Kisistenek

Na már most, figyeljük csak meg a teknősbékát és a sast!

A teknősbéka földön lakó teremtmény. Lehetetlen nála közelebb élni a földhöz anélkül, hogy alatta lennél. A láthatára néhány hüvelykre terjed. Körülbelül olyan jó a gyorsulása, amilyenre szükség van egy saláta elcsípéséhez. Mindent egybevéve, úgy maradt fönn, miközben a további evolúció elsuhant mellette, hogy nem fenyegetett senkit és túl sok vesződséggel járt a megevése.

És akkor ott a sas. A levegő és a magasságok lénye, amelynek láthatára kihúzódik egész a világ pereméig. Elég éles a látása ahhoz, hogy észrevegye, amint valami kicsi és vinnyogó szerzet megzörrenti a harasztot fél mérföldnyire. Csupa erő, csupa fennhatóság. Villámgyors, szárnyaló halál. Elegendő karom és csőr ahhoz, hogy bármi nála kisebbet megegyen és legalább sietősen falatozzon egyet bármi nála nagyobból.

És mégis, a sas órákig fog gubbasztani a szirten és a világ országait szemlélni, amíg ki nem szúrja a távoli mozgást és akkor tekintetét rászegezi, rászegezi, rászegezi a bokrok közt bukdácsoló kis teknőre odalent a sivatagban. És el fog rugaszkodni…

És egy perccel később a teknősbéka úgy találja, hogy a világ fokozatosan távolodik tőle. És életében először megpillantja a világot, többé nem egy hüvelykre a talajtól, hanem ötszáz lábnyira tőle, és azt gondolja: micsoda remek barátra leltem a sasban.

És akkor a sas elereszti.

És — szinte mindig — a teknősbéka lebucskázik a halálába. Mindenki tudja, hogy miért teszi ezt a teknősbéka. A gravitáció olyan szokás, amitől nehéz megszabadulni. Senki sem tudja azonban, hogy miért teszi ezt a sas. Egy teknősbéka finom falat, ám, figyelembe véve az elfogyasztásához szükséges erőfeszítést, gyakorlatilag bármi más sokkal kívánatosabb eledel. Egyszerűen arról van szó, hogy a sasok élvezettel kínozzák a teknősbékákat.

De persze, amit a sas nem ér föl ésszel, az, hogy ilyenkor részt vesz a természetes kiválasztódás egy nagyon kezdetleges formájában.

Egy nap egy teknősbéka rá fog jönni, hogyan kell repülni.

Ez a történet sivatagi tájakon játszódik, barnás és narancssárga árnyalatokban. Az, hogy hol kezdődik és hol végződik, már kétségesebb, de legalább egy a kezdetekből a hóhatár fölött esett meg, sok ezer mérföldnyire a sivatagtól, a Tengely[1] hegységei közt.

A folyton ismétlődő, filozofikus kérdések egyike ez:

„Az erdőben lezuhanó fa csap-e zajt, ha nincs ott senki, hogy hallja?”

Ami elárul valamicskét a filozófusok természetéről, mert persze mindig van valaki az erdőben. Lehet, hogy csak egy borz, tűnődve, mi volt ez a recsegés, vagy egy mókus, kissé összezavarodva attól, hogy az egész környezet megindult fölfelé, mindazonáltal valaki. Legrosszabb esetben, ha az eset elég mélyen történt az erdőben, meghallhatta a milliónyi kisisten.

A dolgok csupán megesnek, egyik a másik után. Nem törődnek azzal, ki tud róluk. De a történelem… ó, a történelem az más. A történelmet meg kell figyelni. Máskülönben nem történelem. Akkor csak… nos, egymás után lezajló események sorozata.

És persze irányítani is kell. Máskülönben akármivé válhat. Mert a történelem, ellentétben a népszerű elméletekkel, nem más, mint királyok és dátumok és csaták. És ezek a dolgok a megfelelő időpontban kell megtörténjenek. Ez nem könnyű. Egy kaotikus világegyetemben túl sok minden van, ami balul üthet ki. Könnyen előfordulhat, hogy a tábornok lova rosszkor veszít el egy patkót, vagy valaki félreért egy parancsot, vagy az életbevágóan fontos üzenet vivőjét útközben orvul megtámadja néhány férfi, akiknek furkósbotja van és készpénzhiánya. Aztán ott vannak a vad történetek, élősködő kinövések a történelem fáján, amelyek megpróbálják maguk felé hajlítani.

Ezért a történelemnek megvannak a maga gondnokai.

Ott laknak… nos, a dolog természetéből következően ott laknak, ahova küldik őket, ám szellemi otthonuk egy eldugott, korongvilági völgyben van a magas Kostetőn, ahol a történelemkönyveket tartják.

Ezek nem azok a könyvek, amelyekben a múlt eseményei, mint dugóra tűzött megannyi pillangó, rögzítve vannak. Ezek azok a könyvek, amelyekből a történelem fakad. Több mint húszezer van belőlük; mindegyik tíz láb magas, ólomba kötött, és a betűk oly parányiak, hogy nagyítóval kell őket olvasni.

Amikor az emberek azt mondják „Meg van írva…”, akkor az itt van megírva.

Kevesebb metafora létezik világszerte, mint hiszik.

Minden hónapban az apát és két rangidős szerzetes bemegy a barlangba, ahol a könyveket tárolják. Régebben ez egyedül az apát kötelessége volt, ám két további megbízható szerzetest is bevontak az 59. apát sajnálatos esete után, aki egymillió tallért nyert kis összegű fogadásokkal, mielőtt szerzetestársai utolérték.

Ráadásul, veszélyes oda egyedül bemenni. A Történelem puszta töménysége, amint hangtalanul hóviharzik ki a világba, lehengerlő lehet. Az idő narkotikum. Túl sok belőle kioltja az életed.

A 493. apát összekulcsolta ráncos kezét és megszólította Lu-Tzét, egyik legidősebb szerzetesét. A rejtett völgy tiszta levegője és zavartalan élete olyan, hogy attól minden szerzetes nagy kort ér meg; ráadásul, ha minden nap az Idővel dolgozol, valamicske belőle hajlamos átragadni rád.

— A helyszín Omnia — mondta az apát —, a klaccsi tengerparton.

— Emlékszem — válaszolta Lu-Tze. — Nem ott volt az a fiatal, Tsonthaz nevezetű fickó?

— A dolgokat muszáj… gondosan megfigyelni — szögezte le az apát. — Vannak feszültségek. Szabad akarat, eleve elrendelés… a jelképek hatalma… fordulópont… te mindent tudsz erről.

— Nem voltam Omniában már vagy, ó, annak bizony hétszáz éve — felelte Lu-Tze. — Száraz hely. Nem hinném, hogy akad az egész országban egy tonnányi jó termőföld.

— Akkor eredj! — szólította föl az apát.

— Magammal viszem a hegyeim — jelentette ki Lu-Tze. — Jót fog tenni nekik az ottani éghajlat.

És a söprűjét meg a hálógyékényét is vitte. A történelemszerzetesek nincsenek oda a javakért. Úgy találják, hogy a legtöbb dolog tönkremegy egy-két évszázad alatt.

Négy évébe került, hogy eljusson Omniába. Meg kellett figyeljen két csatát meg egy orgyilkosságot útközben, máskülönben csak véletlen események lettek volna.

A Képzelt Kígyó Évében járunk, másképpen kétszáz esztendővel Abbys Próféta Megnyilatkozása után.

Ami azt jelenti, hogy a 8. Próféta eljövetele minden percben bekövetkezhet.

Ez volt a megbízható dolog a Nagy Isten Om Egyházában. Roppant pontos prófétái voltak. Ha lett volna elég nagy naptár, az ember hozzájuk igazíthatta volna.

És, ahogy ez általában szokásos olyantájt, amikor egy próféta érkezése várható, az Egyház megkettőzte erőfeszítéseit, hogy ájtatos legyen. Ez nagyon hasonlított a sürgés-forgásra, amit bármelyik nagyvállalatnál tapasztalhatsz, amikor számvizsgálók várhatók, ám hajlott arra, hogy a kevésbé ájtatosnak vélt embereket elfogja és százféle találékony módon kivégezze. A legtöbb valóban népszerű vallásban ezt tartják az egyes ember vallásos állapota megbízható barométerének. Ilyenkor jelentkezik egy tendencia azt állítani, hogy több a visszaesés mindenfelé, mint egy országos influenzajárvány idején, hogy az eretnekséget gyökerestől ki kell irtani, mi több, szőröstül-bőröstül, kézzel, lábbal, szemmel és nyelvvel együtt, és hogy ideje tisztára törölni a lapot. Erre a célra általában roppant hathatósnak tartják a vért.

Lőn pedig, hogy akkor az időben a Nagy Isten Om monda az Tesveernek, a Választottnak nékie:

— Psszt!

Tesveer megállt kapálás közben és körbebámult a Templom kertjében.

— Tessék? — mondta.

Szép volt az idő a korai másodlagos Tavasz eme napján. Az imamalmok vidáman forogtak a hegyekből érkező szellőben. Méhek lófráltak a babvirágok közt, de hangosan zümmögtek, hogy a kemény munka benyomását keltsék. Magasan fönt egy magányos sas körözött.

Tesveer vállat vont s visszatért a dinnyékhez.

Biza, a Nagy Isten Om monda esmét az Tesveernek, a Választottnak nékie:

— Psszt!

Tesveer tétovázott. Valaki határozottan beszél hozzá a levegőből. Talán egy démon. A novíciusok mestere, Nhemrot Testvér szigorúan ítélt a démonok témájában. Tisztátalan gondolatok és démonok. Az egyik vezet a másikhoz. Tesveer aggasztó módon tudatában volt annak, hogy alighanem rég esedékes számára egy démon.

A teendő az, hogy legyen eltökélt és ismételgesse a Kilenc Alapvető Aforizmát.

Esmét a Nagy Isten Om monda az Tesveernek a Választottnak nékie:

— Süket vagy, fiú?

A kapa koppant a perzselődő talajon. Tesveer megpördült. Ott voltak a méhek, a sas, és, a kert túlsó végén, a vén Lu-Tze Testvér ábrándosan hányta vasvillával a trágyadombot. Az imamalmok megnyugtatóan örvénylettek a falakon.

A levegőbe rajzolta a jelet, amivel Ishkible Próféta elűzte a szellemeket.

— Kotródj mögém, démon — motyogta.

— Mögötted vagyok.

Tesveer megint megfordult, jó lassan. A kert még mindig üres volt.

Elmenekült.

Számos történet jóval eleje előtt elkezdődik, és Tesveer históriájának eredete sok ezer évvel születése előttre tehető.

Istenek miriádjai léteznek a világon. Olyan sűrűn rajzanak, akár a heringikrák. Legtöbbjük túl apró ahhoz, hogy látható legyen és sohasem válik imádás tárgyává, legalábbis nem baktériumoknál nagyobb lények körében, azok meg sohasem imádkoznak és nem követelnek sokat csodák tekintetében.

Ők a kisistenek — az olyan helyek szellemei, ahol két hangyaösvény keresztezi egymást, odalent a fű gyökerei közt föllelhető mikroklímák istenei. És legtöbbjük így is marad.

Mert aminek híjával vannak, az a hit.

Azonban egy maroknyi továbbmegy nagyobb dolgok felé. Bármi kiválthatja ezt. Egy pásztor, aki egy elveszett bárányt keres, megtalálja a hangabokrok közt és rááldoz egy-két percet, hogy építsen egy kicsiny kőhalmot általános köszönetképpen bármilyen szellemnek, ami esetleg ott lakozik. Vagy egy sajátos alakú fát összefüggésbe hoznak egy betegség gyógymódjával. Vagy valaki csigavonalat vés egy magányos sziklára. Mert amit az istenek igényelnek, az a hit, és amire az embereknek szüksége van, azok az istenek.

Itt gyakran meg is áll a dolog. De néha továbbmegy. További köveket tesznek hozzá, további sziklákat állítanak föl, egy templom fölépül azon a helyen, ahol valaha a fa állt. Az isten ereje növekszik, hívei hite benne úgy emeli a magasba, akár ezer tonna rakéta-üzemanyag. Néhány szerencsés számára a határ a csillagos ég.

És, nagy ritkán, még az sem.

Nhemrot Testvér tisztátalan gondolatokkal küszködött rideg cellája magányában, amikor meghallotta a buzgó hangot a novíciusok hálóterméből.

A Tesveer fiú hason feküdt reszketve és imafoszlányokat makogva Om szobra előtt, amely tüzes istennyila megnyilatkozásában ábrázolta Őt.

Van valami hátborzongató ebben a fiúban, gondolta Nhemrot. Mégpedig az a mód, ahogy rád néz, amikor beszélsz, mintha tényleg odahallgatna.

Kiballagott, és megbökte az arcra borult legényt a nádpálcája végével.

— Kelj föl, fiú! Mégis mit képzelsz, mit csinálsz a hálóteremben a nap kellős közepén? Mmm?

Tesveemek sikerült megpördülnie, miközben továbbra is a földre tapadt, és megmarkolta a pap bokáját.

— Hang! Egy hang! Beszélt hozzám! — nyöszörögte.

Nhemrot szuszogott. Á. Ez hazai talaj. A hangok pont Nhemrot kolostorterülete. Állandóan hallotta őket.

— Kelj föl, fiú! — ismételte meg, kissé kedvesebben.

Tesveer talpra állt.

Ő, ahogy Nhemrot már korábban panaszolta, túl öreg volt rendes novíciusnak. Nagyjából tíz évvel öregebb. Adjatok nekem egy hét évesnél nem idősebb fiút, Nhemrot mindig ezt kérte.

De Tesveer novíciusként fog meghalni. Amikor a szabályokat alkották, nem vettek számításba olyasmit, mint Tesveer.

A fiú nagy, vörös, becsületes arca fölnézett a novíciusok mesterére.

— Ülj le az ágyadra, Tesveer! — utasította Nhemrot.

Tesveer azonnal engedelmeskedett. Tesveer nem ismerte az „engedetlenség” szó jelentését. Ez csak egyike volt a számtalan szónak, amiknek nem ismerte a jelentését.

Nhemrot leült mellé.

— Na most, Tesveer — mondta —, tudod, mi történik azokkal, akik valótlanságokat mondanak, ugye?

Tesveer elpirulva bólintott.

— Jól van. És most számolj be ezekről a hangokról!

Tesveer a csuhája szegélyét csavargatta a kezében.

— Inkább olyan volt, mint egyetlen-egy hang, mester — felelte.

— …mint egyetlen-egy hang, mester — ismételte meg Nhemrot Testvér. — És mit mondott ez a hang? Mmm?

Tesveer tétovázott. Most, hogy jobban meggondolja, a hang nem mondott valami sokat. Csak megszólalt. Egyébként is, nehéz volt Nhemrot Testvérrel beszélgetni, akinek megvolt az az ideges szokása, hogy a beszélő ajkára sandított és megismételte az utolsó néhány szót, gyakorlatilag ugyanúgy, mint az illető. Valamint egyfolytában megérintette a dolgokat — falakat, bútorokat, embereket —, mintha attól félne, hogy a világegyetem eltűnik, ha nem fogja állandóan. És olyan súlyos ideges arcrángatózása volt, hogy az izomvonaglásoknak sorba kellett állnia. Nhemrot Testvér tökéletesen normálisnak számított azok közt, akik túléltek ötven évet a Citadellában.

— Hát… — kezdte Tesveer.

Nhemrot Testvér föltartott egy csontos kezet. Tesveer ki tudta venni benne a halványkék ereket.

— És biztos vagyok benne, hogy tudod, kétféle hang létezik, amelyeket meghallhatnak az egyháziak — jelentette ki a novíciusok mestere. Egyik szemöldöke rángatózni kezdett.

— Igen, mester. Dorgal Testvér elmondta ezt nekünk — válaszolta jámboran Tesveer.

— …elmondta ezt nekünk. Igen. Néha, amikor Ő végtelen bölcsességében úgy látja jónak, az Isten beszél kiválasztottjához és az nagy prófétává válik — közölte Nhemrot. — Na már most, biztos vagyok benne, hogy nem merészeled magadat ezek egyikének tekinteni? Mmm?

— Nem, mester.

— …mester. De vannak másféle hangok — folytatta Nhemrot Testvér, és most hangja enyhe tremolóba kezdett —, csábító és hízelkedő és meggyőző hangok, ugye? Hangok, amik mindig azt lesik, hogy mikor találnak minket felvértezetlen?

Tesveer megnyugodott. Ez ismerősebb téma volt.

Minden novícius tudott az ilyenféle hangokról. Kivéve, hogy rendszerint meglehetősen nyílt dolgokról beszéltek, mint az éjszakai mesterkedések gyönyörűségei és a lányok általában vett kívánatossága. Ami mellesleg mutatja, hogy még nagyon laikusok voltak, amikor hangokra került a sor. Nhemrot Testvérnek olyasféle hangok jutottak, amelyek, ezekhez képest, egy teljes oratóriumnak feleltek meg. A merészebb hangok némelyike szerette rávenni Nhemrot Testvért arra, hogy a hangok témájáról beszéljen. Úgy vélték, a pap önmagában kész okulás. Különösen, amikor a szája sarkában megjelentek a habzó nyál kis buborékjai.

Tesveer hallgatta.

Nhemrot Testvér volt a novíciusok tanára, de nem ő volt a novíciusok tanára. Ő csak annak a csoportnak volt a mestere, amelyikbe Tesveer is tartozott. Akadtak mások is. Lehetséges, hogy valaki a Citadellában tudta, hány van belőlük. Mindig van valahol valaki, akinek az a dolga, hogy tudjon mindent.

A Citadella elfoglalta Kom városának teljes közepét, a Klaccs sivatagai és Howondaföld dzsungelei közt elterülő térségben. Mérföldekre nyúlt, templomai, szentélyei, iskolái, kollégiumai, kertjei és tornyai egymásba és egymás köré növekedtek azt a látszatot keltve, hogy egymillió termesz mind megpróbálja megépíteni a maga dombját, méghozzá egyszerre.

Amikor fölkelt a nap, a központi Templom kapuján a visszavert fény lobbot vetett, mint a tűz. Az ajtószárnyak bronzból készültek és száz láb magasak voltak. Rajtuk, ólomba ágyazott aranybetűkkel, álltak a Parancsolatok. Mostanáig ötszáztizenkettő volt belőlük, és kétségtelen, hogy a következő próféta majd hozzájuk teszi a magáét.

A nap visszatükrözött csillogása le- és ráragyogott a hitben-erősek tízezreire, akik odalent munkálkodtak a Nagy Isten Om nagyobb dicsőségére.

Valószínűleg senki sem tudta, hogy pontosan hányan vannak. Bizonyos dolgok valahogy láncreakciót idéznek elő. Kétségtelen, hogy csak egyetlen-egy Cenobiarcha van, a Legfőbb Enmagam. Ez bizonyos. És hat Főpap. És harminc alacsonyabb rangú Enmagam. És püspökök, esperesek, alesperesek és papok százai. És novíciusok, mint patkányok a magtárban. És kézművesek és bikatenyésztők és kínvallatók és Veszteg Szüzek…

Nem számít, miben vagy jártas, mindig kerül hely számodra a Citadellában.

És ha jártasságod a helytelen kérdések föltevésében vagy a helyénvaló háborúk elvesztésében nyilvánul meg, az a hely esetleg lehet a tisztaság kemencéiben vagy a Kvizíció igazságszolgáltató vermeiben.

Hely mindenkinek. És mindenki a helyén.

A nap letűzött a templomkertre.

A Nagy Isten Om megpróbált egy dinnyeinda árnyékában maradni. Itt valószínűleg biztonságban van, itt, ezeken a falakon belül, körös-körül az imatornyokkal, de nem lehetsz elég óvatos. Egyszer már mázlija volt, de vakmerőség lenne arra számítani, hogy megint szerencséje lesz.

Az a gond, ha isten vagy, hogy nincs senkid, akihez imádkozhatnál.

Eltökélten mászott a trágyát lapátoló öregember felé, míg úgy nem ítélte, jelentékeny megerőltetés után, hogy hallótávolságon belülre ért.

Imigyen szóla: — Hé, te!

Nem kapott választ. Még csak annak látszata sem kelt, hogy bármit meghallottak volna.

Om kijött a sodrából és Lu-Tzét hitvány féreggé változtatta a pokol legmélyebb bugyrában, és aztán még mérgesebb lett, amikor az öregember békésen folytatta a lapátolást.

— A végtelenség ördögei árasszák el eleven csontjaid kénnel! — visította.

Ez nem hozott létre szemmel látható változást.

— Süket vén barom! — motyogta a Nagy Isten Om.

Vagy talán azért volt valaki, aki igenis mindent tudott, ami tudható a Citadelláról. Mindig akad valaki, aki gyűjti az ismereteket, nem a tudás iránti szeretetből, hanem úgy, ahogy egy szarka halmozza föl a csillogó tárgyakat vagy egy tegzeslégy szedi össze ágak és kövek piciny darabkáit. És olyan is mindig akad, akinek meg kell tennie mindazon dolgokat, amelyek elvégzése szükséges, de amiket mások vonakodnak megtenni vagy akár elismerni ezek létezését.

A harmadik dolog, amit az emberek észrevettek Vorbison, a magassága volt. Jócskán túlnőtte a hat lábat, de vékonydongájú volt, akár egy normális alkatú személy, akit agyagba mintázott s aztán kisodort egy kisgyerek.

A második dolog, amit az emberek észrevettek Vorbison, a szeme volt. Az ősei a mélysivatag egyik törzséből eredtek, amelyikben kifejlődött a sötét szem birtoklásának sajátossága — nem csupán a szembogár sötétsége, hanem csaknem teljesen fekete szemgolyó. Ettől roppant nehéz volt megállapítani, hová néz. Olyan volt, mintha napszemüveget viselne a bőre alatt.

