvas karikáján keresztül.

— Én Kelli királykisasszony vagyok, Sto Lat trónörököse — mondta a lány gőgösen, rápréselve a fedelet a rémségre. — És nem állok szóba holmi asztalosmunkákkal!

— Jól van, de én cak egy ajtókopottató vatyok, és azzal állok fóba, akivel cak akarok — felelte a vaspofa kedélyesen. — Éf mondhatom neked, a mefternek ma roff napja van, éf nem akarja, hoty favarják. De megpróbálkofhacc a varáfigével — tette hozzá. — Ha ety vonfó nő mondja, nyolc efetből kilencben bejön.

— Varázsige? Milyen varázsige?

Az ajtókopogtató érzékelhetően gúnymosolyra fakadt.

— Hát neked nem tanítottak meg femmit, kifaffony?

Kelli teljes magasságában kihúzta magát, amiért igazából kár volt fáradni. Úgy érezte, neki is rossz napja van. Az apja személyesen mészárolt le száz ellenséget a csatamezőn. Neki ergo képesnek kellene lennie, hogy elboldoguljon egy ajtókopogtatóval.

— Az ország legkiválóbb tudósai közé tartozó tanárok oktattak — informálta a királylány jeges precizitással.

Az ajtókopogtatónak ez nem imponált.

— Ha nem tanították meg neked a varáfigét — közölte teljes nyugalommal —, akkor nem lehettek olyan kiválóak.

Kelli kinyúlt, megragadta a súlyos karikát, és megzörgette vele az ajtót. Az ajtókopogtató sokatmondóan sandított rá.

— Cak bánny velem gorombán! — pöszögte. — Pont íty feretem!

— Undorító vagy!

— Aha. Óóó, ef natyon jó volt, cináld még etyfer…

Az ajtó résnyire nyílt. Göndör haj árnyéka látszott egy pillanatra.

— Asszonyom, már mondtam, hogy zá…

Kelli megroggyant.

— Kérem, segítsen! — mondta. — Kérem szépen!

— Na látod?! — selypítette az ajtókopogtató diadalmasan. — Előbb vaty utóbb mindenkinek efébe jut a varáfige!

Kelli korábban hivatalos minőségben ellátogatott Ankh-Morporkba, és találkozott a Láthatatlan Egyetem — Korong legeslegelső varázslást oktató intézményei közt — rangidős mágusaival. Néhányan közülük magasak voltak, legtöbbjük kövér, és szinte mindegyik pompás ruhákat viselt, vagy legalábbis azt gondolták magukról, hogy pompás ruhákat viselnek.

Valójában a varázstudományban épp úgy léteznek divatok, mint más, evilágibb művészetekben, és ez az irányzat, nevezetesen, hogy úgy nézzenek ki, mint egy idősödő városatya, csak ideig-óráig fog tartani. Korábbi nemzedékek abban lelték örömük, hogy sápadtnak és érdekesnek látszódjanak, vagy druidisztikusnak és mosdatlannak, vagy titokzatosnak és mogorvának. Ám Kelli olyan varázslókhoz szokott, akik afféle szőrmével díszített kisebbfajta hegyek vinnyogó hanggal, és Jócska Meccetüzes valahogy nem passzolt ebbe a varázslói imázsba.

Először is, fiatal volt. Nos, ezzel nincs mit tenni; föltehetőleg még a varázslóknak is fiatalkorban kell kezdeni. Nem volt szakálla, és meglehetősen piszkos köntösét csupán kirojtosodott szegély díszítette.

— Kér egy italt vagy valamit? — kérdezte, alattomban berugdosva egy földre lökött atlétatrikót az asztal alá.

Kelli körbenézett egy olyan ülőhelyet keresve, amit nem borít szennyes vagy használt edények, s megrázta a fejét. Meccetüzes észrevette, milyen arcot vág.

— Attól tartok, ez egy cseppet al fresco — magyarázta sietve, miközben könyökével lelökte a fokhagymás kolbász maradványait a padlóra. — Mrs. Major általában hetente kétszer jön, és kitakarít nálam, de most elment a nővérét meglátogatni, akire megint rájött a bolondóra. Biztos nem kér? Még tegnap is láttam valahol erre egy tiszta bögrét.

— Bajban vagyok, Mr. Meccetüzes — közölte Kelli.

— Várjon egy percet! — A varázsló fölnyúlt a kandalló fölötti akasztóhoz, és levett egy jobb napokat látott… bár ahogy kinézett, nem lehettek azok annyival jobbak… csúcsos kalapot, és aztán így szólt: — Rendben. Ki vele!

— Miért olyan fontos az a kalap?

— Ó, ez nagyon lényeges. A varázslóskodáshoz az embernek szüksége van a megfelelő kalapra. Mi, mágusok tisztában vagyunk az ilyesféle dolgokkal.

— Ha maga mondja. Nézze, maga lát engem?

A férfi rábámult.

— Igen, igen, határozottan állíthatom, hogy látom magát.

— És hall is engem? Képes hallani engem, ugyebár?

— Hangosan és tisztán. Igen. Minden szótag a helyén csilingel. Semmi gond.

— Ez esetben meglepné magát, ha azt mondanám, hogy senki más ebben a városban nem képes erre?

— Kivéve engem? — kérdezett rá a varázsló.

— Meg az ajtókopogtatóját — fűzte hozzá Kelli bosszúsan.

Meccetüzes kihúzott egy széket, és leült. Egy kicsit feszengett. Elgondolkozó kifejezés suhant át az arcán. Fölállt, maga alá nyúlt, és előhúzott egy lapos, vöröses, idomtalan tömeget, ami valaha egy fél pizza[3] volt. Bánatosan nézegette.