De az első dolog, amin megakadt az emberek szeme, a koponyája volt.

Vorbis Esperes készakarva volt kopasz. Az Egyház legtöbb lelkipásztora, amint fölszentelték őket, hosszú hajat és szakállat kultivált, olyat, amelyben bottal üthetted volna a nyomát egy kecskének. De Vorbis mindenütt borotválta magát. Fénylett. És a szőrzet hiánya, úgy tűnt, növeli a hatalmát. Nem riogatott. Sosem fenyegetett. Csak azt az érzést keltette mindenkiben, hogy személyes tere testétől több méterre sugárzik ki és hogy bárki, aki megközelíti Vorbist, valami fontosba tolakodik bele. Ötven évvel idősebb fölöttesei sajnálkozást éreztek, hogy félbeszakították, akármi volt is, amiről épp gondolkozott.

Csaknem lehetetlen volt megállapítani, hogy miről gondolkozott és soha senki nem kérdezte meg. A legkézenfekvőbb oka ennek az, hogy Vorbis volt a Kvizíció főnöke, akinek feladata elvégezni mindazt, amit muszáj megtenni és amit mások inkább nem tennének meg.

Az ember nem kérdezi meg az ilyesvalakiktől, hogy miről gondolkoznak, nehogy lassan felé forduljanak és azt mondják: „Rólad”.

A Kvizícióban betölthető legmagasabb poszt az esperesi, olyan rendelkezés, melyet sok száz esztendővel korábban hoztak, nehogy az Egyház eme ágának túl naggyá váljon a mellénye[2]. De mindenki úgy vélte, hogy egy olyan értelemmel, amilyen az övé, mostanra már könnyen főpap lehetett volna, vagy akár Enmagam.

Vorbist nem izgatták az ilyen jelentéktelenségek. Vorbis tisztában volt a sorsával. Hát nem maga az Isten mondta el neki?

— Nohát, nohát — mondta Nhemrot Testvér megveregetve Tesveer vállát. — Biztos vagyok benne, hogy most tisztábban fogod látni a dolgokat.

Tesveer érezte, hogy meghatározott választ várnak tőle.

— Igen, mester — felelte. — Én is biztos vagyok ebben.

— …ebben. Szent kötelességed, hogy mindenkor ellene szegülj a hangoknak — jelentette ki Nhemrot még mindig a fiút paskolgatva.

— Igen, mester. Azt fogom tenni. Különösen, ha azt mondják nekem, hogy tegyem meg tisztelendőséged által említett dolgok bármelyikét.

— …bármelyikét. Jól van. Jól van. És ha megint hallod őket, mit fogsz tenni? Mmm?

— Jövök és elmondom tisztelendőségednek — válaszolta kötelességtudóan Tesveer.

— …tisztelendőségednek. Jól van. Jól van. Ezt már szeretem — állította Nhemrot. — Ezt mondom minden tanítványomnak. Ne feledd, hogy mindig itt vagyok, hogy elintézzek bármilyen apró problémát, ami esetleg macerál téged.

— Igen, mester. Most menjek vissza a kertbe?

— …kertbe. Azt hiszem. Azt hiszem. És ne legyen több hang, hallod? — Nhemrot megcsóválta a nem-lapogató keze egyik ujját. Fél orcája összeráncolódott.

— Igen, mester.

— Mit csináltál a kertben?

— Dinnyét kapáltam — felelte Tesveer.

— Dinnyét? Á! Dinnyét — nyújtotta el a szót Nhemrot.

— Dinnyék. Dinnyék. Hát, ez persze némileg hozzájárul az eset megmagyarázásához.

Egyik szemhéja vadul hunyorgott.

Nem pusztán a Nagy Isten szólt Vorbishoz, a feje belsejében. Mindenki beszél egy exkvizítorhoz, előbb vagy utóbb. Csak állóképesség kérdése.

Vorbis mostanság nem ment le gyakran megnézni az inkvizítorokat munka közben. Az exkvizítoroknak erre nincs szüksége. Leküldte az utasításokat, megkapta a jelentéseket. Ám a különleges körülmények megérdemlik különleges figyelmét.

El kell mondani… hogy nem nagyon volt min nevetni a Kvizíció pincéjében. Mármint akkor, ha normális humorérzéked van. Nem lógtak vidám kis feliratok ezzel a szöveggel: Nem Kell Irgalmatlan Szadista Légy Ahhoz, Hogy Itt Dolgozz, De Használ!

Ám akadtak itt dolgok, melyek azt sugallták a gondolkodó emberfőnek, hogy az emberiség Teremtőjének tényleg roppant ferde fölfogása van a szórakozásról és szívében heves vágyat keltettek, hogy megrohamozza a mennyek kapuit.

A bögrék, példának okáért. Az inkvizítorok naponta kétszer kávészünetet tartottak. A bögréik, amiket mindegyikük otthonról hozott, a vízforraló kanna körül csoportosultak a központi kemence tűzterénél, ami mellesleg a bilincseket és a késeket is izzította.

A bögréken feliratok álltak, mint Emlék Tsonthaz Szent Barlangjából vagy A Világ Legjobb Apukájának. Többségük csorba volt, és nem akadt köztük két egyforma.

És aztán ott voltak a képeslapok a falon. Az a hagyomány, hogy amikor egy inkvizítor elmegy szabadságra, küld haza egy rikítóan színezett fametszetet a helyi kilátásról, valami megfelelően vidám és sikamlós üzenettel a hátoldalán.

És ott volt a fölgombostűzött, könnyes levél Első Osztályú Inkvizítor Izmale „Tata” Quoomtól, megköszönve az összes srácnak, hogy nem kevesebb, mint hetvennyolc obulust gyűjtöttek össze nyugdíjba vonulási ajándékára meg a pompás virágcsokrot Mrs. Quoomnak, továbbá közölve, hogy mindig emlékezni fog a Hármas Számú Veremben eltöltött szép időkre, és hogy kész eljönni és besegíteni bármikor, amikor nincsenek elegen.

És az egész ezt jelenti, hogy alig van olyan kegyetlensége a legtébolyodottabb pszichopatának, amit ne tudna könnyedén másolni egy normális, kedves családapa, aki csak mindennap eljár dolgozni, és el kell végeznie a feladatát.

Vorbis imádta tudni ezt. Az a férfi, aki ezt tudja, mindent tud, amit tudnia kell az emberekről.

Jelen pillanatban egy pad mellett ült, amin az feküdt, ami, legalábbis formailag, még mindig Sasho Testvér, korábbi titkára reszkető testének számított.

Fölnézett az ügyeletes inkvizítorra, aki bólintott. Vorbis odahajolt a leláncolt titkárhoz.

— A neveik? — ismételte el.

— …nem t'om.

— Tudom, hogy másolatokat adtál nekik a levelezésemről, Sasho. Ők áruló eretnekek, akik a pokolban fogják tölteni az örökkévalóságot. Csatlakozni akarsz hozzájuk?

— …nem tudok neveket…

— Megbíztam benned, Sasho. Te pedig kémkedtél utánam. Elárultad az Egyházat.

— …neveket nem…

— Az igazság véget vet a kínoknak, Sasho. Mondd el nekem!

— …igazság…

Vorbis sóhajtott. Aztán meglátta Sasho egyik ujját, amint begörbül és kiegyenesedik a béklyók alatt. Hívogatóan.

— Igen?

Közelebb hajolt a test fölé.

Sasho kinyitotta megmaradt fél szemét.

— …igazság…

— Igen?

— …A Teknőc Mozog…

Vorbis változatlan arckifejezéssel dőlt hátra. Az arckifejezése ritkán változott, hacsak nem akarta, hogy megtörténjen. Az inkvizítor rettegve leste őt.

— Értem — mondta Vorbis. Fölállt és odabiccentett az inkvizítornak.

— Mióta van idelent?

— Két napja, uram.

— És életben tudod tartani még…?

— Talán még két napig, uram.

— Tedd meg! Tedd meg! Elvégre — jelentette ki Vorbis — kötelességünk megőrizni az életet, amilyen hosszan csak lehet. Nemde?

Az inkvizítor annak ideges mosolyát vetette rá, aki azon fölöttese jelenlétében van, akinek egyetlen szava gondoskodhat arról, hogy bilincsbe verve kínpadra húzzák.

— Ööö… igen, uram.

— Eretnekség és hazugságok mindenhol — sóhajtotta Vorbis. — És most keresnem kell egy másik titkárt. Igazán bosszantó.

Húsz perc után Tesveer megnyugodott. Az érzéki gonosz szirénhangjai, úgy tűnt, távoztak.

Folytatta a munkát a dinnyékkel. Úgy érezte, képes a dinnyék megértésére. A dinnyék sokkal érthetőbbnek látszottak, mint a legtöbb dolog.

— Hé, te!

Tesveer fölegyenesedett.

— Nem hallak téged, feslett succubus — állította.

— Ó, dehogynem, fiú. Na már most, amit akarok, hogy tegyél, az…

— Bedugtam az ujjam a fülembe!

— Jól áll neked. Jól áll neked. Ettől úgy nézel ki, mint egy váza. Na most…

— Egy dalt dúdolok! Egy dalt dúdolok!

Preptil Testvér, a muzsika tanára úgy írta le Tesveer hangját, mint ami egy kiábrándult keselyűére emlékezteti, amely túl későn érkezett a döglött szamárhoz. A karének kötelező volt a novíciusok számára, de Preptil Testvér rengeteg kérvényezése után Tesveer különleges felmentést kapott. Nagy, kerek arcának látványa, amint elfintorodik az erőfeszítéstől, hogy örömöt szerezzen, már önmagában elég pocsék volt, de ennél is pocsékabb volt határozottan erős és elszánt hittel teli hangját hallgatni, amint előre-hátra inog a dallam körül anélkül, hogy valaha is egészen elérné.

Helyette inkább Extra Dinnyéket osztottak rá.

Fönt az imatornyokon egy varjúcsapat sietve fölröppent.

Az Úr Forró Vaspatákkal Tiporja el az Istenteleneket teljes kórusműve után Tesveer kidugaszolta a fülét, és megkockáztatott egy gyors körbefülelést.

Eltekintve a varjak távoli tiltakozásától, teljes volt a csönd.

Ez tehát bevált. Helyezd bizalmad Istenbe, azt mondják. És ő mindig ezt tette. Ameddig csak vissza tud emlékezni, mindig.

Fölvette a kapáját, és megkönnyebbülten visszafordult az indákhoz.

A kapa fémlapja már épp a földbe csapódott volna, amikor Tesveer megpillantotta a teknősbékát.

Az kicsi volt, és alapjában véve sárga, és por borította. A teknője itt-ott csúnyán megsérült. Egyetlen, mélyen ülő, apró szeme maradt — a másik áldozatául esett a sok ezer veszély egyikének, amelyek minden lassan mozgó, a talajtól egy hüvelyre élő teremtményre lesnek.

Tesveer körülnézett. A kertek jócskán a templomegyüttes belsejében terültek el, és magas falak vették őket körbe.

— Hogy kerültél be ide, pöttöm szerzet? — kérdezte. — Repültél?

A teknősbéka fél szemmel meredt rá. Tesveernek egy kis honvágya támadt. A homokdombokon, odahaza, sűrűn előfordultak teknősbékák.

— Adhatnék neked egy kevés salátát — mondta Tesveer. — De nem hiszem, hogy teknősbékáknak szabad a kertben lennie. Nem vagy te kártevő?

A teknősbéka folytatta a bámulást. Gyakorlatilag semmi sem tud úgy bámulni, mint egy teknősbéka.

Tesveer úgy érezte, tennie kell valamit.

— Van szőlő — jelentette ki. — Valószínűleg nem bűnös dolog, ha adok neked egy szem szőlőt. Szeretnél egy szőlőszemet, pöttöm teknősbéka?

— Szeretnél förtelem lenni a káosz legmélyebb bugyrában? — firtatta a teknősbéka.

A varjak, amelyek elmenekültek a külső falakra, újra fölrebbentek A Pogányok Útja Csupa Tövis előadásától.

Tesveer kinyitotta a szemét, és újra kivette az ujját a füléből.

A teknősbéka így szólt: — Még mindig itt vagyok.

Tesveer tétovázott. Kezdett derengeni neki, nagyon lassan, hogy démonok és succubusok nem kicsi, vén teknősbéka képében jelennek meg. Annak nem lenne sok értelme. Még Nhemrot Testvérnek is el kellene ismernie, hogy amikor zabolátlan erotikára kerül a sor, lehetséges előállni valami izgatóbbal egy félszemű teknősbékánál.

— Nem tudtam, hogy a teknősbékák tudnak beszélni — jegyezte meg.

— Nem tudnak — válaszolta a teknősbéka. — Olvass az ajkamról!

Tesveer alaposabban megnézte.

— Nincs is ajkad — vetette a teknősbéka szemére.

— Nincs bizony, sőt rendes hangszalagjaim sincsenek — értett egyet a teknősbéka. — Közvetlenül a fejedben szólalok meg, érted?

— Hű!

— Tényleg fölfogtad, ugye?

— Nem.

A teknősbéka a szemét forgatta.

— Sejthettem volna. Nos, nem érdekes. Nem kell kertészekkel vesztegessem az időm. Menj és hozd ide a górét, most azonnal!

— Górét? — értetlenkedett Tesveer. Szájához kapta a kezét — Te ugye nem… Nhemrot Testvérre gondoltál?

— Az meg ki? — tudakolta a teknősbéka.

— A novíciusok mestere!

— Ó, jaj! — mondta a teknősbéka. — Nem — folytatta Tesveer hangját kántálóan utánozva —, nem a novíciusok mesterére gondoltam. A Főpapra gondoltam, bárhogy is hívatja magát. Föltételezem, van ilyen?

Tesveer bambán bólintott.

— Főpap, érted? — unszolta a teknősbéka. — Fő. Pap. Főpap.

Tesveer megint bólintott. Tisztában volt vele, hogy létezik egy Főpap. Csak hát, jóllehet üggyel-bajjal képes volt ésszel fölérni a hierarchikus szervezetet saját maga és Nhemrot Testvér között, képtelen volt komoly megfontolás tárgyává tenni bármiféle kapcsolatot Tesveer, a novícius és a Cenobiarcha között. Elméletileg tudatában volt annak, hogy van egy Cenobiarcha, hogy létezik egy hatalmas kánonikus szervezet a tetején a Főpappal és Tesveerrel egész határozottan az alján, de eléggé úgy tekintett erre, ahogy egy amőba szemlélheti az evolúció láncolatát véges-végig önmaga és, mondjuk, egy okleveles könyvvizsgáló között. Hiányoztak a láncszemek egész föl a csúcsig.

— Nem mehetek megkérni a… — Tesveer habozott. Már a Cenobiarchával való beszélgetés gondolatától megnémult ijedtében. — Nem kérhetek meg senkit, hogy kérje meg a Nagyságos Cenobiarchát, hogy jöjjön és beszéljen egy teknősbékával!

— Változz iszappiócává és senyvedj el az ítélet tüzében! — visította a teknősbéka.

— Semmi szükség átkozódni — hördült föl Tesveer.

A teknősbéka őrjöngve föl-le ugrándozott.

— Ez nem átok volt! Hanem parancs! Én vagyok a Nagy Isten Om!

Tesveer pislogott.

Aztán megszólalt: — Nem, nem vagy ő. Már láttam a Nagy Isten Omot — lelkiismeretesen a levegőbe rajzolta kezével a szent szarvak alakját —, és ő nem teknősbéka alakú. Ő sasként vagy oroszlánként vagy hatalmas bikaként jő el. Van egy szobor a Nagytemplomban. Hét könyök magas. Van rajta bronz meg minden. Pogányokat tipor el. Nem tiporhatsz el pogányokat, ha teknősbéka vagy. Úgy értem, nem tudnál mást tenni, mint vetni rájuk egy jelentőségteljes pillantást. A szobornak igazi aranyból vannak a szarvai. Ahol régebben laktam, állt egy könyöknyi magas szobor a szomszédos faluban és az is bika volt. Szóval ebből tudom, hogy nem te vagy a Nagy Isten — szent szarvak — Om.

A teknősbéka lecsillapodott.

— Hány beszélő teknősbékával találkoztál már? — firtatta gúnyosan.

— Nem tudom — válaszolta Tesveer.

— Hogy érted azt, hogy nem tudod?

— Hát, lehet, hogy mindegyik tud beszélni — felelte lelkiismeretesen Tesveer, szemléltetve azt a nagyon egyéni fajta logikát, aminek az Extra Dinnyéket köszönhette. — Talán csak akkor nem mondanak semmit, amikor ott vagyok.

— Én vagyok a Nagy Isten Om — szögezte le a teknősbéka fenyegető és óhatatlanul halk hangon —, és te nemsokára roppant szerencsétlen pap leszel. Menj és hozd őt ide!

— Novícius — helyesbített Tesveer.

— Mi?

— Novícius, nem pap. Nem engedik, hogy én…

— Hozd őt ide!

— De nem hiszem, hogy a Cenobiarcha bármikor idejönne a konyhakertbe — jelentette ki Tesveer. — Nem hiszem, hogy egyáltalán tudja, mi is az a dinnye.

— Ez engem nem érdekel — közölte a teknősbéka. — Most nyomban hozd őt ide vagy különben rengeni fog a föld, a hold olyan lesz, mint a vér, mocsárláz és kelések fogják kínozni az emberiséget és különféle csapások fognak bekövetkezni. Komolyan mondom — tette hozzá.

— Meglátom, mit tehetek — mondta Tesveer elhátrálva.

— És a körülményekhez képest nagyon is méltányos vagyok! — kiáltotta utána a teknősbéka.

— Jelzem, nem énekelsz rosszul! — fűzte hozzá utógondolatként.

— Hallottam már rosszabbat! — miközben Tesveer piszkos csuhája eltűnt a kapuban.

— Azt az időt juttatja eszembe, amikor az a járvány tombolt Pszeudopoliszban — folytatta halkan, ahogy a léptek nesze elenyészett. — Micsoda jajveszékelés és fogak csikorgatása volt ott, igen. — Sóhajtott. — Nagyszerű idők! Nagyszerű idők!

Sokan éreznek elhivatottságot a papi pályára, de amit valójában hallanak, az egy belső hang szólongatása: „Fedél alatt végezhető munka nehéz emelgetések nélkül, földműves akarsz lenni, mint apád?”

Míg ellenben Tesveer nem csupán hitt. Ő tényleg Hitt. Az ilyesmi általában zavarba ejtő, amikor megesik egy istenfélő családban, de Tesveernek nem volt mása egy nagyanyán kívül és ő is Hitt. A nagymama úgy hitt, ahogy a vas hisz a fémben. Olyan asszony volt, akinek jelenlétét egy egyházközségben minden pap rettegi, aki ismeri az összes éneket, az összes prédikációt. Az Omniai Egyházban épp csak eltűrték a nőket a templomban, ahol aztán teljesen némák kellett maradjanak meg jól bebugyoláltak a pulpitus mögötti saját részükön arra az esetre, ha az emberi faj felének látványa a gyülekezet férfitagjait arra késztetné, hogy hangokat halljanak, nem igazán eltérőeket azoktól, amelyek Nhemrot Testvért zaklatták, álmában és ébren egyaránt. A gondot az okozta, hogy Tesveer nagyanyja olyan egyéniséggel rendelkezett, ami képes magát átvetíteni egy ólomlemezen, és zord vallásossága egy gyémántvégű fúró erejével bírt.

Ha férfinak született volna, az omnianizmus a vártnál jóval hamarabb megtalálta volna 8. Prófétáját. Így azonban ő szervezte a templomtakarítás, a szoborfényesítés és a házasságtöréssel gyanúsított nők megkövezésének beosztását, rettentő eredményességgel.

Ennélfogva Tesveer a Nagy Isten Om egészen biztos tudomásában nőtt föl. Tesveer annak biztos tudatában cseperedett föl, hogy Om szeme mindig rajta van, különösen az olyan helyeken, mint az árnyékszék, és hogy démonok támadnak rá minden oldalról és csakis hitének ereje és nagyanyja botjának súlya tartja sakkban őket, mely utóbbit az ajtó mögött tartották azon ritka alkalmakkor, amikor épp nem volt használatban.

Tesveer föl tudott mondani minden verset a Próféták mind a Hét Könyvéből valamint minden egyes Hittételt. Ismerte az összes Törvényt és Éneket. Különösen a Törvényeket.

Az omniaiak Isten-félő népség.

Bőven volt mitől félniük.

Vorbis szobája a fölső Citadellában volt, ami szokatlan egy puszta esperes esetén. Nem kérte. Ritkán kellett kérnie bármit is. A Sorsnak szokása, hogy megjelölje a saját embereit.

Vorbist továbbá rendszeresen látogatták néhányan az egyházi hierarchia leghatalmasabbjai közül.

Természetesen nem a hat Főpap vagy maga a Cenobiarcha. Ők nem voltak olyan fontosak. Ők csupán fönn voltak a csúcson. Azok, akik valójában működtetik a szervezeteket, általában több szinttel lejjebb találhatók, ahol még lehetséges elintézni a dolgokat.

Az emberek szerettek Vorbisszal barátkozni, főleg a már említett mentális kisugárzás miatt, ami azt súgta nekik a lehető legdisztingváltabb módon, hogy nem szeretnének az ellenségének számítani.

Most ketten közülük ott ültek nála. Mégpedig Fri'it Tábornok-Enmagam, aki, akármit is állítsanak a hivatalos följegyzések, az az ember, aki a Isteni Légió nagy részét irányítja, és Drunah Püspök, az Enmagami Konferencia titkára. Egyesek nem gondolnák, hogy ez túlzott hatalommal járó tisztség, de persze azok még sosem voltak jegyzőkönyvvezető titkárok enyhén süket öregemberek értekezletén.

Ami azt illeti, egyikük sem volt ott valóban. Nem beszéltek Vorbisszal. Ez az egyik olyan összejövetel volt. Rengeteg ember nem beszélt Vorbisszal és nem restellték a fáradságot, hogy ne értekezzenek vele. Némelyik apátot a távoli kolostorokból nemrégiben a Citadellába hívták, s titokban utaztak akár egy hétig is kerülő utakon csak azért, hogy feltétlenül ne csatlakozzanak a Vorbis szobáját látogató homályos alakokhoz. Az utóbbi néhány hónapban Vorbisnak látszólag annyi látogatója akadt, mint a Vasálarcosnak.

És nem is beszéltek. Ám ha ott lettek volna, és ha társalogtak volna, az így zajlott volna le:

— És most — mondta Vorbis — vegyük Ephebe ügyét.

Drunah Püspök vállat vont[3].

— Azt mondják, nincs jelentősége. Nem fenyeget onnan veszély.

A két férfi Vorbisra nézett, arra az emberre, aki sohasem emeli föl a hangját. Nagyon nehéz volt megállapítani, hogy Vorbis mit gondol, gyakran még azután is, hogy elmondta neked.

— Tényleg? Hát ide jutottunk? — kérdezte. — Nem fenyeget onnan veszély? Azután, amit szegény Dorgal Testvérrel tettek? Om sértegetésével? Ez így nem mehet! Mi a cselekvési terv?

— Ne legyen több harc — válaszolta Fri'it. — Úgy harcolnak, mint az őrültek. Nem. Máris túl sok embert vesztettünk.

— Erős isteneik vannak — jegyezte meg Drunah.

— Jobb íjaik vannak — helyesbített Fri'it.

— Nincs más Isten, csak Om — szögezte le Vorbis. — Amiket az ephebeiek hitük szerint imádnak, azok nem mások, csak dzsinnek és démonok. Már ha azt imádásnak lehet nevezni. Láttátok ezt?

Odalökött egy papírtekercset.

— Mi ez? — tudakolta óvatosan Fri'it.

— Hazugság. Történet, amely nem létezik és sohasem létezett… a… a dolgok… — Vorbis habozott, megpróbálva visszaemlékezni egy szóra, amely már régóta kikopott a használatból — …mint a… a túl fiatal gyermekeknek mondott mesék… szavak, amiket az embereknek ki kell mondania… a…

— Ó! Egy színdarab — kapcsolt Fri'it. Vorbis tekintete a tábornokot a falnak szögezte.

— Te ismersz ilyesmiket?

— Én… amikor egyszer Klaccsban jártam… — dadogta Fri'it. Szemmel láthatólag össze kellett szedje magát. Csatákban százezer embernek parancsol. Nem szolgált rá erre.

Ráébredt, hogy nem mer Vorbis arckifejezésére pillantani.

— Táncokat táncolnak — folytatta erőtlenül. — A vallásos ünnepnapjaikon. A nők csöngettyűket viselnek a… És énekeket énekelnek. Mind a világok kezdeti napjairól, amikor az istenek…

Elhallgatott. — Undorító volt — szögezte le. Az ujjperceit ropogtatta, ami szokása volt, valahányszor gondok gyötörték.

— Ebben benne vannak az isteneik — referált Vorbis. — Álarcot viselő férfiak. Hittétek volna? A bornak is van istene náluk. Egy részeg vénember! És az emberek azt mondják, Ephebe nem veszedelmes! És ez…

Egy másik, vaskosabb tekercset hajított az asztalra.

— Ez sokkal rosszabb. Mert noha hamis isteneket bálványoznak tévedésből, tévedésük az istenek kiválasztásában rejlik, nem az imádásban. De ez…

Drunah óvatosan szemügyre vette a tekercset.

— Azt hiszem, vannak más másolatok, még a Citadellában is — közölte Vorbis. — Ez Sashóé volt. Úgy emlékszem, te ajánlottad a szolgálatomba, Fri'it?

— Mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy intelligens és buzgó fiatalember — felelte a tábornok.

— De áruló — mondta Vorbis —, és épp most kapja meg megérdemelt jutalmát. Csak az sajnálatos, hogy nem lehetett rábírni, hogy elmondja nekünk eretnektársai nevét.

Fri'it küzdött a megkönnyebbülés hirtelen rátörő rohama ellen. A tekintete összetalálkozott Vorbiséval.

Drunah törte meg a csöndet.

— De Chelonian Mobile — olvasta hangosan. — „A Teknőc Mozog”. Ez mit jelent?

— Már az elmondása is ezer pokolban töltött esztendő kockázatának teszi ki a lelked — állította Vorbis. Nem vette le szemét Fri'itről, aki most mereven bámulta a falat.

— Azt hiszem, ez olyan rizikó, amit körültekintéssel elvállalhatunk — jelentette ki Drunah.

Vorbis vállat vont. — Az író azt állítja, hogy a világ… négy hatalmas elefánt hátán utazik az űrön át — tájékoztatta.

Drunahnak leesett az álla.

— A hátán? — kérdezett vissza.

— Ezt vallja — erősítette meg Vorbis, még mindig Fri'itet figyelve.

— És min állnak?

— Az író azt mondja, hogy egy óriási teknőc páncélján állnak — közölte Vorbis.

Drunah idegesen vigyorgott.

— És az min áll? — firtatta.

— Nem látom értelmét, hogy azon spekuláljunk, min áll — csattant föl Vorbis —, mivel nem létezik!

— Persze, persze — vágta rá Drunah. — A kérdésem csak mihaszna kíváncsiság volt.

— Mint általában a kíváncsiság — deklarálta Vorbis. — Az vezeti az elmét kockázatos utakra. És mégis, az, aki mindezt írta, szabadon jár-kel most is Ephebében.

Drunah a tekercsre pillantott.

— Itt azt mondja, hogy egy hajón utazott, ami elvitorlázott egy szigetre a világ peremén, és ő lenézett és…

— Hazugságok — szögezte le Vorbis higgadtan. — És még az sem számítana, ha nem lennének hazugságok. Az igazság bent található, nem kint. A Nagy Isten Om szavaiban, az ő választott prófétái által közvetítve. A szemünk megtéveszthet minket, de Istenünk sosem.

— De…

Vorbis Fri'itre nézett. A tábornok verejtékezett.

— Igen? — biztatta.

— Nos… Ephebe. Csak egy hely, ahol őrülteknek őrült elképzelései vannak. Mindenki tudja ezt. Talán az lenne a legbölcsebb, ha hagynánk őket saját oktalanságukban főni?

Vorbis a fejét rázta. — Sajnos, a vad és felelőtlen ötletek bosszantóan hajlamosak elterjedni és gyökeret verni.

Fri'itnek el kellett ismernie, hogy ez igaz. Tapasztalatból tudta, hogy igaz és nyilvánvaló eszmék, mint a Nagy Isten Om szavakkal ki nem fejezhető bölcsessége és ítélete, olyan érthetetlennek tűnnek sokak számára, hogy istenigazában meg kell ölnöd őket, mielőtt belátnák, hogy rossz úton jártak, míg ellenben veszélyes és homályos és fonák gondolkodású ötletek gyakorta olyan vonzóak egyesek számára, hogy képesek — elgondolkozva dörzsölgetett egy sebhelyet — elrejtőzni fönn a hegyekben és köveket hajigálni rád, míg ki nem éhezteted őket. Inkább meghalnak, minthogy elővegyék a jobbik eszük. Fri'itnek már fiatalon megjött a jobbik esze. És ésszel él az ember, Fri'it pedig nem akart meghalni.

— Mit javasolsz? — kérdezte.

— A Tanács tárgyalni akar Ephebével — mondta Drunah. — Tudjátok, hogy nekem kell megszerveznem a delegációt, ami holnap indul.

— Hány katonával? — érdeklődött Vorbis.

— Csak díszkísérettel. Elvégre garantálták a biztonságunk — tudatta Fri'it.

— Garantálták a biztonságunk — hörrent Vorbis. Úgy hangzott a szájából, mint egy hosszas káromkodás. — És amikor majd bent leszünk…?

Fri'it ezt akarta mondani: beszéltem az ephebei helyőrség parancsnokával és úgy gondolom, hogy becsületes ember, bár persze valójában alávaló pogány és aljasabb, mint a férgek. De ez nem olyasmi volt, amiről úgy érezte, bölcs dolog lenne elmondani Vorbisnak.

Ezzel helyettesítette: — Majd résen leszünk.

— Meg tudjuk lepni őket?

Fri'it habozott. — Hogy érted azt, hogy mi? — kérdezte.

— Én fogom vezetni a különítményt — közölte Vorbis. A lehető legrövidebb ideig összenézett a titkárral. — Én… szeretnék egy ideig távol lenni a Citadellától. Levegőváltozás. Ráadásul, nem hagyhatjuk, hogy az ephebeiek azt higgyék, megérdemlik az Egyház egyik magas rangú tagjának figyelmét. Csak eltűnődtem a lehetőségeken arra az esetre, ha provokálnának minket…

Fri'it ideges ujjropogtatása ostorpattogásnak tűnt.

— A szavunk adtuk nekik…

— Nincs fegyvernyugvás hitetlenekkel — szögezte le Vorbis.

— Ám vannak gyakorlati megfontolások — jegyezte meg Fri'it olyan élesen, ahogy csak merészelte. — Az ephebei palota egy labirintus. Ismerem. Tele van kelepcével. Senki sem juthat be kalauz nélkül.

— Hogyan jut be a kalauz? — tudakolta Vorbis.

— Fölteszem, magát kalauzolja — felelte a tábornok.

— Tapasztalataim szerint mindig van másik út — jelentette ki Vorbis. — Mindenhová, mindig van másik út. Amit az Isten majd meg fog mutatni a maga idején, ebben biztosak lehetünk.

— Az biztos, hogy a dolog sokkal könnyebb lenne, ha a stabilitás hiánya jellemezné Ephebét — merengett Drunah. — Valóban menedéket ad bizonyos… elemeknek.

— És kapu lesz az egész forgásirányi partvidékhez — tódította Vorbis.

— Hát…

— A Dzsel, és aztán Tsort — folytatta Vorbis.

Drunah megpróbálta elkerülni, hogy lássa, milyen képet vág Fri'it.

— Ez a kötelességünk — magyarázta Vorbis. — Szent kötelességünk Nem szabad elfeledkezzünk szegény Dorgal Testvérről. Ő egyedül volt és fegyvertelen.

Tesveer óriási szandálja engedelmesen csitt-csattogott a kövezett folyosón Nhemrot Testvér sivár cellája felé.

Közben megpróbálta gondolatban megfogalmazni mondanivalóját. Mester, van itt egy teknősbéka, aki azt mondja… Mester, ez a teknősbéka azt akarja… Mester, képzelje, azt hallottam ettől a teknősbékától a dinnyék közt, hogy…

Tesveer sosem merészelt volna magára prófétaként gondolni, de világos elképzelése volt arról, hogyan fog végződni bármiféle beszélgetés, ami így kezdődik.

Sokan úgy vélték, hogy Tesveer idióta. Úgy is nézett ki, kerek, nyílt képétől egész lúdtalpáig és ikszlábáig. Valamint szokása volt ajkát mozgatni, valahányszor mélyen elgondolkozott, mintha minden mondatot elpróbálna. És ez azért volt így, mert ezt is tette. A gondolkozás nem olyasmi, ami könnyen ment Tesveernek. A legtöbb ember automatikusan gondolkozik, a gondolatok úgy táncolnak át agyukon, mint a statikus elektromosság egy felhőn. Legalábbis, neki így tűnt. Míg ellenben neki meg kellett konstruálnia gondolatait, egyszerre csak egy kicsit, ahogy valaki falat épít. Egész, rövid élete — mialatt folyton kinevették hordóhoz hasonlatos alkata, valamint a lába miatt, amely azt a benyomást keltette, hogy készen áll elindulni két, ellenkező irányba — erősen hajlamossá tette arra, hogy nagyon óvatosan végiggondoljon mindent, mielőtt kimondaná.

Nhemrot Testvér arcra borulva, bedugott füllel feküdt a padlón egy „Om Eltiporja az Istenteleneket” szobor előtt. Már megint zaklatták őt a hangok.

Tesveer köhintett. Majd ismét.

Nhemrot Testvér fölemelte a fejét.

— Nhemrot Testvér? — szólította meg Tesveer.

— Mi?

— Ööö… Nhemrot Testvér?

— Mi?

Nhemrot Testvér kihúzta ujját a füléből.

— Na? — firtatta zsémbesen.

— Khm. Van valami, amit látnia kellene. A… a kertben. Nhemrot Testvér?

A novíciusok mestere fölült. Tesveer arca az aggodalom vöröslő képmása volt.

— Mire gondolsz? — kérdezte Nhemrot Testvér.

— A kertben. Nehéz elmagyarázni. Ümm. Rájöttem, hogy… honnan jönnek a hangok, Nhemrot Testvér. És azt tetszett mondani, hogy mindenképp mondjam el tisztelendőségednek.

Az öreg pap metsző pillantást vetett Tesveerre. De ha létezett valaha valaki ármányosság és bármiféle ravaszkodás nélkül, akkor az Tesveer.

A félelem fura talaj. Főleg engedelmesség terem rajta, úgy, mint a gabona, sorokban, amitől könnyű a gyomlálás. Ám néha az ellenszegülés krumplijai csíráznak ki benne, amelyek a föld alatt virulnak igazán.

A Citadellában rengeteg minden volt a föld alatt. Ott voltak a Kvizíció vermei és alagútjai. Ott voltak a pincék és csatornák, elfeledett szobák, zsákutcák, üregek ősöreg falak mögött, még természetes barlangok is magában a fekükőzetben.

Ez is egy ilyen barlang volt. A füst a padló közepén égő tűzből utat lelt kifelé a tető egyik repedésén át és végső soron eljutott a megszámlálhatatlan kémény és világítóudvar labirintusába odafönt.

Egy tucat alak lappangott a táncoló árnyékokban. Durva csuklyát viseltek nehezen leírható ruházatuk fölött — rongyokból készített kezdetleges gúnya, semmi olyan, amit ne lehetne könnyen elégetni a gyűlés után, hogy a Kvizíció keresgélő keze semmi terhelőt ne találjon. Valami abban, ahogy többségük mozgott, olyan embereket sugallt, akik hozzászoktak a fegyverviseléshez. Apró jelek, itt-ott. Egy testtartás. A szóhasználat.

A barlang egyik falán egy rajz volt látható. Alakja nagyjából ovális, a tetején három kis nyúlvánnyal — a középső valamicskével a legnagyobb a háromból — és hárommal az alján is, ezek közül a középső kissé hosszabb és hegyesebb. Ahogy egy gyerek ábrázol egy teknőcöt.

— Persze, hogy elmegy Ephebébe — mondta az egyik álarc. — Nem mer nem menni. El kell torlaszolja az igazság folyóját, már a forrásánál.

— Akkor mentsük, ami menthető — jegyezte meg egy másik maszk.

— Meg kell öljük Vorbist!

— De nem Ephebében. Amikor megtörténik, itt kell megtörténnie. Hogy az emberek tudják. Amikor elég erősek leszünk.

— Leszünk valaha is elég erősek? — kérdezte egy álarc. A tulajdonosa idegesen recsegtette az ujjperceit.

— Még a parasztok is tudják, hogy valami nincs rendben. Nem lehet elhallgattatni az igazságot. Eltorlaszolja az igazság folyóját? Akkor majd lesznek nagy erejű szivárgások. Hát nem derítettük ki a Dorgal-ügyet? Hah! Megölték Ephebében, azt állította Vorbis.

— Az egyikünknek muszáj elmennie Ephebébe megmenteni a Mestert. Már ha tényleg létezik.

— Létezik. Ott a neve a könyvön.

— Didaktülosz. Furcsa név. Tudjátok, azt jelenti, hogy Kétujjú.

— Biztos nagy tiszteletben tartják Ephebében.

— Ha lehet, hozd el magaddal ide. Meg a Könyvet.

Az egyik álarc tétovának tűnt. Megint recsegtek az ujjpercei.

— De föl fognak sorakozni az emberek egy… könyv mögött? Az embereknek egy könyvnél többre van szüksége. Hiszen parasztok. Nem tudnak olvasni.

— De oda tudnak hallgatni!

— Akkor is… meg kell nekik mutatni… kell nekik egy jelkép…

— De hisz' van nekünk!

Ösztönösen minden álarcos megfordult, hogy a rajzra nézzen a falon, kivehetetlen a tűz fényében, ám örökre bevésődött az emlékezetükbe. Az igazságot látták, ami gyakran képes nagy hatást gyakorolni.

— A Teknőc Mozog!

— A Teknőc Mozog!

— A Teknőc Mozog!

A vezér bólintott.

— És most — jelentette ki —, sorsot fogunk húzni…

A Nagy Isten Om haragra lobbant, vagy legalábbis erőteljes kísérletet tett rá. Van egy határa annak a haragmennyiségnek, amelyre lobbanhat valaki egy hüvelyknyire a föld felszínétől, de ő pont szemközt találta magát ezzel.

Némán megátkozott egy bogarat, ami olyan, mint vizet önteni a tavacskába. Különben is, nem tűnt úgy, hogy bármiféle hatása lenne. A bogár elbaktatott.

Megátkozott egy dinnyét nyolcadíziglen, ám nem történt semmi. Megpróbálkozott kelevények csapásával. A dinnye csak ücsörgött, kissé érettebben.

Csak azért, mert most ideiglenesen kellemetlen helyzetbe került, az egész világ azt hiszi, hogy visszaélhet ezzel. Hát, amikor Om majd visszaszerzi az őt megillető alakot és hatalmat, mondta magának, Lépéseket fog Tenni. A Bogarak és Dinnyék fajai azt fogják kívánni, bárcsak meg se teremtették volna őket. És valami tényleg szörnyű fog történni minden sassal. És… és lesz majd egy szentséges parancsolat elrendelvén, hogy ültessenek több salátát…

Mire a nagydarab fiú visszaérkezett a viaszsárga bőrű férfival, a Nagy Isten Omnak nem volt kedve udvariaskodáshoz. Ráadásul, a teknősbékaszem nézőpontjából még a legszebb emberi lény is csupán egy pár láb, egy távoli, csúcsos fej és, valahol odafönt, egy pár orrlyuk rosszabbik vége.

— Ez meg mi? — kérdezte.

— Ez Nhemrot Testvér — válaszolta Tesveer. — A novíciusok mestere. Nagyon fontos személy.

— Nem azt mondtam nekem, hogy hozz ide valami hájas, vén pederasztát! — üvöltötte a hang a fejében. — Ezért tűznyalábra fogom nyársalni a szemgolyód!

Tesveer letérdelt.

— Nem mehetek a Főpaphoz — magyarázta olyan türelmesen, ahogy csak lehet. — A novíciusokat nem engedik be a Nagytemplomba, csak különleges alkalmakkor. A Kvizíció Megtanítana rá, hogy Rossz Úton járok, ha elkapnának ott. Ez a Törvény.

— Ostoba bolond! — kiáltotta a teknősbéka.

Nhemrot úgy döntött, hogy ideje megszólalni.

— Tesveer Novícius — mondta —, miféle okból beszélsz egy kis teknősbékához?

— Mert… — Tesveer elnémult. — Mert ő is beszél hozzám… nem?

Nhemrot Testvér lenézett a teknőből kidugott, pöttöm, félszemű fejre.

Egészében véve jóindulatú ember volt. Néha démonok meg ördögök nyugtalanító gondolatokat ültettek a fejébe, de gondoskodott arról, hogy ott is maradjanak és semmilyen szó szerinti értelemben nem érdemelte meg, hogy annak neveztessen, aminek a teknősbéka titulálta, amiről az igazat megvallva, ha hallotta volna, azt hitte volna, hogy van valami köze a lábakhoz. És tökéletesen tisztában volt azzal, hogy lehetséges démonoknak, illetve néha isteneknek tulajdonított hangokat hallani. A teknősbékák azonban újdonság. A teknősbékák miatt aggódni kezdett Tesveerért, akire mindig úgy gondolt, mint szeretetreméltó bumfordira, aki mindent megtesz, bármiféle panaszkodás nélkül, amit kérnek tőle.

Na persze, rengeteg novícius jelentkezett önként a pöcegödrök meg bikaketrecek kitakarítására abból a különös meggyőződésből, hogy van valami összefüggés a szentség és jámborság meg aközött, ha térdig állsz a mocsokban. Tesveer sosem jelentkezett önként, de ha utasították, hogy tegyen meg valamit, megtette; nem abból a vágyból, hogy jó benyomást keltsen, hanem egyszerűen azért, mert utasították. És most teknősbékákhoz beszél.

— Azt hiszem, el kell áruljam neked, Tesveer — mondta —, hogy az állat nem beszél.

— Nem tetszik hallani?

— Nem hallom, Tesveer.

— Azt mondta nekem, hogy ő… — Tesveer tétovázott. — Azt mondta nekem, hogy ő a Nagy Isten.

Összerándult. Nagyanyja mostanra már megütötte volna valami súlyossal.

— Á! Hát, tudod, Tesveer — jelentette ki Nhemrot Testvér enyhén rángatózva —, az ilyesmi nem ismeretlen az olyan fiatalemberek körében, akiket nemrég Szólított az Egyház. Merem állítani, hogy a Nagy Isten hangját hallottad, amikor Papnak Szólított, nem igaz? Mmm?

A metafora csak falra hányt borsó volt Tesveernek. Emlékezett, hogy a nagyanyja hangját hallotta. Őt nem Szólították, hanem inkább Küldték. De mindenesetre bólintott.

— És a te… ifjonti hevületedben, teljesen természetes, hogy azt hidd, a Nagy Isten szól hozzád — folytatta Nhemrot.

A teknősbéka föl-le ugrándozott.

— Mennykő csapjon beléd! — visította.

— Úgy találom, ilyenkor az egészséges testmozgás a helyes eljárás — közölte Nhemrot. — És bőséges hidegvíz.

— Vergődj a kárhozat dárdáival átdöfve!

Nhemrot lenyúlt és, miután megfordította, fölvette a teknősbékát. Az állat lába dühösen vonaglott.

— Hogy került ide, mmm?

— Nem tudom, Nhemrot Testvér — válaszolta Tesveer kötelességtudóan.

— Száradjon el a kezed és essen le! — sikította egy hang a fejében.

— Tudod, nagyon jót lehet enni egy ilyenből — jegyezte meg a novíciusok tanára. Észrevette Tesveer arckifejezését.

— Fogd föl a dolgot ekképpen — mondta. — Vajon a Nagy Isten Om — szent szarvak — kinyilvánítaná valaha is Lényét egy ilyen alantas lényben, mint ez? Bika, az igen, sas, minden bizonnyal, és azt hiszem, egy alkalommal hattyú is… de teknősbéka?

— Növesszenek a nemi szerveid szárnyakat és hussanjanak el!

— Elvégre — vitte tovább a gondolatot Nhemrot nem tudva a titkos összekötő szövegről Tesveer fejében —, miféle csodákra lenne képes egy teknősbéka? Mmm?

— Óriások állkapcsa zúzza szét a bokád!

— Talán arannyá változtatná a salátát? — vetette föl Nhemrot Testvér azok kedélyes hangnemében, akiket a humorérzék hiányával áldott meg az élet. — Összezúzza a hangyákat a lába alatt? Ahaha.

— Haha — mondta Tesveer kötelességtudóan.

— Elviszem a konyhába, hogy ne legyen utadban — jelentette ki a novíciusok tanára. — Kitűnő levest lehet készíteni belőlük. És akkor többé nem fogsz hangokat hallani, ebben biztos lehetsz. A Tűz kigyógyít minden Dőreségből, igaz?

— Leves?

— Ööö… — dadogta Tesveer.

— Addig tekerjék beleid egy fa köré, míg bocsánatot nem kérsz!

Nhemrot körbenézett a kertre. Úgy látszott, tele van dinnyével meg tökkel meg uborkával. Megborzongott.

— Rengeteg hidegvíz, az az igazi — hangsúlyozta. — Tengernyi. — Megint Tesveerre összpontosított — Mmm?

Azzal elballagott a konyhák felé.

A Nagy Isten Om a teknőjén hevert egy kosárban az egyik konyhában, félig eltemetve egy nyaláb fűszernövény és néhány répa alatt.

Egy fölfordított teknősbéka először úgy fogja megpróbálni visszanyerni eredeti helyzetét, hogy teljes hosszában kinyújtja nyakát és megkísérli fejét emelőként használni. Ha ez nem működik, akkor vadul lengetni fogja lábait, hátha ez függőlegesbe lendíti.

A hátára fordított teknősbéka a kilencedik legszánalmasabb dolog a teljes multiverzumban.

Egy hátára fordított teknősbéka, aki tudja, hogy mi fog történni vele hamarosan, az, hát, legalább a negyedik helyre tornássza föl magát.

A leggyorsabb módja a fazékba szánt teknősbéka megölésének az, ha zubogó vízbe merítik.

Konyhák és raktárak és az Egyház civil népességébe tartozó kézművesek műhelyei lyuggatták keresztül-kasul a Citadellát[4]. Ez a konyha közéjük tartozott, egy füstös mennyezetű pince, amelynek középpontja egy boltíves tűzhely volt. Lángok bömböltek föl a kürtőbe. Nyársforgató kutyák ügettek taposókerekükön. Hasítóbárdok emelkedtek és csaptak le a húsvágó tőkéken.

A hatalmas tűzhely egyik oldalának szélén, különféle megfeketedett üstök között, egy kis fazéknyi víz már elkezdett zubogni.

— A bosszú férgei falják föl megfeketedett orrlyukad! — sikította Om, bőszen rángatva lábait. A kosár himbálózott.

Benyúlt egy szőrös kéz és kivette a fűszernövényeket.

— Sólymok csipegessék a májad!

Megint benyúlt egy kéz és kiemelte a répákat.

— Sújtson téged ezer csapás!

Egy kéz benyúlt és kiemelte a Nagy Isten Omot.

— Kannibál gombák r…!

— Hallgass! — sziszegte Tesveer bedugva a teknősbékát csuhája alá.

Az ajtóhoz oldalgott, észrevétlenül az általános szakácsművészeti káoszban.

Az egyik szakács ránézett s fölvonta szemöldökét.

— Csak vissza kell vigyem ezt — dünnyögte Tesveer, előhúzva és készségesen meglengetve a teknősbékát. — Az esperes parancsolta.

A szakács savanyú képet vágott, aztán vállat vont. A novíciusokat egytől egyig a legalacsonyabb rendű életformának tartották, ám a hierarchia parancsait kérdezősködés nélkül teljesíteni kellett, hacsak a kérdezősködő nem akarta magát fontosabb kérdésekkel szembetalálni, mint például vajon lehet-e vagy sem a mennyekbe jutni, miután elevenen megsütötték.

Amikor kiértek az udvarra, Tesveer a falnak dőlt, és levegő után kapkodott.

— A szemgolyód…! — kezdte a teknősbéka.

— Még egy szó — jelentette ki Tesveer —, és mész vissza a kosárba.

A teknősbéka elnémult.

— Ahogy a dolgok állnak, valószínűleg bajba fogok kerülni, mert elmulasztottam az Összehasonlító Vallást Bibircs Testvérrel — közölte Tesveer. — Ám a Nagy Isten úgy látta jónak, hogy a szegény embert rövidlátóvá tegye, és talán nem fogja észrevenni, hogy nem vagyok ott, csak ha mégis, akkor meg kell majd mondjam neki, mit tettem, mert hazudni egy Testvérnek bűn és a Nagy Isten egymillió évre a pokolra fog vetni engem.

— Most az egyszer lehetek irgalmas — felelte a teknősbéka. — Nem lesz több maximum ezer évnél.

— A nagyanyám megmondta nekem, hogy mindenképp a pokolba kerülök, amikor meghalok — magyarázta Tesveer, figyelmen kívül hagyva ezt. — Életben lenni Önmagában bűnös dolog. Magától értetődik, mert minden nap vétkezned kell, amikor élsz.

Lenézett a teknősbékára.

— Tudom, hogy nem te vagy a Nagy Isten Om — szent szarvak —, mert ha megérinteném a Nagy Isten Omot — szent szarvak —, elégne a kezem. A Nagy Isten sose változna teknősbékává, ahogy Nhemrot Testvér megmondta. De az áll Cena Próféta Könyvében, hogy amikor a sivatagban vándorolt, a föld és a lég szellemei szóltak hozzá, szóval azon tűnődöm, vajon egyikük vagy-e.

A teknősbéka egy ideig fél szemmel meredt rá. Aztán azt mondta: — Magas fickó? Kiadós szakállal? A tekintete ide-oda jár szerteszét?

— Mi? — kérdezte Tesveer.

— Azt hiszem, emlékszem rá — válaszolta a teknősbéka. — A szeme imbolygott, amikor beszélt. És egyfolytában beszélt. Önmagához. Állandóan nekiment a szikláknak.

— Három hónapig vándorolt a pusztaságban — mondta Tesveer.

— Akkor az meg is magyarázza a dolgot — vélte a teknősbéka. — Nincs ott valami sok ennivaló, ami ne lenne gomba.

— Talán mégis démon vagy — föltételezte Tesveer. — A Septateuch megtiltja nekünk, hogy démonokkal társalogjunk. Mégis, ha ellene állunk a démonoknak, mondja Fruni Próféta, erősödhet a hitünk…

— Keljen vörösen izzó hőfokkal tályog a fogaidon!

— Tessék?

— Megesküszöm magamra, hogy én vagyok a Nagy Isten Om, az istenek legnagyobbika!

Tesveer megkoppintotta a teknősbékát a páncélján.

— Hadd mutassak neked valamit, démon.

Ha erősen figyelt, érezhette, ahogy a hite erősödik.

Nem ez volt Om legnagyobb szobra, de ez volt a legközelebbi. Odalent állt a vermek foglyoknak és eretnekeknek fönntartott szintjén. És összeszegecselt vaslemezekből készült.

A vermek elhagyatottak voltak, eltekintve két novíciustól, akik a távolban egy otromba kordélyt toltak.

— Szép nagy bika — ismerte el a teknősbéka.

— A Nagy Isten Om valóságos képmása egyik evilági megtestesülésében! — állította büszkén Tesveer. — És te azt mondod, hogy te vagy ő?

— Az utóbbi időben nem voltam túl jól — mentegetőzött a teknősbéka.

Cingár nyaka még jobban kinyúlt.

— Van egy ajtó a hátán — jegyezte meg. — Miért van egy ajtó a hátán?

— Azért, hogy a bűnösöket belé lehessen tenni — felelte Tesveer.

— És miért van egy másik a hasán?

— Azért, hogy a megtisztult hamvakat ki lehessen ereszteni — válaszolta Tesveer. — És a füst kiárad az orrlyukakon, figyelmeztető jelként az istenteleneknek.

A teknősbéka körbenyújtogatta a nyakát a rácsos ajtók felé. Fölnézett a korom borította falakra. Lenézett a jelenleg üres tűzárokra a vasbika alatt. Levonta a következtetést. Pislogott fél szemével.

— Embereket? — szólalt meg végül. — Embereket süttök meg benne?

— Na ugye! — diadalmaskodott Tesveer. — És ekképp bebizonyítottad, hogy nem te vagy a Nagy Isten! Ő tudná, hogy természetesen nem égetünk el benne embereket. Embereket elégetni benne? Az hallatlan lenne!

— Á — könnyebbült meg a teknősbéka. — Akkor mi haszna…?

— Ez az eretnek anyagok és más, hasonló szemetek elpusztítására szolgál — tudatta Tesveer.

— Roppant ésszerű — vélte a teknősbéka.

— A bűnösöket és bűnözőket a Kvizíció vermeiben tisztítja meg a tűz vagy nagy néha a Nagytemplom előtt — közölte Tesveer. — A Nagy Isten tudna erről.

— Gondolom, nyilván kiment a fejemből — mondta csöndesen a teknősbéka.

— A Nagy Isten Om — szent szarvak — tudná, hogy Ő Maga mondta Bastyasarkantyu Prófétának… — Tesveer köhintett és magára öltötte azt az összeráncolt szemöldökű kancsítást, ami azt jelentette, hogy komoly gondolkozásra vállalkozott. — „Hadd pusztítsa el teljesen a szent tűz a hitetleneket”. Ez a hatvanötödik vers.

— Én ezt mondtam volna?

— A Kegyes Főzelék Évében Kreeblephor Püspök megtérített egy démont egyes-egyedül a józan ész erejével — tájékoztatta Tesveer. — Az aztán belépett az Egyházba és alesperes lett belőle. Vagy legalábbis így mondják.

— A harcolást nem bánom — kezdte a teknősbéka.

— Hazug nyelved nem tud kísértésbe vinni engem, csúszómászó — jelentette ki Tesveer. — Mert erős az én hitem!

A teknősbéka nyögött az erőfeszítéstől.

— Mennykő csapjon beléd!

Egy kicsi, nagyon kicsi fekete felhő jelent meg Tesveer feje fölött és egy kicsi, nagyon kicsi villámlás könnyedén megperzselt egyik szemöldökét.

Nagyjából olyan volt az ereje, mint a forró, száraz időben egy macska szőréről lepattanó szikrának.

— Aú!

— Most már hiszel nekem? — kérdezte a teknősbéka.

Enyhe szellő fújdogált a Citadella tetején, amely ráadásul remek kilátást nyújtott a sivatagra.

Fri'it és Drunah egy darabig vártak, hogy újra lélegzethez jussanak.

Aztán Fri'it megszólalt: — Biztonságban vagyunk idefönt?

Drunah fölnézett. Egy sas körözött a kiszáradt dombok fölött. Azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon mennyire jó egy sas hallása. A sas valamiben határozottan kiváló. A hallás volna az? Képes meghallani egy lényt fél mérfölddel maga alatt a pusztaság csöndjében. A pokolba is — beszélni viszont nem tud, ugye?

— Alighanem — válaszolta.

— Bízhatok benned? — kérdezte Fri'it.

— Bízhatok benned?

Fri'it ujjaival dobolt a pártázaton.

— Huh — mondta.

És ez volt a gond. Ez a problémája minden tényleg titkos társaságnak. Hogy titkosak. Hány tagja van a Teknőc Mozgalomnak? Senki sem tudta pontosan. Mi a neve a férfinak itt melletted? Két másik tag tudja, mert ők vezették be a társaságba, de kik ezek a fickók ezek mögött a maszkok mögött? Mert a tudás veszedelmes. Ha tudod, az inkvizítorok lassan kipréselhetik belőled ezt a tudást. Ezért bebiztosítottad, hogy ne tudd. Ettől a beszélgetés lényegesen könnyebbé vált a sejtgyűlések alatt, viszont lehetetlenné rajtuk kívül.

Ez a problémája minden próbálkozó összeesküvőnek végig a történelem során: hogyan konspiráljanak anélkül, hogy tényleg szóljanak olyan szavakat egy még ki nem próbált, esetleges társ-összeesküvőhöz, amelyek, ha jelentik őket, a büntetés vörösen izzó nyársát fogják feléjük irányozni.

Az apró izzadsággyöngyök Drunah homlokán, a langyos szellő ellenére, azt sugallták, hogy a titkár hasonló gondolatok mentén vívódik magában. De ez még nem bizonyíték semmire. És Fri'it számára a meg nem halás mostanra szokássá vált.

Idegesen recsegtette az ujjperceit.

— Egy szent háború — mondta. Ez eléggé veszélytelen volt. A mondatban nem akadt semmiféle verbális jele annak, hogy Fri'it mit gondol erről a kilátásról. Nem azt mondta „Az istenekre, nehogy már egy nyavalyás szent háború, hát megőrült ez a pasi? Valami idióta misszionárius megöleti magát, valami ipse összeirkál valami zagyvaságot a világ alakjáról, és nekünk háborúba kell vonulnunk?” Ha szorongatják, sőt kifeszítik és összetörik, bármikor azt állíthatja, hogy ebben az értelemben mondta „Na végre! Egy el nem szalasztandó lehetőség dicsőn meghalni Omért, az egyetlen igaz Istenért, aki Vaspatákkal fogja Eltiporni az Istenteleneket!” Nem mintha sokat számítana, a tanúvallomás sosem számít, ha egyszer lenn vagy a mély szinteken, ahol a vád alá helyezés egyenlő a bizonyítással, de legalább ettől egy-két inkvizítor esetleg úgy érzi majd, talán tévedtek.

— Na persze, az Egyház sokkal kevésbé volt harcos úgy nagyjából az utolsó száz évben — jegyezte meg Drunah, elnézve a sivatag fölött. — Alaposan lekötötték a birodalom evilági problémái.

Egy állítás. Nincs benne egyetlen rés, amibe be lehetne dugni egy csont-kificamítót.

— Ott volt a keresztes hadjárat a Hodgsoniták ellen — közölte tartózkodóan Fri'it. — És a Melchioriták Leigázása. És a hamis próféta, Zeb Rendezése. És az Ashelianok Megfenyítése és a Meggyóntatása a…

— De az mind csak politika volt — igazította helyre Drunah.

— Hmm. Igen. Persze, igazad van.

— És persze, senki sem kétellheti egy olyan háború bölcsességét, amely előmozdítja a Nagy Isten imádását és dicsőségét.

— Nem. Nem kétellheti senki — értett egyet Fri'it, aki számos csatatéren sétált keresztül egy dicsőséges győzelmet követő napon, amikor bőséges alkalmad van látni, hogy mit jelent a diadal. Az omniaiak tiltották bármiféle drog használatát. Az ilyen alkalmakkor, amikor az ember nem mer elaludni rettegvén a saját álmait, a tiltás érzékenyen érintett mindenkit.

— Hát nem nyilatkoztatta ki a Nagy Isten Abbys Próféta által, hogy nincs nagyobb és tiszteletreméltóbb áldozat, mint az ember saját élete az Istenért?

— Bizony, azt nyilatkozta — helyeselt Fri'it. Nem tudta megállni, hogy föl ne idézze emlékezetében azt, hogy Abbys ötven évig püspök volt a Citadellában, mielőtt a Nagy Isten Kiválasztotta őt. Üvöltő ellenségek sohasem támadtak rá egy karddal. Sohasem nézett a szemébe olyasvalakinek, aki a halálát kívánta — dehogynem, persze hogy nézett, méghozzá egyfolytában, mert természetesen az Egyházon belül is zajlik politizálás —, de legalább azok akkor nem tartották kezükben azokat az eszközöket, amikkel előidézhették volna elmúlását.

— Dicsőségesen meghalni a hitért nemes dolog — zsolozsmázta Drunah, mintha egy belső hirdetőtábláról olvasná föl a szavakat.

— Imigyen tanítják nekünk a próféták — bólintott rá Fri'it boldogtalanul.

A Nagy Isten útjai titokzatosak, ezt tudta. Tagadhatatlan, hogy Ő választja ki Prófétáit, de úgy tűnt, mintha Ő segítségre szorulna. Talán Ő túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy Maga válogasson. Úgy látszott, mostanában még több a gyűlés, még több a bólogatás, még több az összenézés, még az istentiszteletek alatt is a Nagytemplomban.

Feltétlenül volt egy bizonyos hevület a fiatal Vorbis körül — milyen könnyű átsiklani egyik gondolatból a másikba. Van itt egy férfi, akit megérintett a sors ujja. Fri'it egy parányi része, az, amelyik élete zömét sátrakban töltötte és rengeteget lőttek rá és számtalanszor találta magát a küzdelem kellős közepén, ahol éppoly könnyen megölhet egy szövetséges, mint egy ellenség, hozzátette: vagy legalábbis valami. Ez olyan része volt, amelynek kijárt, hogy majd az összes örökkévalóságot az összes poklokban töltse, de már eddig is jelentős gyakorlatot szerzett.

— Ugye, tudod, hogy sokat utaztam, amikor még jóval fiatalabb voltam? — kérdezte.

— Gyakran hallottalak érdekfeszítően beszélni utazásaidról a pogány tájakon — felelte udvariasan Drunah. — Gyakorta említettél csöngettyűket.

— Meséltem neked valaha is a Barna-szigetekről?

— Odakinn túl a világ végén — bólintott Drunah — Emlékszem. Ahol kenyér nő a fákon és a fiatal nők kis, fehér golyókat találnak az osztrigákban. Lebuknak értük, azt mondtad, miközben nem viselnek egy szál…

— Valami más jutott az eszembe — vágott közbe Fri'it. Magányos emlék volt, idekint nem volt más a bíbor ég alatt, csak ősbozót. — A tenger ott nagy erejű. Óriási hullámok vannak arra, sokkal nagyobbak, mint a Körkörös-tengeren, érted, és a férfiak kieveznek rajtuk túlra halászni. Fura fapalánkokon. És amikor vissza szeretnének térni a partra, kivárnak egy hullámot és akkor… fölállnak, a hullámon, és az egész végig kiviszi őket a tengerpartra.

— Én legjobban az úszkáló fiatal nők történetét szeretem — jegyezte meg Drunah.

— Néha akadnak óriási nagy hullámok — folytatta Fri'it, fütyülve a közbeszólásra. — Semmi sem tudná megállítani őket. De ha meglovagolod őket, nem fulladsz meg. Ez olyasmi, amit megtanultam.

Drunah kiszúrta a villanást Fri'it tekintetében.

— Á! — mondta biccentve. — Milyen csodálatra méltó a Nagy Istentől, hogy ilyen tanulságos példákat helyez az utunkba.

— A dolog nyitja a hullám erősségének megítélése — közölte Fri'it. — És aztán meglovaglása.

— Mi történik azokkal, akik nem teszik?

— Megfulladnak. Gyakorta. Némelyik hullám hatalmas nagy.

— Úgy tudom, gyakran így van ez a hullámok esetén.

A sas még mindig körözött. Ha bármit is megértett, ennek nem adta jelét.

— Hasznos tények, amiket nem árt emlékezetünkben tartani — jegyezte meg Drunah váratlan élénkséggel. — Arra az esetre, ha az ember magát valamikor pogány földeken találná.

— Úgy bizony.

Az imatornyokból, fönt és lent a Citadella kontúrján, az esperesek elkántálták az adott órában szokásos tiszteletadást.

Tesveemek órán kellett volna lennie. Ám a paptanárok nem voltak túl szigorúak vele. Elvégre, úgy érkezett, hogy betéve tudta a Septateuch minden könyvét, és kívülről tudta az összes imát meg himnuszt, hála nagyanyjának. Alighanem azt tételezték föl, hogy a fiú valahol hasznos éppen. Hasznosan elvégez valamit, amit senki más se szeretne csinálni.

A látszat kedvéért a babsorokat kapálta. A Nagy Isten Om, jóllehet jelenleg csak kis isten Om, egy salátalevelet ropogtatott.

Egész életemben, gondolta Tesveer, tudtam, hogy a Nagy Isten Om — meglehetősen fél szívvel szent szarvakat vetett — egy… egy… óriási nagy madár az égen, vagy néha, amikor lejön a világba, egy hatalmas bika vagy egy oroszlán vagy… mindenesetre valami nagy. Valami olyan, amire fölnézhetsz.

Valahogy egy teknősbéka nem ugyanaz. Keményen próbálkozom… de nem ugyanaz. És hallani őt, ahogy a SeptArchákról beszél, mintha ők csak… csak tébolyult vénemberek lennének… olyan, mint egy álom.

Tesveer tudatalattijának esőerdeiben a kétely pillangója fölbukkant és verdesett egy kísérleti szárnyat, mit sem tudva arról, amit a káoszelmélet állít az ilyen tevékenységről…

— Most sokkal jobban érzem magam — jelentette ki a teknősbéka. — Jobban, mint bármikor hónapok óta.

— Hónapok? — kérdezte Tesveer. — Mennyi ideje vagy… beteg?

A teknősbéka rátette lábát egy levélre.

— Milyen nap van ma? — tudakolta.

— Grunár tizedike — válaszolta Tesveer.

— Igen? Melyik év?

— Ööö… Képzelt Kígyó… hogy érted, hogy melyik év?

— Akkor… három éve — felelte a teknősbéka. — Finom ez a saláta. És ezt én mondom. Nem lehet salátához jutni fönt a dombokon. Némi útifűhöz, egy-két tüskebokorhoz. Légyen itt még egy levél!

Tesveer letépett egyet a legközelebbi salátáról. És íme, gondolta, lőn még egy levél.

— És te bika akartál lenni? — érdeklődött.

— Kinyitottam a szemem… a fél szemem… és teknősbéka voltam.

— Mért?

— Honnan tudjam? Nem tudom! — hazudta a teknősbéka.

— De te… te omnisciens vagy — hápogott Tesveer.

— Ez nem jelenti azt, hogy mindent tudok.

Tesveer az ajkába harapott. — Kinn. De. Azt jelenti.

— Biztos vagy benne?

— Igen.

— Azt hittem, az az omnipotens.

— Nem. Az azt jelenti, hogy mindenható vagy. És az is vagy. Szóról szóra ez áll Tsonthaz Könyvében. Ő volt az egyik Nagy Próféta, tudod. Remélem — tette hozzá Tesveer.

— Ki mondta neki, hogy én omnipotens vagyok?

— Te.

— Én aztán nem.

— Nos, ő azt állította, hogy te mondtad neki.

— Még csak nem is emlékszem semmilyen Tsonthaz nevű fickóra — motyogta a teknősbéka.

— A sivatagban szóltál hozzá — magyarázta Tesveer. — Muszáj emlékezz! Nyolc láb magas volt? Nagyon hosszú szakállal? Meg egy hatalmas bottal? És a szent szarvak ragyogása kisugárzott a fejéből? — Tétovázott. De látta a szobrokat meg a szentképeket. Azok nem tévedhetnek.

— Sohasem találkoztam ilyennel — közölte a kisisten Om.

— Talán egy kicsit alacsonyabb volt — ismerte el Tesveer.

— Tsonthaz. Tsonthaz — gondolkodott a teknősbéka. — Nem… nem… nem mondhatnám, hogy…

— Ő azt mondta, hogy egy lángoszlopból szóltál hozzá — próbált segíteni Tesveer.

— Ó, az a Tsonthaz — mondta a teknősbéka. — Lángoszlop. Igen.

— És te lediktáltad neki Tsonthaz Könyvét — folytatta Tesveer. — Ami tartalmazza az Irányokat, a Kapukat, a Lemondásokat és a Hittételeket. Százkilencvenhárom fejezetben.

— Nem hiszem, hogy én mindezt megtettem volna — jegyezte meg kételkedően Om. — Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék százkilencvenhárom fejezetre.

— Hát akkor mit mondtál neki?

— Amennyire vissza tudom idézni, ezt: „Hé, látod, mire vagyok képes!” — válaszolta a teknősbéka.

Tesveer rámeredt. A teknősbéka zavarba esettnek tűnt, már ha ez lehetséges teknősbékák esetében.

— Még az istenek is szeretnek lazítani — fűzte hozzá.

— Emberek százezrei élik az életük a Tiltások és Hittételek szerint! — mordult föl Tesveer.

— És? Nem fogom abbahagyatni velük — jelentette ki Om.

— Ha nem te diktáltad őket, akkor ki?

— Ne tőlem kérdezd! Nem vagyok omnisciens!

Tesveer remegett dühében.

— És Abbys Próféta? Gondolom, valaki csak úgy odaadta neki a Kiegészítéseket, mi?

— Nem én voltam…

— Azok tíz láb magas ólomtáblákra vannak írva!

— Ó, persze, akkor minden bizonnyal én voltam, mi? Mindig akad nálam egy tonna ólomtábla arra az esetre, ha találkoznék valakivel a sivatagban, mi?

— Micsoda!? Ha nem te adtad azokat neki, akkor ki?

— Nem tudom. Honnan tudjam? Nem lehetek egy időben mindenhol!

— De te omnipraesens vagy!

— Ki mondja?

— Hashimi Próféta!

— Sose találkoztam vele!

— Ó? Ó? Szóval higgyem azt, hogy akkor nem te adtad neki a Teremtés Könyvét?

— Miféle Teremtés Könyvét?

— Úgy érted, nem ismered?

— Nem!

— Akkor ki adta neki?

— Nem tudom! Talán ő maga írta!

Tesveer iszonyodásában eltakarta kezével a száját.

— Ffaz ffistenkárofhngf!

— Mi?

Tesveer elvette a kezét a szája elől.

— Azt mondtam, az istenkáromlás!

— Istenkáromlás? Hogyan káromolhatnék istent? Én magam is isten vagyok!

— Nem hiszek neked!

— Hah! Akarsz még egy istennyilát?

— Te ezt istennyilának nevezed?

Tesveer arca vöröslött és egész testében reszketett. A teknősbéka szomorúan lehajtotta a fejét.

— Rendben. Rendben. Elismerem, alig lehet annak nevezni — mondta. — Ha jobban lennék, akkor te mostanra csak egy pár szandál lennél, amiből füst gomolyog. — Om boldogtalannak látszott. — Nem értem. Ilyesmi eddig még sosem történt velem. Szándékomban állt, hogy egy hétig óriási nagy, bömbölő, fehér bika legyek és az lett a vége, hogy három éve teknősbéka vagyok. Miért? Nem tudom, holott nekem elvileg mindent tudnom kéne. Legalábbis ezek szerint a te prófétáid szerint, akik azt állítják, találkoztak velem. Tudod, hogy senki még csak meg se hallott engem? Megpróbáltam beszélni a kecskepásztorokhoz meg minden és soha még csak észre se vettek! Már kezdtem azt hinni, hogy teknősbéka vagyok, aki csak álmodja, hogy isten. Ennyire pocsék kezdett lenni.

— Talán az is vagy — föltételezte Tesveer.

— A lábad dagadjon fatörzzsé! — csattant föl a teknősbéka.

— De… de… — nyögött Tesveer — te azt állítod, hogy a próféták… csak férfiak, akik leírtak dolgokat!

— Azok is voltak!

— Igen, de amit leírtak, az nem tőled származott!

— Talán egy része igen — mondta a teknősbéka. — Én… oly sok mindent elfelejtettem az elmúlt pár évben.

— De ha te itt lent voltál teknősbékaként, ki hallgatta meg az imákat? Ki fogadta el az áldozatokat? Ki ítélte meg a holtakat?

— Nem tudom — válaszolta a teknősbéka. — Korábban ki tette?

— Te!

— Én?

Tesveer bedugta ujjával a fülét és rákezdett az Ím, a hitetlenek elmenekülnek Om haragja elől harmadik strófájára.

Pár perc múlva a teknősbéka elődugta fejét a páncélja alól.

— Nohát — kérdezte —, mielőtt a hitetleneket elevenen elégetetitek… először énekeltek nekik?

— Nem!

— Á! Egy irgalmas halálnem. Mondhatok valamit?

— Ha még egyszer megkísérled megkísérteni a hitem…

A teknősbéka habozott. Om kutatott homályosodó memóriájában. Aztán egy körömmel kaparászott a porban.

— Én… emlékszem egy napra… nyári napra… te akkor… tizenhárom éves voltál…

A kis, száraz hang egyhangúan továbbdünnyögött. Tesveer szája egy lassacskán szélesedő Ó-vá tágult.

Végül megkérdezte: — Honnét tudod?

— Azt hiszed, a Nagy Isten Om mindent lát, amit teszel, nem?

— Te egy teknősbéka vagy, te nem tudhatod…

— Amikor már majdnem tizennégy voltál és a nagyanyád megvert, mert szerinte elloptad a tejszínt a kamrából, amit valójában nem tettél, és bezárt téged a szobádba és te azt mondtad „Bárcsak meg…”

Lesz majd egy jel, gondolta Vorbis. Mindig akad egy jel az olyan férfinak, aki les rájuk. A bölcs ember mindig Isten útjába helyezkedik.

Átsétált a Citadellán. Mindig súlyt helyezett arra, hogy naponta átsétáljon valamelyik alsóbb szinten, bár persze mindig más időpontban és eltérő útvonalon. Amennyire Vorbis bármiféle élvezetet lelt az életben, legalábbis bármi olyan módon, amit egy normális emberi lény képes lett volna fölismerni, az a papság alázatos tagjai arcának látványa volt, amikor befordulnak egy sarkon, és szemtől tokába találják maguk Vorbis Esperessel a Kvizíciótól. Mindig bekövetkezett az a kis, kapkodó lélegzetvétel, amely lelkiismeret-furdalást sugall. Vorbis szeretett helyénvaló lelkiismeret-furdalásokat látni. Erre való a lelkiismeret. A bűntudat az a kenőzsír, amitől forognak a tekintély kerekei.

Befordult egy sarkon, és meglátott, sután fölkarcolva a szemközti falra, egy otromba oválist négy, darabos lábbal és még ormótlanabb fejjel meg farokkal.

Mosolygott. Az utóbbi időben úgy tűnt, egyre több van ezekből. Hadd gyűljön az eretnekség, hadd törjön a felszínre, akár egy kelés. Vorbis tudta, hogyan kell megnyitni egy tályogot.

Ám az egy-két pillanatnyi tűnődés miatt túlment egy fordulón és, ahelyett, hogy bekanyarodott volna, kilépett a napfénybe.

Egy másodpercig fogalma se volt, hol jár, hiába minden tudása az egyház vargabetűiről. Ez itt egyike volt a fallal elkerített kerteknek. A magas, dekoratív, szépen lábon álló klaccsi gabona körül babindák emeltek vörös és fehér virágokat a nap felé; a babsorok között békésen sültek a dinnyék a poros talajon. Rendes körülmények között Vorbis észlelte és helyeselte volna a terület hatékony kihasználását, ám rendes körülmények között nem akadt volna össze egy duci novíciussal, aki fülébe dugott ujjal gurult ide-oda a porban.

Vorbis lenézett rá. Aztán megbökte Tesveert a szandáljával.

— Mi bánt, fiam?

Tesveer kinyitotta a szemét.

Nem volt sok olyan magas rangú tagja a hierarchiának, akiket fölismert volna. Még a Cenobiarcha is csak egy távoli folt volt a tömegben. De mindenki fölismerte Vorbist, az exkvizítort. Valami benne kivetítette magát a lelkiismeretedbe, általában már pár nappal megérkezésed után a Citadellába. Az Istent csupán a megszokás gépies módján félték, ám Vorbist rettegték.

Tesveer elájult.

— Milyen roppant különös — jegyezte meg Vorbis.

Egy sziszegő hang arra késztette, hogy körülnézzen.

A lábához közel volt egy kis teknősbéka. Ahogy rámeredt, az megpróbált elhátrálni, s közben egyfolytában őt bámulta és sziszegett, akár egy vízforraló kanna.

Vorbis fölvette és gondosan megvizsgálta, újra és újra megforgatva kezében. Aztán körbenézett az elkerített kertben, míg rá nem lelt egy napsütötte helyre és letette a csúszómászót oda, a hátára fordítva. Röpke gondolkozás után elvett két kavicsot az egyik veteményeságyásból és beékelte őket a páncél alá, hogy az állat a mozgolódástól föl ne boruljon.

Vorbis hitt abban, hogy soha egyetlen alkalmat sem szabad elszalasztani ezoterikus tudás megszerzésére és megjegyezte magának, hogy néhány óra múlva vissza kell jöjjön megnézni, hogyan boldogul a teknősbéka, ha a munkája engedi.

Aztán minden figyelmét Tesveerre fordította.

Volt egy pokol az istenkáromlóknak. Volt egy pokol a törvényes hatalmat vitatóknak. Volt számtalan pokol a hazugoknak. Alkalmasint akadt egy pokol az olyan kisfiúknak, akik azt kívánták, bárcsak meghalna a nagyanyjuk. Több pokol volt a kelleténél; jutott mindenkinek.

Ez volt az örökkévalóság meghatározása; a Nagy Isten Om kitervelte időszakasz, amely biztosítja, hogy mindenki megkapja az őt megillető büntetést.

Az omniaiaknak számos pokla volt.

Jelen pillanatban Tesveer végigszenvedte mindegyiket.

Nhemrot Testvér és Vorbis Testvér lenéztek rá, ahogy hánykolódott az ágyában, akár egy partra vetett bálna.

— A naptól van — jelentette ki Nhemrot, immár csaknem nyugodtan a kezdeti döbbenet után, hogy az exkvizítor jön és őt keresi. — A szegény fiú egész nap abban a kertben dolgozik. Óhatatlan volt, hogy ez bekövetkezzék.

— Próbáltad már megverni? — kérdezte Vorbis Testvér.

— Sajnálattal kell közöljem, hogy az ifjú Tesveert megverni olyan, mintha egy matracot próbálnánk megostorozni — felelte Nhemrot. — Azt mondja „aú!”, de azt hiszem, csak azért, mert mutatni akarja, hogy igyekszik. Nagyon igyekvő legény ez a Tesveer. Ő az, akiről meséltem.

— Nem látszik nagyon éles elméjűnek — mondta Vorbis.

— Nem is az — válaszolta Nhemrot.

Vorbis helyeslően biccentett. A túlzott intelligencia egy novíciusban nem fenékig tejfel. Néha Om nagyobb dicsőségére terelhető, ám gyakran okoz… nos, nem okoz gondot, mert Vorbis pontosan tudta, hogy mit kell tenni a helytelenül használt intelligenciával, de igenis fölösleges munkát okozott.

— És mégis azt mondod, hogy a tanárai nagy elismeréssel beszélnek róla — emlékeztette.

Nhemrot vállat vont.

— Nagyon engedelmes — magyarázta. — És… hát ott az emlékezőtehetsége.

— Mi van az emlékezőtehetségével?

— Olyan rengeteg van belőle — felelte Nhemrot.

— Jó memóriája van?

— A jó nem jó szó. Egyszerűen remek. Szó szerint, tökéletesen tudja a teljes Sept…

— Hmm? — morrant Vorbis.

Nhemrot elkapta az esperes tekintetét.

— Vagyis annyira tökéletesen, amennyire bármi is tökéletes lehet ebben a tökéletlen világban — motyogta.

— Egy ájtatosan olvasott fiatalember — vélekedett Vorbis.

— Ööö — dünnyögte Nhemrot —, nem. Nem tud olvasni. Sem írni.

— Á! Egy lusta fiú.

Az esperes nem az az ember volt, aki hosszan elidőzik a szürke sávjaiban. Nhemrot szája némán tátogott, miközben a megfelelő szavakat keresgélte.

— Nem — felelte. — Próbálkozik. Biztosak vagyunk abban, hogy próbálkozik. Csak úgy látszik, nem képes megteremteni… nem képes rájönni a hangok és a betűk közti kapcsolatra.

— Legalább megvertétek ezért?

— Úgy látszik, nincs sok foganatja, esperes.

— Akkor hogyan lett belőle ennyire jó tanuló?

— Odahallgat — válaszolta Nhemrot.

Senki sem tud úgy odahallgatni, mint Tesveer, tűnődött. Ettől nagyon nehéz lett őt tanítani. Olyan volt… olyan volt, mint egy óriási nagy barlangban lenni. Minden szavad egyszerűen csak eltűnt Tesveer fejének betölthetetlen mélységeiben. A puszta összpontosított elnyelés képes volt az elővigyázatlan tanárokat dadogó némaságra kárhoztatni, ahogy minden kiejtett szavuk elszáguldott, bele Tesveer fülébe.

— Mindenre odahallgat — állította Nhemrot. — És mindent megfigyel. Az egészet befogadja.

Vorbis mereven nézett le Tesveerre.

— És sosem hallottam tőle egyetlen rosszindulatú szót se — folytatta Nhemrot. — A többi novícius kicsúfolja őt, néha. A Nagy, Mulya Ökörnek nevezik. Ismered az ilyesmit?

Vorbis tekintete beitta Tesveer sonka méretű kezét és fatörzslábát.

Úgy tűnt, mélyen elgondolkozik.

— Nem tud írni-olvasni — szólalt meg Vorbis. — De rendkívül lojális, azt mondod?

— Lojális és ájtatos — bólintott Nhemrot.

— És jó a memóriája — mormolta Vorbis.

— Több annál — vélekedett Nhemrot. — Egyáltalán nem olyan, mintha emlékezet lenne.

Vorbis láthatólag döntésre jutott.

— Küldd el hozzám, amikor magához tért — utasította Nhemrotot.

A tanár pánikba esettnek látszott.

— Csupán beszélgetni akarok vele — közölte Vorbis. — Lehet, hogy használni tudom őt.

— Igen, uram?

— Mivel, gyanítom, a Nagy Isten Om útjai kifürkészhetetlenek.

Magasan fönt. Nincs hang, csak a szél sziszegése a tollak közt. A sas szitált a szellő hátán, lepillantva a Citadella játéképületeire.

Valahol elejtette, és most nem találja sehol. Valahol ott lent kell lennie, azon a kis, zöld földdarabkán.

Méhek zümmögtek a babvirágok közt. És a nap letűzött Om fölfordított teknőjére.

A teknősbékák számára is létezik pokol.

Most már túl fáradt volt a lábai billegetéséhez. Ez minden, amit tehetsz, rángatózás a lábaiddal. És annyira kidugod a fejed, amennyire kimegy és lengeted abban a reményben, hogy képes leszel megfordítani magad.

Meghalsz, ha nincsenek híveid, és ez az, ami általában aggasztja a kisisteneket. De akkor is meghalsz, ha meghalsz.

Tudata abban a részében, amit nem foglaltak le a hőségre vonatkozó gondolatok, érzékelni tudta Tesveer rémületét és összezavarodottságát. Nem lett volna szabad ezt tegye a fiúval. Persze, korábban nem figyelt rá. Melyik isten csinál ilyet? Kit érdekel, hogy mit tesznek az emberek? A hit a lényeg. Csak kipiszkálta az emlékképet a fiú memóriájából, hogy lenyűgözze, ahogy egy bűvész vesz ki egy tojást valakinek a füléből.

A hátamon fekszem és egyre nagyobb a forróság és meg fogok halni…

És mégis… és mégis… az az átkozott sas egy trágyadombra pottyantotta. Valamiféle idióta, az volt az a sas. Az egész helyet sziklákból építették egy sziklára egy sziklás helyen és ő az egyetlen dolgon landolt, ami képes volt megtörni a zuhanását anélkül, hogy őt magát is összetörné. Ráadásul nagyon közel egy hívőhöz.

Fura ez a dolog. Ettől elmerengsz, vajon létezik-e valamiféle isteni gondviselés, kivéve, hogy te magad vagy az isteni gondviselés… és a hátadon, egyre tikkadtabban, készülve a halálra…

Az a férfi, aki a hátára fordította. Az a kifejezés azon a szelíd arcon. Nem fogja elfelejteni. Azt a kifejezést, ami nem a kegyetlenségé, hanem a létezés valami egész más szintjéé. Az iszonyatos békességnek azt a kifejezését…

Egy árnyék takarta el a napot. Om fölkancsított Lu-Tze arcába, aki szelíd, fejjel-lefelé együttérzéssel tekintett le rá. És aztán megfordította őt, a teknőjével fölfelé. És aztán fogta a söprűjét és elballagott anélkül, hogy újra ránézett volna.

Om megroggyant, lélegzet után kapkodva. Aztán fölvidult.

Valaki odafent kedvel engem, gondolta. És az Én vagyok.

Szimónia őrmester várt, míg vissza nem ért saját szállására, mielőtt széthajtogatta a saját kis papírfecnijét.

Egyáltalán nem lepte meg, hogy az övét jelöli egy teknőc kis rajza. Ő lett a szerencsés.

Egy ilyen pillanatért élte eddig az életét. Valakinek ide kell hoznia az Igazság megíróját, hogy a mozgalom jelképe legyen. És ez ő kellett legyen. Csak az a kár, hogy nem ölheti meg Vorbist.

De annak ott kell megtörténnie, ahol sokan láthatják.

Egy nap. A Templom előtt. Máskülönben senki se hinné el.

Om nehézkesen haladt egy homokos folyosón.

Egy ideig csak lebzselt Tesveer eltűnése után. A lebzselés egy másik olyan dolog, amiben a teknősbékák kiválóak. Úgyszólván világbajnokok benne.

Átkozott, hasznavehetetlen fiú, gondolta. Úgy kell neki, mert próbált beszélni egy éppenhogy csak logikusan gondolkodó novíciushoz.

Na persze, az ösztövér öreg nem tudta meghallani őt. Meg a szakács se. Hát, az öreg alighanem süket. És ami a szakácsot illeti… Om eszébe véste, hogy amikor majd helyreállt teljes isteni hatalma, egy különleges vég fog a szakácsra leselkedni. Nem volt egészen biztos abban, hogy ez mi is lesz, de zubogó vízzel fog együtt járni és alkalmasint répák is bejönnek majd a képbe valahol.

Egy pillanatig élvezettel gondolt erre. De hol hagyja őt mindez? Itt hagyja őt ebben a siralmas kertben, teknősbéka alakban. Tudta, miként került ide — tompa rettegéssel meredt a parányi pontra az égbolton, amiről az emlékezet szeme tudta, hogy egy sas —, és jobb lesz, ha egy földhözragadtabb utat lel kifelé, hacsak nem akarja a jövő hónapot egy dinnyelevél alá rejtőzködve tölteni.

Újabb gondolata támadt. Még hogy ő finom falat!

Amikor megint lesz hatalma, számottevő időt fog eltölteni néhány új pokol megtervezésével. Meg pár újdonsült Hittételével is. Ne egyél a Teknősbéka Húsából! Ez pompás hittétel. Meglepő, hogy korábban nem jutott eszébe. Perspektíva, ez az, ami kell.

És ha kigondolt volna valami olyat, hogy Szedj föl Minden Bajba Jutott Teknősbékát és Vidd Őket Bárhova, Ahova Kívánkoznak, Kivéve, és Ez Fontos, Ha egy Sas Vagy pár évvel ezelőtt, akkor most nem lenne ilyen pácban.

Nincs más választása. Meg kell találja magát a Cenobiarchát. Olyasvalaki, mint a Főpap, biztos, hogy képes lesz meghallani őt.

És valahol ezen a helyen kell lennie. A Főpapok hajlanak a helyben maradásra. Nem lehet túl nehéz rátalálni. És bár jelenleg teknősbéka, Om azért mégis csak isten. Mennyire lehet ez vesződséges?

Fölfelé kell majd mennie. Ez ugyanis a hierarchia jelentése. A vezető fickót fölfelé haladva találod meg.

Kissé imbolyogva, ide-oda ránduló teknővel, az egykori Nagy Isten Om nekivágott, hogy fölfedezze az ő nagyobb dicsőségére emelt citadellát.

Nem tudta megállni, hogy ne konstatálja, a dolgok sokat változtak háromezer év alatt.

— Engem? — kérdezte Tesveer. — De, de…

— Nem hiszem, hogy meg akar téged büntetni — válaszolta Nhemrot. — Jóllehet természetesen a büntetés az, amire alaposan rászolgáltál. Mindnyájan alaposan rászolgáltunk — fűzte hozzá ájtatosan.

— De miért?

— …miért? Azt mondja, hogy csak beszélni akar veled.

— De nincs semmi, amit én esetleg mondhatok és egy kvizítor hallani akarhat! — siránkozott Tesveer.

— …akarhat. Biztos vagyok benne, hogy te nem vonod kétségbe az esperes kérését — jelentette ki Nhemrot.

— Nem. Nem, persze, hogy nem — felelte Tesveer. Lehajtotta a fejét.

— Jó fiú — mondta Nhemrot. Olyan magasan veregette meg Tesveer hátát, ameddig csak fölért. — Csak szépen ballagj oda — javasolta. — Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. — És aztán, mivel őt is a becsületesség szokásában nevelték föl, hozzátette: — Valószínűleg rendben lesz.

Csak kevés lépcső akadt a Citadellában. A Nagy Om bonyolult rítusait jellemző számos körmenet előrehaladása megkívánta a hosszú, enyhe lejtőket. Azok a lépcsők pedig, amelyek mégis előfordultak, elég alacsonyak voltak ahhoz, hogy nagyon öreg emberek botladozó lépéseit ne gátolják. És olyan tömérdek nagyon öreg ember volt a Citadellában.

A homok egyfolytában beszállingózott a sivatagból. Homokfúvások halmozódtak föl a lépcsőkön és az udvarokban, mindannak ellenére, amit egy sereg kefeforgató novícius megtehet.

Ám egy teknősbékának nagyon ügyetlen lábai vannak.

— Építs Laposabb Lépcsőket — sziszegte, miközben fölhúzta magát.

Lábak dübörögtek el mellette, csak pár hüvelyre tőle. Ez egyike volt a Citadella főbb útvonalainak, a Jajveszékelés Helyére vezetett, s minden áldott nap zarándokok ezrei taposták.

Egyszer-kétszer egy eltévedt szandál eltalálta a teknőjét, és megpördítette Omot.

— Szálljon le a lábad a testedről és temesse magát egy termeszdombba! — sikította.

Ettől kicsit jobban érezte magát.

Újabb láb rúgott bele, és csúsztatta végig a köveken. Végül kikötött, egy csörrenéssel, az egyik fal aljába illesztett, hajlított fémrácsnál. Csak a villámgyors odakapás az állkapcsával akadályozta meg, hogy át ne csússzon rajta. A végén a szájánál fogva lógott egy pince fölött.

Egy teknősbékának hihetetlenül erős állkapocsizmai vannak. Egy kissé lengett, lábai kalimpáltak. Na jó. Egy csupa szakadék, sziklás tájon élő teknősbéka hozzá van szokva az ilyesmihez. Csak be kell akasztania az egyik lábát…

Halk hangok vonták magukra a figyelmét. Fém csörrent, aztán nagyon halk nyögdécselés hallatszott.

Om odafordította tekintetét.

A rács magasan helyezkedett el az egyik falban egy nagyon hosszú, alacsony mennyezetű teremben, amit ragyogóan bevilágítottak a Citadellát mindenhol keresztülszelő világítóaknák.

Vorbis ebből elvi kérdést csinált. Az inkvizítorok ne a homályban dolgozzanak, mondta, hanem a fényben.

Ahol láthatják, igen világosan, hogy mit csinálnak.

Ahogy most Om is.

Egy ideig lógott a rácson képtelenül arra, hogy levegye tekintetét a padok soráról.

Alapjában véve Vorbis ellenezte a vörösen izzó vasakat, szöges láncokat meg a dolgokat rajtuk fúrókkal és nagy hüvelykszorítókkal, kivéve egy nyilvános bemutatón egy fontos Böjtnapon. Elképesztő, mi mindent elérhetsz, mondta mindig, egy egyszerű késsel…

De számos inkvizítor jobb' szerette a régi módit.

Valamivel később, rángatózó nyakizmokkal, Om roppant lassan fölhúzta magát a rácshoz. Miként olyan lény, amelynek esze máson jár, a teknősbéka először az egyik mellső lábát akasztotta rá egy rúdra, aztán a másikat. A hátsó lábai egy darabig billegtek, aztán beakasztott egy körmöt a durva kőfalba.

Egy pillanatig erőlködött, aztán visszahúzta magát a fénybe.

Lassan elsétált, közel maradva a falhoz, hogy elkerülhesse a lábakat. Amúgy sem volt más választása a lassú sétán kívül, de most azért bandukolt lassacskán, mert gondolkozott. A legtöbb isten számára nehéz feladat egyszerre járni is, meg gondolkozni is.

Bárki odamehetett a Jajveszékelés Helyére. Ez egyike volt az omnianizmus nagy szabadságjogainak.

Mindenféle módjai voltak a fohászkodásnak a Nagy Istenhez, de ezek jórészt attól függtek, mennyit engedhettél meg magadnak, ami helyes és illő, és pontosan az, ahogy a dolgoknak lennie kell. Elvégre, akik sikert értek el a világban, nyilván a Nagy Isten jóváhagyásával tették, mert lehetetlenség azt hinni, hogy az Ő rosszallása ellenére lettek sikeresek. Ugyanígy, a Kvizíció is a tévedés lehetősége nélkül tevékenykedhet. A gyanú egyben bizonyíték. Hogy is lehetne más? A Nagy Isten nem tartaná helyesnek, hogy gyanút ültessen az Ő exkvizítorai fejébe, hacsak nem helyénvaló, hogy az ott legyen. Az élet nagyon egyszerű volt, ha hittél a Nagy Isten Omban. És néha elég kurta is.

De mindig akadnak könnyelműek, ostobák meg olyanok, akik ebben az életükben vagy valamelyik előzőben elkövetett valami hiba vagy vigyázatlanság miatt, még egy csipetnyi tömjént sem engedhetnek meg maguknak. És a Nagy Isten, az Ő bölcsességében és irgalmában, miként az átszűrődik az Ő papjain, róluk is gondoskodott.

Föl lehet ajánlani imákat és könyörgéseket a Jajveszékelés Helyén. Ezeket bizonyosan meghallják. Még az is lehet, hogy meghallgatják.

A Hely mögött, amely egy kétszáz méter oldalú négyzet volt, emelkedett maga a Nagytemplom.

Ott, minden kétséget kizáróan, az Isten meghall.

Vagy legalábbis valahol a közelben…

Zarándokok ezrei látogatták a Helyet minden nap.

Egy sarok lökte meg Om teknőjét úgy, hogy a falról pattant vissza. Visszapattanás közben egy mankó elkapta a teknője szélét és eltaszította, bele a tömegbe, pörögve, akár egy pénzérme. Hozzávágódott egy hálózsákhoz, amit egy öregasszony cipelt, aki, mint sokan mások, úgy vélte, hogy a fohász hathatósságát növeli az időmennyiség, ami ezen a téren tölt.

Az Isten bambán pislogott. Ez majdnem olyan rossz, mint a sasok. Majdnem olyan rossz, mint a pince… nem, talán semmi sem olyan rossz, mint a pince…

Elkapott néhány szót, mielőtt egy újabb elhaladó láb arrébb rúgta.

— Aszály van a falunkban már három éve… egy kis esőt, ó, Uram?

A teknője tetején forogva, tétován töprengve, vajon a helyes választól abbahagyják-e az emberek a rugdosását, a Nagy Isten ezt motyogta: — Semmi gond.

Egy újabb láb odarúgta — s egyetlen ájtatoskodó sem vette észre — a lábak erdeje közé. A világ elmosódott.

Elkapott egy reménytelenséggel átitatott, ősöreg hangot mondván: — Uram, Uram, miért kell a fiamnak a te Isteni Légiódhoz csatlakoznia? Most ki fogja ellátni a gazdaságot? Nem tudnál egy másik fiút elvenni?

— Ne izgulj emiatt — cincogta Om.

Egy szandál a farka alatt találta el, és több ölnyire kifricskázta a téren át. Senki sem nézett le. Általános hiedelem volt, hogy ha mereven bámulsz az aranyszarvakra a templom tetején, miközben elmondod az imád, az többlethatóerőt ad hozzá. Ahol a teknősbéka jelenlétét homályosan regisztrálták, mint ütést a bokán, ott a másik láb automatikus mozdulatával megszabadultak tőle.

— …a feleségem, aki megbetegedett…

— Rendben!

Rúgás…

— …tisztítsd meg a kutat a falunkban, amit beszennyezett a…

— Megkapod!

Rúgás…

— …minden évben jönnek a sáskák és…

— Megígérem, csak…!

Rúgás…

— …eltűnt a tengeren már öt hónapja…

— …hagyjátok abba a rugdosásom!

A teknősbéka földet ért, jobb oldalával fölfelé egy rövid időre embermentes területen.

Láthatóan…

Az állati életben oly sok múlik a mintafölismerésen, a vadász és a vadászott alakján. A közömbös tekintetnek az erdő, nos, csupán erdő, a gerle szemének olyan rengeteg, jelentéktelen, zöld, bozontos háttér a sólyomnak, amit nem vettél észre egy faágon. A vadászó egerészőlyv parányi pontjának fönt a magasban a világ egész látképe pusztán homály a fűben osonó prédához képest.

Ülőhelyéről magukon a Szarvakon, a sas a levegőbe szökkent.

Szerencsére, ugyanez a formatudatosság, ami a teknősbékát oly szembetűnővé tette a siető emberekkel teli téren, arra késztette a teknősbéka fél szemét, hogy rettegő megérzéssel fölfelé forduljon.

A sasok célratörő lények. Ha egyszer az ebéd ötlete befészkelte magát az agyukba, hajlamos ott is maradni, míg ki nem elégítik.

Két Isteni Légionárius állt Vorbis lakosztálya előtt. Oldalvást Tesveerre néztek, amikor bátortalanul bekopogott az ajtón, mintha indokot keresnének arra, hogy megtámadhassák.

Egy kis termetű, szürke pap nyitott ajtót és tessékelte be Tesveert egy kicsiny, gyéren bútorozott szobába. Jelentőségteljesen egy zsámolyra mutatott.

Tesveer leült. A pap eltűnt egy függöny mögött. Tesveer körbepillantott a szobában és…

Feketeség borította el. Mielőtt megmoccanhatott volna, és Tesveer reflexei még a legjobb esetben sem voltak jól koordináltak, így szólt egy hang a füle mellett: — Na már most, testvér, ne ess pánikba! Megparancsolom, hogy ne rettenj meg!

Valamilyen kelme volt Tesveer arca előtt.

— Csak bólints, fiú!

Tesveer bólintott. Csuklyát húznak a fejedre. Ezt minden novícius tudja. Eseteket meséltek a hálótermekben. Valami textíliát borítanak az arcodra, hogy az inkvizítorok ne lássák, kit dolgoznak meg…

— Remek. Na most, átmegyünk a szomszéd szobába. Óvatosan szedd a lábad!

Kezek kalauzolták álló helyzetbe, majd át a szobán. Az értetlenség ködfátyolán át Tesveer érzékelte egy függöny érintését, aztán lerángatták néhány lépcsőn, be egy homokos padlójú szobába. A kezek néhányszor megpördítették, határozottan, de nyilvánvaló rosszindulat nélkül, aztán végigvezették egy folyosón. Újabb függöny suhogása következett, aztán a nagyobb tér bizonytalan érzete.

Később, jóval később, Tesveer ráébredt: nem érzett rettegést. Csuklyát borítottak a fejére a Kvizíció vezetőjének szobájában és még csak föl sem merült benne, hogy halálra rémüljön. Mert volt hite.

— Van mögötted egy zsámoly. Foglalj helyet!

Tesveer leült.

— Leveheted a csuklyát!

Tesveer levette a csuklyát.

Pislogott.

A szoba másik végén, zsámolyon ülve, mindkét oldalukon egy-egy Isteni Légionáriussal, volt három alak. Tesveer fölismerte Vorbis Esperes sast idéző vonásait; a további kettő közül az egyik egy alacsony és zömök férfi volt, a másik meg nagyon kövér. Nem tagbaszakadt, mint Tesveer, hanem valóságos hájtömeg. Mindhárman egyszerű, szürke csuhát viseltek.

Nem akadt semmi jele billogvasaknak, vagy legalább egy szikének.

Mindhárman szúrós pillantással szemlélték.

— Tesveer Novícius? — kérdezte Vorbis.

Tesveer bólintott.

Vorbis könnyed kacajt hallatott, azt a fajtát, amit a nagyon intelligens emberek szoktak, amikor olyasmire gondolnak, ami vélhetőleg nem túl mulatságos.

— És, természetesen, egy nap majd Tesveer Testvérnek kell nevezzünk — mondta. — Sőt talán Tesveer Atyának? Meglehetősen zavarba ejtő lenne, úgy vélem. Jobb elkerülni. Azt hiszem, gondoskodnunk kell róla, hogy Tesveer Alesperes legyen belőled, amilyen hamar csak lehetséges, mit szólsz hozzá?

Tesveer nem szólt hozzá semmit. Ködösen tudatában volt, hogy előmenetelről esik szó, de az esze már előzőleg megállt.

— Akárhogy is, ebből elég — jelentette ki Vorbis annak enyhe ingerültségével, aki rájött, hogy neki kell majd jó sokat törni magát ebben a társalgásban. — Fölismered ezeket a tanult atyákat balomon és jobbomon?

Tesveer a fejét rázta.

— Nagyszerű. Van hozzád néhány kérdésük.

Tesveer bólintott.

A nagyon kövér férfi előrehajolt.

— Van nyelved, fiú?

Tesveer bólintott. Aztán, érezve, hogy esetleg ez nem volt elég, szemrevételezés céljából megmutatta.

Vorbis megfékező mozdulattal tette kezét a kövér férfi karjára.

— Azt hiszem, fiatal barátunk egy kissé meg van illetődve — közölte szelíden.

Elmosolyodott.

— Na most, Tesveer — légy szíves, húzd szépen vissza a helyére — néhány kérdést fogok föltenni neked. Megértetted?

Tesveer bólintott.

— Amikor megérkeztél a lakosztályomba, néhány másodpercig az előszobában voltál. Légy szíves, írd le nekem!

Tesveer békaszerűen kidülledt szemmel meredt rá. Ám a visszaemlékezés turbinái elhatározása nélkül életre keltek, tudata előterébe zúdítva szavaikat.

— Az egy nagyjából három négyzetméteres szoba. Fehér falakkal. Homok van a padlón, kivéve az ajtó melletti sarokban, ahol látszanak a kőlapok. Van egy ablak a szemközti falon, körülbelül két méter magasan. Három rúdból van rács az ablakon. Van egy háromlábú zsámoly. Van egy apháciafából faragott, ezüstfüsttel díszített szentkép Tsonthaz Prófétáról. A keret baloldali, alsó sarkában van egy karcolás. Van egy polc az ablak alatt. Nincs semmi a polcon, csak egy tálca.

Vorbis összeérintette hosszú, vékony ujjait, afféle gúlát létrehozva az orra előtt.

— A tálcán? — firtatta.

— Tessék, uram?

— Mi volt a tálcán, fiam?

Képek örvénylettek Tesveer szeme előtt.

— A tálcán volt egy gyűszű. Egy bronzgyűszű. És két tű. A tálcán volt egy levágott zsinórdarab. Csomók voltak a zsinóron. Három csomó. És kilenc pénzérme volt a tálcán. Volt egy ezüstserleg is a tálcán, aphácialevél mintával ékesített. Volt ott egy hosszú tőr, azt hiszem, acélból, fekete markolattal, rajta hét barázda. Volt egy apró, fekete szövetdarab a tálcán. Volt egy íróvessző meg egy palatábla…

— Mesélj nekem a pénzdarabokról! — mormolta Vorbis.

— Három közülük Citadella fillér volt — vágta rá Tesveer. — Kettő a Szarvakat mutatta és egy a hétszeres koronát. Négy az érmékből nagyon apró aranypénz volt. Volt rajtuk felirat, amit… amit nem tudtam elolvasni, de amit, ha adnak nekem egy íróvesszőt, azt hiszem, le tudnék…

— Ez valami trükk? — kérdezte a kövér férfi.

— Biztosítalak — válaszolta Vorbis —, hogy a fiú nem láthatta egy másodpercnél hosszasabban a teljes szobát. Tesveer… beszélj nekünk a többi pénzérméről!

— A többi pénz nagy volt. Bronzból voltak Derekmék voltak Ephebéből.

— Ezt honnan tudod? Aligha mindennaposak a Citadellában.

— Egyszer már láttam olyat, uram.

— Az mikor történt?

Tesveer arca grimaszolt az erőfeszítéstől.

— Nem vagyok biztos… — szólalt meg.

A kövér férfi diadalmasan rávigyorgott Vorbisra.

— Hah!

— Azt hiszem… — összpontosított Tesveer — hogy délután volt. De talán délelőtt lehetett. Valamikor dél körül. Grunár harmadikán, a Meghökkent Bogár évében. Pár kereskedő jött a falunkba.

— Hány éves voltál akkor? — tudakolta Vorbis.

— Nem egész egy hónap híján hároméves, uram.

— Ezt nem hiszem el — szögezte le a kövér férfi.

Tesveer egyszer vagy kétszer már nyitotta a száját, aztán becsukta. Honnan tudná a kövér ember? Nem is volt ott!

— Tévedhetsz is, fiam — jegyezte meg Vorbis. — Te jól megtermett legény vagy… úgy… tizenhét, tizennyolc éves? Úgy érezzük, nem tudhatsz tényleg visszaemlékezni egy külföldi pénzre vetett futó pillantásra tizenöt évvel ezelőttről.

— Azt gondoljuk, hogy az ujjadból szopod — vélekedett a kövér férfi.

Tesveer nem szólt semmit. Miért találna ki bármit is? Amikor az egész ott gubbaszt a fejében.

— Képes vagy visszaemlékezni mindenre, ami csak valaha is megtörtént veled? — kérdezte a zömök férfi, aki gondosan figyelte Tesveert végig az eszmecsere folyamán. Tesveer megörült a közbevágásnak.

— Nem, uram. Csak a legtöbbre.

— Elfelejtesz dolgokat?

— Huh. Néha vannak dolgok, amikre nem emlékszem. — Tesveer hallott már a feledékenységről, bár nehezen tudta elképzelni. De akadtak olyan alkalmak az életében, különösen az első néhány évben, amikor nem volt ott… semmi. Nem szétfoszlott emlékképek, hanem nagy, zárt termek visszaemlékezése palotájában. Nem elfeledettek, semmivel sem jobban, mint ahogy egy bezárt szoba szűnik meg létezni, hanem… zártak.

— Mi az első dolog, amire vissza tudsz emlékezni, fiam? — tudakolta kedvesen Vorbis.

— Volt egy szemvakító fény és aztán valaki megütött — felelte Tesveer.

A három férfi értetlenül bámult rá. Aztán egymás felé fordultak. Tesveer, rettegése nyomorúságán át, meghallott egyes suttogásfoszlányokat.

— …vesztenivalónk van?… — Ostobaság és alighanem démoni… — Nagy a tét… — Egyetlen esély és számítani fognak arra, hogy mi…

És így tovább.

Tesveer körbenézett a szobában.

A bútorozás nem élvezett elsőbbséget a Citadellában. Polcok, zsámolyok, asztalok… Az a pletyka járta a novíciusok között, hogy a hierarchia csúcsa felé a papoknak aranyból van a bútora, de itt ennek nem akadt jele. A szoba éppoly rideg volt, mint bármelyik a novíciusok szálláshelyén, bár talán fényűzőbbnek mondhatni ezt a ridegséget: nem a szegénység kényszerű sivársága volt, hanem szándékos kopárság.

— Fiam?

Tesveer sietve visszakapta tekintetét.

Vorbis kollégáira pillantott. A zömök férfi bólintott. A kövér férfi vállat vont.

— Tesveer — szólította föl Vorbis —, most menj vissza a hálótermedbe! Mielőtt elmész, az egyik szolga ad neked valamit enni és inni. Jelentkezel a Szarvak Kapujánál holnap hajnalban, és velem fogsz jönni Ephebébe. Tudsz az Ephebébe menő delegációról?

Tesveer a fejét rázta.

— Talán nincs is miért tudnod róla — jelentette ki Vorbis. — Politikai ügyeket fogunk megvitatni a Tirannussal. Érted?

Tesveer a fejét rázta.

— Jó — mondta Vorbis. — Nagyon jó. Ó, és… Tesveer?

— Igen, uram?

— Ezt a találkozást elfelejted. Nem voltál ebben a szobában. Nem láttál minket itt.

Tesveer leesett állal rámeredt. Ez képtelenség. Az ember nem tud elfelejteni dolgokat puszta kívánságra. Néhány dolog elfeledteti magát — a dolgok azokban az elzárt szobákban —, de ez valami számára hozzáférhetetlen mechanizmus miatt történt. Mit akar ez az ember?

— Igen, uram — válaszolta.

Ez tűnt a legegyszerűbbnek.

Az isteneknek nincs kihez imádkozniuk.

A Nagy Isten Om a legközelebbi szobor felé inalt, kinyújtott nyakkal, csak úgy zakatoltak nem túl hatékony lábai. A szobor történetesen önmaga volt bika képében, eltiporva egy pogányt, bár ez nem nyújtott különösebb vigaszt.

Csak idő kérdése, hogy a sas abbahagyja a körözést, és lecsapjon.

Om még csak három éve volt teknősbéka, de az alakkal megörökölte ösztönök mismását, és ezek közül számos forgott az egyetlen olyan vadállat körül, amely kiókumlálta, hogyan lehet megenni a teknősbékákat.

Az isteneknek nincs kihez imádkozniuk.

Om hevesen kívánta, bárcsak ne így lenne.

Ám mindenkinek szüksége van valakire.

— Tesveer!

Tesveer kissé bizonytalan volt közvetlen jövőjét illetően. Vorbis Esperes világosan fölszabadította novíciusi házimunkái alól, de nem volt mit tennie a délután hátralévő részében.

A kert irányába igyekezett. Ott akadnak fölkarózandó babok, és ő lelkesen üdvözölte ezt a tényt. Az ember tudja, hol áll a babokkal. Azok nem mondanak neki képtelen dolgokat, mint például, hogy felejtsen. Ráadásul, ha egy ideig nem lesz itt, le kell takarja a dinnyéket és el kell magyarázza a dolgokat Lu-Tzénak.

Lu-Tze együtt járt a kertekkel.

Minden szervezetnek van valaki hozzá hasonlója. Az illetők esetleg söprűt taszigálnak félreeső folyosókon, vagy a polcok közt bóklásznak a boltok mélyén (ahol ők az egyetlenek, akik tudják, mi hol található) vagy van valami homályos, ám kulcsfontosságú kapcsolatuk a kazánházzal. Mindenki tisztában van azzal, hogy kik ezek és senki sem emlékszik olyan időre, amikor ezek nem voltak ott, vagy tudja, hogy hová mennek, amikor nincsenek, nos, ott, ahol általában vannak. Csak nagyritkán fordul elő, hogy olyanok, akik kissé jobb megfigyelők a legtöbb embernél, ami látszatra nem túl nehéz feladat, megtorpannak és elmerengenek rajtuk egy ideig… és aztán hozzálátnak valami máshoz.

Elég fura, tekintve nyájas lődörgését kertről kertre a Citadella körül, hogy Lu-Tze sosem mutatott különösebb érdeklődést maguk a növények iránt. A talajjal, ganéjjal, trágyával, komposzttal, agyaggal és porral foglalkozott és ezek mozgatásának módszereivel. Általában egy söprűt tologatott vagy átforgatott egy rakást. Amint valaki magvakat tett bármibe, elvesztette iránta az érdeklődését.

Az ösvényeket gereblyézte, amikor Tesveer belépett a kertbe. Nagyon értett az ösvények gereblyézéséhez. Kagylómintákat és lágy, megnyugtató íveket hagyott maga után. Tesveer mindig bűnbánatot érzett, amikor ezekre lépett.

Szinte soha nem beszélt Lu-Tzéval, mert nem számított sokat, bármit mondott is valaki Lu-Tzénak. Az öregember minden esetben csak biccentett és elmosolyogta a maga egyfogú mosolyát.

— Egy kis időre elmegyek — közölte Tesveer hangosan és tagoltan. — Gondolom, fognak küldeni valaki mást, hogy gondját viselje a kerteknek, de van néhány dolog, amit el kell végezni.

Biccentés, mosoly. Az öregember türelmesen követte őt a sorok közt, míg Tesveer babokról és gyógynövényekről beszélt.

— Érted? — kérdezte Tesveer, miután ez már tíz perce zajlott. Biccentés, mosoly. Biccentés, mosoly, invitálás.

— Mi?

Biccentés, mosoly, invitálás. Biccentés, mosoly, invitálás, mosoly.

Lu-Tze a maga oldalazó, majomszerű járásával odasétált a kis területhez a fallal körülvett kert túlsó végében, amely a rakásait, virágcseréphalmait és a szépséges kert összes egyéb kozmetikumát tartalmazta. Tesveer azt gyanította, hogy az öreg itt alszik.

Biccentés, mosoly, invitálás.

Egy kis kecskelábú asztal állt a napon a babkarók halma mellett. Egy szalmagyékényt terítettek rá, és a gyékényen fél tucat hegyes végű szikla volt, egyik sem nagyobb egy lábnyinál.

Körülöttük, gondos elrendezésben, botok meredeztek. Vékony fadarabok beárnyékolták a sziklák egyes részeit. Pöttöm fémtükrök napfényt irányítottak más területekre. Fura szögekben papírkúpok akkurátusan meghatározott pontokra összpontosították a szellőt.

Tesveer még sosem hallott a bonszáj művészetéről és hogy miként alkalmazzák ezt hegyekre.

— Ők… nagyon szépek — jelentette ki tétován.

Biccentés, mosoly, egy apró szikla fölemelése, mosoly, unszolás, unszolás.

— Ó, én tényleg nem fogadhatom…

Unszolás, unszolás. Vigyor, biccentés.

Tesveer elvette a pöttöm hegyet. Különös, valótlan súlya volt — a kezében úgy fél kilónak érzett, de a fejében nagyon, nagyon kicsiny tonnák ezreit nyomta.

— Huh. Köszönőm. Nagyon szépen köszönöm.

Biccentés, mosoly, udvarias ellökés.

— Igazán nagyon… hegyes.

Biccentés, vigyor.

— Az ott valójában nem lehet hó a csúcson, ig…

— Tesveer!

A novícius feje fölrándult. De a hang belülről szólt.

Ó, ne, gondolta nyomorultan.

Visszalökte a kis hegyet Lu-Tze kezébe.

— De, ööö, őrizd meg nekem, jó?

— Tesveer!

Az egész álom volt, nem? Még mielőtt fontos lettem és esperesek beszéltek hozzám.

— Nem, nem az volt! Segíts rajtam!

A kérelmezők szétszóródtak, miközben a sas elsuhant a Jajveszékelés Helye fölött.

A ragadozó csupán néhány lábbal a talaj fölött kanyarodott el és letelepedett a pogányokat eltipró Nagy Om szoborra.

Remek példány volt, aranybarna és sárga szemű, a sokadalmat pedig biankó megvetéssel szemlélte.

— Ez jel lenne? — kérdezte egy öregember, akinek fél lába fából volt.

— Igen! Jel! — kiáltotta a mellette álló fiatal nő.

— Jel bizony!

Mindnyájan a szobor köré gyülekeztek.

— Ez egy mocsok — vélekedett egy vékony és egyáltalán meg sem hallott hang valahonnan a lábuk körül.

— De minek a jele? — tudakolta egy idősödő férfi, aki már három napja a téren táborozott.

— Hogy érted, hogy minek? Ez egy jel! — közölte a falábú öreg. — Nem kell, hogy bárminek a jele legyen. Gyanús dolog olyasmit kérdezni, hogy minek a jele.

— Muszáj, hogy valaminek a jele legyen — válaszolta az idős férfi. — Az ilyesmi egy vonatkozó hogyhíjják. Egy nómen. Lehet, hogy egy nómen.

A csoport szélén fölbukkant egy vézna alak, feltűnés nélkül, ám meglepő sebességgel mozogva. A sivatagi törzsek dzselibáját viselte, de a nyakából egy szíjon tálca lógott. Porral lepett, ragacsos édességek baljós előérzete áradt felőle.

— Lehet magának a Nagy Istennek a hírnöke — feltételezte a nő.

— Ez egy átkozott sas, és nem más — jelentette ki egy rezignált hang valahonnan a szobor talpazatán látható díszes, bronz emberölés környékéről.

— Datolyát? Fügét? Sörbetet? Szent ereklyéket? Egy remek, friss bűnbocsánatot? Gyíkot? Pálcikára szúrva? — firtatta reménykedve a tálcás férfiú.

— Azt hittem, amikor Ő megjelenik a világban, az mindig egy hattyú vagy egy bika — mondta a falábú vén.

— Hah! — fakadt ki a teknősbéka figyelemre nem méltatott hangja.

— Ezen mindig sokat törtem a fejem — szólalt meg egy ifjú novícius a tömeg hátsó soraiból. — Értitek… ugye… hattyúk? Egy kissé… híján van a macsóságnak, igaz?

— Hogy köveznének meg téged istenkáromlásért! — fortyant föl a nő. — A Nagy Isten hall minden tiszteletlen szót, amit kiejtesz!

— Hah! — hallatszott a szobor alól. És a tálcás férfiú egy kissé előrébb mézesmázaskodott a tömegben, szólván: — Klaccsimézet? Cukros darazsat? Addig vegyék, amíg hideg!

— Viszont van ebben valami — állította az idősödő férfi afféle unalmas, félbeszakíthatatlan hangon. — Úgy értem, van valami nagyon istenes egy sasban. Elvégre a madarak királya, nincs igazam?

— Csak egy mutatósabb pulyka — mormolta a hang a szobor alól. — Az agya nem nagyobb egy diónál.

— Nagyon nemes madár a sas. És intelligens is — szögezte le az éltes férfi. — Érdekes tény: a sasok az egyetlenek, amelyek kiötölték, hogyan lehet megenni a teknősbékákat. Tudjátok? Fölkapják őket, fölröpülnek roppant magasra és lepottyantják őket a sziklákra. Ettől teljesen ripityára törik a páncéljuk. Döbbenetes!

— Egy nap — szólt egy unott hang odalentről — megint visszanyerem a formám és te nagyon meg fogod bánni, hogy ezt mondtad. Igen hosszú ideig. Még talán olyan messzire is elmegyek, hogy még több Időt teremtek, csak hogy legyen miben megbánást tanúsítanod. Vagy… nem, inkább teknősbékává változtatlak. Majd meglátod, mennyire élvezed, he? Az a viharzó szél a teknőd körül, a föld meg egyre nagyobb egész idő alatt. Az lesz majd az érdekes tény!

— Rettenetesen hangzik — jegyezte meg a nő, fölnézve a sas fürkésző tekintetébe. — Kíváncsi vagyok, mi járhat a szegény kis szerzet fejében, amikor zuhan?

— A teknője, asszonyom — felelte a Nagy Isten Om, megpróbálva még jobban bepréselni magát a bronzkiszögellés alá.

A tálcás férfiú kedveszegettnek látszott — Tudjátok, mit? — javasolta — Adok két zacskó cukrozott datolyát egy áráért, mit szóltok hozzá? Pedig ezzel levágom a saját kezem.

A nő odapillantott a tálcára.

— Hé, itt minden tele van léggyel! — fakadt ki.

— Azok mazsolák, asszonyom.

— Akkor most miért repültek el? — akarta tudni az asszony.

Az árus lenézett. Aztán visszaemelte tekintetét a nő arcára.

— Csoda! — kiáltotta színpadiasan intve kezével. — A csodák ideje közeleg!

A sas idegesen fészkelődött.

Az embereket csupán a mozgó táj darabjaiként ismerte, akik a magas hegyekben a juhok ellési időszakában összefüggésbe hozhatók az elhajított kövekkel, amikor lecsap egy újszülött bárányra, de akik máskülönben éppoly jelentéktelenek a dolgok rendjében, mint a bokrok és a szirtek. De még sosem volt ennyire közel ilyen sokhoz közülük. Tébolyult tekintetét bizonytalanul előre-hátra kapta.

Ebben a pillanatban harsonák hangja harsant a téren át.

A sas vadul körbepillantott, pöttöm ragadozóagya megkísérelt megbirkózni ezzel a váratlan túlterheléssel.

A levegőbe szökkent. A hívek egymással dulakodva tértek ki az útjából, amint hirtelen lebukott a macskakövek felé, majd fenségesen fölemelkedett a Nagytemplom fiatornyai és a tüzesen izzó égbolt irányába.

Alatta a Nagytemplom kapuszárnyai — mindegyik negyven tonna aranyozott bronzból készült —, melyeket (a szóbeszéd szerint) Maga a Nagy Isten lehelete tár ki, nehézkesen lendülve kinyíltak, méghozzá — és ez volt a dolog szent része — néma csöndben.

Tesveer hatalmas saruja csattogott, csak csattogott a köveken. Tesveer mindig nagy erőfeszítést fektetett a futásba; térdből futott, alsó lábszára lapátkerékként csapdosott.

Ez igazán túl sok. Van egy teknősbéka, amely azt állította, hogy ő az Isten, és ez nem lehet igaz, kivéve, hogy igaznak kell lennie azok miatt, amiket tudott. És az előbb a Kvizíció kihallgatta őt. Vagy valami ilyesmi. Egyébként nem is volt olyan fájdalmas, mint amilyenre számított a híresztelések alapján.

— Tesveer!

A rendes körülmények között ezer imádkozó suttogásától zsibongó tér elcsöndesedett. A zarándokok mind a Templom felé fordultak.

A nap eseményeitől háborgó elmével, Tesveer áttolakodott a hirtelen elnémult tömegen…

— Tesveer!

Az emberek valóságszordínók.

Közismert tény, hogy az agy kilenctizede nincs használatban, és, mint a legtöbb közismert tény, ez sem igaz. Még a legostobább Teremtő sem venné a fáradságot, hogy olyanra alkossa az emberi fejet, hogy több fontnyi szükségtelen szürke trutymót hordozzon, ha annak egyetlen valós célja mondjuk az, hogy nyalánkságként szolgáljon bizonyos távoli törzsek tagjainak a még föl nem derített völgyekben. Dehogynincs használatban. És az egyik feladata az, hogy a csodálatost mindennaposnak tüntesse föl és a szokatlant szokványossá változtassa.

Mert ha nem így állna a dolog, akkor az emberi lények, szemtől szemben a mindenség mindennapi csodáival, széles, buta vigyorral arcukon járkálnának, ahhoz a vigyorgáshoz hasonlóan, amit bizonyos távoli törzsek tagjai viselnek, akiknél a hatóságok hébe-hóba razziáznak, és roppant szigorúan átvizsgálják műanyag melegházuk tartalmát. Rengetegszer mondanának „Hű!”-t. És senki sem dolgozna sokat.

Az istenek nem szeretik, ha az emberek nem dolgoznak sokat. Az olyanok, akik nem egyfolytában elfoglaltak, még elkezdenének gondolkozni.

Az agy egy része azért van, hogy ennek megtörténtét megakadályozza. És roppant hatékony. Képes elérni, hogy az emberek unalmat éljenek át a csodák közepette. És Tesveeré lázasan működött.

Így aztán nem vette rögtön észre, amikor áttolakodott a sokaság utolsó során is és kicsörtetett egy széles ösvény közepére, míg meg nem fordult és meg nem pillantotta a közelgő menetet.

A Cenobiarcha épp visszatérőben volt lakosztályába, miután elvégezte — vagy legalábbis tétován bólogatott, mialatt káplánja elvégezte helyette — az esti szertartást.

Tesveer megpördült, a menekülés útját keresve. Aztán köhintés hallatszott mellette, és fölnézett egy pár alacsonyabb rangú Enmagam dühös képébe, és köztük magának a Cenobiarchának kába és geriátriailag jóindulatú arckifejezésébe.

Az öregember automatikusan fölemelte kezét, hogy megáldja Tesveert a szent szarvakkal, és aztán az Isteni Légió két tagja — másodszori kísérletre — fölkapta a novíciust könyökénél fogva és sietve kimasíroztatta a menet útjából, és a tömeg közé taszította.

— Tesveer!

Tesveer átnyargalt a téren a szoborhoz, és lihegve nekitámaszkodott.

— Pokolra fogok jutni! — motyogta. — A teljes örökkévalóságig!

— Kit érdekel? Na most… szabadíts ki innét!

Immár senki sem szentelt neki figyelmet. Mindenki a menetet figyelte. Még a menet figyelése is szent tevékenységnek számított. Tesveer letérdelt, és bekukucskált a szobor talapzatát körbefutó volutába.

Mélyen ülő, apró szem meredt rá vissza.

— Hogy kerültél oda alá?

— Rázós ügy volt — válaszolta a teknősbéka. — Mondhatom, amint visszanyerem a formám, be fog következni a sasok jelentékeny mértékű újrakreálása.

— Mit próbál tenni veled a sas? — tudakolta Tesveer.

— El akar vinni a fészkébe vacsoravendégnek — acsarogta a teknősbéka. — Mit gondolsz, mit akar tenni? — Rövid szünet következett, amely során a teknős elmélkedett a szarkazmus kárba veszettségén Tesveer jelenlétében; olyan ez, mint habcsókkal hajigálni egy kastélyt.

— Meg akar enni — mondta végül türelmesen.

— De te teknősbéka vagy!

— Én az Istened vagyok!

— Ám pillanatnyilag teknősbéka alakban. Rajta páncéllal, erre gondoltam.

— Ez nem izgatja a sasokat — jelentette ki sötéten a teknősbéka. — Azok fölkapnak téged, néhány száz láb magasba visznek aztán… leejtenek.

— Hörrgh.

— Nem. Inkább amolyan… reccs… toccs. Mér', mit hittél, hogy kerültem ide?

— Téged leejtettek? De…

— Egy trágyahalmon értem földet a kertedben. Nesze neked sasok. Az egész hely sziklából épült és sziklával van kikövezve egy óriási sziklán, és ők elhibázzák.

— Nagy mázli volt. Millió-az-egyhez esély — szögezte le Tesveer.

— Bezzeg bikakoromban sose volt ilyen gondom. Az olyan sasokat, akik képesek fölkapni egy bikát, egy kezed fején megszámolhatod. Egyébként meg — közölte a teknősbéka —, itt van rosszabb is, mint a sasok. Van egy…

— Tudod, nagyon jót lehet enni egy ilyenből — jegyezte meg egy hang Tesveer mögött, aki bűntudatosan fölállt, kezében a teknősbékával.

— Ó, helló, Mr. Himballah — mondta.

A városban mindenki ismerte Levágom-A-Saját-Kezem Himballahot, a gyanúsan új szent ereklyék, a pálcikára szúrt, gyanúsan régi, avas édességek, a fosszilis fügék és rég lejárt fogyaszthatóságú datolyák szállítóját. Ő afféle természeti erő volt, akár a szél. Senki sem tudta, honnan jön vagy hová megy estelente. De ott volt minden reggel, ragacsos izéket árulva a zarándokoknak. És ebben a papok véleménye szerint helyesen járt el, mert a legtöbb zarándok először jött ide, s ily módon híján volt a fődolognak, amire az embernek szüksége van, ha Himballahhal üzletel, ami pedig nem más, mint a vele kötött korábbi üzlet tapasztalata. Az olyasvalaki látványa a Helyen, aki megpróbálja méltóságteljesen szétválasztani az állkapcsát, mindennapinak mondható. Nem egy ájtatos zarándok, ezer mérföldnyi veszedelmes utazás után, kénytelen volt jelbeszéddel előadni kérelmét.

— Utána szeretnél sörbetet? — érdeklődött reménykedve Himballah. — Csak egy fillér egy pohár és ezzel levágom a saját kezem.

— Ki ez a bolond? — tudakolta Om.

— Nem fogom megenni — vágta rá sietve Tesveer.

— Akkor hát megtanítod trükkökre? — kérdezte vidáman Himballah. — Karikákon átnézni meg ilyesmik?

— Szabadulj meg tőle! — parancsolta Om. — Sújts le a fejére, miért is ne, és lökd a tetemet a szobor mögé!

— Hallgass! — mondta Tesveer, újra elkezdve megtapasztalni azon gondokat, amelyek akkor merülnek föl, ha olyasvalakihez beszélsz, akit senki más nem hall.

— Semmi szükség ilyen gorombának lenni emiatt — méltatlankodott Himballah.

— Nem hozzád beszéltem — magyarázkodott Tesveer.

— A teknősbékához beszéltél, mi? — firtatta Himballah. Tesveer bűntudatosnak látszott.

— Drága jó anyám szokott régebben beszélni egy versenypocokhoz — folytatta Himballah. — A háziállatok mindig nagy segítséget jelentenek a nehéz időkben. És persze éhínség idején is.

— Ez az ember nem becsületes — közölte Om. — Tudok olvasni a gondolataiban.

— Tényleg?

— Tényleg mi? — kérdezte Himballah. Oldalvást Tesveerre sandított. — Mindegy, legalább lesz társaságod az utazás alatt.

— Miféle utazás?

— Ephebébe. A titkos küldöttség, beszélni a hitetlenekkel.

Tesveer tudta, hogy nem kellene meglepődnie. A hírek úgy söpörtek végig a Citadella zárt világán, mint az erdőtűz aszály után.

— Ó! — mondta. — Az az utazás.

— Aszongyák, Fri'it is megy — tájékoztatta Himballah. — Meg… az a másik. Az eminens gríz.

— Vorbis Esperes nagyon rendes ember — jelentette ki Tesveer. — Nagyon kedves volt hozzám. Adott nekem egy italt.

— Miből? Ne is törődj vele! — kotyogta Himballah. — Na persze, nekem magamnak egy szavam sincs ellene — sietett hozzátenni.

— Miért beszélgetsz ezzel a hülyével? — követelt választ Om.

— Ő egy… barátom — felelte Tesveer.

— Bárcsak az én barátom lenne — sóhajtott Himballah. — Ilyen barátokkal az embernek nincsenek ellenségei. Rád tukmálhatok egy cukrozott mazsolát? Pálcikára szúrva?

Tesveer hálótermében huszonhárom további novícius volt még, abból az elvből kiindulva, hogy az egyedül alvás vétkezésre ösztönöz. Ez mindig fejtörést okozott maguknak a novíciusoknak, mert már egy pillanatnyi tűnődés is azt sugallta, hogy egész tartományai vannak a bűnöknek, melyek csupán társaságban hozzáférhetők. Ám ez azért van, mert egy pillanatnyi tűnődés a legnagyobb bűn mind közül. Az olyanok, akiknek engedik, hogy túl sokat legyenek egyedül, még rákaphatnak a magányos gondolkodásra. Az pedig közismert, hogy ez akadályozza az emberi növekedést. Kiváltképp, mert odavezethet, hogy lenyisszantják az ember lábát.

Ezért aztán Tesveer kénytelen volt elvonulni a kertbe, miközben a csuhája zsebéből Istene rikácsolt vele, aki folyamatosan beleütközött hol egy zsineggombolyagba, hol egy nyesőollóba, hol némi ömlesztett vetőmagba.

Végül elő lett halászva.

— Figyelj, korábban nem volt alkalmam elmondani neked — kezdte Tesveer. — Kiválasztottak egy nagyon fontos küldetésre. Én elmegyek Ephebébe, a hitetlenekhez küldött követséggel. Vorbis Esperes kiszemelt engem. Ő a barátom.

— Az meg ki?

— Ő a főexkvizítor. Ő… biztosítja, hogy az emberek helyesen imádják istent.

Om meghallotta a tétovázást Tesveer hangjában és emlékezett a rácsra. És a vérbeli buzgóságra odalent…

— Embereket kínoz — vetette oda fagyosan.

— Ó, dehogy! Azt az inkvizítorok teszik. Ráadásul késő estig dolgoznak nem túl sok pénzért, azt mondja Nhemrot Testvér. Nem, az exkvizítorok csak… elrendeznek dolgokat. Minden inkvizítor szeretne egy nap exkvizítor lenni, azt mondja Nhemrot Testvér. Ezért szenvedik el, hogy a nap minden órájában szolgálatban vannak. Napokig nem jutnak alváshoz, néha.

— Embereket kínozva — mélázott az Isten. Nem, egy olyan elme, mint az ott a kertben, nem venne kést a kezébe. Azt mások tennék meg. Vorbis másféle módszerekben lelne örömet.

— Kieresztve a rosszaságot és eretnekséget az emberekből — közölte Tesveer.

— De az emberek… esetleg… nem élik túl az eljárást?

— De annak nincs jelentősége — válaszolta komolyan Tesveer. — Ami ebben az életben történik velünk az valójában nem valóságos. Előfordulhat egy kis fájdalom, de az nem számít. Akkor nem, ha kevesebb időt garantál a poklokban a halál után.

— De mi van akkor, ha az exkvizítorok tévednek? — tudakolta a teknősbéka.

— Nem tévedhetnek — felelte Tesveer. — Irányítja őket az isteni kéz… a kezed… a mellső lábad… úgy értem, a körmöd — motyogta.

A teknősbéka pislogott fél szemével. Visszaemlékezett a nap hevére, a tehetetlenségre, és az arcra, amely figyelte, nem bármiféle kegyetlenséggel, hanem ami rosszabb, érdeklődéssel. Valaki, amint figyeli, ahogy valami meghal, csak hogy lássa, mennyi ideig tart. Akárhol fölismerné azt az arcot. És a mögötte lévő elmét — azt az acélgolyószerű tudatot.

— De tegyük föl, hogy valami hiba csúszik be — erősködött.

— Nem vagyok jó a teológiában — mentegetőzött Tesveer. — De Tsonthaz testámentuma roppant világos ebben az ügyben. Valamit el kellett kövessenek, különben te a te bölcsességedben nem irányítanád a Kvizíciót hozzájuk.

— Így tennék? — kérdezte Om, még mindig azon az arcon merengve. — A saját hibájuk, hogy megkínozzák őket. Tényleg ezt mondtam?

— „Megítéltetünk életünkben csakúgy, mint halálunkban”… Tsonthaz III. könyve, VI. fejezet, 56. vers. A nagymamám mondta, hogy amikor az emberek meghalnak, eléd járulnak, de előbb át kell keljenek egy szörnyű sivatagon, és aztán leméred a szívük valamilyen mérlegen — mesélte Tesveer. — És ha kevesebbet nyom, mint egy toll, akkor megkíméled őket a pokloktól.

— Magasságos jómagam! — mondta a teknősbéka. Aztán hozzáfűzte: — Fölmerült benned, fiú, hogy talán nem vagyok képes megtenni azt, amikor idelenn járkálok hátamon egy páncéllal?

— Bármit megtehetsz, amit csak akarsz — vélekedett Tesveer.

Om fölnézett Tesveerre.

Tényleg hisz, gondolta. És nem tudja, hogy kell hazudni.

Tesveerben úgy lobogott hitének ereje, akár egy lángnyelv.

És aztán az igazság úgy kólintotta főbe Omot, miként a talaj üti meg a teknősbékákat egy sastámadás után.

— El kell vigyél magaddal arra az Ephebe helyre — jelentette ki unszolóan.

— Megteszek bármit, amit csak akarsz — válaszolta Tesveer. — Patával és lánggal fogod sújtani?

— Lehetséges, lehetséges — hárított Om. — De magaddal kell vigyél. — Megpróbálta legbensőbb gondolatait csitítani arra az esetre, ha Tesveer hallaná őket. Ne hagyj el engem!

— De te sokkal gyorsabban oda tudnál jutni, ha itthagynálak — jegyezte meg Tesveer. — Az emberek nagyon gonoszak Ephebében. Minél hamarabb lesz ott tisztogatás, annál jobb. Abbahagyhatnád a teknősbékaságot és odarepülhetnél, mint égő szél és megostorozhatnád a várost.

Mint égő szél, gondolta Om. És a teknősbéka eszébe jutott a mélysivatag néma kopársága meg a puszta dzsinnekké és levegőből szóló hangokká enyészett istenek csivitelése és sóhajtozása.

Istenek, akiknek nincsenek többé hívőik.

Egyetlen egy se. Egy még épp elég.

Istenek, akiket elhagytak.

És ez volt az igazán lényeges dolog Tesveer hitlángocskájával kapcsolatban: a teljes Citadellában, az egész nap folyamán, ez volt az egyetlen, amit Isten talált.

Fri'it megpróbált imádkozni.

Már nagyon régóta nem tett ilyet.

Ó, persze ott volt a nyolc kötelező ima minden áldott nap, de a nyomorúságos éjszaka kellős közepén tudta, hogy azok valójában mik. Csak szokás. Némi idő a gondolkozásra, esetleg. Meg módszer az idő mérésére.

Eltűnődött, vajon imádkozott-e valaha, vajon kitárta-e a szívét meg az elméjét valaha is valami felé odakint vagy odafent. Biztos megtette, nemde? Talán, mikor fiatal volt. Még csak fölidézni sem tudja. A vér elmosta az emlékeket.

A saját hibája. A saját hibája kell legyen. Járt már Ephebében korábban is és meglehetősen kedvelte a fehér márványból emelt várost a kék Körkörös-tengerre néző szikláján. És meglátogatta Dzselébéjbit, azokat az őrülteket a kis folyóvölgyükben, akik furafejű istenekben hisznek és halottaikat piramisokba temetik. Még a messzi Ankh-Morporkban is megfordult, túl a vízen, ahol bármely istent vagy istennőt hajlandók imádni egész addig, amíg az illetőnek van pénze. Igen, Ankh-Morpork — ahol se szeri, se száma az istenek utcáinak, úgy összezsúfolva, akár egy pakli kártya. És egyik isten sem akar felgyújtani senki mást, vagy legalábbis nem jobban, mint ez megszokott Ankh-Morporkban. Csak azt kívánják, hogy hagyják őket békén, így hát mindenki a maga feje után megy mennybe vagy pokolba.

És ma este túl sokat ivott egy titkos, rejtegetett borkészletből, amelynek fölfedezése tíz percen belül az inkvizítorok gépezetébe juttatná.

Igen, ezt el lehet mondani a jó öreg Vorbis mellett. Valamikor a Kviziciót meg lehetett vesztegetni, de immár nem. A főexkvizítor visszatért az alaptételekhez. Immár létezik az éles kések demokráciája. Sőt, ami azt illeti, még annál is jobb. Az eretnekség utáni hajsza még erőteljesebben zajlik az Egyház magasabb szintjein. Vorbis világossá tette: minél magasabban vagy a fán, annál életlenebb a fűrész.

Adjátok vissza nekem a hajdani vallást…

Megint lehunyta a szemét, szorosra zárta, és mást sem látott, csak a templom szarvait vagy az eljövendő vérontás töredékes sejtelmeit vagy… Vorbis arcát.

Tényleg kedvelte azt a fehér várost.

Még a rabszolgák is elégedettek voltak. Szabályok vonatkoztak a rabszolgákra. Voltak dolgok, amiket nem tehettél meg a rabszolgákkal. A rabszolgák értékesek.

Ott hallott a Teknőcről először. Az egésznek volt értelme. Azt gondolta: helyénvalóan hangzik. Van értelme. De értelem ide vagy oda, ez a gondolat küldi pokolra.

Vorbis tud róla. Ez biztos. Mindenhol vannak kémek. Sasho hasznos volt, míg élt. Mennyit szedett ki belőle Vorbis? Elmondta vajon, amit tudott?

Persze, hogy elmondta, amit tudott…

Valami elpattant Fri'it belsejében.

Rápillantott a kardjára, ami a falon lógott.

És miért ne? Elvégre, a teljes örökkévalóságot az ezernyi pokolban fogja tölteni…

A tudás szabadság. Egyfajta szabadság. Amikor a legkevesebb, amit tehetnek veled, minden, akkor a legtöbb, amit tehetnek veled hirtelen nem kelt rémületet. Ha már lúd, legyen kövér: ha úgyis megfázik, hiába ártatlan bárány, inkább sütögessék fekete bárányként.

Talpra támolygott és, egy-két próbálkozás után, levette a kardkötőt a falról. Vorbis szállása nincs messze, ha képes megbirkózni a lépcsőkkel. Egyetlen suhintás, mindössze ennyi kell hozzá. Anélkül is, hogy akarná, simán ketté tudja vágni Vorbist. És talán… talán nem fog történni semmi utána. Vannak mások, akik ugyanúgy éreznek, mint ő — valahol. Vagy, legalábbis, lejuthat az istállókhoz, hajnalra már messzire járhat, elmegy Ephebébe, talán, át a sivatagon…

Odaért az ajtóhoz, és a kilincs után tapogatott.

Az saját magától elfordult.

Fri'it visszatántorodott, amikor az ajtó befelé lendült.

És ott állt Vorbis. Az olajlámpás pislákoló fényében az arca udvarias aggodalmat mutatott.

— Elnézést a késői óráért, uram — mondta. — De azt hiszem, beszélnünk kellene. A holnapról.

A kard csörömpölve kihullott Fri'it kezéből.

Vorbis előrehajolt.

— Valami baj van, testvér? — kérdezte.

Elmosolyodott és belépett a szobába. Két csuklyás inkvizítor csusszant be mögötte.

— Testvér — mondta ismét Vorbis. És becsukta az ajtót.

— Milyen ott benn? — firtatta Tesveer.

— Úgy fogok körbezötykölődni, mint borsószem a fazékban — morgott a teknősbéka.

— Tehetek bele valamivel több szalmát. És, nézd, itt vannak ezek.

Egy nyaláb zöldség hullott Om fejére.

— A konyhából — tudatta Tesveer. — Héjak meg káposzta. Loptam őket — tette hozzá —, de aztán azt gondoltam, nem lehet lopás, ha érted teszem.

A félig elrothadt levelek orrfacsaró bűze erőteljesen utalt arra, hogy Tesveer akkor követte el bűnét, amikor a zöldfélék már félúton jártak a szemétdomb felé, ám Om ezt nem tette szóvá. Most nem.

— Rendben — motyogta.

Kell lennie másoknak is, biztatta magát. Száz százalék. Kint vidéken. Ez a hely túl kifinomult. De… ott voltak mindazok a zarándokok a Templom előtt. Ők nem pusztán vidéki népség voltak, ők voltak a legájtatosabbak. Egész falvak adták össze a pénzt, hogy elküldjenek egy embert, aki elviszi sokuk kérelmét. Ám bennük nem volt meg a lángolás. Volt ott félelem és rettegés és vágyódás és remény. Mindezen érzelmeknek megvan a maguk zamata. Ám lángolás nem fordult elő köztük.

A sas Tesveerhez közel ejtette el őt. Ő akkor… fölébredt. Csak halványan tudott visszaemlékezni a teljes, teknősbékaként töltött időre. És most képes visszaidézni, hogy isten. Vajon Tesveertől milyen messzire lesz még képes emlékezni? Egy mérföldnyire? Tíz mérföldnyire? Milyen is lehet… érezni, hogy a tudás elfolyik, visszaenyészni alacsony rendű hüllőnél nem többé? Talán lesz egy része, amelyik mindig emlékezni fog, kétségbeesetten…

Megborzongott.

Jelen pillanatban Om egy fűzfavesszőből font dobozban tartózkodott, mely Tesveer vállán lógott. Ez még a legideálisabb körülmények között se lett volna kényelmes, de most hébe-hóba megrázkódott, amikor Tesveer a hajnal előtti hűvösben toporgott lábával.

Egy idő múlva megérkezett néhány citadellai istállófiú, lovakkal együtt. Tesveer egy-két furcsálkodó pillantás alanyává lett. Ő azonban mindenkire rámosolygott. Ez tűnt a legjobbnak.

Kezdett megéhezni, de nem merte otthagyni posztját. Megmondták neki, hogy legyen itt. Ám egy idő múlva a sarok mögül hallatszó hangok miatt néhány ölnyivel arrébb oldalogott, hogy lássa, mi történik.

Az udvar itt U alakú volt a Citadella épületegyüttesének egy szárnya körül, és a sarkon túl, úgy tűnt, mintha egy másik társaság is útnak induláshoz készülődne.

Tesveer jól ismerte a tevéket. Kettő is akadt belőlük nagyanyja falujában. Itt azonban, úgy látszott, százával vannak, panaszkodva, mint a rosszul olajozott pumpa, és olyan szagot árasztva, mint ezer nedves szőnyeg. Dzselibába öltözött férfiak járkáltak köztük és néha bottal sóztak rájuk, ami a tevékkel való bánásmód bevált módszere.

Tesveer odaballagott a legközelebbi jószághoz. Egy fickó kulacsokat szíjazott az állat púpja köré.

— Jó reggelt, testvér! — szólította meg Tesveer.

— Kopj le! — felelte a pasas anélkül, hogy fölnézett volna.

— Abbys Próféta elmondja nekünk (XXV. fejezet, 6. vers): „Jaj lészen annak, ki káromlásokkal mocskolja be száját, mert szavai olyanok lesznek, mint a por” — idézte Tesveer.

— Ezt mondja? Hát, ő is nyugodtan elhúzhat a búsba — mondta az ipse társalgási hangon.

Tesveer tétovázott. Alaki szempontból, persze, a pasi ezzel azonnal beköltözhető ingatlant vett magának ezernyi pokolban valamint egy-két havi figyelmet a Kvizíció részéről, ám most Tesveer ki tudta venni, hogy az illető az Isteni Légió egyik tagja; egy kard rejtőzött jól-rosszul a sivatagi köntös alatt.

És az ember különleges engedményeket kell tegyen a Légionáriusoknak, csakúgy, ahogy az inkvizítoroknál is megteszi. Az ő gyakran intim kapcsolatuk az istentelenekkel kihat az elméjükre, és halálos veszedelembe dönti a lelkük. Elhatározta, hogy nagylelkű lesz.

— És hová mész ezzel a rengeteg tevével ezen a szép reggelen, testvér?

A katona meghúzott egy szíjat.

— Alkalmasint a pokolba — válaszolta ocsmányul vigyorogva. — Pont mögötted.

— Tényleg? Ishkible Próféta állítása szerint az embernek nincs szüksége tevére, hogy a pokolba nyargaljon, biza, se lóra, se öszvérre; az ember akár a nyelvén is elnyargalhat a pokolba — közölte Tesveer, engedve, hogy hallhatóvá váljék hangjában a helytelenítés finom reszketése.

— Mondott valami vén próféta bármit arról, hogy az orrukat mindenbe beleütő bitangok ököllel kapnak a fülük mellé? — tudakolta a katona.

— „Jaj lészen annak, ki kezét testvérére emeli, úgy bánva véle, mintha Hitetlen lenne” — citálta Tesveer. — Ez Tsonthaz, XI. Hittétel, 16. vers.

— „Mars innét és felejtsd el, hogy valaha is láttál minket, mert különben nagy bajba kerülsz, haver.” Aktar őrmester, 1. fejezet, 1. vers — mondta a katona.

Tesveer összeráncolta a homlokát. Erre sehogyse tudott visszaemlékezni.

— Ballagj el! — szólalt meg az Isten hangja a fejében. — Nincs semmi szükség arra, hogy bajba kerülj.

— Remélem, hogy kellemes utazásban lesz részed — kívánta udvariasan Tesveer. — Bármi legyen is az úti cél.

Elhátrált, és a kapu felé vette az irányt.

— Ha nem csal az ítélőképességem, ez olyan fickó, aki el fog tölteni némi időt a javítópoklokban — csóválta a fejét. Az isten nem szólt semmit.

Az Ephebébe utazó csoport most kezdett el gyülekezni. Tesveer vigyázzban állt és megpróbált kitérni mindenki útjából. Látott egy tucat lovas katonát, de azok, eltérően a tevegelőktől, vakítóra pucolt pikkelypáncélt és fekete-sárga köpenyt hordtak, amit a Légionáriusok csak különleges alkalmakkor szoktak viselni. Tesveer azt gondolta, roppant imponálóan néznek ki.

Végül az egyik istállószolga odament hozzá.

— Te meg mit keresel itt, novícius? — firtatta.

— Megyek Ephebébe — válaszolta Tesveer.

A férfi rámeredt, aztán elvigyorodott.

— Te? Még csak föl se vagy szentelve! Te mész Ephebébe?

— Igen.

— Miből gondolod ezt?

— Abból, hogy én mondtam neki — szólalt meg Vorbis hangja a férfi mögött — És ő itt is van, kívánságomnak alázatosan engedelmeskedve.

Tesveernek jó rálátása volt a férfi arcára. Az arckifejezés változása olyan volt, mint figyelni egy olajfoltot, amint haránt átszeli a medencét. Aztán az istállószolga úgy fordult meg, mintha a lába forgókoronghoz lenne szögezve.

— Vorbis nagyuram — hízelegte.

— És most igényelni fog egy paripát — közölte Vorbis.

Az istállószolga arca elsárgult a rettenettől.

— Örömmel. A legjobb az ist…

— Tesveer barátom alázatos ember Om színe előtt — jelentette ki Vorbis. — Semmi kétségem, hogy nem fog többet kérni egy öszvérnél. Tesveer?

— Én… én nem tudom, hogy kell lovagolni, nagyuram — jegyezte meg Tesveer.

— Bárki képes fölmászni egy öszvérre — állította Vorbis. — Gyakran sokszor is, viszonylag rövid távon. És most, úgy tűnik, mind itt vagyunk?

Fél szemöldökét megemelte a kíséret őrmestere felé, aki szalutált.

— Fri'it tábornokra várunk, uram — jelentette.

— Á. Szimónia őrmester, ugyebár?

Vorbisnak rettenetes névmemóriája volt. Mindegyikre emlékezett. Az őrmester kissé elsápadt, aztán pattogósan tisztelgett.

— Igen! Uram!

— Elindulunk Fri'it tábornok nélkül — parancsolta Vorbis.

A „de” szócska d-je formálta meg magát az őrmester ajkán, aztán elenyészett onnan.

— Fri'it tábornoknak más dolga van — szögezte le Vorbis. — Halasztást nem tűrő és sürgős dolga. Amit csak ő tud elintézni.

Fri'it szürkeségre nyitotta ki a szemét.

Ki tudta venni a szobát maga körül, de csak halványan, mint élek sorát a levegőben.

A kard…

Leejtette a kardot, de talán meg tudja találni újra. Előrelépett, erőtlen ellenállást érezve a bokája körül, és lenézett.

Ott volt a kard. De az ujjai átsiklottak rajta. Olyan volt, mint a részegség, de tudta, hogy nem részeg. Még csak nem is józan. Neki most… hirtelen tiszta az agya.

Megfordult, és ránézett arra a dologra, ami rövid időre akadályozta előrejutását.

— Ó! — mondta.